ALVAJÁRÓ.

I.

Ha az ember túl van az ötvenen, s fiatalabb korában sem tartozott a szebb emberek sorába, jobban tenné talán ha lemondana örökre a nőkről, s szelidebb és nyugodtabb szórakozásokat keresne.

Ilyszerű tanácsokat ada Dombos Pálnak egyik meghitt barátja, midőn azon szándékát tudtára adá, hogy házasodni készűl.

De a szerelem ötvenen felüli embereknek is épen úgy elveszi eszét, mint a húsz éveseknek, s Dombos Pál nemcsak hogy el nem fogadá barátja őszinte tanácsait, hanem még meg is neheztelt érette. Ez rendesen igy szokott lenni, midőn valaki habár legjobb akaratból is gyönge oldalunkat érinti, s Dombos Pálnak mióta szerelmes, kora a leggyöngébb oldala.

Barátja szavaira még csak feleletet sem adott, hanem kezébe ragadva botját és kalapját, ingerűlten odahagyá őt, s egyenesen ahoz sietett, ki miatt őszülő fürtjeit restelni kezdé, s ki miatt rokonaival, kik benne az örökös nélküli agglegényt hivogatták lakomákra és köszöntgették születése napján, halálos ellenségeskedésbe elegyedett.

Ez egy tizenhat éves fiatal leányka nagy fekete szemekkel és finom átlátszó termettel.

A gyermek-leányka piruló arczczal és zavarttan fogadá őt, de talán mondanom is felesleges, hogy e zavart és pirt nem a szerelem okozta.

A szerelmes agglegény azonban távol volt attól, hogy ennek okát igyekezzék kifürkészni s nem is sok szót pazarolt a leánykára, hanem egyenesen a szülőkhöz folyamodott. Ha tudatom hogy ezek szegények voltak, mig a kérő vagyonosságát ország világ ismerte, nem lehetünk nagyon meglepetve ha a szülők kedvező választ adnak.

Úgy is lőn.

Az apa azt felelé ugyan, hogy először leányával értekezik, de ez értekezés semmi sem volt egyéb, mint azon előnyöknek előszámlálása, miket a gazdagság nyújt s azon erkölcsi kényszerités: hogy csak az által tanusithatja szeretetét és háladatosságát szülei iránt, ha ezen kedvező szerencsét, mely által őket is jobb karba helyezheti, nem szalasztja el!

A szegény leányka nem volt ellenmondásokhoz szokva, s különben sem mert volna haragos atyjának engedetlenkedni. Dombos jó választ kapott, s az esküvő napja kitüzetett.

Róza, igy hiják a menyasszonyt, sohajtozva és könyes szemekkel tevé ugyan előkészületeit, s bizonyára jobban szeretett volna egy huszonöt-harmincz éves emberrel lépni oltár elé, de szerencséjére nem volt szerelmes, és igy nem ismerve egész nagyságában az áldozatot, ha nem érzé is magát boldognak, lassankint kibékült – hozzá szokott sorsához.

A nagy nap megérkezett.

Dombos mindent elkövetett, hogy ez ünnepélyhez méltó külsővel jelenjék meg az egyházban, s Róza sem forditott kevesebb gondot csokraira és fejékére, mintha szerelemből ment volna férjhez.

Az esküvő, akár mely érdekből történjék is az egybekelés, mindig sokkal érdekesebb és fontosabb a leányra nézt, semhogy közönynyel léphetne oltár elé. Róza mélyen meg volt indulva, és piros arcza láthatólag elhalványodott a lelkész komoly, ünnepélyes beszéde alatt. A végzetes igent remegve és alig hallhatólag ejté ki, s midőn a gyűrükicserélés következett, közel volt az ájuláshoz. Szerencsére a lelkész észrevette változását és sietett a szertartást gyorsan bevégezni.

Dombos büszkén vezeté ki az egyházból halvány menyasszonyát, s igen boldognak érzé magát, hogy az esküvő épen vasárnap és igy sok ember jelenlétében történt, kik, meg volt győződve róla, mindnyájan irigylik tőle gyönyörű feleségét.

A szokásos „nagy ebéd“ következett.

A rokonok lelkiismeretes kötelességöknek tarták az izletes étkekre és drága borokra pontosan megjelenni, s közbe közbe hamiskás tréfákat és észrevételeket engedtek meg maguknak, mi a menyasszonyt mindannyiszor lángbaboritotta, s miket a vőlegény jóleső mosollyal fogadott. A férfiak végre nem birtak többet inni, a nőknek kézi táskája gyermekek és ölebek számára megtelt czukros süteményekkel – az ebéd véget ért. A rokonok ismételve szokásos bókjaikat és szerencsekivánataikat, lassankint szétoszlottak, s bekövetkezett a nagy pillanat, midőn Dombosnak el kelle vezetnie menyasszonyát az apai háztól. Ez természetesen könyek között történt. Az anya őszintén zokogott, és az apa is illendőnek talált nehány könyet. Róza engedte át magát leginkább érzéseinek, s egész határozottsággal állitá, hogy sohasem fogja elhagyni szüleit. Ezek azonban nem voltak vele egy véleményen, s az e pillanatban szónokká lett vőlegénynyel sikerűlt nagysokára meggyőzni leányukat, hogy a nőnek kötelessége férjét követni, s hogy némileg felvidámitsák őt: igéretet tőnek, hogy a következő napok legnagyobb részét nála fogják tölteni.

A menyasszony végre engedett s a dobogó szívü vőlegény leirhatlan boldogsággal emelé őt kocsijába, mely csakhamar sebesen elrobogott.

Menetközben a menyasszony folytonosan szem előtt tartotta zsebkendőjét s zokogott; a vőlegény érezte ugyan szükségét a vigasztalásnak, de nem talált szavakat rá, s mindössze is ezen szavakat ismételte nehányszor: ugyan ne sirjon hát! Ez azonban épen nem száritá fel a könyeket, s igy a vőlegény épen nem bánkodott hogy az út nem tartott soká, s igen meg volt elégedve kocsisával, ki e nagy napon szinte kötelességének tartotta a poharakkal közelebbi ismeretségbe jönni, s vidám kedvében sokkal gyorsabban hajtott, mint egyébkor tevé.

– Végre itthon vagyunk! – szólalt meg ismét Dombos úr, a mint a kocsi egy földszinti ház előtt megállott, e szót: itthon különös hangnyomattal ejtve ki. Azután gyöngéden leemelé menyasszonyát, bevezeté a lakásba, hol már sokkal elfogulatlanabban és zavartalanabban érezte magát, s rendre meghordozá az ujonan földiszitett házban, mig végre egy kisded szobába érkezett, mely virágfüzérekkel volt feldiszitve, s melynek butorzata azonnal mutatá, hogy ki számára van fölszerelve.

– Ez itt az ön szobája édes Rózám. Magam rendeztem el a butorokat, s igen boldog leendek, ha elég barátságosnak találja jövendő lakását.

A könyek sem tarthatnak örökké.

A fiatal nő átlátta, hogy mind az illedelemnek, mind a gyöngédségnek már eleget áldozott, s azért könyeit fölszáritván, mosolyogni igyekezett, mi elragadólag sikerűlt. Aztán vizsgálódva széttekintett jövendő lakhelyén.

A szoba barátságos fekvése és butorzata csakhamar fölvidámiták őt. Az ablakok kisded de csinosan rendezett virágos kertre nyiltak, honnét a szellő édes illatot hajtott be, s a butorok között édes meglepetésére fölismerte zongoráját, s kisded varróasztalkáját, melyhez a gyermek- és leánykor emlékeinek egy egész világa volt kötve.

E butordarabok közelében, miket férje elég ügyes volt tudtán kivűl ideszálittatni, már nem érzé magát egész idegennek, s hogy még jobban leküzdje fölindulását, zongorájához ült, s eljátszá egypár kedvencz darabját, mialatt Dombos úr elragadtatása tetőpontra hágott. Isteni! fölséges! kiálta közbe közbe lelkesedéssel, miket gyakran ismételt, minthogy mindegyike e felkiáltásoknak egyegy mosollyal lőn neje által megjutalmazva.

A vidorság közlékenynyé teszi az embereket.

Férj és nő csakhamar találtak tárgyat miről csevegjenek s Dombos úr lassankint nekibátorodott arról beszélni, mi egész lelkét, egész lényét elfoglalta, s miről még eddig sohasem szólt neje előtt: szerelméről. Azon tudat, hogy erre már joga van, ékesenszólóvá tevé őt, s csakhamar olyan tüzes, szenvedélyes vallomással lepte meg piruló menyasszonyát, milyenre egy ötvenkét éves ember csak képes.

A nő pirúlva s mosolyogva fogadá e nyilatkozatot s eszébe jutván a fogadás és eskü, mit ma oly ünnepélyesen tőn, nem találta illemtelennek nem vonni vissza kezeit, miket az elragadtatott férj a csókok egész millióival árasztott el.

A szerelemben nagyon követelők vagyunk.

Dombos úr csakhamar édesebb, méltóbb tárgyat is fedezett fel csókjaira a kezeknél, s a nő, kinek zavara pillanatról pillanatra hágott, nem talált más menekvést, mint egy séta inditványát a kertben, mit a férjnek sohajtva bár, de el kelle fogadnia.

A séta soká tartott.

Dombos úr ugyan minduntalan ismétlé, hogy a forrón sütő nap főfájást okozhat, de menyasszonya napernyőjére hivatkozott, s lépten nyomon talált egyegy virágcsoportozatot, egyegy rózsatőt, egyegy ábrándos ákáczot, melyekről hosszasan lehet beszélni, s csak midőn a nap már régen elhanyatlott, s midőn csak egy csipősebb széllengés veszélyei ellen nem birt kielégitő óvszereket fölmutatni, engede férje kérésének, ki őt a házba visszavezette.

A szakácsné eléjök jött jelenteni hogy az esteli kész, és hogy teritve van. A férj egyenesen az étterembe vezeté nejét, hol új öröm, új elragadtatás fogta el szivét, midőn megpillantá a kettős teritéket azon az asztalon, hol ő több mint harmincz éven keresztül egyedűl evett, s midőn meggondolá, hogy azon második teriték az ő kedves felésége számára van odahelyezve, kit ő annyira szeret, s kinek társaságában mennyivel izletesebbek leendnek kedvencz ételei.

A szakácsné hogy úrnőjénél kedvező elővéleményt szerezzen maga felől, müvészetét egész ragyogó pompájában igyekezett feltüntetni, de nagy szomorúságára az étkek legnagyobb része érintetlenűl maradt, mert a nő nem tanusitott étvágyat, s a férj szerfölött prózainak találta volna ily költői pillanatban rostélyossal, melyről ugyan a hagymát elfeledni a szakácsnénak elég tapintata volt, és lúdczombokkal foglalkozni.

Vacsora után hosszú szünet állott be.

E szünet után… de ne legyünk kimélytelenek, – távozzunk.

II.

Egy hó telt el azon nap óta, melyen Dombos úr először nevezé kedves feleségének azt, kit szeretett.

Egy hó, harmincz nap, négy hét!

De minő négy hét?! Mézes hetek!

Szándékosan ugrom át ez időközt elbeszélésemben; nem mintha ez alatt nem történt volna elég, miről beszélni lehetne, – ellenkezőleg, épen mert nagyon sok történt, mit hiven, tökéletesen visszaadni képtelen vagyok.

Hol van szó, mely egy kézszoritás, egy mosoly, egy csók boldogságát kifejezné?!

Feledjük el tehát kérem e négy hetet, és keressük fel most, egy hó után új házasainkat, most már kevésbbé is leszünk terhökre, mint az első napokban lettünk volna…

Reggeli nyolcz óra, bizonyára ébren találjuk őket.

E bizonyosságról gyanitja az olvasó, minek megemlitését elég gondatlan voltam elfeledni, hogy ez elbeszélés színhelye kisváros.

Lépjünk be tehát.

„A tekintetes úr a tekintetes asszony szobájában van“ felelné bizonyára a szobalány, ha Dombos urat kérdeznők.

De mi ezt nem kérdezzük, mert nagyon jól tudjuk, hogy egy rövid hóval az esküvő után a férjet legvalószinübben neje szobájában lehet feltalálni.

De ily korán nő, mi több: mézesheteket élő nő szobájába lépni, és pedig minden bejelentés nélkül?!… Hisz ez illemsértés, fogják gondolni nyájas olvasóim.

Nyugodjanak meg.

A képzelet erejénél fogva módunkban áll észrevétlenűl, látatlanul suhanni bárhová, épen mint a kopogó szellemeknek, kik előtt nincs eléggé elzárt ajtó, eléggé lefüggönyzött ablak, hogy be ne léphessenek elfoglalni szerény helyeiket a szoba legkisebb asztalkájában. Suhanjunk be tehát szellemek módjára.

A fiatal nő szobájában vagyunk.

Semmi változás ittlétünk óta. Csak a koszoruk hervadtak el a falakon, – de hisz ez a virágok sorsa.

Férj és nőt reggelizve találjuk egy kisded asztalka előtt.

Csevegnek és nevetkéreznek.

Dombos úr legkevésbbé sincs már zavarban, és a boldogság harmincz évet látszott leemelni vállairól. Vidám, zajos mint egy huszonöt éves fiatal ember.

Nincs semmi bámulatos rajta. Ha a boldogtalanság képes fiatalokat megöregiteni, a boldogság miért ne fiatalithatna meg aggokat?

Róza kissé halványabbnak tetszik ugyan, mint az esküvő napján, de a félelem, elfogúltság egészen eltűnt arczáról. Pongyolában van, és a pongyola annyi izléssel, annyi kellemmel van választva, hogy lehetetlen el nem ragadtatni általa.

– Kedves édes nőm! – kiált fel Dombos úr, letéve kávés csészéjét, s neje kezeit megragadva – Mily boldog vagyok! Ah istenem, szinte félek hogy ez csak álom; add, add ajkaidat, hadd győződjem meg hogy ébren vagyok!

– Ne légy oly bohó, Palikám, hisz a kávé egészen elhűl, mindig hidegen kell meginnom.

E szavakat egy mosoly követte, de minő mosoly! Halvérünek kellene lennünk, hogy lángra ne gyulasszon.

Boldog Dombos, ő e mosolyt lecsókolhatta.

– Ha csintalankodol, ezután egyedűl fogok reggelizni. Rosz ember, sohasem hagy nyugton.

A rosz ember épen nem látszott figyelni e szemrehányásokra, s bizonyára még soká folytatta volna csintalankodásait ha egy nagyon természetes körülmény közbe nem jön.

E körülmény semmisem volt egyéb, mint hogy az óra, mely épen feje felett volt a falra helyezve, három negyedet ütött kilenczre.

– Ah istenem! mily gyorsan fut az idő! Már három negyed. Ah átkozott hivatal! – szólt a férj boszúsan felkelvén. – Lelkemre mondom, ezt tovább ki nem állom, még ma beadom lemondásomat.

– Tedd is azt édes Palikám, hiszen mi nem szorúltunk arra, hogy egész napon távol legyünk egymástól. Ah, nem képzeled mily hosszú nekem az idő, midőn egyedűl vagyok. Unatkozom, boszankodom, s misem képes szórakoztatni. Aztán az a hivatal, az valóságos rabság! Egy helyhez, egy városhoz vagyunk lánczolva mint az elitéltek. Ah istenem! pedig mily felséges lenne a nyarat Füreden tölteni. Oly kellemetesnek mondják ott az életet, és én még sohasem voltam fürdőn.

– Igazad van édes Rózám, tökéletesen igazad van. Még ma intézkedni fogok. Elbocsáttatásom legkésőbb két hét alatt kezeim között lesz, s mi a nyarat Füreden töltendjük.

E szavak után Dombos úr egész udvariassággal kezet csókol nejének és sohajtva távozik.

Lám! – fogja mondani a nyájas olvasó – mégis igazok van azoknak, kik azt állitják, hogy a házasság boldogságára nem szükséges a kölcsönös szerelem. E fiatal leányka szerelem nélkül, egyenesen szülei iránti áldozatból adta kezét férjének, és minő boldog! Mily hamar összeszoktak egymással. Férje mily gyöngéd, előzékeny irányában!

Kérnem kell önöket, függesszék föl itéletüket ez elbeszélés bevégzéseig.

Dombos úr ugy tőn mint mondá. Elment a hivatalba, egész világossággal megirta lemondását, és saját személyében kézbesitette azt az elnök titkárának.

De sorsunk intézésében a véletlen nagy szerepet játszik.

A véletlen szeszélye volt, hogy az elnök épen azon nap reggelén falura utazott, honnan csak tizennégy nap után volt visszatérendő.

Igy tehát Dombos úrnak a remélt két hét helyett négy hétig kell várakoznia mig lemondása kezei között leend.

Négy hét alatt azonban igen sok történhetik, mi az emberek szándékait megváltoztathatja.

E négy hét alatt Dombos úr házaséletében is fontos események merűltek fel.

De ne előlegezzünk, kövessük az események fejlődését.

Dombos úr hivatalát a déli harangszó első kongására sietve odahagyja, hogy hazasiessen kedves nejéhez, ki távollétében unatkozott, búsult, s kit mi sem volt képes szórakoztatni.

Neje őt édes mosollyal és izletes ebéddel várja. Kettős ok hogy siessen.

A boldogság épen olyan mint az utazás, jó étvágyot szerez, s ő sokat tartott konyhájára.

Ebéd alatt elmondja, hogy már leköszönt, s terveket alkotnak jövő életökről.

Elég vagyonnal bírnak, hogy tetszésök szerinti életet folytathassanak; – miért ne igyekeznének tehát idejöket lehető legjobban felhasználni?

Legelső határozat, hogy mihelyt az elbocsátás kiadatott, azonnal fürdőre fognak utazni; e körülmény azonban sok ügygyel bajjal jár. Ki fog távollétökben a házra felügyelni, mert hiszen a cselédeket csak nem hagyhatják magukra?

A nő anyját emliti, a férj elragadónak találja ez eszmét, de e tárgyról értekezve hirtelen új gondolatja támad.

– Édes Rózám, egy gondolatom van.

– Halljuk.

E házban hét szoba van, mi alig foglalunk el ötöt. Nem jó lenne-e a két végső szobát kiadni valakinek, ki aztán távollétünkben őrködnék a ház fölött.

– És felügyelne virágaimra.

– Valamely özvegy asszonynak.

– Vagy valamely nőtlen férfinak.

– Tehát el van határozva: kiadjuk a szobákat.

– Azon föltét alatt, hogy gondja legyen a kert jókarban tartására.

– Azonnal megirom a hirdetménytáblát, – szólt a férj látható megelégedéssel, hogy neje nem tőn ellenvetést inditványára, sőt percz múlva a ház kapujára egy hirdetés volt kiszegezve, mely tudatá, hogy itt két szoba van bérbe adandó, családtalan egyéniségek számára.

Minő daemon sugta Dombos úrnak e gondolatot?

Tehát csakugyan kikerűlhetlen végzet, hogy boldogtalanságunk első okozói mi magunk legyünk!

Alig távozott el a férj, sohajtozva, mint rendesen tevé, hivatalába, midőn egy fiatal ügyvéd jelentkezett a szobák kibérlése végett.

Csak egy pillantásra volt szükség a fiatal háziasszony szemei közé, ennek csak egyetlen egyszer kellett mosolyognia, hogy a feltételeket illetőleg azonnal tisztában legyenek.

A fiatal ügyvéd pár óra alatt már új szállásán volt behelyezkedve.

Ez idő alatt egy tisztes özvegy nő is jelentkezett, de már későn.

Miért hogy nem jött ez előbb? miért kelle az először jövőnek épen egy fiatal embernek lenni?!…

Alig egy negyed óra után, hogy Dombos úr hivatalából hazatér, szobája ajtaján kopogás hallatszik.

– Tessék.

A fiatal ügyvéd jön, hogy magát háziurának bemutassa.

Ez egy magas, barna, legfölebb huszonnégy éves ifju, egész kellemeivel a fiatalságnak.

A háziasszony siet férjének bemutatni lakójukat.

Az ismeretség, mint rendesen történni szokott, szokásos kérdésekkel és bókokkal kezdődik, de Dombos úr illendőnek sőt szükségesnek találja lakóját körülményeiről részletesen értesiteni, s igéretét kéri hogy távollétökben háza felett gondosan őrködni fog.

A fiatal ember a legkomolyabban biztositja gazdáját, hogy miben sem leend hiány.

– És én különösen kérem önt felügyelni, hogy cselédeim virágaimat el ne hanyagolják. Én úgy szeretem a virágokat, igen fájna ha szegénykéket elhervadva találnám.

A fiatal ember udvariasan meghajlik.

– Legyen tökéletesen megnyugodva asszonyom, magam fogom azokat öntözgetni, a nélkül is szenvedélyes kertész vagyok.

Az új lakónak sikerűl e látogatás alatt mind a férj, mind a nőnél kedvező elővéleményt ébreszteni maga felől. Midőn távozik, Dombos úr felkéri őt, hogy ne tekintse házát idegennek, s látogassa őket meg mindannyiszor, valahányszor csak ideje engedi. Nőm – úgymond, a nélkül is unatkozik szegény, mig én hivatalban kénytelenittetem lenni, igen le fog kötelezni kegyed, ha néha eljön kissé szórakoztatni őt.

A fiatal ügyvéd egész lelkiismeretességgel teljesitette Dombos úr kérését. Elment naponta, s azonkivűl idejének legnagyobb részét a kertben, ifju háziasszonya körében tölté. –

Kérdem önöket: mit tartanának egy fiatal ember felől, ki hason körülmények között nem igyekeznék szeretetre méltónak, udvariasnak mutatkozni oly nő előtt, ki fiatal, szép, s kinek férje maga jogositotta, sőt kérte őt fel erre?

Nemde ügyetlennek tartanák és kinevetnék őt?

De Kálmán nem volt sem ügyetlen sem nevetséges.

Ellenkezőleg. Talán kissé ügyesebbnek és szeretetreméltóbbnak is mutatta magát mint kelle vala, s talán többet tett az ifju nő szórakoztatására, mulattatására, mint mennyire őt a férj felkérte. De mikor olyan nehéz is az életben a kellő mértéket eltalálni!

Jaj önnek szegény Dombos, ha nejének egy szeszélyes pillanatban eszébe találna jutni: ön és Kálmán között hasonlitásokat tenni.

Az eredmény bizonyára nem az ön előnyére ütne ki.

Kálmán fiatal: ön hajlottkorú. Kálmán szép, fekete szemeinek lángja felforralja a vért: ön rút, bágyadt szürke szemei álmossá teszik az embert; és végre, mi Kálmánra nézt legelőnyösebb: ön férj, ő pedig udvarló.

Miért hivatalnok ön? miért tölti ön a napok legnagyobb részét poros irományok között, s miért tűri hogy ez idő alatt egy fiatal udvarló igyekezzék magát neje szivébe behizelegni?

Vagy azt hiszi ön, hogy e fiatal ember annyira becsületes, hogy ily utógondolatai nem támadhatnak?

Kálmán becsületes ember, igaz. De azt gondolja ön, hogy egy fiatal nővel szemben, ki oly édesen tud mosolyogni mint Róza, kinek tekintetében annyi tűz, hangjában annyi vágy, modorában annyi ellenállhatlanság van mint Rózának, huszonnégy évvel nem feledjük néha a becsület kötelességeit?

Vagy talán neje erényében van tökéletesen megnyugodva?

Én szintugy mint ön, megvagyok Dombos asszonyság erényéről győződve, de nem gondol ön az esetlegességre? Nem villant-e még meg agyában azon eszme: hátha szerelem vegyül a játékba?!…

Tudja-e ön, hogy neje még soha sem volt szerelmes? Tudja-e ön, hogy a vér és a fiatalság nem engedik magukat az ész tanári okoskodásai által elaltatni, és végre, nem sejti-e ön, hogy ránczos arczával, meggörbedt termetével, ha még egyszer oly gazdag és előzékeny lenne is neje iránt, nem lenne képes egy első hajlamot elaltatni?

Hallgassuk végig egy beszélgetését Kálmán urnak szép háziasszonyával, látni fogjuk, mennyire mentek teljesedésbe sejtelmeink.

– Miért ne hallgathatna meg asszonyom; hisz mit mondani akarok önnek, azt ugyis tudja már. Ah, szavaimat vissza tudtam fojtani, hogy ne beszéljenek önnek szerelemről; de hangom, tekintetem… Ezek árulóim voltak…

– Kálmán úr… kérem… ne beszéljen nekem ilyen dolgokat, miket meghallgatnom nem szabad. Én nő vagyok, nekem kötelességeim parancsolnak.

– Kötelesség! Ah minő keserű szó ez: kötelesség! Hát nincsenek-e kötelességei önmaga iránt, nincsenek-e kötelességei irányomban, ki szereti önt egész szenvedélyével az első szerelemnek? Igen Róza, önnek köszönöm azon boldogságot, mit a szerelem ad, mert ön az első, ki azt szivemben fölélesztette!

– Kálmán úr…

– És ön, ön kötelességekről beszél, és elnémitja érzéseinek felszólalásait, melyek érettem esdekelnek. Igen Róza… ne igyekezzék rejtegetni tovább… ön megértette szivemet, ön szeret…

A fiatal ember e szavakkal megragadta az ifju nő kezeit, csókjaival halmozta el, s ennek nem kis erőmegfeszitésébe került, magát kiragadni az ölelő karok közől, s tova iramodni.

De az első vallomások zavarai csakhamar tovatűntek. A fiatal nő nem iramodott többé el kedvese szavai elől, sőt elég bátorságot szerzett magának, azokra válaszolni. Első feleletei elutasitók valának, de volt valami a hangban, az arczban, mellyel a hideg elutasitó szavakat kiejtette, mi azoknak fulánkját letördelte Kálmán előtt, s mi nemhogy kétségbe ejtette s visszariasztotta volna őt, hanem inkább uj reményt és uj bátorságot ada szivének.

Nehány nap telt el.

Nehány nap kevés az életben, sok a szerelemben. Róza és Kálmán csak akkor érzik már magukat boldogoknak, ha egymás közelében vannak, és ezt többé nem is titkolják egymás előtt.

Ha egy nő, kinek férje van, szerelmes, mi több: először életében, igen szigoru elvekkel kell birnia, hogy kedvese ostromainak ellenállhasson. De Rózának nem voltak szigoru elvei, és egy gyönge pillanat, midőn szerelmese térden állva esküvék neki, hogy megszünik élni, ha tőle e kegyet megtagadja, megegyezett egy találkozásban mihelyt alkalom leend rá.

Szegény nő, mennyi könybe, remegésbe, szenvedésbe került neki ez elhatározás. Mint felfogadta magában, hogy elutasitja őt. De ő megesküdött, hogy megöli magát, s a nő midőn szeret, hinni szokott az ilyen esküknek.

Ha a hiba elkövetését csak alkalomhiány gátolja, a daemon mindig megjelen, hogy alkalmat szerezzen.

A fiatal nőnek daemona férje volt.

– Nem, – szólt Dombos úr nehány nap mulva hivatalából hazatérve. – Ezt tovább ki nem állom. Az elnök még mindig falun van, s elbocsáttatásomat csak ő adhatja meg. Holnap falura utazom.

A fiatal nő összerezzent e szavakra, de nem volt ereje férjét lebeszélni ez utazásról.

Kálmán magánkivül volt a boldogságtól e hir hallatára, s Rózának el kelle ismernie, hogy az alkalom jelen van. A nők azonban bármennyire szeressenek is, nem szűnnek meg ovatosak lenni, s Kálmán csak azon feltételek alatt nyert engedelmet a titok leple alatt kedvese szobájába lopózkodhatni, ha valamely ürügy alatt szinte elhagyja a várost, s csak a kijelölt időre térend haza.

Férj és szerető egy időben utaztak el. A férj, hogy másnap, a szerető, hogy még azon éjre honn legyen.

De a véletlen nem igy akará.

Tetszett neki, hogy Dombos úr méltóságos elnökét útban találja a város felé, s igy nehány órával elutazása után már honn volt.

Kálmán, ki a férj visszatértéről természetesen mitsem tudott, csak késő estére tért haza, midőn a háznál mindenkit alunni vélt.

Az ég felhőkkel boritott, a láthatár sötét. Hogy minden legkisebb zaj és nesz nélkül jelenhessék meg kedvesénél, szobájába tért, magát a legkönnyebb pongyolába helyezte, s dobogó szívvel igy indult az annyira sovárgott légyottra.

Róza szobáját zárva találta.

De nem szerelmesek azok, kik a legelső akadálytól visszaborzadnak.

Elment az ablakhoz. Szerencsétlenségére nyitva volt, s ő minden tétova nélkül belépett.

A szobában oly tökéletes sötétség uralkodott, hogy csak lassan s tapogatózva haladhatott előre.

Hirtelen élénk lélegzés üti meg füleit.

Ah ez ő! – gondolja magában és egyenesen ez irányban halad. A sietségben azonban lábaival egy széket érint meg, mely zajosan földre zuhan.

– Ki az? – kérdi egy hang, melyben egész rémülettel a férj hangját ismeri fel.

Felelet helyett gyorsan megfordul, s azon úton melyen jött, siet eltávozni, hogy legalább föl ne ismertessék.

Átkozott gyufák, titeket a szerelmesek gyötrelmére fedeztek fel! Mielőtt Kálmánnak sikerült volna az ablakon kiugrani, a férj kezeiben egy gyufa gyúlt lángra, melynek világánál első pillanatra felismeré lakóját és pedig legnagyobb pongyolában.

IV.

– Mi ez? – kiált Dombos úr, ágyából felugorva, elszörnyűködött arczczal.

A legnagyobb veszélyek közepette, a legkényesebb pillanatokban, midőn a férfiak elvesztik lélekjelenlétöket, a nőknek a leleményesség segélyül jön.

– Mi ez? – ismétli a férj átszegző pillanatot vetvén nejére.

– Ah szegény ifju, tehát csakugyan igaz! – szól a fiatal nő fájdalmas arczczal bámulva az ablakra, melyen kedvese távozott, a nélkül hogy férje szavaira látszanék felelni.

– Mi, mi igaz? – kérdé Dombos úr, uj meglepetéssel.

– Szegény, boldogtalan fiatal ember!

– Micsoda? Ön még sajnálkozik oly emberen, ki éjnek idején más ember szobájába lopózkodik, és pedig az ablakon át.

– Tehát csakugyan nem mende-monda!…

– Feleljen ön már. Mit keresett itt ez az ember, és pedig minő öltözetben!?

– Csendesebben az istenért, megtalálja hallani!

– Vége lesz már valahára a rejtélyeskedésnek! szóljon ön végre világosan!

– E szegény fiatal ember… alvajáró…

– Alvajáró?!

– Ugy van, alvajáró, ki éjnek idején a házak tetején és a tornyokon járkál, s kit ha fölébresztenek, azonnal alázuhan és szörnyet hal.

– Az isten szerelmeért! mért nem mondta ön ezt nekem hamarabb? Vajjon nem történt valami sérelme?

– Legyen ön nyugodt, legfölebb is megüté magát kissé. De ezután merő ovatosságból az ablakokat jól el kell zárnunk.

Dombos úr megbáná a szigorú hangot, melyen szegény beteg lakójára kiáltott, s a nagy részvét miatt csak nagy sokára tudott ismét elalunni, hogy széditő mélységektől és örvényektől rémittessék nyugtalan álmai által.

Kálmánnak első gondja volt szobájába sietni, melynek ajtaját gondosan elzárta, hogy legalább az első megrohanás ellen biztosítsa magát. Aztán lélegzetét visszafojtva hallgatózni kezdett s világosan hallá Dombos úr haragos hangját, de Róza feleleteit, kinek hangja suttogó volt, nem veheté ki.

Első pillanatban gondolkozott: nem lenne-e lovagias kötelessége visszasietni, hogy kedvesét a férj haragja ellen védelmezze; de midőn a zaj nehány percz alatt tökéletesen lecsendesült, letett e szándékáról, s elhatározta az eseményeket saját menetöknek engedni át.

Nyugtalansága egész éjjel ébren tartá őt s a szemrehányások, miket magának Rózát illetőleg tőn, kinek szerencsétlenségeért méltán magát vádolá, keserű átkokat szóratának vele az ellenséges véletlenre, mely a férjet ily reménytelenül hazavezeté.

Végre egy egész századnak tetsző idő után az éj tovatünt, s a reggel megjött.

Kálmánt az álmatlanság és nyugtalanság halványnyá, beteg kinézésűvé tevék.

Alig mult el hét óra, midőn kopogást hallott; meg volt győződve, hogy e kora látogató senki sem más mint a férj, és nagy zavarral tárta fel ajtaját.

Nem csalatkozott, Dombos úr volt. De mennyire meg volt lepetve, midőn a várt szigorú haragos arcz helyett, mosolyogva és részvevő arczczal látta megjelenni.

– Jó reggelt, jó reggelt kedves barátom, – szólt a férj, kezét megszoritva – bocsásson meg, hogy ily korán jövök, de lássa ön, engemet átkozott hivatalom egész napon át elfoglal, és igy kénytelen vagyok azt az időt használni fel, a mi rendelkezésem alatt áll.

Kálmán, mintha felhőből zuhant volna alá, sehogysem birta magának e rejtélyes és különös magaviselet okát megfejteni.

Alig birt nehány összefüggés nélküli szót kihebegni.

– De lám, lám, – kezdé ismét Dombos úr – minő halvány, rosz szinben van ön? Beteg ön, Kálmán úr?

– Ah igen… fejem majd szétreped, aztán lázam is volt…

– Orvoshoz, azonnal orvoshoz édes Kálmán úr, a betegségekkel nem tanácsos tréfálni, ez igen komoly következéseket vonhat maga után. Aztán az orvos előtt ne titkoljon el semmit… érti ön, épen semmit… a betegség nem szégyen…

Dombos úr e szavakra zavarba jött, megijedt hogy tán sokat is mondott, de Kálmán még nagyobb zavarban volt.

Megőrült ez az ember, hogy ily badar dolgokat beszél összevissza! – gondolá magában. – Köszönöm, köszönöm önnek részvétét!

A férj még nehány perczig adá jó tanácsait fiatal lakójának, azután tökéletesen megnyugodt lelkiismerettel, hogy emberi kötelességét teljesitette, odahagyta őt, és nemsokára komoly léptekkel elsietett hivatalába.

Egy óra mulva Róza és Kálmán a kertben találkoztak.

Kálmánnak elragadtatása elképzelhető, midőn kedvese őt a történttek felől felvilágositá.

– Ah mily boldog vagyok kedvesem, hogy ily ügyesen kimentéd magadat! Jövőre nézt…

– Jövőre nézt – felelt komoly, határozott hangon a fiatal nő – megtiltom először is e bizalmas hangot… Azután tudatom önnel, hogy közöttünk minden viszonynak vége… E beszélgetés közöttünk az utólsó, mi ezután csak férjem jelenlétében fogunk egymással találkozni…

– Róza…

– Uram… De még egyet. Hogy férjemnek a gyanusitásra legkisebb oka se maradjon, egy áldozatot kérek öntől, melyet ugy hiszem nem fog megtagadni.

– Parancsoljon ön…

– Önnek alvajáró szerepét nehány éjjel folytatnia kell. E házfedél itt épen alkalmas arra, hogy veszély nélküli sétákat lehessen rajta tenni. És akarom, hogy férjem nehány sétájának tanuja legyen. Én figyelmeztetni fogom őt. Felteszem önről uram, hogy lovagiassága nem fogja ez áldozatot tőlem megtagadni.

Igérem önnek… De Róza…

A fiatal nő e szavak után hidegen köszönté udvarlóját és szobájába sietett – sirni.

Igen, sirni, mert a szerelem nem hal meg oly könnyen, és a fiatal nő hidegsége és szigora után e perczben oly szerencsétlennek, oly boldogtalannak érezte magát, mint a mily szerencsétlen és boldogtalan lehet a nő, ki oly férj oldalánál kénytelen élni, kit nem szeret, s kinek kedvesét, kit szeret, el kell utasitnia.

Ah mily keserüen megbánta, hogy kezét szive nélkül adá át.

Ah, mennyire érezte e pillanatban az áldozat nagyságát, mit szüleinek hozott.

Kálmán szavát tartá. Ott sétálgatott gyakran óra hosszáig azon ház fedélzetén, melynek tulajdonosa azon ember volt, kinek joga van azon nőt birni, kit ő szeret s kitől viszontszerettetik, de a ki mégis – tőle minden reményt megtagadott.

De Róza is megtartá szavát. Nem ment többé a kertbe, csak midőn Kálmán távol volt, s könyezve bár, de utasitást ada cselédeinek, hogy lakója számára soha sincs honn.

Kálmán még mind nem birt azon reményről lemondani, hogy Róza elvégre is engedni fog, s elhatárzá irni neki.

De kit a véletlenség egyszer üldözni kezd, azt mindvégig sujtolja.

E levél a férj kezébe került.

Képzelhetni Dombos úr lelkiállapotát, midőn e levelet elolvasva megtudá a valót. Boszút esküdött, és sajátságos módon bár, de meg is tartá azt.

Elment legjobb barátjához, ki orvos és pedig a kórház főorvosa volt, s ezt megnyeré tervének.

Este Kálmán ismét megtevé szokott sétáját a magasban, csakhogy most már a férjen kivül más nézők is voltak jelen.

E mások között ott volt az orvos is, ki Kálmánt sétája után minden szabadkozása és tiltakozása ellenére kórházba viteté, honnan csak egy havi koplalás után szabadulhatott ki, s a város népe mai napig is alvajárónak tartja őt.

Rózát a levél nem compromittálta. Ellenkezőleg, erénye mellett bizonyitott, s igy férjével csakhamar meglön a kiengesztelődés; de azért a sohajok és könyek gyakran fölkeresék őt, s nem egyszer átkozá meg gyöngeségét: hogy férjet szerelem nélkül választott.

Jövőjének egyetlen öröme e nehány boldog nap fájó emléke lőn.

Dombos úrnak nem volt oka soha neje erényében kételkedni, de azért gyakran bevallá magának barátja szavainak igazságát: hogy ha az ember túl van az ötvenen, s fiatalabb korában sem tartozott a szebb emberek sorába, jobban tenné ha örökre lemondana a nőkről, s szelidebb és nyugodtabb szórakozásokat keresne.