FÉRJBOSZU.

I.

Talán nem létezik ember, ki az élet egyik legfőbb élvezetének ne tartaná az utazás gyönyöreit.

Az én kedélyemre legalább mi sem hat oly jóltevően, mint az utazás, ha mindjárt nem Italia narancsberkei és nem Helveczia jéghegyei között történik is.

Hát még ha az ember egy kedves, imádott nővel utazhatik!…

Minden uj panoráma, minden hegykanyarulat, minden zugó csermely, minden virágokkal himzett völgy, minden fűszál szerelemről regél; a zephir szerelmi titkokat sugdos füleinkbe, a nap szenvedélyünk lángjáról beszél, a csillagok kedvesünk szemeivel versenyeznek, s a lég, mintha kedvesünk ajkának mézétől ittasult volna meg, oly édes, olyan kábitó…

A mely utban ez elbeszélendő kalandocskának ismeretére jutottam, az nem birt ez elősorolt előnyökkel.

Nem volt oldalamnál egy kedves nő, kinek elleshettem volna sohajait, kinek üdvezülhettem volna mosolyától.

Nem voltak elragadó hegylánczolatok, nem volt zugó csermely.

Egykét pusztai virág, s lankadásig forró napsugarak jutottak mindössze osztályrészeműl.

Az alföldön utaztam.

Ki nem ismeri a Szolnoktól Nagyváradig tartó pusztaságot? Ki nem fakadt ki ezerszer e zsibbasztó s oly hosszan tartó egyhanguság ellen? Ki nem sohajtott fel számtalanszor gyorsan repülő szárnyai után a vasutnak, a félöles homok, s ha csak kissé esős az évszak, a közlekedést majdnem lehetlenné tevő sár hazájában?!

Bizonyára senki többször és buzgóbban mint én.

Aprilis volt. A nap sugarai enyhévé, barátságossá tevék a léget, de a föld, a fagy karjaiból kibontakozott göröngyök, még barátságosabbak valának, – legalább kocsink iránt, melynek kerekeire oly odaengedőleg, annyi szenvedéllyel simulának, hogy öt lovunk daczára, melyek egyike ellen sem tehettünk volna méltányosan kifogást sem jóakarat, sem erő tekintetében, lépésnél gyorsabban nem haladhatánk.

Meg kellett volna őrülnöm, ha a kocsin két utitárs nincs, ki szétűzze az unalom pókjait, s elfoglalja a türelmetlenség miatt sötétté, izgatottá vált kedélyt.

Hála nekik e szolgálatért, melynek fontosságát annyira érzem, hogy bár már két év repült ez utazás óta az enyészet felé, soha nem bírok gondolni rájok máskép, mint legmélyebb, leghódolóbb érzetével a hálának, a kegyeletnek…

Ez előzmények után könnyen arra a gondolatra jöhetne valaki, hogy utitársaim legalább is bőbeszédü szinészek, vagy fecsegő kalandorok valának.

Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit előre felmentsek, tudatnom kell, miszerint érdemes utitársaim sem bőbeszédű szinészek, sem fecsegő kalandorok nem valának, hanem tisztességes polgári állásu férfiak, még pedig:

Egyik egy köztiszteletben álló nagyváradi ügyvéd, ki peres ügyekben rándult a fővárosba;

Másik egy nem kevésbé tisztességes kereskedő leg… ah! bocsánat! segéd! ki öt évi műutazás után letelepedési czéllal tért vissza hazájába.

E tisztességes két férfiu társaságában utaztam tehát.

E két férfiu nélkül talán megőrültem volna.

E két férfiu nélkül bizonyára nem jövék vala nyomára e nem épen érdektelen történetnek, melyet szerencsém leend elbeszélhetni.

E két férfiunak én tehát sokat köszönhetek.

Hogy az olvasó találand-e valami köszönnivalót? nem tudom, de ohajtom, és – divatos szerénységgel legyen mondva – remélem is!

E tisztességes két férfiu, kiknek én szórakozottságot, s az olvasó e beszélyt köszönheti, fiatalkori barátok valának.

Midőn a gyorskocsin megpillanták egymást, sirva fakadtak, s vége hossza nem volt az ölelgetésnek.

Aztán körülményeik után tudakoztak, s igy jutottam tudomására polgári állásuknak és uticzéljaiknak.

Végre fiatalkori emlékekre került a sor, s e körülmény még a legprózaiabb embernél is bizonyos költői ihlettséget idéz elő, s én ülésembe hátradőlve nem egy kellemetes ifjukori kalandocska által ragadtatám vissza amaz édes bájos korába az illusióknak, melyet Metastasio az élet tavaszának nevez.

Beszéltek és nevetgéltek.

Minden szó, minden körülmény, mit fölemlitének, egyegy óráját szerezte meg számukra ama kellemes lelkiállapotnak, midőn a tovatünt jelen gondjai helyett a mult idő játszi képei rajongják körül a képzeletet, ezer meg ezer édes emlékkel tarkázva fel a sokkal komolyabb valót.

Olyan jól esett hallgatnom őket.

Mintha csak saját multam felett tartottam volna szemlét. Annyi ismerős csin, annyi rokon tréfa.

Az élet utai bármily szétágazók a számitás éveiben, a gyermek és fiatalkor örömei kevés változással egyek és ugyanazok mindnyájunknál.

A két barát tehát fiatalsági emlékeivel foglalkozott, s az ezek által eszközölt benyomás annyira élénk volt, hogy észre sem látszottak venni, hogy kivülök még egy harmadik is van jelen, kinek egyetlen hangjok sem futá el figyelmét, s igy akaratom ellenére végighallgatám e következő párbeszédet, melyet mindkettő élénk érdekkel folytatott!

– És Ágnes – kérdé a kereskedősegéd, magas szőke ifju, kit rövidség kedveért ezután egyszerűen Antalnak nevezünk – ama fiatal gyönyörü leányka, ki szomszédunkban lakott, s kinek fekete szemei olyan tüzesek, ragyogók valának, miként él? Szép-e még mindig? Nem…

Ez utolsó szónál hangja remegni kezdett, s ugy tetszék nekem, hogy végső kérdését nem merte bevégezni. Elhallgatott de azon élénk érdekeltség, azon roszul leplezett aggály, mi e pillanatban arczán mutatkozott, sejtetni engedé, hogy e kérdésben több rejlik mint puszta kiváncsiság, több mint esetleges megemlékezés.

– Ágnes? – felele az ügyvéd, zömök, harmincz és negyven közötti férfiu, hosszu szakállal és sürű, különös gonddal ápolt bajusszal. – Berki Ágnes, a főjegyző leánya?

– Az az! mondd csak, ismered őt?

Az ügyvéd késett a felelettel, s ugy látszék, válaszról gondolkozott.

Antal nem tartóztathata vissza némi türelmetlenségi mozdulatot.

– Mért kérdezősködöl – kérdé szünet után az ügyvéd – annyi érdekeltséggel felőle, talán némi reményeid voltak kezei közt?

– Talán meghalt? – kiáltá a fiatal ember oly élénk megindulással, mi legkisebb kétséget sem hagya fenn érdekeltségét illetőleg.

– Légy nyugodt! – felele mosolyogva az ügyvéd – ő él. Szemei most még nagyobbak, még égettőbbek mint egykor, de…

– De?

– Ej, miért épen tőlem tudnod meg?

– Szólj, kényszerítlek!

– Talán hogy megmérgezzem az utazás gyönyöreit! Óh nem, én hallgatni fogok. Holnap honn leszünk s majd többet fogsz hallani.

– György, te mindig barátom voltál. Gyermekkori emlékeinkre kényszerítlek, beszélj, bármily kínzó dolgokat kell is hallanom!

– De mondd hát: mily tekintetben érdekel oly igen e hölgy?

– Mily tekintetben? Jó, tudj meg mindent. Hisz te barátom, valódi barátom vagy, ki előtt nincs okom titkolózni.

Mi itt következik, azt a fiatal ember megindult, érzékeny hangon beszélte el, közbe közbe szüneteket tartván, miket sohajtozásra használt fel.

– Halld tehát: Ezelőtt öt évvel hagytam el hazámat.

– Midőn Pestre utaztál? emlékszem!

– Pestre, honnét rövid időn külföldre mentem, s öt évig voltam hazámtól távol, a nélkül hogy ez idő alatt mit is tudtam volna felőle, ki, miért titkoljam tovább? egyetlen, egyedüli czélja volt vágyaimnak, reményeimnek.

E szavaknál esetlegesen az ügyvéd arczára esett pillantásom.

Gúnyos, elég ügyesen elrejtett mosoly futott végig ajkain, mi barátja figyelmét elkerülte ugyan, de mi engem csaknem föllázitott.

E fiatal ember őszintesége megnyerte rokonszenvemet, s bántott hogy egy valaki egy ember, épen ki magát barátjának nevezi, gúnyt űzzön érzelmeiből.

Mitsem szóltam, de föltevém magamban a legelső alkalommal megtorlani.

– Mindemellett szándékosan nem kivántam hírt venni felőle. Mit is hallhattam volna egyebet kétségbeejtő híreknél? Ő szép, fiatal, gazdag volt. Egész valószinűséggel körülrajongva a vidék legelső, legkitünőbb embereitől, mig én szerelmem szószólójául egyiket sem bírtam e tulajdonok közől.

– Tehát szeretted őt? Lelkemre mondom ez ujság előttem. Még szemeim előtt is végkép elrejtéd ez érzelmedet.

– Előtted, s mindenki előtt. Egyedül ő és atyja tudának felőle.

– Patvarba, a dolog komoly színt kezd ölteni! Tehát atyja is birtokában volt a titoknak?

– Halld csak, igen érdekes történet ez. Agnes – mint tudod – gyermekkori játszótársam, barátnőm volt. Legörömestebb töltöttük együtt a szabad órákat. Én odahagyám érette labdázó czimboráimat, s ő szivesen nélkülözé érettem bábozó társnőit.

– Valóságos árkádiai élet! csak folytasd, igen mulattat.

– Szülőink e barátságnak örvendeni látszának. Atyám megtisztelve érezte magát, hogy fia barátságban él a gazdag és tekintélyes Berki úr gyermekével, s Agnes atyja a gyermekek barátsága által nem érzé családja becsületét fenyegetve, mint később tevé, midőn az összekötő érzelem neve szerelemre változott.

– Tehát az atyja volt a gát? Mindjárt gondoltam; ó ez megszokott história. De mondd csak, miként emelt válaszfalat sziveitek közé, ebben talán leend valami uj!

– Midőn Agnes nem gondolt többé bábjaira, s midőn érezni kezdém, hogy szemeiben fényes tüz ragyog, tapasztalám, hogy atyja viselete feltünőleg hideggé kezd válni irányomban, s mit eddig oly szivesen, mintegy keresni látszott, együttlétünket nehézzé, később lehetlenné tevé.

– De ti azért természetesen ezer módot találtatok az összejövetelekre? Ó két szerető szivet nem oly könnyü elzárni egymástól!

– Felette ritkán. Először mert atyja hiuz szemekkel őrzé őt, másodszor: mert engem kötelességeim napokig elfoglalának, s legfölebb vasárnaponkint s néha esténkint, s ekkor is ezer veszélyek közt lelheténk pár perczet az együttlétre.

– Végre azonban az atya…

– Hallgasd csak, itt kezdődik valódi szerencsétlenségem. Egy napon véletlenül értésemre esett, hogy bizonyos Bárkai –

– Bárkai, mondod?

– Bárkai Ákos. Ismered őt?

– Igen, igen – csak folytasd!

– Nehány nap óta gyakori vendég Ágneséknél.

– Féltékennyé lettél. Szegény Antal!

– Nem tudék nevet adni uj kinaimnak, de érzém, mintha minden pillanatban ezer nyilvessző hasított volna szivemen át. Nyugalmam örökre oda lőn, s bár Ágnes viseletében mit sem találtam, mi aggodalmakra adott volna okot, valahányszor ez ember előtűnt gondolatimban, mi pedig untalan megtörtént, mintha mérges kigyó sebzett volna meg fulánkjával, egész testemben remegni kezdék. Végre nem birtam tovább küzködni a naponkint növekedő szörnnyel s egy találkozás alkalmával elpanaszlám Ágnesnek.

– S ő szent fogadást tőn?

– Sirva fakadt szavaimra, s ezer esküt tőn, hogy szerelmét mi sem képes megingatni, s karjaim közt fogadá fel, hogy enyém leend, vagy a siré. E fogadás erélyt költött lelkemben, s bátorságot ada egy már régen tervezett lépés véghezvitelére.

Másnap atyjához menék.

– Képzelem, mily tragikomikus jelenet fejlődött ki köztetek?!

– Őszintén, férfiasan elmondék neki mindent. Fölfedém szerelmünket, s tudtára adván mind saját, mind lánya elhatározását, hogy egymást birni akarjuk, nőül kértem őt.

– Helyesen, és ő?

– Kikaczagott, s azon gúnyos megjegyzés között, hogy leányát nem kalmárnak nevelte, ajtajára mutatott.

– És te?

– E jelenet után odahagyám Nagyváradot anélkül, hogy többé beszéltem, vagy csak találkoztam volna is imádottammal.

– Ezt nem helyesen cselekvéd pajtás. A szerelemnek, bármily forró, szenvedélyes legyen is az, a távollét sirját ássa meg. Kivált fiatal leánykáknál, kiknél ez érzelem határozott szinezettel még nem bir, és kiknél legtöbb esetben a nyilatkozni kezdő vágy, és nem szerelem, mi szivdobogásukat sebesebbé, ajkaikat csóksovárokká teszi. Én helyzetedben maradtam volna.

– Nem volt elég erőm hozzá. Meglehet gyáván, de máskép nem birtam cselekedni. Azon gondolattal, hogy atya és gyermek között viszálynak legyek okozója, huszonegy évemmel sehogysem birtam kibékülni. Most meglehet, én is máskép cselekedném.

– Hja a tapasztalatok elűzik az érzelgést a szivből. És most mit szándékozol tenni?

– Mit tudom én? annyi bizonyos, hogy még most is szeretem őt, jobban, szenvedélyesebben mint valaha.

– Szegény fiu, szánlak!

– Most már mindent tudsz, s átláthatod, hogy beszélned kell felőle, bármily iszonyu dolgokat kellene is hallanom.

– Most még kevésbé tenném, mint azelőtt. Maradj még pár órát bizonytalanságban. A valót ugyis elég korán megtudandod.

– Értelek! – ő rám nézve örökre elveszett. Ne félj, e gondolathoz már hozzászoktattak iszonyu sejtelmeim.

Az ügyvéd mitsem válaszolt, mi annyit tett, hogy e boldogtalan szerelmesnek igaza van. Fölkeresém tekintetét. Szomoru, bánatos volt az. Halvány vonásain könyek peregtek alá. Elmélyedve hátraveté magát ülésében, s egyegy hosszu sohaj, mit koronkint hallani lehetett, sejteté a vihart, mi belsejében dúl.

Az ügyvéd fütyörészni kezdett, s én bár örömest kiragadtam volna hősömet kinzó merengéséből, tolakodó lenni nem akartam, s igy mit sem teheték jobbat, mint hogy hallgattam, s legfölebb gondolataimat engedém szabad röptekre.

Szántam is, irigyeltem is őt.

A szerelemben még a bánat is olyan édes, s aztán mint Heine mondja: Kinek első szerelme boldogtalan, az félisten, de ki másodszor is boldogtalanúl szeret, az bolond!

Keserű szavak, miknek hogy igazságát megérthessük, megrabolva kell lennünk illusióinktól.

Tudja isten! én részemről inkább kivánok lenni bolond, mint számitni bírjak ott, hol a lángragyult vérnek láz és szenvedélyre van szüksége.

A kocsis nem egyszer csapdosott fáradt lovai közé, mig azon hiszemben lehete, hogy a kocsijában ülők alszanak. Mindenki magamagával volt elfoglalva, s eszméinek nem adott hangot.

Végre az ügyvéd töré meg a csendet, hihetőleg hogy elmélyedt barátjának elszóródást eszközöljön.

– Hanem azért sohse add át magad a keserűségnek Antal pajtás! Találsz te majd más szeretőt magadnak! „Ha ezt nem adják, mást kérünk“ mondja a példaszó. Aztán különben is nem első, és bizonyára nem is utolsó vagy, kit megcsalt a szeretője. Nézz meg engem mindjárt. Itt vagyok hála istennek viruló egészségben. – Még arczom pírja sem halványult el, pedig alig nehány hete hogy megcsalt a szeretőm, pedig ügyvédi diplomámra mondom: mivel sem szeretém kevésbé, mint te a tiédet!

Nem a legszebb tulajdon biz az, de őszintén bevallom, miszerint eszembe jutván az iménti gúnymosoly, bizonyos kárörömet éreztem e szavakra, s ohajtottam hogy igazak legyenek.

– Te? – mondá mosolyra erőtetve ajkait Antal – van is neked szíved, tudsz is te szeretni?!

– Magam is kétkedtem benne mindaddig, mig e bűbájos sirént megismertem. De fájdalom! csakhamar meggyőződtem, miszerint ha verseket nem tudok is írni; van ám szívem, még pedig milyen érző az istenadta!

E szavaknál az ügyvéd sohajtott.

Magam sem tudom miért? és elismerem hogy helytelen előitélet, de valahányszor ügyvédet látok szerelmi epekedésben sohajtozni, nem állhatom meg, hogy el ne mosolyodjam.

Eszembe jut a perrendtartás, a váltók körüli eljárás, s kész a kaczaj, hacsak ajkimat vérig nem harapdálom.

Mostis igy fojtám vissza.

E diplomaticus vonzalom jobban érdekelt, semhogy pár csep vért s egy kis fájdalmat sajnáltam volna, hogy továbbra is figyelembe vétetlenül maradhassak.

Hogy annálinkább biztositsam magamat, lehunytam szemeimet.

– Lehetséges-e? – kiálta fel Antal – te még sohajtozol is! Na e kaland végnélkül érdekelni kezd! Alig emlékszem teljes életemben ilyen élénk kiváncsiságra, mint a milyet fölébresztettél bennem! Ugyan kérlek beszélj szaporán!

– A mult farsangon. Ó jól emlékszem még a napra is, és sohasem is fogom felejteni, február 7-kén történt; egy házimulatság alkalmával a véletlen, vagy gonosz ördögöm összehozott egy… angyallal, – mert hiszen bűnös angyalok is vannak! – egy nővel, kinek égető szemsugarai azonnal fölperzselék szivem nyugodalmát. Ah, de azok a picziny hablábak, az a mosoly, az a testtartás!

– Mi a tatár! te költői lelkesedésre is képes vagy! – szakitá meg őt a bámulás leplezetlen kifejezésével Antal, ki mint látszék, erővel szórakozni akart. – Lelkemre ez meglep, erre képtelennek hittelek!

Kétszeres erővel haraptam ajkaimba, hogy kaczajra ne fakadjak.

– Na hiszen ha már ez is meglep, azokra miket hallani fogsz, sóbálvánnyá változol a puszta bámulattól. Szerelmes lettem tehát, ó de minő szerelmes! Az egész mulatság alatt nem távoztam oldaláról, bárha férje is jelen volt.

– Férje? Tehát férje is van? Na itt megint rád ismerek. Vannak jellemek, melyek sohasem tagadják meg magukat! Te a gyakorlat, a való embere vagy, neked nem sohajok, neked nem jövő, neked jelen kell.

– És mégis sohajtoztam, és pedig mennyit! De halld csak. A nő észre látszott venni a benyomást, mit bájaival eszközölt, és –

– És?

– És mosolygott; de mosolya nem volt kétségbeejtő. Szóval, hogy rövid legyek: e bál volt kezdete ismeretségünknek, mely csakhamar szenvedéllyé nőtt, és egy hóig a halandók legboldogabbikává tőn.

– Egy hóig? Tehát az egész mindössze egy hóig tartott?

– De e rövid hó elég volt arra, hogy a mennyország üdvességéről fogalmat szerezzek magamnak. Ah, minő édes órák voltak ezek!…

Az ügyvéd ujra sohajtozni kezdett.

Nekem ujból ajkaimba kelle harapnom.

– Mondd csak, mi volt az ok ily rögtöni szakadásra?

– Mi volt az ok? Szeszély, gyöngeség, változékonyság, vagy tudja manó minő pokolból került tulajdona az asszonyi szivnek. Egy napon feltünőleg hidegnek találtam Ágnest.

– Ágnest? – kiáltá Antal, szinéből egészen kikelve – Ágnest?!

– Légy nyugodt, válaszolt az ügyvéd egy uj, s elég ügyesen leplezett mosollyal, e nő soha nem volt a te Ágnesed.

– S e hidegség oka?

– Sem több, sem kevesebb nem volt, mint hogy a mely mértékben kezdett irányomban hidegülni, épen oly mértékben nőtt melegsége egy más valaki iránt, ki nehány nap óta feltünőleg buzgó látogatója lőn a férjnek, bárha oly szerencsétlen volt, hogy legtöbb esetben azon időben tevé látogatásait, melyben a férj történetesen nem volt honn. Tájékozásul megjegyzem, hogy a férj hivatalnok.

– És igy könnyü volt felfedezni az alkalmas perczeket; – értelek.

– Én szemrehányásokkal illettem e változásért, s tudtára adám, hogy sejtem viselete okát. „Nem sziveskednék velem is tudatni sejtelmeit?“ felelé gúnyosan szavaimra. Szemérmetlensége föllázitott. – Uj kedvese kedveért teszi ön asszonyom! – kiáltám megsemmisitő hangon. „És ha azért tenném, uram?“ E szavakra kalapot ragadék. – Akkor nincs mit felelnem rá! mondám, s vérző szivvel bár, de örökre odahagyám a szép hűtelent.

– S aztán?

– Kell-e több? Meg voltam semmisitve. Hogy azonban fájdalmaimat a csalfa előtt eltitkolhassam, megragadtam egy kinálkozó kedvező alkalmat, s egy védelmembe ajánlott per ügyében azonnal utrakeltem a fővárosba. Azóta hat hét telt el, de érzem hogy szerelmesebben térek haza, mint távozám.

Az ügyvéd harmadszor is sohajtozni kezdett.

Hasztalan vágtam fogaimat ajakimba, hasztalan szedém össze minden erőmet, hogy komolyan maradjak, nem ért semmit: hangos nevetésre, kaczajra fakadék.

– Uram! – kiálta a magához tért ügyvéd!

– Uram! hebegém majd megfulva a görcsös nevetéstől.

– Ön kihallgatott bennünket!

– Tennem kelle. Nem hallok nagyot!

– S most gúnyolódik?!

– Ó nem, csak nem tartóztathatom vissza nevetésemet, hogy ön ily komolyan veszi e csekélységet. Mindennapi történet ez uram, s mindnyájunkkal közös. Nyugodjanak azért meg uraim, mert bár akaratjok s talán ön akaratom ellenére is birtokába jutottam titkaiknak, nem fogok velök visszaélni, s örökre keblembe temetem. Én különben is ismeretlen s csak utazó vagyok e vidéken.

Pár nap mulva vissza fogok térni a fővárosba.

E szavaim, melyeket lehető komolysággal és ünnepélyesen igyekeztem szavalni, megnyugtaták őket, s igy még több részletnek jutottam tudomására e viszonyt illetőleg.

Annyira, hogy mind érdemes utitársam, mind imádottjának jellemére nézve tisztába jöheték magammal.

Sem a nőnek, sem a férfinak nem mondok ugyan ezzel bókot, de udvariatlanságot sem, mert elég eszélyes valék e tekintetbeni következtetéseimet kimélőleg – elhallgatni.

II.

A nap már tért engedett a csillagoknak kaczérkodhatni és ékeskedni, midőn másnap Nagyváradra érkezénk.

Első gondunk volt porlepte utiruháinktól menekedni, s aztán mindinkább erélyesen nyilatkozó étvágyunknak tenni eleget.

Az étterembe mentünk.

A vidéki étlapok nem oly terjedelmesek, hogy soká késedelmezhettünk volna; a pinczér egyszerü ajánlatát fogadók el, ki nem szerénykedett kimondani, hogy olyan rostélyost, minő konyhájokból kerül, messze földön nem lehet találni.

A pinczérnek igaza volt: a rostélyoson még elkényeztetett fővárosi izlésem sem talált gáncsolni valót.

Az ügyvéd épen el volt ragadtatva általa, s még Antalnak sem jutott eszébe, hogy ez étek talán kissé igen is táplálékony szerelmi sohajok és epedés mellett.

Mindezt talán a lánglelkü somlyai okozá, mellyel mindhárman csakhamar szoros barátságot köténk, s melynek csepjeit egyremásra szabaditgatók üvegbörtöneikből.

A szesz szokott hatása nyilatkozni kezdett, az ajkak csevegőbbekké, a beszéd hangosabbá kezdett válni, midőn a terem ajtaja kinyilt s azon egy fekete köpenyeges férfi lépett a szobába.

Meg ne ijedjenek szép olvasónőim!

Nem élünk többé a rémségek, borzadályok korszakában.

Ki a szobába lépett, nem volt torzonborz szakálu haramia, hogy „életünket vagy pénzünket“ kivánja keblünkre szegzett pisztollyal kezében.

Tőr sem villogott felénk övéből, sőt még vörös tollas kalap sem kelthete bennünk ijesztő sejtelmeket.

A szétvetett köpeny alól egy fehér mellényü s fekete frakku férfiu tünt elő, kinek csinos külseje épen nem volt ijesztő, sőt barátságos, vonzó vonásain jól esett pihenni a szemnek.

Köpenyét könnyedén leveté válláról, s nyájas köszöntés után asztalunkhoz telepedett.

Készséggel fogadám üdvözletét.

Utitársaim is hasonlót tevének, de a hang melyen ez igénytelen pár szót kiejték, felötlött.

Kérdőleg tekinték szemeik közé.

Élénken meg voltam lepetve.

Antal halvány arcza kipirult, az ügyvéd piros arcza elhalványult.

– Ni ni! jól látnak-e szemeim? hisz ez Darvai! – kiálta az ujonan érkezett, kezét nyujtva az ügyvédnek, melyet ez némi elfogultsággal szoritott meg. – És ön uram – folytatá Antalt vizsgálgatva – bocsánat, de nekem már volt valahol szerencsém! Lássuk csak… Ah, lehetséges-e? Kreiner úr?

– Szolgálatjára, uram.

– Eh patvarban, félre az udvariassággal! isten hozta önt körünkbe! – ezzel mindkét kezét megragadva az e kitüntetésre ugy látszik nem nagyon sovárgó Antalnak, megrázá egész barátsággal.

– És ezen úr? – kérdé az ügyvédhez fordulva az idegen. –

– Utitársunk.

– Örvendek!

Némán hajoltam meg.

– Vetélytársam! sugá fülembe elfojtott dühvel Antal.

– Ágnes férje! mondá hasonló módon másoldalról az ügyvéd.

Mindent megértettem.

Fejtve lőn a hatás, mit jövetele eszközölt.

– Nos uraim, – kérdé vidoran az idegen – önök messze földről, nagyvilágból érkeznek, beszéljenek valami ujat, valami meglepőt, cserébe majd én is beszélendek valamit, mi jótállok róla, élénk meglepetést fog okozni.

Az ügyvéd fészkelődni kezdett, Kreiner ajkába harapott.

– Hanem hagyjuk mégis az ujságokat, – vevé föl a szót ismét az idegen – vannak ujságok, melyeket sohasem késő elbeszélnünk. Aztán különben is ennél okosabb dolgokkal is meglehet ölni az időt, nemde uraim? Pinczér, pezsgőt ide!

Ez az én emberem! gondolám magamban.

Fesztelen, vig, s mindezek fölött szenvedélye van a pezsgő iránt.

Ah, mert az a pezsgő! az a „folyékony nap!“ mint egy franczia iró nevezi!…

Mért is nem rendelé a természet, hogy békát és halat termő viz helyett e hullámzó láng ölelné körül a vén földet!

Mi szép lenne akkor az élet!

De nem! mégis jobb igy! mily fájdalmas lenne akkor a halál.

– Nem hallád pinczér? pezsgőt ide!

– Itt van már, – mond a pinczér, s elhalmozá asztalunkat pezsgős palaczkokkal.

Utitársaimnak tartozom azon megjegyzéssel, miszerint vontatva s csak hosszas rábeszélés után engedének az idegen kinálásainak.

Hanem ahogy egy két pohárral magokba engedének, ugyszólván, erőszakolni, azután megszünt minden vonakodás, s méltó versenytársaink levének.

Hja, a pezsgőben sokkal több a hiuság, s ez sokkal több erélyt ad neki, hogysem nyugton birna maradni üveg kalitkájában akkor, midőn vigadó férfiakat érez közelében.

– Rajta uraim, rajta, igyunk! Éljenek a hű asszonyok!

Az idegen merőn szegzé szemeit utitársaimra.

Antal arcza ismét lángra gyult, az ügyvédé ismét sápadt lőn.

– És most uraim, engedjék szavamat beváltanom, engedjék elmesélnem érdekes ujdonságomat, melytől, szerénytelenség bár, de csak kimondom: roppant hatást remélek!

– Halljuk! – kiáltám azon érdekeltséggel, mellyel borozó társaságban az ember minden fölmerülő inditványt fogad –

– Uram! – kezdé az idegen, szavait Antalhoz intézve. – Ön egykor vetélytársam volt. Maradjon nyugodtan, kérem. Nőm akkor még szabad volt. Ketten szerettük őt. Én győztem, ő nőmmé lőn. Ó bárcsak győzött volna ön, hogy lett volna öné! – Kérem, ne türelmetlenkedjék. Hallgasson végig, azután kész leszek értekezni ez ügyben. Ő akkor szabad volt, s igy nem lehet kifogásom ellene, hogy vonzalmára méltatá. Hanem önnek uram – ezzel tekintetét a hüledező ügyvédre emelé – önnek, ki vetélytársam volt akkor, midőn nőm már nőm, és igy nem volt szabad, még más mondóm is van! Ne csináljon ön oly bámuló arczot, ne igyekezzék tagadni, kétségbevonhatlan bizonyitványokkal birok. Nehány levele van kezeim közt. De hagyjuk ezt, hallja szavaimat: Nőm, ki végettem hűtlen lőn ezen úrhoz, önért hűtlen lőn hozzám, s egy más valakiért, ki barátomnak nevezé magát, hűtlen lőn önhez, nőm a mult éjjel azon mással megszökött. Ha, ha ha! megszökött! Na, na, ne csináljon ön oly komoly képet hozzá, szivemből megbocsátok, büntetésül elég ez ujság. A mi férji boszumat illeti, ó az semmi esetre nem fog elmaradni, csakhogy azt az utolsó kedves számára tartom fenn. Oh e boszu irtózatos leend!… Hanem addig is igyunk!

Poharat koczintottunk és ittunk. Ittunk soká – reggelig.

Az ügyvédnek nem lőn többé véleménye a férjjel szemben, én pedig és ő, nem szükséglénk nógatást.

Antal, az őt lesujtó hirre hallgatva szorita kezet a férjjel, s minden marasztás daczára odahagyá a ránézve türhetlen vigságot.

Mentsen fel a türelmes és engedékeny olvasó azon rám nézt őszintén szólva igen kellemetlen dologtól, hogy e szerencsétlen Adonisnak iszonyú fájdalmait leirjam, melyeket e hír keltett fel lelkében. Valamint attól is, hogy őt hosszu életpályáján végig kisérjem.

Ő nem az az egyéniség, kinek körében kellemesen telik az idő.

Annyit azonban szükség megemlitenem, hogy daczára zordon fájdalmainak sem étvágyát nem vesztette el, sem melancholikussá nem lőn, sőt pár hó mulva valóságos hizásnak indult.

Isten veled hát szívdús férfiu – örökre!

Térjünk vissza a pezsgős palaczkokhoz.

Vig durrogásaik kellemesebbek a bánkódó sohajoknál.

A férj, kivel csakhamar baráti poharat üriték, s ki mint az olvasó e rövid együttlét után is azonnal láthatja, egyike a legélvezhetőbb embereknek, mindvégig megtartá vidorságát.

Daloltunk, tréfáltunk s egy véletlenül odavetődött czigánybanda vig zenéje oly röviddé tevé az éjt, hogy az út által okozott bágyadtság daczára egyetlen egyszer sem – ásitottam.

A nap már kémlelődni kezdett tüzes szemeivel, midőn véget ért a dinomdánom.

Az ügyvéd oly… na de nem akarom megbélyegezni őt, kivált miután nem leend többé alkalma helyrehozni e gyöngeségét.

Azt értem, hogy vele sem fog többé találkozni az olvasó.

Felőle nincs mit mondanom; az eddigiek eléggé jellemzik őt, s bízton engedik gyanitani, mikép élte ezután világát.

A férj Endre, mint nevezék őt, lelkemre köté, hogy ittmulatásom ideje alatt többször keressem fel.

Megigértem, s eltávozánk aludni és álmodni.

Azon nehány nap alatt, mit ügyeim elintézése végett Váradon töltöttem, többször voltam vele.

Pezsgős palaczkok nélkül is vidornak, kedélyesnek és igen mulatságosnak találtam őt.

Elképzelhető azért kedves meglepetésem, midőn bucsúlátogatásom alkalmával értésemre adá, hogy velem fog utazni.

Elindulánk és ha nyári forró napokban pusztai ut lehet kellemetes, ez bizonyára a legkellemesebbek közé tartozott.

Hanem azért még sem akarom olvasóimat homok és por közé vezetni, inkább pár napot átugrom történetünkben, s egész tündéri gyorsasággal egyenesen Pesten termünk. Még pedig hogy az ellentét annál felötlőbb, a meglepetés annál tökéletesebb legyen, egyenest a vácziutczában.

Itt sétáltunk karöltve párnappal megérkezésünk után Endrével, s élveztük a – – séta gyönyöreit.

Ki a fővárosban csak egyetlenegyszer fordult meg, tudhatja hogy a szép, az elegans női világ itt szokta megtenni reggeli sétáit.

Különösen ez alkalommal igen szép idő volt, és az utcza csak ugy hemzsegett a mozgó virágoktól.

Endre, ki a pezsgőzési jelenet óta szándékosan került minden hangot, mi nejére vonatkozott volna, sokkal több érdekkel vizsgálgatta a mellettünk ellebbenő hölgyeket, mint azt a történtek után vártam tőle.

Viseletében mi sem volt, mi férjet, mi több, megcsalt férjet gyanittatott volna.

Egyszerre csak hirtelen megállt, szemüvegét vevé igénybe, s tekintetével egy határozott pontra meredt.

Odapillanték. Egy fiatal, divatosan öltözött ember volt, ki egy kirakatot vizsgálgata.

– Ő az! – kiálta fel Endre – csakugyan föltaláltam őt!

– Ki? – kérdém érdekkel.

– Nőm kedvese. Jer!

A fiatal emberhez léptünk.

– Uram! – szólitá meg őt Endre, karját gyöngén megérintve.

A fiatal ember megfordult és majd hátrabukott a – meglepetéstől.

Én tartva Endre hevességétől, kérni kezdém, mérsékelje magát.

– Ó légy nyugodt – viszonzá – nem fog utczai botrány történni, mert ez úr leend oly szíves szállásomra követni, hol végezni fogunk.

– De…

– Semmi de, akarom!

– Legyen, engedek kivánatának.

– Tehát mehetünk.

Elindulánk.

A vácziutczától Európa szállodáig, hol Endre lakott, némán haladtunk.

Itt szobájába vezetett, s beléptünk után az ajtót belőlről becsukta.

Nem tudám mit szándékozik tenni, de az a vérfagylaló nyugalom, melyet mozdulataiban tanusitott, elrémitett, s iszonyu sejtelmeket keltett fel keblemben.

Szó nélkül böröndjét nyitá föl s abból két pisztolyt vőn elő, melyeket a szoba közepén álló asztalra helyzett.

A divatosan öltözködött fiatal ember, mint képzelhetni, nem a legelragadóbban érzé magát ennek láttára. Legalább arcza, mely fehér volt mint a fal, ezt látszott mutatni.

– Uram! – kezdé Endre, jobbjával felém mutatva – ezen úr barátom s mindent tud, tehát nyiltan szólhatok. Hanem tessék, üljünk le.

E megkinálás nagy jótétemény volt a fiatal embernek, mert lábai inogni kezdének.

Letelepedénk.

– Uram, – vevé fel ismét a szót a bántott férj, – ön elcsábitá s megszökteté nőmet. A dolog tény, azon már változtatni nem lehet, és számomra nincs egyéb elégtétel hátra, mint a boszu, és én istenemre boszut állandok.

– Mit kiván ön? – hebegé a fiatal ember.

– Szereti ön nőmet? feleljen becsületére.

– Szeretem.

– Jó, ez könnyiteni fogja elhatározását.

Iszonyu sejtelemtől megkapatva a pisztolyokat hatalmamba akarám keriteni.

Endre észrevevé szándékomat, s mindkettőt kezeibe vevé.

– Uram, nézze ön e töltött fegyvereket. Ha kétkedik, megvizsgálhatja őket. Ha ön öt percz alatt meg nem egyezik kivánatomban, istenemre és becsületemre esküszöm: egyik golyót szivén, másikat agyán röpitem keresztül.

– Tudassa kérem, mi kivánata van?

– Kivánatom sem több, sem kevesebb mint, hogy ön nőmmel még ma, a délután induló gőzössel utrakeljen Amerikába, és esküdjék, fogadja fel becsülete szentségére, hogy onnan soha többé nem fog visszatérni. Ez akaratom.

– De uram!

– Ön nem fogadja el?

– Részemről nincs ellenvetésem, hisz mondám már, hogy szeretem a nőt. De lássa ön, oda pénz… utlevél.

– Mindkettőről gondoskodtam. Itt az utlevél kettőjök részére, itt nőm hozománya, negyvenezer pengő. Ebből becsülettel elélhetnek. Nos?

– Legyen, elfogadom.

– Esküdjék.

– Becsületem szentségére!

– És most irja alá e váltót.

– Mily váltót?

– Oly összegről, melyet ön nem vett fel soha, de a mely képessé tenne, önt, hogy ha esküjét megszegve valaha visszatérne, azonnal börtönbe csukatnom.

– Ó legyen nyugodt, nem fogok visszatérni.

– Mindegy. Az előrevigyázat sohasem fölösleges. Tessék.

– Adja ön, – s az ifju aláirta az iratot.

– És most isten önnel örökre. Legyen boldogsága biztosabb, s tartósabb mint enyém vala.

– Köszönöm. Isten önökkel!

– Mit tevél? – kiáltám meg nem foghatva a történteket.

– Megboszultam magamat!

– Mikép, hogy e ficzkót dússá s boldoggá tevéd?

– Azzal hogy nőmet nyakára kötém. Ó hidd el, nincs a földön bün, melyhez e büntetés elég nagy ne lenne!… Boldogtalan fiatal ember!…

Délutáni négy órakor Endre, kivel együtt ebédelék fölkért, kisérném el őt a gőzös indóhelyére, hogy meggyőződjék, ha teljesíti-e vetélytársa igéretét.

Midőn a parthoz érénk, a gőzös már elindult, de még nem haladt oly messzire, hogy ki ne vehessük a fedélzeten Endre vetélytársát egy nő oldalán, kiben a férj hitvesét ismeré föl.

Mig a gőzös látható volt, tekintete szünet nélkül rajta merengett. Midőn tovatünt, megfordult, és rövid köszöntés után sietve távozott.

– Hova oly sietve? – kiáltám utána.

– Templomba. Hálát adni istennek e váratlan szerencseért!!