FRAKK ÉS CZIPŐ.

I. HALOTTAK NAPJA.

November 2-ika volt 1852-ben. E napot, amint tudják önök, az élők a halottak emlékezetének szentelék, s bár nem vagyok abban bizonyos: ha a naptárakban vörös betűkkel van-e nyomva? részemről e napot én az ünnepek legszentebb- s legkegyeletteljesbei közé sorozom. Hogy mily sokkan vannak, kik velem e tekintetben egyetértenek, mutatja azon körülmény, hogy e napon, jobban mondva estvén, a temetőkbe csak ugy özönlik a nép. Mindenki siet elvesztett kedveseinek sírját virágokkal, gyertyákkal fölékiteni, vagy, ha szigorú körülményei e kiadást meg nem engedik, egy kisded halvány lámpa fényénél legalább nehány sohajt és nehány könyet áldozni azon forrón szeretettek emlékezetének, kiknek szellemei boldogaknak érezhetik magokat, ha a magasból alá, vagy a mélyből föltekintve – mert ugyan ki tudja azt egész bizonyossággal meghatározni: hol fekszik a dicsőültek országa? – földi szállásaikat nem találják egészen sötéteknek, egészen elfeledetteknek!

Ha önök követni akarnak engemet – s miután ez csak gondolatban történik, ez pedig sem sok időt nem igényel sem fáradságba nem kerűl, nincs okuk tőlem azt megtagadni – elvezetem önöket Pest legnagyobb temetőjébe a „váczi-út“ melletti sírkertbe, hol legalább is tízezer emberrel fogunk találkozni; ily nagy tömegben pedig mindig van valami látnivaló.

Az est csöndes; a szél pihen: hihetőleg, hogy a sohajok hangját – mert ugyan ki lehet sírkertben sohajok nélkül? – meghallhassák azok, kiket a sohajok illetnek; és az ég, hogy velünk részvétét tudassa, sötét öltönyt vett magára, melynek redői közől néha elétünik a méla hold épen ugy, mint egy kolduló aggastyán rongyai közől a fényes érdemjel.

Bizonyára senki sincs e sűrü tömegben, kiről e perczben igen sokat nem lehetne beszélni, s kiről talán sokkal érdekesebb eseményeket nem mondhatnék el, mint a minőket elbeszélendő vagyok; de már megtettem választásomat, s azért az egész nagy tömegben csak két egyéniségre hivom föl önök figyelmét.

E két egyéniség két fiatal ember.

A fáklyák és gyertyák világa sokkal kisebb, semhogy vonásaikat kivehetnők; azért arczuk leirását akkorra halasztom, midőn napvilágnál fogunk velök találkozni. Termetre nézve egyik közőlök magas, karcsú, a másik kicsiny, zömök. Mindkettő esernyőt visz magával, és szivarozva, s ugy látszik, határozott irány nélkül engedi magát a kigyózó tömeg által e vagy amaz ösvényre sodortatni.

E fiatal emberek, miután magokkal sem gyertyákat, sem füzéreket nem hoztak, s miután az időt egyegy sír, vagy egyegy fiatal hölgy megtekintésére nem kimélik, ugy látszik, nem azért jöttek ide, hogy valamely sírt felkoszorúzzanak; hanem pusztán azért, hogy e nézőjátékban gyönyörködjenek, épen mintha színházban vagy templomban lennének; mert Pesten, mint igen sok más városban is, sokan járnak e helyekre, csupán a közönség kedveért. Még falun sem mennek már az emberek templomba csupán imádkozni, vagy legalább igen gyakran válnak bálványimádókká: mert, mint Heine mondja, a régi istenek csak az Olympról vannak száműzve, s névszerint Venus tisztelőinek száma most még nagyobb mint valaha volt.

E két fiatal ember tehát folytatta sétáját a sírok utczáiban, épen ugy, mintha a váczi-utczában járt volna.

– Na hisz, ez is okosabban tett volna ha százezreit fáró-bankon kártyázza el, vagy kolibri-pástétomban eszi meg, mint hogy egész életén keresztül uzsoráskodott és fukarkodott. Mondják, hogy egész életében csak két kaputja volt, és, kivéve a vasárnapokat, sohasem evett főtt ételt.

E megjegyzést a magas fiatal ember tette, sír előtt, melyen nagyszerű márványszobor emelkedett, de melyet sem egyetlen lámpa nem világított meg, sem egyetlen virág nem ékitett, azon harmatos zöld szőnyegzeten kivűl, melyet a természet egyaránt megad gazdagnak és szegénynek, bankárnak és napszámosnak, költőnek és – kritikusnak.

– Igazad van, pajtás! válaszolt a kicsiny, zömök ember; ha a gazdagok meggondolnák, hogy örököseik mily hamar elfeledik őket: azt hiszem, nem törekednének oly dühösen kincset kincsre halmozni. Nem találtad, hogy az ugynevezett gazdag sírok közől alig van tíz közt egyetlenegy fölékitve, míg a kisebb igénytelenek közől egyet sem láttam, melyet legalább kisded füzér, vagy halvány lámpa nem ékítne?… Oh! a szegények és gazdagok közötti különbség még a halottak országában is megvan; csakhogy itt a szegények bírnak előnynyel.

A két barát, e megjegyzés után, folytatta sétáját, míg majd figyelmöket gyönyörű kép voná magára.

E kép, kisded sír volt, egyszerű fakereszttel, mely a virágok- és gyertyák egész erdejével volt fölékesítve. A sír előtt két fiatal leány térdelt, kik közől egyik épen azon perczben állott föl, midőn a két barát közelökbe érkezett.

– Jer, Tercsi! szólt térdelő társnőjéhez a fiatal leány, az idő már késő. Azt hiszem, több van kilencz óránál, s különben is e hely téged oly nagyon szomorúvá tesz…

– Oh engedj, engedj még kissé itt maradnom! Oly boldogúl érzem magamat itt. Azt képzelem, anyám lát és hall engemet; és istenem! rajtad kivűl nekem senkim sincs a világon, szegény anyám emlékezeténél…

A térdelő leányka e szavak után arczát kendőjébe rejté és elkezdett zokogni.

A két fiatal ember megállapodott. Mindkettő szerette a zenét, és a fiatal leányka hangja a legszebb zene volt, melyet életökben hallottak.

– Hallod, hallod, Frigyes, sugá a kisebbik társához; ennél szebben a csalogány sem énekel. Ah istenem! oly különösen érzem magamat; szeretném hallgatni egész életemen keresztűl!… Mennyire vágyom látni arczulatát!

– És nézd csak barátnéját! mily gyönyörű termet! Jerünk kissé távolabb, a sötétbe, és várjunk, a mig haza indulnak, talán megpillanthatjuk arczukat, mely, egyre százat merek tenni, fiatal és kecsteljes!

A két barátnak nem kelle soká várakozni. A leánykák csakhamar haza felé indultak.

A fiatal emberek, midőn előttök elhaladtak, mindent elkövettek, hogy megpillanthassák arczaikat; de hasztalan. A sötétség barátja ugyan a szerelmeseknek, de csak akkor, midőn nem akarunk látni vagy láttatni. A két barátnak első gondja volt megátkozni e, más körülmények között oly gyakran megáldott homályt, s követék a távozó leánykákat oly közelről, amint csak lehete, hogy az első fáklyafénynél kielégíthessék kiváncsiságukat.

De a véletlen nem akará, hogy ez este szerencsések legyenek. A sírkert ösvényei sok irányban elágazók, a már hazasietők tömege nagy volt, s a két fiatal ember, mire a sírkert kijáratához ért, az ifju leánykákat tökéletesen elveszté szem elől.

Azon hiedelemben, hogy talán előttök mennek, megkétszerezék lépteiket, de épen ez volt szerencsétlenségök. A két barátnő messze maradt hátok mögött, s ők csaknem lélegzetvesztetten tértek szállásaikra a nélkül, hogy a két barátnőnek valóban elragadó vonásiban gyönyörködhettek volna.

Ők, e miatt, igen lehangoltan és boszúsan veték magokat ágyaikra; de mi nyugodtak lehetünk e tekintetben, mert én bizonyossá tehetem önöket, hogy később még találkozni fognak.

II. A MADÁRVÁSÁRON.

A madárvásár Pesten azon kis közben van, mely az úri-utczát a granátos-utczával összeköti.

Valóságos gyönyör pénteken és kedden, leginkább délelőtt, e kis közben megjelenni. Az ember a legváltozatosabb hangversenyt hallhatja a nélkül, hogy bementi díjt kellene fizetnie, és biztosítva van, hogy tiszta, üde hangokkal fog találkozni, a mi színházban és müvészi eléadásokon nem mindig az eset. E mellett e kis téren, a mondott napokon, igen sok szép nő és fiatal lányka is jelen meg; pedig szép nőket s fiatal lánykákat látni mindig élvezet.

Mintegy három héttel az elébbi szakaszban elmondottak után, szép reggelen, igen sok ember jelent meg e dalos vásáron. A szegény kis madárkák börtönükbe zárva, tömegesen voltak köz szemlére kiállítva, és zöld lombjaikat, kóbor függetlenségöket egészen feledni látszottak, oly vidáman csicseregtek és danolgattak. E napon azonban kevésbbé is volt okuk szomorúknak lenni. A kedd és péntek valódi ünnep a pesti madarakra nézve. E napon tiszta, új kalitkát kapnak, ebédjök gazdag, sőt, hogy kedélyöket misem szomorítsa el, gazdájok egykét zöld ágacskát sem sajnál börtönük rostélyai közé illeszteni. A reménység színe pedig az emberek előtt is igen kedves, hát még e kis gyöngéd teremtéseknél, melyeknél e szín nemcsak a jövőt ékíti föl: hanem a multat is, a szép életet a zöldben, a szabadban, emlékezetökbe hozza…

Oh, a madarak boldogsága e napon valóban irígylésre méltó! Hány ember van a világon, s csak magában Pesten, kinek sem biztos szállása, sem biztos ebédje nincs, és ki a reménynek oly kicsike ágacskájával sem bír, minőket a madarászok szoktak a kalitkákra fonni?!…

A vásárlók, jobban mondva, a szemletartók között – mert e vásár sem különbözik a többiektől – sokkal több a néző, mint a vevő, s föltünőleg sok fiatal hölgy van. S létezik-e hely a világon, hová a férfiak ne tódulnának, ha remélhetik, hogy fiatal hölgyekkel fognak találkozni? E kis köz ennek következtében oly sűrűn telve volt, hogy az áthatolás csak fáradsággal vala eszközölhető. E körülmény azonban, úgy látszik, hölgyeinket nem riasztja vissza. S őszintén beszélve, e körülmény sokszor megbecsülhetetlen szolgálatokat is tesz. Istenem, a sors oly kegyetlen! Oly gyakran vagyunk azon fájdalmas helyzetben, hogy beszélni, vagy legalább – akármit mondjanak, hogy a szerelem követelő, én tagadom; a szerelem mindig igénytelen, természetesen, ha alkalma nincs követelőnek lenni – csak látni ohajtunk valakit, a kit házában nem kereshetünk föl; kit ha utczán találunk, nem kisérhetünk haza; kinek egyetlen szócskát nem sughatunk fülébe!… S van-e a világon kínosabb helyzet, mint kényszerítve lenni: hallgatni akkor, midőn az embernek oly sok mondanivalója van?!…

Azt mondják önök, ott a színház! Igaz; színházban láthatják egymást az emberek, de csak távolról, lopva, kitéve a kémlésnek, a megjegyzéseknek, ily esetekben pedig nem örömest vesszük a figyelmet és a kémkedést. De itt, itt a tömegben! Kinek jutna itt eszébe: számítást találni abban, ha a tömeg valakit fiatal nő közelébe sodor? Az ember észrevétlenűl cseveghet kissé! Ki veheti észre, ha a kezek véletlenűl találkoznak? s mi könnyebb e tömkelegben, mint egy levelkét elrejteni, vagy igent remegve… lassan… susogva kiejteni? És a szerelmeseknek jó fülök van; igen ritka eset, hogy a bármily lassan és remegve kiejtett „igen“, az illető előtt elveszett volna… Midőn szeretünk, szívünkkel és szemünkkel látunk és hallunk; a lélek érzékei pedig sokkal tökéletesebbek a test érzékeinél…

Egy kirakat előtt, melyen igen sok szép kanári madár van, fiatal ember áll, ki szenvedélyes tisztelője lehet e kis énekeseknek, mert figyelme egészen azokra van fordítva. Rendre megvizsgálja mindegyiket, és zavarban látszik lenni: melyiknek adja az elsőséget? Végre megteszi választását, és a tulajdonossal alkuba bocsátkozik.

E fiatal ember pénzviszonyai alig hiszem, hogy kedvezők legyenek; mert daczára annak, hogy a kalmár igen csekély árt szabott, habozni látszik: ha vajjon e vásárt megtegye-e? Midőn azt mondom, hogy nem tartom pénzviszonyait fényeseknek, nem akarom vele e fiatal embert rágalmazni. Ellenkezőleg, ez csak dicséretére szolgál; mert számító gondolkozásra mutat, s bármennyire találják sokan a költői könnyelmüséget érdekesnek: szegény embernél első erény a gazdálkodás! Ez megvédelmez bennünket az adósságtól, és csak akkor érezhetjük magunkat valóban szabadoknak és függetleneknek, ha adósságaink nincsenek.

E jó gondolkozásu fiatal ember tehát – az olvasók közt lehetnek apák is, kik e gyakorlati megjegyzéseket szerzőnek érdeműl rójják fel – kissé habozott; hanem végre elhatározta magát, s már ajkain volt a szó, hogy a kért árt megigérje, midőn oldala mellett valaki fölkiált: „Ah istenem! de gyönyörű kis madárka, szakasztott mása Fiffinek; ezt meg kell vennem!“

A fiatal ember e hangra összerezzent, s gyorsan megfordult, hogy e hang tulajdonosát láthassa.

Tizenhat – tizenhét éves leányka volt az, nagy fekete szemekkel; hosszú, fényes, fekete hajjal, mely egyszerű kalap alá volt ugyan rejtve; de önöknek hozzá kell szokni azon gondolathoz, hogy a szerző kalapokon, ajtókon, falakon, szóval minden akadályokon keresztüllát, sőt még a szivekben is, e mindig gondosan elzárt, s a mellett a világon legapróbb betükkel s leghalványabb festékkel nyomtatott könyvben is olvasni bír a nélkül, hogy még csak szemüvegre is lenne szüksége. Ez ifju leánykának tehát fényes fekete haja volt. E mellett kicsi szája, szép fehér fogai, kedves mosolya, kis keze, kis lába, hibátlan, karcsú termete, s mindezéken fölül vonásain azon megnevezhetetlen valami, mi első pillanatra rokonszenvet ébreszt. Hát még a hangja!… Mondám már, hogy a fiatal ember e hangra összerezzent; s jóllehet mi szegény védtelen férfiak, a női kecsek nyílai ellen nagyon is gyöngén vagyunk fölpánczélozva; mégis nem minden női hangra rezzenünk össze.

A fiatal ember e hangra összerezzent, mert nem azok közől való volt, melyeket három hét alatt el lehet feledni, és – ilyen a véletlen szeszélye! – ugyan e hang volt az, mely, ha még nem feledték el önök, halottak napján a sírkertben reá oly nagy hatást tett. Én e találkozást előre megjósoltam, és ebből láthatják hölgyeim, hogy szavamra lehet valamit adni.

– Mi ára e kanárinak? kérdé a fiatal lányka a madarászt, kezébe vevén a kalitkát, hogy kis lakójában jobban gyönyörködhessék.

A madarász vagy nagyot hallott, vagy nem volt érzéke a zene iránt, mert csepet sem látszott megindulva lenni, midőn válaszolá: „Két forint 20 kr.; de ezen ifju úr már megvette.“

A fiatal leányka arcza elszomorodott.

Ha a megszerzés lehetősége oly dolgokra nézve, melyek birtokára vágyunk, elvész: az mindig szomorúságot okoz, kivált hölgyeknél, kiknél a legapróbb szeszélyek is jelentőséggel bírnak. A lányka tehát, midőn a kalitkát letette, s önkéntelen pillantást vetett szerencsés vetélytársára, nem fojthatott vissza egy sohajt.

– Nem, nem! mondá élénken a fiatal ember, a vásár még nincs megkötve; és ha e madár önnek tetszik, kisasszony, én örömest lemondok arról.

– Ön nagyon szives, uram; de én nem fogadhatom el áldozatát. Ilyen szép szinű és okos kis állatkát ritkán találni, azért csak tartsa meg ön; én várni fogok, s talán majd később találandok másikat, mely Fiffimnek párja legyen. Mert tudja meg, uram, hogy nekem otthon van egy kis kanárim, mely ennek szakasztott mása, s azért akartam ezt megvenni, hogy a szegényke ne unatkozzék, mert én egész nap nem vagyok otthon, s csak reggel és este beszélgethetek vele. Szegény kis állat, mennyire únhatja magát egész nap egyedűl!… De keresni fogok, talán lesz majd több is ehez hasonló.

– Kisasszony, nincs ugyan szerencsém önnek ismerői közé tartozni, s azért talán szerénytelenségnek fogja ön találni kérésemet, de ön nekem igen nagy örömet okozna, ha tőlem e csekély lemondást elfogadná. És ezt meg kell tennie, akaratja ellen is, mert én határozottan kijelentem, hogy most már többé e madarat nem fogom megvenni; és hogyha ön elég kegyetlen lesz ez alkalmat elszalasztani, hogy Fifinek pajtást szerezzen, kivel, mig ön távol van, elcseveghesse az időt: akkor szegény Fiffi unalmában meghal, és ön lesz oka halálának.

A fiatal leányka megijedt e szavakra, s ha nem szégyenli, talán könyeket is ejt, és a fiatal ember – győzött. A leányka udvarias vetélytársának mosolyogva köszöné meg szívességét, mely mosolyt ez, minden kanárik iránti szenvedélye mellett sem adott volna egész erdő madaraiért.

A leányka tehát megvette Fiffi leendő társalkodóját, s csinos gyöngyzacskóból kifizetve a kivánt árt: a kalitkát kezébe vevé, s nyájas bók után, miközben futólagos vizsga tekintetet vetett az ifjura, örömtől sugárzó arczczal és folytonosan beszélgetve Fiffi új barátjához, a mily sebesen a sűrű tömegen át csak lehetett, távozott.

Hát ez az ügyetlen fiatal ember – kérdik önök, türelmetlen olvasónőim, kik szeretnék, ha leendő két szerelmesünk már túl lenne az első vallomások zavarán – miért nem ragadta meg e kedvező alkalmat? miért nem igyekezett nyájas, szeretetreméltó lenni? miért nem ajánlkozott a kalitka hazavitelére? miért nem kért engedélyt viszonlátásra? miért,… miért,… miért,… és szóval, miért viselé magát ily ügyetlenül?

Azért, hölgyeim! mert e fiatal ember szerelmes; s mi több, még egészen huszonkét éves sem volt. Oly életmód mellett pedig, minőt ez ifju folytatni kénytelen volt, huszonkét évvel, kivált ha még szerelmesek is, a férfiak sokkal tapasztalatlanabbak és ügyetlenebbek, mint önök, hölgyeim, tizennégy éves korukban. Azt hiszik önök, hogy ő nem gondolt mindezekre? s nem érezte volna magát boldognak, ha e fiatal lánykának e csekély szolgálatot megtehette volna? Nem vágyott volna-e őt viszonlátni, vele csevegni, nevetgélni, s még sok más ennél érdekesebb és édesebb dolgokra?… Ha ezt hiszik önök, akkor csalatkoznak. Ő mindezekre vágyott, de az a bátorság… az a bátorság! Higyék önök, hogy huszonkét éves korunkban sokkal bátrabbak vagyunk a harcztéren, az öldöklő golyók és villogó kardcsengés közepett, mint a legegyszerűbb fiatal hölgy pillantásai előtt.

Aztán meg más okának is kellett lenni, hogy legalább távolról nem követte őt; mert nézzék csak, a laktanya órájára tekint, s megütközéssel látja, hogy az idő már mennyire haladt. Egyet sohajt, s egészen ellenkező irányban siet el, mint melyben az ifju leányka eltűnt.

III. BÁL AZ „ARANYHORGONYNÁL.“

De most már csakugyan itt az ideje, hogy e fiatal embert megismertessem; mert magamról tudom, hogy nem jövök örömest oly emberekkel érintkezésbe, kiket nem ismerek.

Kövessük őt, igy legalább nyomára jöhetünk: hová megy oly sietve? s ez által körűlményeiről is megtudhatunk valamit.

A fiatal ember tehát, kiküzdvén magát a tömegből, végigmegy a granátosutczán, balra fordul a hatvani-utczába, s az országútra érvén, jobbra kanyarodik, s nehány perczig a szénatér felé haladva: végre betér egy újonan épített háromemeletes házba. Mind a három emelet lépcsőzetén felhaladván, az ajtó előtt czipőjét – bár sem sár, sem hó nem volt – gondosan a lábkeféhez dörzsöli, s oly félénken és remegve tárja fel az ajtót, hogy e körülményből mindenki meggyőződhetik, miszerint ő e szobába vagy mint kérelmes lép, vagy pedig igen alárendelt minőségben van e lakásba bejárata.

A szoba, melybe Frigyes – nem látom át miért ne nevezném őt végre nevén – belépett, tágas nagy négyszöget képezett, és butorzatáról azonnal fölismerhetni az „ügyszobát“. Három nagy asztal, irományokkal megrakva, képezi a fő butorzatot; azok ketteje előtt két fiatal ember űl, leirással elfoglalva; a harmadik asztal előtti szék üres, és hihetőleg Frigyesre várakozik, ki a szobába lépvén: fejbólintással üdvözli társait, és siet a gazdátlan helyet zajtalanúl elfoglalni. A társak siettek e kedvező alkalmat megragadni, s boszúsan csapván az asztalra tollukat, tekintetöket kihivólag fordíták újonan érkezett czimborájokra, mintha mondani akarnák: „Ördögbe az örökös irással! nehány perczig pihenni akarunk, és fogunk, hamindjárt maga Csikar úr lép is a szobába.“

– Csevegjünk kissé, kezdé a czimborák egyike, kihivó arczához nem illő susogással, s oldaltekintettel az ajtó felé, mely a szomszéd szobába nyit. – Frigyes, beszélj nekünk újdonságokat. Több, mint három órája, hogy künn vagy, s ezalatt egész hírlapot lehet szerkeszteni.

Huszonkét éves korunkban oly közlékenyek vagyunk, kivált midőn szivünk szerelemmel van tele! Kedveseinkről mindig gyönyörünkre szolgál beszélhetni, s azért oly természetesnek találom, ha fiatal emberek sohasem fáradnak ki regélni és hallgatni a szerelmi kalandokat.

Mig Frigyes úr figyelő társainak a fejlődő szerelem ékesszólásával elregéli kalandját, mely a sírkertben kezdődött, s a madárvásáron oly érdekes és sokat igérő folyamatba lépett, miután ezt önök másodszor hallanák: felhasználom az alkalmat felőle mindazt elmondani, mit szükségesnek tartok arra, hogy elbeszélésem hőse megszűnjék önök előtt ismeretlen lenni.

Ha valamely társaságban valakit bemutatnak, a bemutatónak nincs szüksége az illető külsejét leírni, miután azt mindenki láthatja; de nekem, ki csak gondolatban vezetem önök elé fiatal barátomat, ezt tennem kell, annyival is inkább, mert akármit beszéljenek is az úgynevezett „okos“ emberek: a külső, első és fődolog a társaséletben, s egy szép termet, hozzá érdekes arcz, a legjobb ajánlólevél, mely első pillanatra megnyer részünkre igen sok embert; mert, amint önök is tapasztalhatták, azon emberek száma nem csekély, kik a külső után itélnek.

Az én fiatal barátomnak nincs oka elégületlennek lenni külsejével. Termete magas, karcsú, hibátlan, s ha arczát nem nevezhetem is szépnek: vonásai kifejezésteljesek, s ez nagyobb előny, mintha szépek, de ostobák lennének. Fekete szemeiben tűz van, s ha mosolyog, ajkai két sor fogat mutatnak, melyek épek és fehérek. Öltözete, ha nem fényes, s nem is mindig divatos, de tiszta és ízletes, s a szegény osztálynál e két tulajdon az, mi a gazdagoknál a fény és a divat. Állására nézve, irnok Csikar ügyvédnél, s ha azon husz pengőforint, mi egész havidíját képezi, s melyért naponkint nyolcz–tiz órát kénytelen ez irodában tölteni, nem enged is meg neki – amint ezt önök nekem minden bizonyítgatás nélkül el fogják hinni – szükség fölötti kiadásokat: adósságai nincsenek, rongyosan sohasem mutatja magát, sőt néha még színházban is láthatni őt – természetesen a karzaton; de mit akarnak önök! a színi illusio seholsem tökéletesb, mint a karzaton. Kérdezzék csak önök a szinészeket: nem a karzat-e leghálásabb része a közönségnek? s azért csoda-e, ha vannak köztök, kik kiválólag ez osztály kegyei után törekednek.

Ennyi mindössze, mit önöknek hősömről mondhatok; de hízelgek magamnak, hogy e kevéssel is sükerült önökben iránta jó elővéleményt ébreszteni.

Elbeszélését társai annyi figyelemmel hallgatták, s eléadása iránt oly nagy érdeket bírt gerjeszteni, hogy megfeledkezve azon körülményről, miszerint Csikar úr a szomszéd szobából minden perczben kiléphet, s meglepheti őket, odahagyták asztalaikat s hozzámentek, hogy susogásából egyetlen hangot se veszítsenek el.

Szegény fiatal emberek! Elmerültségökben nem vették észre, amint a szomszéd szoba ajtaja zajtalanúl megnyílt, s azon Csikar úr kilépett; és csak akkor rezzentek föl, midőn főnökük durva és szigorú hangon rájok kiáltott:

– Mi ez?… Igy lopják magok a drága időt? Ezért fizetem magokat? És maga Frigyes, kit azon bizalommal tiszteltem meg, hogy távollétemben a felügyeletet vigye, s kinek havidíját ezért társaié fölött oly jelentékeny összeggel neveltem, igy felel meg bizalmamnak? Ez a hála, ez a köszönet? Szégyeneljék magokat, fiatal emberek, hogy ily könnyelmüen koczkáztatják állásukat! Mit tevők lennének, ha én olyan szigorú lennék, mint más, s e perczben kiadnám útjokat? De én ezt nem teszem. Én magoknak atyjok akarok lenni, s azért ez egyszer megbocsátok. De maga Frigyes, maga kétszeresen hibás! Hol járt oly soká? Más ember egy óra alatt megtette volna azon utat, melyre magának három óra kellett? Mit csinált ez idő alatt? feleljen!

Hogy Frigyes barátunk az igazat nem vallá be, az kétséget sem szenved, s helyében ki sem cselekedett volna máskép; mert Csikar nem azon egyéniségek közé tartozott, kik iránt annyi bizalmat lehetne érezni, azért ne tetézzük zavarát még jelenlétünkkel is, hanem hagyjuk oda e mulatságosnak épen nem nevezhető jelenetet, annyival is inkább, mert én önöket e szakaszban bálba igértem vezetni az „Aranyhorgonyhoz“, s ha itt még tovább mulatnánk, meglehet, a fő dolgot elmulasztanók.

Novemberről februárra ugrani annyit tesz, mint tiz hétnél valamivel többet, percz alatt élni át; de miután ez novellákban és regényekben nemcsak lehetséges, de még csak nem is tartozik a nehezebb dolgok közé, tehát fogadjuk el, hogy februárban vagyunk, a farsang javában; mi megtörténvén, semmi sem gátol bennünket többé, ma estve az „Aranyhorgony“nál adott tánczvigalomban megjelenni.

Az „Aranyhorgony“ a Teréz-külvárosban, s nevezetesen a „Hermina-tér“en van, és farsangon át minden héten kétszer tartatik abban tánczvigalom. A terem diszítményeit nem szükség leírnom; annyit azonban megjegyzek, miszerint elég nagy és kényelmes, hogy abban tánczolni lehessen, s ez, úgy hiszem, a legnagyobb dicséret, melyet tánczteremről el lehet mondani.

Hagyjuk tehát a teremet, s miután tíz óra már elmúlt, s igy a társaság complet: inkább a közönségről szólok nehány szót.

Az „Aranyhorgony“ közönsége kizárólag a polgárság másodrendű osztályából áll. Mesteremberek, kereskedő-segédek, ügyvédi irnokok, kiknek évi fizetésök nem megy fölebb 300 forintnál, vasúti, gyorsintézeti vezetnökök, segéd-tanítók s több már e sorozatba illők; a hölgyek közől pedig az elészámláltak feleségei, testvérei, imádottai, pipereárusnők, varróleányok, virágárulónők sat. sat. képezik e helyiség közönségét. A diákokat szándékosan hagyám említetlenül, mert az életnek e vidám fecskéi mindenütt ott vannak, hol tavaszi mulatság, zene, hölgyek és frisítők vannak.

Épen jókor érkezénk, a zenekar franczianégyest játszik, a colonnok most alakulnak, s tánczvigalmi társaság fölött szemlét kényelmesebben tartani alig lehet, mint épen ily négyes alatt.

Összesen hat colonne alakult, s bár nem lenne érdektelen a colonnok mindegyikét részletesen szemre venni: engedjék meg, hogy csak átalánosságban tegyek nehány észrevételt a hölgyeket és férfiakat illetőleg.

Mint minden társaságnak a világon, ennek is megvan a maga aristokratiája, mely elszigeteli magát a „közönséges“ néptől, s nem vegyül össze azokkal, kiket e körbe nemillőknek tart. Ezen aristokratia az „Aranyhorgony“nál gazdagabb mesteremberek-, kocsmárosok-, szatócsok- sat. sat. nejeiből, leányaiból, és nagyrészint kereskedői segédekből áll, kik készebbek ülve maradni imádottaikkal, mintsem a „közönséges“ nép colonnaiba lépni.

Ezen aristokratiát az „Aranyhorgony“nál – és igen sok más helyen, melynek czíme esetlegesen nem „Aranyhorgony“, de melyre máskülönben e leirás, kevés különbséggel, szinte illik – azonnal föl lehet ismerni nevetséges voltáról. Nevetségesek öltözetben, nevetségesek tánczban, nevetségesek társalgásukban, sőt, hahogy a halottakról nem lenne illetlen roszúl beszélni: azt mondanám, hogy nevetségesek még koporsójokban is. Legalább az életben maradt rokonok mindent elkövetnek, hogy az illetőt e czímre érdemesítsék.

Nézzük csak a hölgyek öltözetét. Nehéz, ízléstelen, kirívó szinű selyemruha; fejökön idomtalan fejék, nagy massív hajtők, koszorú, mely egész kosár virágból van fonva; nyakukon vastag, hosszú, három-négyszer körülkerített láncz, melyre, azt hiszem, újabb divatu könnyű kocsi kerekeit bátran rá lehetne bízni; keblökön melltő, nagy villogó kövekkel, melyeknek cseh eredetét tiz lépésről föl lehet ismerni, ez alatt virágbokréta, melyben csak jól kinyílt rózsa öt-hat van; karjaikon perecz, négy-öt mindegyiken; ujjaikon gyűrű, a mennyi fölfér; füleiken függők, melyek súlya azokat hosszúra nyújtja. Ha telik, mindez aranyból van, mit, ha szerencsés vagy e hölgyekkel csak egyetlen négyest tánczolni, azonnal értésedre adnak; ha pedig nem telik, akkor aranyozott bronzból, – de hiányzaniok nem szabad! E hölgyek annyira bele vannak bőszülve ez ékszerekbe, hogy ha tudnák mi az, bizonyára sajnálnák, hogy nálunk is nincs indus divat. Mily gyönyörű lenne, még orrukon és ajkaikon is függőket hordhatni!

A férfiakat, kik e hölgyeket tánczoltatják, mulattatják, frisítőkkel teletömik, és bájaik által magokat lebilincseltetik, azonnal fölismerhetni betanult feszes, szögletes mozdulataikról, vörös nyakkendőikről, melyeknek vége csipkével van fölékesítve; frakkjaikról, melyek szabása ugyan az utolsó divat szerinti, de melyek szövete fényes és ragyogó, mint a fénymáz, és végre társalgásukról, melyben e két szó: „csókolom kezeit“ minden öt perczben legalább tizszer eléfordul. Hát még a tánczuk! Ügyes torzképirót egyetlen ily éj képes lenne egész életére ellátni ecsetére méltó alakokkal és tárgyakkal!

Sem nekem gyönyört nem szerezne, sem önöket nem mulattatná, ha e körben tovább időznénk; azért hagyjuk őket mulatni és élvezni ugy, a hogy nekik tetszik, s a hogy legjobban tudnak, s keressük föl Frigyes barátunkat, és azt az édeshangú fiatal leánykát, kik szinte jelen vannak, s kiknek kedveért idejövénk.

Nem kell őket soká keresgélnünk; ím itt tánczol ő, és… ha nem csalódom, tánczosnője épen azon fiatal leányka?… Igen, igen, villogó szemeiről azonnal fölismerhetni őt. Itt van barátja is, a kis köpczös emberke, ki, ugy látszik, igen élénken van elfoglalva ifju hölgygyel, kivel magát ez éjre három négyesre kötötte le, s kivel mi is találkozánk már nehány perczre, mint Fiffi úrnőjének barátnőjével.

A kis köpczös emberke, és a mindig nevető fiatal hölgy, ugy látszik, igen jól megvannak egymás társaságában, s ha Frigyes nem volna jelen, vagy nem tánczolna épen azon ifju leánykával, ki által az olvasót némileg érdekeltnek ohajtanám: igen örömest kihallgattatnám önökkel társalgásukat; de igy oda kell hagynunk őket, hogy figyelmünket egészen a másik párra fordíthassuk. Ez talán udvariatlanság a kis köpczös emberke és a mindig nevető – s pedig, hizelgés nélkül legyen mondva, édesen nevető – hölgy iránt; de már ez igy van az életben. – Nagyobb érdeknek rendesen feláldozzuk a kisebbet.

A fiatal hölgy, kit barátnője a sírkertben Tercsinek nevezett, igen jól néz ki. Öltözete egyszerű fehérruha, derekáról lelógó kék szalaggal. Hátrasimított fényes fekete haja arczához nagyon illik. Keblét gyönyörű fehér rózsa ékíti; nyakát, mely fehér, mint a hó, keskeny fekete bársonyszalag körzi, és egyszerű karpereczen kivűl semmi más ékszert nem hord. De e fiatal leányka nem is szorúlt aranyra és müvészetre, hogy tessék. A természet nem volt fukar hozzá, s különben is, legalább előttem, a hölgyek inkább vesztenek, mint nyernek, ha egyszerűség helyett, ékszerekkel és müvészi eszközökkel igyekeznek bájaikat föltünőkké tenni. Táncza, mint öltözete, keresetlen, egyszerű, de mozdulatai fesztelenek, s tartása hibátlan. Tánczosa egészen el van bájolva általa, s ha arczkifejezése után itélni lehet, ő sem unatkozik. Frigyes mindent elkövet, hogy őt mulattassa, és a szünetek alatt igen élénken beszél vele, mire a fiatal leányka néha elpirul, de gyakran mosolyog is, a mosoly pedig mindig jó jel a hölgyeknél!

– Tehát Fiffi boldogságából misem hiányzik? o ez eléggé világos! Csak egyetlen szív legyen, mely sorsunk által érdekelve van; csak egyetlen kéz, mely mindig kész a miénket szorítni; csak egyetlen ajk, melynek számunkra mindig van mosolya: már nem vagyunk többé boldogtalanok. O csak az egyedüliség, csak az örökös magány, csak az a boldogtalanság!… És ön… ön… kisasszony, olyan egyedűl él…

– Ön csalatkozik, uram; én nem vagyok annyira elhagyatva, mint ön hinné. Nincs-e két kis madárkám, melyek szeretnek, s melyekkel nekem olyan jól esik csevegnem? nincs-e barátném, az édes Mari, ki minden reggel eljön érettem és minden este hazakisér a raktárból. O istenem! hisz én oly keveset vagyok otthon, s végre is, uram, ön talán ki fog nevetni, de midőn esténkint anyám arczképe előtt imádkozom, mely egész a megszólalásig hű, ugy tetszik nekem, mintha e kép életet nyerne? Szemei oly biztatólag, annyi szeretettel függnek rajtam, ajkai oly édesen mosolyognak reám, és szinte hallom hangját, mely gondolataimra felel, s melynek mindig a legjobb tanácsai vannak, ha ezekre szükségem van. O uram, anyám megtartá szavát; mert midőn ezelőtt öt évvel beteg ágyán feküdt, melyet, fájdalom! többé nem is hagyhatott el, megigérte, hogy őrködni fog fölöttem, hogy lelke mindig közelemben leend…

– Ön boldogabb nálamnál, kisasszony; ön ismerte anyját, hallotta hangját, mely oly édes lehet, s legalább álmaiban láthatja őt, de előttem e szerencse mind ismeretlen; én két éves koromban vesztém el anyámat, s még csak fogalmam sincs édes vonásiról… De istenem, mily ügyetlen vagyok… egészen elszomorítom önt… bocsánat, bocsánat kisasszony!…

– Mit bocsássak meg önnek, uram? ön nekem anyjáról beszél, és ez nekem eszembe juttatja az enyémet, mi, ha szomorúvá tesz is, de fájdalmat nem okoz. Ellenkezőleg: nekem mindig gyönyört ad anyámra gondolni!…

Frigyes, hogy elűzze tánczosnéja komolyságát, megkisérté a társalgást más térre vezetni.

– Hisz ön a sejtelmekben, kisasszony?

– Miért kérdezi ön? kérdé a fiatal leány és elpirult.

Elpirult; de miért pirult el?… Ha Frigyes barátunk ez elpirulás okát csak távolról is gyanítná, végnélkűl boldognak érezné magát! Én tudom, és megmondhatom önöknek. Ezen ifju leányka elpirult, mert ez estve, midőn haját fésülé, midőn ruhája állását barátnője elragadónak állitá, midőn a fehér rózsát – mely, fájdalom, nem volt természetes! – keblére tűzé, s midőn a végső tekintetet veté tükrébe, mindig csak azon magas barna udvarias ifjura gondolt, ki hozzá oly nyájas volt a madárvásáron, s végre, mert… de talán kimélytelenség is volna e fiatal leányka titkait elárulni! Már mindegy; önök nem fognak e titokkal visszaélni… tehát mert, midőn barátnője hosszas rábeszélése folytán e bálra magát elhatározá, ezt azon gondolattal és reménynyel tevé, hogy ez ifjút ott fogja találni.

– Miért kérdezem, kisasszony? Mert én eddig nem hittem; de ez éjtől kezdve hinni kezdek azokban.

A leányka ismét elpirult; de önök már tudják miért.

– Nem szabad tudni, mi eszközölte önnél e változást?

– O ennek a világon a legegyszerűbb oka van!… De nem… mégsem annyira egyszerű… Hogyan is mondjam el önnek, kisasszony?… Lássa ön, én nem szoktam bálokba járni… körülményeim nem engednek meg fölösleges kiadásokat, de különben sem igen találok gyönyört a társaságokban. Ma kivételt tettem és eljöttem,… mert…

– Mert?…

– Mert meg voltam arról győződve, hogy önt itt fogom találni…

A négyesnek e pillanatban vége lőn, s ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy e miatt a mi szerelmes párunk épen nem boszankodott. Mit is felelhetett volna Tercsi kisasszony e vakmerő szavakra? s Frigyes úr, amint legalább én őt ismerem, ha feleletet nem kap, zavarában szótlan marad, mint a fabáb, s talán még a tánczot is összezavarta volna. Igy azonban tánczosnéját udvariasan helyére vezeté, s már épen távozni készűlt, midőn ez ijedten felkiált:

– Istenem, a rózsám?… a rózsámat elvesztettem!…

A táncz színhelyére sietni, a rózsát megtalálni, Frigyes barátunknál egy percz míve volt; de midőn a virággal kezében a leánykához visszatért, kissé habozott, s mielőtt a rózsát átadá, zavartan hebegé:

– Kisasszony…

– Uram…

– Egy kérésem volna önhöz… De oly kevéssé vagyok szerencsés ön előtt ismerősnek lenni, miszerint tartanom kell, hogy ezt ön szerénytelenségnek veendi… Kisasszony, megengedi ön, hogy e rózsát ez éj emlékezetére megtarthassam?

A leány kissé gondolkodott; de eszébe jutott, hogy Fiffi barátnőjét ez úrnak köszönheti, s ugyan ki is kivánhatta tőle, hogy e kis kegyet ez udvarias embertől megtagadja? Frigyes barátunk leirhatlan lelkesedéssel vivé ajkaihoz a rózsát, s e pillanatban főnökénél Csikar úrnál is – kinek pedig csak a belvárosban két háza van – gazdagabbnak érezte magát.

Barátja, a kis zömök emberke is ideért e perczben vidor tánczosnéjával, s ugy látszott, hogy ők sem érezték magokat elégületleneknek e négyessel.

A kis zömök emberke, ki mint nyomdai javítnok, legalább kétszer annyi pénz fölött rendelkezett, mint barátja, frisítőt ajánlott a hölgyeknek, mit azok kevés vonakodás után el is fogadtak.

A frisítők után új tánczok, új csevegések, új frisítők következtek, s a két barát, elképzelhető megütközéssel, egyszer csak azt vette észre, hogy reggel van, s a társaság oszlani kezd.

Mig Frigyes barátunk a hölgyeket köpenyeikbe burkolá: addig a fürge kis ember bérkocsiról gondoskodott, s a kocsi a két fiatal leánykával csakhamar elvágtatott. Ha ugyan a bérkocsisok vágtatnak valaha.

– Ah, mily bestyék vagyunk mind a ketten! kiálta föl kétségbeesetten a kis zömök ember, amint a kocsi eltűnt. – Meg sem kérdeztük, hogy hol laknak, s engedelmet sem kértünk, hogy őket meglátogathassuk!

– Igazad van, ez ügyetlenség; de én sem gondoltam rá!

Látják önök hölgyeim, ilyen ügyetlenek vagyunk mi férfiak, midőn szerelmesek vagyunk!…

IV. NINCSEN RÓZSA TÖVIS NÉLKÜL.

Nincsen rózsa tövis nélkül! Ez olyan igazság, mit, fájdalom! nem lehet megtámadni.

E keserű igazság Frigyes barátunkon is beteljesedett… De kövessük csak az események menetét; s ha van abban tanulság: azt, ha arra épen hajlammal bír, majd kiszemeli az olvasó.

Frigyes úr tehát, miután barátjával együtt jól kidühöngte magát szórakozottsága fölött, elvált a kis zömök embertől, ki egészen ellenkező irányban lakott, és lehetőségig jól beburkolván magát kabátjába, hazafelé vette útját.

A reg hideg és zordon volt. A fagyos szél telecsapkodá arczát havas zuzmarával; de ő ezt föl sem vette. Szíve tele volt lánggal, szerelemmel, s ha a szív lángol és szeret: az elemek is elvesztik fölöttünk hatalmokat; s ha épen oly nagy volt a szélroham és oly fagyos, hogy megérzé: Tercsi kisasszony pillantásaira gondolt, s fölmelegedett.

Szegény szerelmes bohó! Egész úton hazafelé azon gondolkodott, hogy ha ő Tercsi kisasszonynyal egy szobában lakhatnék, miként nem kellene soha fűtésről gondoskodnia, miként változnék pillantásai alatt a száraz kenyér fáczánsültté, s miként tudná ő az éjek felét is munkában tölteni, hogy számára fekete köpenyt és fehér kalapot vehessen, mely ruhadarabok, az ő izlése szerint, Tercsi kisasszonynak fölségesen állanának!…

Édes fiatalság, édes szerelem! Miért nem kisértek el bennünket egészen addig a fekete kocsiig, melyen a ki egyszer kocsikázott, nem kell annak többé sem bérkocsira költeni, sem pedig ily zordon időben, mint a mai reg, oly hosszú sétát tenni, mint Frigyes barátunknak, ki az egyetem-utczában lakik, ez pedig legalább háromnegyedórai távolságra van a Hermina-térről.

Végre otthon van; de a házmester, ki csak egy-két órával gondolhatott lefekvésre a reg előtt, mélyen alszik; míg fölébred, s elhatározza magát a fölkelésre, míg megtalálja a gyufát, s lassan, mormogva és czammogva a kapuhoz ér: addig megint eltelik negyedóra; hanem a mi fiatal emberünk kifakadás nélkül várakozik, mert midőn kedvesünkre gondolunk, sohasem hosszú az idő!

Aztán miért is sietett volna oly nagyon? Nem várt reá sem pattogó, barátságos kandalló, sem vetett ágy; mert kemenczéje füstölt, de fája sem volt, alvásra pedig nem lehetett gondolnia, mert a nyolcz órát el találta volna aludni, és főnöke, a pontos Csikar úr, nem szokott az ilyen dolgokban elnéző lenni.

Végre megjött a házmester, a kapu megnyilt, és Frigyes föl, föl, olyan magasra, amint csak a ház építve volt, fölsietett szobájába.

Lépjünk be utána s nézzünk ott körűl. Önök eleget láthattak és olvashattak a hónapos szobák butorzatáról, de ez azoknak is végső osztályába tartozott. Egy festetlen durva ágy, még durvább ágybelivel; két kényelmetlen, roskatag szalmaszék; egy határozatlan szinű asztal, mely egyenetlen lábaival a legkisebb érintésre tánczolni kezd, s egy háromba repedt tűkör tevék mindazt, miért Frigyes barátunknak hódíja negyedrészét kelle fizetnie. Az asztalon üveg állt, melyben a víz meg volt fagyva, és az ablakon jégvirágok, egyedűli ékességei e szomorú helynek.

De a mi szerelmes barátunk sohasem gondolt kevésbbé szobája szegénységére és kényelmetlenségére, mint épen e pillanatban. Az ő gondolatai egészen más dolgokkal foglalkoztak, s elmerűltségében még a hideget sem érezte. Igy járkált nehány perczig föl és alá szobájában, míg végre erőt vett rajta azon bágyadtság és lankadtság, mely átvirasztott éj után mindazokat meglepi, kik nincsenek hozzászokva az éjeket átvirasztgatni. Miután tehát szigorúan föltette magában, hogy elaludni nem fog: ledőlt ágyára, hogy magát kissé kipihenje. Az álomnak azonban nem sok küzdelemre volt szüksége, hogy győzzön. Nehány pillanatig csak küzdött, de végre szemei önkéntelenűl lecsukódtak, gondolatai összefolytak, s csakhamar mély álomba merűlt.

Már hét óra, és még alszik!… már két negyed nyolczra, és még sem ébred föl! Szegény fiatal ember! Ha valamely jótékony véletlen nem jő segélyedre: te túl fogod aludni a nyolcz órát, s akkor főnököd, Csikar úr, téged talán el fog küldeni irodájából; te rokonok, pártfogók nélkűl, egyedűl állsz a világon, mit fogsz akkor tenni? Hogyan fogsz élni addig, míg valamely új állomásod akad? Valóban, én aggódni kezdek sorsod felett!

Ah, de ím a gondviselés nem feledkezett meg rólad! Ajtódon kopognak, de te nem ébredsz föl; a kopogást ismétlik, és pedig oly zajosan, hogy most már bizonyos vagyok benne, miszerint a ki ajtód előtt áll, nem fog tágítani; te fel fogsz ébredni, és ha sajnálni fogod is édes álmaidat, melyek egész valószinűséggel a szép Tercsit hozzák lelki szemeid elé, legalább állásod meg leend mentve! Álmokat pedig végre minden éj hoz, kivált, ha szerelmesek vagyunk, de állomást?… Ez már kissé nehezebben megy.

A kopogás harmadszor is ismételtetett, és pedig oly zajos lármával, hogy a mi Frigyes barátunknak lehetlen volt arra föl nem ébrednie.

– Szabad! kiáltá azon nyájassággal, melyet használni szoktunk, midőn valaki bennünket az első édes álomból fölriaszt.

Némber lépett a szobába.

Leirjam önöknek e némbert? Kénytelen vagyok azt tenni, különben mind magamat, mind önöket megkimélném attól; mert minden elfogultság és rágalom nélkűl beszélve, e némber oly rút és visszataszító, hogy róla hallani és beszélni egyiránt kellemetlen. De e némbert a sors ez elbeszélésben fő sarkpontúl rendelé; azért kérem önöket, engedjék meg nekem, hogy őt bemutassam; igérem, hogy a lehetőségig rövid leszek.

A himlőfoltok, fájdalom, a szép alakokat is elrutítják; hát még azokra mint nem hatnának hátrányosan, kik sohasem voltak szépek? E némber pedig ezek közé tartozott. Én legalább – mind a mellett, hogy tudom és érzem, mennyi kimélettel és elnézéssel tartozunk mi férfiak a nők iránt – két szemet, melyek kicsinyek, kancsalok és tisztátalanok; szájat, mely kétakkora, mint a közönséges mérték; orrot – ilyen bölcs felosztó a természet! – mely, hogy az arányt helyreállítsa, épen félakkora, mint a közönséges mérték; arczot, mely ezek mellett tele ostobasággal és himlőfoltokkal, s végre termetet, mely kicsiny, de terjedelmes, a legjobb akarattal sem tarthatok szépnek. Azért is megjelenése rám igen kellemetlenűl hat, és ez érzést, ugy látszik, Frigyes barátom is osztja, mert e hölgy megpillantására arcza egészen elkomorúlt.

– Na csakhogy megengedi végre az úr, hogy bejöhessek; kezdé a hölgy oly hangon, mely egyéniségéhez illett. – Már egy órája hogy kopogok. Az ember az úrtól akár megfagyhatna az ajtó előtt.

– Bocsánatot kérek, de az éjjel nem aludtam; csak most jöttem haza, mintegy három órával ezelőtt, és igen mély álomban voltam.

– Ugy?… tehát házon kivűl töltöttük az éjszakát? Ugy hát épen jókor jövök; tessék a szobabért kifizetni.

– Hiszen mondtam már tegnapelőtt, hogy most nem fizethetek, hanem 15-kén egész bizonyossággal. Most nincs pénzem, mert ruhát csináltattam.

– Ugy! éjjeli tekergésre és czifrálkodásra van pénz, de házbérre nincs? De az nem megy, drága uracskám! Én azt kivánom, hogy nekem előre fizessenek, különösen olyan lakók, kiknek „keblökön a házuk, hátokon mindenök.“ Azért csak tessék fizetni, mert én egy órát sem várakozom tovább. Elég volt két nap, ma már a harmadik!…

– De kérem alássan, tekintetes asszony, mondtam már, hogy most nincs pénzem, hanem becsületemre fogadom, hogy 15-kén fizetni fogok, és én még sohasem szegtem meg szavamat!

– Becsület ide, becsület oda! ismerem én már az effélét. Fizet az úr, vagy nem fizet?

– Sajnálom, de a legjobb akarattal sem tehetem!

– Nem? jó; akkor tessék gondoskodni szállásról, mert a kulcsot addig nem fogja megkapni, és lábát addig e szobába nem fogja betenni, míg nem fizet. Érti az úr? punktum!

Ezt mondván, a háziasszony székbe veté magát, s arcza világosan mutatá, hogy kérlelhetlen.

Hogyan lehet e nő ily szigorú e szegény fiatal ember iránt? E hölgynek bizonyára csep szíve sincs! mondják önök, hölgyeim. Engedelmökkel! E hölgynek igen is nagy szíve volt, s épen ez vala szegény Frigyes barátunk szerencsétlensége; mert… mert… eh! kimondom biz én; e hamiskás megjegyzést meg fogják önök nekem bocsátani. Épen az volt a baj, hogy e némbernek nagy szíve volt, s hogy e nagy szív Frigyesért dobogott, ki szerencsétlenségére e dobogás által nem hagyá magát boldogíttatni, s igy boszú forgott a játékban. A hölgyek pedig boszújokban kérlelhetlenek!

Ez Frigyes barátunk előtt sem volt ismeretlen, s azért nem is fárasztá magát azon hasztalan munkában, hogy megkisértse haladékot nyerni; hanem abban kezdé törni a fejét: honnan és mi módon szerezhetne pénzt? De e nagy kérdésre sehogy sem tudott feleletet találni… Csikar úrtól előlegezni? Nevetség! Csikar úrnak elve: nem előlegezni, s ez elvéhez annyira hű, hogy egyik irnokának még anyja eltemettetésére sem előlegezett, mint tenne tehát most kivételt?! Barátai? Ezek épen oly szegények, mint ő… Ah… végre megvan!…

Mit gondolnak önök, olvasóim, ki segített e szegény elhagyatott fiatal emberen? Senki más, mint a megvetett, oly gyakran kigúnyolt házaló zsidó, ki roszúl fizet – de mindig fizet; ki sokért keveset ad, de – rögtön ad, szóval, ki a szegényeknek az: mi szinésznőknek az imádók, kik mindig ott vannak a koszorúkkal és tapsokkal, a hol legnagyobb szükség van reájok.

„Handlé!“ hangzott föl az udvarról a zsidó rekedt hangja, s Frigyes barátunk hirtelen felugrott ágyáról, és felkiáltá a házalót.

A háziasszony gúnyosan mosolygott, midőn a zsidó a szobába lépett.

– Kiváncsi vagyok, mit fog eladni? gondolá magában. – De ugy kell, ha nem tetszett neki, mint a többinek, a barátságos élet! ugy kell!

Fájdalom! Frigyes barátunknak nem volt oka, sokat gondolkozni; mert egyedűli nélkülözhető, s csak némi értékkel biró tárgya épen azon frakk volt, melyet az éjjel hordott először, s melynek készíttetése okozta mostani egész zavarát. Nagyot sohajtott tehát, és átadta a házalónak. A zsidó műértő arczczal megvizsgálta azt, s a vásár csakhamar megköttetett, és Frigyes barátunk – már ezt meg kell neki adnunk – olyan büszke és megvető arczczal fizette ki lakbérét, hogy háziasszonya még boszúsabban távozott mint jött, ezzel pedig, azt hiszem, elég van mondva.

De ni ni, mi ez? Frigyes barátunk homlokára nagyot csap, aztán lerohan a lépcsőkön az udvarra, az utczára, de már késő! A zsidó eltűnt, s ő még csak nem is indulhat keresésére, mert az egyetemi toronyban nyolczat kong az óra, s neki az irodába kell sietnie.

Mit akarhatott a mi fiatal barátunk a házalóval? Azt, hogy dühében és haragában a frakk zsebében felejtett valami nagyon-nagyon becsest: a szép fehér rózsát, s azt szerette volna kivenni; de későn járt!

Mitsem tesz! vigasztalá magát; a zsidó mindennap a házba jár, én fölismerem hangját, holnap beszélni fogok vele.

De a házaló sem holnap, sem holnapután nem mutatkozott, s e fölött a mi barátunk, mint képzelhető, vigasztalhatlan volt. A harmadik nap estején azonban oly nagy meglepetés érte őt, hogy e fölötti bámulatában még bánatát is elfelejté.

E meglepetés nem volt semmi egyéb, mint csomag, melyet számára távollétében hozott valami hordár a házmesterhez, s melyben – ki irhatná le meglepetését! – saját frakkját találta, azon frakkot, melyet két nappal azelőtt eladott. Első gondja volt az oldalzsebet kikeresni;… ah de a rózsa nem volt benne!…

Ó az egész dolgot csodának tartotta; de én biztosíthatom önöket, hogy semmi természetfölötti hatalom nincs a játékban. A világon a legegyszerűbb és legtermészetesebb az egész, egykét szóval föl is világosíthatnám önöket; de akkor a következő szakaszt önök olvasatlanúl hagynák, és igazok is lenne!

V. VÉGE JÓ, MINDEN JÓ.

A házaló tehát nem jött több napig, s a mi szerelmes barátunk azt sem tudta utoljára, hol áll a feje a nagy szerelem és a nagy kiváncsiság miatt! Szidta a zsidót folytonosan, és százszor is föltette magában, hogy mihelyt elé fogja találni, gorombaságokkal fogja elhalmozni. Pedig nem volt igaza; a szegény zsidó otthon feküdt betegágyon, és szegény, vén fejével mindenre gondolt a világon inkább, mint arra, hogy Frigyes barátunkat gyötörni kivánja. Hanem hasztalan mondom én ezt, ő már a fejébe vette, s nálamnál hatalmasabb rábeszélő és meggyőző erőre lenne szükség, hogy az ellenkezőről meg lehessen őt győzni. De mikor annyira szerelmes és kiváncsi is volt!

E két tulajdon pedig, amint azt önök épen olyan jól tudják, mint én, csak akkor szűn meg bennünket gyötörni, ha ki van elégítve; ez pedig nem könnyű dolog!

Igy telt el három hét, Frigyes barátunk már tökéletesen kétségbeesett a fölött, hogy szép fehér rózsáját visszakapja, s ím, egy szép reggelen, midőn rendes szokása szerint az ő szép és gyönyörű Tercsikéjéről ábrándozott, mint éji zene a szerelmes leánykát, oly kedvesen, oly édesen lepte őt meg a házaló hangja. – Sietett őt fölkiáltani, s a házaló zsidóknak az a jó tulajdonságuk van, hogy nem hagyják magokat kétszer hivatni.

A szegény öreg arczán oly kétségbevonhatlan jelei maradtak a betegségnek, hogy a dühöngő fiatal ember első perczre le lőn fegyverezve, amint az öreg az ő megszokott keserű mosolyával a szobába lépett.

A mi szerelmes és kiváncsi barátunk tíz kérdést is tett egyszerre a zsidóhoz, melyekre ez csak mosolygott, s jelekkel igyekvék kifejezni, hogy, ha valamit meg akar tudni, engedje őt szóhoz jutni.

– Ha, minden vásárolt ruhadarabnak sorsáról számolnom kellene, kérdé végre, kendőjével homlokáról letörölvén a veritéket, akkor szegény ősz fejemnek káptalannak kellene lenni; de szerencsére az emberek nem törődnek többé olyan dolgokkal, melyek nem tulajdonaik. A mi az ön frakkját illeti, annak sorsára emlékezem, mert az nem rendes vevőim kezébe kerűlt.

– De hát ki vette meg? épen ezt ohajtom tudni.

– Türelem, türelem, fiatal úr! rögtön rá fogok jőni. Amint tudja, ifju úr, én naponkint bekalandozom a várost; minden utcza, sőt minden ház ismeretes előttem, tulajdonosával, lakóival, házmestereivel együtt. Igy, amint öntől távozám, a Lipót-utczába menék…

A zsidó, kétségen kivűl, sok élczczel és ügyességgel beszélte el a kérdéses frakk történetét, de kissé hosszasan; azért én, ki nem akarom önök kiváncsiságát – ha ugyan sükerűlt volna azt fölébresztenem – soká függőben tartani: elmondom röviden az egészet…

A zsidó, amint Frigyes barátunk frakkjával karján távozott, egyenesen a Lipót-utczába ment, hol egy kétemeletes házba betérve, nem is hivatá magát, hanem, mint ki biztosítva érzi magát a jól fogadásról, egyenesen a földszinti szobák egyikébe lépett.

A szobában, mely szegény, de tiszta volt, fiatal leányka ült, varróasztalka előtt. Mi már ismerjük őt. E fiatal leányka senki más, mint Tercsi, kiért a mi bohó Frigyes barátunk, amint tudjuk, kész volt éjjeinek felét is a nappalhoz toldani, csakhogy őt magáénak mondhassa.

– Elhoztam a vasalót, kisasszony; mondá, s hogy a rezet batyujából kivehesse: karjáról a ruhadarabokat, melyeket aznap vásárolt, székre tevé.

Ne mondja nekem senki, hogy a véletlen nem veszi át gyakran a gondviselés szerepét.

Minek tartsam hát egyébnek, hogy a házalónak épen e napon kelle a fiatal leánykához mennie?

Minek tartsam, hogy a mi barátunk frakkját épen ugy tevé a székre, hogy annak oldalzsebéből a fehér rózsa földre essék?

Minek tartsam, hogy Tercsi kisasszonynak épen akkor kellett oda pillantani, s hogy ő a rózsát, a rózsáról a frakkot, s a zsidó leirásából Frigyes barátunkat, fölismerte? Ez, kétségen kivűl, a gondviselés munkája, mely, mint tudjuk, még sokkal nagyobb dolgokban is használ csekélyebb eszközöket, mint egy rózsa.

Tercsi kisasszony kissé regényes gondolkozással bírt. Ez a mai prózai világban, csak hátrányunkra van; de én nem érzem magamat feljogosítva, e fiatal leánykát ezért megróni. Ellenkezőleg: köszönetet mondok neki; mert e regényes hajlam nélkül nem jött volna a kis bohó azon gondolatra, hogy milyen érdekes volna e frakkot megvenni, s azt nagy titokban tulajdonosának visszaküldeni. E nélkül pedig, ki tudja, hány madárvásárra meg bálra lenne szükségem, míg Frigyes barátomat vele összehoznám? Mert az én ifju barátom, amint talán mondanom is fölösleges, kissé ügyetlen volt a szerelmi cselszövényekben. Na de ezt neki sem rovom föl hibául. Hisz ő még oly fiatal, s különben is csak addig vagyunk boldogak, míg a szerelemben ügyetlenek és tapasztalatlanok vagyunk.

Hogy a mi ifju barátunk mennyire lőn magán kivűl ragadtatva a zsidó elbeszélése által, minek mondjam el? Azoknak, kik ismerik a szerelmet, az élet ez édes költészetét, nem szükség mondanom; azok pedig, kik elég szerencsétlenek azt nem ismerni, a nélkül sem értenék. És ez még nem minden. A sors kegyébe vette a mi ifju hősünket, s alkalmat adott neki érdekeltségét a fiatal hölgy iránt épen oly módon bebizonyítani, mint azt a fiatal hölgy tevé.

A zsidó e csattanós véget utoljára hagyá, s ha drámairóknak szabad a leghatásosabb dolgokat a felvonások végeire tartani föl: nem látom át, e fogás miért lenne tőlünk, igénytelen beszélyiróktól, eltiltva?

A házaló tehát amint elbeszélését bevégzé, színlelte, mintha menni akarna, s már a kilincsre is tevé kezét, midőn, mintha csak akkor jutna eszébe, hirtelen visszafordult, s batyujából pár czipőt vevén elé, azt a fiatal ember elé tartotta.

– Mit gondol, ifju úr, kié volt e czipő?

Hogy történt, hogy nem? – talán, mert midőn szeretünk, a sejtelem bennünk erősebb? – annyi bizonyos, hogy a mi barátunk azonnal eltalálta, miszerint e czipő az ő Tercsikéjeé volt. Kiragadta azt mohón a zsidó kezéből, s elkezdte összevissza csókolgatni.

De már az igaz, hogy kedves czipő is volt az. Kicsiny s keskeny annyira, hogy szigorú háziasszonyának még keztyüűl is szűk volna. Aztán nem is kellett nagy képzelődés hozzá, hogy a czipőről, a szép kis lábacska jusson az embernek eszébe, s a szép kis lábért a mi barátunknál még sokkal öregebb és okosabb emberek is elvesztették már fejöket.

A zsidónak valóságos gyönyörűség volt nézni az ifju ember bohóskodásait. Mosolygott rajta jóizűen, sőt egy köny is lopózkodott ravasz pilláira. Talán eszébe jutott neki is ifjusága, ha ugyan házaló zsidó volt valaha ifjú?… Én részemről, akárhányat láttam, ha még gyermek volt is, öregek voltak vonásai.

Erőnek erejével sem lehetett volna azt a czipőt többé Frigyes barátunk kezéből kivenni. A házaló ezt csakhamar átlátta, s annyira meg volt indulva, hogy hitelbe is kész volt azt a mi túlboldog barátunknak átengedni.

Mily örömest rohant volna azzal a szerelmes ifju a szép Tercsikéhez! de fájdalom, még csak szombat volt, irodába kelle mennie, s igy kénytelen volt bevárni a jövő napot.

Lassan bár, de ez is eljött végre, s tagadom, hogy e napon Budapesten boldogabb ember volt volna, mint Frigyes barátunk, midőn pontban délutáni három órakor, a czipővel zsebében, Tercsike ajtaján kopogtatott. E kopogtatás különben fölösleges volt, mert szíve annyira dobogott, hogy szinte fogadni mernék rá, miszerint azt Tercsi kisasszony az ajtón keresztűl is meghallotta.

Két egész óráig tartott az első látogatás.

Hogy töltötték el az időt? hogyan mulatták magokat? én nem tudom megmondani. Beszélni, nem beszéltek húsz szót mindössze, annyi igaz; de azért nem unatkoztak, s végre nem látom át, miért csevegnénk puszta szokásból, ha némán is jól találjuk magunkat valaki társaságában?

E látogatást, mint már szokás, a második követte, s ebből aztán tökéletes viszony fejlett ki. Hogyan? azt csak azok sejthetik, kik a szívdobogás és pillantások nyelvét értik. Annyi igaz, hogy a mi fiatal párunk egyszer csak azon vette magát észre, hogy a nap ki volt tűzve az összekelésre, s bár jegyajándékokkal nem igen halmozhatták el egymást, mindkettő igy okoskodott hogy, ha eddig mindegyik elélhetett külön a maga kis keresetéből, miért nem élhetnének el jövőre a közös keresetből ketten, sőt… ha a szükség úgy kivánja, hárman s négyen is?

A mennyegző szerencsésen megtörtént. A mi fiatal párunk tökéletesen boldog volt. Hogy soká maradt-e az? hogyan mondhatnám meg? Hány nap van az életben, mely kék éggel és fényes nappal kezdődik, de melynek vége zivatar és villámok?!…

Szinte feledém! A kis zömök emberke, és a mindig nevető hölgy is, kik a szertartásnál tanúskodtak, amint már előre is lehetett látni, szinte viszonyba keveredtek, s boldogak is voltak – három hónapig; hogy azonban házasságra nem kerűlt a dolog, annak egyedűl a mindig nevető hölgy volt az oka, ki addig nevetgélt hol bizonyos szőke, magas diákra, hol bizonyos kisded vékony gombkötőlegényre, hogy a mi kis zömök barátunk egészen elszomorodott, s elment – máshol keresni vigasztalást.

De igy van az életben. Száz szerelem közől egy végződik házassággal. Vége már az aranjuezi szép napoknak, midőn a szerelem vége mindig házasság volt. Most már:

Házasodunk szerelem nélkül, és szerelmesek leszünk házasság nélkül!