ÉJ ÉS KORÁNY.

I.

Midőn Bálint levelével kezemben, K.....-falván, tekintetes Vidor Pál ur házába léptem, a szobában, hová az egészséges kinézésü szobaleány utasitott, a háziurat kedves neje társaságában lelém.

Bálint barátom oly sokszor s oly körülményesen leirta őket előttem, hogy első perczre régi ismerősökkint tüntek lelkem elé.

Bemutatásom rövid volt.

Elmondám hogy utazó vagyok, s hogy csak Bálint barátom sürgetős kérése birt rá, hogy letérve az egyenes útról, e másfél órai kerülést tegyem, tiszteletét s levelét átadni e lak urának.

Fogadtatásom oly szives volt, minőről Bálint biztositott, s nehány percz múlva szivélyes házigazdám saját termesztményének bodor füstje mellett élvezők a k.....i hegy kedvre gyujtó nedvét.

Háziasszonyomat rendkivül bántá, hogy már ebéd után vagyok, s csak azon nyilatkozatom békité ki némileg, hogy ez ebéd épen nem volt oly fényes és gazdag, hogy egy kora és könnyüded ozsonnát fölöslegessé tenne.

A lak ura, melyben a vendégszeretetet lehető előzékenységgel éreztették velem, gazdag múlttal birt. Kora fiatalságában neve messze földön hires volt kalandjairól, s igy a társalgás csakhamar oly vidám s fesztelenné lőn, hogy az ozsonna elkészülésére szükséges idő a szó betü szerinti értelmében észrevétlenül suhant el szemeim előtt.

Oly sok érdekkel s annyi változatossággal tudta szőni a társalgás fonalát, s az épen oly csinos mint kedves háziasszony beleszólásai oly izletesen megfűszerezék azt, hogy épen nem volt okom e pár órai kitérést sajnálni.

Magyar gazdasszonyaink előtt, mi az étkezést illeti, e kifejezés könnyűded szörnyű határozatlan értelemmel bir, és ugy látszik elveszté egész jelentőségét. Az ozsonna mit az ebédlőben lelék, legkisebb nagyitással is szólva: városi ebédnek bátran beillett volna.

Az ujonnan szított tüznél készitett paprikás csibén és magyar gazdasszonyaink egyik remekén: a töpörtyüs haluskán kivül volt ott minden, mi csak jól szerelt falusi étkamrában föllelhető, sőt oly dolgok által is lepettem meg, melyeket a fővárostól ily távol eső vidéken, megvallom, nem hittem élvezhetni.

A dús teritékü asztal azonban jobb sorsra, illetőleg jobb étvágyra volt volna érdemes, mint minő az enyém volt, ki a legjobb szándék mellett sem birtam háziasszonyom megelégedését megnyerni, ki kinálgatásaival és étkei mentegetéseivel csak akkor szünt meg, midőn harmadszor adám tudtára, hogy teljesen és tökéletesen képtelen vagyok többet enni.

Házigazdám tetszésére jobban érdemesitém magamat; a mindig tele pohárra nem vártam kétszeres kinálást, sőt többször önkénytesen is ajkaimhoz emelém kifogyhatlannak tetsző tartalmát.

Végre eszembe jutott, hogy bármily jól találom is magamat e kedves körben, utam sietős, s bucsúzni kezdék.

Itt már azonban mind az úr, mind a nő részéről igen heves ellenszegülésre találtam.

Az úr alapos okokkal igyekezett meggyőzni, hogy e nyomorult pár óra nem érdemli meg, hogy megnyeréseért baráti házát ily korán elhagyva, az éjt valamely kényelmetlen fogadóban töltsem.

A nő kereken kimondá, hogy semmi szín és ürügy alatt nem fog elbocsátani.

Mentegetőztem, szabadkoztam. Fölemlitém sürgetős dolgaimat, sőt kevés nagyitással hátramaradásról is tettem emlitést.

Azonban eredmény nélkül.

Kik ismerik a magyar házigazdák és asszonyok ügyességét és rábeszélő tehetségét a vendégmarasztás körül, tudhatják hogy bizony nem könnyü dolog ellenökben pört nyerni.

Hasztalan volt minden kifogásom. Felhozott okaimat megczáfolták, határozatom szilárdságát megtörték, s végre engedni valék kénytelen.

Maradtam tehát; de csak azon világos kikötéssel, hogy a kelő nappal indulhassak.

Megszünvén a küzdelem, házigazdám azon kezdett tünődni, mivel töltsük el legkellemesebben az időt, nehogy – mint mondá – unalmas emlékkel váljak meg házától.

Végre határozott, s inditványára lőszert vetve hátunkra, pár vizsla kiséretében sétára indulánk a helységet félkör alakban övező ritkás berekbe.

A nap már jó messzire lehaladt, midőn mindegyikünk egy nyullal vadásztáskája oldalán, haza érkezénk.

Midőn öltözeteinket kissé rendbe hozva a terembe léptünk, a háziasszonyt egy kis, de vidor társaság közepett találók.

A ház asszonya előzékenyen elémbe jött, s miután azon kegyben részesitett, hogy kezét megszorithatám, ily renddel mutatá be a jelenvoltakat:

– Kátai Pál úr, helységünk tiszteletese.

– Tekintetes Zsoltai Kálmán úr, a szomszéd helységből.

– Klára nővérem, kit csak imént kisért haza a tiszteletes úr, házától, hol leányát, barátnéját volt látogatni.

Háromszor hajoltam meg, és háromszor nyilvánitám örömemet e szerencse fölött.

Falun az étkezés fő mulatság.

Megjöttünk után nem soká jelenték hogy teritve van, s én Zsoltai úr nem épen nagy kedvére – legalább mint arczkifejezéséből kivehetém – a szép Klárát karomon vezetém az ebédlőbe.

Asztal fölött derültség és vidámság uralkodott.

És ez ily társaság között nem is lehetett máskép.

A háziúr s asszony nem tűrhetének – mint mondani szokás – magok körül komoly arczokat, s tiszteletes Kátai úr hatvan éve daczára oly derült, oly egészséges kedéllyel birt, hogy bátran kiállhatná a versenyt mai – már husz, huszonkét évvel csaknem életunt – fiatalainkkal.

Zsoltai úr és a szép Klára legkevésbbé vevének részt a társalgásban; de pillantásaikkal, melyeket lopva vetének egymásra, valahányszor csak szerét teheték, annál többet látszának egymásnak mondani. Ez csakhamar magára voná figyelmemet, s tudtomra adá, miszerint Zsoltai úr és a szép Klára… Na, de ha ők titkolni akarják, s amint viseletök mutatja ugy is van, miért csinálnék én e körülményből nyilvánosságot?

Már javában folyt a vacsora. Másodszor, sőt harmadszor is talán cserélék ki a férfiak üres palaczkjaikat, midőn a tiszteletes úr óráját voná ki zsebéből, és egy arra vetett pillantás után olyszerü mozdulatot tőn, mely biztos előjele gyanánt volt tekinthető a csakhamar bekövetkező engedelemkérésnek a távozhatásra.

Ezt a tiszteletes úr arczáról rögtön leolvasám, de a gondos és mindent figyelemmel kisérő háziasszony előtt sem maradt titok, ki mint látszék, nagyon jól ismeré vendégét s azonnal eltalálta szándékát.

– Talán csak nem akar társaságot bontani tiszteletes úr?

– Bocsánatot kérek, de tennem kell. Az idő már későre jár, s nekem holnap szónokolnom kell.

– Dejszen, abból ugyan misem lesz. Egy rövid órácskát még itt kell mulatnia tiszteletes úrnak!

– Ugy van, ugy! – maraszták az asztal többi tagjai.

– Sajnálom hogy ellene kell mondanom, de nem tehetem. Kissé álmos vagyok, a múlt éjjel későn aludtam el.

– Mindjárt marasztom én őt – sugá fülembe házigazdám. – Van az öregúrnak egy kedves története, melyet mi már százszor is hallottunk tőle, de melyet ő akár hányszor örömest elbeszél. Ezt fogom emliteni, s meglátja ön, hogy feledni fogja mikép a múlt éjjel keveset aludt.

– Tiszteletes úr, mielőtt távoznék, nem lenne szives, kedves vendégeinknek „Éj és korány?“ czimű történetét elbeszélni. Előttük még tökéletesen ismeretlen, s ugy hiszem nem fogják érdektelennek találni.

– Igen, igen kérjük! – mondám én és Zsoltai úr, ki miként én, ugy látszott, nem régi vendég a háznál.

Háziurunknak igaza volt, midőn azt mondá, hogy e történet emlitésére a tiszteletes feledni fogja, hogy álmos. Arcza kigyulladt, s egész ifjui tüzzel engedett a felhivásnak.

– Először azonban a czimre nézve ki kell jelentenem, miként a czim nem enyém, hanem…

– Minő szerénység! és minő igazságszeretet! – kiálta fel tréfás nevetéssel a vidámság magva, a kedves házinő. Jó jó, ne tartson tőle, nem engedünk csorbát ejtetni szerénységén, s egész őszinteséggel bevalljuk, miszerint a czim első felét én, a másikat meg férjem adá.

– Én csak az összekötő és vagyok, – mondá rejtélyes mosollyal az öregúr.

Csend lőn. Az öregúr engedelmet kért pipára gyújthatni; mi megtörténvén, egy pohár bort ürített ki, s a következő történetet beszélte el.

Beszéde alatt az egész társaság néma figyelemmel csüngött szavain, csak én és Zsoltai úr, kik előtt ez elbeszélés új volt, nem tartóztathatánk néha vissza egyegy meglepetési felkiáltást; mi azonban a beszéd fonalát legfölebb csak pillanatokra szakitá meg.

* * *

Koromsötét éj volt. Vastag, sürű fellegek vontak átláthatlan lepelt a csillagok fénye elé.

Egy villám jótétemény lett volna, de az ég sötét és hangtalan. Csak a hüvös őszi szél zúgott rémes hangon, mintha véres, hajmeresztő eseményeket regélt volna íjesztgetésünkre.

Ily időben, ki szobában, barátságos kandallója előtt űlhet, hálát ad istennek érette, s fölsohajt: Ah, de borzasztó lehet ily időben szabad ég alatt lenni!

Ily időben, és ilyen éjszakán utaztam én ezelőtt tiz évvel Pestről Miskolczra.

Utam sietős volt, s azért minden kellemetlenségei mellett, a gyorskocsin vettem ülést.

Egy perczem sem volt vesztegetni való, azért rászántam magamat az éji utazásra is, pedig semmitől sem borzadok inkább, mint az éji kalandozásoktól.

A kocsin, rajtam kivül egyetlen utas volt. Egy vig kedélyü fiatal ember, ki tréfás adomáival és élczeivel, meg kell vallanom, elég röviddé tette az időt.

Igaz, hogy be sem hunyhattam elbeszélgetései miatt szemeimet, de kárpótlásul felséges dohányával kinált meg, minőnél jobbat, kedvesebb illatút, nem szítam teljes életemben.

Már a legutolsó állomásnál voltunk, hol kocsisunk lovakat változtatott, mialatt mi pár üveg somlyait fogyasztánk el a fellármázott kocsmáros duzzogó és dörmögő kegyéből.

E közben az ég még jobban elborúlt, s mire megindulánk, fekete, csaknem átláthatlanná vált az éj, annyira, hogy csak kocsisunk biztató szavaira, ki az utat tökéletesen ismerni állitá, nem tértünk vissza a még nem messze hagyott vendéglőbe.

Én fölsohajték. Utitársam azonban fölkaczagott, s mennyre földre állitá, miszerint ily időben leginkább szeret utazni, s hogy ennél alig van előtte valami kellemesebb az életben.

És ismét elkezdte tréfás szavait, melyek a komor idő daczára csakhamar vidám hangulatba hozának.

Kocsisunknak igaza volt midőn az utat jól ismerni állitá, mert világos nappal sem lehetett volna gyorsabban és biztosabban haladni.

Mi ok sem látszott az aggodalomra.

Mintegy félórai utat tevénk utitársam folytonos elménczkedései mellett, midőn káromkodás, és panaszos női hang üté meg füleinket, s észrevevők, hogy kocsisunk megállitá lovait.

Egy percz, s mi mindketten a földön valánk.

Első pillanatra azt hittük: valamely lónak, vagy kocsinknak van baja, csakhamar meggyőződtünk azonban, hogy saját tüzhelyünk rendén van, és hogy egészen más körülmény kényszerité kocsisunkat megállapodni.

Alig pár lépésnyire előttünk utazókocsi feküdt feldőlve, melyet a káromkodó kocsis, s a panaszos hangu úrhölgy siker nélkül erőködének lábra állitani.

Nem vártuk hogy fölkérjenek, szó nélkül segitni kezdénk.

Erőnk elegendő volt: a kocsi percz múlva rendén állott.

Azonban recs! s a kocsi ismét egyik oldalára dőlt.

A kocsis újból kezdé káromkodásait, a nő panaszos szavait zokogás kezdé megszaggatni.

A hátulsó kerék törve volt.

– Biz eltört e! – kiálta kocsisunk, miután meggyőződött enszemeivel.

– El az ördög… – dörmögé a kárvallott kocsis, pedig nagy baj lesz ám, ha reggelre nem érünk Miskolczra!

– Istenem! mit tegyünk? – kérdé az úrhölgy.

– Bizony nincs itt mit tenni egyebet, mint hogy valahogy elvánszorgunk egy falu- vagy csárdáig, – nem lehet már messze az istenadta! – s ott aztán szépen meghálunk. Reggel majd megcsináltatjuk e veszett kereket, s holnap délre Miskolczon leszünk.

– Istenem, istenem! de nekem holnap reggelre ott kell lennem!

– De ha nem lehet! – jegyzé meg a kocsis flegmatikus megnyugvással.

– Asszonyom! – szólt udvariasan utitársam, ki ez idő alatt meglepetésemre elég komolyan viselte magát – ha önnek oly mulaszthatlan, sietős ügye van, hogy teljességgel nem szenvedhet halasztást, jőjjön velünk. E kocsin csak ketten vagyunk, és igy van üres hely. Reggelre Miskolczon leszünk. Azalatt majd a kocsis ugy tesz miként mondá, s holnap délre ő is ott leend.

– De uram…

– Ez bizony jó lesz! – kiálta a kocsis – fogadja el nagyságos asszony, majd elbánok én a kocsival aztán valahogy.

– Annál is inkább, – mondá utitársam rábeszélőleg – mert e kocsi gyorskocsi, és igy nincs mi zsenirozza nagyságodat.

– Lehetséges-e? Gyorskocsi?

– Az ám! – felele örömmel kocsisunk a váratlan borravaló reményében.

– Mily szerencse! igy hát elfogadom ajánlatát uram. Miska! itt van pénz, igyekezzék hogy mentől hamarabb megjőjjön, s csak hajtson egyenesen nénémhez.

Miska átvette a pénzt, új utitársnőnket udvarias utitársam a kocsiba segité, s pár percz múlva épen oly biztosan, oly gyorsan haladánk, mintha misem történt volna.

A fellegek még mindig rejtve tarták előttünk a hold és csillagok fényét, pedig e pillanatban nagyobb szükségünk lett volna rá mint valaha. Uj utitársnőnk külsejére mindketten kiváncsiak valánk. Azonban meg kellett elégednünk a képzelődéssel, mert az éj sötéte pillanatról pillanatra nemhogy halványabb, – hanem vastagabbá vált.

Nehány perczig szótlanul haladtunk, mit utitársnőnk arra használt föl, hogy helyzetét a kényelmetlen ülésen lehetőleg tűrhetővé tegye.

Végre kedélyes utitársam töré meg a csendet.

– Még csak most látom, mennyi sajátságosság, mennyi kalandszerüség rejlik ez eseményben. Nagyságos asszonyom, ön e véletlen malheuröcske által, melynek – kéz alatt legyen mondva – én merő egoistikus elvekből igen örvendek, egy regénynek, egy vig, vagy épen tragikus novellának válik hősnőjévé. Lelkemre ez felséges! Ha, ha!

– Hogyan uram, ön neveti szerencsétlenségemet?

– Merő önzésből!… Mert ebben saját szerencsémet lelem fel… Minő kaland!… De lám, lám, mily badar dolgokat beszélek össze vissza. Bocsánatért esedezem, de én soha sem birom megtagadni egyéniségemet. Nekem elemem, éltető szükségem a kalandszerűség, a rejtélyek… a titkok…

– E tulajdonságokat igen szépeknek találom ugyan, de nem látom által…

– Hogy miért mondom ezeket önnek nagyságos asszonyom? ki előtt szerencsétlen vagyok ismeretlennek lenni. Épen azért teszem. Mert ez irigy éj megfoszt azon szerencsétől hogy nagysád vonásait szemlélhessem, s viszont magamat bemutathassam, meg akarom ismertetni egyéniségemet, hogy igy legalább némileg ismerősökké válván, azon bátorságot vehessem magamnak, hogy fölkérjem nagyságodat, sziveskedjék megengedni, hogy e fertelmes éjszakát együtt átfecseghessük.

– Különös módja van önnek kérni, uram, mert midőn azt teszi, megtagadása már lehetlen.

– Le vagyok kötelezve asszonyom. Tehát én…

– Uram…

– Bocsánat, nem magamon kezdem. Van itt a kocsiban egy harmadik személy is, amint méltóztatik tudni. E harmadik korosabb és tiszteletreméltóbb is nálamnál, azért rajta kezdem.

Megkisértettem értésére adni, hogy végtelenül lekötelezne ha csekélységemet a játékból kihagyná, azonban sikertelenül. Szóhoz sem engedett jutni.

– E harmadik – kezdé még fentebb hangon, mire én átlátva szavaim sikertelenségét, bölcsen elhallgattam – kit oldalamnál, illetőleg jobbomon van szerencsém érezni, tiszteletes Kátai Pál ....i lelkész.

– Örvendek – mondá a hölgy, nem igyekezvén visszafojtani nevetését.

– Örvendek – mondám én határozatlanul, ha vajjon nevessek-e vagy boszankodjam.

– Most tehát, miután érdemes társamat már bemutatám, ugy hiszem: áttérhetek csekélységemre. Én…

– De uram…

– Ej asszonyom, ön lesz oly kegyes és ki fog engem hallgatni. Szerencsére a sötétség csak a látást, de a beszédet nem akadályozza. Szerencsére mondom, mert ugyan mi az ördögöt csinálnánk itt három négy óra hosszat vakon, némán mint a halak a vizben?! De a dologra: Asszonyom, ki e pillanatban azon boldogságban részesül, hogy önnel szemközt áll, illetőleg ül, egy huszonnégy éves csinos termetü fiatal ember, két ezer pengő évi jövedelemmel, s e mellett tökéletesen független mind családi, mind szivbeli értelmében.

– Uram, ön visszaél engedékenységemmel…

– Bocsánat, százszor bocsánat, de ha már benne vagyok, hadd végezzem be. Igaz ugyan hogy ugy látszik, mintha visszaélnék engedékenységével, de ez csak látszat. Én az éj sötétét használom csupán a dolgok elmondására, miket nappal ön hihetőleg nem hallgatna ki ily körülményesen, mig most azt elég jó megtenni. Hja az éj olyan mint az álarcz, sokkal szabadabban és fesztelenebben érzi magát az ember alatta. De lám megint mennyire eltértem. Tehát…

– Ha szabad kérnem. Miután már minden áron meg kell önnel ismerkednem, sziveskedjék bemutatását lehetőleg röviddé tenni.

– Hogyan asszonyom, ön unalmasaknak találja szavaimat?

– Nem, csak fölöslegeseknek.

– Mi egyre megy. Hanem nem tesz semmit. Én nem azért beszélek, hogy kellemesnek találjanak. Más, egészen más czélom van nekem ez által. Mit azonban csak később fogok tudatni nagysáddal. Tehát termetem csinos. Nem vagyok elbizott, de ezt az irigység is megadhatja. Lovaglok mint huszár. Vivok mint egy franczia marquis XIV-ik Lajos korából, és pisztolyommal lelövöm röptében a verebet. Ön nevet? nincs igaza, adandó alkalommal meg fogom győzni szavaim igazsága felől. Modorom, mint láthatja nagyságod, kevésbbé feszes mint…

– Nagyon is fesztelen!

– Amint vesszük. Nyilt, őszinte ficzkó vagyok, annyi bizonyos. Mi végre arczomat illeti.

– Nos? miért hagyta félbe? ez a legérdekesebb.

– Le vagyok kötelezve. Mi tehát arczomat illeti, ha nyilt és őszinte akarok maradni, meg kell vallanom, miszerint ezzel legkevésbbé van okom büszkélkedni.

– Mily önmegtagadás!

– Csak őszinteség. Midőn azonban azt mondom, hogy arczommal legkevésbbé van okom büszkélkedni, koránsem azt értem alatta, mintha az rút, vagy épen visszataszító lenne. Ó nem, ez igaztalanság lenne enmagam iránt! De itéljen maga nagysád!

– Furcsa a kivánság, midőn az éj annyira sötét, hogy mitsem láthatok.

– Ó ez nem fog gát lenni. Majd leirom én magamat pontosan, részrehajlatlanul.

– Enmagunk irányában ez kissé bajos.

– De nem lehetlen, s ha az lenne is, én kivételt képeznék. Tehát: Szemeim feketék és eléggé fényesek. Hajam azonban világos gesztenyeszín, pedig végnélkül szeretném ha fekete volna!

– Különös ember, minő szeszély!

– Meglehet hogy az, de én nem magamért ohajtanám, hanem a nőkért. Ó én mindent csak a nők kedveért teszek és ohajtok. Mert lássa ön, a nők a fekete fürtöket módnélkül szeretik.

– Engedelmével. Vannak kivételek is.

– Ó de hol találok én ily kivételre?

– Hátha én mindjárt egy volnék azok közől?

– Kik a szőke fürtöket elébe teszik a feketéknek?

– Fekete szemekkel igen… Ah, de mit mivel ön?

– Kezeit akarom csókjaimmal halmozni e váratlan kegyért.

– Bohó ember, inkább folytassa arczleirását.

– Örömest, mert aggodalmaim már nagyrészint eloszlottak. Tehát nagysád csakugyan jobban szereti a szőke, mint a fekete fürtöket?!… Bocsánat, bocsánat, folytatni fogom leirásomat. Szakál és bajuszom szinte szőke és finom mint a selyem. Nem hizelgek, ugy van. Vonásaim eléggé kifejezésteljesek, és szinök ellen sem tehetni kifogást. Arczom többi részei olyanok, minőkről a személyleirásba azt szokták irni, hogy: rendes. Ah, igaz, szinte feledék valamit, pedig én e valamire sokat adok. No nem magamért, hanem a nőkért. Mert én mindent a nőkért teszek. Orromat értem, mely tökéletesen romai, pedig méltoztassék elhinni, hogy családomból legalább egy század óta senkisem járt a hét halom városában.

– Elvégezte ön?

– Tökéletesen. És most szóljon nagysád: mit tart felőlem?

– Ha a leirás hű, ön csinos férfi.

– Komolyan érti e szavakat asszonyom?

– Lehető legkomolyabban.

– Ugy tehát kérem, igérje meg, hogy kérésemet teljesitendi.

– Mit kiván ön?

– Azt, hogy tegye azt mit én tevék. Ismertesse ön meg magát ugy miként én tevém.

– Azt nem fogom tenni.

– És miért nem?

– Mert nem látom által szükségességét.

– De kérésemre, kedvemért!

– Kedveért! minő elbizakodottság!

– Tehát szeszélyből, játsziságból. Az éj sötét. Képzelje nagysád, hogy álarczos bálban vagyunk, s hogy az egész nem több farsangi tréfánál.

– Ám legyen.

– Tehát megteszi?

– Kérdezzen, felelni fogok.

– Köszönöm. Először is tehát a legérdekesebbet: szabad-e ön?

– Szabad vagyok.

– Mily szerencse! Hanem értsen meg jól asszonyom, azt értem: ha szive szabad-e?

– Szivem nélkül kezemet sem mondanám annak.

– Jó; e bizonyosság feljogosit több más kérdésre is. Asszonyom, sziveskedjék egy rövid negyedórára csupán egy kis önmegtagadást, és valamivel több őszinteséget felölteni. Ugy hiszem, egyik sem fog sok erőt fölemészteni, miután oly kérdéseket fogok tenni, melyekre a felelet oly egyszerü s ezért oly könnyü. Először is lássuk külsejét:

– Termete?

– Magas, kissé kövéredésre hajló, hanem azért nem panaszkodhatom karcsuságom ellen!

– Felséges! – Szemei?

– Kékek.

– Fürtei?

– Feketék.

– Lehetséges-e?! Fekete fürtök s kék szemek! Ah, hisz ez egészen eszményivé teszi az arczot! Asszonyom, ön több már mint érdekes. De folytassuk ismerkedésünket, mely perczről perczre több-több ingert gerjeszt, és szebbnél szebb sejtelmeket ébreszt. – Szája?

– Mi arczom többi részeit illeti, azt kell róluk mondanom, mit elébb ön magáéról mondott: azok közé tartoznak, melyekről a személyleirásokba azt szokták irni: rendesek. Hanem…

– Hanem?

– Hanem ha őszinte és mi több igazságos akarok lenni enmagamhoz, hozzá kell tennem, miszerint vannak olyanok is, kik azokat szabályosaknak, sőt érdekeseknek mondják. Mi számat és fogaimat illeti…

– Ez kegyetlenség öntől nagyságos asszonyom, hogy épen a legérdekesebb helyen szakitja meg szavait. Beszéljen, kérem! Mi száját és fogait illeti?

– Egy költő, kit a fővárosban volt szerencsém megismerhetni, ki azonban az életben is mindenről oly túlzott lelkesedéssel és nagyitással nyilatkozik, mintha mindig költeményt irna, azt mondá rólok…

– Ismét a legérdekesebb helyen szakitja meg beszédét!

– Hogy hófehér fogaim picziny és piros ajkaim között ugy veszik ki magukat, mint bibor paláston az ezüst csipkézet. Ezek azonban a költő szavai, melyeknek túlságosságára előre figyelmeztettem önt.

– Mint bibor paláston az ezüst csipkézet! Mi ily hasonlatra nyujt alkalmat, annak a valóságban is széditőnek, elragadónak kell lenni! Ön tehát egyike a legszebb, legelragadóbb teremtéseknek. Ah, de szinte feledém, még egyet!

– Kérdezzen ön!

– Nem kérdezni, kérni akarom önt. Sziveskedjék egy perczre kezét átengedni.

– Átengedni? és miért?

– Hogy tökéletesen megismerhessem külsejét.

– Mily bohóság. Ám legyen.

– Nem csalódtam. E kéz picziny és gyöngéd. Asszonyom, ön veszélyessé kezd válni függetlenségemre nézve!

– E nyilatkozat hizelgő és udvariatlan is egy személyben.

– A nők, csak hizelegjünk, elnézik ha udvariatlanok vagyunk is.

– Köszönöm nemem nevében. De mondja ön, mi czélja volt e kérdezgetőzéseknek?

– Ó még nincs vége. Még csak külsejét ismerem nagyságodnak, s én belsejével is meg akarok ismerkedni.

– Ó ez sokkal nehezebben fog menni.

– Mi sincs egyszerübb és könnyebb a világon. Feleljen csak őszintén szavaimra, s egy negyed óra múlva oly jól fogom ismerni önt, mintha évek óta taposnám szalonja szőnyegzetét. Először is melyek nagysádnak legkedvenczebb foglalatosságai?

– Legörömestebb foglalkozom kertem virágaival és zongorámmal. Hanem azért rajztáblámat és kedvencz iróimat sem hanyagolom el.

– Virágok, zene, festészet, regények! Ön tehát egészen a természetnek és müvészetnek él, és mind a leggyöngédebb, legnemesebb dolgokkal foglalkozik. Asszonyom, önnek lelke előtt egész hódolattal és tisztelettel omlok térdemre. De ha megengedi, még nincs vége kérdezősködéseimnek.

– Folytassa tehát.

– Köszönöm. Vannak-e nagysádnak szeszélyei?

– Számlálhatlanok. Kik közelebbről ismernek, ugy mondják: a szeszélyeskedés legfőbb hibám.

– Felséges, isteni! Szeszélyek nélkül a női kedély örökké derült, örökké mosolygó ég, mely szép ugyan, de mely sokkal kevésbbé ingerel, mintha néha egyegy átsuhanó felleg pillanatokra elfedi sovár szemeink előtt ragyogó ékeit.

– Ön ugy látszik egészen…

– El vagyok ragadtatva nagysád szeszélyei által. Oh én imádom a szeszélyeket, bármily bizarrok legyenek is. Még egy utolsó kérdést: mit tart ön a szerelemről?

– Határozott fogalommal nem birok e tekintetben, mert csak leirások után ismerem e szenvedélyt. Bár mindig sovárogtam utána, e szerencse mindeddig nem jutott osztályrészemül. Férjemet…

– Férjét?

– No igen, férjemet, kit ezelőtt másfél évvel voltam szerencsétlen elveszteni…

– Meghalt? Hála neked, szeszélyes véletlen! Jól tette, nagyon okosan tette, hogy meghalt.

– Hogyan uram, ön örvend szerencsétlenségemnek?

– Merő önzésből. Mert tudja meg asszonyom, hogy ön engem elbűvölt, elragadott, hogy én szeretem, imádom önt!…

– Ej uram, ön kissé igen is túl viszi a tréfát!

– Nem tréfa ez asszonyom, legkomolyabb valóság. Sziveskedjék kihallgatni, s azonnal meg fog szavaim valóságáról győződni. Mit az emberek szerelemnek neveznek, épen oly kevéssé ismerem, mint ön. Egyetlen egyszer tévedt egy sugaracskája ez égető napnak lelkembe pillanatra, s ez is csak azért, hogy tova űzze addigi nyugalmamat, s cserében bánatot plántáljon helyébe… De hagyjuk ezt…

– Sőt ellenkezőleg, beszélje el részletesen, körülményesen e kalandot, igen érdekel.

– Parancsának engedelmeskedem, bárha némi felindulást soha sem fojthatok el, valahányszor e fájó álom emlékeivel foglalkozom. Ezelőtt két évvel, igen igen! épen ma két éve, Pesten valék.

– Épen ma két éve? különös!

– Épen ma két éve. Ó igen élénken emlékszem, Hollósi ‚Luciát‘ énekelte, és én szinházba menék. A ház fuladásig tömve volt, de én mitsem törődtem a tömeggel, figyelmem, gondolataim, tekintetem mind egy pontban voltak öszpontositva, s e pont egy velem szembeeső első emeleti páholy volt, melyben gyönyörü nőt pillanték meg, ki egész elmerültséggel hallgatta az operát, s kinek bűvös tekintetéről nem tudtam többé levenni szemeimet…

– Tovább, tovább!

– Nincs mit mondanom többet. Én láttam őt, s mire mindaddig képtelennek hittem magamat, e nehány negyed megtanitott rá: szerelmes levék!… Azt szokták mondani, hogy a természet nem hagyja magát boszúlatlanul. Igaz. A vonzalom e kedves ismeretlennő iránt oly gyorsan s oly váratlanul növekedett, hogy mire vége volt az eléadásnak, már egészen rabja valék…

– Találkozott az életben valaha imádottjával?

– Soha! Midőn a függöny legördült, egy ismerősömet pillantám meg, kit azonnal magamhoz inték, hogy tudakozódjam tőle ama nő felől, ki a nélkül, hogy égető szemsugárait egyetlen pillanatig rajtam nyugtatta volna, e nehány percz alatt eszemet, szivemet egyiránt megbűvölte.

– Nem ismered ama bájos teremtést – kérdém – ott a szinpadtól a második első emeleti páholyban?

– A szinpadtól második páholyban? Ha ha ha!

– Hogyan, asszonyom, ön nevet?

– Nem tehetek mást, nevetnem kell. Ha ha!

– Azt találja ön oly nevetségesnek, hogy imádottam a szinpadtól második páholyban ült?

– Ó nem.

– Tehát azt, hogy én képes voltam másfél óra alatt beleszeretni, belebolondulni egy nőbe, kit akkor láttam először, s kivel sohasem beszéltem? – Asszonyom, ez nem uj dolog, és nem is első. Páris csak egyszer látta Helenát, s mindjárt megfoganzott agyában a gondolat, hogy elragadja őt. Antonius Cleopatrának egyetlen pillantására lángot érzett terjedni ereiben. Sőt a legujabb időben is Lola Montez…

– Kérem, kérem semmi kétségem, hogy ily rögtöni szerelem létezhetik, csak folytassa ön kalandja történetét, mely nem hiszi ön, mennyire érdekel!

– Ismerősöm megmondá nevét imádottamnak, de egyszersmind azt sem mulasztá el tudtomra adni, hogy ez angyal már nő, mi több! egész szenvedéllyel csügg férjén! E hirre, mintha villám ütött volna meg, alig hogy földre nem roskadtam…

– Nem lenne ön szives ama bűvös bájos nő nevét velem tudatni, ki önnel e csodát elkövette?

– Bocsánat asszonyom, e név titok, melyet szivem legmélyére rejtettem el, s melyet sohasem fogok többé ajkaimra venni.

– Minő kegyelet!… De mondja csak ön uram valahára: mi czélja volt különös viseletének?

– Ismerkedési módomat érti? Mindjárt megmondom. Asszonyom, bármily visszásnak és hihetlennek tetszhetik is ön előtt, de én ama bűvös nő képét nem birom kitépni agyamból. Érzem hogy kivüle sohasem fogok senkit szeretni többé. Miután azonban ő már másé, s miután, elvégre is nősülni csak kell, elhatárzám a véletlenre bízni magamat, s megvárni mig ez vezet valakit előmbe, azonban…

– Nos? azonban?

– Nagysád egészen megváltoztatta határozatomat. Most már nem akarom a véletlen ajánlatát elfogadni többé, és ugy tetszik, mintha régi szerelmem bűvereje is gyengülni kezdene, s helyette egy más édesebb, boldogitóbb érzés rakna fészket szivemben.

– Uram, kérem önt…

– És ez uj érzés szerelem, ön iránt, kit bár nem láttam soha, de kinek hangjában, szavaiban van valami, mi testet ad azon képnek, mit phantasiám teremtett nagysád felől, s mi lángra gyujtá véremet. Én szeretem önt asszonyom, az oly hosszasan sovárgott sziv ifju, gazdag szenvedélyével.

– Nem tudok eligazodni önnek szavain, melyeket akaratom ellenére hallgatnom kell, s melyek, ha nyiltan akarok szólani, előttem legalább is oktalanoknak tetszenek. Ön – saját kifejezését használva, ön lángra gyúl, szerelmes lesz egy nőbe, kit nem látott soha, s ki felől mindössze is saját szavai után bir némi fogalommal, melyek csalhatnak is.

– Ó én meg vagyok győződve hogy azok igazak, s a valóságnál sokkal kevesebbet mondanak.

– Tegyük fel, hogy ugy van, hogy a nő még szebb, mint magát lenni állitja, de egy szép arcz még nem elegendő szerelmet ébreszteni, s különben is ki áll jót önnek arról, hogy a hajnal első sugarai szét nem kergetik oly kétséges alapon nyugvó ábrándképeit?

– Szivem, lelkem, szerelmem. Én nem külsejeért szerettem meg önt asszonyom, s mi lángra gyujtá véremet, azt sem nap sem csillagok el nem enyésztethetik. Én határozott vagyok, s ha önben csak egy parányi rokonszenv keletkezett irányomban…

– Nos? lássuk mennyire megy könnyelműsége?

– Pillanatig sem vonakodom igy szólni önhöz: asszonyom, ha ön képes bizalmat érezni egy ember iránt, kit az életben először lát – patvarban hisz még nem is láthat! – először hall, de ki becsületére esküszik ön előtt, hogy mindaz, mit mondott igaz: bizza sorsát rám: legyen nőm!

– Ha, ha, ha!

– Ön nevet?

– Mit tartana ön felőlem uram, ha én is oly könnyelmüen mint ön, igent mondanék e szavaira!

– Azt asszonyom, hogy ön miként én, imádja a kalandszerüséget, a bizarrt, hogy e tulajdonsága még ezerszer vonzóbbá, ellenállhatlanabbá teszi önt előttem!

– Helyzetében magam sem válaszolnék máskép.

– Azt asszonyom, hogy ön is miként én, megunta, megutálta a mindennapiság, a szokottság elévült formáit, s balga előitéletből vagy gyávaságból nem riad vissza e rendkivüli lépéstől, mely oly kétséges jövőt igér, de mely szivemben a legboldogabb sejtelmeket ébreszti, s én hiszek e sejtelmeknek!

– Uram, önnek szavaiban oly meggyőző, bizalomébresztő valami van, hogy…

– Lehetséges! – ön megegyezik?

– Ha az idő igazolni fogja azokat, én nem mondok határozott nemet.

– Az idő, az idő. Ön ismét a mindennapiság formái közé vonul. Most, e perczben határozzon nagysád. Csak egy napi halasztás is megszünteti e lépés kalandszerüségét, s letörli a bizarr zománczot.

– Tehát ön azt kivánja?

– Hogy rögtön határozza el magát. Legyünk jegyesek, ah több! legyünk férj és nő, mielőtt a kelő nap alkalmat adna egymás vonásaiban gyönyörködhetni.

– Ha igent mondanék is, ez lehetlen volna.

– Mondjon igent, s bizza a többit rám!

Iszonyu sejtelem támadt agyamban. E szeleburdi – gondolám – tudja hogy lelkész vagyok, s talán… na de kisérjük e viszony fokonkinti fejlődését.

– És ön nem is tudakozódik körülményeim felől? nem is akar bővebb tudomást szerezni viszonyaimról, összeköttetéseimről, családomról?

– Hol lenne akkor a kalandszerüség? Nem asszonyom, én nemcsak nem kérek, hanem határozottan visszautasitok minden felvilágositást. Én igy, ismeretlenül akarom önt nőül venni. Azért kérem, nyilatkozzék: van-e bizalma? van-e bátorsága?

– Bátorságom? van uram! Legyen, itt kezem. De csak egy föltét alatt.

– S azon föltét?

– Igérje meg ön nekem becsületszavára, hogy azon esetre, ha kölcsönös megismerkedés után egymásnak bármely okból nem tetszenénk, vagy ha bármikor is az együttlétet nem találnók boldogitónak, ön nemcsak akadályul nem szolgáland válópörünkben, sőt mindent elkövetend azt lehetőleg gyorsan végrehajtani.

– Igérem, asszonyom!

– Akkor itt kezem.

Szemeimet kezdém dörzsölgetni, hogy meggyőződjem: ébren vagyok-e, vagy álmodom; de csakhamar meggyőződtem, rémülettel győződtem meg, hogy nagyon is valóság volt minden, mi körülöttem történt.

– Tiszteletes úr! – szólita meg az uj jegyes.

– Tessék – válaszolám remegő hangon, – sejtve mit akar mondani.

– Ébren van ön?

– Amint hallja uram.

– Ébren volt ön egész utunk alatt, mióta jegyesem kocsinkra jött?

– Ébren voltam.

– Végig hallgatta ön szavainkat és megértette-e azokat?

– Végig hallgattam és megértettem.

– Ugy tehát mondjon ön áldást frigyünkre. Eskessen össze bennünket.

Két sikoltás volt e szavakra hallható. Egyik a nőé, ki ugy látszik, megegyezése alkalmával feledé miként lelkész is van jelen, a másik enyém, ki elszörnyűködve kiálték fel:

– Uram, figyelmeztetem önt, hogy ily dolgokból nem szokás játékot üzni!

– Nem játék ez, hanem valóság! – felelém határozottan.

– Akkor még határozottabban ki kell jelentenem, hogy kivánatának engedni nem fogok.

– De ha én önnek becsületemre esküszöm, hogy semmi akadály sem létezik, mi ez összeköttetést gátolhatná.

– Mindegy, ez szokás elleni, ez törvénytelen tett volna, s én ebbe soha nem fogok beleegyezni.

– Nem?

– Nem!

– Sziveskedjék kezével ezt megérinteni.

Ezzel felém tartott valamit, mit kezeimmel megérintvén, nagy rémülésemre fölismerék egy mellemnek szegzett pisztolyt.

– Tudja-e ön mit érintének kezei?

– Kérem az isten szent nevére, tartsa ön más irányba. El talál sülni!

– Ha ön e pillanatban össze nem esket bennünket, esküszöm istenemre, golyót repitek agyába!

– De kérem uram, gondolja meg!

– Mitsem gondolok meg. Ön összeesket bennünket. A kocsis tanunk lesz, s nehány percz mulva mint boldog férj és nő fogunk forró köszönetet szavazni a ránk adott áldásért.

– De uram, kérem.

– Semmi de! Akar ön vagy nem? Én lövök!

– Itt nincs menekülés, – mondám magamban – a hóbortos párt össze kell adnom, különben e szeleburditól kitelik, hogy megtartja szavát. Aztán! – vigasztalám magamat – holnap Miskolczon jelentést teszek e kényszeritésről, s majd szétbontjuk e törvénytelen frigyet.

– Határozzon ön, különben lövök!

– Ha már épen nem állithatom el önt különös szándékáról, ám legyen.

– Tehát beleegyezik?

– Tehetek-e mást? ön életemet fenyegeti.

– Kocsis megállj!

– Mi baj? – kérdé a kocsis hátrafordulva.

– Semmi, csak állj meg.

A kocsis engedelmeskedett.

– Asszonyom, – kezdé a házasulandó – nem sziveskednék ön kiszállni a kocsiból, a földön kényelmesebben elvégezhetjük.

– Amint akarják önök.

Kiszálltunk a kocsiból. A kocsis szinte odahagyá ülését a férj felszólitására.

Neveiket kérdém, s ha rendithetlenül megmaradnak-e összekelési szándékuk mellett?

Mindkettő igennel válaszolt.

– Ugy hát nincs egyéb hátra – mondám – mint hogy kezeiket összetévén, ez összeköttetésre áldást kérjek az égtől. Legyenek önök boldogak, s vajha soha meg ne bánnák ez elhamarkodott lépésöket.

– Készen vagyunk? – kérdé a férj.

– Nincs több tennivaló, – felelém ezer átkot szórva fejemre, hogy miért határoztam magamat szokásom ellenére ez éji utazásra.

– Ha ugy akarod édes nőm, felülhetünk.

Visszafoglaltuk üléseinket, s a kocsi nem sokára ismét haladni kezdett, mintha misem történt volna.

A férj nőjével gyöngéd párbeszédet kezdett, de már sokkal halkabban mint elébb tevék, s nagy megbotránykoztatásomra még csókczuppanásokat is hallhaték közben-közben.

E közben az ég derülni kezdett. A sötét fellegek mindig halványabbakká levének, mig végre a támadó korány némi halvány világot terjeszte szét a láthatár végén.

Férj és nő mohó kiváncsisággal vizsgálgaták egymás vonásait.

– Hihetek-e szemeimnek? – kiáltá a férj meglepetéssel, amint annyira világos lőn, hogy a vonások kivehetőkké levének.

– Mi lepett meg annyira, kedves férjem?

– Azon ismeretlen nő, kit ezelőtt két évvel Pesten…

– A szinházban láttál és megszerettél?

– Az te vagy kedvesem!

– Szavaid után mindjárt fölismerém magamat, és azért engedtem ily könnyen kivánatodnak.

– Mily édes meglepetés, mily boldogság!

Egymás nyakába borultak, s örömük oly őszintének, boldogságuk oly valódinak tetszett, hogy gondolkozni kezdék: vajjon helyes lenne-e e viszonyt, mely nem rendes uton köttetett ugyan, de mely az illetők részéről legszebb reményekre jogosit, szétbontani.

– Köszönet, ezer hála önnek uram e boldogságért, melyet önnek köszönök, s ezer köszönet a véletlennek, mely önt ez utazásra kényszeritette!

E szavak után kezemet forrón megszoritá, s a nő sem késett hizelgő szavakkal halmozni el – mint mondá – jóságomért.

Pedig ők legjobban tudhaták hogy mit tettem, az legkevésbbé az én érdemem.

E rendkivüli öröm és boldogság látása végre megmásitá szándékomat, s elhatározám a megtörténttel kibékülni, s nem tenni semmit, e viszony szétbontására vonatkozót.

Pár óra mulva Miskolczra értünk, hol még aznap fényes és nagyszámu családi körben ünnepeltük meg ez ily rendkivüli uton kötött nászt, s én azon jótevő megnyugvással utaztam haza, hogy e házasság épen annyi sőt még több jogokat nyujt reményekre, mint más legrendesebb módon köttetett.

Hanem azért fölfogadtam, hogy éjjel többé utazni nem fogok, s e fogadást sohasem is fogom megszegni.

* * *

Igy végzé elbeszélését a tiszteletes.

– S azóta mitsem hallott felőlök? – kérdé Zsoltai úr, ki még a szép Klárával folytatott szembeszédről is megfeledkezett, oly mohó figyelemmel csüggött az öregúr szavain.

– De igen, s véghetlen boldogságomra szolgál önöknek jelenthetni, hogy e pár legboldogabb a világ legtörvényesebb és legrendesebb módon összekötött házasai között.

– E történet igen érdekes, de ha szabad őszintén nyilatkoznom…

– Csak tessék! – mondá az öregúr, ki ugy látszott, készen volt ellenmondásomra.

– Én kétkedem valódiságán. Korunkban nem történnek ily kalandos, rögtöni összeköttetések. Most nem elég a rokonszenv, a vonzalom, most családi s anyagi érdekek szövik és oldják a viszonyokat.

– De ha becsületszavammal állok jót valódiságáról. Akkor csak elhiszi ön?

– Hinnem kell, ha mondja, pedig megvallom az egész inkább mesének tetszik.

Zsoltai úr komoly, gondolkozóvá lőn.

– És pedig annál inkább hinnie kell önnek, mert ama szeleburdi ifju s ama könnyen hivő nő senki sem volt más mint…

– Mint? – kérdém rögtöni sejtelemtől megkapatva.

– Férjem és én! – mondá elragadó mosollyal a kedves házinő.

– Lehetséges-e? – kiáltánk én és Zsoltai úr, székünkről fölugorva.

– Nemcsak lehetséges, hanem ugy van, mondá a férj.

Az öreg tiszteletes, ki e csattanós vég után sovárogva látszott várakozni, e szavakra hangos, szivből jött nevetésre fakadt, mi az egész társaságon csakhamar erőt vőn, kivévén Zsoltai urat, ki komoly képpel sugott valamit az e szókra elpirult szép Klára fülébe.

Midőn a kaczaj kissé lecsillapodott, kézen fogá őt, s háziasszonyunk elé vezetvén, komoly, illetődött hangon igy szólt:

– Nagyságos asszonyom! Még csak pár nap óta van szerencsém ugyan ismerni Klára kisasszonyt, de e boldog példa meggyőzött arról, hogy hol szerelem van, ott perczekig is vétek halasztani a menyegzőt, s azért ezennel Klára kisasszony kezeért esedezem.

– Mit hallok? Ej, ej Klára, te erről nekem mitsem szóltál! Azonban ha akarjátok, nekem mi kifogásom sincs ellene.

A szép Klára elpirult, lesüté szemeit, de – mit sem szólt ellene.

– De már látom, hogy csakugyan mennem kell! – kiáltá a tiszteletes, kalapja után nézve – különben ujból kénytelen leszek törvénytelen módon kötni házasságot!

– Ne féljen ön, nincs töltött fegyver kezemben! – felele tréfásan Zsoltai úr – hanem holnap reggel ugy-e megteendi?

– Nappal s rendes módján, tiszta szivből.

A tiszteletes, e szavai után átalánosan, s nekem különösen csendes éjt kivánva, eltávozott.

Mi még kissé együtt maradánk vidám társalgás közt; miközben a két szerelmes alkalmat lelt a szobából a kert holdfénytől megezüstözött hársai közé suhanni.

Ott ábrándoztak, ott mulatoztak fényes reményekkel s csak késő éjfél után tértek éji nyugalomra, hogy másnap boldogságuk korányára ébredjenek.