ELÉRHETLEN CSILLAG.

Várnai Ákos fiatal festész egyszerü, de még pongyolaságában is bizonyos izlést tanusitó szobájába vezetem olvasóimat.

A butorzat részletes leirását elmellőzöm; különben is egy müvész szobájában, ki még hozzá fiatal és kezdő, anélkül sem lelhetni olyas darabokat, mikről a tulajdonos előnyére beszélni lehetne. A festő-állvány mindössze is, mi emlitést érdemelne, s ez is legfölebb a többi daraboktól elütő azon tulajdonáért, hogy hasznot: kenyeret ad tulajdonosának.

A fiatal müvészt – mint rendesen a nap reggeli óráiban – ez állvány előtt találjuk, egy félig bevégzett arczkép előtt, mely egy az első fiatalságon alig tul levő igen szép arczu nőt ábrázol, s melyen a fiatal müvész nagy műgonddal, s bizonyos előszeretettel látszik dolgozni.

Az arcz, mi már csaknem bevégzettnek tekinthető, noha a müvész majd minden pillanatban talál rajta valami javitnivalót – mint gondos anya vigalomba készülő leánya piperéjén – mind lélekbúvárok, mind festészek előtt nem kis mértékben lehetne érdekes, s nem kevés eredményt igérne a ráforditott észlelődések jutalmául.

Avatatlan, alig felületes ismeretekkel biró szem is első pillanatra felismerhet némely kinyomatokat rajta, melyek viharos multról s magas foku szenvedélyekről tesznek tanubizonyságot, de melyeket bizonyos önmegnyugvásnak, kibékülésnek vonásai szeliditnek és mérsékelnek.

Sötét, átható szemeiben a szenvedély lángja ég, mig picziny finom metszetü ajkai oly gyermeteg, oly játszi mosollyal köszöntik a szemlélőt. A patyolat- kissé előrehajló áll, apró gödröcskéivel örök fris kedélyt hirdet, mig egy finom, alig észrevehető kék vonal a szemek alatt, mely lefelé az arczon kissé felötlőbbé válik, némi komor szinezetet ad. Buja, bár nem összenőtt szemöldjei élv után látszanak sovárogni, mig a bágyadt szempillák, s a kevéssé összehajló orrlyukak lemondást vagy legalább is kimerültséget gyanittatnak. És igy tovább, mintha az egész arcz ellentétek mozaikja lenne.

A müvész, ecsettel kezében, elhagyja munkáját pillanatokra, s elmereng e vonásokon, mig egyszerre csak észreveszi, hogy negyedek tűntek oda, mig ő semmit nem tőn egyebet, mint merengett – – legfölebb sohajtozott.

Az állvány mögött asztalka áll, s rajta tükör, melybe egy miniature festésü képecske mosolyog, mely a félig kész s életnagyságu arczot ábrázolja, s mely mint látszik, a müvésznek másolati példányul szolgál.

E képecskét, melynek rámázatja finom arany lemez, féltékeny gonddal látszik őrzeni az ifju festész, mert bár zárt ajtónál dolgozik, mindannyiszor bizonyos félénk mohósággal rejti azt keblébe, valahányszor csak legparányibb neszt vesz észre bejárata előtt.

E pillanatban is közeledő léptek hangzottak az ajtó előtt, s ez egyszer nem volt fölösleges ovatosság féltett kincsét elrejtenie, mert e léptek egyenes irányban ajtaja felé vezettek, melyen csakhamar türelmetlen s ismételt kopogások hallatszának.

Müvészünk bizonyos kellemetlen készséggel sietett vendégének ajtót tárni.

Hirtelen örvendetes meglepetés villanyzá fel vonásait, s egy önkénytelenül előtört fölkiáltás után réglátott testvére karjai közé veté magát, kit e pillanatig még mindig az oczeánontúli hazában hitt, hová ezelőtt évekkel utazott, s honnan csak ez órában érkezett Pestre.

– Bátyám!

– Öcsém!

S a két testvér ismét egymás karjaiba omlott, hol hosszas perczekig csak szivök dobogásai tudaták egymással boldogságukat.

Véletlen jött örömek között talán egy sincs oly boldogitó, oly lázas gyönyört nyujtó, mint nem remélt, nem várt, de hőn sovárgott viszonlátása azoknak, kik sziveinknek kedvesek.

A két testvér többször kisérté meg az öröm lázát mérsékelni, de hasztalan! egy pillantás, egy pár szaggatottan kiejtett szó, s ők mintegy önkénytelen engedve a természet gátot nem ismerő vonzerejének, ismét egymás karjai közt lelék fel egymást.

Mintha mindkettő tünékeny álomkép által hitte volna magát csalódásokra ragadtatni, lázas erővel kulcsolák egymást szivökhez, hogy ha csalékony álomkép is e boldogság – de legalább minél hosszabb legyen!…

Végre lecsendesedtek némileg a megittasult érzések, s a két testvér képessé lőn nyugodtabban élvezni a viszonlátás gyönyörét.

A hogy lecsendesült a vér, fecsegővé lön a nyelv, s ők kifogyhatlanok voltak a kérdezősködésekben, melyeknek mindegyikére egy-egy uj kérdés lőn a felelet.

A legügyesebb, leggyakorlottabb gyorsiró sem foghatott volna hitele koczkáztatása nélkül e párbeszéd leirásához, melynek gyakori összefüggéstelen értelmetlenségét csak a sziv harmoniája volt képes érthetővé, összefüggővé tenni.

Minthogy azonban az olvasónak szüksége van e párbeszéd ismeretére, elmondunk belőle annyit, mennyit e beszély megértésére nélkülözhetlennek tartunk:

Az ujonnan érkezett testvér, kit Arthurnak nevezett a fiatal müvész, orvos volt, s mint már tudjuk, ezelőtt évekkel Amerikába utazott, honnan csak ezelőtt alig pár órával tért vissza hazája fővárosába.

Elutazása okát, mely rögtöni volt, homály fedé; s valamint elutazása napján atyjához irott levelében mi emlitést sem tőn róla, ugy mostis testvére idevonatkozó kérdezősködéseire mindig kitérőleg felelt, s oly gyorsan mint csak lehete, más irányt ada a beszélgetésnek.

Annyit azonban örömtől sugárzó arczczal nyilvánitott, hogy a rejtélyes ok, mely őt hazájából számüzé, megszünt, s ő most oly szép, oly boldogitó reményekkel tért haza, mint milyen vigasz, remény nélküli kétségbeeséssel távozott.

Ezután családi viszonyokra került a sor, s bár e két testvér jellemzésére nem lenne épen fölösleges azon önzéstelenséget, mellyel az ez idő alatt elhalálozott atyjok után maradt csekély örökséget illetőleg végeztek, fölemliteni; de minthogy e családi viszonyok egyenes összefüggésben történetünkkel nem állanak: hagyjuk őket figyelem nélkül csevegni, s azalatt ismerkedjünk meg külsejökkel.

A festész régibb ismerősünk: előbb tehát őt vegyük szemlére.

Távol legyen azonban, hogy ez által Arthurt, ki mint korosabb, ebben némi okot lelhetne neheztelni – sérteni akarnók.

Isten mentsen! mi csak a korábbi ismeretség előnyeinek hódolunk.

Aztán különben is Arthur sokkal jobb testvér és sokkal felvilágosodottabb férfi, hogysem világos sértés nélkül föltehetnők róla, hogy e csekélység őt sérthetné.

E mentegetőzések után hozzá foghatunk ismerkedésünkhez:

Várnai Ákos…

Bocsánat! Még egyet!

Szép olvasónőink hihetőleg hozzá vannak szokva a müvészeket – legalább regényekben – magas, karcsu termetü, halvány, szenvedő arczu férfiaknak tartani, bágyadt kék szemekkel, de annál fényesebb fekete fürtökkel.

Hogy a csalódás kellemetlenségétől mindenkit megkiméljünk, bátrak vagyunk előre megjegyezni, hogy a mi festészünk épen nem bir az előszámlált előnyös tulajdonokkal, ő a világon a legegyszerübb, legigénytelenebb külsejü müvész, annyira, hogy azok, kik azzal hizelegnek maguknak, hogy külsejökről képesek az emberek rangját, foglalatosságát eltalálni: őt üzletének élő kalmártól kezdve egész egy szenvedélyes gazdáig, mindennek tartanák inkább, mint annak a mi: müvésznek.

De nem akarunk minden zománczot letörölni festészünk egyéniségéről: nehogy mielőtt más, nemesebb okoknál fogva szerencsés lehetne a szép olvasónők rokonszenvét megnyerhetni, külseje iránti elfogultság által már előre elveszitse a még meg nem nyert kegyet.

Várnai Ákos huszonkétéves fiatal ember.

E tulajdonsága talán egyetlen egy, mi kivétel nélkül mindenki előtt kellemes ajánló levél.

A fiatalság bűbájos hatalmának ki sem képes ellenállani. Olyan ez mint a tavaszi napsugár, mely ragyog, éltet, tenyészt, s melyet ibolyákkal és gyöngyvirágokkal üdvözöl hegy, völgy egyaránt…

Termete közép, s bár europai fogalmak szerint a deli melléknévre alig tarthatna igényt: arról mindenesetre biztositva lehet: hogy élczek kovácsolására sem hí fel általa senkit.

Arczának – melytől a kifejezést nem tagadhatni meg – vonásai nem elragadók ugyan s szigoru itész által talán még szabályosaknak sem neveztetnének; van mégis e zilált s kemény vonásokon bizonyos erőkinyomat; bizonyos önbecsérzet, mi kivált a lelkesülés, fellángolás pillanataiban oly sajátságos kellemet, bájt kölcsönöz, minővel az olympjátékok hőseit képzelem a görög, meg nem vesztegetett izlésü delnőket meghóditani.

Szemei nem eszményi kékek, nem is ragyogó feketék, de e szürke kis szemsugarak áthatók mint élesre kifent tőr, és villogók mint napsugarak által megfényesitett meztelen szablya.

E leirás után láthatja az olvasó, hogy fiatal müvészünk ha nem szép is, de mindenesetre férfias alak volt; s e tulajdon bár fiatal ábrándos leánykák előtt ritkán emel eszményképekké: tapasztalt s az életet ismerő nőknél gyakorta kegyenczekké tesz…

Fiatal müvészünk, korának s alkatának ez előnyeit nem ismeré, legalább nem vette igénybe soha.

Ő szenvedélyének egész osztatlan erejét egy tárgyban öszpontositá, s ez egy tárgy: müvészete volt.

Ennek áldozá ő szivének minden dobbanását, lelkének minden gondolatait.

Ábrándai csak ezzel foglalkozának, s ha szép álmai voltak, azok nem rejtett magányba szálliták lelkét egy imádott kedves ittasitó karjai közé: méltóságos alakok övedzék babérral fürteit, s ez alakok ugy hasonlitának Correggiohoz… Raphaelhez…

És ez igy volt beszélyünk kezdeteig.

De a fiatal, vágyteljes szivnek nem elég az eszmény, neki élet, valóság kell. Félig tölti csak ez be a szivet, s a másik fél is hangot ad igényeinek, mihelyt akad valami, mi megragadja a képzeletet, lelánczolja az érdeket, s lángra gyujtja a vért…

Fiatal müvészünk…

Na, de ne előzzük meg az események menetét, s kössünk ismeretséget az orvossal is.

Várnai Arthur öt évvel volt idősebb testvérénél, s ha azt mondjuk felőle, hogy csinos deli termetü férfi: akkor minden valószinüséggel csak a nők egyhangu véleményét fejezzük ki.

Arcza, ellentétben testvéreével, szabályos, megragadó vonásokkal birt, s fényes fekete szemei bizonyára ritkán téveszték el kellő hatásukat.

De nemcsak a külső az, mi Arthurt öcscsétől megkülönböztette.

Hajlamaik, vágyaik, fogalmaik, nézeteik, mind, mind elütők valának.

Arthur nagyon jól ismerte külseje előnyeit, s lehetőleg fölhasználta, hogy ne mondjuk kizsákmányolta azokat, s bárha ledérnek nem volt is nevezhető, bizonyos dolgokban épen nem volt lelkiismeretes.

Szerencsére elmondók hőseink felől mit tudatni akaránk, mert lám, a családi értekezésnek vége, s ők egy más, bennünket különösen érdeklő körülménynyel foglalkoznak, mi ugy látszik, a két testvért egyaránt elfoglalja.

De tán jobb lesz őket magukat beszéltetni.

– És te festész levél – kezdé Arthur. – Jól tetted. Kora hajlamaid már mind e pályára intének, s alig van nagyobb boldogság az életben, mint oly dolgokkal foglalkozni, melyek öszhangzásban állanak a sziv hajlamaival. De hadd lám, mennyire haladtál? Mutass vagy egyet műveid közől.

– Itt van készülőben egy női kép. Jer, nézd. Ezt különös gonddal dolgozom, s azt hiszem felőle, hogy legsükerültebb darabom.

– Matild?!… – kiálta fel meglepetéssel Arthur.

– Mit mondasz?!

– Semmit. E kép feltünőleg hasonlit egy nőhez, kit Matildnak neveznek, s e hasonlat lepett meg. Bostonban ismertem őt, egy bankár neje volt. Kit ábrázol e kép?

– Senkit… Eszményi alak.

– Akkor széttépheted művedet öcsém: ez arczon nagyon kevés eszményi van. Az élet ül itt testvér, vágyaival, szenvedélyeivel. Ez alak nem eszménykép.

A festész, ugy látszik, készebb volt müvészi hitelét koczkáztatni, semmint bevallani hogy bátyjának igaza van; egykedvűleg válaszolá:

– Phantaziám élénktelenségének és felfogásom hiányának ródd fel a hibákat, de e kép eszményi alak.

Arthur merően tekintett testvére szemei közé. Vonásai lassankint elszomorodának.

Szünet után mohón megragadá kezét:

– Öcsém, te nem szeretsz többé ugy, mint egykor szeretők egymást, amidőn nem volt lelkünknek egyetlen gondolata, melyet vonakodtunk volna egymással közölni. Öcsém, légy nyilt, e kép?

– Legyen, mindent elmondok. Hiszen te testvérem vagy, ki előtt nem szabad semmit eltitkolnom.

– Igy, igy öcsém, legyünk ismét a régiek. E kép?

– Nem eszményi. E kép eredetije él, vagy legalább élt egykoron.

– Mit mondasz? s te nem ismered őt?

– Sohasem láttam.

– S ez arczkép?

– E másik után készül, melyet maga a nő festett – kedvese számára.

Arthur mohón ragadá ki testvérének kezéből a miniature-képet, s hosszasan merengett rajta vizsga tekintetével. Nehány percz mulva élénken kérdé:

– Ki számára készited ez arczképet?

– Senkiére. Magam magamnak fogom megtartani.

– De hátha ez arczképet valaki tetszésed szerint megfizetné?

– Milliókért nem adnám!

– Különös, és miért?

– Mert…

– Mert?

– Mert ez arczkép eredetijét szeretem, s mert ez arczkép által remélem őt feltalálhatni.

– Te szereted őt?

– Szenvedélyesen; s hogy feltalálhassam, festém e képet; s ha feltaláltam: kész vagyok odadobni életemet, legyilkolni férjét épen ugy mint kedvesét, csakhogy birhassam őt!

Arthur arcza e szavakra fájdalmat, rémületet fejezett ki, mint azelőtt meglepetést.

– Szánlak testvér, te egy gyilkoló szenvedélynek lettél rabjává, melytől félek, hogy vészt hozand reád. De mondd csak, tehát sohasem láttad őt?

– Soha.

– És miként jutál ez arczképhez?

– Igen egyszerüen. Halld:

– Mintegy két hóval ezelőtt egy napon a közel hegyekbe rándulék ki, azon szándékkal, hogy csak éjjelre fogok visszatérni a városba, melynek poros, bűzhödt levegőjét már alig birám tovább, s melytől, ha csak órákra is menekülni, roppant élvezet volt nekem. A zöldbe érve tökéletesen át akartam élvezni egy kirándulás gyönyöreit, s azonnal kalandozni indultam a lombdús fák által ékitett bérczek közé. Kétszeres érdekkel ragadták meg lelkemet a táj szépségei. Mint ember elragadtatám nagyszerüsége által az egésznek, mint festész térdre omolva hódoltam harmonikus összeállitásán, mystikus szerkezetén a részleteknek. Mindig távolabb haladtam, a nélkül hogy erről legkisebb tudomásom lett volna, amint a magasabb csúcs, egy gyönyörü kilátást igérő pont tűnt szemem elé, s én oda irányzám lépteimet. A csúcsra érve még át sem adhatám magamat tökéletesen a vizsga szemlélődésnek, midőn a fűben, alig két lépésnyire lábaim előtt, egy könyvet pillanték meg, mely, azonnal meggyőződtem, napló volt, melybe egy nő rakta le lelkének legtitkosabb gondolatait, szivének legfájóbb panaszait, s melynek levelei között ez arczképet lelém, mit, mint a naplóból megértém, maga a nő festett – kedvese számára.

– S nem akadtál nyomára tulajdonosának?

– Nem, pedig mindent elkövettem e czélra. Összekalandoztam a vidéket, tudakozódtam a környékbeliektől, de semmi eredményre nem jutottam. Egy favágó állitá, hogy egy magas termetü és igen fényes öltözetü úrhölgyet látott ugyan a napokban e tájon járkálni, de mindössze ennyi, mit megtudhaték.

– Tovább, tovább.

– A naplót a képpel együtt haza hozám, – s most őrjöngő szenvedéllyel imádom ismeretlen tulajdonosnőjét. Ne kivánd hogy e szerelem keletkezését részletesen elmondjam: nézd e képet, olvasd át e naplót, átláthatod, hogy ily nőt nem lehet nem szeretni. Ah, mennyi szerelem… mennyi önfeláldozás… mennyi erő…

Arthur a naplót kezébe vette, s mig rendkivüli érdekkel olvasá végig sorait, addig testvére ujból festő-állványa elé ült merengeni és munkáját folytatni.

Hagyjuk őt kedvencz foglalkozásánál, s lássuk a napló tartalmát.

II.

Egyszerű kötésü könyvecske volt ez, teleirott lapokkal, melyek egy női szív életét, reményeit, emlékeit, örömeit, fájdalmait, legtitkosabb sejtelmeit és leggondosabban rejtett gondolatait tartalmazák, azon őszinte leplezetlen gyermekies igazsággal, mellyel a lélek magamagával társalog az önvizsgálat perczeiben.

Első lapjain a játszi gyermekkor örömei, később a sejtelmes serdülő kor ködszerű vágyai és a nyilatkozó hajlamok valának annyi hűséggel, oly élénk színekkel festve, hogy az ember szinte maga előtt látta a pajzán gyermeket amint pillék után szaladgál, s amint pár évvel később piruló arczczal s dobogó szívvel iramlik tova egyegy pajzán szavára hajdani játszótársainak, kik vesszőparipák helyett most már tomboló ménről, s czifra labdák helyett iskolai kitüntetésekről ábrándoznak.

Elkisérjük később a már „eladó leánynyá“ vált, de bábjaira még mindig fájó vágygyal emlékező hölgyet az első bálba, mely a leányok életében szintoly nagy esemény, mint ifjakéban az első alkalom, magát társai között bármily módon kitüntetni, s tanui lehetünk azon zavart félénkségnek, mellyel a tündérfénynyel világitott terembe lép, remegve tanakodván: vajjon ki lesz első tánczosa?

Elleshetjük pár év mulva legtitkosabb gondolatait, midőn jól esik magát a bálok királynéjának tartani, s ajkába harap, ha minden tánczban legalább négy öt udvarlójának hideg közönynyel tudtára nem adhatja: hogy e tánczról rendelkeznie már többé nem áll hatalmában.

Szemünk elé varázsolhatjuk a szív aranykorát: az első szerelem tündér óráit. Midőn az élet oly szép, s midőn a vágyak örök ölelkezésben tartják az eszményivé emelt imádott alakját lelkeinkkel, a nélkül hogy a dobogó szív s a vágtató vér sovár epekedéseit megfejteni tudnánk. Midőn egy mosoly boldoggá tesz, egy kézszoritás üdvezít, s midőn egy édes sejtelem mindannyiszor tudtunkra adja a kedves közellétét.

Tanui lehetünk, miként nyernek életet a vágyak, s miként fogamzik a czél, mi után az érzelem eped.

Elmehetünk az egyházba, végignézni a szertartást, midőn a fehér ruhába öltözött ara igent susog a lelkész kérdésére, s midőn az uj nő ingadozó léptekkel távozik férje karján a szülei háztól, hogy egy másikba térjen, virágos reményekkel, édes boldogsággal; de egy élénk, névtelen felindulással, melyet hasztalan kisért eloszlatni a nyájaskodásban kifogyhatlan férj.

Belopózkodhatunk félhomályos rejtekébe a mézes hetek mennyországának, midőn könyek között – de melyek édesek, – fájdalmak között – de melyek gyönyört adnak – tovatünik a menyasszonyi fátyol, hogy feltárja előttünk a sejtelmek egét, andalitó mámorával az önfeledtségnek.

Suhannak a napok, s a homály, mit az érzelmek láza szemünk elé von, oszlani kezd.

A fiatal nő már nemcsak sejt: tud. A férj szép, jó, kedves, szeretetreméltó: de csak ember, mig az imádott földfeletti lény volt.

Repül az idő, a fiatal nő észreveszi hogy férje talán még szebb, jobb, kedvesebb, szeretetreméltóbb is lehetne, s a férj gyakran méla ábrándok közt leli az örök vidor, örök mosolyu nőt.

Hetek tünnek el, s a fiatal nőnek szerelmét kell szószólójául választani, hogy férjét egy vagy más dologtól eltartsa, s szemében néha könyek tűnnek elő, melyek nem édesek, s melyeket férje előtt mindannyiszor rejteni igyekszik.

Hónapok mulnak, s a fiatal nőnek nem elég szerelmére hivatkozni; könyekkel kell súlyt adni kéréseinek, s mégsem ritka eset, hogy a férj „kis bohó“nak nevezvén őt, gyöngéd, de eléggé érthető szavakkal értésére adja, hogy szeszélyeinek épen nincs kedve feltétlenül hódolni, – s megszületik a fájdalom.

Évek után évek telnek, s a fiatal nő órákig elmereng azon gondolaton: mily boldog azon nő, kinek gyermeke van! Mily édesek azon perczek, miket gyermeke csevegései között tölt, lesve az óramutató lomha utját: mikor ér már a pontra, mely férjét hozza meg?!

Mig ő egyedül unatkozza át azon hosszu órákat, melyek alatt őt férje magára hagyja, s melyek alatt még zongoráját és regényeit is élvezhetlenekké, kiállhatlanná teszi az izgatott türelmetlenség.

Végre a sovárgott idő elérkezik. A férj megjön, s mit talál? kisírt szemeket, szemrehányó vonásokat. Borús homlokot. Panaszos hangot.

Okát kérdi.

A nő zokogásban tör elő, szavai keserűk, nyelve fulánkos.

A férj haragra gyúl, vagy hidegen vállat vonít, s kész a családi jelenet.

Később kibékülnek, de mindegyik érzi, hogy keblében egy húr pattant el, mely sohasem fog többé oly gyöngéd, oly édes hangokat adni mint azelőtt.

A férj gyakrabban hagyja nejét magára; a nő nem sírja többé vörösre szemeit; férje megjöttekor nem tesz szemrehányásokat. Ellenkezőleg: mosolyai megtérnek, piperéje gondosabbá válik, férjéhez hova tovább gyöngédebb; de agyában gondolatok fogamzanak, melyek szivében elölik az érzést, s honn van-e férje vagy nincs?! az ránézt már egészen közönyös.

A férj gyöngédebbé válik. Sohajok közt emlegeti a mézes hetek tovatünt édenét. Panaszkodik az élet fanyarsága ellen, s czélzásokat tesz, hogy a boldogság csak a falusi magány zajtalan csendjében lelhető fel. A nő bájos mosollyal hallgatja férje szavait. Divatról beszél. Megbizásokat ad férjének zeneművek vásárlására, s estélyeket rendez, melyekre a meghivottak névsorát fölöslegesnek tartja vele közölni.

A férj viselete kimérttebbé válik neje iránt. A világ előtt nyájas, négy szem közt hallgatag. Hol feltünés nélkül teheti, a családi élet örömeit magasztalja; boldogságról beszél, s nejével már csak asztalnál találkozik. A nő soha nem emliti férjét. Szinházaknak, hangversenyeknek buzgó látogatója. Gyakran kikocsikázgat, lovagol, s estélyein vendégeit egyaránt elragadják a pazar fény s a házinő ‚fesztelen, ellenállhatlan modora.‘

A férj inditványt tesz bizonyos időre falura vonulni. A nő idegenkedést tanusit a magány ellen, s estélyeiről még többet beszél a világ.

A férjet ez ellenkezés fellázitja. Jogairól beszél. A nő hűsitőt ajánl férjének, s a vendégek névsorát hosszabbá teszi.

A férj kémtekintettel tart szemlét a meghivottak fölött. A nő tisztába jön az okkal, mi őt a fővároshoz csatolja.

De idézzük magának a nőnek szavait.

„… Férjemet nem szeretem többé, ez bizonyos. Ó hogy ennyire kelle mennie! Ha visszagondolok házasságunk első napjaira, midőn a való oly boldogitó volt, hogy sem emlékekre, sem reményekre nem volt szüksége szivemnek… Miért kelle ama szép napokat tulélnem? minő szép lett volna meghalni e változás sejtelme nélkül?!…

… E közöny mindinkább türhetlenné válik. Vannak perczek midőn azt hiszem: gyülölöm őt! Ha jön, kellemetlen szorongást érzek; ha távozik, elhagyottságot, mi még jobban fáj. És mégis… nyájaskodása sért… ölelése undort okoz… ohajtanám, hogy soha ne látnám őt!

… Ugy látszik, észrevette e változást: kerűl. Viselete hideg. E hidegség nekem örömet okoz. Ó ha meggondolom, hogy egykor megölt volna! De ő az oka, ő ölte ki szivemből az érzelmeket.

… Az élet oly kopár, ha a szivben nincs szerelem. Semmi, semmi nem birja kipótolni ennek hiányát. Megkisértek mindent, hogy elszóródást szerezzek: hasztalan! semmi nem nyújt ingert, misem foglal el, legfölebb rövid perczekre. Ez állapot kiállhatatlan! Fiatalabb és melegebb vérű vagyok, semhogy ez egyedüliséget tovább hordozhassam: szivemnek szenvedély kell, ha örökre boldogtalan lennék is általa. Inkább akarok elégni a vágyak hevétől, mint elfagyni, elsorvadni üres szivvel.

… Hasztalan! hasztalan! hiában kisértem meg régi érzéseimet visszaszerezni: tovatüntek visszavonhatlanul. Azt kell hinnem: önámítás volt multam, s nem szerettem őt soha. Kit egyszer szerettünk, az érdektelenné nem válhatik előttünk soha, s ő azzá vált előttem a legnagyobb mértékben. Tán ha halva látnám őt, sem illetődném meg!… Jőjj el zajló élet, mámoros nagy világ, – karjaidba vetem magamat!!

… Ma férjemmel komoly jelenetem volt. Szemrehányta hogy esztelenül költök, s hogy nincs kedve pazar szeszélyeknek vagyonunkat hozni áldozatul. És én neki szivemet áldoztam fel! Azt kivánja költözzünk falura, s mondjak le uj életemről. Én ellenmondtam, határozottan megtagadtam kivánságát. A folytonos társaság, a táncz, zene legalább pillanatokra elszórnak, s nekem minden percz megfizethetlen, a midőn megfeledkezhetem szivem kopárságáról. Történjék bármi, én engedni nem fogok!

… Láz ez, vagy önámitás? Nem merek önérzéseimnek hinni, félek hogy ez nem egyéb édes, jóltevő álomnál. De nem, nem! a vágtató vér s a dobogó szív nem csal, ez nem álom, ez nem önámitás: ez szerelem! Én szeretek, ujra szeretek. Nem ujra: először! Ez érzés uj előttem, és sokkal, ah! sokkal édesebb, mint volt ama másik, mely elhamvadt szivemben. Ah Arthur!… igy nevezik őt, kinek e boldogságot köszönöm. Légy áldott, ezerszer áldott e szívnek általa, melynek e nem remélt üdvösséget ajándékozád… Ah mily bűbáj, mennyi varázs van e fiatal férfi arczán, hangjában, minden mozdulatában! Igen, igen én szeretem őt, máskép nem gondolkoznám mindig és csak mindig felőle!…

… Mily bohóvá, meggondolatlanná teszi az embert a szerelem! Én ábrándozom, remélek, hiu örömeknek engedem által lelkemet. És ki tudja, nincs-e okom sírni, kétségbeesni?… Hisz ő még mivel sem tanusitott irántam többet mint gyöngédséget, udvariasságot, és ezt mással szemben is épen igy teszi. – Vajjon szeret-e? vajjon fog-e valamikor szeretni?… Istenem, miért nem vagyok szebb és – ah! e pár év mennyire megvénített! miért nem vagyok fiatalabb!… De mindegy, ha nem szeret is, én szeretem őt: s a szerelem habár reménytelen is, mennyországot ad a szívnek!!

… Ha e pillanat halált adna, siromról sohasem hervadnának el a virágok. Ő szeret!… Mennyi boldogság rejlik e szóban!… Remegő hangon, lángoló arczczal adá tudtomra, s ha a szavaknak, az arcznak nem hinnék is: szemének egy pillantása elegendő biztositék lenne, hogy valót beszél. Ó a szem nem csal soha. Ez a legigazabb tükör, mely csalhatlanul tudatja a szerelmet épen ugy, mint a gyűlöletet, csak ismerni kell kifejezéseit… Az öröm annyira elkábitott, hogy talán nem mutattam elég hidegséget, elég közönyt. Mennyire fáj e szinlés, de tennem kell. A férfiak szeszélyesek. Nálok a vonzalmat az ellenállás fokozza. Nekik a boldogság sem oly kedves, és ráunnak ha könnyen jő, vagy önként kinálkozik…

… Nem volt erőm tovább álarczoskodni: tudtára adám, hogy szeretem őt. Lábaimhoz omlott, kezemet könyeivel áztatá, ajkai lázas szavakat susogtak, arcza lángolt és ah! mi szép, mi szép volt e perczben könybenúszó szemeivel. Önuralmam egész erélyére szükségem volt, hogy érzéseim lázát mérsékelhessem. Ó de mily gyönge, mily erőtlen az ész, midőn a szívvel kell tusáznia. Érzém, hogy erőm fogyni kezd, és kértem, kényszeritém, hogy távozzék. Ő engedett. Miért tevé? Könyeim törtek elő, és sirtam soká… soká… de e könyek olyan édesek voltak!!

… Férjem gyanuja fölébredt. Reszketek. Nem magamért: Arthurért!… Azon arcz, mellyel férjem tudatá, hogy azt hiszi miszerint szeretőm van, véremet fagylalá meg! Ön nem szeret, – mondá – én sem önt többé; de becsületem felett őrködni fogok. És jól vigyázzon ön asszonyom, jól rejtse el ön e vészes titkot, mert istenemre fogadom, a bizonyosság első pillanatja kedvesének halált okozand! Én mitsem szóltam. Hazudni nem lett volna erőm. De Arthurnak távoznia kell!

… Arthur vonakodik engedni kérésemnek. Azt mondja inkább meghal, vagy megöli férjemet, de birnia kell. Mennyi szerelem, mennyi szenvedély… De neki távozni kell. Nem engedhetem meg e boldogtalan párbajt, mely halálát okozhatná. Férjemnek ma tudtára adám, hogy nem szeretem többé, s kértem: egyezzék meg elválásunkban. Ő gúnyosan fölkaczagott. Azt hiszi ön asszonyom – felele metsző hidegséggel – hogy báb vagyok, melyet könnyedén eldobhat magától, hogy egy másiknak készitsen helyet? Csalatkozik. Én férje vagyok önnek asszonyom, ki jogokkal bir ön felett, s kinek csep kedve sincs magát a világ élczeinek s gunyorának kitenni csak azért, hogy önnek gyöngéd érzelmeit egy más iránt, melynek neve most bűn, megfeledkezés – mentesitse s jogossá tegye. Ön nőm s istenemre az maradand mindaddig, mig jó akaratomból, értsen meg jól: szeszélyből nem jön kedvem hozzá, hogy e frigyet felbontsam.

… Mikor szeretünk, a lélek tehetségei is sokkal magasztaltabbak, élesebbek: módot leltem, mellyel Arthurt kényszerithetem a távozásra. Hidegséget, szigort fogok mutatni hozzá, s tudtára adandom, hogy ha rögtön nem enged kivánatomnak, ha megrepedne is szivem e küzdelemben, többé nem fog látni soha, és még a reményről is le kell mondania, hogy valaha birhasson. Ő hinni fog e szavaknak, hinnie kell, mert én bizonyára meg fogom tartani fogadásomat. Neki távoznia kell. Pár hó alatt – ah! hisz ez egész végtelenség! – remélem szabad leendek, s akkor… ah akkor!… Láng futja véremet keresztül csak meggondolására is e boldogságnak.

… Megtörtént. Végtelenül boldogtalannak látszott, de engedett kérésemnek. De mily hideg is voltam! Bámulok: honnan vettem ennyi erőt hozzá. Csak midőn távozott, midőn utoljára szoritá meg kezemet, midőn léptei elhangzának: csak akkor, ah! csak akkor tudám meg mit jelent e szó: elválás! Lelkemnek minden erélyére szükségem volt, hogy ne hivjam őt vissza, ne boruljak lábaihoz, mondván: jer, vezess, vigy bárhová, én tied vagyok, nélküled nincs életem, nélküled nincsenek reményeim!! Nem tevém. Hála neked mindenható szerelem, hogy ennyi erőt adál lelkemnek! Holnap indulni fog. Holnap kezdődik boldogtalanságom. De e boldogtalanság nem tesz kétségbeesetté. Általa nyerhetem meg csupán üdvösségemet!

* * *

… Három hó, három hosszu, végnélkül hosszu hó múlt el, mióta Arthur távozott, és férjem mitsem akar hallani az elválásról. Leirhatlan sokat szenvedek, de el kell rejtenem. Mosolygó arczokat, hideg nyugodtságot kell mutatnom, nehogy férjem csak sejtsen is valamit szerelmem felől. Ez föllázitná büszkeségét, s akkor sohasem egyeznék meg elválásunkban. Mennyi kínt okoz, mennyi erőt igényel e szineskedés, de tennem kell: üdvösségem függ tőle!… Tegnap vettem első levelét Arthurnak, Londonból. Azt irja, miként párnap mulva Amerikába induland. Ó ha csak rágondolok a tengeri ut ezer veszélyeire: szivem elszorul s bánni kezdem, hogy őt elküldém. De neki erről mitsem szabad tudnia. Megirtam neki, hogy rám nézve épen oly fájdalmas e távollét, s hogy lelkemnek egy gondolatja, szivemnek egy dobogása nincs, mely övé ne lenne. Kértem: legyen erős, várakozzék, s biztatám őt, hogy e számüzetés nemsoká meg fog szünni. Ó istenem, ha tudná mily kevés reményem van hozzá még e perczben is. De miként tudathatnám én ezt vele. Ő visszatérne, és… reszketek még a gondolattól is. Pedig mennyire vágynám őt látni hacsak pillanatokra is… Nem szabad. Szegény szivem, légy erős!…

* * *

Egy év, egy egész év telt el. Arthur türelme fogyatékán, szivem alig birja tovább e küzdelmet és férjem még mindig kérlelhetlen. Istenem, istenem, miként fog e gyászos esemény végződni? Arthur miatt félek, remegek. A távollét sirja a szerelemnek, mondják. Ah, ha ő megszünnék szeretni engemet! Ha egy más… Nem, nem, távozzatok gyötrő gondolatok, nem akarom hogy megmérgezzétek lelkemet, melynek a hit és remény egyetlen kincse. Én hiszek, és bizom benned szivemnek drága kedvese!… Leveleit százszor végig olvasom, s csókokkal halmozom el, vajjon teszi-e ő ezt az enyéimmel?!…

* * *

Ismét egy év mult el. Férjem mindig a régi. Arthur irja hogy tovább nincs ereje távol maradni. Ah, hiszem, tudom. Hisz engem is majd meggyilkolnak a vágyak, a szenvedély. Ifju vagyok még. Vérem lángol és – – ah, nem szabad mondanom: jer, jer, tégy magadévá, légy enyém… Egyedüli örömem, elszóródásomat rajztáblám adja. Hányszor lefestém őt már ugy, miként először, miként utószor látám. Képzeletem oly élénken tartja őt lelkem előtt, hogy képe bizonyára hű. Hisz mindig csak felőle gondolkozom, mindig csak felőle álmodom… Rövid időn magamat fogom lefesteni, hogy neki küldhessem. Mennyi örömet fog ez neki okozni. De vajjon fog-e sikerülni? Mindegy… megkisértem!

… Nincs erőm tovább küzdeni. A vágyak meggyilkolnak. Aztán meg félek, hogy szerelme megszünik. Hogy e hosszas távollét elviselhetővé teszi a gondolatot, hogy nem vagyok övé. Történjék bármi: irni fogok, hogy jőjön!… Talán gyöngeség, gyávaság. De tehetek-e máskép?

Itt végződött a napló.

III.

Ha a müvész festő-állványa előtt nem lett volna annyira elfoglalva munkájával: Arthur, arczáról, mely az olvasás alatt fokonkint nagyobb érdekeltséget és föllángolást tanusitott, sok mindent olvashatott volna, mi nem kis mértékben nyugtalaníthatta volna őt.

De szerencsére igen el volt mélyedve, és igy Arthurnak elég ideje maradt felindulását leküzdeni, s hideg vérét visszanyerni.

– Igazad volt – szólt elfogulatlan hangon testvéréhez közeledve – e nő imádásra méltó. De miként e napló kétségtelenné teszi: e nő már szeret, és pedig miként szeret! Ó öcsém, volna erőd, volna bátorságod e viszony szétbontását megkisérteni?

– Ha volna-e erőm, bátorságom? Ha egy szenvedély oly magas fokot ért el, mint szivemnek e boldogtalan szerelme, akkor mi gát, mi akadály sem elég nagy arra, hogy visszariadjon előle. Hogy czélt érjek, nincs eszköz, mit, ha sikert igér, vonakodnám fölhasználni!

– Szerencsétlen testvér! Hát annyira elvakitott e boldogtalan szenvedély, hogy még a legnagyobb igazságtalanságnak, és mi ennél borzasztóbb: a nevetségességnek félelme sem riaszt vissza? Hát nem látod-e hogy e nő már mást szeret, s hogy e más épen annyi szenvedéllyel viszonozza e vonzalmat?!

– Meggyilkolom e mást, hogy a nő engem szeressen. Ó bátyám, te nem ismered a szenvedély ily magas fokát, a milyen lelkemet ringatja. Te többször szerettél. Érzelmeidet szétosztottad, azért nem fájtak ugy még csalódásaid is. Egyik szerelmed romjain uj vonzalomnak fakadtak virágai. De én, én, ki eddig lelkemnek, szivemnek minden érzéseit kizárólag müvészetemnek áldozám: én, ki soha, érts meg jól: soha még nőkaroknak nem éreztem öleléseit, én, ki véremnek, idegeimnek egész szűzies erejével, tüzével szeretek: én nem birok, nem akarok lemondani, s történjék bármi: legalább megkisértem megszerezni üdvösségemet. Ezzel tartozom enmagamnak!

Arthur e szavak alatt, melyeket öcscse szaggatott ingerültséggel, és felindulással szavalt, erős küzdelmet vivott keblében. Néha ugy látszott mintha beszélni akarna, egy rögtönzött gondolat azonban visszatartóztatá őt. Szinleges nyugalommal hallgatta végig testvére lázas szavait, s már rég megszűnt ez beszélni, a nélkül, hogy feleletet nyert volna.

Hosszu szünet után, miközben a két testvér izgatott léptekkel járt alá s fel, Arthur törte meg a csendet.

– És mit szándékozol tenni? Hogyan gondolod föllelhetni ismeretlennődet?

– E kép által. Holnap bevégzem s aztán bevándorlom vele az egész világot, mindaddig mig csak föl nem találom őt! Pár nap alatt itt is megnyilik a műkiállitás. Ki fogom állitani. Talán megtudhatok valamit felőle, s csak egy világitó sugaracska akadjon: sovár szivem majd rátalál annak fényénél.

– Tehát semmi sem képes megváltoztatni szándékodat. Sem az ész szava, sem kérelmeim?

– Semmi, semmi. Ha már boldogtalannak kell lennem, legalább ne vádolhassam magamat soha, hogy nem követtem el mindent sorsom megváltoztatására.

– Akkor szánlak, öcsém. E hölgy szerelme, ki ennyi erőt, önfeláldozást tanusitott, nem ingatag nád, melyet meg lehessen széditeni még akkor is, ha – minek még gondolata is borzaszt – kedvesének gyilkosává lennél!

– Mindegy. Legalább nem adom meg magamat gyáván sorsomnak.

* * *

Pár nap alatt a fiatal müvész nagy műgonddal készitett művét bevégzé, s elhatározásához híven – melytől bátyjának többször ismételt lebeszélési kisérletei sem tántorithaták el – azt az épen megnyilt műkiállitás közszemlére kitett festvényei sorába állittatá.

Hogy e kép a műértők részéről, mint a műbarátok által átalános elismeréssel és csodálással fogadtatott, hogy szerencséjét, nevét megalapitottnak jóslák általa, hogy az első rendű kitüntetést és jutalmat már egész bizonyossággal mondák birtokában lenni: ez mind nem, vagy igen kevéssé érdekelte őt.

A főérdek, mi lelkét egészen elfoglalva tartá, az volt, hogy e kép eredetiségének kilétét felfedezhesse, s ezért pillanatokra sem távozott festvénye közeléből, s a szemlélők arczain nem müvészi hatását kereste művének, hanem a meglepetést, midőn valaki e képben valamely ismerősének, barátnéjának, rokonának, vagy épen feleségének jól talált arczképére talál.

Az ismeretlen nő igen kevés ismeretséggel látszott a fővárosban birni, mert bár már több mint egy hét óta áll a kiállitás tárva, s bár ez idő alatt a termek szüntelen telve voltak szemlélőkkel: olyanokkal, kik a müvészi tökélyt bámulák képén, sokkal; de ollyannal, ki abban ismerőjét lelné fel, egyetlen egygyel sem találkozott.

Feltünő volt az ifju müvész előtt, hogy testvére, Arthur, ki azelőtt a müvészet ez ága iránt épen nem mutatott valami nagy lelkesültséget, most annyi érdekeltséget tanusitott, hogy megnyitása óta a nap minden óráját épen mint ő, a kiállitásban tölté.

Nem is mulasztotta el ebbeli csodálkozását testvére előtt nyilvánitani, de ez őt csakhamar kielégité azon nyilatkozattal, hogy ez előszeretet, e lelkesedettség egy velenczei müvész diadalainak láttára támadt lelkében, ki Londonban ugy mint New-Yorkban a közbámulás és köztisztelet tárgya volt, s kinek baráti szeretetéről több izben volt alkalma meggyőződni.

E felvilágositás által meggyőzetve csakhamar hozzászokott őt szüntelenül egyegy festvény szemlélésében elmerülve látni, bárha ez a képekre igen kevés figyelmet forditott, s kém-szemei untalan a bejáratnál előtünő látogatókat vizsgálgaták.

Az ifju müvész épen festményének vizsgálóin tartott szemlét, midőn a bejáraton egy magas, fényesen öltözködött úr tűnt elő, kinek megpillantására Arthur megremegett egész testében, s arcza halálsápadttá lőn.

Az ujonnan jött a legelső képek egyikéhez lépett, s mig azt bizonyos kicsinylő mosollyal vizsgálgatta, addig az orvos testvéréhez sietett.

– Az istenért bátyám, mi lelt? – kérdé ez ijedten – arczod sápadt, egész valód remeg…

– Rögtön jött szédülés fogott el. Alig birom magamat tartani és egész testemben szaggató fájdalmakat érzek. Add karodat és vezess haza.

A fiatal müvész feledé, hogy mennyire érdekében fekszik, festvényét pillanatra sem hagyni el, és testvére kivánatának engedett, kinek halványsága csak akkor tűnt el némileg, midőn a teremből levezető lépcsőzeten leérve, a kiállitás épületét odahagyák.

Gyöngéden vezeté őt szállására, s bár csakhamar megszűntteknek nyilvánitá szenvedéseit, nem hagyá őt többé el, s csak késő este tért haza, miután meggyőződött, hogy testvérét nemcsak veszély nem fenyegeti többé, hanem futólagos baja is végkép tovatűnt.

Egész szenvedéllyel csüggött ő bátyján, mint egyedüli lényen, kihez vérségi kötelék csatolta; mert Arthuron kivül több testvére nem volt, és igy egész szeretetét ő benne öszpontositá.

Csak midőn szállására érve szokása szerint ismeretlennője naplóját vevé elő, hogy százszor átolvasott sorain merengve, álmainak tündéreül megnyerje őt, csak akkor gondolt rá, hogy bátyjának e betegsége mily roszkor érkezett, s hogy talán az egyedűli alkalmat veszité el általa ismeretlennője felől valamit megtudhatni.

De testvére iránti szeretete sokkal élénkebb volt, hogysem megbánta volna a mit tőn. Legfölebb a véletlen szeszélyére szórt egypár átkot, s azután ismét a naplóba temetkezve sokáig merengett a kedves sorokon, mig végre szemeire jótékony álom borult, s elveszté öntudatát, hogy lelke gyöngéd álomkép által ragadtassék egy édes mennyországba, melyről ébren még ábrándozni is remegett…

Élénk s többször ismételt kopogás ébreszté föl.

Midőn pongyoláját magára vetve ajtót tárt, azon egy idegen úr lépett a szobába.

Magas, szikár termetű férfi volt ez, hidegen szigorú arczkifejezéssel, melyet nagy lelógó bajusza, és sűrű haragos szemöldei még szigorúbbá tevének.

Mi már ismerjük ez idegent. Legalább egyszer, futólagosan láttuk őt. Emlékezhetnek szép olvasónőim a kiállitási teremben azon férfira, ki megjelenésével Arthurra oly élénk hatást gyakorolt. Ezen férfi senki sem volt más mint amaz idegen.

De müvészünk előtt tökéletesen ismeretlen volt, és igy természetesnek tarthatjuk csodálkozását e szokatlan kora látogatáson, egy idegen részéről.

– Várnai Ákos festész úr?

– Én vagyok.

– Bocsásson meg uram, hogy ily korán háborgatom önt, de egy igen fontos és sürgős dologban jövök, mely nem szenved halasztást.

– Szolgálatjára állok.

– Én Árkosi báró vagyok.

– Nincs szerencsém.

– Érthetőbben fogok beszélni. Én férje vagyok azon nőnek, kinek arczképét ön oly élethűn eltalálta, s melyet tegnap volt alkalmam bámulhatni a műkiállitáson.

A müvész arczán e szavak hallatára bizonyos görcsös rángatózás suhant át, de elég erős volt felindulását leplezni, s hideg, kimért hangon mondá:

– Nem értem önt, báró úr.

– Bámulatos. Pedig ugy hiszem elég értelmesen fejeztem ki magamat. Én férje vagyok uram azon nőnek, kinek ön élethűn talált arczképét a kiállitásban kitette.

– Ön téved, báró úr. Én nem arczképet adtam a kiállitásba. A festvény, mi nevem alatt áll ott, egy eszményképet ábrázol. Önnek nejét nincs szerencsém ismerni.

– Csodálatos. És mégis a legkisebb vonásig el van találva! Minden, minden, még ama kis fekete szeplő is állán. Becsületemre, ez meglep!

– Engem hasonlólag, uram; annálinkább, mert mint már mondani szerencsém volt: én sohasem láttam a bárónőt.

– Nem?! Lelkemre ez különös összetalálkozása a véletlennek. Midőn egy eszményi kép, melyet a müvész föllelkesült phantaziája teremt, annyira találkozik egy élő nő arczképével, kit önön kivül senkinek sem jutna eszébe eszményinek találni. Ha ha ha! Nem találja ön is szerfölött nevetségesnek e véletlent!?

– Bocsánat, báró úr, de meg nem foghatom…

– Mi jogosit fel e viseletre? Mindjárt megmondom. Uram, én nem vagyok azon emberek közől, kiket oly könnyen fel lehet ültetni, s kik arra látszatnak születve lenni, hogy mások által bolondokká tétessenek. Én, mint már kétszer is mondám, férje vagyok azon nőnek, s azért jövök, hogy megtudjam öntől: minek köszönjem a meglepetést, hogy nőmnek tudtomon és akaratomon kivül festett arczképét közszemlére kiállitva találjam?

– Miért kényszerit báró úr harmadszor ismételnem: hogy én ön nejét nem ismerem, sohasem láttam?

– Ön hazudik!

– Báró úr!

– Ön nem elég hogy aljas, ki egy ember házába lopózkodik, hogy becsületét megrabolja, mert hasztalan minden tettetés: ön nőmnek szeretője. Rég gyanitom e szövetséget, most már bizonyos vagyok benne. Nem elég, mondom, hogy aljas; gyáva és hazug is akar lenni.

– Ne tovább báró úr!

– Még egyszer ismétlem: ön hazug, gyáva!

– Vegye vissza ön e czimeket báró úr!

– Soha. Hanem ha önben van még egy parányi becsületérzés…

– Holnap öt órakor reggel a budai hegyek közt a „Fáczán“ közelében.

– Nyolcz órakor, ha önnek is ugy tetszik. Akkor szoktam kelni, s engedje meg, hogy szokásomat követhessem.

– Nyolcz órakor tehát.

– Ott leszek. De tudtára kell adnom, miszerint csep kedvem sincs ok nélkül kikocsikázni.

– Engedje ön részemről is megtenni e figyelmeztetést.

– Tehát!

– A „Fáczán“ közelében, nyolcz órakor!

A báró távozott. Az ifju müvész arcza elhatározottságot és örömet fejezett ki.

– Mily szerencse! – kiálta fel. – Megölöm, vagy ő gyilkol meg engem! Épen jókor jött. E reménytelen, határozatlan állapot elviselhetlenné vált! Tehát meghalok, vagy szabaddá teszem őt! Szabaddá?! Hiszen kedvese van, kit szeret. Mindegy. Megölöm e kedvest is, s akkor szeretnie kell!… De Arthurnak mitsem szabad e párbajról tudni. Megkisértené megakadályozását, s kellemetlen jelenetek fejlődhetnének.

E gondolatok után, melyeket izgatottságában fennhangon mondott el, öltözködni kezdett, miközben hidegvérét és nyugodtságát tökéletesen sikerült visszaszereznie.

És erre épen nagy szüksége volt, mert kevés időre e jelenet után bátyja lépett a szobába, kinek természetesen mitsem szólt ez esemény felől, s ki előtt oly elfogulatlanul viselte magát, mintha misem történt volna, s bár csaknem az egész napot társaságában tölté, viseletében misem volt, mi ennek gyanuját fölébreszthette volna.

Késő este volt, midőn a két testvér elvált egymástól, de még sem annyira késő, hogy Ákos egy barátját, egy fiatal orvost, föl ne kereshette volna, tudtára adni a nap eseményeit, s fölkérni segédül a viadalnál.

Ennek társaságában találjuk őt másnap reggel a kijelölt időben a „Fáczán“ közelében. Nem volt okuk a várakozás unalmassága ellen panaszkodni, mert a báró is csakhamar megérkezett egy orvos és segédje kiséretében.

Szótlanul köszönték egymást, s elindulának alkalmas hely keresésére.

Nem kelle sokat fáradniok: alig száz lépésnyire az emlitett vendéglőtől egy kisded térre akadtak, hol a világon legkényelmesebben lehetett egymást meggyilkolniok.

– E hely talán elég jó! – mondá a báró.

– Amint tetszik! – válaszolt a festész.

A társaság megállapodott. A báró segédjének félrevetett köpenye alól két kard tünt elő, mig a festész segédje két egymáshoz mindenben hasonló pisztolyt vőn elé kabátja zsebéből.

A segédek tanakodni nehány lépésre félrevonultak, s mig az orvos sebészi táskáját rendezgette, az ellenfelek izgatottan járkáltak alá s fel a regg harmatjától még nedves pázsiton.

Senki egy szót sem szólt. Azon ünnepélyes csend volt ez, mely párviadaloknál a viadalt közvetlenül megelőző perczekben szokott bekövetkezni. Midőn mindenik fél saját gondolataival van elfoglalva, s mely a milyen természetes, épen oly czélszerű is, mert elleplezi némileg azon felindulást, gyakran remegést, mit mindenki titkolni igyekszik, s mitől kisebb nagyobb mértékben a legbátrabb férfi sem mentt.

Végre a segédek visszatértek s tudatták a felekkel, miszerint pisztollyal fognak verekedni, s a lövés tizenöt lépésről s egyszerre történendik.

Mindkét fél közönyös arczczal, ellenmondás nélkül fogadá e tudósitást, s mig a báró segédje a pisztolyok megtöltésével foglalkozott, addig a müvészé a helyet mérte, s jelölte ki mindkét felől egyegy zsebkendővel.

Mindkettő pisztolyt vőn kezébe, s a kijelölt helyre állt.

– Uraim, a „három“ szóra lőni fognak – mondá a báró segéde, és olvasni kezdett: – Egy… kettő… három!…

Mindkét lövés eldördült – mindkét ellenfél véresen rogyott össze.

IV.

A segédek és orvos hozzájok siettek.

A bárót halva találák. Ellenfelének golyója épen szivén furódott keresztül.

A festész életben volt ugyan, de oly veszélyesen megsebezve, hogy az orvos, ki azonnal kötözni kezdé a sebet, sohajtva nyilvánitá, miszerint igen kevés reménye van őt az életnek visszaadhatni.

Szerencsére a hely hol a párviadal történt, mint már emlitők, alig száz lépésnyire volt a „Fáczán“ vendéglőtől, s itt leltek szobát, hová a megsebzettet gyöngéden beszálliták, mig a báró testét segédje házába viteté.

A festész öntudatlan állapotban feküdt kórágyán barátja és az orvos által pillanatra sem hagyva el; s mig őt ápoltatása és ha lehetséges, meggyógyitása iránti megnyugvással pillanatokra egyedül hagyjuk, jerünk testvéréhez, ki e gyász esemény felől még mit sem tud, s ki e nap reggelén egy szinte igen fontos lépésre határozta magát, mely testvéri szivének becsületére válik, s melyet ha igazságosak és méltányosak akarunk lenni: elhallgatnunk nem szabad.

E fontos lépés semmi sem egyéb, mint egy titoknak fölfedése, melyet viselete után itélve a találékony olvasó már ugy is sejt, s melyet ez épen e nap reggelén akart testvérének fölfedezni.

Alig mult el reggeli nyolcz óra, midőn testvére szállására ment, de hasztalan, már nem találta honn.

Dél felé ismétlé látogatását, épen oly eredménytelenül.

– Hátha már késő lenne?! – kiálta fel szemrehányólag, s gyötrő sejtelemtől kapatva meg. – A bárónak kétségkivül szemébe tünt neje arczképe, és hátha… ah, hatalmas isten! csak e csapást ne mérd rám. Én lennék halálának oka. Miért nem fedém fel e gyászos titkot azonnal előtte?!

Mohó sietséggel ment a kapushoz tudakozódni.

– Reggel korán ment el hazulról.

– Korán?

– Alig volt hat óra midőn távoztak.

– Tehát nem egyedül volt.

– Egy barátja jött hozzá, s azonnal bérkocsiba ültek, mely őket a kapu előtt várta.

– S azóta nem volt honn?

– Nem. Azóta mit sem tudok felőle.

Arthur szivében tőrszurást érzett e szavakra, s minden áron bizonyosságot akarván szerezni, a báró lakására sietett.

Itt mindent a legnagyobb zavarban lelt.

A szolgák fejöket vesztve futkostak ide s tova, s csak nagy sokára akadt egyre, ki képes volt kérdéseire némi összefüggéssel válaszolni.

Ettől megtudta az eseményeket.

Hogy ki volt a báró gyilkosa, azt hevesen dobogó szíve azonnal tudtára adá, de a párbaj mikénti meneteléről, valamint a báró ellenfeléről bizonyost mégsem tudhatott meg.

A szolga elmondá, hogy e tekintetben a házban kitől sem nyerhet felvilágositást, de meg tudta mondani azon úr nevét és szállását, ki ma reggel urával elkocsizott, s ki pár órával később a halottat a palotába szállittatá.

Arthur a báró segédéhez sietett, s ettől tudá meg a történtek részleteit.

Azonnal bérkocsiba veté magát, s bár a kocsis, dús ajándékai által meghóditva, oly sebesen hajtott, mint csak lovai győzék, nyugtalan szive mégis igen lomhának találta a haladást, s untalan nógatá a kocsist igéretekkel és fenyegetésekkel egyaránt.

Végre a kivánt helyre ért, s a szobába rohant, melyben testvérét mondák feküdni.

Még mindig öntudatlan állapotban találta őt, barátjától s az orvostól környezve, s bár az orvos azonnal elébe ment s mérsékletre inté őt: alig birá magát megtartóztatni, hogy halvány és véresen fekvő testvérére ne boruljon, kinek láttára az öntudat szemrehányásai föltámadának keblében, s kinek szenvedéseiért enmagát vádolá…

Egy hétig tartott a fiatal müvész öntudatlan állapota. Egy hosszu hétig szaggatta Arthur szivét azon irtóztató bizonytalanság: ha testvérének fölgyógyulásához lehet-e reménye vagy nem, s csak ezután vigasztalá meg szivét az orvos egy halvány sugarával a reménynek.

Egy hét óta e tudósitásra először hunyá szemeit jótékony álomra, s ekkor is csak azért, hogy koporsóval és szemfedéllel rémítse őt a szunyadni nem biró öntudat…

Pár nap mulva, leirhatlan örömére, az orvos remény mellett valószinűségről is tőn emlitést betegének fölgyógyulását illetőleg, s csak e boldogitó hir vétele után jutott eszébe először: hogy testvérén kivül más lény is van a világon, ki szivét érdekli, s csak ekkor gondolt azon boldogságra, mi reá vár, s melynek megszerzése testvérének csaknem életét ragadta el.

Sokkal jobban szerette azonban öcscsét, és sokkal inkább érezte irányábani lefizethetlen tartozását, semhogy csak meggondolta volna is elhagyni őt, habár pillanatokra is, s azért megelégelte Matildnak, a most már szabad Matildnak irni; sürgetőleg kérvén őt, e levél vétele után rögtön meglátogatni őt, miután ő e helyet pillanatra sem hagyhatja el egy szent okból, melyet, ha szives lesz kérésének engedni, azonnal tudatni fog vele, s mely mindkettőjökre nézve igenigen nagy fontossággal bír.

Pár óra mulva e levél elindulása után egy nemesi czimerrel ékitett fogat állt meg a „Fáczán“ vendéglő előtt, melyből egy egészen feketébe öltözködött urhölgy szállt alá.

Hűn talált arczképe után azonnal fölismerjük. Matild volt.

Arcza halvány, izgatott vala, s bár férje halála, a történtek után, ránézt inkább kellemesnek mint lesujtónak nevezhető: bizonyos önkénytelen megrendülést, megilletődést, mit a halálnak e szokatlan, e különös neme, a botrány, a világ fecsegései nagy mértékben segitének elé, nem küzdhetett le belsejében.

Midőn a kocsiból földre szállt, Arthur, ki szobája ablakából a kocsi közeledtét azonnal észrevette, már közelében volt, s karjára öltvén őt, nemsokára eltüntek a hegyek belsejébe vezető kigyózó ösvényen.

Mit szóltak egymásnak? Mit beszéltek? Hányszor meg hányszor tevék egymást bizonyossá tisztán megőrzött szerelmökről? leirni meg nem kisértem.

A szerelmesek szavai olyanok mint a madarak csevegései: sejtjük tartalmuk gyöngédségét, szépségét; de sem érteni sem utánozni nem birjuk azokat.

Minden bizonnyal, szép olvasónő! már te is voltál valaha szerelmes, vagy ha még nem ismered ez égi érzést, mely a szivnek az, mi virágnak az illat, fának a lomb, kétségkivül voltál már tanuja két szerelmes örömének, midőn csak pár héti, vagy csak napi távollét után egymást viszonláták. Nemde: vége hossza nem volt a kérdezősködésnek, az öröm és boldogság nyilvánitásának?

Pedig a te szerelmeseid csak hetek óta nem láták egymást; a te szerelmeseid nem voltak oly megdönthetlen akadály, oly roppant távolság által elválasztva; és mi türhetővé, elviselhetővé teszi a távolságot: reményük, egymást birhatni nem volt merész ábránd csupán. A fiúnak voltak barátai, kik bátoriták, elszórák őt. A leánynak volt anyja, a barátnék közt a legjobb, a legigazabb, a legszeretőbb! Ez vigasztalta őt, ha fájdalmas mélaság fogta el: letörlé könyeit, ha sirt. S titkon a remény sugáraival fényesité meg lelkét, midőn atyja szigoru szavai őt a kétségbeesés sötét örvénye felé vezeték.

De fájdalom! e két szerelmesnek sem vigaszt, sem reményt nem nyujtott senki, sőt minden, minden körülmény ellenök volt! Ők saját szivökre, egymás iránti szerelmökre voltak hagyatva csupán. Ez volt egyedüli forrása hitöknek, erélyöknek, reményeiknek…

Elképzelhető azért a lázas öröm, az üdvezitő mennyország, mit e pillanatban e két lény élvez, midőn oly sok idő, annyi legyőzhetlennek tetsző akadályok, és ah! annyi fájdalmak után egymást végre viszonláthaták…

Szinte véteknek tartom közelökbe – a szerelem e szentélyébe – lépni. De vannak dolgok, melyeket teljesítni, bármily fájdalmasok legyenek is azok: kötelesség. És nekem irántadi kötelességem szép olvasónő! ellesni e szerelmesek szavait, hogy azokat veled közölhessem!

De lám, mennyire csalódtam. Azt hittem, boldog szerelem édes zenéjétől fog lelkem elragadtatni ez egymást oly régen nem látott pár közelében, és im az első hangok, melyeket fülembe hoz a lengedező szellő: a fájdalomnak és panasznak hangjai.

Arthur semmivel sem rosszabb testvér, mint minő szerető, s igy a boldogság mámorának e pillanatában sem felejtkezett meg arról, ki neki e boldogságot szerzé, s ki e pillanatban még mindig élet és halál között lebeg.

E megemlékezés megzavarta örömét, s megbocsáthatlan bűnnek tartotta volna csak pillanatokig is késedelmezni azon körülmény megemlitésével, mily és mennyi összefüggésben áll e boldogtalan párbaj imádottjával.

Mindent elmondott kedvesének, nem hallgatva el semmit, mi ez eseményre legkisebb mértékben vonatkozott.

Meghatóan festé le öcscsének boldogtalan szenvedélyét, s terveit sem mulasztá el fölemliteni, miszerint a férj után a szeretőt is meggyilkolni kész, csakhogy bírhassa őt.

Matild leirhatlan érdekkel, részvéttel, fájdalommal hallgatta szavait.

A nők előtt mindig bizonyos érdeket kölcsönöz egy férfit illetőleg azon tudat, hogy általa érdekelve van, ha mindjárt részéről legparányibb vonzalom sem nyilatkozik irányában.

Miként ne érdekelte volna őt az ifju festész, ki a nélkűl, hogy valaha látta volna őt, szenvedélyre gyúlt egyedül arczképe láttára és naplója olvasására?

Miként ne érdekelte volna őt a szenvedélyes szerető, a lovagias férfiu, ki szive vérét volt kész ontani inkább, mintsem csak egy hangot ejtsen is olyant, mi őt elárulta és megpiritotta volna?

Miként ne érdekelte volna végre egy ember, ki szereti őt, ki életét koczkáztatá birhatásaért, s ki végre testvére azon férfinak, kit szeret, s kinek viszonszerelme egyetlen boldogsága?!

Midőn Arthur elbeszélését elvégezte, szemében nem tartóztathatott vissza nehány könyet, s zokogva borult kedvese karjai közé.

– Érettem, általam lőn boldogtalanná, – kiálta fájdalmas hangon – és én mit sem tehetek megorvoslására! Mégcsak reményt sem adhatok vigasztalására, mert e szívben csak egyetlen egy érzés él, s ez érzés: szerelmem, irántadi szerelmem. Arthur! Mit tenni? mit tenni?!

– És én érzem, hogy sohasem lenne bátorságom, kivált e gyászos esemény után épen nem! elébe állani, s nyiltan bevallani, mikép a gyűlölt vetélytárs, kit imádottja szeret, s kit ő ismeretlenül halálnak áldozott, senki más mint én, testvére, kinek még a boldogság sem édes többé, miután tudja hogy az őt oly igen szerencsétlenné teszi. Ezt kellene tennem, érzem, tudom, de sohasem leendek elég erős reá, ezt is bizonyosan tudom.

A két szerető ezután tanácskozni kezdett a teendők felől, s csak akkor térének vissza a vendéglőhez, miután tökéletesen tisztába hozák: mikép kellessen magokat viselniök, hogy sem szent kötelességök: a kegyeletteljes gyöngédség a szenvedő müvész iránt, sem szerelmök ne szenvedjen általa.

Arthur a bárónőt kocsijába segité, s mig ez a város felé sebesen elvágtatott, addig ő beteg testvéréhez sietett, kinek ágyát pillanatra sem hagyta el.

A beteg javulása a hogy a kétség vonalát meghaladta, pillanatról pillanatra sebesebben haladt előre.

E fiatal életteljes vér, s a természet erélye leküzdék a kórt, s a seb, mely pedig alig tiz esetben egyszer nem okoz halált ily veszélyes helyen, (a golyó melle közepén hatolt keresztül) lassankint hegedni kezdett.

A tetemes vérvesztés azonban annyira elgyengité őt: hogy többet volt öntudatlan, félálomszerü helyzetben, mint eszénél.

Ilyenkor testvére és az orvos gondoskodásait egy halvány s minden lélegzetén, minden legkisebb mozdulatán kifejezhetlen érdekeltséggel csüggő nő osztá meg, ki az anya, testvér, nő gyöngédségeivel halmozta el őt.

E nő Matild volt, ki mihelyest a beteg álmából ébredezni, s öntudatát visszanyerni kezdé, tovatünt ágya mellől.

Ilyenkor a beteg, bár az orvos szigoruan megtiltá a beszédet, nem teheté, hogy álmairól ne beszéljen, s testvérének tudtára ne adja: hogy ez édes, e boldogitó álomképeket az imádott ismeretlennő alakja szövé.

Nehány hét alatt javulása annyira haladt, egészsége, ereje annyira visszatért, hogy türelmetlen kéréseire az orvos már a napot is meghatározá, melyen először leend szabad ágyát elhagynia.

Már csak pár nap volt hátra még ez általa annyira sovárgott pillanatig, midőn bátyja, ki ez idő alatt a nap és éj csaknem minden óráját közelében tölté, sürgős levelet vőn, mely őt, – mint testvérének mondá – a fővárost nehány napra elhagyni kényszeriti. Öcscsét igen szomoritá e hir, de ő, könyes szemekkel bár, tudtára adá, hogy e sürgős körülmény nem szenved halasztást, s hogy másnap reggel indulnia kell.

Reggel bucsút vőn s távozott, s bár alig párnapra mondá elhagyni öcscsét, olyan szomoru, olyan bánatos arczczal szoritott testvérével kezet, zárta őt karjai közé, s halmozta el csókjaival, szóval ez elválás olyan szomoru, olyan bánatos volt, mintha e távozás örökre szétválasztaná őket, s mintha a viszonlátásnak még csak reménye sem élne keblében már.

Ákos a napot türelmetlen várakozásban tölté. Még egy nap! – gondolá elragadtatással s én talán látni fogom őt, őt, kiért meghalni öröm, ki nélkül élni keserűség nekem!

Lassan, de végre mégis csak eltelt a nap, s a hogy az éj közeledett, öröme mindig nagyobb, nagyobb lőn. Az éj már a nélkül is régi kedvencze volt. Sokkal jobban szereté mint a nappalt. Hogy is ne? A csillagsugarak álmat szövének szemeire, s ez álmak megadák neki azon boldogságot, mit a való, mit a nappal megtagadott tőle, s miről csakhogy álmodhassék, kész lett volna egy örökkévalóságot keresztülaludni.

De ez éj ellenkezőleg a többivel, nem szelid boldogitó képekkel, hanem gyötrő fájdalmas dolgokkal vette körül lelkét, s ő ez egyszer sokkal boldogtalanabbnak érezte magát álmai közt, mint a most már egy reménysugárral gazdagabb valóságban.

Nincs fájdalmasabb az emberre nézt, mintha gonosz sejtelmei álom-alakban nyilatkoznak. Mit a józan itélet, a megfontolás, az ész világánál leküzd ez ijesztő rémnél, azt álmainkban a féktelen szabadjára hagyott phantazia megtestesiti, s nekünk átérezni, átélni kell azon gyötrő, ijesztő jövőt, mivel a sejtelem rémit, s mit az ébrenlét, az öntudat perczeiben legyőzünk, vagy elaltatunk.

Ákos éjszakája ilyen volt. Gonosz álmai egész éjen keresztül gyötrék, s reggel felé annyira elviselhetlenekké válának, hogy fölébredt bele, s még ekkor sem sikerült leküzdenie azon önkénytelen nyugtalanságot, mi rajta erőt vőn, s mi neki végtelen szenvedéseket okozott.

Érzé, hogy minden áron menekülnie kell e lelkiállapottól, s bár az orvos jelen akart lenni, midőn ágyát először odahagyja, nem volt türelme, ereje, bevárni ennek megjöttét, s fölkelvén, felöltözködött s odahagyá az annyira megúnt szobát.

Mily édes, mily jótékony a szabad levegő hosszas betegség után; mily szépek, éltetők a napsugarak több ideig nélkülözés után, fájdalom, önök majd mindnyájan tudják, mert ritka embernek jutott azon szerencse, hogy soha ne lett légyen beteg, azért csak annyit mondok, hogy a fiatal müvész egészen el volt ragadtatva általuk, midőn a szabadba érve, a város felé indult, hogy rég nem látott szobácskáját fölkeresse.

Amint utjában a főtemplom előtt elhaladt, andalitó orgonahang hangzott füleibe, s nem állhatá meg, hogy nehány perczre be ne térjen az egyházba.

Az oltár előtt egy boldog párt pillantott meg, kiket a lelkész áldása e perczben kötött össze.

Közelebb lépett és – a hölgyben ismeretlen imádottját, a férfiban testvérét, Arthurt ismerte fel…

Visszafojtá könyeit, kebléből egy sohaj, hosszu, fájdalmas sohaj tört elő, s a nélkül hogy a szertartás végét bevárná, kitántorgott a templomból.

Mit mondjunk többet! Azon nyomorult izom, mit szivnek neveznek, bár mennyire szenved is, egy egész életen keresztül elbírja fájdalmait hordani anélkül – hogy megszakadna…