← Table of contents
Az élet komédiásai (1. rész)

MÁSODIK RÉSZ. A REND-ÚR.

Reading edition

A «FÜRST» ÉS A «PRINCZ».

Kedves princz Alienor, megbocsát ön, hogy itt az előszobájában egy férfinak (azt hiszem, a komornyikja volt) egy pofont adék, s egy másik állatot, a kinek a neme után nem tudakozódtam, innen az ön szobájából nyakánál fogva kilökék… Ez már az én modorom, ha valahová bekoczogtatok, a hová nem akarnak beereszteni. Egyébiránt az ön hibája, hogy elmulasztotta utasításba adni, miszerint azon bizalmas személyek közé, a kiknek szabad bejárásuk van önhöz, az apja is oda számítandó. Azért kérem, ne dúlja fel magát, még csak reggel tizenegy óra van: a legszebb hajnali álom ideje. Ha kivánja, idehozatom a chocoladéját; az ágyfüggönyöket csak félig huzzuk szét, s aztán beszélgethetünk. Ön azalatt kibontogatja a hajából a papillotokat, vagy ha ezt a friseur nélkül nem teheti, felveheti a peplumot, ledülhet a kerevetre, s én majd kezébe adom a nargiléhjét, kedves princz Alienor. Csak nem szégyenli magát tőlem? Igaz, hogy én férfi vagyok, s ön ezzel a himzett hálófőkötővel, ezekkel a függőkkel a füleiben úgy tünik fel, mint egy kisasszony; hanem hiszen mi benső viszonyban állunk egymással, s nincs okunk titkolózni, még ha két külön nemhez tartoznánk is.

– Ugyan édes «Fürst Pratz von und zu Nornenstein», széles birodalmad nagyszámú alattvalói között nem találsz senkit mást, a kit untass, mint engemet?

– Au contraire, kedves Princz Alienor; én önnek gratulálni jöttem a születése napjához: huszonkettedik születése napjához.

– Merci! A huszonkettedik nem érdemes a gratulatióra.

– Mert még kettővel hátrább van a huszonnégynél. Lássa ön, épen ezért jöttem ma önhöz. Mert én nem tartozom önnek a szeretői közé, a kik azért gratulálnak, hogy ékszereket kapjanak ajándékba, sem czimborái közé, kik a pezsgőt várják a nyájas üdvözlet után!…

– Hanem az apáim közé.

– Biztosítom önt róla, hogy e szónak csak singulárisa van, mint a «halál»-nak. Én hoztam önnek valamit a gratulatióhoz. Épen arról akarok önnel beszélni, hogy szándékom van a hátralévő két fatalis évet anticipálni, s önt nagykorusítani.

– Már ezt meg lehet hallgatni.

– No úgy-e? Most már kiment az álom a szeméből? Még tán fel is öltözködnék? El van készítve számára a légfütő szekrényben a burkony és selyemsalavári, hogy meg ne hűtse magát fölkeléskor a hideg öltönydarabokkal. Kezébe adjam? Tehát nem volna önre nézve kellemetlen, ha két évvel ideje előtt birtokába vehetné anyai örökségét s évdíj helyett egész vagyonával rendelkezhetnék? Nem kivánok minden kérdésemre választ. Tudom méltánylani azon gondot, melylyel ön szép fogainak és szájpadlásának tartozik; csak vegye ön tele a száját az anatherinvízzel, s ha helyesli, a mit mondok, majd bólintson a fejével, ha nem helyesli, rázza meg azt, én érteni fogok belőle.

– Tehát én ki akarom önnek adni anyai örökét. (Mellesleg megjegyezve, azt nem jól teszi ön, ha a «keleti szőrvesztő szert» használja arra, hogy karjáról és lábszárairól a férfias pelyhet eltávolítsa, attól a bőr érdességet kap; a rómaiak azt izzó dióhéjjal szokták elperzselni, attól a bőr egész nőies simaságot kap.) Azonban kedves princz Alienor, én önnek anyai örökét csak egy föltétel alatt vagyok hajlandó kiadni két évvel a törvényes idő előtt, s a föltétel az, hogy ön az apai örökségnek is átveendi egy részét.

– Ah! Kezdesz érdekes lenni.

– Úgy van, kedves princz Alienor; önt nagyon fösvényül részesíté az apja mindazon lényeges tulajdonokban, a miket ő maga őseitől örökölt. Legelőször is hasonlítsa ön össze külsőnket. Én az idén töltöm be az ötvenedik évet, s bár homlokom tarkóig kopasz s hajam, bajuszom szürkül: nem festem, nekem az így illik, azért tökéletes délczeg férfi vagyok. Egészségem vas; kezeimmel patkókat török szét; megvívok a medvével a vadászaton s megállok a hózivatarban napestig, még be sem rekedek utána. Ön pedig egy huszonkét éves ifjú, a ki, hogy nőiesebbnek lássák, kitépi a szőrt az álláról, festi az arczát, ajkait, elfárad a tánczban s kiszalad a szinházból, ha a darabban lőnek.

– Valóban nagyon külömbözünk egymástól.

– Mikor én ilyen idős voltam, mint ön, már kilencz párbajom volt, egy orosz ezredest megöltem kardviadalban; háromszor voltam nyertes az epsomi és longchampsi akadályversenyen saját magam lovagolta paripával; kezemet, lábamat törtem s kigyógyultam; átúsztam fogadásból a nagy vizesés medenczéjét Schafhausennél, s felmásztam a Dhawalagiri csúcsára. Harmincz esztendős koromban ezredese voltam az osztrák hadseregnek s viseltem mellemen hét ország érdemrendét. Egy praetereálás miatt odadobtam kardbojtot és érdemrendeket s elmentem hadakozni Abd-el Kader ellen, mint önkénytes s verekedtem beduinokkal és oroszlánokkal.

– Ezt én mind nem csinálom utánad.

– Tudom. És sok egyebet nem. Én nemcsak athleta voltam, hanem gavallér is. Én is szerettem az asszonyokat; de nem azokat, a kiknek birása olcsó gyönyörüség, hanem a kiknek megnyerése fáradság és veszély. Nem én voltam bolondja a nőnek, hanem az őrjöngött értem. S e genreben nem volt előttem semmi elérhetlen. Csókot kaptam nyilvános tornában egy királynétól s elszöktettem a török szultán háreméből a nagy Bejrám-ünnepi kegyencznőt.

– S utoljára elvetted egy amsterdami kereskedő leányát feleségül.

– De a ki harmincz millió mark aranyat hozott nászajándékul s a világ első szépsége volt, s huszonnégy kérője közül választott engem, a kinek nagy szüksége volt rá, hogy uralkodó fejedelmi házam vagyoni állását rehabilitáljam.

– És egy kis lágy kereskedővért olts bele a Nornenstein fejedelmi erekbe.

– Sajnos, hogy így van. Ön e vérvegyülék hybriduma. A kiben mind a két faj jó tulajdonai kárbavesztek. A hollandiból megkapta ön a lágyságot, a hidegséget, az önzést; a vendböl (mert mi azok vagyunk) a pazarlást, az élvkeresést, a kevélységet; az első paralyzálta az utolsóban a férfias bátorságot, a nyugtalan tettvágyat, a lelkesülést: az utóbbi kiölte az elsőből a családiasságot, a szemérmet, a megfontolást.

– Akkor ez nem az én hibám, hanem a vegyészé.

– Meg a nevelőé. Anyja keze alatt nevekedett ön. Az csinált önből, férfiból, leányt.

– Látod milyen kár volt, hogy nem te vállaltad magadra Mentor szerepét. Ha mindennap nyers hússal etettél s jeges vízbe mártottál volna, most meglehet, hogy méltó utódod volnék.

– Tettem volna azt is, ha ennél nagyobb küldetés nem várt volna rám a világban. Ön nem is álmodott még eddig arról. Azt hiszi, kedves, hogy a férfierő csak verekedésben s asszonycsábításban nyilvánult nálam? Életemnek évtizedei voltak arra szentelve, hogy vasakarattal, szivós makacssággal küzdjek egy eltaposott ügy mellett, melyre egész Európa ráépítkezett már, s melyről én még most is le akarom szórni az új építményeket. S ön erről mit sem tud?

– Rotteckben nem fordul elő a neved.

– A nevem nem, de tetteim igen. Olvasott ön a német «rendurak»-ról (Standesherren), a mediatizált uralkodó fejedelmekről valamit?

– Már elfelejtettem.

– De azt tán nem felejtette el ön, hogy ősei is uralkodó fejedelmek voltak «von und zu Nornenstein». Olyan jó uralkodók, mint a Brandenburgiak, vagy a Coburgok. Egyenrangúak a Görzökkel, Platenekkel, Nájpergekkel. A kik határaikon vámot szedtek, fővárosukban residentiát tartottak és testőrsereget, halál és kegyelemjogot gyakoroltak, újonczokat szedhettek.

– S katonáikat eladhatták, mint a hesseni választófejedelem.

– Azt is megtehették. Kedves princz Alienor, én koczkáztatom azt, hogy önnek a türelmét kimerítsem, a midőn elmondom önnek a «Pratz von und zu Nornenstein» uralkodó fejedelmek történetét.

– A kék öreg Istenre Bajorországban! ez sok lesz.

– Nagyon örvendek, hogy egy férfias tényre már kényszerítettem önt. Ön már káromkodik. És pedig ez volt az ön nagyatyjának kedvencz erőkifejezése: «beim blauen Herrgott in Bayern!» Az ön nagyatyja még tettleges uralkodó fejedelem volt Nornensteinban; országfejedelem s mikor meghalt, kétheti országos gyász volt hirdetve egész Nornensteinra.

– A mit meg is tartottak – a kéményseprők.

– Negyvenkilencz országfejedelemség volt Németország területén. Souverain önálló birodalom, mely saját törvénynyel, saját pénzzel, saját mértékkel, saját országos színekkel, saját hadi egyenruhával birt.

– És saját államadósságokkal.

– Mikor a brandenburgi vakmerő erőszakkal bekebelezte a nevezetes két Giech és Schönberg uralkodó fejedelemségeket, az jeladás lett a többi apróbb-nagyobb királyoknak, fejedelmeknek, hogy a területükön alapult uralkodó fejedelemségeket felfalatozzák.

– Királyi cannibalismus!

– Negyvenkilencz uralkodó fejedelem s huszonöt őrgróf egyhangú tiltakozása áll örökké útjában ez égbekiáltó jogtapodásnak. A Bundesarchiv őrzi ezüst tokba elzárva a mindannyi Durchlaucht és Erlaucht pecsétjével szentesített okmányt. A gonosz emlékű bécsi congressus megkisérté ez országrablást szentesíteni s paragrafusra szedte jogaink elrablását. Azontúl elneveztek bennünket mediatizált fejedelmeknek. Csupán Metternichnek volt irántunk rokonszenve, ő bennünket «szomorú áldozatok»-nak czímezett.

– Kérlek jobbágyi hódolattal, fenséges «szomorú áldozat», majd ha vége lesz, költs fel.

– Nem fog ön elaludni rajta, kedves princz Alienor, majd mindjárt fog következni valami, a mi az ujabb kor ivadékát is érdekelni találja. Annyit talán hallott ön udvarmesterétől, hogy első Napoleon kedvencz eszméje volt a «rhenusi szövetség», a mi ránk nézve egyértelmű a paradicsommal. Gaugrófjaink csoportosan harczoltak Napoleon táborában. Ezért bántak el velünk a győztesek oly irgalom nélkül. Souverain jogainkat elébb átalakították privilegiumokká. Kimondták, hogy a «rendur»-ak képezik a német birodalom legkiváltságoltabb osztályát; elől ülnek az országgyülésen, birtokaik a katonai szolgálat alól fölmentetnek, s ha nekik tetszik a hadi pálya, bármely ország hadseregébe szabad választás szerint beléphetnek; a családfők testőröket tarthatnak s jobbágyaik fölött első folyamodású biróságot gyakorolhatnak! Gyalázatos alábbszállítása uralkodói hatalmunknak: de bár töredéke a trónnak, még mindig ereklye. Meg akartuk azt őrizni. Mikor én önnek anyját nőül vettem, mely házassági tény a Bundesacte 75-ik §-a szerint minden német uralkodónak bejelentendő s azok által tudomásul veendő volt, azt mondám: jól van, nem akarjátok elismerni a mi isteni jogainkat in theoria, bizonyítsuk be azoknak létezését in praxi. Önnek anyja, mint mondám, harmincz millió mark aranyat hozott a házhoz nászadományul. A Bundesacte 89-ik §-a megtiltja a renduraknak hitbizományokat alapítani oly nászhozományokból, melyek nem fejedelmi származású nőtől erednek. De azt nem tilthatták meg, hogy a meglevő birtokba beruháztassanak. A nornensteini herczegség fővárosában fejedelmi várkastély emelkedett, nagyszerű városháza épült ötven lakosztálylyal, gyönyörű szinháza vetekedett a weimarival, s télen dráma, nyáron olasz staggione volt benne. A mellett az egész terület utai téglaburkolatú Klinkerutakká alakíttattak át, hogy a mint az utazó a brandenburgiak területéről a mienkre belépett, bár nem is voltak ott festett korlátaink, rögtön megtudta, hogy ez Nornenstein tartozandósága. Egy fogadalmi templomot is kezdtünk el építtetni, de az már félbenmaradt. A demokratikus lavina, melyet egykor pajkos suhanczok megindítottak a lejtőn, rohant alá feltartóztathatlanul. A kimondott elv vonta maga után a következményeket. A midőn a nagyfejedelmek elnyelték a kis fejedelmeket, ki lett mondva az itélet, hogy a királyokat el fogják nyelni a még nagyobb császárok, s valamennyit elnyeli a Moloch, a nép!

– Fenséges uralkodó fejedelem, biz Isten, olyan szépen prédikálsz, mint pater Klinkowström.

– Várjon csak, kedves princz Alienor, még szebben is fogok. Egyszer az a követelés jutott eszébe a democratiának, hogy az igazságszolgáltatást egyszerüsíteni kell. Mi a felsőházban hasztalan protestáltunk ellene: egy pairtolonczozás, s le voltunk szavazva. Elvették tőlünk a törvényszék jogát s azzal a nornensteini pompás városháza, közepén az aranyos toronynyal és óraművel, üresen maradt.

– A szegény parasztok nagy örömére.

– A szegény parasztoknak még nagyobb örömük is következett. A molochnak mentül jobban tágúl a bendője, annál éhesebb. L’appetit vient en mangeant! Következett a jobbágyok felszabadítása az úri szolgálat, a dézsmafizetés alól. Egy tollvonással megszüntünk a mi népünknek urai lenni, hitvány mammonnal fizettetve ki isteni jogainkért. A Dagon bálvány követelése még tovább ment. Magának vindicálta az egyházak fölötti patronatus jogát, s mi egy ballotázása után a mezitlábas képviselőknek megszüntünk az egyház pártfogói lenni, templomunk nem a mi templomunk volt többé.

– Szegény fejedelmek! Már az úr Istennek sem parancsolhattatok.

– Még nem értünk a keserű pohár fenekére. Astaroth bálvány újra éhezett, Beliál pokla égett, új áldozat kellett. Kimondatott a nagy carbonari szövetségben, melynek parlament a neve, hogy nincsenek többé kiváltságok: minden ember csak ember és semmi más, az én fejem csak olyan fej, mint a kefekötőé, s az én kezem csak olyan kéz, mint a cserző-vargáé: mind a kettőnk fejére egyformán kivetik az adót, s mind a kettőnk tenyere egyformán tartozik azt befizetni.

– A helyett, hogy egy tenyér fizetne meg mind a két fej helyett.

– Még ez sem bírt elűzni az őseimet uralt földről. Uj megaláztatás következett. Daczára a Bundesacte 33-dik §-ának, mely örök időkre megállapítja a «Rendurak» férfitagjaira nézve a fegyveres szolgálat önkénytességét, kimondatott a herodesi rendszabály, hogy minden lakosa a német területnek alá van vetve a hadkötelezettségnek, kiki azon országban, mely fölötte souverain, s az én egyetlen gyermekem, ki akkor két esztendős volt, azért lesz fejedelmi gonddal felnevelve, hogy egykor a potsdami fändrich csizmáit tisztítsa.

– Nem tettem volna meg neki.

– E cholerahírre önnek az anyja elhagyta Nornensteint s elment Amsterdamba, elhatározva, hogy fiát minden egyébnek fogja nevelni, csak katonának nem. Én még helyben maradtam. «Nec civium ardor prava jubentium!» (Már Horácz tudta, hogy ha a «Burger» parancsolni kezd, az csak rosszat parancsol.) Vártam a jobb sors fordulatára: bíztam az örök igazságban, s hittem az európai bonyolulatok non putaremeiben. Végre eljött az utolsó csapás a vasuti törvények alakjában. Egy, a gergezenusok ördögszállta disznóiból alakult consortium engedélyt kapott rá, hogy sínvonalát a nornensteini területen keresztül rakhassa le, s a civilisatió vandaljai neki álltak a kisajátításnak, lyukat furtak magán a szent Nornenfelsen keresztül, melyen maga Odin Isten tartotta ítéleteit hajdan; kettévágták töltéssel a parkomat, pocsékká tették a vadaskertemet, áthidalták a halastavamat, rést vágtak a hárserdőmön keresztül, s odafészkeltek az indóházukkal a kastélyom tövébe, a honnan minden pasasér beleláthatott a számba; a hol nekem magamnak meg kellett állnom a sorompó előtt s várnom engedelmesen, míg egy vonat birkákkal, ökrökkel és filiszterekkel rakva végigrobog; s mikor egyszer hajtóvadászat alkalmával az űzött szarvas után átugrattam a korlátot, a kriminál elé idéztek s a szemtelen publikánus, a staatsanwaltok legcretinebb példánya, még hat esztendei várfogságot kért rám: Nornenstein uralkodó fejedelmére!

– Ez elől aztán elszöktél.

– És a mi mind ennél még nagyobb baj volt, az, hogy a sine nobis épült vasut elvitte magával a szomszéd városba Nornensteinból az ipart és kereskedelmet is.

– S neked nem maradt se zsidód, se csizmadiád!

– A mely állam nem tartja meg kötelezettségeit fiai irányában, annak fiai is feloldva érzik magukat az állam iránti tartozásaik alól. Én rögtön felmondtam tőkepénzeimet, piaczra dobtam állampapirjaimat, elárusítottam minden fekvő birtokomat a hitbizományon kivül, s e pénzerővel kerestem magamnak egy olyan országot, mely hajlamaimnak legjobban megfelelt, s kitüzött czélom szolgálhatására elég közelséggel bírt. Ez volt Magyarország. Itt még olcsón lehetett nagy területeket vásárolni, itt még a földesúr uralkodó fejedelme volt az ő jobbágyainak, a megvett birtokkal a pallosjog is együtt járt, itt még a kiváltságolt osztály nem fizetett adót, nem tartozott katonáskodni, a magyar nábob méltán nevezte magát «kis király»-nak: valóban az volt.

– De te ugyan «pünkösdi király» lettél közöttük. Egy esztendő mulva, hogy ide telepedtél, kiütött a forradalom, itt is felszabadították a parasztot, itt is kifizették a kis királyokat papirpénzzel, s aztán kivetették rájuk az adót, elvitték a fiaikat katonáknak s átszelték a birtokaikat vasutakkal.

– Az mind igaz; de azért mégis ég és föld a különbség az itteni és az otthoni állapotok között. A magyarra nézve német vagyok, az osztrákra nézve magyar. Egyikhez sem köt le semmi tekintet. Azt fogadom el tőlük, a mi nekem tetszik, s azt adom nekik, a mi nekem nem kell. Otthon parancsszóval sem tudtam rávenni a parasztot, hogy segítsen nekem szidni a kormányt: itt megteszi nekem egy kurjantásra. Otthon minden garasomat számbavették: itt annyi adót fizetek, a mennyiben a becslőbiztossal megalkuszom; a fiamat megváltottam a katonáskodás alul egy ezer forinttal, s a vasutvonalat oda traciroztattam, a hol nekem legkényelmesebb volt, és végül itt azzal és a felől conspirálhatok, a kivel és a miről nekem tetszik, ha csak dohányt nem csempészek, nem szólít meg senki.

– Kérlek, nekem valamit el ne mondj ez intriguáid közül, mert tudod, hogy én vagyok a városban a legpletykább ember.

– Szép férfitulajdon! De annyit mégis megtudhat ön, a mit már minden ember tud, hogy a midőn 1865. márczius 30-án a frankfurti «rendurak» egylete Heidelbergben bizottsági ülését tartá: e titkos ülésben oly határozatok hozattak, melyek az európai bonyodalmakkal szemközt messze kiható terveket állapítanak meg, s hogy e titkos ülésnek egyik másodelnöke Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein, önnek testi édes apja volt.

– Remélem, hogy azon határozatoknak semmi közük sincs az én nagykorusításom tervéhez.

– Igen nagy közük van hozzá, kedves princz Alienor. Mint előre bocsátám, ön a törvényes idő előtt csak akként juthat anyai örökéhez, ha apai örökének egy részét átveszi; az ön atyjának van férfias bátorsága és vannak magas ambitiói. Nem kinálom mind a kettőt: engedek közülök választani. Én mint apa, nem teszek le arról a hitről, hogy ön az ifjú Achillesként, kit leánynak neveltek, a kinálkozó alkalom esetén rögtön és meglepően fogja elárulni férfilétét s utána kap a kardmarkolatnak. Én abban is megnyugvást fogok találni, ha ön távol akar maradni azon politikai chimaeráktól, a miket mi vének még egyre üldözünk s azt mondja, semmi közöm nekem a rhenusi szövetségtekhez, apró fejedelemségeitekhez: az én birtokom Magyarországban fekszik, én azt akarom szaporítani: ideházasodom; elveszem Etelváry Rafaela herczegnőt, a ki az országban legszebb, leggazdagabb és tegyük hozzá: a legszellemdúsabb úrhölgy; itt alapítok családot, leszek ebben az országban főispán vagy képviselő: feje az aristocratikus demokratiának. A nornensteini fejedelmek története be van fejezve s kezdődik a Nornenstein-Etelváry herczegeké. Én ebben is meg fogok nyugodni.

– Talán én is.

– Csakhogy egy körülményt ne felejtsen el. Etelváry Rafaela herczegnő, bár nem uralkodó princesse, de azért oly büszke lélek, a kit e sardanapali magaviselettel nem lehet meghódítani. Az csak igazi férfinak adja meg magát.

– Kivánod, hogy bajuszomat meg hagyjam nőni?

– Nem, kedves princz Alienor; a férfi bizonyítványai a szívben vannak és a karban; a jellemben és az észben. Önben minden alszik, a mi a férfit teszi. Bizonyosan megvan, de én azt hiszem, hogy alszik. Ön egész álomjáró. Ébredjen föl! Adja valami jelét férfilétének! Merjen valamit! ha megbukik is; nem árt semmit. Nem bánom: legyen az bolondság, de férfias bolondság. Áruljon el valami ambitiót. Álljon be lázító coripheusnak a demagógok vagy az ultramontánok közé: nekem az mindegy. Legyen veszekedő; kössön bele valakibe, hívja ki, vagdalja meg, vagy vagdaltassa meg magát. Tegye magát nevezetessé valami fogadással: legyen az távlovaglás, vagy versenyúszás; vállalkozzék valami exoticus utazásra; alapítson valami férfias klubbot: legyen az tüzoltó, athletik, rókavadász vagy criquetjátszó klubb; lépjen föl magyar országgyülési képviselőnek, beszéljen bolondokat, verekedtesse össze a korteseket s választassa meg magát tenger-bor árán; de tegyen valamit, mert biz Isten, azt fogja önnek mondani Etelváry Rafaela herczegnő, ha őt megkéri, hogy: két asszony nem lehet egy háznál. Nos, mit válaszol ön? Vállat vonogat? Ez a válasz? No hát jól van. A szokott bolondságokban nincs kedve nyilvánítani a férfiasságot. Juttassa hát azt érvényre az ész és lelki erő útján. Menjen el Németországba: csatlakozzék a ligához; ajánlja fel szolgálatát Ehrenbreitstein fejedelmi rokonunknak, annak lesz esze az ön számára is, meg fogja mondani, mit cselekedjék? tolni fogja önt előre: annak van egy leánya, nagyon csúf, de uralkodó fejedelemnő, s azt megkérheti per procura, csak a photographiáikat kell kicserélniök; a hatalmas összeköttetés elősegítve egy jól vezetett európai cselszövény által, vissza fogja önt helyezni ősei birtokába, fényes uralkodói állásába. Nos, princz Alienor, hát a körmeitől kér ön tanácsot? Feleljen, mi tetszik? Vagy még nem ébredt fel? Kinyissam az ablaktáblákat? Bántja önt a világosság talán? No a háromezer ördögbe is! hát ne tegyen úgy, mintha a fogaival nézne s az orrával hallgatna rám, hanem feleljen! Akarja-e ön rögtöni nagykorusítását s anyai örökének átvételét azon az áron, hogy valami önhöz méltó életjelt adjon magáról?

– Semmit sem. Várok még két évig s addig csinálok adósságot anyai örökömre.

– Nem lehet, édes princz Alienor. Legalább sokat nem.

– Miért nem?

– Mert a hitelezők okos emberek.

– El volna tán költve anyai örököm?

– Oh nincs, kedves princz Alienor; mind megvan teljes értékben, és be van ruházva az ősi hitbizományba.

– Vagy tán túl van terhelve?

– Egy fillér teher sincsen rajta. Olyan tiszta a hypotheca, mint az Aphroëssa sziget, a mi most merült fel a tengerből. Ott van az anyai öröke először is egy gyönyörű várkastélyban, mely fejedelmi rezidencziának volt építve, azután egy góthstylben épült városházában, azután egy remek dalszinházban, mely igazi trianoni minta, továbbá egy fegyvertárban, egy fogadalmi templomban, egy muzeumban és végül huszonnégy mértföldnyi példányszerű klinker utakban. Az egész harminczmillió márka arany ott van becsületesen elhelyezve. Ez az ön anyai öröke. Nagy kincs, ha egyszer ismét visszajuthat ön a nornensteini uralkodói trónra; akkor Nornstein ismét a régi gazdagság gyülhelye lesz, a várpalota hajdani, tallérokkal kirakott falazatú szobáját behúzhatja ön papirszőnyeg helyett porosz tallérjegyekkel, privilegiumot oszthat kereskedőknek és iparosoknak, s korlátot zárhat a vasuton keresztül s adót, vámot szedhet ismét és balletet tarthat a saját költségén; de a míg ez a fordulat be nem következik, addig, bizony Isten, nem ád önnek senki az ön várpalotájára, színházára, templomára, városházára, országutaira s etczeteráira egy számkivetett osztrák ezüst forintot sem.

– Ezer milliom lobogó mennykő!

– No hála a lorettói szent szűznek, hogy végre mégis káromkodik ön! Attól féltem, hogy e felfedezésnél el fog ön ájulni, s magamnak kell majd szalamia-szeszért szaladnom. Csakugyan sikerült önt kiugratnom az ágyból. Ez már első lépésnek jó. Már most csak folytassa, édes princz Alienor. Kezdje el az apján, szidja össze minek volt olyan bolond, hogy ennyi pénzt vert bele olyan beruházásokba, a mik csak fejedelmeknek valók? Majd ebből azután belejön a mások ellenében kifejtendő erélyes kedélyállapotba is, s végül az anyagi veszteség gondja rávezeti önt magáért a nagy eszméért való lelkesedésre s megértendi ön, mit tesz az: önkéntes számkivetésben lakni az osztrák-magyar monarchiában, az uralkodó fejedelmi czímerrel pecsétnyomó gyűrünkön? s mi dolgunk van nekünk mind ez elemek közepett, a mik segítenek nekünk bontani ott, a hol bontani kell! s majd megtudja aztán, hogy minő eszmelánczolat fűzi össze az ön nagykorúsításának tényét a heidelbergei rendúri titkos ülés márczius 30-diki határozataival. Nos princz Alienor, kezdjen hozzá!

De bizony princz Alienor nem kezdett semmihez, hanem azt tette, a mit haragbajött asszonyok szoktak tenni, hogy elkezdett szótlanul járkálni fel s alá a szobájában, karjait összefonva mellén, a hosszú, tarka, selyem peplum lebegett utána, a feje körül kötött hímzett hálófőkötő még nőiesebbé tette halvány arczát, mint maga az erélytelen harag kifejezése. Időközönkinti csuklása elárulá, hogy görcsöket kapott.

Fürst Octavian Pratz von und zu Nornenstein csak várta egy darabig, hogy mikor fog megállani s mikor kezd el beszélni? Mikor látta, hogy hiába vár, vette a kalapját s otthagyta a princzet.

Mikor az előszobába kiért, a komornyiknak egy napoleondort nyomott a markába.

– Ez a pofonért. S most menj be az uradhoz és mondd meg neki, hogy ha ő megteszi a kedvemért azt, hogy valakivel, akárkivel megverekszik, nem pisztolyra, hanem kardra, a mely affaireban vér folyik: akkor én magam fogok neki kölcsönözni a nornensteini monumentáira.

A «JERICHÓI KÜRT» GÉPEZETE.

– Nos hát, hogy van ön megelégedve a «Jerichói Kürt» szerkesztőségével, barátom Napoleon? Megismerkedett ön collégáival, az én munkatársaimmal? Mind kitünő fiatal emberek. Ott van Buksy úr, nagytudományú férfiú, fordít angolból, francziából, olaszból… («Német szótár segélyével.» A zárjelben Napoleon öcsém beszél.) Ő a mi külföldi rovatvezetőnk. A hányszor Viktor Emánuelt országrablónak, Bismarckot Heródesnek nevezi, annyi szivart kap a hónap végén extrabonificatióképen. Azután Pökhendi úr: kitünő tudományos férfiú, a ki ír nemzetgazdászatról, conjecturális politikáról, egyházpolitikáról és magas diplomátiáról. (Lásd Welker és Rotteck «Staatslexiconát».) Az a komoly tekintetű, magas termetű szikár alak különösen megbecsülhetetlen egyéniség. Neve Stomfaksz úr. Az ő feladata összegyüjteni azon híreket, melyek a pártunkhoz tartozó főurak körül történtekre vonatkoznak, azoknak megérkezését, elutazását jelezni, a családjaikban történt örvendetes és gyászos eseményeket felsorolni, kitünő egyháznagyok mozdulatait figyelemmel kisérni; jótékonyságaikat elismeréssel jutalmazni, péterfillérek gyüjteményeit megköszönni. Ugrik úr kezeli a színházrovatot: feladatának teljes magaslatán állva, mellőzi a haszontalan szépműtani és művészeti szempontokat, egyedül a dogmák szempontjából birálja meg a darabokat. Semmi sem kerüli el figyelmét e tekintetben s a visszaéléseket lángostorral korbácsolja. Tapló úr azzal a szőke kecskeszakállal és ragyás orral, referál a képviselők és méltsás főrendek üléseiről, szellemdús aperçuekkel fűszerezve a szónokok előadásait s találó silhouetteket nyirva a kiválóbb alakokról. («S tanulmányozza a régi lőcsei kalendáriumot adomákért, miket felfrissít.») Bámba úr teljhatalmú függetlenséggel dolgozik in spiritualibus. («És in spirituosis.») Éles, kemény választóvízbe mártott tolla van. Nem kimél senkit, nem válogatja a szavakat: oda sújt, a hol legjobban fáj és sohasem revocál. Végül ott találja ön Karakán barátunkat. Ő úgy látszik, mintha nem dolgoznék semmit, mintha egyéb feladata sem volna, mint feljárni a szerkesztőségbe a többieket infestálni, elanekdotázni az időt, senkit sem engedni dolgozni; úgy, hogy mikor jön a metteur-en-pages a kéziratért, akkor nyakrafőre kap mindenki az ollóhoz s vágja ki a tölteléket a többi lapokból, míg végre egyesült erővel ki nem lökik Karakán barátunkat a bureauból, hogy dologhoz foghassanak. Ez pedig a legszükségesebb tagja a szerkesztőségünknek. Hallgasson ön ide és bámulja azt a furfangosságot, melylyel én hadjáratunkat berendeztem. Mint ön és mindenki tudja, a «Jerichói Kürt» feladata mindenkinek megmondani az igazat. Ezt teszszük. Mindenkit megostorozunk, a ki ügyünknek ellensége. Ez veszélyes merénylet. Hasonló a keresztes hadjárathoz. Az igazhivők táborának szüksége van egy «oroszlánszívű Richárdra», a ki a hitetlenek ellen karddal is kész legyen megvédeni zászlónkat. Ez a mi oroszlánszívű Richárdunk Karakán úr. Látta ön azokat a karokat, vállakat? Egy Sámson! Ugy tud vívni balkézzel, mint a jobbal. Katonatiszt volt, de le kellett neki köszönni a sok verekedés miatt. Mindenkibe belekötött s mindenkit megpiszkolt. Ez százötven forinttal van szerződtetve a laphoz, («Ecclesia militans») igenis: azon czélból, hogy ha a «franc maçon»-nak kedve kerekednék a divatszerű ellenargumentumokhoz folyamodni s ügyét a kard élére apellálni, az ordaliákhoz megtalálja nálunk is a maga emberét. E vértezett lovag pajzsának oltalma alatt mindenki írhat mindent bátran és szabadon. Czikkeink mind álnév alatt jelennek meg. Karakán barátunk készen áll azoknak bármelyikeért elvállalni a felelősséget, ha valaki sértve érzi magát, megverekedni vele. Ugyanő a sajtóbiróság előtt is helyt áll, ha szükség, s elitéltetés esetén kettőzött honoráriumért kiüli a fogságot.

– És sok párbaja volt már a «Kürt» czikkeiért Karakán urnak?

– Egyetlen egy sem! De csak egy sem. A collegák tudják, hogy mi lakik a bokorban s még csak mukkanni sem mernek. Őrizkednek a keztyűt ide dobni.

– Lássa ön, ez nagy baj. Ön gondoskodott arról, hogy meg legyen védve; de nem gondoskodott arról, hogy meg legyen támadva.

– Micsoda? Ezt nem értem.

– Dehogy nem. A «Jerichói Kürt» hadakozik a saját árnyékával, mert nincs ellenfele. A többi lapok nem vitáznak vele, tudomást sem vesznek róla, agyonhallgatják. Ligát kötöttek s megállapodtak benne, hogy a «Jerichói Kürt» akármit mondjon róluk, még ha azzal vádolja is őket, hogy ezüst-kanalat loptak, az se tekintessék sértésnek. Ebből aztán először is az a baj származik, hogy a közönségnek tizenkilencz huszadrésze azt sem tudja, hogy vagyunk-e a világon? a többi lapok nem költik fel irántunk a kiváncsiságot. De nagyobb baj ennél még, hogy a mi magas pártfogóink, miután egyedül kiabálunk, senki ellenünk nem mond, egészen fölöslegesnek tartják a buzgalmunkat; megszününk rájuk nézve égető szükség lenni. Nem értik, miért haragszunk? miután senki sem bánt bennünket. Nem fogják fel, mit védelmezünk? miután semmi sincsen megtámadva; sőt vannak közöttük finyás emberek, a kiknek az ízlését az æsthetika annyira elrontotta, hogy egészséges, jól odamondott kifejezéseinket nem találják alkalmasaknak, a midőn ellenünkben hasonlót senki sem használ. Nekünk az a bajunk épen, hogy nincs ellenségünk, a ki bennünket mindennap mérgezett nyilaival keresztüllövöldözzön, fogaival megmarczangoljon, üvegcserepeken meghengergessen, hogy mi azután sebeinkre hivatkozhassunk s vértanúságunk jeleit bemutathassuk. Nekünk egy jó telivér ellenségre volna szükségünk, a ki küzdelmeink értékét kellő világításba helyezze.

– Napoleon! Ön csakugyan nagy ember. Igaz a, hogy az a legnagyobb bajunk, hogy senki sem akar bennünket bántani. De hát hogy lehet ezen segíteni? Hogy lehet valakit arra rávenni, hogy támadjon ránk és bánjék velünk kegyetlenül?

– Már pedig mulhatatlan föltétele egy diadalmas harcznak: egy magát megveretni vállalkozó ellenség.

– Nem lehetne megvesztegetni valami desperatus zugirót, hogy adjon ki ellenünk egy pamphletet?

– A pamphlet jó eszme; de a zugiró nem. Először az ilyen nem marad titokban s nevetségessé tesz bennünket. Azután meg valami üresfejű piszkolódást visszaverni semmi dicsőség. Nekünk olyan megtámadóra van szükségünk, a ki a harczot komolyan veszi, a ki meggyőződésből beszél, s a mit mond, abban eszme, gondolatok magva van, a ki azután a megkezdett vitát egész hévvel folytatni is tudja, s a ki egyuttal oly társadalmi állással is bír, mely őt arra kötelezi, hogy kilétét titokban tartsa, s magára ismerni ne engedjen.

– Napoleon! Önnek van már ilyen embere! A felsőbb körökhöz tartozó egyéniség? Micsoda?

– Nem szólok többet. Elég volt önnel sejtetnem, hogy mit akarok! A többi az én gondom.

– Napoleon! ön nagy ember!

Hogy mint járt el ezek után feladatában Napoleon, azt szabad legyen egyideig eltitkolnunk.

Tíz napra e párbeszéd után egyik pesti könyvárúsnál, a ki abban a hírben áll, hogy a «Nagy Orient»-hez tartozik, jelent meg egy röpirat, ezen czímmel: «Mene, Tekel, Fáresz!»

A röpirat általános felpezsdülését gerjesztett s az első kiadása három nap alatt elkelt.

Magas szempontból itélő ész tünt ki belőle: modora finoman gúnyoros volt, és a mellett merész; iránya az ultramontán és conservativ eszmék ellen volt intézve, nem sokat elméletezett, hanem adatokat hozott elő, jártasságot árult el a magas körökben, élesen jellemezve azoknak vezértehetségeit, füszerezve előadását csipős adomákkal, repülő mondatokkal, meglebbentve titokfedő függönyöket, mik alatt még több is rejlik az elmondottaknál, s nem kimélve még a női hiúságot sem.

Ez már aztán gazdag fogás volt a «Jerichói Kürt»-re nézve: ez méltó ellenfél volt Leonhoz. Tíz napig volt neki miről írni. Tette is egész buzgalommal. Kimutatta alaposan a névtelen szerző irányának veszélyes voltát; ad absurdum vezette le minden okoskodását: adatairól bebizonyította, hogy azok egytől egyig hamisak; végül kegyetlen beszédet tartott neki erkölcsiségről, kegyeletről, nők iránti tiszteletről és mindezen philippicának aláirta a nevét. Első eset, hogy valaki a saját neve alatt írt a «Jerichói Kürt»-be.

Napoleon öcsémnek e czikkek sok nagybecsű kézszorítást jövedelmeztek.

Hanem aztán tíz nap mulva megint jött a «Mene, Tekel, Fáresz». A második füzet.

Ez már az eszményi álláspontokat védelmezve, nem feledkezett meg azoknak megtámadójáról sem. Napoleon öcsém ugyan kikapta benne a magáét. Le volt benne rajzolva a Dunába ugrásig az a nevetséges szerep, a mire ő vállalkozott. Egy ifjú, a ki pénzért ráadja a fejét, hogy a szabadelvűtlen eszmék mellett buzogjon. Meg volt neki mondva magyarán, hogy zelusa csak nagymérvű hypocrisis és charlatánság. Be volt mutatva a világnak, mint egy Don Quixote, s egész helyzete a világ előtt a legkegyetlenebbül lett diffamálva.

Mikor ez a második füzet megjelent, Karakán barátunk dühösen rontott fel a szerkesztőségbe, hol már Napoleon öcsém dolgozott a válaszon, ki levén előtte terítve a sértő röpirat.

– Ezért meg kell verekedned! ordítá Karakán úr. Olyan volt, mint egy bika.

– Először is nem verekedhetem, mert nem tudom, hogy kivel? Másodszor: az eszmék harczát csak eszmékkel hiszem végigküzdhetőnek; végül pedig nem ízlésem a verekedés, nem is értek hozzá, nem voltam katona.

– Ez gyávaság! mormogá rá Karakán barátunk.

De annál jobban megnyerte ez a válasz Napoleon öcsém munkatársainak és főnökének tetszését. Igen is, a szellem harczát a szellem fegyvereivel végigharczolni! Ez volt az ő jelszavuk is. Nosza tehát: «kaszát, ásót, vasvillát ragadjatok!» (Értve mindig szellemi ásókat, kaszákat és vasvillákat.) Valamennyien mind neki estek a névtelen pamphletírónak s azt a megtámadott főmunkatárs becsületeért szellemi dorongokkal úgy elcsépelték, szellemi bivalylábakkal úgy megtérdelték, szellemi kulimászszal úgy bekenték, hogy az, ha egy csepp szeméremérzet van a testében, kénytelen rögtön incognitó kivándorolni Európából.

De fájdalom, hogy ez egy megátalkodott ember volt, a ki a névtelenség álarcza alatt nem birt elpirulni s annálfogva ujabb tíz nap mulva jött a III-dik füzet «Mene, Tekel, Fáresz». Ez még a mennyire lehet felülmulta az első kettőt. Folytatta az elvi harczot komoly indokokkal is, de egyuttal nem szalasztá el az alkalmat az ellennézetek pártfeleit arról az oldalról is megtámadni, a hol legérzékenyebbek voltak: az egyéniségeket mutatva be, remekül torzított körvonalakban, a kik az ügyet szolgálják. Itt azután sorban kijutott a «Jerichói Kürt» szerkesztőségi tagjainak is a fekete levesből; de senki sem került ki a csávából olyan jól kicserzetten, mint Kolompy úr, a laptulajdonos maga.

De már ez több volt az elégnél. Kolompy ur nem az az ember, ki ily megbántásokat megtorlatlanul elvisel; sajtópert indított a kiadó ellen, mivelhogy a szerző nem volt beperelhető.

E pernek kettős haszna igérkezett: először a büntetés, másodszor a szerző felfedeztetése; mert az kétségtelen volt, hogy ha a kiadó megkapja a félévi fogságot, a mit fejére kértek, akkor majd kiadja a szerzőt, hogy üljön be a kóterbe az.

Ámde az a sajátszerű anomalia következett be, mely többször fordul elő az esküdtszékek történetében: hogy a midőn a biróság elnöke feltette az esküdtek elé azt a kérdést, hogy «foglaltatik-e az incriminált pamphletben becsületsértés Kolompy úr személye ellen?» nyolcz szavazattal négy ellen azt felelték rá: «igenis». Mikor pedig azt a kérdést tette fel eléjük, hogy «bűnös-e azon czikk szerzője, vagy kiadója?» arra tíz szavazattal kettő ellen azt felelték, hogy «nem».

E szerint Kolompy úr megkapta ugyan a visum repertumot arról, hogy a becsületén tetemes kék foltok és bőrlehámlások találtattak; de egyuttal megvigasztaltatott, hogy ez neki jól esett; fel se vegye!

Most már Kolompy úr Napoleon öcsémnek esett neki, hogy mondja meg, ki ama vakmerő röpiratok szerzője?

– Én nem tudom.

– Ön nem tudja? Hisz ön vállalkozott rá, hogy szerez nekünk valami ellenséget, a ki bennünket megtámadjon.

– Hát hiszen szereztem is; hanem azért nem tudom, hogy az kicsoda! Nekem csak a kiadó ismerősöm. Én azt szólítottam fel, hogy irasson ilyen irányú röpiratot valakivel; de hogy ő kire bízta ezt, ez az ő titka. Ez pedig maga is szabadkőműves, s azok inkább el hagyják fürészeltetni a lábukat, mint valami titkát a Nagy Oriensnek elárulják.

– Vigye a tatár az ön ötletét azzal az ellenségszerzéssel.

– De hisz ön nagyon jól meglehet vele elégedve. A mióta önt ütik, azóta a párthívei elárasztják önt kegyeikkel. Küldöznek önnek finom borokat, vadpecsenyét, déli gyümölcsöket, mint valami lábbadozó betegnek. A subventió bővebben folyik be s az előfizetők száma szaporodik. Ön ünnepelt férfiúvá lett. Köszönje meg szépen. A kéményseprő mesterség együtt jár a füsttel.

Kolompy úr és az egész világ azonban nem akart ezzel a nézettel megelégedni. Az irodalmi körök és a közönség fel voltak izgatva, kitudni a titokteljes szerző kilétét.

Annyi bizonyos volt, hogy akárki írja e röpiratokat, annak a bécsi és budapesti magasabb körökben egészen otthonosnak kell lenni, s az országban szétágazó cselszövényeket legjobban ismerni. Gyanúba vétetett minden tollfogható mágnás. A kaszinóban a habituék gyanús szemmel néztek egymásra esténkint s óvakodtak a társalgást irodalmi tárgyakra átvezetni.

Végre egy világsugár hatott át a rejtélyes homályon.

A füzetek kiadójának volt egy fordítója: ez nem volt szabadkőműves, s annálfogva elárult egy lényegesen utbavezető körülményt. Az ismeretlen szerző a röpiratokat eredetileg német szöveggel szokta megküldeni a kiadónak, az fordíttatja le azután magyarra.

A detectiv politikának a dolga ezzel nagyon egyszerűsítve lett. A mű szerzője egy olyan főrangú úr, a ki német.

A vak is rátalálhatott, olyan közel esett a rejtély kitalálása. A «Mene, Tekel, Fáresz» senki sem más, mint Princz Nornenstein Alienor. Ez a fölfedezés, mint a békalencse, egy éjszaka megtermett, el is terjedt, virágzásnak is indult. Most már számosan voltak, a kik vissza tudtak emlékezni rá, hogy csakugyan hallottak ők egyszer-másszor princz Alienortól ilyen meg ilyen nyilatkozatokat, a mik találkoznak a füzetekben kifejezettekkel. Ez excentrikus ember. Kitelik tőle, hogy titokban «ír!»

Princz Alienor először meghökölt, mikor e gyanúsítással a szeme elé léptek; hanem azután mikor látta, hogy semmi veszedelem nem lesz belőle, hagyta a megtisztelő gyanút magán száradni, s ha találkozott fejcsóváló, szemforgató, mutató ujjal fenyegető alakokkal, titokteljesen mosolygott reájuk. Engedte magát a «Mene, Tekel, Fáresz» veszedelmes nimbuszától körülderengetni.

Mi azonban nem késünk azon gyanúnknak kifejezést adni, hogy azokat a pamphleteket alighanem Zárkány Napoleon maga irogatja, leszidván azokban saját magát, a hogy megérdemli, teljes kedvtelése szerint.

KARAKÁN BARÁTUNK TRAGOEDIÁJA.

De senki sem fente annyira a fogát princz Alienorra, mint Karakán barátunk. Fogadta, hogy ha egyszer megkaphatja, bizony princzhust fog enni! De nehéz összetalálkozni e két úrnak: Karakán úr nem jár a casinóba, a princz meg a «Kis pipába» nem; az utczán az egyik gyalog jár, a másik kocsin; a princz a szinházak közül a németbe jár, Karakán úrnak pedig fogadása tartja oda be nem tenni a lábát; a «Jerichói Kürt» munkatársai mind telivér magyar chauvinisták.

Egy szép reggel a szerkesztőségben egy ylang-ylang illatú levélke várt Karakán úrra, melyet felbontva, nagy bámulatára Nornenstein Alienor princz névjegye akadt kezébe, e rövid sorokkal:

«Uram, izenje meg, hol lehetne önt megtalálnom?»

Ez nagy szó! Nemcsak a merénylet vakmerősége miatt, hanem azért is, mivel csakugyan nehéz rá megfelelni, hogy Karakán úr hol lakik? Ő minden harmadnap változtatni szokta a szállását. Az oroszlánnak is van az a gyöngesége, hogy fél a kakaskukorikulástól. Karakán úr is sok ilyen kakast ismer, a kik korán reggel azzal kukorikolják fel az embert, hogy «mikor fizet már?»

Legjobbnak találta a princznek a hotel «Hungáriá»-ban adni találkozót holnapra. Ott bérelt szobát erre az időre.

Princz Alienor pontosan megjelent a kitűzött órában á la bon enfant hajfodrozva, kezében napernyővel. A brilliánt gyürüt ujján vékony aranyláncz csatolta a kézcsuklóját szorító karpereczhez, arcza, halántékai remekül retoucheolva carminnal és ultramarinnal.

A mint belépett s bemutatta magát, rögtön a dologra tért.

– Uram. Én azt hallottam, hogy ön engemet mindenfelé keres, azon czélból, hogy velem megverekedjék. Kedves szolgálatot véltem önnek tenni azáltal, ha magam helyébe jövök. Nekem is épen az a szándékom, a mi önnek.

– Uram! princz! Ha ez nem tréfa?

– Részemről nagyon is komoly dolog. Én tudom, hogy ön hires kardvívó. Én akarok önnek egy vágást adni.

– A mennykőbe!

– Egy szép, derék vágást, a mitől az ember a karját két hétig a nyakába felkötve hordozza, vagy a képére valahová, a hol jobban meglátszik.

– Ohó!

– Igen egyszerű dolog. Én vívni nem tudok, ön pedig mester benne; annálfogva szükséges, hogy ön az első odavágásnál megkapja a sebet. Igen világosan beszélek. Nekem szükségem van arra a vágásra az ön testén; majd azt is elmondom, hogy mi okaim vannak e szükség beismerésére. De előbb hallgassa meg ön az én ajánlatomat. Én önnel szerződésre akarok lépni. A hány czentiméter hosszuságú vágást ejtek én az ön karján, annyi ezer forint fizetésére kötelezem magamat.

– Az istenfáját!

– Kérem, ne káromkodjék ön, az nekem idegrángásokat okoz.

– Hiszen nem káromkodás az. «Istenfa» egy jószagú virág: Artemisia camphorata, szagos üröm.

– No hát szidjon ön valami másféle bokrot. Hát mit szól hozzá: ha én egy tíz czentiméternyi vágást hagynék hátra az ön nagybecsű bőrén: nem volna-e az tízezer forinttal jól meggyógyítva?

– Tízezer forint!

– Ha pedig arra tudná ön magát elhatározni, hogy egy látható helyen, a homlokon vagy arczon hajtassék végre ilyen műtét, annak minden futó czentimeterje háromezer forinttal lenne kárpótolva.

– Méltóztatik tréfálni?

– Nem én. Egészen komolyan beszélek, s ha megegyezhetünk a föltételek iránt, önt nemesi szavammal is biztosítom. Elmondom az indokokat is. Én egy előkelő hölgynek udvarlok, a ki még ragaszkodik a középkori regényes lovagiasság eszméihez. E napokban e hölgy a sokat emlegetett «Mene, Tekel, Fáresz» röpiratról beszélve, úgy nyilatkozott, hogy ez iratok szerzőjétől nem lovagias felfogás ellenfeleit álnév alá rejtőzve piszkolni, míg azok nyiltan lépnek föl ellene. A megrovás egyenesen rám volt czélozva. Nem tudom miért? el van terjedve a vélemény, hogy azon füzetek szerzője én vagyok. Nem segíthetek rajta. A névtelen szerzőt illető megrovásokat mind nekem kell fölszedegetnem. Nekem érdekemben van az említett hölgy véleményét lovagiasságom felől megtéríteni. Már most remélem, hogy tökéletesen megértett ön engem?

– Tehát komolyan áll az ezer, meg három ezer forint czentiméterenkint?

– A vista fizetve. A hogy önnek tetszeni fog, a karra vagy az arczra.

– Oh kérem alássan, tessék a bőrömből kisajátítani rőf számra azért az árért, a mennyi tetszik; kaptam én már olyat ingyen is eleget, ebcsont majd beforr. Itt a kezem rá.

– Tehát a karjára?

– Nem. Inkább a pofámra. Ide ni, a fültől kezdve a szájig. Az lesz önnek a dicsőség, ha majd a hirhedt viador Karakán Absolon viseli, mint eleven trophæumot, önnek a manupropriáját a czifferblattján: akár aláirhatjuk, hogy «Sculpsit Alienor». Ebnek fáj az, nem nekem, harminczezer forintért.

– Tehát tíz czentimétert enged ön.

– Nem lesz baj, ha hosszabban üt is ki.

– De természetesen, ön nem vág vissza én rám. Mert ha ön is megsebesít, akkor az egész szerződés semmis.

– Vigyázni fogok.

– De nem sérthet meg akarata ellen a karddal?

– Oh semmi esetre sem. Én nem a «német» szabályvívást követem, melynél a kart és a kardot előre nyujtják, a hogy Magyarországon is tanulják a vivást; hanem a franczia modort, mely szerint a kar fel van húzva, s a kard felemelve. Nézze így, princz Alienor. Mintha ez a bot volna a kard, s az ön napernyője a másik kard. Én így állok ön előtt en garde: most czélozzon ide a balpofámra azzal a napernyővel. Csak bátran. Nem fáj az a kutyának! Úgy ni! Bravo! Pompásan volt. Az első vágásra, a mint a vér foly, a négy secundans egyszerre közberont, a kardjaikat kettőnk között keresztbe teszik, s kinyilatkoztatják, hogy a közöttünk fenforgott ügy a lovagiasság követelményei szerint elintéztetett.

– Ezzel tehát, reménylem rendben volnánk. De már most előbb valami ürügyet kell találnunk az összekoczczanásra.

– Úgy gondoltam, hogy a «Mene, Tekel, Fáresz»…

– Nem! Annak a szerzőségét nem akarom a világ előtt elvállalni. Valami mást kell kigondolnunk.

– Nekem van egy jó eszmém. Én ujságíró vagyok.

– Azt tudom.

– Naponkint elszoktam járni a nemzeti szinházba. – Az ön imádott hölgye jár-e oda?

– Páholya van ott, s minden este ott szokott lenni.

– Tehát a mai előadás alatt jőjjön fel a princz a delnő páholyába, s a hogy az urak szokták, az előadás alatt társalogjanak mentül jobban fenhangon. Én azután majd iktatok be a «Kürt»-be egy hatalmas megrovást a szinházban fenhangon fecsegő úrfiak és úrnők ellen. Ön az által magát és hölgyét találva érzendi, rögtön küldi a segédeit a szerkesztőségbe. Ott felfedezik a czikk szerzőjét. A kihívás megtörténik, s önnek tenyerébe hull a diadal pálmája.

A szerződés ekként mind a két gentleman által megállapíttatván, s nemesi parolával és kézszorítással megerősíttetvén, nem volt hátra más, mint a jól betanult szinműnek nyilvános előadása, a mi kétségen kívül igen fényesen sikerülendett. Karakán úr soha könnyebb mesterséggel nem jutott még ilyen szép összeg pénzhez, hogy sem az alkalmat elszalaszsza, míg princz Alienor elég olcsón vásárolta meg azt a dicsőséget, hogy a büszke Etelváry Rafaela herczegnő szép szemeiért a főváros leghetvenkedőbb viadorát legyőzte, s azzal egyszerre kimutatta, hogy a szenvelgett asszonyos külső alatt mi lakik?

Arról nem szükség senkinek tudni, hogy a princz atyjának felfedezései, igéretei és fenyegetései mennyi befolyással voltak e furfangos tragœdia fogalmazására.

A szerepek igen jó kezekben voltak. Az esteli előadáson Alienor fellátogatott Rafaela herczegnő páholyába: szokott fesztelen modorában ott fecsegett vagy egy félóráig, nem törődve a közönség elégületlenségével, mely elég háládatlan nem köszönni meg, ha egyszerre a szinpadon is, meg a páholyban is játszanak. Princz Alienor nagy megelégedéssel ügyelt a páholy alatt megtámaszkodó Karakán mogorva alakjára, ki a felvonás közben fejébe vágta kalapját és elsietett.

Ment egyenesen a szerkesztőségbe, megírni azt a bizonyos czikket.

A «Jerichói Kürt» szerkesztőségében az a jó rend uralkodott, hogy ott minden munkatárs akkor jelent meg, a mikor neki tetszett s azt írta a lapba, a mi saját testének jól esett és egyik munkatárs a másik rovatát soha nem olvasta; a szerkesztő pedig egyikét sem, ennélfogva megtörtént, hogy egy és ugyanazon dolgot két külön rovatban megírták, egymásnak ellentmondó értesüléssel, vagy a mit az egyik már tegnap közölt, azt a másik holnap, mint legujabb eseményt adta elő; a revisor, kinek az egész lapot át kellett volna olvasni mindennap, este beült a kis pipába s éjfélig ki sem jött onnan, s a metteur-en-pages, ha már egyszer ki volt valami szedve, akár avult el, akár volt megczáfolva, azt ő belenyomta a lapba, mert már pénzben volt a szedés, s azt a közönségnek el kellett fogyasztani; s ha néha az is megesett, hogy a lap nem telt meg, és sehonnan semmi fiókból nem lehetett már előkeríteni tavalyról felmaradt szedést, a mivel a hiányt pótolni lehessen, maga a főszedő fogta az ollót, kivágott egy megfelelő hosszúságú hasábot a legelső istentelen hirlapból, s beszedette azt a jámbor életű «Jerichói Kürt»-be; csakúgy szikrázott tőle másnap a kegyes olvasó szeme!

Csupán egy tagja volt a szerkesztőségnek, a ki becsületbenjáró dolognak vette a hivatását: Leon. Ő is azon furcsa emberek közé tartozott, a kik szeretnek titokban csupán saját maguk tudtára becsületesek lenni; ösztön ez, mint a macskánál a mosdás, ki ha besározza a talpát, nem nyugszik, míg tisztára nem nyalja: a kutya hagyja sárosan.

Tehát Leonnak az a különös szokása volt, hogy későn este, mikor vacsoráról jött, mielőtt hazament volna, előbb mindig felnézett a szerkesztőségbe. Ott már akkor egyedül volt a füstölő olajlámpás, mely elé hosszában lerakta a főbetűszedő a hasábok kefelevonatait, s megint elhordta onnan, akár nézett beléjük valaki, akár nem. – Leon nem tűrhette, hogy egy olyan lapban, melybe ő dolgozik, mindenféle banális ostobaságok jelenjenek meg, s a sajtóhibák legyenek a legmulattatóbb rész. Minden este ő olvasta végig a kefelevonatot: igazgatott, szelidített a kifejezéseken, elfogdosta a hircusokat. Őrködött a társaság hangulata felett. Úgy volt, mint mikor egy józan ember hét részeggel egybeczimborázva kerül illedelmes közönség elé.

Ezen a napon is megjelent a tete à téte-re a füstölő olajlámpával. Tanuk nélkül lehetett jelen. Corrector és revisor az új schwechatit próbálgatta az átelleni gambrinus-templomban. Ő egyedül szedegette egyik papirlebbencset a másik után elő, melyeknek mindegyikén ott volt először a szedőgyerek ólmos ujjainak helye, másodszor a masinista hüvelykének a nyoma, harmadszor a főszedő tenyerének önlenyomata, s kergette végig a sorokat. És aztán elgondolkozott magában, hogy milyen furcsa az, hogy a dicsőség útja itatós papirosból van.

Irni meggyőződésével ellenkező dolgokat s azokat még ki is corrigálni és a többiek hallatlan gallimathiásait is elolvasni és kitatarozni, s szégyenleni magát maga előtt. Ha szidják, haragot szinlelni, ha dicsérik azért, a mit ő maga megvet, azt még meg is köszönni. Azonban ez a nagyság útja.

Hát egyszer az ujdonságok végén rátalál arra a kakuktojásra, a mit Karakán barátunk igtatott be frissiben a szini előadásról, melyben azonban a darab czímén kivül semmi sem vonatkozott a művészeti részre, annál több gorombaság egy számszerint is kipéczézett páholy látogatóinak a közönséget sértő magukviselete ellen.

Hiszen a dolog érdemére nézve igaza volt a czikkírónak, csakhogy a rhetori virágok, melyek hozzá voltak kötve, mind olyanok, a minőket az irodalmi kertből tisztességes ember ki szokott gyomlálni.

Leon nem restelte a fáradtságot, az egész czikket újra írni, s a pimaszságokat kihagyni belőle, s úgy adni be újra. A metteur-en-pages ugyan protestált ez eljárás ellen: ez már egészen új szedés, s kilencz órán túl a 24 krajczár per mille «n» betű duplán számíttatik: Leon azt is megfizette a saját zsebéből; még egy miláreszt is adott ráadásul.

Voltaképen sejtelme sem volt róla, hogy a gorombáskodás épen Rafaela, sőt Livia ellen volt intézve. Ő, a mióta e pályára lépett, nem járt se szinházba, se látogatóba: megfeszített szorgalommal tanult odahaza, mikor dolgát végezte a szerkesztőségben.

Másnap korán reggel (még csak nyolcz óra volt) szokatlan látogatás lepte meg Fürst Nornensteint: a fia, Princz Alienor.

Nagy dolognak kellett történni, hogy ez ilyen jókor fel legyen öltözve. Kifestve ezúttal nem volt.

– Nos? Mi dőlt fel?

– Olvasd ezt, szólt princz Alienor, odanyujtva a «Jerichói Kürt» festékszagú számát atyjának, melyben veres plajbászszal körülkoszorúzva tünt elő az olvasásra méltó czikk. A nyilvánosan megrótt főúri társaság egyik részese Rafaela herczegnő, s a másik én vagyok. Teendőm világos előtted. Én a szerkesztőségtől lovagias elégtételt akarok kérni. Leszesz-e párbajsegédem?

A fejedelem érzékenyen ölelte meg trónörökösét.

– Tehát mégis!

A vér nem válik vízzé.

– Ember vagy fiam! Mától fogva tegezni foglak. Rögtön sietek ügyedet elintézni. Tartózkodjál odahaza; a többi segédeid gondja lesz.

Azzal forrón megrázta fiának a kezét, lekísérve őt a bérkocsijáig, maga sietett legbensőbb barátját, gróf Kolabinszkyt felzavarni, második párbajsegédül.

Gróf Kolabinszky szivesen vállalkozott e lovagias feladatra, de kikötötte, hogy semmi irkafirka ne legyen a dologból, mert az ő melle rossz, a doktor megtiltotta neki az irást, meg hogy a kocsikkal egész a harcz szinhelyéig menjenek, mert a gyaloglás az ő egészségének megárt.

A szerkesztőséghez hajtattak egyenesen.

Gróf Kolabinszky, mielőtt belépett volna, beküldte az irodaszolgát recognoscálni, hogy nincs-e egy ablak nyitva az irodában? mert neki megárt a légvonat.

Az irodában még nem volt senki más, mint Leon.

A rendúr bemutatta magát és társát Leon előtt; elmondá, hogy ők princz Nornenstein Alienor képviselői: ki magát és másokat érzékenyen találva hisz a megjelölt czikk által s annálfogva azon czikk szerzőjét fölfedeztetni kéri.

Leon nem habozott a válaszszal.

– Azt a czikket én írtam.

Igazat is mondott – betűszerinti értelemben.

– Azon esetben kész-e ön a megsértettnek lovagias elégtételt adni?

– Sziveskedjenek önök e tárgyban az általam felkérendő két barátommal értekezni, a kik a megállapodást majd tudatni fogják velem.

Ezzel Leon két névjegyét átadta Alienor képviselőinek, megnevezett két barátjához intézett felhivásával őt ez ügyben képviselni.

Gróf Kolabinszky csak aziránti aggodalmának adott kifejezést, hogy nem laknak-e azok az urak a harmadik emeleten? mert neki a lépcsőmászás életveszélyes merénylet. Leon biztosítá róla, hogy mind a két gentleman első emeleti szállást tart.

Azzal meghajtották magukat; a két főúr eltávozott. Napoleon pedig leült polemiát írni a «Mene, Tekel, Fáresz» ellen.

Fél óra mulva megnépesült az iroda. Jött nagy zajjal a nemes czimboraság; felültek az íróasztalokra, leheveredtek a hirlapokkal terített pamlagokra és élczeltek a főszerkesztőre, a kit feltréfálni minden munkatársnak legkomolyabb feladata.

Karakán barátunk is berontott. Első dolga volt előkeresni a hirlap-petrencze közül a saját lapját, abból elolvasni a saját czikkét. «Hm! de kisimította valaki, én ezt nyomatékosabban írtam meg».

Azért maradt elég ok a megneheztelésre.

– Nem keresett engem itt valaki? kérdé türelmetlenkedve társaitól.

Azok élczeltek rá. Dehogy nem, «Szipoly» úr, «Nadály» úr, ismeretes uzsorások.

Ő más látogatókra lesett.

– Nem járt itt két idegen úr?

Az irodaszolga mondá neki, hogy korán reggel volt itt két finynyás úr; bizonyosan mágnások lehettek, mert nagyon fintorgatták az orrukat, mikor ebben a bokáig érő összesepretlen papirhalomban végig kellett gázolniok, de akkor még csak Napoleon úr volt itt, azzal beszéltek.

Karakán barátunk bajt kezdett szimatolni. Napoleon egy kis mellék-oduba húzta félre magát, hogy dolgozhassék; benyitott hozzá s megszólítá.

– Napoleon, te!

– Nix ungrisch! volt rá a rövid felelet a sürgős dolgozótól.

De végleg megállapodott Karakán barátunk gyanuja, mikor félóra mulva két fiatal urat látott belépni a szerkesztőségbe, kik már egyenesen Zárkány úr után tudakozódtak, s vele egyedül óhajtottak beszélni, aztán bementek hozzá, az ajtót gondosan betették maguk után, odabenn igen csendesen értekeztek és igen rövid ideig, aztán megint kijöttek és eltávoztak.

Karakán alig várta, hogy kihúzzák a lábukat, rohant be Leonhoz:

– Mit akartak ezek az emberek itt?

– Velem volt dolguk, az én magánügyemben.

– Ezek párbaj-segédek voltak!

– Arról nem szokás beszélni.

– Ki igazította ki az én czikkemet a páholyi fecsegőkről?

– Én.

– S ennélfogva most te fogadtad el a kihívást e czikk miatt princz Nornenstein Alienortól.

– De mi közöd neked az én dolgaimhoz?

– Szerencsétlen! Tönkre tettél! Koldussá tettél! kiloptad zsebemből a nagy «Treffert!»

Azzal tombolt ki és le és fel a nyomdába; torkon ragadta a szerencsétlen metteur-en-pagest, addig ki nem eresztette a markából, a míg az elő nem kereste neki egy határ országos szemét közül az ő eredeti ős igazi czikkének kefelevonatát, melyet szerencsésen megtalálva, futott lóhalálában egyenesen princz Alienor lakására.

Princz Alienort ez alatt már siettek felkeresni a segédei.

– Minden a legjobban el van intézve. Az ellenfél segédei kardot választottak, mi megegyeztünk «első vér»-re, holnap reggel hat órakor a szentlőrinczi erdőben.

– Sokkal jobb szerettem volna, szólt gróf Kolabinszky, ha zárt teremben történik; reggel deres a fű, az ember könnyen meghűti a lábát.

(Átkozott önzők az ilyen párbajvívók, hogy azoknak csak a saját egészségükre van gondjuk: a segédekével nem törődnek).

– Tehát korán kelj, szólt a rendúr, fiának atyai utasításokat adva, s reggelire igyál egy pohár rhumot, mely fölmelegít, meg egy pár lágy tojást. Ma délután aludd ki magadat, mert az éjjel izgatott lészsz.

– Ne legyen miattam aggodalmad, szólt princz Alienor, az egész dolog még csak fel sem izgat. Tapintsd csak az üteremet.

– Bámulatos! oly nyugodtan ver, mintha csak foxhuntingról volna szó. Nekem az első párbajom előtt egész nap lázam volt, s nem tudtam se ülni, se feküdni, folyvást szaladnom kellett. Ez a hidegvér már hollandi örökség. – De tudsz-e te vívni? Megállj, tanítalak egy pár mesterfogásra. Elhozattam a vívókardokat. Jer, tedd fel a ví-álarczot.

– Ah. Hagyj nekem békét ezzel a tréfával. Az én dolgom lesz az.

– De nem árt ezeket a fogásokat tudni. Állj csak ki a mensurába.

– De megtalálsz ütni.

– No ugyan nagy baj lesz! Életlen karddal.

– Csak mutasd te azt úgy a levegőben, nálam nélkül.

– Nézzed csak. Mikor az ellenfél en garde teszi magát: így ni, a kard belső felével egyet csapni a keze fejére, mindjárt vége van. Vagy ezt ni. Kétszer felül egymásután, a második vágás az ellenfél támadó tempóját szelve keresztül, okvetlenül annak a karját találja. Aztán meg ezt. Az ellenfél alvágását nem parirozni, hanem a kart felkapni, az ellenfél vágását átsuhantani s egyidejűleg eléje vágni, ez bizonyosan pofát talál.

– De ne hadonázz azzal a karddal, mert én csiklándom! Bizonyos vagyok én magamról, ne félts.

– No hiszen, a mi az ellenfeledet illeti, az iránt egy nagy kő esett le a szivemről. Megvallom: egy kicsit szepegtem. Ön tudja jól, gróf, az a mennykő-ficzkó, az a Karakán, a híres krakehler, csak azért van szerződtetve a «Jerichói Kürt» szerkesztőségéhez, hogy ha jön valaki elégtételt kérni valami czikkért, előálljon, s azt mondja: én írtam azt! Aztán tessék vele verekedni, a kit az ezredétől is azért bocsátottak el, mert mindenkit összevagdalt. Attól féltem, hogy nekünk is őtet fogják idetolni, s akkor nem lett volna más hátra, mint hogy magam verekedjem meg a ficzkóval. Szerencsére nagyon jókor jöttünk, s találtunk helyette egy görbehátú, nádtermetű, tintás ujjú diákot, a ki az első ijedtségben kivallotta, hogy ő írta a czikket. Igazság! meg se mondtuk neked az ellenfeled nevét. Micsoda bolond neve is van? valami Napoleon? Sárkány, vagy Tárkány, vagy Párkány. Nini. Mi bajod lett egyszerre Alienor?

Mi ám? Az, hogy akármiféle Napoleon legyen is az a bizonyos, de ez nem az az ember, a kivel princz Alienornak szerződése van ennyi meg ennyi czentiméterre.

– Rögtöni szívdobogás… hebegé Alienor.

– No, az ugyan rosszkor jön! Micsoda kisasszonyoknak való betegség ez! Igyál egy kis hideg vizet. A Pontius Pilátusra! Hogy ver egyszerre az ütered! Nem szeretem ezt a bajt sehogy sem. Egészen reszketsz. Még a szád is fehér lett. Teringettét. Igyál inkább egy pohár rumot, s lélekzelj egyet nagyot. Hiszen csupa erő, izom vagy. Két olyan ficzkót megennél kenyérre kenve, mint az ellenfeled. Egy inséges Napoleon.

De princz Alienornak egyszerre az egész kedve odalett. Ez a quiproquo neki semmiképen nem tetszett.

– Én nem tudom…

– Mit nem tudsz?

– Nem fog-e Rafaela herczegnő megneheztelni?

– Csak nem bántad talán meg a kihívást?

– Oh azt nem. De úgy látom, hogy ti még is követtetek el egy inconvenientiát a kihívásnál.

– Teringettét! Te adsz nekem leczkét abból, hogy mik a párbaji convenientiák?

– Journalsértésnél mindig alternativát szokás feltenni, vagy revocálja a czikkiró a sérelmet, vagy fegyveres elégtételt ád. Ti az elsőt meg sem kisérlettétek.

A két főúr megdöbbenve nézett egymásra. Az igaz, hogy az első se kérve, se ajánlva nem igen volt.

A rend-úr kezdett kétségbeesni fia fölött. Az rettenetes volna.

E kényelmetlen helyzetet egész alkalmilag szakítá meg a belépő komornyik.

– Egy úr van itten, erővel be akar jönni. Nincs látogató jegye. Valamit beszél Jerichoról, hogy odavaló.

Princz Alienor arczát egy reménysugár deríté fel.

– Bocsásd be.

Karakán barátunk rontott be a szobába. Fujt a sietségtől, s a homloka csupa izzadság volt.

– Alászolgájuk uraim. Az én nevem Karakán Absolon, a «Jerichói Kürt» főmunkatársa. Csak most értesültem, hogy önök uraim, princz Alienor megbizásából, a szerkesztőségben jártak, s ama bizonyos szinházi czikk szerzője után tudakozódtak. Azon czikk szerzője, uraim, én vagyok!

(– Nos, mit mondtam? dörmögé gróf Kolabinszkyhez Nornenstein fejedelem.)

– Becsületemre esküszöm, hogy én írtam azt a czikket; heveskedék Karakán Absolon, itt van az eredeti kéziratom, azon módon, a hogy a szedőinas bepiszkolta a festékes ujjával, itt az eredeti szedés, a hogy én azt megírtam; az a másik úr, a ki a szerzőséget magára vállalta, csak átidomította azt; maga ott sem volt a szinházban. Én vagyok a szerző, igaz, katholikus hitemre esküszöm. Önök tartoznak nekem hitelt adni. Tanúkkal is bizonyíthatom. S én azt nem engedhetem, lovagias érzületem tiltja, hogy az én vétségemért más valaki bünhödjék. Én nem bújok el senki háta mögé. A mit írtam, azért helyt állok, ha ott maradok is.

– (Ettől féltem, dörmögé Nornenstein Octavian rendúr. No ez szép fordulat. Tudtam előre.) Azután nyugalmat erőltetve, fordult Karakánhoz. De uram, ha ön lovagiasságra hivatkozik, akkor tán megengedi magához azt a kérdést intézni, hogy nem találná-e helyesebbnek egy olyan megbántást, mely nőket is érintett, szintén hirlapi úton helyrehozni?

Most egyszerre mindkét segédjének bámulatára előlépett princz Alienor. Arcza büszke volt és fejtartása vakmerő.

– Semmi egyezkedés! Én nem kívántam revocálást! Az csak ráduplázás volna a bántalomra. Én fegyveres elégtételt kértem, s azt követelek.

Nornenstein Octavian fejedelem azt hitte, hogy fiából most a hamis becsvágy beszél, s csitítva sugá oda neki:

(– Te, fiam. Ez a legveszedelmesebb verekedő a monarchiában.)

Princz Alienor fennhangon válaszolt rá.

– S én nem bánom, ha vívómester is! Ő még dicsekszik azzal, hogy engemet, és még más valakit, a kinek én védelemmel tartozom, megbántani merészelt. Én e megbántás emlékét oda akarom neki a pofájára feljegyezni.

Karakán Absolon arcza ragyogott a dicsőségtől. Oda! oda! Egy tíz czentiméter hosszúságút!

Fürst Octavian Nornenstein pedig meg volt dicsőülve.

Odament fiához és keblére szorította.

– Most ismerek a saját véremre benned! Épen így szóltam én, mikor egy névtelen megbántás okozójául egy óriást, az orosz ezredest találtam magam előtt; gyermek voltam: az meg egy hős; én is azt mondtam, a mit te. Mindegy! Én megakarom azt az embert ölni! És megöltem.

(Jaj, hogy dörzsöli a képemet a szakállad!)

– Nos, hát uram, Karakán Absolon úr, nevezze meg ön a segédeit, a kikkel értekezzünk, s mondja meg, hogy a nap folytán hol találhatjuk meg, ha szükség lesz rá.

A nagy viador mondott két hozzá méltó gentlemant, s olyan nagy volt az öröme a fölött, hogy ajánlata elfogadtatott, hogy még bucsúra is nyujtá kezét princz Alienornak, mikor eltávozott. Szerencsére ez jobban betanulta szerepét, s eldugta a kezét a háta mögé.

– Futó bolond! dörmögé utána Octavian fejedelem.

– Nem szeretnék vele egyedül találkozni valami erdőben; volt gróf Kolabinszky észrevétele.

A két úr azonnal fölkerekedett és ment azt a két gentlemant innen-amonnan összeszedegetni, a kik az ellensegédek lesznek; gróf Kolabinszkynek ismét nem kellett sok emeletet járni, mert mind a két distingvált úr a kávéházban volt található. Délig rendbehozatott az ügy.

Nornenstein Octavian fejedelem túl a rendén meg volt elégedve utódjának magatartásával. Első vérre fog menni. Itt minden a pillanatnyi sugallattól függ. Végtére is Alienorban fel van ébresztve a férfiszellem; ez volt a főczél: ez a tiszta nyereség. Lehet, hogy ő is sebet kap; annál jobb ránézve. Az első sebbel fel van az ember avatva hősnek.

A mellett az urak érdemesnek sem tartották még Zárkány Napoleonnal, vagy annak segédeivel is szóba állani, s a változásról őket értesíteni. A dolog nagyon érthető volt. A szegény tintásujjú megszeppent, mikor megtudta, hogy karddal fognak a nyaka körül járni, s sietett hirtelen maga elé tolni a conventionatus viadort, az most örül, hogy kihúzhatta a lábát a sárban hagyott csizmából, s mezítláb megmenekülhetett. Jó lesz szegénynek békét hagyni.

Hanem ennek a téves felfogásnak azután az a következése lett, hogy Zárkány Napoleon másnap jóval a kitüzött óra előtt első volt a kijelölt helyen megjelenésben segédeivel és orvosával együtt, s jó öt perczet várt, míg a szentlőrinczi úton egy másik fedett hintó is utána érkezett; melyből megint Karakán barátunk segédei ugráltak elő. Ezek nem hoztak magukkal feltsert, gondolták, majd hoz a princz.

A két összetalálkozó consortium aztán rettenetes farkasszemet nézett egymással. Tévedés nem lehetett a dologban; mind a kettőnek az utasítása: balra a csőszháztól, a tölgyes közepén levő tisztás volt.

– Hát ti mit kerestek itten? Kérdezé Karakán Absolon Leontól.

– Azt én kérdezhetném inkább tőletek, a ki elébb foglaltam el a tért.

– Adjatok nekünk helyet, mi most verekedni akarunk.

– Azt nekem nem szükséges megtudnom. Verekedhetsz, a mennyit akarsz, de itt, és ebben az órában nem.

– Miért nem?

– Azt mondják el egymásnak a segédeink, ha jónak látják.

– Napoleon öcsém, ne hozz ki a türelmemből. Én nem parlamentairozok sokat. Nekem ma itt párbajom van princz Nornenstein Alienorral.

– Az nem lehetetlen; mihelyt az enyim be lesz fejezve ugyanazon gentlemannel.

– No most már elég. Princz Alienor az én ellenfelem. Ő provocált engem szabályszerüen.

– Az én kihivatásom ép oly szabályszerüen esett meg.

– De ez tévedés volt; félreértésen alapult.

– Erről engem nem világosított fel senki.

– No hát felvilágosítlak én.

– Te pedig nem vagy Nornenstein képviselője.

– No hát vagyok a magam képviselője, s már most én mondom, hogy tisztulj innen; mert különben velem gyülik meg a bajod.

– Az is megtörténhetik.

– Zárkány úr! Én nagyon röviden szoktam azokkal elbánni, a kik a lábukat előttem keresztbe teszik.

– Nem kétkedem benne.

– No hát, az istenfáját! vagy elmegy ön innen, vagy velem verekszik meg elébb.

– S minthogy nem megyek el innen, a míg mások nem engedik meg…

– Hát akkor csak le a kabáttal, aztán ki a gyepre! Egy, kettő, három, az idő rövid.

– Az megint igaz.

A segédek hasztalan vetették magukat közbe; Karakán henczegett pogányul, Leon pedig csak vállát vonogatta. Egyik sem akart tágítani. Utoljára is rájuk kellett hagyni, hogy verekedjenek össze inpromptu.

Levetkőztek. Karakán bikaerejű test volt. Zárkány Napoleon karcsú, nyulánk; de hosszú karú és lábszárú.

Karakánnak meg voltak a professionatus henczegő modorai. Markába köpött, mikor a kardot a kezébe vette; mutogatta a foga fehérét, gyönyörüséggel, valódi étvágygyal mosolygott ellenfelére, ravaszul hátrahúzta magát, s karját úgy összehúzta, hogy öklével vállát érinté, s mikor előre csapott, vadállati horkantást hallatott, s a lábával nagyokat dobbantott. Mindez könnyen megzavarja a tapasztalatlan ellenfelet. Aztán az volt a szokása a vivásnál, hogy nem sokat törődve a védmozdulatokkal, első rohamra, mint a medve, legázolta ellenfelét, s annak nem engedett időt a támadásba átmenni. Ezzel rendesen megpiszkolta elleneseit, s ha maga is sebet kapott, az nem sokat számított.

Hanem ezúttal mégis olyan vívóval akadt össze, a kinek szintén meg voltak a maga sajátságai. Leonnak meg abban állt a fortélya, hogy hosszú karjai voltak, s azokkal úgy betudott vágni az ellenfél kardján keresztül, hogy az maga sem értette, hogy jutott ahhoz a vágáshoz? A mellett a hosszú lábainak is jól tudta hasznát venni. Szökelt előre és hátra. Nem lehetett rárohanással letörni, mert ő épen olyan gyorsan tudott hátrálni, s hátrálás közben finom, kimért visszavágásokkal ellenfelének meggyüjteni a baját. Úgy elszökött Karakán elől, hogy nem birta kardhegyre kapni. «A tánczmesteres istenfádat».

A csetepaténak eredménye ez lett:

Először kapott Karakán barátunk Leontól egyet a jobb pofájára, a mi, ha princz Alienornak számított volna, megér huszonnyolczezer forintot. Akkor Leon egy kicsit hagyta magát kergetni, s e közben ott felejtett neki a mellén egy tizenöt czentimérnyi vonalt, tizenötezer forint értékben, azután nem tagadhatott meg tőle egy tizenkét czentiméternyit a karjára, végül megtisztelte pour la dame a kezefejére egy ötezeressel: úgy hogy az együtt egy igen csinos összeget repræsentált volna, ha princz Alienortól vette volna eredetét. Az utolsó vágás egyúttal harczképtelenné is tette ellenfelét. Ez volt az utolsó cotillon-figura.

Mikor princz Alienor a segédjeivel és orvosával megérkezett a találkozás szinhelyére, már akkor Karakán ki volt terítve a gyepre, s három ember varrta és ragasztotta össze a bőrét, míg körüle vérázott szivacsok hevertek.

Alienort az ájulás környezte e látványra.

Leon segédjei nem késtek a felvilágosítást megadni Alienor segédjeinek. A két munkatárs összeveszett azon tisztesség felett, hogy melyiknek legyen joga princz Nornenstein Alienornak elégtételt adhatni a «Jerichói Kürt»-ben megjelent, s mindkettőjük által jogosan sajátul elismert czikk miatt? Zárkány úrnak kedvezett a sors, a kinek a cartellje különben is fennáll.

Ezt nem lehetett eltagadni.

És már most az az ember, a ki a gyakorlott spadassint így tönkre aprította, hogy fog még tánczba kerekedni princz Alienorral.

(– No most már fiam csak hidegvér! dörmögé Octavian Alienor fülébe.)

Princz Alienor halavány volt, mint egy sápkóros leány; hanem azért erőt vett magán, hogy ideges borzalmát el ne árulja.

Ideges ellenszenve volt a köszörült vas iránt, a mit ott szeme előtt törölgettek meg a harasztban a vértől. S neki most azt a vasat meg kellett fogni és szembe állni azzal az emberrel, a ki már egyet lefektetett a fübe. De meghalni könnyebb, mint visszalépni.

Mikor apja odalépett hozzá, hogy a fekete selyem kendővel átkösse a kezét csuklóban, hogy az üterét ne érje a vágás, ijedten sugá neki:

– (Neked lázad van.)

Mielőtt az ellenfeleket levetkőztették volna, gróf Kolabinszky, a segédek egyike, hogy ezúttal a párbajszabályok minden szakaszának eleget tegyen, föltette a kérdést a vívandók elé, hogy nem hajlandók-e kibékülni? nevezetesen a sértő fél nem akarja-e a sértést megkövetés által helyrehozni?

Ezt mindig meg szokták kérdezni, de a felelet rá rendesen az, hogy «nem».

Ezúttal azonban kivétel történt. E felszólításra Zárkány Napoleon azt felelte:

«Igen».

És azzal oldalzsebébe nyult, s kihúzott egy iratot.

«Én ezennel nyilvánítom önök előtt, hogy ama czikkben foglalt megsértéseket bánom és rosszalom, s azokért a sértetteket megkövetem és tölük bocsánatot kérek, ezt irásban is adom, s felhatalmazom önöket, hogy e megkövetést hirlapilag közzétegyék».

Princz Alienor új életre feltámadva érzé magát. Egész hévvel ragadá meg Leon kezét és kérte, hogy nevezze őt ezentúl barátjának, egyedüli igaz barátjának.

– Erről ismerni meg az igazi gavallért! szólt beavatkozva a kézszorongatási duettbe Octavian fejedelem. Ez a nemesi bátorság: elismerni és visszavonni a megbántást férfiasan, ha megérdemli a bántott fél.

Napoleon pedig nem szorongatta vissza a kezeiket. Csendesen mosolygott. Gondolta magában: mégis csak én vagyok itt a legnagyobb komédiás; megkövetést teljesítek egy czikkért, a mit egy harmadik írt, s a miben az megsértett egy hölgyet, a kit én tisztelek, s egy másikat, a kit szeretek; s még ezért agybafőbe hagyom magamat dicsértetni.

Leon pedig e váratlan ötletével annyira meghódította a kedélyeket, hogy még gróf Kolabinszkynak is az jutott eszébe, hogy felső kabátját rásegítse, nehogy meghűtse magát a felhevülés után, s egy perczre még is elfeledkezett saját magára vigyázni.

A TRAGOEDIA VAUDEVILLEBEN VÉGZŐDIK.

– Jó reggelt, kedves Zárkány barátom, köszönte be egy reggel Leonhoz Nornenstein Octavian fejedelem; lássa, már úgy vagyunk önnel, mint a megszorult adós a jótékony hitelezővel: mentül jobban eladósodtunk nála, annál többet követelünk tőle. Ön minket lovagias eljárásával teljesen lekötelezett, s már most azt nyerte vele, hogy le nem rázhat a nyakáról. Annak a fatális affairenek még folytatása is van. Nézze csak: micsoda levelet ír nekem az a rettenetes Karakán! Olvassa csak el. Senkivel sem merem közölni, mert ha kipattan belőle valami, akkor kivándorolhatok a fiammal együtt Tazmaniába. Egyedül önhöz van bizalmam. Ön olyan nagyon megnyerte azt. Nos mit szól ehhez a históriához? A ficzkó leirja, hogy micsoda szemfényvesztési kisérlet volt ő közötte és fiam között. A fiam megvette az ő pofáját, hogy ráhúzhasson egyet, drága pénzért. Én azt el is hiszem, ez az ötlet nagyon hajaz az én fiamhoz. Egészen beillik a conduitjába. A bramarbas ám megkapta a vágást a pofájára; de nem a fiamtól, hanem öntől, per procura. Persze, hogy ennek most Alienorra nézve semmi becse nincsen. De Karakán úr csak viseli azt mégis. Már most ez az ember azzal fenyegetőzik, hogy ha én neki ennyi, meg ennyi pénzt rögtön le nem teszek, hát ő ezt az egész történetet kinyomatja, minden hirlapnak megküldi, annyival is inkább, mert Kolompy úr ama párbaj indokai miatt, de még inkább a következményei miatt neki felmondott, most ő kenyér nélkül maradt, harcz- és ir-képtelenné lett: ezt a levelet is balkézzel calligraphiázta. Már most mit csináljak én ezzel az emberrel? tanácsoljon ön. Agyonüssem-e? Befogassam-e? Vagy kifizessem! Hogy elhallgasson.

– Egyiket se kisértse meg ezek közül magasságod. Az agyonütést ily esetben hazai törvényeink tiltják, a befogatást pedig nem rendelik el. A kifizetés végre semmi czélra sem vezetne, mert a mint a pénz elfogy, megint itt volna a fenyegetéssel, hogy szólni fog, ha nem adnak. Magasságod erszénye fölött örökösen egy damoclesi zsebmetszőkés függne. Hagyja nálam ezt a levelet, holnap reggelig elintézem az egész dolgot.

– Tartok tőle, hogy már eddig sem egészen titok az a cselszövény, a casinóban csipkelődő észrevételeket hallottam elejtegetni.

Másnap reggel a «Jerichói Kürt» tárczájában teljes szövege szerint megjelent Karakán Absolon levele Nornenstein Octaviánhoz a princz Alienorral kötött szövetség meséjével együtt.

Nornenstein Octavián az ágy mennyezetéig ugrott fel fektéből, a mint ezt megpillantotta: «Perfidia, toronymagas!»

Hanem aztán mikor végigolvasta a czikket, akkor kellemesen volt megnyugtatva. Zárkány Napoleon zárszavai a közönséget hivták fel itélő biróul, hogy lehet-e hitelt adni ily izetlen, esetlen eszmeficzamnak, a mit egy gyanús egyéniség gondolt ki, egy a közvélemény előtt magasan álló család megsarczolására, mely e kicsikarási szándék és rágalom ellen legjobb védelemnek találja azt szórul-szóra közölni, átadva a fenyegetőt a közvélemény törvényszékének. Az egész vad mese különben nem is eredeti gondolat, szórul-szóra volt az megirva Grandmesnil: «Le duel payé» czímü vaudevillejében, a mit a Port-Saint-Martinban előadtak, ki is fütyöltek az első előadásnál. Tehát nemcsak rágalom, hanem még plagium is hozzá.

Fürst Nornenstein sietett Zárkány Leonhoz.

– No ön szépen megijesztett! Hanem aztán megvigasztalt. Így csakugyan agyon van ütve a mendemonda. De ugyan mondja csak ön: valóban létezik egy ilyen monsieur Grandmesnil, a ki egy hasonló tartalmú «Le duel payé» czimű vaudevillet irt?

– Nem tudom; mert én soha sem hallottam a nevét.

– E szerint ez mystificatió? magyarán, hazugság?

– Olyan hazugság, a minőt az ember a rablónak fel van jogosítva mondani, ki pisztolyt szegez a mellére.

– De koczkáztatja ön, hogy valaki nem restelli azt a fáradtságot, hogy elmenjen Párisba, s felkutassa a Port-Saint-Martin szinház könyvtárát s kiderítse, hogy az a darab nem is létezik.

– Az alatt rég elfelejtik itthon az egész ügyet, s ha kiderítik a mystificatiót, csak engem nevetnek ki érte; én pedig ujságiró vagyok, rajtam elfér.

– Köszönöm. Már most mit gondol ön, nem jó volna, ha ön ezt az egész ezer forintot ebbe a hirlapba betakargatva, annak a ficzkónak elküldené.

– De az bizony annak nagyon jól fogna esni.

Ezért ugyan aztán Leon kapott Karakántól egy levelet vissza, melyben elneveztetik a világ minden nyelvén tolvajnak, rablónak, haramiának; hanem az ezer forint nem küldetik vissza.

Ezzel aztán princz Alienor első kirohanása a tettek mezejére szerencsés visszavonulásával végződött, azt azonban mindenki tudta, ha nem mondta is, hogy ezúttal a nornensteini Pratz dynastiának Zárkány Napoleon volt a Szobieszkyje.

Azt az érzékeny szivüek megnyugtatására megjegyezhetjük, hogy azért Karakán barátunk nem maradt kenyér nélkül: átment a radicalis irányáról ismeretes «Isten ostora» czímű szélsőbali laphoz főmunkatársnak, a hol tárt karokkal fogadtatott.

POMPEIA.

– Kedves Leon, úgy látom, hogy ön nem azzal a szándékkal jött a bálba, hogy tánczoljon; hanem inkább látni szeret. Látni pedig sokkal jobban lehet az embernek másodmagával, mint egyedül. Tehát innen a jázminbozót mögűl legjobban körültekinthetjük az egész világot, a nélkül, hogy útjába esnénk valakinek, a ki megzavarja beszélgetésünket, azzal a szeretetreméltó kérdéssel, hogy jól szolgál-e egészségünk? Gyönyörű szép terem! Az egész Etelváry herczegi palota hasonlít az én nornensteini várlakomhoz «kicsiben». Csak a felséges szép park hiányzik körüle, a mi oly mulhatatlanul kiegészítő része egy uri laknak; azok a fenséges négyszáz éves hársfák, azok a nemesi czímerei egy kastélynak. Hja biz azt egy varázsszóra előidézni nem lehet. Épületet lehet emelni pénzért, de a szép terebélyfa ősök hagyománya, s egymást tiszteletben tartó ivadékok öröksége. A szép ősfák hiánya még sokáig el fogja árulni önök fővárosáról az ujdonsült nemességet, hogy ez csak egy európai Chicagó, a palotasorok még magukban nem teszik meg. A másik, a mi első tekintetre az amerikai keletkező új városokra emlékeztet, egy nagyobbszerű templom hiánya. Minden világvárosnak van legalább egy cathedráléja, mely messze kimagasodik a ködből, a miben a többi házak tömkelege összefoly, s jellemet ád a városnak. Önök ezen könnyen segíthetnének. Csodálom, hogy rá nem jöttek még maguktól. Ausztria herczegprímása Bécsben székel, Francziaországé Párisban; az önöké pedig Esztergomban. Milyen könnyen megtehetnék önök, hogy az is tegye át székhelyét Budapestre, s emelje gazdagságával, fényével a fővárost. Akkor aztán majd lenne Budapestnek bazilikája is.2) Hanem azt persze nem azon kellene kezdeni, hogy a hozzá tartozó elemeket szószékről és hirlapokból folyton-folyvást insultáljuk. Nem önt értettem: ön kivétel a sok közül. Annyi bizonyos, hogy egyik irány a másikat kizárja. Gyárkémények és bazilikák egymás szomszédságában egyidejűleg nem emelkednek. Prága ős nemesi fényét csak az Altneu zsinagóga kormos barlangja egészíti ki s a zsidóváros sikátorai. Én nem azt mondom ezzel, hogy az ujabb kor nemességének meg kell vetni az üzletet. Ellenkezőleg. Az üzletet magát kell nemessé tenni. Mi voltunk a földbirtok fejedelmei hajdan; lehetünk mi pénzfejedelmei a jövőben. Miért engednők a pénzbáró, pénzkirály rangját másoknak, mikor azokat magunk is megtarthatjuk? Ön előtt bizonyosan eléggé ismeretes lesz, hogy a katholikus szövetségnek, mely Európa sorsát intézni fogja örökké, nem a péterfillérek perselyében áll minden gazdagsága. Az legalább harmadfél milliárd franknyi tőkével rendelkezik: egy teljes ezer millió osztrák forinttal. S irányt ad a brüsseli és párisi pénzpiaczoknak. E tőkének nagy része a jelenlegi bizonytalan viszonyok között rendelkezhető állapotban van, s csak egy kedvező véleményáramlatnak kell megindulni az ön hazájában, s ez olcsó pénztömeg önkényt ideomlik, s önöknek egy varázsütésre támad minden intézményük, eszközük, a mi gazdagodásuknak életföltétele; lesz jegybankjuk, világkereskedelmük, hitelük, gyáriparuk. Ezek nem dogmaticus subtilitások, ifjú barátom, ezek korszükségek. Ez föld és kenyér. S egy ilyen lendületnél az olyan tehetségnek, mint az öné, magas emelkedés kinálkozik. Egy az ügynek tett jó szolgálat, s ön mint félmilliomos ébred föl. – Én nem tréfálok. Ön ismeri azt a keleti mesét, a hol egy bűvös lakban alvónak tizenkét dzsin jelen meg éjjelenkint, kezébe adnak egy vasvesszőt, aztán ott tánczolnak előtte, nem hagyják aludni, végre mindenik dzsin odadob neki egy réz aspert, s azzal eltünnek; a nyomorult így éldegél tizenkét aspernyi alamizsnából. Egyszer az öcscse hál helyette a megbűvölt szobában, s az a dzsinekre ráver a vasvesszővel, s ez ütésre azok egyszerre arany-szobrokká változnak. Így lesz önnel is. Az ön rézaspergyűjtő fönökét rövid időn megérdemlett nyugalomba helyezzük, s ön lép helyébe, mint lapvezér, s akkor kezében lesz már a vasvessző, melytől a dzsinek aranynyá válnak. De a fecsegés közben egészen elfeledkeztünk a társaságot szemügyre venni, mely előttünk hullámzik. – Ime, itt a magyar «high life». – Ez is új szerzemény: csak azóta támadt, a mióta sikerült önöknek az udvart megnyerni – vendégül. Mert még csak vendég az; itthon nincsen. A budai királyi lak nem rezidenczia még, csak királyi leszálló hely. Most mégis látni már egy magyar főúr tánczvigalmán fényes katonai egyenruhákat és rendjeldíszitett férfiakat. De ezek még mind nem a legfőbbek közül valók. A küldiplomatiának nem a nagykövetei, csak a consulai vannak itt. A jelenlevő katonai celebritások közül legkitünőbb Falbenheim lovag, de ő még csak tábornok, bár derék vitéz, ki Sadovánál nagy érdemeket szerzett s pártunknak kitünő híve: az ő pályafutásának magasabb része azonban még a jövendőben van. Majd meg fogom önöket ismertetni egymással. Ő ugyan az irók irányában kissé feszes, mint a kik merő ellentétei a fegyelemnek, subordinatiónak, hanem önért kivételt fog tenni, úgy hiszem. Az is feltünő, hogy ilyen ünnepélyeken alig látható egy főpapi palást. Más ország előkelő terméből az nem hiányzik. Alig látok többet egy-két violaszín soutanenál, s azok is inkább akadémikusok, mint prælatusok. A születési aristocratia, az meglehetősen együtt van. Az ilyen főurak, mint Etelváry herczeg, valóban mindent megtesznek, hogy az elmulasztottat helyrehozzák. Odahagyják Párist, a hol annyi a finom élvezet; nem mennek Nizzába, a hyerei szigetekre telelni, a mit egészségük megkivánna; lelépnek a küludvarok fényes parquettjeiről, a hol szerepet lehet játszani, s hazajönnek, palotákat építenek a fővárosban, elnökölnek a közgyüléseken, feljárnak a muzeumba főrendeket játszani, ölelkeznek a bundás hazafiakkal, szónokolnak anyanyelvükön, úgy, mint aki nem szokott hozzá, hogy mezítláb járjon a göröngyös úton; olvassák a németből fordított ujdonságokat magyar hirlapokból, samaritánus felebaráti szeretettel hallgatják végig mindazt, a mit a Skala, Coventgarden, Theatre Français, Odeon és Varietésben külön tálaltak fel, itt együtt; vesződnek a közintézetekkel; nevelnek szülőiktől elhagyott gyermekeket, adakoznak minden inség és művészet számára, keresik az elvesztett tehetségeket, szindarabokat játszanak, tableauxokat componálnak, laczikonyhán árulnak szent czélok gyarapítása végett, felöltöznek középkori lovagoknak nemesi ünnepélyek alkalmából, törekszenek a népet kevesebb káromkodásra s több istentiszteletre szoktatni; munkát adnak az itthoni iparosnak és kereskedőnek s mindezzel azt nyerik, hogy torzképeket, carricaturákat csinálnak róluk az élczlapokban: de azért mégis folytatják, mert meg akarják mutatni, hogy az a «kis» ország, mely nekik ideáljuk, mely őseik hazája, nem «volt», hanem «lesz». Lássa ön: ez az, a miben egy hiten vagyunk. De most veszem észre, hogy nagyon is belemerültem a politizálásba. Önkényt jön. A magyar high life férfiairól beszéltem, s itt önkényt merül fel az az észrevétel a szemlélő előtt, hogy a magyar főrend nem az a büszke, önérzetteljes kaszt, a mi az angol, az orosz, a német, még a cseh is; a magyar mágnás érzi azt, a mit én, az indigena érez Magyarországon, hogy keresni kell a nagy zsarnok, a közvélemény jóindulatát, s eltűrni önkénykedéseit. – A magyar főúr már nem is a neve elé, hanem a neve után írja azt, hogy «gróf», «báró», «herczeg»; mintha első volna a lába, azután jönne a feje, utoljára a koronája. Hanem aztán a mi a hölgy-részét illeti a társaságnak, az előtt porrá leszek feltétlen hódolatomban. Hivatkozhatnám első Sándor czárra, ha szükségem volna tekintélyekre, a ki azt mondta a magyar hölgyekről egy tánczvigalomban, hogy «ez egy csupa királynékból álló társaság!» Mily gyűjteménye a szépségeknek! És mily különfajú szépségek; az arczok metszése, az arczszín, a szemek, a hajzat, a termet plastikája, mintha a világ minden nemzetének szépségei tartanának nemzetközi kongresszust. De mindannyi között, valljuk meg az igazat, legjobban meghódít Rafaela herczegnő szépsége. Párisnak ezúttal aligha összeütközése nem lenne a mythologiával. Junónak adná az aranyalmát. Ilyen lehetett Junó leánykorában. A férfi semmivé lenni érzi magát mellette. Istennő! neked társul nem elég egy fejedelem, neked egy isten kell férjül. Csak a végtelen jóság, szelidség, mely arczáról sugárzik, teszi halandókra nézve elviselhetővé emberek közötti megjelenését. Mennyivel másnemű szépség az a másik! Az a miénk. A német szépség. Falbenheim Pompeia, a tábornok leánya. Az a haj nincs rizsporozva, magától oly fehér, mint a len, mint az oxydált arany. Hosszan zilált hullámokban hagyja leomlani, hogy lássák, miszerint nem mesterkélt szinű. Mennyi elevenség arczkifejezésében! Báj, humor, kötekedés egymást fölváltva gyorsan, s néha bűvszerű összekeveredésben. A szellem egyesülve a szépséggel. Akarja ön, hogy bemutassam neki? Most épen végződött a franczia négyes, s ő helyére ment.

– Kérem, magasság!

– Hanem aztán vigyázzon a szivére!

– Nem nagy kár érte, ha elvész.

Ezzel karon fogta Nornenstein fejedelem Leont, s odavezette a magas társaságon keresztűl Falbenheim Pompeiához, bemutatta őt s aztán utána dobta az úszó kötelet; eviczkéljen ki a partra ahogy tud.

– Igen örülök, hogy önt megismerhetem, szólt Pompeia Leonhoz; Nornenstein megigérte nekem, hogy alkalmat ád rá önnek bemutatásával. Én vártam önre.

Leon úgy találta, hogy Pompeiának a fekete szeme is ép oly szelid, szende ragyogású, mint a kék. (Ez veszedelmes assaut volt első fogadásra.)

– Bárónő, tekintse, hogy én a gyenge nemhez tartozom.

– S bánjak önnel irgalommal, nemde? Sajnálom, hogy nem tehetem. Annak bizonyságául, hogy milyen bizton számítottam önre, nézze tánczrendemet. Itt a füzértáncz helye betöltetlen van hagyva. Akarja ön, hogy odairjam az ön nevét?

– Soha fényesebb lapra ne legyen írva a nevem.

– Én azt is meggondoltam, hogy nem koczkáztatok-e vele valamit? Ön lehetett volna a füzértánczra már más valakivel foglalkozva. De én kiszámítottam azt is, hogy nincsen. Én ügyeltem rá, hogy mely hölgynek mutattatja ön be magát. Láttam néhány szót váltani Rafaela herczegnővel és elválhatlan barátnőjével Livia kisasszonynyal, azontúl senkivel sem. Princz Alienortól viszont azt tudtam meg, hogy ő foglalkozott a herczegnővel a cotillonra, s így bizonyosan számítottam önre.

Leon úgy tapasztalá, hogy Pompeiának a kék szeme is ép oly csábító, oly csalfa, mint a fekete.

Kettészakítá a társalgást a rázendülő polka, melynél Pompeia bárónőt a tánczosa sietett elrabolni; arra aztán Napoleon is elszédelgett a társaság közé.

A kinek egy hölgy a cotillonrovatot hagyja fenn, annak nagy oka van e dicsőségével elbizakodni. A két óráig tartó füzértáncz alatt több idő van az ellenőrizetlen társalgásra, mint a keringőre. A kedélyes zürzavarból mindig visszatér mindenki a maga párjához, s két órai megszokás egymást a maga párjának tekinteni: már egy darab együttlét.

A füzértáncz csak a nyugóra után kezdődött; mikor egy lelkesítő vacsora behatása vállalkozóbbá teszi a kedélyeket, mikor a mellbokréták már el vannak hervadva, a hajfürtök lelankadtak, s a csipkefodrok gyürődöttek; mikor már azt mondja az ember mindenre: bouquettra, hajfürtre, csipkére és – szívre: hadd pusztuljon, ha elkezdett!

Nornenstein Octavian fejedelem mérgesen jött ki a férfibuffettből. S fenhangon gondolkozott, úgy, hogy akárki meghallhatta:

(«Átkozott flamand vér! Nem hiába almaboron hízott Mynheer volt az anyai ősöd! Három pohár pezsgő leüti a lábáról. Én csap alul tanultam inni a bort, nem folyondár virág tölcséréből. De azért se fogod csúffá tenni a Nornenstein-czímert!)

Azzal fölkereste Rafaela herczegnőt, s így adta neki elő a bajt.

– Herczegnő! Az én Alienoromon az a baj esett, hogy elcsúszott egy narancshéjban, s kificzamította a lábát. Sebaj; minden jól lesz. Én jövök magamat felajánlani a fiam helyett tánczosul, s igérem, hogy becsületére fogok válni a cserének.

A herczegnő kecsesen nevetett és kezet adott rá. Octavián fejedelmi rendúr élére állt a colonne-nak, s az egész társaság egyhangú véleménye az lett, hogy soha még elmésebb, ügyesebb cotillonvezér nem működött a küzdtéren, mint a minőt a véletlen ajándékozott. Octavián délczeg és ideges férfi volt, könnyen tánczolt s tánczosnéi repültek inkább, mint lejtettek vele. Az egész mulatságnak új érdeket, vervet adott az a körülmény, hogy az öreg gárda lépett a sorompóba, s bizony megszégyenít minden fiatalt, – Nornenstein hangja, alakja uralkodott az egész teremben.

Az alatt fesztelen beszélgethetett egy ifjú tánczosnőjével, annak széktámlájára támaszkodva.

– Én mindent elolvasok, a mit ön ir. És az mind úgy jön nekem, mintha mindazt a gondolatot ébresztené fel bennem, a mi eddig csak álomban élt nálam. Mások is írnak e tárgyról; de azokon meglátszik a kényszerített buzgóság. Az ön mondatain áttündöklik az egyszerű meggyőződés. És aztán nemcsak azt olvasom, a mit ön ir, hanem azt is, a mit ön ellen írnak. A «Mene, Tekel, Fáresz» minden füzete meg van nálam. Az egy rendkívüli ember. Nem is ember, hanem dæmon. Ötletei elkábítók, világnézete képes a gyönge fejűt elszédíteni; megrémít vakmerőségével, s dühbe hoz kegyetlenségével, melylyel ellenfeleit megkínozza; gyanusításai úgy hasonlítanak az igazsághoz, hogy szinte fájnak az olvasónak. Mondja csak, hogy tudnak az írók egymással ily kegyetlenül bánni?

– Biztosíthatom róla báróné, hogy az nekünk nem fáj. Úgy vagyunk már trainirozva, mint az angol öklözők; egy ökölcsapás, a mitől más ember szerte-szét hullana, számításba sem jön.

– Jól van, azt elhiszem, hogy annak, a ki kapja az ütést, nem fáj az, de hogy nem fáj annak, a ki adja? Hogy nem érzi az ösztönszerű visszaborzadást saját tettétől egy mívelt, becsületben, erkölcsben nevelt ember, mikor egy pályatársát lelkileg megsebesíteni, kínpadra vonni, megölni törekszik?

– Bárónő! a kannibálok nem azért eszik meg egymást mintha haragudnának egymásra, vagy rossz erkölcseik volnának, hanem: mert egymást megenni először is hőstett, másodszor pedig delicia.

– És ön azt mégsem teszi soha. Az ön viszonzásai mindig oly nyugodtak, oly hideg méltósággal vannak tartva. Ez, a mi önre nézve nyert ügygyé tesz minden vitát. A hidegvér meghódít. Én nem jó volnék az ön helyében. Én dühbe jönnék s mindent elrontanék, mikor mindent megtámadva látok, a mi előttem szent. Így aztán nem tudok más boszuállást kitalálni, mint hogy előveszem a gombostűt s összeszurkálom a «Mene, Tekel, Fáresz» minden lapját: azt hiszem, hogy azt mind megérzi az, a ki írta.

– Ah, a bárónő tehát egész harczot folytat mellettünk.

– És azonkívül, a hol önt támadja meg, ott ollóval kivágom a sorból az ön nevét. Szidja a semmit! – Aztán tömjénfüst fölé tartom s ráteszem a fülemet: úgy hallgatom, hogy sírnak benne a rossz szellemek!

Egy újabb cotillonfigura félbeszakítá e társalgást.

Mikor visszakerültek helyükre, Pompeia, még a táncztól lihegő kebellel, újra fölvevé az elejtett fonalat. Tudniillik azt a fonalat, a miből a hálót szövik.

A bókok, a hizelgés már bevégezték szerepüket, következett a bizalmasság második stádiuma: az ismerősök megszólalása.

– Mily hévvel vezényel a fejedelem ő magassága s maga is átugrik a kifeszített fátyolon, s kapkodja a felvetett zsebkendőt és pihenés közben elmondja minden összetalálkozónak, hogy neki most Alienort kell helyettesíteni, a ki szegény kificzamította a lábát, s aztán mindenki hasonló komoly arczczal sopánkodik rajta, s ajánlja a jeges borítékot.

– Ezt valóban én is baráti kötelességemnek tartottam emlékezetbe hozni.

– És a mellett mindenki gondolja magában, hogy «az ám: megártott neki az, a mit a «fehér lapból» tanult».

Pompeia nem akarta azt mondani, hogy megártott neki a bor: elég volt a «carte blanche»-ra czéloznia.

– Szívdobogást kapott tőle; menté Leon.

– Nem igaz sem az egyik, sem a másik. A princz csak teszi magát gyöngélkedőnek. Ki akarta magát húzni a cotillonból. Ez az egész. Ő kényelmes, önző és lusta. Azt nem bánná, ha az egész hölgytársaság őt mulattatná; de hogy ő mulattassa azt, ahhoz rest. Valami más oka is lehet. De a restség az alapok. Semmi ambitió nincs benne, még csak a cotillon-előtánczosi dicsvágy sem. Készebb azt a szégyent eltűrni, hogy borszédítettnek higyje az előkelő világ, mint hogy kényelmes helyét odahagyja.

«Cotillon!» hangzék a fejedelmi vezényszó, s arra Leonnak kötelessége lett hölgye karcsú derekát rögtön átölelni, magához szorítani, s neki eredni vele a világnak; az ezüst szőke fürtök röptében arczához verődtek, az egymásnak ellenmondó szempár szemeibe tüzelt közvetlen közelből: a tündéri zürzavarban el-elhagytak egy tánczoló párt, a tánczosnőben Leon Liviára ismert. Az nem látta őt meg. Lesütött szemmel tánczolt.

Ismét visszatértek helyükre.

– Hallja csak ön: ez önt személyesen is érdekelni fogja. Nornenstein Octavián gyakran eljár atyámhoz, s előttem fesztelenül beszélgetnek. Természetesen, én vagyok a házi asszony. Egyszer azt mondja a fejedelem atyámnak: «Ennek az én trónörökösömnek még is kellene már valami állást szerezni a világban». – «Miért nem küldöd a hadsereghez?» mondá rá az atyám, ki előtt egyedüli rang a katonai. Ő előtte az, a ki kard nélkül jár, lehet akármilyen nagy herczeg, de nem lehet férfi. Erre azonban a fejedelem dühbe jött, s arra fakadt: «tán markotányosnénak küldjem oda?» Akkor aztán elmondta, hogy micsoda bizarr ötlete volt nemrég a princznek. Felöltözött hölgyruhába, egészen a journál szerint, s úgy ment el egyikébe azoknak a báloknak, a hova a hölgyek kiséret nélkül is beléphetnek, s mulatta magát azon, hogy egy pár fiatal embert elbolondíthatott. A rendőrség azonban felismerte, s nem látszott tréfára venni az ötletet. Octavián fejedelemnek sok fáradságába került a dolgot elsimítani, hogy botrány ne legyen belőle. Harczias hajlamai nincsenek. Tehát a feketefrakkos világban kell neki valami fényes állást szerezni, hogy számot tegyen a társaságban. «Lehetne belőle képviselő a magyar országgyülésen,» vélte a fejedelem. Atyám nagyot nevetett rá. «De hát ért ő valamit a magyar törvényekhez, alkotmányhoz?» «Annyit, mint a ház háromötödrésze. Vannak ott poéták, sportsmannok, papok, kereskedők, vannak világcarricaturái, vannak, kik a tanácskozás nyelvét nem értik; vannak, kik a buffeten túl nem is keresik a helyüket; mért ne lehetne Alienor is ott?» – «Az már igaz, mondá az atyám, de hát tulajdonképen mi haszon lenne ő rá nézve, s mi változás állna be a világban ha Alienor princz (megelőzvén a nagykorusíttatás) fiadból atyáddá emeltetnék?» – «Oh Alienor nagyon jó helyen volna ott, mondá Fürst Octavián; ő nevezetes celebritás fogna ott lenni. Nem a szószéken: az rá nézve pitoyable debut lenne, hanem a kuliszszák között. Nincs olyan cselszövő a világon több, mint Alienor. Ez az asszonyi tulajdon nagyon nagy tökéletességre van benne fejlődve. Pártokat aláaknázni, kormányférfiakat kitúrni a helyeikből, vakon rohanó töredékeket eszközül felhasználni, fractiókat összeboronálni nagyon jól értene ő. S a miniszteri székek nagyon közel vannak a képviselői padokhoz.» – «Tán még utoljára miniszter is lehetne belőle!» szólt atyám felkaczagva. «No, hát mi nevetni való van ezen? Egy magyarországi nagybirtokú dynastából? Hiszen úgy is olyan kevés válogatásuk van már a mágnásokban, hogy kénytelenek a professorok közül szemelgetni a minisztereket. Mi teszi a jó minisztert? A jó államtitkár, meg a jó miniszteri ebédek. Csak arra kell ügyelnie, hogy az osztálytanácsosainak a dolgába bele ne avatkozzon, s valódi franczia pezsgőt adasson fel. Tán nem láttunk már ilyen minisztereket még külömb országokban is? Bismarck az iskoláit sem végezte, Persigny nem tudott helyesen írni s Gladstone fiatal korában a kakasviadalon kívül egyebet nem kultivált.» Az atyám erre egyre kaczagott. «De hát mégis miféle ressortot szántál Alienornak?» – «Hát akármelyiket. Legkönynyebben a honvédelmit.» – «De hiszen magad mondtad, hogy nem való katonának.» – «Katonának nem, de honvédnek igen: olyan katonának, a ki csak tartalékul szolgál; hadgyakorlatoknál vaktöltéssel lövöldöz, háborúban ágyúdörejtávolba campiroz, s a kinek a minisztere végre is csak akkor köt kardot, a mikor névnap van az udvarnál. Mindez pedig nem tréfa. Te tudod, hogy mik a végczéljaink? Azokhoz minden eszközt fel kell használni. – A magyar parlament is egy eszköz. A merre az megindul, viszi magával Ausztriát is…» – De most vegyen karjára: a vezér cotillont kiáltott, rajtunk a sor.

Leon ezúttal nagyon kicsinyre szabta az ellipsoid kört, hogy mentül előbb helyére érhessen Pompeiával.

– Szóljon közbe ön is valamit. A ki ránk ügyel, észre fogja venni, hogy mindig én beszélek önhöz.

– Igazolni fogja azt az önzésemet, hogy önt örömest hallom.

– Tehát aztán az atyám azt kérdezte a fejedelemtől: «De hát hogyan fogsz hozzá, hogy fiadat a házba behozd? úgy tudom, hogy a publikumot olyankor haranguirozni kell: pohárral és szóval.» – «A pohár meglesz, szólt Pratz Octavián; pénzt szántam rá eleget. Szónoklatokat a fiam nem tud tartani, hanem van neki egy igen jó barátja, a ki ért hozzá.»

– Az bizonyosan én vagyok.

– Szeretem, hogy kitalálta ön. Aztán mondá: «külömben is le vagyunk ennek a fiatal gentlemannak kötelezve.»

– Tehát annál fogva én vagyok az ő adósuk.

– Várjon csak, Nornenstein fejedelem nagyon sok jóakarattal van önhöz; csakhogy abban a hitben – mondom: tévhítben – él, hogy jóakaratot tanusítani gazdag embernek leginkább pénzzel lehet. Az ő terve princz Alienort az etelvári kerületben választatni meg, a herczeg befolyásával – és az ön vezetésével.

– Ah, tehát már emelkedem a sors létrafokán, már kortesvezérré kandidálnak.

– Teljhatalommal az affaire pénzügyi kérdéseiben.

– A mi a kortesvezérre nézve felér egy syndicatussal.

– Azután elmondtak előttem mindenféle cselfogást, a mikkel választások idején a választókat megnyerni, elfogni, elijeszteni szokás. Ezeket, úgy hiszem, sokkal jobban ismeri ön, mint én és azok az urak, a kik az mondják, hogy ők nagyon értenek a cselszövéshez. Hanem mi nők mégis jobban értünk hozzá. Úgy-e bár, azok után, a miket önnek elárultam, valódi megbántás lesz az, ha önt fel fogják szólítani, hogy vigye el princz Alienort az etelvári kerületbe megválasztatni: «Coute que coute». És én azt mondom önnek mégis, hogy fogadja el e megbizást. – (Vigyázzon! Ránk ügyelnek.) – Tegyen úgy, mintha egy szál jáczintot kérne a virágcsokromból s én azt kinálnám önnek. – Nos, elfogadja?

– A jáczintot nagy triumfussal, hanem a megbizást…

– Azt még inkább. Mondok önnek valamit. Ha beleviszi princz Alienort a választási mozgalomba, a hogy én a szinészt és a szinpadot ismerem, ő a fele játék alatt megszökik az előadásból, s akkor ön marad ott a helyén, kitűzi a saját zászlóját, s maga hozza el az etelvári kerület babérjait.

– Mivelhogy a tábornok ő nagyméltósága nincs jelen, a ki erre az obligát nevetést ismételje, engedje meg bárónő, hogy azt magam teljesítsem.

– Rossz helyütt alkalmazná ön azt. Ön ismeri jól saját értékét, s annak a helynek a nagy becsét is, a melyet a képviselői mandátum megszerez. Ön nem menne oda cselt szőni, áskálódni, hanem nyiltan és lelkesen küzdeni egy eszméért, a minek még most oly kevés előharczosa van; és a mely nekem és sokunknak egész lelkünket betölti. Mi a nem közönséges embert látjuk önben. – S ha önnek mondják azt, hogy a képviselői padhoz a miniszteri szék nem messze van: az nem hiú szólásforma. Lehetnek, a kik önben vélik feltalálni azt, a ki egykor maga után viszi Magyarország vitéz légióit: nem azokat, kik ágyúdörejtávolban táboroznak, hanem azokat, a kik előre mennek az igaz ügyért harczolni. De vigyázzon ön! Forduljon meg! A hölgykeringő járja; a herczegnőt látom közeledni: az önért jön.

Rafaela herczegnő valóban Leonért jött. Megszégyenítette. Ő egy fordulóra sem kérte fel a herczegnőt. Azért is egy hálósipkás cotillonrendet akasztott a mellére.

Mikor helyére ért vele, meg is feddé.

– Ön észre sem veszi hajdani ismerőseit. Nagyon elveszté magát az ezüsthajú tündér szép szemeibe.

– S az ország nehéz gondjaiba.

– Visszaadom önt napjának.

– Még nem, herczegnő.

Azzal Leon meghajtá magát a herczegnő előtt s egy lépést tett Livia felé.

A leányka elérté a közelítést s karjára támaszkodott. Leon vitte őt magával. Most már szemébe nézett. A táncz szilaj lejtése közben azt sugá Leon: «szeretsz-e még?» Livia visszasúgott: «örökké». – Senki sem hallotta mit sugdostak.

– Természetes! szólt csipősen Pompeia hazakerült tánczosához, ha a herczegnő elvitte önt, akkor önnek elválhatlanával is kellett egy fordulót tennie.

– De kedves gyermek!

– Én még sem értem a herczegnőt: mit akar vele? Úgy tartja, mint saját magát. Ezzel szerencsétlenné teszi szegény leányt. Főrangú úr nem veszi el, mert tudja, hogy szegény és nem magas születésű, szegény ember pedig nem mer hozzá közelítni, mert úrnőnek volt szoktatva. Én nem tudom, hogy mi lesz ebből?

– Én sem tudom bárónő.

A cotillonnak vége lett a legelmésebben szabályozott zürzavar után. Leon bucsút vett tánczosnőjétől s gomblyukába tűzte a nyert rózsaszín jáczintot, az Isten kegyelméből uralkodó bálkirálynők becsületrendjének csillagkeresztjét s a megfordulásnál szemközt találta magát Octavian fejedelemmel.

Ily nagy munka után a rendúr még csak nem is izzadt.

– Nos? hát? Lehet önnel még prózában beszélni? Ön tökéletes hódítást követett el. Láttam, ügyeltem önökre. Az egész cotillon alatt a többi férfitársaság nem létezett a bárónőre nézve: a cotillonjegyek mind ott maradtak a fauteuiljében heverve, felhasználatlanul. S mily hévvel beszélt önhöz, és milyen közelből! Hogy az ajkaival mit beszélt? az persze titok, hanem hogy a szemeivel mit beszélt? azt érthette, a ki rávigyázott. S még ez a virág is a gomblyukban! Tökéletes a hódítás. Már most csak törekedjék ön minél gyorsabban gazdag emberré lenni. Egyéb nem kell. Akarja ön, hogy bemutassam a bárónő atyjának? épen itt jön. – «Zárkány Napoleon úr.»

Falbenheim tábornok nem tagadhatta el, hogy Pompeiának édes atyja. Épen olyan világos szőke haja volt; szemöldei és szempillái hasonló fehérek, s à la Haynau bajúsza, mint két halászmadárszárny verte a levegőt röptében. Tíz érdemrend volt a mellén.

A kitünő hadvezér, miután a bemutatott úr nevének sem előtte, sem utána nem hallott semmi felvilágosító minőséget, csakis olyan fejbóllintással vevé tudomásul a bemutatást. A mit Leon rögtön észrevett s azzal katonásan, ujjai hegyét homlokához emelve, sietett a mulasztást készségesen utánpótolni; előadva minősítését:

– Kiszolgált egyéves önkénytes káplár a rezervában a hadseregnél.

Erre megmutatta neki a fogait a bajusza alatt a tábornok, a mi annyit fejezett ki nála, hogy elmosolyodott.

– Ön leányom tánczosa volt a cotillonban, szólt aztán leereszkedőleg. Látogasson meg egyszer bennünket.

– Élni fogok ez engedelemmel.

Azzal «jobbra át»-ot csinált és eldefilirozott.

A társaság oszlóban volt. Leonnak még alkalma nyilt a ruhatárban előkerestetni Pompeia burnuszát és capuchonját s azokat felsegíteni, azután sikerült neki három kengyelfutó fiatal óriás között a leggyorsabbnak lenni s éjben, ködben leghamarább feltalálni Falbenheimék bérkocsisát az urasági szekérvár között s azzal diadalmasan visszatérni és tartani a hintó ajtaját, a míg a tábornok úr kisasszonyát felsegíti a hintóba, s aztán becsapni az ajtót, jó éjt kivánni és megmondani a bérkocsisnak, hogy hova hajtson? a mik mind határozottan kitünő előnyök.

Pompeia, a mint hazaérve, éji toilettjét bevégzé, mielőtt nyugalomra tért volna, elővett egy dobozkát: olyanformát, a minőkben műkedvelő entomologok lepkegyűjteményeiket tartják. Azt felnyította. Sajátságos gyűjtemény volt az. Kártyából kivágott alakok, gombostűvel a doboz oldalához tűzve. Legtöbb a veres-alsó, de makk-filkók is feles számmal. Pompeia most elővette a patience-kártyát s kikeresett belőle egy «valet de coeur»-t, azt kis himzetollójával kinyírta a lapból; aztán hátuljára oda írt egy nevet: «Zárkány Napoleon».

Tehát csak «valet de coeur!» Csak a «szív szolgája».

Ezt is oda tűzte gombostűvel a doboz oldalához.

Olyan bizonyos volt már felőle.

A sok kártya-silhouette között van egyetlenegy, a «szívkirály» is; hanem hogy annak a hátlapjára minő név van írva? azt nekünk Falbenheim Pompeia nem mutatja meg.

Leon is hazatért: ő sem vetette magát az ágyra mindjárt. Előbb kivette a kebléből azt a medaillont, mely annak a védszentnek a képét rejti, a kivel ő tanácsot szokott tartani s a míg ahhoz beszélgetett, az is lassankint elmondott neki mindent szépen.

«Hogy Falbenheim Pompeia téged oly felötlően kitüntetett: az azt jelenti, hegy te egészen közönyös vagy rá nézve; de van valaki más, a kit féltékenynyé akar tenni te veled.

«Princz Alienort gúnyolta előtted, leszólta, nevetségessé tette. Tehát bizonyosan ez az, a kit szeret. Ez a «szívkirály.

«Nornenstein Octavian bemutat téged Pompeiának, őt magasztalja te előtted, tégedet ő előtte. Belétek akarja vitatni, hogy szerelmesek vagytok egymásba. Még azzal is biztat, hogy majd valami országos hitelművelet alkalmával gyorsan szerzett vagyonhoz segít, s akkor semmi akadály sem lesz közöttetek.

«Ezt Nornenstein Octavian azért teszi, mert fél, hogy Alienor bele talál bolondulni Pompeia ezüst-arany hajába s fogva marad benne, mint egy légy.

«Alienor pedig aligha fogva nincs már. Ittasnak színleli magát inkább, csakhogy ne legyen a füzértánczban társa Rafaelának Pompeia láttára.

«Octavian pedig semmiképen sem engedi, hogy Rafaela megmeneküljön a játékból; inkább maga áll be fia helyett tánczosának. Tehát Rafaelát akarja Alienornak megtartani.

«Most azután kioldózik az egész cselszövény csomója. Ezért törekszik Pompeia meghiusítani azt a vállalatot, hogy Alienort az etelvári kerületben képviselővé megválaszszák, a mi őt a legszorosabban csatolná az Etelváry herczeg családjához, míg egy boszantó megbukás, visszalépés összeforraszthatatlan törést idézne elő közöttük.

«Te vagy az, a ki azt végrehajthatod.

«És így jösz bele, te, barátom Napoleon, ebbe a credoba, képviselőségeddel, miniszteri karszékeddel, honvédezredesi paripáddal együtt: – meg azzal a jáczinttal ott a gomblyukadban.»

… Ezeket beszélte az a parányi védszent abban a kis arany dióhéjban Leonnak.

Leon rázárta a képre a födelet, s «azután» megcsókolta azt, a hogy illik a sanctuariumnak csak az ajtaját érinteni halandó bűnös ajkkal, nem magát a szentet; azzal felkaczagott egyesegyedül magában, késő éjszakán.

«Hahaha! Főuraim és delnőim! Hahaha! Hiszen én magam is komédiás vagyok!»

Azzal elfújta a gyertyát, ágyába vetette magát és elaludt ringatás nélkül.

HADI TERVEK.

– Méltóságos, kegyelmes és excellentiás uraim! A nagy hadvezér Montecuculi azt mondta, hogy egy hadjárathoz három dolog kivántatik meg: pénz, pénz és ismét pénz. Én a most megnyitandó alkotmányos hadjáratra aláirok a magam részéről háromszázezer márkát; másik háromszázezer márkát a rendúri egyesület részéről. Kegyelmes herczeg Etelváry, méltóztassék az aláirást folytatni, s az ívet a többi főuraknak körüladni.

Notes in this chapter

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings