HARMADIK RÉSZ. ALKOTMÁNYOS HARCZ.

A HÍVEK TÁBORA.

Barátom Leon, mondá Alienor, mikor a kocsiban fennültek, lesz-e még ma valami ivás? mert én ma már annyit ittam, szokásom ellenére, hogy úgy emelem már a fejemet, mint Atlas a földglobust. Többet ki nem birok.

– Ne félj semmit, az eddigit kirázza belőled Bátokig a kocsi, s kifujja a szél, még meg is szomjazol. A korteskedés jó étvágyat csinál, s kimíveli a torok képességeit. Ma pedig még szörnyű nagy eszemiszomság vár ránk. Bátokon lesz csak az igazi választási lakzi, s abból úgy sem maradhatsz ki, mint a menyasszony a lakodalomból. Hanem tanítalak egy praktikus fogásra. Ha nem vagy erős ivó, s tartasz tőle, hogy egy–két–tizenkét pohár levág, akkor adass magadnak veres bort, tölts a poharadba vizet s a borbúl csak annyit, hogy mikor iszod, lássék, hogy színe van; azután minden pohár-koczintásnál arra legyen gondod, hogy a poharad tartalmának felét a kettőtök közé eső hazafiak nyakába locscsantsd, így aztán kevesebb felhajtani valód marad. Hanem inni kell: ez már regula. Ha vízbe ugrol, vizet kell innod; ha borba ugrottál, bort kell innod.

Alienor megköszönte szépen a jó tanácsot, s köpönyegébe takarózva, oldalt vetette magát, s aludt volna, ha minden öt perczben el nem rikkantja magát egy-egy banderista a fülébe: «éljen a lion úr!» s arra aztán minden lovas legény rákezdi «a lión úr» (Alienor népies neve) nótáját: a szokott dallamra.

A szomszéd márfalusi lovas legények svábok voltak, azok ugyanezt a szöveget németül énekelték, a mi igen szépen hangzik:

Azután meg a folytatását az ellenjelöltre vonatkozó szöveggel:

A márfalusi banderisták műfordítása még sokkal erőteljesebben hangzott:

Alienor azon aggodalmát fejezte ki Leon előtt, hogy vajjon Karakán nem fogja-e magát sértve érezni, ha ezt meghallja?

– Csak te aludjál békével: vigasztalá meg Leon. Azt aztán meg is fogadta Alienor s minden kocsirázás, éneklés, éljenzés mellett átadta magát a keserves kocsin alvásnak, a mitől az ember tudvalevőleg jobban elfárad, mint ha gyalogolt volna.

Egyszer aztán rettentő harczi zajra ébred fel. Lövöldöznek mozsárból, puskából, pisztolyból rettentő módon, s a világra ébredő ott találja magát az ütközet kellő közepén. Egy dombtetőről mozsarak durrognak, a szekeret tomboló lovasok veszik körül, a kik veszedelmesen pisztolyoznak fel a levegőbe, keresztülkasul a hintóban ülők feje fölött, le a lovaik hasa alá, a garád mögül korpával csőszájig töltött puskák sortüzelése ropog; dob pörög, trombitahang rivall, s ezernyi száj kiált torkaszakadtából valami harczi jelszót.

– No Alienor, itt vannak a mi bátoki híveink!

Nem ütközet az, csak egy kis üdvözlő felköszöntés a lelkesült párthívek táborából.

Az álmából felriadó jelölt maga előtt látja a tiszteletére emelt diadalkaput, a mi díszesen ki van világítva sárgatök héjából készült lampionokkal. (A mi geniális ötlet, akárki fejében termett!) Este lévén t. i. mintha emberkoponyák lógnának ott, fogaik közül mécsvilágot derengetve.

Az «éljen» harsogtató sokaság közül kiválik az üdvözlő szónok alakja, kinek a lovak lábai közt valahogy helyet csinálnak, hogy a hintóhoz furakodhassék, mivelhogy a jelölt rá nem bírható, hogy a kocsiról leszálljon.

Hanem az nem akadályozza a buzgó párthíveket, hogy a megállapodott hintóra minden oldalról fel ne kapaszkodjanak, a bakra, a felhágóra, a kerekekre, s onnan ne harsogtassák Alienornak a fülébe a saját nevét, hogy el ne felejtse, míg a diadalkapu magaslatán álló szűzek georgina, kassai rózsa, pulykaorr, kenyérbélvirág, égő szerelem, pézsma, boldogasszonytenyere koszorúkkal, s a mi egyébbel az Isten megáldotta, igyekeznek kocsiját telehajigálni.

Egy nagyszájú kortes onnan a bakról aztán csendet kiabál a többieknek; «halljuk a szolnokot!»

A «szólnok» egy vén, fogatlan tisztelendő úr, a kit nagyon megviseltek már az idők. Csak minden harmadik szavát lehet már hallani, s azt is oly keservesen mondja, hogy az üdvözlő beszéd hasonlít egy halotti bucsúztatóhoz, melyet egy reményteljes ifjú sírja fölött elzokognak.

– Nagyon be van már «káfolva» az öreg ilyenkor este felé, magyarázza a nagyszájú kortes a bakról. Kiáltsatok éljent, fiúk, mert külömben nem lesz ám ennek vége soha! – Aztán Alienorhoz fordult. – Nem hallja ám ezt az öreg: süket ez, mint a föld.

Csakugyan az is lett a vége, hogy a siralmas üdvözlet végét agyonéljenezte a türelmetlen publikum, a szónokot pedig felkapta két ember a vállára, úgy szabadította ki az oratiója hinárjából, s azzal tódult a sokaság be a faluba, a jelölt hintaján elől-hátúl annyi ember, a hány ráfér, fél lábbal kapaszkodva. Az éljenriadalt puskalövések élénkíték, s a kísérő zenekar igyekezett bele még nagyobb zajt keverni.

A hívek arczán meglátszott, hogy ez az este már egy tettdús napnak a befejezése, s azok az üres hordók nem ok nélkül vannak a tanya udvarára kihengerítve. A jelölt kisérői, kik mai napság már két díszlakoma feladataival küzdöttek meg, a harmadik küszöbén épen semmi előnyben sem látszottak lenni a rájuk vártak fölött.

Bátok nem olyan helység, a hol előkelő uraságok laknak; itt nagy vendéglő, tánczterem nincsen, hanem van egy nagy hajdani urasági dohányszárító pajta, a mi azóta, hogy a hajdani úrbéresek az úri szolgalom alól felszabadultak s a legelőelkülönítés megesett, a községnek jutván, üresen áll; váltig törik rajta a fejüket az előljárók, hogy mit csináljanak egy olyan épületből, a minek harmincz öl a hossza, s hat öl a szélessége? Dohányt meg már nem termesztenek.

Hát most ezt az épületet szerelték fel a díszlakoma helyiségeűl. Elfér benne ötszáz vendég kényelmesen, három hosszú asztal mellett. A falak zöld galyakkal és lobogókkal, a gerendázat virágfüzérekkel van festőileg feldiszítve.

Az a kis baj meg van ugyan benne, hogy a száz esztendős dohánypor úgy belevette magát a padlóba és gerendázatba, hogy azt akárhogyan kitakarították, az ember az első belépésnél azon kezdi, hogy nagyot tüszszent, s ha az a sok ember elkezd majd egyszer mozogni, vagy épen tánczolni, s megrázza az épületet, nem győzik majd egymásnak a sok «kedves egészség» kivánást megköszönni.

– Itt fogunk mi lakmározni? kérdé Alienor Leontól, gyanusan szimatolva a levegőt; hisz itt megfulladunk az emberi kigőzölgéstől.

Biz azok az úri vendégek nincsenek parfümeozva. Szűr, a hogy megázott, ködmen, a hogy megkeseredett, csizma, a hogy a szántásból hazajött, azon módon jelenik meg a tisztességadásra; az asszonynép sem fürdött otkolonban, pedig az is szép számmal van képviselve, nem ugyan, mint vendég, mert az úri szokás, az asszonyfélét is az asztalhoz ültetni; de mint néző sereg; s mind ez Alienor essbouquethoz szokott szagérzékét nem kellemesen csiklandozza. De hát mit akarunk? «Monsieur, c’ est la guerre».

Itt nem sokáig czeremóniáznak: asztalhoz ülnek mindjárt. A középső asztalnál a főhelyre ültetik a jelöltet, mellette kétfelől a tisztelendő, a ki megérkezésekor felköszöntötte, és Leon, tovább Dumka úr és az együtt jött honoratior kisérők; háta mögött az a nagyszájú kortes, a ki úgy látszik, hogy itt a «rendező».

Mögöttük van egy padozaton felállítva a czigánybanda, derék falusi művészek, a kik remekül tudják játszani a «Kerekes András nótáját», hanem a primásuk ambitionatus ember, s hogy most egy princzet kaphatott a színe elé, el nem engedi magának azt a dicsőséget, hogy végig ne húzza a háta mögött «Ördög Róbert» opera kivonatát, a mi Alienor zenefinynyás idegeinek ördögi élvezeteket szerez.

No de hozzák az ételt, s ez minden más beszédtárgyat háttérbe szorít.

Malomkő nagyságú cseréptálban czinóbervörös lé között tornyosuló húsfalatok. Mi lehet ez?

– Pörkölt hús, kegyelmes princz! kinálkozik vele a nagyszájú kortes. Én magam készítettem. S azzal oda tartja eléje a nagy tálat.

– Ah, tehát maga a szakács; mond Alienor, mire a nagyszájú arczáról rögtön eltűnik a mosolygás a neheztelő duzma felhői mögé.

– Nem szakács; siet Leon helyrehozni a tévedést. Csajkos uram helybeli birtokos; ő egyenesen a jelölt iránti tiszteletből vállalkozott a nemzeti eledel elkészítésére.

– Ah tehát nemzeti eledel? mondá Alienor, s nagyon kiváncsi volt megtudni, hogyan kell abból azzal a nagy fakalánnal valamit kivenni? s mi abban a megenni való?

Végre Csajkos uram (kinek most már tudjuk a nevét,) megszánta a jelölt gyámoltalanságát, fogta a nagy kanalat, s rakott neki a tányérjára annyit a paprikásból, hogy azzal elmehetett volna napszámba kukoriczát kapálni.

Egy másik polgártárs viszont egy tál eczetbe csinált zöld paprikával kinálta meg; azt mondván, hogy ez magyar ananász. Abból is kellett kivenni egyet a becsületért.

Alienornak tökéletesen elég volt abból a nemzeti eledelből egy falat.

Azt mondá rá, mikor szóhoz tudott jutni (mert a lélekzete két perczig elmaradt utána) Leonnak:

– Te! Én azt hiszem, hogy én most vitriolban főtt csörgőkigyóhúst ettem meg. Ez valahol kirágja magát az oldalamon.

– Harapj hozzá egyet abból a magyar ananászból.

Alienor gyanakodva nézett rá, de miután azt látta, hogy Leon maga egész gyönyörűséggel harapja ketté azt a zöld gyümölcsöt, s csak úgy harsog a foga alatt; ő is neki bátorodott s bele ízlelt: akkor vette aztán észre, mikor már rágni kezdte, hogy hisz az égőparázs zöld burokban, a mi az embernek a száját agyonégeti. De kiköpni nem merte, mert nagyon nézték; most rá kellett tenni az életét, hogy bátorságát kimutassa: hát csak lenyelte valahogy. De sietett hirtelen egyet inni utána, hogy eloltsa, mielőtt a gyomrát kiégetné.

Az a poháremelés pedig egyenes felhívás volt a jobbján ülő papnak, hogy felemelkedjék, s ekként kezdje a szót.

– Az előttem szólott kegyelmes jelölt úrnak felköszöntésére sietek válaszolni; (Süket lévén, a jó lélek, azt hitte, hogy mikor a jelölt iszik, akkor egyúttal toasztot is mond) s elkezdett aztán egy bibliai felköszöntést elzokogni Józsefről, ki az ő testvéreinek az inség idején enni és inni ád. Csakhogy a toasztot senki sem hallgatta, mert nagyon hosszú volt, és igen jámbor volt: beleéljeneztek neki; ő azért csak mondta tovább. Már egy másik toasztot is elmondtak közbe, a czigányok is rákezdték a Luiza-csárdást, a szónok azért csak tátogott folyvást, s a vele szembenülő Leon hallgatta nagy áhítatosan és szemöldökével igyekezett kifejezni a mondatokkal tökéletesen találkozó véleményét, a miknek soha se lesz vala vége, ha Csajkos uram oldalba nem üti az elpusztíthatlan toasztmondót egy tótkalap nagyságú tállal; melyre odatekintve, a szónok e nem várt rhetoricai fordulattal végezé toasztját: «túrós csusza! De már abból eszünk!» – Aztán leült.

– Ezt meg a feleségem készítette! dicsekedék ragyogó orczával Csajkos uram, a tálat Alienor elé tartva, s a közben odasugott gordonka hangon Leon felé. (Ilyet tudom a hetvenhetedik öreg apád sem evett fejedelem korában, ott Nornensteinban!)

Már az igaz, hogy pompás eledel volt: apró csipedett, fehérsárga, mint a kisasszony böre, úszott a zsíros tejfelben, s elkevert morzsált kapros túróban, a mi sűrűn volt fedezve apró vágott tepertyűvel.

– Hát ez micsoda? rebegé Alienor Leonhoz fordulva; tűzkő, friss oltott mészszel, légylábakkal keverve, és csizmatalp darabokkal felczifrázva, s dehogy mert volna belőle enni: attól félt, ez is megharapja, kivált mikor egy galuska, a mit fel akart szúrni, kiugrott a villája alól, olyan kemény volt. Leonnak az sem ártott meg. Úgy evett, mintha egész nap kaszált volna, s most látna először főttet. Meg is nyerte a hívek tetszését. Az az igazi ember, a ki jóízűen tud enni. Mit ér az olyan vendég, a ki csak turkapiszkál a jó ételben.

Közben harsogtak a lelkes áldomások. Biz azokat nem gyorsirta le senki, mert nem is lehetett az asztal egyik végétől a másikig hallani, csak látni, hogy ki mit beszél. Bizonyosan mind jót kivántak Alienornak, s ilyenkor a felköszöntő szónokkal nemcsak összeinni, de összecsókolózni is napirenden levő kérdés volt.

Alienor alattomban az asztal alatt felnyitotta mindig zsebében hordott otkolonos üvegét, a markába töltött belőle, s azt olyan mozdulatokkal simította végig a homlokán, mintha valami gondolatokat terelne össze benne.

Lassankint kezdett rossz kedve lenni a sok megivott vizes veres bortól, a mivel a világot bolondította. Leon vette azt észre s odasugott valamit Csajkos uramnak, mire az tenyerébe csapott, s azt mondá: igaz a! s azzal ugrott a menyecskék közé.

Épen akkor hozták fel a káposztás rétest, azon módon tepsiben összegöngyölítve tekercsben, mint az alvó kígyót.

– Ahol jön még a boa constrictor! Ijeszgetőzött Leon. De már abból nem eszünk. Asszonyoknak való az a csemege. Hagyjuk azt a tánczos menyecskéknek.

Erre a szóra odapenderült a néző tömeg közül a czigányok elé nyolcz darab idei menyecske, a kik most farsangon mentek férjhez, szép, eleven, ruganyos alakok, piros arczokkal, tüzes szemekkel, a népdivat örökszép viseletében: fekete mellénykék, széles piros vállcsíkokkal, átkötve fehér csipkekendővel, a fejükön aranycsipkés, lobogó pántlikás főkötők; a százránczú tarka szoknya fölött színes selyemkötények, s azok ott elkezdtek egymással tánczolni: nő nővel, egyik kezét csipejére téve, másikat vállára nyugtatva. Azon vidék sajátszerü táncza volt ez: a nők toborzója. Valóban eszményi szép táncz; szelíd, ábrándteljes: a zenéjét sem tudja más, csak az ottani czigány húzni.

Alienornak rendkívül megtetszett az.

– No, ugye, hogy ezért magáért érdemes volt Budapestről Bátokig jönni? mondá neki Leon.

Alienor figyelmét különösen lekötötte egy karcsú, darázsderekú, bogárszemű menyecske, a ki tripla villámokat szórt felé a szeméből, s a selyem szoknyájával söprötte előtte a tért. Úgy suttogott hozzá az a selyem viganó!

– Az épen Csajkos uramnak a menyecske leánya: húshagyókor ment férjhez, ott a férje, a jegyző, abban a molnárszinü dókában: világosítá fel Leon, ki ismert a hajdani szolgabirói járásban minden embert, s különösen menyecskét.

Hiszen szép az a csupa asszonyok táncza; de mégis csak többet ér az, ha férfival van tarkítva. Csak hogy legény kell a gátra, a kinek elég oroszlán szive legyen, odarontani a villik közé és megbontani a tündéri phalanxot.

Taszigálnak is előre egy-egy legényt, hogy merjen közévágni; de az még egyik sem ivott annyit, hogy ezt meg merje tenni.

Egyszer aztán kitör a zsivajból egy harsány «ujuju!» mely a vállalkozó vakmerőt jelezi, s a bámuló társaság egy vendéget lát felugorni az asztal mellől, a kiről senki sem tette volna ezt fel.

Dumka úr ez: a jámbor, szelíd, higgadt eszű férfi. Csak egyszerre lecsapja az asztalra az ezüstös kardot, a mitől addig meg nem vált volna a világért, ledobja nyakábul a panyókát, kiugrik a középre, az egyik vállát felhúzza, a másikat aláereszti, összecsapja a két tenyerét, rácsap a csizma szárára, szügyébe vágja a fejét, belekiált a czigányba: «hogy volt hogy?» s azzal elrikkantja a csatajelszót: «utczuczucza! szűk az utcza!» közibe veti magát a menyecske csoportnak, egyet mindjárt nyalábra kap, s azt úgy megpörgeti, forgatja, mártogatja, hogy senki jobban, s míg a sarkával kirakja a taktust, addig még el is dalolja a nótáját a kopogósnak: «száraz dió csörögdögél, – a vén asszony dörögdögél, – hap, hap, hap, – eb lesz pap, – egyszer voltam, kicsaptak! – hogy minden ember majd szétdül a nevetéstül. Ugyancsak tapsolnak neki.

Ez tűzbe hozza Alienort. A bátorság ragályos. Soha sem hitte volna, hogy Dumka úr valami dologban merészebb legyen, mint ő. A versenyvágy is nagy dolgokra kényszeríti az embert. Alienor ráadta a fejét arra a vakmerőségre, hogy a szép paraszt menyecskét, a kinek férje ott áll vele szemközt, az apja meg a háta mögött, kiszakítsa a falkából, átölelje, s elkezdjen vele csárdást tánczolni.

Ez már férfias tett! Bizton melléje állítható Fürst Octavian Nornenstein bajrámünnepi kegyencznő rablásának. Az bizonyosan látatlanul történt, fekete éjszaka, alvó őrök mellett, ez pedig ötszáz paprikaevő ember láttára.

S a menyecske épen nem volt vad. Inkább ő forgatta a tánczosát, mint az őtet; oda is tapadt hozzá, ha átszorította s nem hunyta le a szemét, ha bele akart nézni. A közönség tapsolt, éljenzett; a zene is biztatta: «szorítsd hozzád: nem anyád!» Egyszer csak az történt, hogy Alienor a szép farsangi menyecske rózsaarczára egy csókot nyomott.

Ettől aztán maga is megijedt.

Emlékezett rá, hogy látott ő egyszer egy népszínművet, a hol egy ilyen úrfiadta csókból rettentő három felvonás származik, a csókadónak irgalmatlan agyonveretésével végződő.

De nem így van ez az életben.

Annak a csóknak egészen más lett a következése. Az lett belőle, hogy a mint Alienor azt a menyecskét eleresztette, nyalábra kapta őt magát egy másik, ez forgatta meg; attól is kapott egy csókot. Attól megint elkapta a másik, úgy vándorolt kézről-kézre. Megforgatták, megcsókolták. Hisz a mi képviselőjelöltünk ez. A ki a képviselőjét megcsókolja, csak annyi, mintha saját magát csókolná meg.

Aztán szép fiú is volt Alienor, megérdemlette e tisztességet.

Azzal ugyan meg is lehetett elégedve.

Elhalmoztatott a szeretetnek legcsalhatatlanabb jeleivel.

Csakhogy a szeretet jeleinek van aztán örege is.

A mint az idei menyecskék kézről-kézre sorba adták, jött a nagyja a mulatságnak. A derék tenyeres talpas asszonyságok magok is kedvet kaptak a folytatáshoz: mindjárt legelől maga Csajkosné asszonyom, a szép süldőmenyecske szülője, két karral átérhetlen termetű hölgy, piros karokkal, mint a czékla; kerek, ragyogó orczával: az kapta ölre a mi jelöltünket: a ki most tudta már meg, hogy mit tesz a jelöltnek egy csókot rabolni? azt, hogy kap utána százat ingyen. És minő csókokat? Hatalmas, őszinte, jó szívvel odaszánt, tetézve adott csókokat, foghagymától emlékezetes csókokat, káposztás rétestől ihletett csókokat, czuppanó csókokat, a miktől a füle megcsendül, s az állkapcsa félrelódúl. Közel volt hozzá, hogy Orpheus sorsára jusson; a mitől egyedül az mentette meg, hogy egyszer csak bekiált valaki a nyitott ajtón ezzel a rémszóval: «tűz van a faluban»!

S az ablakon át csakugyan látható volt a tűzfényben vereslő ég.

A társaság képe rögtön megváltozott.

«Ezt a Karakán emberei tették»! ordíta a zsivajon keresztül Csajkos uram, s azzal rohant minden ember, egymást taposva, az ajtónak.

– Csak a jelöltre vigyázzatok! figyelmezteté őket Leon; az ajtónál megszorult tömeg agyonszorítással fenyegetett minden gyöngébb alkotású embert. Elvégre is Leon felkapta Alienort a nyakába. «No most már hasonlítunk ahhoz a képhez, a mit a bolond lapban adtak rólunk».

Igy vitte ki Alienort a zűrzavarból, mint Aeneas Anchisest Trója romjai közül, s addig meg sem állt vele, míg szállására nem jutott, a pap lakára, a ki maga is félstólája kárbavesztével menekült haza a nagy veszedelemből.

Pedig hát semmi baj sem volt. Egy kukoriczagóré gyulladt meg a mezőn, pásztor gyerekek vigyázatlansága miatt. Csajkos uram maga jött a megnyugtató hirt bejelenteni.

Alienor félholtra volt fáradva. Ennyi szeretetet és ragaszkodást végig élvezni, csakugyan sok egy napra: kivált neki, a ki a világ leglustább emberének ismerte magát. Tíz mértföldet vágtatni, feldülni, három lakomát végig enni, inni, utoljára meg tánczolni, s fiatal és vén asszonyokkal csókolózni, más idegeknek való.

– Most már menjünk aludni; mondá Leonnak.

– Még nem lehet kedves barátom. Itt van még Csermő uram, Bátok nagyérdemű birája, a ki megérkezésed óta itt vár reád a folyosón ülve. A lakomára sem jött fel, csak azért, hogy józanon maradjon a derék ember. Néhány szóval el akarja mondani Bátok helység leglényegesebb panaszait, ezt még ki kell hallgatnod. Ez egy igen derék, okos ember.

– No hát hadd jöjjön be, mondá Alienor, nagyot ásítva, s két lábát szétvetve, végig vágta magát a pamlagon.

Csermő uram, az érdemes helységbiró csakugyan igen derék, okos és tanult ember volt; de épen ez volt az ő tulajdonsága, a miért őt Alienor fél óra mulva a bátoki legmélyebb kút fenekére kivánta.

Mert épen fél óráig tartott az az egy pár szó, a mivel Csermő uram a képviselőjelölt úrnak Bátok község égető kérdését érthetővé tenni megkisérté.

Elmondá neki Bátok község keletkezésének történetét, hogy települtek ide le az ősök, hogy nyerték privilegiumaikat? hogy vették el azokat tőlük, hűnek maradtaktól a protestáns erdélyi fejedelmek, s hogy nem adták vissza a császáriak? Hogy kerültek földes uraság alá? Hogy volt faizási joguk az erdőben, a míg erdő volt, s hogy lettek szőlődézsmások az erdőkiirtás után? Hogy kaptak sok vizet a Tiszaszabályozás után, a hol azelőtt legelő volt? Milyen commassationalis pereket folytattak a földes uraság ellen? Hogy kötöttek végre egyezséget? Hogy bánták azt meg? Hogy semmisítették meg a szerződést? s hogy bánták meg ismét, hogy a szerződést megsemmisítették s a törvényre apelláltak?

Hasztalan ásított Alienor egyiket a másik után: a derék ember nem félt, hogy elnyeli; folyt ajkairól az előadás, mint a csergedező patak. Úgy tudta azt a dolgot, hogy nincs az a prókátor, a ki jobban értsen az informáláshoz.

S nem haszontalan mendemonda volt, a mit előadott. Idézte a törvényeket II. Ulászlóból, Mária Theréziából, pontosan évszám és paragraphus szerint. Hivatkozott az 1836-iki és 1842-iki idevonatkozó törvényczikkelyekre, a miket a tisztelt jelölt úr bizonyosan nagyon jól fog ismerni; felemlegette a curialis decretumokat és kegyelmes királyi leiratokat, a mik e tárgyban történtek.

Alienor már a mutatóujjával támogatta fel a szeme pilláit, hogy le ne ragadjanak. A rettenetes derék ember még mindig nem érte fenekét a tudományának.

Elmondta, ha micsoda kisérletek történtek ez ügyben a lefolyt országgyűlés alatt. A volt képviselő mikor nyujtotta be a kérvényt, hányadik szám alatt utasíttatott az a kérvényi bizottsághoz, hogyan tette az azt át az igazságügyminiszteriumhoz, hogy indorsálta rá az igazságügyminiszter, hogy az a belügyminiszterre tartozik, hogy adatott be új kérvény megint? hogy utasítá ezt a kérvényi bizottság most már a belügyminiszterhez, de időközben belügyminiszter is más lett, igazságügyminiszter is változott, most meg a belügyminiszter indorsálta a kérvényre, hogy ez az igazságügyminiszterre tartozik.

Alienor közel volt hozzá, hogy felugorjék, nyakon ragadja a derék, becsületes, okos embert, s valamennyi miniszterével együtt kidobja az ajtón.

Végre Leon megszánta, félbeszakítá az előadást.

– Jól van, édes biró uram. Mindezt írják le még egyszer, s küldjék fel kérvény alakban Budapestre. Ezúttal majd olyan képviselőjük lesz, a ki a kormányférfiakkal tud beszélni, s ha nem hallgatnak ránk, akkor megbuktatjuk őket. Most pedig hagyja a jelöltünket kissé magára. Tetszik tudni, hogy még ma mily fontos nagy feladat vár reá?

Csermő uram okos ember volt. Engedett az indokoknak, s nagy emberségtudással búcsút vett és eltávozott, igérve, hogy még visszajön.

Alienor azonban gyanakvó aggodalommal kérdezé Leontól:

– Te, úgy e bár, ez csak ürügy volt tőled, hogy még ma valami nagy feladat vár rám? Én már alszom.

– Ne is álmodj arról, hogy alszol. Persze, hogy fontos feladat vár még ránk. Ez a nap koronája.

– De már én köszönöm, nem kivánok semmiféle koronát. A mi még van, halaszszák holnapra, reggelre.

– Már ez pedig olyan dolog, a mit nem lehet reggelre halasztani; mert ennek okvetlenül sötét éjjel kell végbemenni.

– Mi a csoda az?

– Hát mi volna más, mint fáklyászene? Hogy képzeled azt, hogy egy ilyen nap végbemenjen fáklyászene nélkül? Hisz az annyi volna, mint bucsú mézeskalács nélkül. Ha fáklyászenét nem kapnánk, azt írná rólunk minden újság, hogy kivertek bennünket. Az a lyuk, a mit a kalapunkon a szuroksziporka éget, a diadalunkat szentesítő (L. S.) «Locus Sigilli». De azt már el kell fogyasztanod.

– S még dictiózni is fognak?

– De még milyen szépen. A jegyző lesz a szónok. Annak a szép menyecskének a férje, a kit megcsókoltál. Most reszkess a bosszujától; nem lesz az nagy, de hosszú.

– S ki fog neki válaszolni?

– Ha akarsz, te magad.

– Az nem jó lesz; mert én azt fogom neki mondani, hogy menjenek már aludni!

– Hát akkor majd én felelek neki.

– De csak röviden.

– Lehet is azt! Mikor az érdemeidet kell elősorolnom: a mi valóságos «embarras des richesses».

– Én közbe fogok kiáltani, hogy hazudsz!

– Hallod, már pufog is az öreg dob. Jön az elkerülhetetlen sors!

A zenehanggal egyidejüleg ébred fel az utczát bevilágító fáklyafény is. S jött a tengernyi sokaság az utczán végig imposans látványt képezve, elől a hány kuvasz volt a faluban, egymást keresztül-kasul ugrálva, utána az összes mozgósítható gyerekhad, virtust csinálva belőle, hogy ki tud jobban czigánykereket hányni? azután a zenebanda az öreg dobbal; végre nagyon sok száz fáklyavivő, kik közt zászlókiséret mellett lépdelt a felköszöntéssel viselős szónok; az asszonynép kétfelől a kerítés mellett.

Mikor az ünnepélyes menet a paplak elé ért, hol a tisztelt követjelölt volt szállva, százszorosan zendült fel a lelkes éljenriadal. A házigazda miatt ugyan zendülhetett, mert az már lefeküdt és aludt: Alienor nagy irígységére; hanem a megtisztelt férfiak tudták már kötelességüket, hogy ilyenkor meg kell jelenni a tisztelgők előtt, s kimentek eléjük. Az utczaajtó mellett volt egy felfordított ladik. (A helységet sokszor járta a vizárja.) Erre a rostrumra állította fel Leon Alienort, hogy mindenki gyönyörködhessék benne. Mire a tisztelgők szónoka, az egyenmagasság elérése végett, egy széket kért magának szószékül; azt hoztak is neki, arra felállt s aztán rágyújtott a hatalmas szónoklatra, a minőhöz hasonlót nem hallott még Bátok.

Mintha helyre akarta volna hozni azt a hibát, a mit Csermő uram, a helységbiró elkövetett az által, hogy szűk látköréből nem tudott más feladatot szabni a jelölt elé, mint Bátok község agrari panaszainak megorvoslását: addig Mujkos János jegyző európai magaslatra emelkedett, s tartott egy hatalmas leczkét a jövendő képviselőnek az európai bonyodalmak fontosságáról, a német hegemoniáról s a franczia imperialismusról s azoknak Nagy-Brittannia ellen irányzott szövetségéről, az orosz terjeszkedésről Chinán át Afghanistán felé, Nagy Péter czár testamentomáról s az ebből Törökországot fenyegető veszélyes complicatiókról; az északamerikai bankkrizisről és a veszélyesen terjedő szabadkőmívességről s annak válfajáról, a nazarénusságról: közben megemlékezett Magyarországról is, melynek feladata lesz az öt világrész közül legalább kettőt megmenteni örökölt bajaitól.

Nagyon szép beszéd volt az, csakhogy nagyon hosszú volt és semmi kilátás, hogy a szónok berekedjen. Olyan hangja volt annak, mint a víz-duda. A közönség sokalta is már.

– Végezd már Jancsi! mert a körmünkre ég a fáklya! Kiálltott bele Csajkos uram; de a mit veje ura egészen hallatlanná tett, s most már áttért annak az elemezésére, hogy mit vár az öt világrész attól a férfiútól, a kit az etelvári kerület megválaszt képviselőjének? Itt azután tetőtől talpig feldicsérte Nornensteini Alienor herczeg úrfit, megrakva őt a bölcseség és erényesség minden válfajaival. S ki tudja, hol végezte volna, ha az a fatális incidens közbe nem jön, hogy egy nagy csikasz komondor a fáklyások közé tévedvén, azok addig rugdalták innen oda, onnan ide, míg a nyomorult pára a középre menekedett, s ott meg a zászlónyelekkel fogadtatván barátságtalanul, utoljára a végső szűk menedékbe, a szónok széke alá furakodott be; de ott sem pihenhetvén meg üldözői miatt, tovább rohant, s a széket is magával vitte: a szónok épen Gibraltár magasán járt e perczben, onnan esett le a földre; képzelhetni, hogy betörte az orrát.

Se baj! Katonadolog! Rögtön készen állt Leon a remek szónoklatra egy még remekebb rögtönzéssel megfelelni.

Követte nyomról-nyomra a felköszöntő szónokot Nagy-Brittanniába, Oroszországba, Törökországba, átment vele a Csendes-tengeren; idézett angol és arabs mondatokat kitünő államférfiaktól; világosságot derített a socialismus és saintsimonismus tanai körül, az atheismussal sokat foglalkozott, s Anglia egyedárúskodását megtámadta erősen; kiterjeszkedett Magyarország legégetőbb kérdésére: a jus placetira s miként hinné azt megszüntethetőnek? S végül miután elmondta nézeteit a proletariatus szép jövendője s az erényegyesületek szükségessége iránt, áttért a mi tisztelt jelöltünknek megismertetésére. Először is feldicsérte annak apját, minden ivadékát; összeköttetésbe hozta a geneologiáját a híres Crouy Chanell családdal, s ez által egyenesen Árpádtól származtatá le, majd elmondta mindazt a szépet és jót, a mi magáról a jelöltről köztudomású.

A fáklyák az alatt egyenkint leégtek, a közönség sötétben maradt, a kakasok kezdtek éjfél utánra kukorítani.

Leon csak folytatta.

Elmondta Alienorról, hogy az milyen vitéz a harczmezőn, milyen bölcs a tanácskozásben? mily híres költő és hány tudós akadémiának a tagja? A mellett mily jótékony? Hány kisdedóvó intézetnek az elnöke, hány bölcsődének a megalapítója? a ki minden jövedelmét a mezítelenek felruházására fordítja az ó- és az új-világban.

(– Soká fogsz még itten szemtelenkedni? dörmögé a fülébe Alienor.)

(– Csak a míg az utolsó fáklya is kialszik.)

S csakugyan szavának állt; kihúzta addig a speechet, a míg az utolsó legény is eldobta a körmére égett szurokcsutakot, s sötétben maradt a tisztelgő sereg.

Akkor aztán végzé e szavakkal:

– No már most jojczakát kivánok mindnyájunknak; különösen a mi szeretett hazánknak! «Éljen»!

Alienornak az a véleménye volt, hogy az embernek egy ilyen választási körút végeztével lehetetlen, hogy olyanná ne legyen a bőre, mint a bagaria: először a portól és napégetéstől, másodszor attól a sok érdemetlen magasztalástól, a mit nyilvánosan szemébe mondanak.

– Majd lesz annak bőjtje is, csak várj; vigasztalá őt Alienor.

De már most csakugyan ideje volt lefeküdni, a nap fáradalmai után.

Alienor előbb kénytelen volt egy olyan lefekvés előtti foglalkozást elvégezni, a mi csak a töröknél szokásos: a «thüharet»-ot, az éjszakai mosakodást (vagy az «abdestán»? nem merünk rá megesküdni.)

– Kétezer polgártársnak a tenyere… dörmögé felhangon… Kétszáz vaskos delnőnek a csókja… Minő tenyerek! Minő csókok!

Csak azután tudott lefeküdni, hogy azoknak az emlékeit selyembőréről lemosogatta.

Azután levetette magát az ágyba. Azt hitte, rögtön el fog aludni.

Az pedig olyankor megy legnehezebben, mikor az ember nagyon ki van fáradva. Zúgott, forrott a fejében a mai nap zűrzavaros képe: zeneszó, űdvkiáltás, lövöldözés most engedett mind ki a füléből, mint báró Demanx vadászkürtjéből a belefagyott hang; Leon már rég horkolt a másik szobában, ő még egyre forgott az izzó kínveremben, a minek pelyhes ágy a neve, s mikor már azt hitte, hogy végre mégis kibékülnek az agyában összeveszett tömeges rémalakok egymással s a bódulás álomba megy át, akkor egyszerre megharsan az ablaka alatt valami rémületes hang, hasonlatos ahhoz, a mit Cooper Fennimor világhirű amerikai regényeiben leír: mikor a rettentő oneida indiánok éjjeli orvtámadással megrohanják az álomtól elnyomott utasok tanyáját, s egyszerre rázendítik ötven torokból vérszomjas riadójukat.

Alienor rémülten ugrott ki az ágyából… Első dolga volt a gyertyát elfujni. (Asszonymódra mindig gyertyát égetett, mikor aludt.) Azután a sötétben átrohant Leo szobájába, ott feldöntötte az éji szekrényt gyertyatartóstul, órástúl, poharastúl.

– Mit keressz itt? rivalt rá Leon.

– A revolveremet! Nem hallod? Az ellenség megrohanta a házat.

– Eredj aludni szépen. Mi jut eszedbe? Hisz ez a helybeli dalárda. Neked énekelnek most itten notturnót. Nem hallod?

Csakugyan «notturno» volt. Valami szárazföldi barcarole.

«Szunnyadjál csendesen… Csak csendesen… Csak csendesen…

Pianissimo… csend… des… sen…

S azután fortissimo fel a hetedik égig:… aludjál csendesen!!! hogy attól még a mákonyrészegnek is fel kellett volna ébredni.

– Mégis jó volna a revolverrel egy párszor kilőni az ablakon, attól talán elszaladnának ezek a mi tisztelőink, mondá Alienor.

Leon megszánta, kiszólt az ablakon a tisztelt dalárdának.

– Nemes barátim. Nem ebben a szobában alszik a képviselőjelölt, hanem a kertre nyilóban, oda lebegjenek el zengedezni.

De a dalárdának is van ám esze. Nevetnek ők ezen az állításon. Tudják jól, hogy a kerti szobában Rebék asszony alszik, a gazdasszony, az pedig minden gyanun felül áll. Van hatvan esztendős. Azért csak ott maradnak s az első dal végeztével újra összhangolni kezdenek: «cis, e, d, gis»!

– Hallod-e Alienor! ezek nem egyhamar hagyják abba. Ismerem a repertoirjukat. Egyszer már nekem is végigénekelték szolgabiró koromban. Most következik a «Jer vidám csónakos, jer Fidelim»! Azután a «Múlik, mint az árnyék, ez az élet» s ha még el nem felejtették, a «Mars műhelyén, vér mezején»! szép dalt. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, hogy legutolsó az a gyönyörű «éji őr dal» lesz: «Midőn minden állatsereg. S az emberek nyugosznak: Csak a kisértet ténfereg. Csak a rossz lelkek kullognak: Én lándzsám kezembe ragadom. A várost bebarangolom. Hu – hu – hu – hu! – Huhuhu – hu! Kiáltom! Huhuhu!»

Alienor megsemmisülve rogyott Leon ágyára, mint egy agyonvert ember. Ott még sem kapta olyan közvetlen első kézből a megtiszteltetést, mint a saját ágyában.

– Mondok neked valamit, szólt Leon: gyújtsunk gyertyát. Ennek az éji szekrénynek a fiókjában bizonyosan lesz kártya; (hiszen papnál vagyunk) pikétezzünk addig, a míg ebben tart.

Alienor azt mondta, nem bánja. Gyertyát gyujtottak; csakugyan megtalálták a kártyát, s aztán egy ágyban fekve, egyik innen, másik onnan elkezdtek a paplan fölött kártyázni. Csakugyan kijátszottak hat játszmát, mire az utolsó dalra került a sor.

De már a végső «huhuhu» biztató cadentiájánál csakugyan elnyomta az álom Alienort s ott, Leonnak lábtól fekve, elaludt; a másik perczben elaludt Leon, a harmadikban a gyertya, s ott aludtak egy Munkácsy ecsetére méltó genrekép: két korhely, egymáson keresztül hajigált lábakkal, betakarva elszórt kártyákkal, s megvilágítva a tartójába beégett, fel-fellobbanó, füstölgő gyertya kanócza által.

Ha ezt Octavián fejedelem láthatná!

Princz Alienor aztán aludt édesdeden (pedig vánkos sem volt a feje alatt; ez mind Leonnak maradt) és álmodott csodadolgokat, összeállítva bőszült fantázia által a lefolyt nap tarka eseményeiből. Vágtatott megszilajult gőzkocsikkal, s beleesett egy bortengerbe: segítség kiáltásaira népsereg jelent meg, mely leitta róla a bortócsát, úgy szabadult meg. Megmentőinek a neveit mind meg kellett tanulnia, s azokkal mind kezet szorítani és a sornak nem akart vége szakadni. Dumka úr tánczolt előtte és szónokolt egyszerre, s arra ő neki kézen fogva, mint a menuetteben vissza kellett tánczolni és szónokolni. Aztán minden ember tánczolt, ott volt a herczegnő is, az öreg; mintha az akart volna vele minden áron tánczolni. Félt tőle. Felmenekült Leon nyakába, akkor Leon tánczolt vele, mint a medve. Akkor Leonnak vis-a-vis-je támadt Csajkos uramban. Az meg a feleségét vette fel a nyakába, úgy tánczolt. Neki egy vakmerő gondolata támadt. Hirtelen megragadta a deli amazont, lekapta férje nyakából, saját vállaira emelte, s azzal kétezer fáklyás ember sorfala között veszszőt futva, a kik mind azt énekelték neki, «aludj csendesen»! elrohant a két mázsás eszményképpel a vállain, haza rohant Octavian fejedelemhez, betört az ajtaján: «itt van! méltó pendantja a bajrámünnepi kegyencznőnek: ez az én menyasszonyom: áldj meg bennünket». A fejedelem erre dühbe jön, puskát ragad; ő elől, a megrabolt férj hátul keresztül lövik őt; de nem érnek vele semmit: a bőre olyan vastag már, mint a krokodilusé. Most az üldöző férj egy fakanál paprikás pörköltet tart feléje, azzal akarja megmérgezni, míg az a rettenetes káposztás rétes, mint eleven anakonda fonódik lábszárai és dereka körül, s megfojtással fenyegeti.

Valódi jótétemény volt ránézve az a duplapuskaropogás, a mivel az álmát elriaszták összeszorult kebléről.

Ez volt ugyanis a kissé drasticus jeladás a rendezőség részéről a fölébredésre.

AZ ELLENFÉL TÁBORÁBAN.

Alienor úgy érezte magát, mint a kit gyöngén kerékbe törtek.

– Te Leon, panaszkodék egyik tagját a másik után próbálgatva, hogy az övé-e még, bajtársának, ki a mint ébredt, egyszerre ugrott is ki az ágyból, s első dolga volt a hidegvíznek menni és kegyetlenül megmosakodni. Te Leon! Mindennap így fog ez menni?

– Óh nem. Most egy kis változatosság áll be a dologba. Ma az ellenpárt vidékét fogjuk meglátogatni. Ott minden egyéb lesz, csak fáklyászene nem.

– No hála a magas égnek! Csakhogy már a jó barátok közül kiszabadulunk. Vágyom már az ellenségek után.

Alienor azt hitte, hogy a tegnapi nagy dáridó után a csatatért rakva találja csatában elesettekkel; hogy úton útfélen fognak heverni, a kiket a bor lábaikról levert. Nem ismerte a kortes természetét. «A gárda iszik, de meg nem adja magát»! Évkönyveinkben nincs följegyezve olyan eset, hogy egy kortes egy nap annyit ivott volna, hogy másnap újra ne tudta volna kezdeni.

Mire a két hős kilépett a paplakból, már szekéren, lovon találta tegnapi kisérő seregét, mely harsány üdvriadallal fogadta ünnepeltjeit.

A tisztelendő úr még egy bucsuztatót zokogott az eltávozók fejére, azzal hintóikba ültek s vágtattak seregestül, és énekelték Alion úr nótáját és közben lövöldöztek, a mint illett. Nehány ember ingadozott; de a lováról le nem esett senki.

– Szeretném én ezt a tábort valahogy elveszteni magamtól, mondá Alienor nyilt bizalmassággal Leonnak.

– Ne busulj, mindjárt elmaradnak.

A mint kikaptak a gyepre s elértek a hármas halomhoz, a honnan meglátszott a legközelebbi falu tornya, ott egyszerre, a mint kétfelé válik az út, a domb előtt felállt a lovas bandérium szép katonás rendben. Itt aztán a szekerek is megállapodtak, s kiki leszállt a kocsijáról.

– Itt bucsut veszünk a hiveinktől; mondá Leon Alienornak, a ki aztán odament a lovasokhoz, megdicsérte lovaikat; megkérdezte tőlük, hogy nem fáj-e valamijök így szőrin ülni a lovat? S még egyszer kezet szorított a notabilitásokkal. A kisérettel asszonyok is jöttek: azok fenmaradtak a szekéren; ott volt a darázsdereku menyecske is.

– No Alienor, biztatá Leon védenczét, nem adsz egy bucsúcsókot a szép tánczosnénak?

De köszönte az szépen a ráadást, s örült nagyon, mikor már fennülhetett a hintóban, s egészen megkönnyebbült a lelke, mikor azt látta, hogy elmarad és visszafordul az egész szekérvár. S nem verik már a port a szemébe, s nem kiáltják a fülébe a keresztnevét.

Egy kocsi sem kisérte már. Még Dumka úr is hazaküldte a magáét a díszköntössel és az ezüstös karddal együtt, egészen czivilbe öltözött, s átült a jelölt úr hintójába a szemközti ülésre. Még aztán Csajkos uram csatlakozott hozzájuk a nagy nemzetiszin szegélyű fehér zászlóval: a kocsis mellé ült fel. Többen nem voltak.

Mikor mind fennültek, akkor azt a kérdést intézé a kocsis Leonhoz, hogy melyik úton induljanak el?

– Hát csak arra, a hol az a falu tornya ragyog.

– Az ott «Gezetlen!» mondá a kocsis, aggodalomteljesen mutatva ostorával arra felé.

– Az ott Gezetlen! ismétlé Csajkos uram a bakról és Dumka úr a szemközti ülésből duettben.

– Hát hiszen tudom, hogy Gezetlen, elégszer voltam benne adót exequálni. Szeretnek ott engem nagyon. Épen azért megyünk belé, mert ő Gezetlen.

A három polgártárs nagyon csóválta a fejét, még a lovak is csóválták a fejüket, azonban csak neki indultak Gezetlennek.

Nagyon csendesek lettek azonban valamennyien.

Leon biztatni kezdte őket:

– No Csajkos uram; most danoljuk már a nótánkat: magunk vagyunk hozzá; – s ő maga kezdte rá: «Fürge legény a Karakán! Kendermadzag van a nyakán!» – De csak nem akart neki senki kontrázni. – Nagyon szolid életet kezdtek el folytatni. – Aztán meg Dumka úrba kötött bele: «No kedves urambátyám, Gezetlenben vannak ám még szép menyecskék, azokkal tánczolunk ám még nagyot;» a mire Dumka úr nagy mogorván azt felelte, hogy a Luczifer tánczoljon az egész Gezetlennel!

Fele útján Gezetlennek, mikor a nagy tábla kukoriczaföldek közé jutottak, jött rájuk szemközt valami egylovas szekér, az az egy ló az első lábára sántított, s a hátulsóra meg volt merevedve; egy ökölnyi kis gyerek hajtotta, a hányat ütött rá az ostorral, annyit rántott a száján a gyeplővel, s így igen jó taktusban tartotta. A hátulsó ülésben pedig egy növendék leány ült bekötött fejjel.

A mint az uraságokat megpillantá a szekéren ülő leány, megállíttatá a lovat, mely kivánatnak az sokkal könnyebben tett eleget, mint a szekér, mely szeretett volna még a lejtőn egy kicsit odábbmenni.

– Álljanak meg! Álljanak meg!

Az urak is megálltak aztán.

– Ez a Jakab korcsmáros leánya, mondá Csajkos uram. A Száli.

– A biz a Száli! bizonyítá Dumka ur.

– Csakugyan a Száli! erősíté a kocsis.

– No mi baj Száli? kiálta rá Leon.

– Jaj, rettenetes nagy baj van, tekintetes, nagyságos uraim; jajveszékelt a Száli, mindjárt a siráson kezdve. Bele ne menjenek ma Gezetlenbe az Isten szent szerelmiért; tele van a falu gyilkosokkal, haramiákkal. A mint tegnap este a tátele kitüzte az odaküldött fehér zászlót a ház-hiuba, egyszerre odarohantak, voltak legalább ezeren, késsel, baltával, fokossal; csunyául káromkodtak, az Istent szidták; minden ablakot bevertek; az ajtót bedöntötték, minden itczés poharat összetörtek, rontottak; a tátelének a fejét három helyen beszakították; most megyek be a tilógusért Sipotára, hogy jöjjön ki visum repertumot, meg flastrumot adni a szegény tátelének. Van legalább ötszáz forint ára kárunk. Ki tudja, ki fizeti meg? Ha ma éjjel mind meg nem ölnek bennünket, hát soha se érjem a holnapi napot. Be ne menjenek ma Gezetlenbe tekintetes, nagyságos uraim; a gyilkosok ott állnak a falu végén, s mind valamennyit gulyáshúsnak felaprítják!

A megszeppenés nagy volt. Csak Leont nem hagyta el a jó kedve.

– Hahhó hugám! Korábban kelj fel, ha engem bolonddá akarsz tenni. Rá se hallgassunk uraim. Ismerem már ezt a fogást. Régi kortestempó: eleibe küldenek a közeledő jelöltnek egy ijesztő postát vérengző rémhirekkel, s ha aztán a gyönge szivű visszafordul, megszalad: nagyot nevetnek rajta. Mondd meg nekik hugám, a kik elejbénk küldtek ezzel a hirrel, hogy nem veszek belőle: magam is azzal kereskedem. Hajtson kocsis!

A Száli még ezután is esküdött mennyre, földre, hogy de biz a tátele fejét nem proforma szakasztották be három helyen; de már arra nem hallgatott senki; az urak a jelölttel robogtak tovább Gezetlen felé.

Az a biztos derült kedv, a mivel Leon ezt a hírt fogadta, egészen megnyugtatá Alienort, kinek számtalan hasonló fogást mesélt el a a kortesvilágból, a mikor a küzdő ellenfelek egymást rászedni törekesznek.

Ő maga ugyan meg volt győződve róla, hogy a mit Száli elbeszélt, az mind egy szálig igaz; de nem akarta elrémíteni embereit; attól tartott, fele úton visszafordulnak. Igy pedig még ők nevettek nagyobbat.

Csak akkor győződtek aztán meg a valóságról, mikor egy nyárfaerdőből kibukkanva, maguk előtt látták Gezetlent.

Gezetlen «kulcsos» város volt: a mennyiben köröskörül levén szőlőskertekkel befoglalva, abba akárhol csak az egyenes úton lehetett bejutni, mint egy avar körsánczba. Dülő úton, «kertek alól» megkerülni sehol nem volt rá mód.

Az az egyenes bejárás ugyancsak meg volt szállva az ellenségtől.

Roppant népcsoport, asszony, férfi, gyerek hemzsegett a két szőlő-garád között, s hogy minő szándékkal? ezt tanusíták a botok, csákányok, miket a levegőbe emeltek, midőn a kibukkanó hintót a fehér zászlóval a bakon megpillanták, valamint az üvöltő riadal felzendülése, a minek magja is volt egy hatalmas kőzáporban, mely nem érte ugyan el a hintót, de a jó szándékot legalább kimutatta.

– Jó lesz visszafordulni, véleményezé a kocsis.

– Jó lett volna becsavarni a zászlót, s nem mutogatni messziről.

– Csendes vér, urak; mondá Leon, széttekintve a csatamező területén. Nem eszik a levest olyan forrón, a hogy főzik.

– De én nem akarom magamat a magyar alkotmányért skalpoztatni, tiltakozék Alienor.

– Ne félj semmit, míg engem látsz.

– Én visszafordulok.

– Nem fordulsz vissza. Én vagyok a kortesvezéred. A vezérnek engedelmeskedik minden ember. Most én kommandirozok. Nem vagyok én vándorsáska, hogy engem nagy lármával el lehessen kergetni. Másforma peteket is láttam én már! Mi az egy határigazítási per itéletének végrehajtásához képest? ott igazán csatát kell vívni. Ezek mostan jó emberek, jó kedvük van. Odamegyek, s ha beszélek velük, lebeszélem a szűrt a nyakukból.

– Az Isten szerelméért, oda ne menjen ön, kiáltá Dumka úr.

– Leon, én nem bocsátlak; heveskedék Alienor.

De már akkor ő le is ugrott a kocsiról, s a kocsisnak azt parancsolta, hogy álljon félre addig a lovakkal a nyárfa árnyékába, míg ő visszakerül.

Hogy pedig semmi kétség ne legyen az útat elálló népcsoport szándéka iránt, az úton fölfelé egy lovas legény jött száguldva, a ki a mint hangtávolba jutott, fokosát megrázva a levegőben, ezt az izenetet adá tudtul:

«Be ne próbáljatok jönni, a ki rézangyalatok van! mert a kutyák iszszák meg a véreteket!

– Ejnye de szép kanczád van Bandi; szólt Leon, odalépve a legényhez; meg sem ismernéd a lóhátról a szegény embert.

A lovas herold abbahagyta addig egy kicsit a káromkodást.

– Hát addig, a míg a kutyák meginnák a vérünket, nem adnál egy kortyot abból a kulacsból? szörnyű meleg van ám ma.

A szilaj legény csak leakasztotta a kulacsot a nyakából s odanyujtotta Leonnak. Az jót huzott belőle.

– Magad bora van ebben úgy-e Bandi? Érzik rajta, hogy nem a Jakab mérte. Hát termett-e sok?

Ezzel aztán belekeveredtek a discursusba. A lovas legény szép csendesen léptetett Leon mellett; az kikérdezte minden otthon levő pereputyjának állapotát, katonaviseltségét, vőlegénységét, azt a szép bokrétát kitől kapta a süvege mellé? s az a nyeresége volt belőle, hogy a kölykek nem hajigálhatták meg a szőlőgarád melől, a kisérő lovas legény miatt.

– Hát ki a pártvezér? Kérdé végre Leon. Ugy-e bár Tukmányi úr?

– Az: a vad palatinus! Disznó turja ki a töviből!

– Szeretitek úgy-e?

– Mint az ördög a malaczot.

Leonnak nem nagyon kellett tudakozódni a pártvezér holléte iránt; mert a mint odaért a népcsoport zöméhez, hol egy pár trikolor zászló is diszelgett, ő maga jött eléje.

Azaz, hogy nem egyedül maga, hanem feleségestől együtt.

Igenis; az alkotmányos izgalom csodákat képes előidézni. Etelvárott kényszeríté az éjjel élő herczegnőt a fényes nappal előtt is kinyitni ablaktábláit s a parlagi házban kibékíté a férjet és feleséget: most együtt járnak korteskedni, s ha a férj kifogy a szónoklatból, az asszony soha.

Most is karöltve jönnek Leon elé. A barlanglakón csak az a különbség van azóta, a mikor legutoljára láttuk, hogy jól kiette, itta magát a faluzásban, s tökéletes kiegészítő részére talált visszakerült élete párjában. Még a vonásaik is hasonlítanak egymáshoz; két veszekedő élettárs arczkifejezése rendesen egymáshoz idomul. A delnő öltözete ép oly piszkos volt és sasoktól tépett, mint a férjeé, lábain két felemás czipő, fején horgacsolt főkötő volt, de abból mint szeg a zsákból, törtek elő minden lyukon a fésületlen fakó hajpamatok; hanem aztán mindent jóvá tett egy irgalmatlan nagy veres haraszból készített rózsa, a mi a feje búbjára volt feltűzve. A karján hosszú szalaghurokra akasztott ridikült hordozott, mely gyöngy helyett tökmagokból volt hímezve, s tartalma súlyos lehetett.

– Szervus, kedves czimborám, Palkó! üdvözlé a nagy férfiut Leon, tenyerébe csapva kordiálisan. De megnőttél, a mióta nem láttalak. Üdvözlöm szép nagysádat, tekintetes asszony. Ejnye, de jól néz ki! Csókolom a kezét.

S meg is tette, a mit mondott. Kezet csókolt a vad palatinusnénak. A mivel azt rögtön annyira lefőzte, hogy a mint egy pákosz kölyök Leonra a nyelvét öltögette, azt a derék amazon úgy becsületre tanította, hogy rögtön eleredt az orra vére.

– Hát miért nem akartok minket beereszteni, kedves czimborám? enyelgett Leon a félelmes ellenségi főnökkel. Ugy megijesztitek az embert, még a vére is meghül.

– Hát mit kerestek itten! förmedt rá Leonra a vezér, kirángatva a kezét annak a markából.

Erre aztán Leon a karja alá ölté a kezét, s hamiskodó arczkifejezéssel sugott oda neki.

– Te, pajtás, hát olyan sok pénzetek van, hogy magatok kibirjátok a választást? nem kell ellenjelölt?

– Van az ördögnek! a zászlókat is úgy kértük össze az asszonyoktól; egyik a fehér szoknyáját adta ide, másik a vöröset, a harmadik a zöldet: abból csináltunk trikolort.

– Hát akkor mi a patvarnak akadályozzátok meg, hogy az ellenjelölt bejöjjön a faluba, a ki pénzt hoz, meg enni, inni valót? Hát szárazon akarjátok dicsérni az urat? Azt gondolod, hogy én ezt a majmot azért hordom a hátamon, hogy megválasztassam képviselőnek? Van eszemben! de hát hadd költse a pénzét a bolond: úgyis annyi van az apjának, hogy felveti, mint nagypéntek estén az elásott pénzt. Aztán tudod, nekem is csak marad belőle egy kis «psóres». Az ilyen szegény legénynek, mint magam, tíz-húsz ezer forint is jól esik. De bolond volnék, ha el nem venném. Hahaha.

– Hehehe! már ennek a troglodyth is nevetett.

– Ugy-e Palkó, hiszen emlékezel rá, hogy még eddigelé minden választásnál megtette Gezetlen azt a tréfát, hogy engedte az ellenjelöltnek megnyittatni a tanyáját, kitüzetni a zászlóját, eljárt oda meginni a borát, hazahozta a mészárszékből az ingyen vágott húst, tánczolt neki, ivott neki a választás napjáig; akkor meg aztán ellene szavazott mind egy lábig; de csak irmagnak se kapott az egy votumot soha. No, nem úgy volt?

– A biz úgy volt.

– Hát mit akarsz mostan, új rendet csinálni? mit állod el a bornak az útját, a mi a szomjasokat enyhíteni jön? Csak nem hiszed tán, hogy ha behozom hozzátok azt a fancsali feszületet, az egész táborod mind hozzá áll, s pápistává lesz a kedveért?

– No már attól nem félek; hehehe! A viaszbábtól nem szoktam félni. Olyan mézeskalácshuszártól nem ijedek meg.

– Hát akkor szépen beeresztesz benünket a faluba.

– Tudod, nem félek, az ördögtől sem félek. A pénzetektől sem félek. Hozzátok ide, nem vesztek meg rajta senkit. Hanem te tőled magadtól még is félek. Te átkozott calefactor vagy! Ha téged beszélni hagyunk, befűtesz nekünk, attól félek.

– Palkó! ugyan legyen eszed! Hisz ismered a programmunkat. Lehet azzel valakit Gezetlenben eltántorítani? A «Jerichoi Kürt» elveivel meglehet ingatni valakit Gezetlenben? Meg biz a botot! De olyan bolond sem leszek ám, hogy azt én itt elprédikáljam a piaczon, s beveressem a fejemet. Hanem mindössze is annyit fogok mondani, hogy édes atyámfiai! itt hozok nektek hat tulkot.

– A hetedik a jelölt.

– No ne gorombáskodjál! Mert hátba váglak itt a táborod közepén! Csókolom a kezét, kedves nagysád, hogy megadta neki a hátbavágást helyettem. Ugyan szedje ránczba kérem, ezt a rakonczátlan kópét! – Hát az lesz az egész, hogy itt a csapszék, itt a mészárszék; a hol a zászlónk kitűzve, minden embernek ingyen mérnek a választási szent napig. Adja Isten egészségetekre szeretett polgártársaim! S azzal «ámen!» Ha pedig valami veszedelmes dolgot találnék mondani, a mi ellenetekre volna, hát hiszen ott leszesz te; ott lesz Tarifás rektor uram (már akkorra az is odafurakodott, s a két beszélő közé dugta a veres orrát) majd megczáfoltok rendén. Hát hiszen intelligens emberek előtt beszélünk, a kiket nem lehet elbolondítani. Először szóltok ti; kifejtitek programmotokat; azután szólunk mi, s végül megint a tietek az utolsó szó. – Te! hiszen az valami gyönyörű komédia lesz, mikor ez a német el kezd magyarul beszélni, a ki nem tudja az «r»-et kimondani, aztán az orrán át nyekeg; – hogy akarod ettől a mulatságtól megfosztani a publikumot?

A vad palatinus már nevetett; de Tarifás a rektor keményen tartotta magát.

– No, én csak félek az urakat beereszteni a városunkba.

– Micsoda? Kiáltá fel Leon; hát magyarok vagytok ti? Háromszázan vagytok s féltek egy szál némettől? Még csak közel sem meritek magatokhoz ereszteni?

– No hát nem félünk, azért sem félünk! kiáltott közbe türelme hagyottan Tukmányiné nagyasszony, karjára gyűrve a füzős oldaltáskát. – Jöjjenek elejbénk! Nézzenek a szemünkbe. Halljuk a szép szót. Itt is van ész elég. Nem félünk a nagy uraktól. No hát tessék besétálni.

– Köszönöm, óh tisztelt honleány, tekintetes asszony! kegyes pártfogását. Bátor leszek további kegyességét magam és társaim számára kikérni.

Az asszonyság aztán megtette érette azt a barátságot, hogy a gyermekeknek megparancsolta, hogy ne merjenek az eltávozó után hajigálni; úgy látszik, ennek a phalanxnak ő volt a commendánsa.

A kocsin maradtaknak nagy volt az elbámulásuk, hogy Leont épkézláb visszatérni látták; de még nagyobb lett, mikor elmondta alkudozásai eredményét; hogy nemcsak akadálytalanul bemehetnek Gezetlenbe, sőt a zászlójukat is kitüzhetik a tanya fölé, s azt onnan senki le nem fogja tépni. Sőt mindezek fölött még az is megengedtetik nekik, hogy programmjukat a népgyülés előtt a vásártér közepén elmondják.

– Ön ezermester! nyilatkozék Dumka úr.

– Valami spiritussa van: véleményezé Csajkos uram, megint kibontva a zászló lobogóját.

– Utoljára mégis csak az lesz a vége, hogy itt agyonvernek bennünket, sóhajtá Alienor.

– Te pedig legkevésbé sóhajtozzál. Te mondtad, hogy bár csak már ellenséget látnál. Hát itt van.

– Ellenséget látni! igen; de nem verést kapni.

– Mais c’est le guerre, monsieur.

A hintó tehát megindult a helység felé. Az ellenfél tábora szépen két oldalra sorakozott előtte, nagyszerű gúnyhahotával fogadva a közbül elhaladókat.

Bezzeg hallott most már Alienor egyebet is, mint hizelkedést! Egy csoport a gúnydalt énekelte rá: «nincs a németnek…» (bizonyos öltönydarabja), másutt meg a póznára akasztva mutogatták fel az élczlapban megjelent torzképét, s egy siheder óriási kulacsot vitt a hintaja előtt, nagy meszelőrudra tűzve, arra volt irva: «in hoc signo vinces». S a vexillifer egyre süvöltözé: «éljen Alienor, zászlónk vezére!» (Ez a rektor ötlete volt.) Mire száz meg száz torok bömbölte rivallva: «éljen Karakán Absolon!» Egy suhancz bele kapaszkodott a jelölt hintaja kocsifogantyujába, úgy szaladt mellette, visítva: éljen Karakán! a tulsó oldalon pedig egy czigányasszony futott vele versenyt, egyik kezében egy visító malaczczal, a másikban egy ökörkolomppal. Valahonnan egy bógácsból összeragasztott koszorút dobtak a hintajába. Szép változatosság a tegnapi diadalúthoz.

A Jakab kocsmája előtt volt a megállapodás: az volt a fehér zászlósok tanyája.

No hiszen nem fogadták itt Alienort üdvözlő szónoklattal; hanem a mint a Jakab meglátta azt a fehér zászlót a bakon, jajt kiáltott ijedtében, s maga felfutott a padlásra, a felesége meg le a pinczébe. Csakugyan igaz volt, a mit a Száli mondott. Jakab feje be volt kötve, s az ablakai mind beverve. A tanyára betérő urak csak nagy könyörgéssel birták előcsalni a pinczéből az ifjaszszonyt, hogy adjon nekik egy kis vizet – megmosdani.

Szívszakgató volt az érdemes hölgy panaszát hallani, kivált midőn az összetört üvegek rémes recsegését elmondta. A rémület ékesen szólását toll nem képes visszaadni. Itt ismét kitünt az a bizonyos varázserő, melyet Leon gyakorolt a vele érintkező emberekre, s melyről nem tudni, a szemeiben, vagy hangjának érczében rejlik, vagy delejes fascinatiónak nevezendő-e? de annyi bizonyos, hogy a mint azt mondta a halálra rémült asszonynak, hogy az eddigi szenvedések ötszáz forinttal kárpótoltatni fognak, hogy ezentúl Dumka úr számlájára éjjel-nappal mindenkinek, a ki érte jön, a székben marhahús és juhhús méretik ingyen, a söntésben pedig idei nyolcz krajczáros, a mennyi csak elakar fogyni szintén ingyen: az ideges reszketés egyszerre mintha el lett volna fujva az asszonyság tagjairól, keze nem reszketett, feje nem vaczogott többé, a hangja is megjött egyszerre, sőt gyógyulása még a padláson levő férjére is elragadt, annak is csodamódon begyógyultak egyszerre a fején ütött veszedelmes sebek, a mint a lépcsőn alá sietett e szóra.

– Te Leon, elmehetnél nyavalyatörősöket és betört fejüeket gyógyítani a világba, monda Alienor, ki egy perczre elfeledte, hogy maga is a betegek sorába tartozik.

A népség ezalatt felgyülekezett a térre, mely a korcsma előtt volt. A korcsmával szemben a község háza.

Közepén volt a kút: annak a kámváját ez alkalommal befedték egy keresztbe tett pinczeajtóval, elmés találékonysággal rögtönözve abból szószéknek való emelvényt. Az ajtó jó vastag volt, a szónoknak nem kellett attól tartani, hogy keresztül esik rajta, s megfürdik a kútban; míg jó volt neki tudni, hogy alatta víz van; ha rosszul beszél, beledobják.

De ki beszélne ilyen helyen rosszul? Beteg ember és képviselőjelőlt mind igen szépen szokott beszélni.

A Jakab korcsmájában levő uraságok nem sokára, lelkes éljenzések szünni nem akaró vihara közepett látták megjelenni ellenjelöltjük személyét, a nép vállain emelt Karakán urat.

Dehogy «urat!» Geniális gondolat volt tőle egészen parasztnak öltözni, lobogós borjuszájú ingben, meg abban a másik öltönydarabban, a mi a németnek nincsen; pitykés mellénye volt, turi süveg a fején, meg tulipános szűr a nyakában. Soha sem mondta volna senki, hogy nem most szalajtották el a Bakonyból a disznókonda mellől.

A lelkes szónoklat is egészen abból a szűrkelméből volt szabva.

«Szeretett testvéreim. Látjátok, hogy én nem vagyok úr. Szegény paraszt vagyok, miként ti is. Szüleim alacsony származásuak voltak: magam is tenyerem törésével keresem hazánk véráztatta földéből verítékkel sózott kenyeremet».

– Soha sem volt kártyán kívül más szántóvető eszköz a kezében, jegyzé meg rá Leon, közbevetőleg.

«De hát miért kell minekünk, ti nektek a népnek, hazánk véráztatta földét verítékünkkel kövérítenünk? Azért, hogy az urakat hizlaljuk, a kik bennünket kirabolnak, lenéznek, kicsufolnak, eladnak, mészárszékre hordanak».

A többit elnyomta a tetszésnyilvánítás.

Alienort kezdte a hideg lelni. A fogai vaczogtak össze.

A szónok azután áttért egyenesen az ide most megérkezett urakra. Azokat ugyan szépen learczképezte. Az egyik: a számtartó, az nem más, mint Faraónak a tiszttartója, a ki a szegény néppel téglát vettet, s még polyvát sem ad hozzá; a sarczoló, commassáló, szegény zselléreket telkeikből kibecsülő vén gonosztevő, kinek több a bűne, mint fején a haja szála. (No nekem kijutott szépen; monda Dumka ur) A másik, az ifju óriás, az a Napoleon: no hisz ezt ismerheti Gezetlen, mint hajdani kegyetlen adóexequáló, ujonczbehajtó, tömlöczbecsukató, közmunkára elhajtó istentelen törvényszolgát, ki most ifjú és férfi létére nem szégyenelte eladni magát, beállani rabszolgának, a papok és főurak zsoldjába, tányérnyaló kutyának.

– Hüh! szörnyedt fel Alienor.

– Hahaha, kaczagott fel Leon.

A szónok folytatá: ime most pedig, hogy gyalázatosságait megkoronázza, még beáll majommutogató komédiásnak, s idehoz közétek egy orángutángot, hogy válaszszátok meg képviselőnek.

Ekkor aztán következett Alienor.

No ha tegnap nagyon megcsömörlött a magasztalásoktól, hát ma megkapta mindannak az antidotumát. Borzasztó csodaszörny volt, a minek most leírták, párosulva benne az irtózatos a nevetségessel.

Alienornak most már melege volt: még izzadt is. Soha sem hitte volna, hogy jöhessen egy olyan helyzet, a melyben ilyen dolgokat mondhasson el valaki füle hallatára.

Nem jutott azonban eszébe a harag; hanem a félelem.

A hallgatóság fenyegető helyesléskiáltása megrémíté.

– De hát nincsen itt katonaság, fináncz vagy pandur, a ki az ember életét megvédelmezze? Hisz ez felakasztat itt bennünket sorba.

– Csigavér! csitítá Leon. Félóra mulva mind megváltozik az, csak hagyd te azt én rám. Vagyok én olyan legény, mint Karakán. Két vége van a botnak.

Miután ellenfeleit olyan szépen helyben hagyta, áttért Karakán barátunk saját becses személyére, hogy ki ő, és minő alapelvek nyomán szándékozik Gezetlent a paradicsom központjává varázsolni, ha megválasztatik.

Az adó természetesen leszállíttatik, s azt is csak akkor fizeti az ember, mikor már kiszakad a tarisznyája a sok pénztől, az adóexecutió neve még a szótárból is kitörültetik. (Lelkesült éljenzés.)

A katonáskodás megszüntettetik: minden ember nemzetőr lesz, a ki az ellenséget puszta megjelenésével elkergeti. (Zajos taps, tetszéshangok, különösen a hölgyközönség részéről.)

Dohányt termelni szabad lesz mindenkinek, a trafika eltörültetik. (Általános helyeslés.)

Az államadósságokra egyszerűen kimondatik, hogy azokat nem fogadjuk el. (Zajos tetszés.)

(«Mi van még?» szólt alá a szószékről a szónok. Kétfelől ott álltak mellette pártvezérei, Tukmányi és Tarifás a rektor.)

(A vasut) sugá neki Tukmányi.

«Igen is. A potyománd-gezetleni vasút országos kamatbiztosítás melletti létrehozatala első feladatunk legyen.» (Lármás helyeslés.)

(Nevelésügy) sugá Tarifás uram.

«Igen. Fősúlyt kell fektetnünk a népnevelésre, különösen az ütenyrendszernek az iskolába behozatalára, (Erről sokat beszélt neki a rektor, annálfogva nem tudta tisztán, hogy mi az?) és a felnőttek oktatására. (Mit felejtettem még el?)

(Egyházi javak) sugá Tukmányi úr.

«Igazság! Semmi sem olyan méltányos, mint hogy a papok jószágát vegye el az állam, annak több szüksége van rá. A papok dolgozzanak, a hogy mi dolgozunk. Az apostolok is dolgoztak. Ki vámszedő volt, ki halászott. (Ez is tetszett nagyon.)

(No még mi van?)

(A nemzeti bank.)

«Épen a nyelvemen volt. Nem kell nekünk német bankó: csináljunk magunk nemzeti bankot; nem kell annak semmi ezüstalap; ha nem fogadja el a külföld, legalább magunknak marad, annál több pénzünk lesz. (Ezt már csak gyöngén éljenezték meg: ebben az egy kérdésben megszünik a kedélyesség.)

(Mi a végszó?)

(A polgári házasság.)

«Igen is. A polgári házasság. E nélkül hazánk alkotmánya nem tökéletes. E nélkül nincs meg a polgárok közötti tökéletes egyenlőség. A polgári házasság okvetlenül behozandó.» (Erre már csak sporadice éljeneztek. Bánták is azt!)

Éljenzés nélkül végezni pedig a beszédet öreg hiba volna egy jelölttől. Vette azt észre Karakán, s annálfogva még egyszer rágyújtott arra a lelkesítő thémára, hogy minden bajainknak az okozói az urak, ezek nyúztak bennünket századok óta: elkezdve II. Ulászló alatt, a mikor Dózsa Györgyöt tüzes vastrónusban süttette meg Szapolyai János.

Erre aztán megéljenezték a szónokot is, Dózsa Györgyöt is, meg Szapolyai Jánost is.

Végezte. Nagy munka volt. Bele is izzadt erősen. Meg is törlé a homlokát a lobogós ing ujjával, igaz parasztlegény módjára: a miért újra megéljenezték.

(– Mind agyon vernek ma bennünket; szurkolt Alienor, ki mindezt a korcsmaablakból hallgatta és nézte.)

És most következett a szónokok másodika: Tukmányi úr. Ő mászott fel az emelvényre.

Neki nem kellett arra hivatkozni, hogy ő kinek az embere? Látták. Rongyos volt. Azzal bizonyította be a szegény emberek iránti szeretetét.

Hangja rekedt és recsegős volt, s előadása nem kellemetes.

Hanem, hogy mára való esze több volt, mint a tisztelt jelöltnek, az bizonyos.

Sietett megmagyarázni az egybegyülteknek, hogy miután meghallották a jelölt remek programmbeszédét, annak buzditó szavait ne akként vegyék ám, mintha már most itt volna az ideje az urakat tettlegesen eldöngetni; mert ennek rossz következései lennének. A képviselőjelöltek és kisérőik személye szent és sérthetetlen, a ki azoknak a fejét beveri, a szolgabiróval meg a csendbiztossal jön barátságtalan érintkezésbe; katonaságot küldenek érte, az ellenállókat megszurkálják, s a vezéreket becsukják egy pár esztendőre: mert most a zsarnokoké a hatalom. Annálfogva az a lelkes szózat, mit a jelölt úr hallatott, hogy «fenynyen villogtassuk ellenségeink feje fölött fegyvereinket» csak mint bibliai mondás értendő. Csupán alkotmányos fegyvereinkről van szó: szavazatainkról; azokat villogtassuk. Méltó haragunkat pedig temessük keblünkbe és most hallgassuk ki az ellenpárt szónokait, igazságunk bevehetetlen várának sánczaira könyökölve, s nagyokat köpve azoknak ostromlóira, kik nem érdemesek arra, hogy botjaink végét beszenyezzük az ő megérintésükkel.

– Ez derék, okos, becsületes ember: rebegé Alienor könnyebbült szívvel. Ebben van keresztyéni érzés.

– No én bennem nem lesz annyi keresztyéni felebaráti szeretet; mondá Leon, mert én megdögönyöztetem a két kedves barátomat, most mindjárt a saját népe által.

– Tehát csakugyan ki akarsz hozzájuk menni?

– Veled együtt.

– Ilyen úri ruhában? mikor fel vannak bőszítve a fekete kabát ellen.

– Ezt le is vetjük. Hoztam magammal más costumeöt is. Te felveszed a rókavadász piros frakkot, én meg a franczia zuáv egyenruhát a mult jelmezbálról.

– Csak nem bolondultál meg?

– Sőt egészen megokosodtam. A fekete kabátot gyülölik; de az egyenruha imponál nekik. Meg lesznek lepve. Én csak kiosztom a szerepet. Te angol vagy, én franczia. A többit bizd rám. Most siess öltözködni. A közönség már türelmetlenkedik. Siess. A szinpadon vagy. Nincs hová menekülnöd, mint a sugólyukhoz. A fejed épsége, az életed függ tőle, hogy jól játszál. Ha most innen elfutunk, utánunk szaladnak, s kékre-zöldre páholnak. Közéjük kell rontanunk merészen, mint egy operette libretto eszeveszett hőseinek, s azon lennünk, hogy mi veressük meg velük az ő vezéreiket. Tertium non datur; itt más választás nincs.

Alienor ráadta fejét a veszedelmes komédiára. Nem mert Leonnal ellenkezni. Ez volt egyedüli védelmezője a savannák indiánjainak wigwámjai között. Csak felvette a veres frakkot, a mint látta, hogy Leon egy fütty alatt felrántja a zuáv kantust, a veres bugyogóval. Leon még koszperdrül is gondoskodott a számára, s a kiegészítő háromárboczos kalapról, s hogy tökéletes legyen a costume, feltűzött a mellére egy nagy ezüst cotillonrendcsillagot. Aztán maga is felkötötte a kardját. No már most «all right» – «vogue la galére?»

Künn rettentően halljukozott már a kiváncsian türelmetlen sokaság.

Az idegen, felötlő egyenruhák láttára rögtön a bámuló meglepetés hallgatásába halt el az eddigi zaj; útat nyitottak előttük, s a legközelebb állók még kalapot is emeltek nekik, a míg a kútig eljutottak. Itt Leon felsegíté előbb Alienort, s maga egy erélyes szökéssel melléje ugrott, s rögtön kezdé a megszólítást.

«Felséges nép!»

(Felséges! Nem: «hallják kentek!» nem: «ti barátim!», hanem «felséges!»)

«Mert ez a czím illeti meg a suverain népet, kinek szine előtt szabad legyen néhány szót szólanom.»

«Nem szükség magamat bemutatnom a népnek, ismer engem a nép: tudja mindenki, hogy én vagyok Napoleonnak öcscse.»

Erre kellemetes morgás támadt, hiszen az egész világ úgy ismerte, hogy «Napoleon öcsém».

(Még csak nem is lehet megczáfolni! dörmögött Tukmányi úr).

«Annak a dicső nagy Napoleonnak, a ki Solferinónál legyőzte az osztrákot s a kinek köszönhetjük, hogy nem ül többé nyakunkon a cseh zsandár és mindnyájunkat be nem csuktak Olmüczbe, Józsefstadtba, hanem szabadon megválaszthatjuk képviselőinket. Éljen a hős franczia nemzet! Éljen az én dicső bátyám és druszám Napoleon!»

Ezt az éljent lehetetlen volt megtagadni.

No már egy éljent kicsikart a hallgatóságból.

«Ez az én tisztelt barátom pedig, kit ime önöknek bemutatok, a nagy nevű princz Alienor, uralkodó fejedelmi sarj, fia annak a hatalmas Angliának, mely a magyar menekülteket vendégszeretően fogadta, melynek hatalmas hajóhada előtt reszket az egész világ; azon hatalmas Angliának, mely minden elnyomott népnek leghívebb barátja, mely Lengyelországot már felszabadította, s most meg Magyarországot fogja felszabadítani a járom alól.»

(Te! Ezért meg a kormány akasztat fel, szepegett Alienor.)

(English spoken mylord! dörmögött rá a szakálla közül Leon s folytatá:)

«Igen, a dicső Angliának küldötte ő: az angol hajóhad commodorei egyenruhájában, mellén a Viktoria regia érdemrendével.»

(Hisz az vizi virág! kiálta fel tudákosan Tarifás rektor úr.)

«Az ám; mert ha borvirág volna, akkor ő is az orrán hordaná azt, mint Tarifás uram.»

Tarifás úrnak igaz, hogy nagyon veres orra volt, annálfogva a hallgatóság nagyszerű röhejben tört ki a találó visszavágására a szónoknak.

Már meg is nevettette őket. Ez a második bevett sáncz.

(Mondtam, hogy ne engedjük ezt az embert szóhoz jutni! dörmögé Tarifás úr.)

«De hát mit keres egy ánglus a magyar országgyülésen? Azt kérdi tőlem a felséges nép. Megfelelek rá. – Nagyon helyesen mondá az előttem szólott igen tisztelt képviselőjelölt, kinek tehetségei és hazafiúsága előtt én mindenkor meghajlom, hogy az adófizetést végképen meg kell szüntetni. Én is egy véleményen vagyok vele. De nem mondta el az én tisztelt barátom, hogy mi módon hiszi megszüntethetőnek az adófizetést hazánkban: pedig ez a nyele a dolognak. No majd megmondja ez az ánglus. Mert tudd meg, óh én népem, hogy mikor dicső nagybátyámat, azt az első Napoleont, a többi potentátok leverték 1816-ban, akkor nagyszerű hadikárpótlást csikartak ki tőle, a melyből Magyarországra is jutott nyolczszáz millió. Ezt a pénzt azonban, a helyett, hogy akkor kiosztották volna a nép között, a hogy illett, inkább megtartották és betették az angol bankba. Ez most is ott van. Ez az ország pénze. Ez azóta kamataival együtt felmegy két ezer millióra. Ezt a két ezer milliót kipörölni az angol bankból és nekünk juttatni, leend feladata az általam bemutatott képviselőjelöltnek.

(Hüh, hisz ez felségsértés, a mit te itt beszélsz. Én elszaladok innen, monda Alienor.)

«Nye krics, ha angol vagy», dörmögött rá mérgesen Leon; el pedig nem szaladhatott, mert fogta a karját.

Ez a felvilágosítás pedig rendkívül tetszett a hallgatóságnak. Lám, ezt Karakán úr vagy nem tudta, vagy elhallgatta előttük.

«S ha azt megkaphatjuk, nem hogy mi fizetnénk az államnak, hanem az állam fizet nekünk. Mert legelőször is hadsereget nem fogunk tartani. Ebben én is egyetértek tisztelt barátommal, Karakán úrral. De semmiképen nem helyeselhetem azt a módszert, a mit ő nekünk a helyett ajánl. A nemzetőrség! Nem kell a nekünk! Itt van Czuppan uram, itt van Dézsás uram, a kik negyvenyolczban nemzetőrhadnagyok voltak, tudják jól, mit tesz nemzetőrnek lenni? Familiás embernek házát, tűzhelyét elhagyni. Kenyéren vizen Nagy-Bányáig gyalogolni, szűr nélkül, kalap nélkül hazaérkezni; itthon a feleségnek hült helyét találni. Nem hiszem, hogy még egyszer kedvük legyen a «bőrseregbe» beállani.

(«De nem bizony! De kell biz a kányának!» kiáltozának minden oldalról a hallgatóság öregebb férfiai.

A nemzetörség tehát formaszerint megbukott.

«A mi jelöltünk azonban majd megtanítja az országgyülést arra, hogyan lehet a mind a katonáskodást megszüntetni, mind a nemzetőrséget fel nem állítani. Ezt úgy híják, hogy «garantia». Ha Francziaország meg tudja védelmezni Algirt, pedig az pogány nép, Anglia pedig Kelet-Indiát, a ki csupa czigány: ketten együttvéve hogy ne védelmezhetnék Magyarországot is, s akkor nem magunknak kell fáradni vele; a mi igazság is: mi háromszáz esztendeig védtük egész Európát; most védjen bennünket Európa. Mi majd csak nézzük.

Ez igen érthető és természetes megoldása volt a védelmi rendszernek.

«A mi az államadósságok kérdését illeti, arra nézve a tisztelt előttem szólott barátom nézetei ellen semmi kifogásom nincsen, csupán azt szeretném hozzátétetni, hogy minekelőtte kimondanók, hogy az államadósságot nem kell fizetni: fölöttébb szükséges volna, hogy az állam minden egyes polgárának a a magánadósságát vállalná el magára, s abból is lenne államadósság. Így legalább addig is, míg azok eltörültetnének, nem csak mi szegény adósok nem fizetnők a keserves uzsorát az adósságainktól; hanem a czudar hitelezők maguk is fizetnék a saját követeléseikért járó kamatokat.

Ez meg már oly világos pénzügyi projectum volt, hogy azt lehetetlen egy hallásra meg nem érteni akárkinek; hangzottak is sürűn a fölkiáltások: «De jól beszél! Nagyon jól beszél! Halljuk, halljuk!»

(Te Leon! Ne bolondítsd a népet ily infámis módon! zsörtölt rá fel a vad palatinus.)

(Ha ilyen százmázsás bolondságok alatt le nem szakad ez az ajtó, a min állunk, hát akkor sokat megbír, mormogá Alienor.)

«Halljuk! halljuk!»

«A mit a dohánytermesztésről mondott a nagyon tisztelt előttem szóló: azt az eszmét sem találom egészen tökéletesnek. Mert hogy mi szabadon termeszthessünk dohányt, az nagyon helyes kivánság; hanem, hogy minden ember termeszthessen dohányt, az már csak istentelenség volna. Hát akkor ki veszi meg a mi dohányunkat, a mit magunk el nem pipálunk? A mi jelöltünk oly törvényjavaslatot fog behozni a képviselőházban, mely szerint dohányt csak a kisbirtokosoknak szabad termeszteni, a nagybirtokos vessen zabot, abból is megél. A kormány pedig ezentúl is vegye meg a dohányt. Tehát legyen szabad dohány, ne legyen fináncz, de maradjon meg a trafika.»

Rémséges éljenkiáltás fogadta ezt a törvényjavaslatot.

(No bizony még elbolondítja a népet a kezünkről, aggodalmaskodék Tukmányi úr. Elég már a pletykából Napoleon!)

«Mi van még? szólt hozzáfordulva Leon. Úgy! A potyománd-gezetleni vasút. Hát hiszen, felséges polgártársaim, ha csak vasút kell, az olyan könnyű dolog, hogy azt minden képviselő rázhat ki a kabátja újjából a maga választóinak. De az a kérdés, hogy kell-e nekik? Hát mi a haszna a népnek a vasútból? Az, hogy a buzának az ára felmegy, s a szegény nép drágábban veszi; a talián napszámosokat behozzák, s azoktól az itthoni munkás nem jut keresethez. (Igaz a!) Százötven derék becsületes polgártárs van Gezetlenben, a ki azzal tartja a családját, hogy fuvarba jár; a mint ide vasút jön, agyoncsaphatja a lovát, s beállhat vasúti bakternek: vége a keresetének. De legfőbb az, hogy ki nem tudná, mikor tavaszszal megáradnak az erek, ha azoknak a lefolyását egy hosszú vasúti töltéssel elzárják, minden kertészgazda ki lesz öntve a házából, mint az ürge. Hát ezért kell Gezetlennek a vasút, hogy békát termeszszünk káposztás-kertjeinkben.»

(«Nem kell! Nem kell! Veszszen meg a vasútja! Igazsága van neki!» hangzott fel a tömeg közül.)

(Te asszony, ördög bujjék a sarkadba; nyájaskodék Tukmányi úr gyöngéd élete párjával: minek szóltál a mellett, hogy ezt ide beereszszük? Tudtam én, hogy ez nagyobb akasztófáravaló, mint mi vagyunk. Kiliczitál bennünket a helyünkből. Már most eredj, tedd jóvá a dolgot. Eredj, csinálj valamit a kölykekkel.)

Az a valami abból állott, hogy a gyöngéd élettárs felbiztatott egy csoport vásott iskolakerülő suhanczot, hogy csináljanak sárból galacsinokat, hozzávaló anyag van az árokszélen elég: jó szikkadó fekete agyag; azzal aztán, mikor legjobban beszél a szónok, teremtsenek oda a füle közé.

Leon ezalatt folytatá a hátralevő themát:

«Helyeslem nagyon, hogy a papok jószágai elvétessenek; de nem az állam által, a hogy tisztelt előttem szólott kifejezé, hanem mi általunk, nekünk több szükségünk van arra.

(Hisz ezért meg excommunicálnak bennünket! hüledezett Alienor.)

Igyekeztek itt-amott Leonnak közbe kiabálni az ellenpárt kortesvezérei; kik vették észre a romboló hatást, a mit beszéde költött, de nem bírtak vele, olyan hangja volt, mint a jerichói kürtnek; dűlt előtte a fal.

Még csak a bankkérdést igyekezett megoldani: felvilágosítva a tisztelt előtte szólottnak azt a tévedését, mintha a magyar nemzeti banknak nem kellene ezüst alap; de nagyon is kell, sőt inkább az kell; de hát mire való a quóta? Ha az osztrák adósságnak harminczas quótáját hátunkra nyomták, akkor az osztrák bank ezüstjének harminczas quótája is minket illet, úgyis a mi bányáinkból került az ki. Ez ismét igen elfogadható propositió.

(Te, hisz ez meg épen communismus! szörnyűködék Alienor.)

E közben vette észre Leon azt a szép törekvést, hogy a kis polgártársak hogy furakodnak a kút közelébe, nyomogatva a markaik közé gömbölyű sárgombóczokat, s sejtette a strategémát. Várt, míg egészen közel jönnek, akkor rátért a nevelésügyre.

«De tisztelt felséges polgártársaim; merőben kénytelen vagyok ellentmondani egyben a tisztelt előttem szólónak s ez az, hogy ő a népiskolába be akarja hozatni az ütenyrendszert. Tehát üttetni, botoztatni akarja a mi gyermekeinket? Ezt a gyönyörű sarjadékot, melyre örömmel tekintünk, e kedves magzatokat, a haza reményeit ismét mogyorófával, virgácscsal akarja, mint a barmot üttetni. Mit? hogy nem igaz? Hát nem világosan kimondá-e az ütenyrendszer behozatalának szükségét a népiskolába? Oh ti ártatlan gyermekek, hát azért ujjongtok-e ti, hogy ezentúl mindennap tizenkettőig vágjon benneteket a rektor? Ez a ti nyereségtek a követválasztásból? Hej te Pista Marczi, Gyurka! tapogathatod a helyét előre is.

A gyerekhad felzendült!

Karakán sem vette tréfára a dolgot.

– Tiltakozom szavaim elferdítése ellen! rikácsolá, fel akarván kapaszkodni harmadiknak a két szónokhoz az emelvényre; de abban a perczben Pista, Marczi, Gyurka úgy teremtették nyakon, pofon az agyaglövegekkel, hogy egyszerre látást-hallást vesztett, s visszaesett a párkányról.

(«Nesze üteny!» sivalkodék a fiatal «krethi és plethi.» A rektornak is jutott belőle vagy kettő, sőt Tukmányiné asszonynak is letrafálta egy löveg fejéről a piros rózsát.)

Leon úgy tett, mintha nem is tudná, mi történik oda alant, biztos volt róla, hogy őtet meg nem dobják.

«Nagyon sajnálom, folytatá a szónoklatot, hogy az érdemes ellenjelölt urat kénytelen vagyok nézeteiben megtámadni, mert én a legnagyobb tisztelői közé tartozom, s teljesen meghajlom előtte, nem tekintve azt, hogy ő csak egy zsidó gyerek.

Ez volt a legnagyobb petárda.

Azt mondani az ellenjelöltről, hogy zsidó! Ez kegyetlenkedés.

Lám Karakán olyan emberséges volt, hogy az ellenjelöltről nem mondott mást, csak azt, hogy az német, sehonnai, tolvaj, majom és szamár, s ezek elég irgalmatlanok a végsőre vetemedni, s azt fogni rá, hogy ő «zsidó»!

Már most, hogy czáfolja azt meg?

Az ellenfél pedig felülkerült.

– Igenis, az! hát mi tagadni való van rajta? A zsidók is derék emberek. Ismertem az apját is, becsületes pipakupakoló volt Gyertyámosban; a Jakab szomszéd is mindjárt ráismert, a mint meglátta. (No a szegény Jakab erre a mondásra rögtön elbújt egy üres kád alá, hogy meg ne kapják.)

– Nem igaz! Hazugság! Gyalázatos, szemtelen hazugság! Le vele! kiáltozának Karakán főemberei.

(No most már végünk van! sóhajta fel Alienor.)

– Hazugság? rivallt éles hangon Leon. No hát majd én bebizonyítom, hogy ő zsidó. Én bebizonyítom a saját beszédéből.

Erre mégis kiváncsiak voltak még Tukmányiék is.

«Hát nem hallotta-e az egész közönség, hogy mit mondott utoljára? A polgári házasság okvetlenül behozandó. Hát mit tesz ez? Azt, hogy a ki már megunta a feleségét, az odamehet a jegyzőhöz, leteszi az öt forintot s az rögtön elválasztja tőle; s akkor aztán másik öt forintért összeesketi valami szép zsidó lánynyal: a kapufélfa lesz az oltár. Ez az a polgári házasság.»

Meggondolandó, hogy a hallgatóság vegyítve volt feles számú asszonyokkal, minden korosztályból.

«Ezt éljenezték meg az urak ő kegyelmeik olyan nagy lelkesedéssel! folytatá Leon. Jó volna úgy-e a maga öregét oly könnyű szerrel kifirunczvanczigolni kinek-kinek a házból, aztán új menyecskét haza hozni? Bezzeg Tukmányi uram is ugyancsak tapsolt két első lábával a polgári házasságnak. Tetszenék úgy-e, a hűséges jámbor hitestárs helyébe a vadaskerti csapláros Rákhelét a házhoz szólítani a polgári házasság útján?

Tukmányi úr e nem várt orvtámadás ellen gyors és erélyes védelemre készült, de nem volt ideje rá: mert a hűséges hitvestárs ott volt a háta mögött, s az, a mint Leon eltalálta azt a kulcsot, melylyel szivéhez lehetett férni: se kérdett, se hallott többet, hanem marokra fogta a tökmagos ridikült s olyat húzott vele Tukmányi úr fejére, hogy az a nyelvébe harapott tőle; s aztán nemcsak egyet, hanem igen sokat azzal a ridiküllel; az pedig nehéz volt mindenféle sok czók-móktól és a zenéhez a recitativot is hangoztatá.

– Hah, te vén akasztófáravaló! Hát Rákhel kell neked! Polgári házasság kell neked! Nesze Rákhel! Nesze polgári házasság! (Az pedig mind egy-egy ütés volt a fejére, a hátára.)

S a jó példa nem maradt követetlen. Egy féltékeny asszony százat csinál. Ez a nyavalya a legragályosabb a világon. A sok ifjú és vén menyecske rohant a hallgatóság közé, kiszemelni a maga életpárját, mintha félne, hogy már viszik is polgárházasodni, s húzta-vonta ki onnan, ha megtalálta. És a míg a bőszült zűr-zavarban Alienor utolsó óráját hitte már elérkezettnek, addig Leon pokoli gyönyörűségét találta benne, hogy még olajat töltögessen a tűzre, s a dühbe jött asszonyokat még névszerint is heczczelje az uraikra.

– Ugy-e Siskáné asszonyom, úgy-e Bendekné asszonyom; nem kell már a parasztházasság, polgári házasság lesz már ezután! Majd lesz itt farsang egész esztendőn át!

Azok aztán mentek a jussukat keresni tíz körömmel.

De senki sem járt olyan gonoszul, mint maga a legelől szólott nagyon tisztelt képviselőjelölt, a ki a herczehurczából kifelé menekülvén, épen egy csoport hajlottkorú matróna keze közé került. E haragos amazonok bosszúálló tenyerei közül csupán tulipános szűrének hátrahagyásával bírt a biróház ajtaján bemenekülni, még ott is üldöztetvén a jogaikra féltékeny legitim házastársak felzúdult cohorsai által.

Leon diadala ezuttal tökéletes volt. Ellenfelét sikerült nemcsak kiverni a sakktábláról egészen, de meg is veretni saját emberei, s mi még rosszabb, saját asszonyai által.

S hogy győzelmét, jó hadvezérként, még teljesen fel is használja: a mint a helyzetnek kizárólagos ura maradt, ismét felhangoztatá az emberzajt túlkiáltó hangját.

– Felséges nép! Halljad tovább beszédemet.

Olyan nagy volt már varázshatalma a sokaság felett, hogy csend lett szavaira: abbahagyták a veszekedést szépen.

– Én elmondám mondandómat, s hálát rebegek érte a felséges népnek, hogy azt kihallgatni kegyeskedett. Most azonban, uraim és úrnőim, hallgassák meg azon szavakat, melyeket tisztelt jelöltünk fog önök előtt elmondani.

Most rettent csak meg Alienor.

(Csak nem bomlottál meg, hogy velem is akarj beszéltetni?)

– Ő herczegsége angolul fog szónokolni! melyet kegyes engedelmükkel én bátorkodandom zengzetes hazai nyelvünkön tolmácsolni.

(Eredj a gutába! Nem tudok én semmit angolul könyv nélkül egyebet, mint Hamlet monologját Shakespeareból.)

(No hát elmondod azt; de csak hamar, itt nem lehet sokat teketóriázni.)

S Alienornak nem volt más menekülése, mint előállani, neki köszörülni a torkát s elmondani a gezetleni kút tetején azt a szép philosophi beszédet «Hamlet»-ből: «to be, or not to be, that is the question».

Nem sült bele. Elmondta végig; a hallgatóság áhitatos figyelme mellett.

Akkor aztán előállt Leon és megmagyarázta a beszéd tartalmát, melyet a Shakespeare-commentatorok mind e mai napig hasztalan törekedtek tökéletesen felfogni.

– Uraim és úrhölgyeim. Az elmondott szavakban dicső jelöltünk szentül megfogadta azt, hogy mindazon programmtételeket, melyeket én szerencsés voltam önök előtt bemutathatni, az utolsó betűig beváltani kötelességének tartandja. A három nyári hónapot, mikor nincsen országgyülés, mindig Gezetlenben fogja tölteni, s akkor mindenkit szivesen lát úri asztalánál. Vesztegetni a mi jelöltünk nem kiván; az nem is szép s Angliában nem is szokás; de ha valakinek valami titkos kivánsága volna a mi uri barátaink közül, azt Dumka úrnak elmondhatja, a ki két szóból is ért, olyan ember. A mi jelöltünk maga is nagy gazda, ő küldeni fog olyan egyptomi mumiabuzát, a mi százhatvan magot ad, olyan jerseyi káposztamagot, a minek a feje egy lépés, olyan yorkshirei emsét, a ki hat mázsára meghízik s olyan aargaui tehenet, a ki negyven itcze tejet ád; a hölgyeknek pedig olyan brahmaputra tyukokat, miknek strucztolluk van, minden nap kétszer tojnak s kakasuk nem kukorikol, hanem énekel: hogy megemlegessék róla. A reményteljes fiatalságnak pedig, míg csak a mandátum le nem telik, kijár minden napra Ábrahám boltjában a medveczukor.

(Ez mind benne van Hamlet monologjában.)

– Egyébiránt áldást, békességet kiván mind közönségesen s élete legfelejthetetlenebb napjai közé fogja számítani ezt a mai szent csütörtököt.

Az általános éljenzés elnyelte a többit, a két ifjú hőst vállaikra emelték a férfiak s úgy vitték a fehér zászlós tanyáig vissza.

– No te Leon, monda Alienor, ha minket ezért a sok veszett bolondért, a mit te itt most elmondtál, rögtön perbe nem fog s be nem csukat az államügyész, akkor ugyan hiába eszi a kormány kenyerét.

– Soh’ se búsulj. Azért, a mit a képviselőjelölt és kortesei beszélnek a piaczon, ép oly kevéssé szokták perbe fogni, mint Macbeth személyesítőjét, a miért Duncan királyt megölte.

– No de már most iramodjunk innen, a hogy csak a lovaink visznek!

– De gutát iramodunk! Most jön még a feladat gyakorlati része. Ha elfoglaltuk a csatatért, azután kell néznünk, hogy hadizsákmányt is ejtsünk.

– Hadizsákmányt?

– Igen bizony. Szavazatokat kell gyüjtenünk most hevenyében, a míg melegek az embereink; azért jöttünk ide, nem pedig a te angol szavalatodat meghallgatni, a mit a concert spirituellben is hallottam én már tőled. Aztán meg ember az ember. Én legalább annak érzem magamat. Nem tudom, te mi véleményen vagy? Én megéheztem. Most harangozzák épen a delet. S a legközelebbi falu fél napi járásra van. Én odáig ki nem állom.

– Hát majd ád valami ebédet Jakab.

– No nézd! Ez bizony azt hiszi, hogy én neki kortese vagyok s Jakabbal akar megtraktáltatni. Kell ez nekem! Menjen csak Csajkos uram Nagy János uramhoz: ismeri úgy-e? biróviselt ember; jelentse be az asszonynál, hogy odamegyünk hozzájuk ebédre: négyen leszünk. Mi meg addig vessük le ezt a jelmezt, öltözzünk vissza tisztességes embereknek; mert Nagy János uram nem szereti a tréfát.

– Hát ez nem látott így bennünket?

– Dehogy jön olyan ember, mint Nagy János uram, ilyen helyre!

NAGY JÁNOS.

– Hát az a Nagy János megint miféle Isten teremtése?

– Ez, barátom, egy közönséges paraszt ember, a kinek van húsz, jó években harminczezer forint évi jövedelme, s ki a mellett télen-nyáron maga lát a gazdasága után, sehova nem megy, a hova nem kénytelen, s nem beszél, a míg nem kérdezik; de ha aztán menni kell valahová, onnan el nem marad, s a mit kérdeznek tőle, arra megfelel.

– Ugy látszik, hogy az nem tartozik a mulatságos genreek közé.

– Épen nem. Hozzá csak azért viszlek, hogy ott kipihend magad. Kapsz nála igen jó ebédet. Ne félj semmit a tegnapi vitriolban főtt csörgő kigyóhustól: jó konyhát tart. Még toaszttal sem kell lefizetni az ebéd árát. Ebéd után pedig minden szégyenkedés nélkül lefekhetel. Ne félj addig, a míg ti hárman, Dumka úrral és Csajkos polgártárssal, ki ide, ki amoda el nem feküsztök, akár szavát se halld. Én előttem néha-néha megszólal, ha jó kedvében találom.

– Furcsa bagoly!

A hetes jött is már Nagy Jánoséktól, hogy szivesen látják az uraságokat: tessék odaköltözni kocsistól, lovastól, podgyászostól.

– Tehát nem a kutyák iszszák meg a vérünket?

Nagy János egyedül lakott tágas kőházában a feleségével. Harmadik asszony volt már és három-négy esztendős kis gyerekek játszottak a folyosón. Ezek a legkisebbek, vannak nagyobbak is. Maga életerős hatvanas férfi, felesége szelid, kellemes modorú, csinos menyecske, élete javában.

Nagy János uram nem igen nyujtogatta a más keze után a magáét szorongatás végett, hanem a ki meg akarta az övét fogni, azét visszaszorította.

Lakásában otthonias kényelem volt, minden paraszt pompa nélkül. Semmi sem volt kirakva tüntető szemlére: se cziczoma, se könyv. Nem szokott ő sem azzal dicsekedni, a mije van, sem azzal, a mit tud.

A vendégeket olyan traktára várták, hogy leülhetett mellé a chinai császár! S ez az első vendégség volt útközben, a hol a tisztelt jelölt a szives házigazdának semmivel sem fizette meg az ebéd árát.

(Az etelvárit sem véve ki: ott a fejedelmi koronája volt a díj.)

És talált Alienor valamit, a mit ha megtudott volna érteni, emlékezete igaz gyöngyei közé foglalta volna: igaz szeretetet.

A ház asszonya úgy fogadta őt, mintha édes gyermeke lett volna. Az anyja nem kényeztette jobban: pedig az már ugyancsak elkényeztette. Felhordott elé mindent, a miről gondolta, hogy izleni fog neki, s olyan mézesen tudott kinálkozni mellé, hogy a kinálás maga fűszerezte az étkeket. Aztán olyan szívesen el tudott sopánkodni a princz által kiállott nagy veszedelmeken. Micsoda nagy porban kellett utaznia, milyen rekkenő melegben! Hogy le is fordult a töltésről a hintóval, de a jó Isten őrizte drága életét, áldassék érte szent neve! Hát még ezek közé a gyilkosok közé bejönni! Milyen gonosz nép! Óh, hogy merte koczkáztatni kedves szép fejét: ha ezt szülői tudnák!

S annál a szónál köny ragyogott a szemében. Drága gyöngy.

De Alienornak nem volt szive hozzá, hogy az ilyen drága gyöngy értékét meg tudja becsülni. Látta ő ezt a könyet tulajdon édes anyja szemében is ragyogni. Ott sem értette meg, hogy mi az? Önző volt, a mióta csak eszmélt.

– No de legyőztük az ellenségeinket! mondá, a házigazda szemébe tekintve.

Nagy János nem felelt, csak a fejét ingatta csendesen, ez azt jelenté, hogy «nem». Le is sütötte a szemeit tányérjára: ő szégyenlette magát a kérdező helyett.

– Ön nem volt ott a népgyűlésen? Folytatá Alienor. (Olyankor bátor volt, mikor magánál félénkebb emberre talált s Nagy Jánost annak nézte.)

– De hallgattam azt egy házból.

– S miért nem jött ki a nép közé?

– Nem nekem való hely az.

– Ön úgy látszik, hogy aristokrata.

Nagy János nem felelt, csak a vállát vonogatta.

Alienor azt hitte, hogy nem értette meg az idegen szót.

– Hogy ön: gazdag ember?

– Igen, az vagyok: van hat fiam és három vőm, s mind a maga emberségéből keresi a kenyerét.

– Nem úgy értettem, hanem hogy büszke ember?

– Felfogtam a szót, kegyelmes princz. Nem vagyok büszke, csak válogatós. Mint maga a törvény, mely cenzust szab meg, s a szerint nevezi az embereket egyeseknek és nulláknak, a hogy azon felül, vagy azon alul esnek: csakhogy az én censusom más, mint a milyet a törvény állít fel.

– S milyen az az ön censusa?

– Minthogy parancsolt velem a kegyelmes princz, tehát megmondom. Annak a gyülekezetnek, mely előtt kegyelmességtek szónokoltak, fele asszony és gyerek nép volt; tehát szavazatnélküli szájak. A másik felének fele összecsődített napszámos nép, szolgalegények, az adóalapot eltagadott mesteremberek, lakhely nélküli fuvarosok, czigányok: tehát nem választóképes egyének. A megmaradt rész, mely valóban szavazattal bír, állt azokból a kertészekből, zsellérekből, kik egy viskóval birnak, melyben két lakrész van, a mit az adókivetők elől nem lehet eltagadni s annálfogva emberszámba mennek a szavazás alkalmával s a kiket mi, a hogy tetszett mondani, «aristocraták», egyszerűen «gányók»-nak és «duhaj»-oknak szoktunk nevezni, és igaz, hogy a társaságukba nem kivánkozunk. Azon a népgyülésen nem láttak kegyelmességtek egyetlenegy telkes gazdát sem. De azért itt nincs aristocrátia, mert ez azt jelenti, hogy a «jók uralkodása». Itt a duhajok uralkodnak. Választások alkalmával az ő akaratuk teljesül, ők jelölnek s nekünk nincs mit tennünk, mint vagy arra szavaznunk, vagy itthon maradnunk. Mert sem a fejét, sem az ablakát senki közülünk beveretni nem akarja; sem attól nem akar reszketni egész éven át, hogy a pajtaját felgyujtják, a lova füleit levagdalják, a vetését lelegeltetik, az ujságba kiiratják a nevét s legyalázzák, hát inkább félrehuzza magát és hagyja őket ilyenkor uralkodni. Ez a duhaj nép az én rétemen legelteti a marháját, az én szénámon telelteti ki a lovát; az én szőlőmet szedi meg, s azt hordja be a heti vásárba; ha fuvarba fogadom, megdézsmálja a gabonámat; ha munkaidő van, olyan napszámot követel, mint egy kiküldött hivatalnok, ha munkát nem ad neki más, maga nem keres, hanem éjjeli munka után lát; ha pénze van, azt mentül előbb megiszsza, ha nincs, hét rétbe gyüri a gyomrát s inkább koplal, mint hogy kosarat fonna, vagy töltést csinálna napszámba. Ezekkel nem hogy magamfajta ember keverednék egy társaságba, de még a béreseim is kizárnák maguk közül azt, a melyik olyan korcsmába belépne, a hol a duhajok isznak. És énnekem nem fér össze a természetemmel, hogy a kikkel egész esztendőn át éreztettem, hogy tőlük őrizkedem, a választások alatt odamenjek közéjök, velük együtt inni, csókolózni, ölelkezni. S a mi a legfőbb: hallgatni azt, a mit ők beszélnek. Hogy én hallgassam azt, mikor nekem a duhaj elkezd hazafiui erényekről beszélni! ő, a duhaj! a ki az adófizetést csak a nemteljesítésből ismeri s a katonáskodás elől vagy megszökik, vagy nyomoréknak teszi magát, lúdtalpúvá neveli a gyermekeit, hogy be ne váljanak! és nekem! ki minden negyedben ott vagyok az adóhivatalban tartozásomat leróni, s soha az államot egy font csempészett dohánynyal meg nem csaltam; a ki magam a szabadságharcz alatt az utolsó fegyverletételig harczoltam a hazáért; mind a hat fiammal sorba leszolgáltattam a katonáskodást; a kinek a hozzájárulását megtalálják minden adakozásnál, a hol emberiség, közművelődés, nemzeti intézet követeli az önkénytes áldozatot! Ez az én censusom, kegyelmes princz. A ki ezen felül esik, az az egyes, a ki alul esik, az a nulla. S már most aztán menjek én oda közéjük s nézzem el és hallgassam el, hogy nekem ott álljon fel az asztalra egy Tukmányi s beszéljen előttem nemzetgazdaságról, az ország felvirágoztatásáról! ő! a kinek kidül a háza oldala; nekem! a ki a magam keze keresményéből építettem fel az új iskolaházat. Vagy hogy elém álljon a részeges rektor, a kit tegnap hordtam le keményül, mint egyházgondnok, a miért a gyermekeknek az algebrát és a hazai történetet hitványul tanítja, s ma meg engemet tanítson ugyanaz legmagasabb pénzügyi tervezetekre s Európa nagy történelmére, s végül mind a ketten toljanak fel elém egy követjelöltet, mint Karakán, s az mondjon nekem egy programmot, józan, ép öt érzékkel biró, írni-olvasni tudó embernek: ő! a kinek az úr Isten csak egyet felejtett el megadni a tökéletességei kiegészítéseül: egy pár czímeres nagy szarvat.

Általános hahota tört ki, miközben Alienor azt mondá Leonnak:

– Egy «drole de corps» ez a mi gazdánk.

Ő nem talált benne mást, csak furcsaságot, hogy ezek a parasztok egymás között épen olyan chinai falat tartanak, mint a nagyságos, méltóságos, kegyelmes és fenséges urak odafönn: holott egyforma sáros csizmájú ficzkó valamennyi.

– De aztán a mi beszédünkkel meg volt ön elégedve, Nagy János uram? szólt, bátorságot véve mókázni a házi gazdával, a ki elárulta magáról, hogy vele mindent szabad elkövetni.

– Tökéletesen. A mit princzséged szavalt, azt ugyan nem értettem, mert angolul nem tudok: de annyit kivettem belőle, mert skándálva mondta el, hogy jámbusokban volt írva: tehát vers volt.

– Ah! Észrevette, hogy skandáltam? No de Napoleon beszéde csak jó volt?

– Nagyon jó volt. Egészen hozzá illett a közönségéhez. Én megértettem azt. A ki maga félbolond akar lenni, abból egész bolondot csinálni virtus. Arra az «adjon Isten»-re, a mit Karakán mondott, jobb «fogadj Isten»-nel nem lehetett volna válaszolni. De énnekem az arczom égett volna ki a szégyentől, ha engemet látott volna valaki, a mikor azt a beszédet hallgattam. Egyik vőm házából hallgattam azt, a leeresztett ablakfüggönyök mögül. Oda sem a kiváncsiság vitt, hanem valami más. Nem szeretem a gyalázatoskodást. Megmondtam Tukmányinak a népgyülés kezdete előtt: «Hallja az úr: feleljen érte, hogy minden szép rendben menjen végbe, és az ellenjelöltnek és kisérőinek valami goromba tettel megbántásuk ne történjék; mert itt leszek én, meg a hat fiam és három vőm.» No én nem vagyok valami termetes ember (csak hat láb magas volt, egy rőfnyi széles vállakkal), hanem a fiaimat tetszenék látni! «Aztán ha valami tettlegességet találnának kezdeni az ellenjelölttel a duhajok, akarom mondani, a tisztelt polgártársak, a mi a községnek szégyenére válnék, hát akkor előjövünk ám mind a tizen a petrenczerudakkal, aztán öt percz mulva nem lesz ám egy csepp népgyülés se a vásártéren.» Mondok.

– Az Isten áldja meg érte, mondá Leon.

– Én csak a község becsületét őrzöm; úgyis elég rossz hírben állunk. Nem kivánok én a követjelöltektől semmit, csak azt, hogy hozzanak olyan jó törvényeket, a mik mellett az ország boldogulhat. Azért szégyenlek oda menni, a hol szónokolnak; mert úgy beszélnek hozzánk, mintha éhen halók volnánk s ők ráznák le a mannát az égből, s olyan ostobák volnánk, a kik mindent elhisznek. Mikor idejönnek, össze-vissza csókolnak, ölelnek, kedves János bácsinak neveznek, s a mint a választási oklevelet megkapták, s betették a sarkukkal maguk után az ajtót, soha többet felénk se jönnek; s ha mi megyünk fel hozzájuk, ránk sem ismernek. De hagyján! a magunk apró bajai! De hát azok a szép programmok, a mikben országos nagy dolgok vannak igérve. Nem mondom, hogy azokat teljesítenék; de csak legalább ne olvasnók a neveiket szavazások alkalmával a távollevők között.

Ez unalmas beszéd alatt legalább hatot ásított Alienor, minden tartózkodás nélkül.

– Jobbat mondok én: szólt bele a háziasszony. A mi kedves vendégeink el vannak törődve. A mult éjjel bizonyosan nem is aludtak. Engedjük őket lefeküdni és kipihenni magukat. Tudom én, hogy szeretik az urak a délutáni álmot. Paraszt ember is szereti, hát még a ki ezt a törődést nem szokta.

Ezért az indítványért még Alienor is hálás köszönetét nyilvánította a házi asszonynak, őszintén megvallva, hogy ő minden porczikáját úgy érzi, mintha másoktól kapta volna kölcsön s azok most mind visszakérnék.

– Bizonyosan meg is csömörlött a lelkem drága princz, attól a sok zsiros ételektől. No ez ellen meg épen jó lesz egy kis megkenés.

Alienor soha hírét sem hallotta e falusi prophylactikus gyógymódnak, s azt hitte, mikor ágyba fektették szépen levetkőztetve, s aztán a berendelt béresné elkezdte a hátát izmos tenyereivel megdömöczkölni, a karját, csuklóit megropogtatni, hogy szétmegy minden csontja izeiből, a kenő asszony azonban nagy műértelemmel kidagasztotta a hátából a csömört s utána úgy elaludt a princz, mint egy ürge.

Dumka urat is lehúzta a feje a kanapéra s rögtön elkezdett a szinhelyén horkolni, míg Csajkos uram kiment a méhesbe, átadni a testét a délesti nyugalomnak. Csak Leon maradt ott Nagy János urammal az asztalnál, melyről mindent eltakarítottak, csak a boros üvegeket és a poharakat hagyták ottan. A két férfi még kvaterkázott tovább és hallgatta a másik kettő horkolását.

– Biz úgy van az kedves János bátyám, kezdé rá egyszer Leon, odakoczintva poharát a házigazdáéhoz.

– Hát hiszen én mindent megértenék és mindenben megnyugodnám. Még abban is, hogy mikor arról van szó, hogy Etelvár kerületének szószólót kell küldeni az országgyülésbe, akkor ilyen ember, mint ön, jön ide ajánlani képviselőül olyan embert, mint ez a herczeg. Az urak odafenn jobban értik, mint mi, hogy ennek miért kell így történni? Hanem egy dolgot még sem tudok magamnak megmagyarázni. Azt beszélik, én nem tudom: igaz-e? hogy ez az úr itt, Dumka úr, a választóknak négy faluban már fél bankjegyeket, ötveneseket osztogatott, szavazataikra foglalóul.

– Igaz.

– És hogy azok a lefoglalózott választók azt a biztatást nyerték, hogy a választás napján bankjegyeik kiegészítő felét az ön kezéből fogják megkapni. Igy hallottam.

– Az is igaz.

– No már most ez az, a mit nem értek. Hogy ön tréfát űz a választókból, azt értem; a ki tánczolni akar, annak dudás kell, a ki muzsikál, nem pap, a ki prédikál. Hogy ön angol princznek mutatja be a jelöltjét, azt is értem; ezeknek itt vagy zsíros süveg kell, vagy koronás csalma, vagy közülök való paraszt, vagy idegen potentát. De hogy ön: Zárkány Napoleon, a ki szolgabiró korában börtönbe csukatta azt a peres félt, a ki önt meg akarta vesztegetni, s a ki semmi ajándéknak hozzájárulható nem volt, hogy ön most magára vállaljon olyan megbizatást, mely nem egyéb, mint pénzzel való megvesztegetése a népnek, a midőn az mint biró itél az ország politikai vezetői felett! hogy ezt ön elvállalhatta: ez az, a mit nem tudok megérteni.

Napoleon öcsém most kelepczébe volt szorítva. Ezek a paraszt emberek veszedelmes őszinteséggel tudják a becsületbe vágó kérdéseket föltenni, úrféle ezt hallatlanná tenné s csak a háta mögött szólná meg érte.

Leon odanyujtá jobbját Nagy János elé, az asztalra fektetve, tenyerével fölfelé. De Nagy János nem tette bele a magáét.

– Fog ön hinni a szavamnak?

– Attól függ, hogy mint lesz mondva?

– A félbankjegyeket nem én osztottam ki, az tehát nem az én bűnöm.

– De a másik felét ön fogja kiosztani a szavazóknak.

– No hát én erre adom önnek szavamat, hogy a nálam levő félbankjegyekért senki, de senki nem fogja jelenteni magát: visszakapja egy csomagban az, a kinek sajátja.

– No akkor a csodák világa következik be!

– Kételkedik ön abban, a mit mondtam?

– Uram! Én nem ismerek Bátokon, Csiván, Kopronon és Máron olyan embert, a ki egy fél ötvenesnek a másik felét otthagyná, mikor elveheti.

– És én mégis azt mondom, hogy sem én, sem senki más a nálam levő bankjegyeket a választók megvesztegetésére kiosztani nem fogja és hogy azt azok maguk sem fogják kivánni. Erre becsületemet kötöm le.

Rögtön beletette a kezét Nagy János uram Leon tenyerébe.

– Ez a legnagyobb szó, a mi után csak az elhivés következik: ámbátor megvallom, hogy ezt épen olyan vakon kell hinnem, mint a feltámadást; a mi szintén nehezen fog menni, de azért szent, hogy meglesz. Tehát tudni most sem tudok semmit, de hinni: hiszek.

– Én pedig tudok is, hiszek is.

– S ez épen az elsőbbsége az úrnak a paraszt fölött.

A beszélgetést egyszerre nagy hangos beszéd szakította félbe: valaki a folyosón künn a házi asszonytól tudakozta lármásan, hogy megebédeltek-e már az urak? be lehet-e hozzájuk menni? mire a házi asszony azt felelé, biz azok most nagyobbrészt alusznak, de Zárkány úr, meg a gazda ott ülnek még az asztalnál.

Azt a nyers, ráspolyzengésű hangot a bennlevők is felismerték, s bámulva mondák egymásnak egyszerre:

– Tukmányi!

– A vad palatinus!

Már akkor nyitott be rájuk, előre tolva a hosszúszárú pipáját, a mit az agyarai közt tartott.

Egy karmolással több volt az orrán, mint reggel; egyéb változás nem történt az arczán. Csak úgy mosolygott, mint máskor, ha jó kedve van, vagy ha haragszik.

– No te gézengúz! kiálta barátságos ökölfenyegetéssel Leonra. Minket ugyan szépen lefőztél! Az ördög se bír többet ezzel a néppel, úgy elrontottad. Most aztán igérjen neki valaki többet! S még az asszonyokat is a nyakunkra huszítottad. Engem a feleségem úgy elvert, mint a szapult ruhát. Soha se veri ki többet senki a fejéből a vadaskerti csapláros Rákhelét. S csak legalább igaz volna. De az a leány rám se néz. Mégis majd kikaparták a szememet érte. De megállj, tüzes béka bujjék beléd. Ezt nem viszed el szárazon. Ezért rettentő boszút fogok állni rajtad. Meg azon az ánglus herczegen, a ki Árpádtól származott! Milyeneket tudtál kigondolni! s csak úgy hevenyében! – Az Isten éltesse Nagy János uramat! hát úgy-e, hogy jól viseltük magunkat? úgy-e, hogy szavamnak álltam?

Ezzel odalépett az asztalhoz s felvett egy boros poharat.

Leon megfogta a kezét:

– Ugyan ne igyál már többet, hisz most is tele vagy.

– Igen, rossz vinkóval. Annak pedig csak egy orvossága van: az, hogy igyék az ember rá még több bort, de jót: úgy-e bár Nagy János uram?

A gazda azt mondta neki rá, hogy «tessék».

Akkor aztán barátságból mutatott Tukmányi úr egy «Kunststuckot» azzal a pohár borral: a míg azt egy hajtókára felhajtotta egyet sem kortyantott, sőt inkább az ivás alatt énekelve húzta végig ezt a virtuózkiáltást: «paóóóón».

«Bravó! Jól sikerűlt».

– Kaszakő csapjon beléd! mondá aztán, leülve hüségesen Leon mellé, s a pipáját az asztalra felnyujtva. De kikészítettél bennünket. Tudtam, hogy ha tátogni engedünk, hát lehúzod az angyalokat az égből lábaiknál fogva. Milyeneket hazudtál a populénak! Én is csak tudok hozzá egy kicsit, de melletted juhászkutya se lehetek. Ugyan, hogy tudtad kigondolni azt a két ezer milliós hadikárpótlást? Még a gyerekeket is felbőszítetted. A rektornak az ablakát mind bekenték fekete sárral, a felesége meg jól megverte a polgári házasságért; olyat húzott a karjára a sodrófával, hogy most vízzel borogatják. Az egész népet elbolondítottad. De azért boszút állok. Nem is gondolod hogyan? Nagyon furcsa lesz az. Igazi nemezis lesz. A miben vétkeztél, abban bünhődöl. No de én nem haragszom, már kibékültem, no itt a kezem.

– Félek tőle, hogy elsül.

– Már hogy a «disznóláb is elsül?» ezzel azt mondod, hogy az én kezem disznóláb? No jó. Még azt is zsebre kell tennem. Megis pofoztattál: az is az enyém lett. Majd kikapsz te ezért mind egyszerre. – No hát igyunk még egy «páóóóónt», nem a te egészségedre ám, ne gondold azt, hanem a mi kedves házigazdánk, Nagy János uram egészségére, a gezetleni választók jövendő pártelnökére.

– De már az nem leszek uram. Mindent rám mérhet az úr Isten. Megteheti, hogy árestáns legyek Illaván; de hogy pártelnök legyek Gezetlenben, már azt az egy keserű poharat csak el hagyja tőlem múlni.

– Csak nem kell idejekorán tiltakozni. Hiszen nincs már szó Karakánról. Úgy elszaladt az a püfölés elől, hogy lóháton sem lehetett utólérni. Még a szűrét is itt hagyta az asszonyok keze között. Pipogya ember! Kell is nekem többet ilyen nyámnyila követjelölt! Nem tudom, hogy gázolt ki a sömlyékből, ha beletévedt? Kuruttyolhat ott a békáknak! Minek fog olyan dologhoz, a mihez nem ért? mondtam én, hogy nem való medvének a papucs! Többet ide ne tegye a lábát, mert én dobom ki, a nyakánál fogva!

A másik kettő meg volt felőle győződve, hogy Tukmányi olyan részeg, mint a tök.

Akkor pedig nem ismerték az ő természetét.

Ő józanon is volt olyan részeg, mint más ember, mikor már sok borfélét bevett, s a mit ennek a tetejébe ivott, az őtet már egy cseppel sem tette részegebbé, mint a milyen éhomra volt.