ELSŐ RÉSZ. NAPOLEON ÖCSÉM.

A MIT KÉT LEÁNY BESZÉL EGYMÁS KÖZT.

– Te, Livia, én azt hiszem, hogy mi mind a ketten megőszülünk, a míg ez az oltárszőnyeg elkészül.

– Nehéz mintát választottunk. Az «à la Gobelin» hímzés időt kiván.

– Vagy férjhez vesznek bennünket odáig.

– De ha már elkezdtük, be kell fejeznünk.

– Te, Livia, én nem engedem, hogy te férjhez menj addig, a míg én leány vagyok.

– Nem, herczegnő.

– Csakhogy már egyszer egy «nem»-et is hallok tőled; ámbár ez is csak körülirása az «igen»-nek. Tudod, hogy te vagy az oka annak, hogy én oly kiállhatatlan vagyok?

– Nem tudok sem az egyikről, sem a másikról.

– Azáltal, hogy mindig velem vagy, úgy elkényeztettél, hogy más asszonyi teremtést nem birok tűrni magam körül. Én a fiatal leányokat mind igen rútaknak találom. Egyedül te vagy szép.

– Szép, ha egyedül vagyok.

– Ne csavard el a szavamat! Eszményi szépség vagy, ha mondom. Koromfekete haj, s hozzá sötétkék szemek. Egy országot lehet beszaladni, a míg hasonlót talál valaki. Ez a mindig mosolyra álló finom ajk, a mi még ha haragot akar kifejezni, akkor is csak egy változatát adja a mosolynak; s aztán e gyönyörű tiszta fehér homlok. Oh milyen jól teszik ezek a többi hölgyek, hogy a hajukat à la kanászbojtár lehúzzák a homlokukra s eltakarják azt az egyetlen bájt, a mit még egyik nő is szépnek talál a másikon. A te homlokod engem mindig nagyanyám imakönyvére emlékeztet, a minek elefántcsont tábláját áhítattal szoktam megcsókolni, pedig nem értem, a mi benne van, – mert latinul van; de tudom, hogy az mind szentírás.

– Csak a herczegnő jó szíve találja mindezt rajtam.

– Azért is szeretlek magasztalni, mert ez az egy tárgy az, a mivel fel tudlak ingerelni, hogy nekem ellentmondj. Ezzel az egygyel tudom mindig hogy megharagítlak. S milyen jó vagy még akkor is, a mikor haragszol! Nem használod fel a fegyvert, a mivel boszut állhatnál rajtam. Nem dicsérsz vissza. Más leány azt sipogná: «oh mi vagyok én a herczegnőhöz képest!» Hah! szeretnék tűt szúrni a nyelvébe annak, a ki azt mondja szemembe, hogy szép vagyok. Hiszen tudom, hogy az vagyok! van tükröm, van szemem, látom magamat. Termetem magas, sugár, szoborszerű; vállaim, karjaim gömbölyűek; vonásaim szabályosak; arczszinem fehér és piros; ajkaim teltek; fogsorom fehér és rendes; szemeim nem kicsinyek, s van bennük elég kevélység és tűz; hajam leeresztve térdemig betakar s aranyat játszik a nap nélkül is. Ez csak elég szépség. De ha én nem tetszem magamnak!

– Ugyan mi az, a mi a herczegnőnek nem tetszik magán?

– Hát legelőször is ez a termet. Mi szükség volt nekem ily magasra felnyúlnom? Szobrászmintaképnek növekszem-e? Minden embernek a feje fölött látok el. Más nőnek lábhegyre kell felállni, ha beszélni akar velem. Mért nem vagyok inkább alacsony, hajlékony, eleven mozdulatú? Aztán nem nézhetem a hajamat undorodás nélkül. Miért szőke? Lenne inkább veres! De ha már a szemem fekete, miért nem fekete a hajam is? Kedvem volna pert indítani a gondviselés ellen, hogy ha már szőke hajat adott, miért nem adott hozzá legalább kék szemeket?

– A herczegnő úgy járhatna ezzel a perével a gondviselés ellen, mint Falbenheim Pompeia baronesse.

– Haha! Ezt jól találtad, Livia. Ez csakugyan csodálatos egy jelenség. Egy fiatal leány, a kinek az egyik szeme kék, a másik meg fekete.

– S hozzá a haja se nem szőke, se nem fekete, se nem veres; hanem fehér.

– Csak távolból látszik fehérnek és lámpafénynél, úgy, hogy az ember azt hinné, egy fiatal leány, a ki ősz; vagy albina, vagy rococo parókát visel; de közelről látva és nappal, van rajta valami halavány szinezete a szőkeségnek: olyan ezüstszőke. Hogy rajongják körül a férfiak! hisz láttad! Mindenki őrjöng utána. De én azért még sem szeretnék Falbenheim Pompeiával arczot, hajat és szemeket cserélni. Nekem eltűrhetlen volna az a gondolat, hogy rajtam valami felemás legyen. Hogy mikor valaki a szemembe néz közelről, soha se tudja meg rólam, hogy ki vagyok? Mert közelről csak az egyik szemébe lehet az embernek egyszerre nézni, föltéve, hogy a ránéző nem kancsal. S mikor Pompeia kék szemébe néz az ember, derült, nyilt, őszinte kedélyt lát benne; ha pedig abba a másik szemébe néz, abba a feketébe: ravasz, csalfa szellem ül abban. Egyik szemével vonz, a másikkal eltaszít. A haja is oly csalárd. Távolról nézve szentes matrónáé. Közelről nézve a Loreley haja. – Én ettől a leánytól félek! Kedélye megigéz, meghódít. Az első találkozásunknál «te és te» lettünk egymással. Felvillanyoz, ha beszélek vele. Kénytelen vagyok jó kedvű lenni, ha együtt vagyunk. Irigykedem rá. Megszólom érette, hogy oly dévaj, csélcsap, kaczér, s magamban évődöm, hogy miért nem tudok én olyan lenni? Mikor legutóbb elváltunk egymástól, megcsókolta a szememet. Ez a szemem azóta mindig ég. Jer, tedd rá te az ajkadat, csókold le azt a varázst vagy azt a mérget, vagy nem tudom, mit hagyott ott. Az meggyógyít majd.

– A herczegnő túlbecsül engem.

– Nem, Livia. A te kedves ajkad sokszor meggyógyított már engem: egy okos, szelid szóval; néha egy hallgató mosolygással, a mit én megértek. Nem az te rajtad a szépség, a mit szemmel lehet látni; hanem az a te gyémánt kedélyed. A kit csak nemünkön levő teremtést ismerek, az mind «asszony» a szó legrosszabb értelmében; egyedül te vagy az, a mi a «nő» fogalmában eszményi. Türelmes vagy, mint egy angyal; szenvedni mosolyogva tudó, mint egy hitvértanú; gondoskodó, mint egy jó anya; hűséges, mint egy feleség; engedelmes, mint egy gyermek; pedig az, a kire ennyi jóságot pazarolsz, rád nézve se nem férj, se nem gyermek, se nem szülő: csak egy barátnő.

– Óh herczegnő, hadd csókoljam a kezét. Jó hitves, jó gyermek, jó szülő nagy kincs a földön; de ritkább kincs mindannyinál egy jó barátnő. S ön nekem bizonyára az volt: gyermekkorom óta.

– De hát mért nincsenek ezek a jó indulatok az én szivemben a mik a tiedben?

– Azok az én sorsomhoz való tulajdonok, herczegnő. Az ön helyzetében gyöngeségek volnának azok, nem erények. Önnek más tulajdonai vannak, s azok is eszmények egy nőben.

– Tudom, Livia. S ha testi szépségemről nem szeretek magasztalást hallani, úgy még kevésbbé érint kellemesen, ha lelki tökélyeimről vesz valaki tudomást. Én mindazzal, a mit érzek, tudok, a mi szivemben van, a mit tanultam, a mi a hajlamom, szenvedélyem: elégedetlen vagyok. Én nem szeretem magamat!

– Lehető-e, hogy az, a kit mindenki szeret, csak önmaga ne szeresse magát?

– Szeret-e mindenki? azt sem tudom. Sokan mondják: kevésnek hiszem el. Hanem, hogy én kevés embert szeretek, az bizonyos, s hogy e kevés közé nem számítom magamat, annak oka van. A kit közelről ismerek, minden hibáját látom; s erősebb bennem az itélő, fürkésző szellem, mint a ragaszkodás és ösztön. Atyámat jobban szerettem, mint anyámat. Ez hiánya a gyermeki naivságnak, a mi koromhoz illenék. Meg tudom itélni szülőim sajátságait s azután felkeresem azokat saját magamban. Atyámtól örököltem azt, hogy ha valami jó tulajdont veszek észre magamban, azt eltitkoljam, hogy más meg ne tudja, s ha valami jót akarok tenni, azt oly alattomban tegyem, hogy rajta ne kapjanak. Még valami mást is örököltem tőle, a mit majd csak utoljára gyónok meg néked, te kis papnőm; ne hagyd elfelejtenem. Anyámtól örököltem pedig a kétkedést, a gyanakodást mindenkiben: még saját magamban is. Nem hiszek magamnak, mert nem hiszek másnak sem. A míg ezt az oltárszőnyeget hímezem, azt mondom magamnak: «te most ezzel be akarod hizelegni magadat a mennyei hatalomnál». Mikor a beteg özvegyasszonynak ebédet küldök, azt mondom magamban: «te most azt hiszed, hogy megvesztegeted az Istent, hogy segítsen meg valami vágyadban.» Mikor imádkozom, letérdelve, azt hiszem, hogy komédiázok; épen így vagyok, mikor az anyámat megcsókolom. Pedig akarok áhitatos lenni; de nem hiszek a szívemnek. Szeretném, ha szenvedélyeim volnának, mint más nőknek, a mik boldoggá, vagy szerencsétlenné tesznek. A helyett csak vágyaim vannak, a mik kielégíthetlenek. Szeretnék valami lenni a magam erejéből. De mindenütt találok valakit magam előtt, a ki messze megelőzött. Szenvedélylyel tudtam zongorázni; de a mióta egy hirhedt művésznőt hallottam, nincs kedvem többé a piánót felnyitni. Ezért tettem le a festő-ecsetet is. Nőket ismertem meg, a kik a művészetben többre vitték. Szerettem énekelni is: Patti elhallgattatott örökre. Pedig ezek még csak nők voltak előttem! Gyönyörűségem telt benne, hogy verseket írjak; míg egyszer rájöttem, hogy mi külömbség van a férfi által írt és a nő által írt vers között? A férfi költeménye a százlevelű rózsa, melyben a himszálak változtak át szirmokká; a nő költeménye pedig a zöld rózsa, melyben a virág zöld kelyhe szaporodott el szirmok gyanánt. Letettem a tollat.

– Kár volt. Nagyon szép versek voltak.

– Nem nekünk való az. Mi gazdagok vagyunk és főrangúak. Atyám zászlós úr s a magyarországi három leggazdagabb birtokosok egyike. Az ő egyetlen leányának más pályát nyitott a sors vágyai kielégítésére. Ott a high life tündérvilága, az udvar Olympja. Ez a mi versenypiaczunk. Itt folynak a női harczok, mikben koronák olvadnak egymásba. S én itt érzem magamat leggyöngébbnek. Minden eszközöm hiányzik a hódításra. Nem vagyok se legszebb, se legelmésebb, se leggazdagabb. Mikor azt látom, hogy mennyien vannak nálamnál magasabban, akkor érzem, hogy milyen alant állok. És aztán ha jön is alkalom diadalra, a mit mások hódításnak neveznek: én nem tudok neki örülni. – Mit akartam neked még mondani? – Mire kértelek, hogy ne hagyd elfelednem?

– Hogy még egy tulajdonát örökölte a herczegnő atyjának.

– Igen. Köszönöm. Pedig rá kellett volna jönnöm arról, a miről épen beszéltem. Ha én egyszer valaha szeretnék, igazán, szívemből, azt úgy el tudnám titkolni, úgy eltemetni magamba, hogy soha senki se tudná meg. Arról gondolkodnám napestig, arról álmodnám éjszaka; de az, a kiről gondolataim, álmaim beszélnek, e beszédet meg nem hallaná soha, ha magától ki nem találná. Híve lennék annak a másik embernek, a kinek nevét viselnem kellene; – becsületét őrizném büszkén; – kötelességemet ismerném iránta; – gyöngéd volnék hozzá; – és azt meg nem tudná soha, hogy szívemben nem ő lakozik. Ez atyai örökségem. Anyám beszélte el ezt. A mióta nagy idegbaja úgy elhatalmasodott rajta: valahányszor hozzá megyek, mindig elmondja előttem legtitkosabb gondolatait. Ezért félek is hozzámenni. Azt mondja, hogy fiatal leánynak jókor meg kell tudni mindent s jobb, ha anyjától tudja meg. Néha olyan dolgokba avat be, a mik csak orvosnak valók. A női hivatásról oly realisticus részleteket ismertetett már meg velem, hogy minden kedvem elment tőle. Tehát anyámtól tudtam meg, hogy atyám ifjú korában egy bájos szép leányt szeretett, de a ki csak köznemes családból való volt és nem gazdag, de büszke. E vonzalom nemes volt, mint minden jellemvonása atyámnak. «Azért» szülői elküldték hosszú utazásra. Körülhajózta a földet s mire visszajött, akkorra eszményképe rég férjhez ment, anya is volt s talán boldog. Atyám soha sem közelített hozzá többé; megnősült, rangjához illő nőt választott, gyöngéd férj lett, gyermekek atyja, példás házastárs: de azért anyám soha sem találta meg a szívéhez vezető útat. Hajdani eszményképét holtáig nem látta többé, még a temetésére sem ment el; ámde valahányszor az a nő súlyos balviszonyok közé került (férje tékozló volt), mindannyiszor valami titkos kéz kisegíté a bajból őt és családját. Senki sem ismerte fel a kezet, csak anyám sejté azt. Az asszonyok e tekintetben clairvoyanteok. Látod: ilyen volnék én is.

– A herczegnőnek nem lesz arra szüksége. Választhat a rangjához illő eszményképek közül, a kinek együtt adja szivét és kezét.

– Oh, hallod-e, én nagyon válogatós vagyok. Engem nem oly könnyű megvenni. Annak, a ki engemet arra birna hódítani, hogy én kimondjam neki a szót: «szeretlek», nem egy erénynyel, de mindazon erényekkel kellene birnia, a mik egy férfit egy nőnek «urává» tesznek. Annak szép, deli férfinak kellene lenni, nem elhanyagolt, de nem is cziczomázott külsővel; arczában nemes kifejezésnek, parancsoló tekintetnek, ráncz nélküli homloknak. Hangjában teljes változatosságnak kell lenni, hogy tudjon dörögni, ha indulata fölhevíti, és lágyan könyörögni, ha gyöngéd érzelmei meghunyászítják. Edzett testének kell lenni, a kit ne lássak dideregni, ha hideg van; ellankadni, ha fáradt; ne panaszkodjék apró bajokról minden szellőfuvásra. Legyen ügyes, tudjon verekedni, lőni, lovagolni s a mellett ne legyen kérkedő, veszekedést kereső; hanem lovagias és finom. Lelkének is minden tökélylyel kellene birnia. Jellemén semmi nemtelen vonásnak nem szabad lenni. A jóságnak párosulva az okossággal. Bátornak és szelidnek kell lennie – mindig a maga helyén. Beszédében nyugodt humort akarnék találni; de nem léha élczkeresést s nem sértő sarcasmust. Szeretném, ha kitünő szónok volna. Költői, művészi hajlamokat, azoknak megfelelő tehetségtől emelve, szívesen látnék nála. Jó gazdának akarnám látni, de nem fösvénynek. Követelném, hogy szeressen egész lelkével; de ne féltsen még egy gondolatjával sem. Tudjon nekem parancsolni, de tudjon nekem engedelmeskedni. És mindezek mellett követelném tőle mulhatatlanul, hogy nálamnál minden tekintetben magasabban álljon, még rangban is, hogy ne az én nevem tegye nemesebbé őtet, hanem az ő neve engem.

– Hát hiszen… itt van princz Alienor…

– Princz Alienor! Hát van neked jó dolgod? Hát princz Alienorra ismersz te abban az eszményképben, a kit én előtted leirtam? Hiszen igaz, hogy a rangja magasabb, mint az enyim. Atyja «rendúr» (Standesherr), mediatizált német uralkodó fejedelem; de a princz maga mindannak ellentéte, a mit én, mint férfieszménykép jellemvonásait felsoroltam. Egy férfi, a ki feltünően affectálja a nőiességet, még pedig apró hibáiban. Arczát simán tartja s azt mondják, még festi is fehérre és pirosra; vállfüzőt visel, hogy karcsusága kitünjék; inggallérját szélesen kihajtja, hogy decolletált nyakát mutassa, mint egy kisasszony; fülében gyémánt függőt visel, s keblébe virágcsokrot tűz, kézcsuklóján karpereczet hord s a szinházban és tánczvigalomban legyezővel hűsseli magát. S magaviseletében is mindazt a bizarr törekvést tanusítja, hogy a férfit megtagadja magában: szereti az aprólékos emberszólást, sensitif, szenvelgő, ideges, görcsökről, migraineről panaszkodik, ájuldozik, fél a macskától, rosszul lesz a friss rózsa szagától s végig énekli Rosina bravouráriáját falzett hangon, mint egy ál-Catalani. Ez ugyan udvarlóm nekem, de nem eszményképem, – a kivel megtörténhetik az az ő szerencsétlensége, hogy hozzámenjek; de nem az az én szerencsétlenségem, hogy belészeressek.

– Ki tudja, herczegnő, hátha a szenvelgett nőies külső csak bohóskodás; – hátha a mögött egy erős férfijellem rejlik; a mihez mindez csak takaró álcza?

– Apropos: álcza! Mit szólsz te ehhez a Napoleonhoz?

– Napoleonhoz? Én?

– No ne mereszd rám azt a két égglobust olyan nagyon! Nem a nagy Bonaparte Napoleon Lajos császárról akarom megtudni véleményedet, hanem erről a különös emberről, a kit minden ember úgy hí, hogy «Napoleon öcsém», s a kivel többször találkoztunk itt atyámnál.

– Nem tudok róla mit mondani, herczegnő.

– Akkor én többet tudok mondani. Ez a fiatal ember annak a meghalt nőnek a gyermeke, a ki ifju korában atyámnak eszményképe volt. Már most, ha atyám az ő anyját vette volna nőül, akkor én volnék «ő», vagy ő volna «én». Mégis érdeklő gondolat, hogy vajjon milyen ember lehet az, a kivel így cseréltünk az életben?

– Nagy bohó.

– Azt látom. De épen azt szeretném megtudni, hogy vajjon csupán bohócz-e, vagy pedig «Brutus?»

– Nem tudom.

– Te semmit sem tudsz. Volna csak itt madame Corysande!

– Miért híjuk mi Corysandeot madamenak, mikor még kisasszony?

– A franczia oly udvarias, hogy a kisasszonyokat bizonyos koron túl madamenak czímezi.

– Akkor ő ugyan megérdemli.

– Ő nem oly idős, mint a milyennek látszik azokkal a mély ránczokkal a szája szögletein. Az csak a sok szájösszeszorítástól van. Sokat mérgelődik magában. Hidd el, hogy mikor derült kedélyben van, tíz évvel fiatalabb. A mérgelődés nagyon véníti a nő arczát. Én soha sem fogok mérgelődni.

– Hogy kerüli azt ki, herczegnő?

– Hát mikor valakire megharagszom, legelőször is azt gondolom meg, hogy nincs-e annak igaza ellenemben, a ki megharagított? Azután pedig azt számítom ki, hogy vajjon az a veszteség, a mi a haragoskodás által rám nézve származik, nem lesz-e nagyobb, mint az a nyereség, a mit a megtorlás által magamnak szerzek? s ezalatt megalkuszom a haragommal.

– A herczegnőnek az lehetséges, mert a bántalmak legnagyobb részének elérhetlen magasban áll fölötte; de mit tegyen az olyan szegény teremtés, mint madame Corysande, a ki azt hiszi, hogy őt mindenki bántja, sérti, boszantja; a ki minden közönyös szóban czélzást keres; ha elneveti valaki magát, azt hiszi, ő rajta nevetnek; ha valaki hallgat, azt hiszi, ő rá haragszik; ha valaki más elvégez valamit, a mi az ő teendője volt, cselszövényt fedez fel benne, s mindezek ellen nincs egyéb módja a megtorlásra, mint az, hogy ha megharagszik, hát nem eszik; azt mondja, a feje fáj, s aztán addig koplal, míg csakugyan megfájdul bele a feje s kénytelen vele lefeküdni? Ez az ő harczmodora.

– Pedig a mellett olyan áldott jó teremtés. Engem nagyon szeret.

– Épen ez a szerencsétlenségének legfőbb oka. Ő nagyon ki tudja mutatni külsőségekkel, hogy valakit szeret, s nem hiszi el, hogy a herczegnőnek más modora van: magát mindig mellőzve látja. Most is azért fekszik.

– Hogyan? Én bántottam volna meg?

– Azt is tudom, hogy mivel! Még pedig igen érzékenyen.

– Te tudod, hogy mi baja?

– Sőt azt is, hogy mi a bajának az orvossága!

– Ah, te kis doktornő? Megtudnád őt gyógyítani?

– Ha a herczegnő megengedné.

– Engedném-e? Sőt kivánom.

– De sokba kerül.

– Sokba? Mibe?

– Egy csésze bouillonba, meg egy jó szóba.

– Hát hisz az mind kikerül a háztól.

– A bouillon – elhiszem.

– Elhiszem, hogy meggyógyítaná; de hogy veteted be vele! Én magam próbáltam tegnap is odavinni neki a levest; nem fogadta el, azt mondta, meghal tőle.

– Annak a bizonyos szónak meg kell azt előznie.

– Adtam én neki eleget. Kedvesnek, drágának, angyalnak neveztem.

– De azt az egyet nem adta neki, a mit várt.

– S te tudod, mi az? – Mondd neki hát.

– S a herczegnő beváltja azt?

– Ha te mondod! Ha én megtehetem! S ha meggyógyul tőle!

– Tökéletesen meggyógyul. Egy óra mulva már velünk fog reggelizni, s ha még arra is felszólítjuk, hogy beszéljen mi nekünk a vármegyében történtekről, mendemondákról, akkor tökéletesen megifjítjuk tíz esztendővel.

– No hát fogj hozzá.

A MIT A HARMADIK LEÁNY BESZÉL A KETTŐNEK.

Erre a két fiatal leány felállt a nagy széles himzőrámától s egyet nevetett egymás szeme közé. Ok nélkül, de csak nevettek.

Livia fél fejjel kisebb volt, mint Rafaela herczegnő. Mindketten egyforma szabású öltönyt viseltek, egyforma hajfonadékot; az egyiknek fehér, a másiknak piros thearózsa volt tűzve a hajába.

Livia becsengette a komornát, rendeletet adott neki; a komorna utasítást vitt az inasnak; az inas öt percz mulva visszatért egy ezüst tálczán, porczellán csészében gőzölgő édes illatú bouillont hozva: azzal megindultak mind a négyen. Elől Livia, nyomában a herczegnő, utána a komorna, leghátul az inas a bouillonnal, lábujjhegyen.

– Szt! – suttogá Livia.

– Csendesen, parancsolá Rafæla.

– Ugyan nem tud vigyázni, hogy ne csikorogjon a csizmája! mondá a komorna az inasnak.

– A beteget ingerli az, ha szobája ajtajában csak a csizmája ropogását hallja is egy férfinak.

A beteg szobája ajtaján legelőször belépett Livia, s óvatosan oda sompolygott az ágyig. Utána jött Rafaela, de az már az ágyfüggönyök mögött maradt; a komorna az ajtóban állt meg, az inas az ajtón kívül.

A beteg szobája úri kényelemmel volt berendezve, ágya mellett az éji asztalkán minden színű orvosságok, s válogatott minőségű compressek és cataplasmák, ő pedig maga ott feküdt bekötött fővel himzett vánkosai között, mint egy színpadi halott, a kinek bárhogy boszantsa is az orrát a légy, s bármiket beszéljenek is fölötte a színészek, nem szabad se a legyet elhajtani, se magát elnevetni.

– Madame Corysande…! susogá Livia.

A lehunyt szempillák még csak meg sem moczczannak.

– Hogy van ön madame?

Erre egy mély nyöszörgő sóhajtás felel.

– A herczegnő küldött önhöz, hogy tudjam meg hogylétét.

Semmi válasz, csak a szájszeglet ránczai vágnak be mélyebben s a szemöldek huzódnak össze.

– Nem parancsol ön egy kis bouillont?

Erre a szóra épen félre fordítja fejét a megszólított.

Most egészen odahajol föléje Livia s odasug a fülébe.

– Rafaela herczegnő ma este meg akarja látogatni édes anyját.

Erre a varázsszóra egyszerre visszafordult a fej s felnyíltak a szemek.

– Igen, madame. A herczegnő szerette volna önt magával vinni, hogyha egészsége helyreállt volna.

Most már félkönyökére emelkedett a beteg, s egyik kezével megfogá Livia kezét, s ajkai megszólalásra nyíltak fel.

– Talán egy kis bouillont… rebegé túlvilágról visszatérő hangon.

Ekkor Livia hátra tartá a kezét a herczegnő felé, a herczegnő a komorna felé, a komorna az inas felé: az inas átadta a tálczát a csészével a komornának, a komorna a csészét a herczegnőnek, a herczegnő Liviának s az odatartá azt madame Corysande ajkaihoz.

Az első korty után már csillogtak a szemei.

– De igaz ez? kérdé erősbödő hangon.

– Csak igya meg ön előbb ezt a bouillont egészen.

Most eltolta magától a csészét.

– Ön engem csak ámít. Csak vissza akar az életre hozni.

– Komolyan mondom. A herczegnő azért akarja anyját meglátogatni, hogy önt bemutassa nála.

Erre a szóra egy nagy adag bouillon elfogyott ismét. De a gyanú visszatért.

– Hol van a herczegnő?

– Abban a perczben itt lesz ön előtt, a mint ön az utolsó csepp húslevest kiitta.

Ez sikeres volt. A csésze kiürült.

– Igazat mondott ön? kérdé most a beteg, egészen felülve ágyában.

– Igazat, madame; szólt most a herczegnő, előlépve, kinek láttára a beteg egészen friss erővel ugrott fel, paplanát leszórva magáról (teljes öltözetben szokott mindig ágyában feküdni), s hirtelen megragadva Rafæla kezét, azt odaszorítá kebléhez, ajkaihoz s elkezdett zokogni.

– Oh herczegnő; ha ön szivembe látna… ha tudná, mit érzek itt belül,?… Csukják be azt az ajtót! (Az inas csizmacsikorgása hangzott, ki az üres csészét vitte el.) Én túlboldog vagyok, hogy önnek bizalmát visszanyerhettem.

– Bizonyosan mondhatom, hogy mindig birta azt. De hogy van ön most?

– Oh nagyon jól. Csodát tett velem ez a kegy. Ujjászülettem.

– Hát képes lesz velem jönni ma estére?

– A világ végére is, herczegnő.

– Akar ön most felöltözni? Segítsen valaki?

– Nem kell senki, felkelek magamtól. Most már kérem, hagyjanak magamra. Mikor felkelek, imádkozni szeretek, egyedül.

Tehát egyedül hagyták.

Madame Corysande sajátszerű ritus szerint szokott imádkozni, maga elé tett tükörből, s egy rizsporos dobozkából egy gömbölyű pelyhes tárgygyal port szórva az arczába, s mindenféle töviskoszorúkkal és testsanyargató füzőeszközökkel végezve penitentiáját. Azonban mi hagyjuk meg mindenkinek a maga vallását, s ne háborgassuk a szertartásaiban.

Egy óra mulva, mikor a villásreggelihez le kellett jönni, már teljesen felkészült pompájában szállt alá madame Corysande, s ki egy órával előbb épen olyan magas volt termetre, mint Livia, most már épen négy hüvelykkel mutatott nálánál magasabbat.

A társalgóban még csak Livia kisasszonyt találta madame Corysande. Rafæla herczegnő még toilettjét végezte szobájában. A lunchehoz férfivendégekre is számítottak.

Madame Corysande szívét még egy gond terhelte nagyon, s az élénk kifejezést nyert ajkainak ama bemélyedő szögletránczaiban. Ez a következő volt. Ha Rafaela herczegnő a mamaherczegnőt meglátogatandja s Livia kisasszonyt is magával viszi, vajjon melyiket ülteti az első ülésbe: a madameot-e, vagy Liviát? Ez casus belli lehet.

Annálfogva nagyon szenvedő hangon és erősen baloldalra hanyatló fejjel kérdezé Liviától:

– Hány órára parancsol velünk a herczegnő, hogy készen legyünk a látogatáshoz?

– Csak egyedül madame Corysande megy vele, én itthon maradok.

E szóra egyszerre egyenesre állt a madame feje s visszatért hangjának erélye.

– Igazán? Csak ketten megyünk? (Oh milyen kedves barátnője lett egyszerre Liviának!) Ön már többször is volt az öreg herczegnőnél látogatóban, úgy-e?

– A kérdésre pedig azt a felvilágosítást adhatom madame Corysande, hogy esti hét órára kell készen lenni az uti toilette-tel.

– Este? Miért olyan későn indulni utra?

– Mert Etelváry herczegnő nem fogad korábban.

Madame Corysande megkisérlé közelebb vonni a futóárkot az ostromlott várhoz.

– A herczegnő különös nőnek látszik.

– Honnan gondolja ön?

– Combinatióim eredményéből. Féléve, hogy ide kerültem a herczegnő mellé társalkodónőnek, mely minőséget Rafæla herczegnő jósága és finom gyöngéd tapintata egész a repræsentansnői qualificatióig emelte. És mind ez idő alatt nem tudtam rávenni, hogy a herczegnő engemet édes anyjához elvigyen, és neki mint házához tartozót bemutasson. Pedig nincs közöttük feszült viszony. Rafaela herczegnő minden hétfőn, szerdán, szombaton ír anyjának levelet s az viszont minden kedden, csütörtökön, vasárnap küld neki egyet: csak a pénteket hagyják ki; tehát szeretik egymást. Etelváry herczeg az idő alatt többször meglátogatta nejét, tehát elválva nincsenek. Mi oka mégis, hogy engem félévig el nem vitt az anyaherczegnőhöz Rafaela herczegnő?

– Azt ön az első látogatásnál meg fogja tudni.

– Tán valami kedélybaja van?

– Madame Corysande! ha tetszésére lesz, én önnek mindent elmondok az öreg herczegnőről, a mit tudok.

E szóért kebléhez ölelte madame Corysande Liviát, ideges, csiklandós gyönyörrel.

– De véghetetlenül boldoggá tesz bizalmas nyiltságával.

– Ha kérdezte volna ön, korábban is megmondtam volna; mert hiszen nincs benne titkolni való. Etelváry herczegnő nem elmeháborult, de oly idegbetegségtől van megtámadva, mely eltávolítja a világtól. Ezelőtt tizennégy évvel az a szerencsétlenség érte, hogy fiat szült, de halva s a balesetnek saját maga volt az oka: nem ügyelt az életrendre, melyet ily állapotban a nőknek szigorúan meg kell tartani.

– Én nem tudom mi az? Kérem, ne beszéljen róla. Tiltakozék szemérmes pruderievel madame Corysande. (Ő még leányka volt.)

Livia csendes mosolyt engedett arczán végig enyészni. Majd megtudjuk, hogy mi oka volt mosolyogni.

– E balesetnek az a szomorú következése lett, hogy a herczegnő idegrendszere egészen fel lett dulva. Annak a tudatától, hogy saját gondatlansága okozta gyermeke halvaszületését, az az önvád nőtt fel lelkében, hogy ő gyermekgyilkos. Szüntelen meghalt gyermeke lelkétől látta magát üldöztetve. E rémlátás üldözte minden éjjel, úgy hogy minden éjjelre más szobában vettetett magának ágyat, hogy a kisértet rá ne találjon. A herczegre nézve pedig megszünt azontul nő lenni.

– Ezt nem értem. Menjünk tovább.

– Utoljára aztán annyira ment az idegessége, hogy nem birt egy házban megférni az őt környező világgal; s a herczeget arra kérte, rendeztesse be számára ide egy órajárásnyira fekvő ősi lovagkastélyát, hadd lakjék ott saját cselédjeivel egyedül. Ez Etelvár. Köröskörül gyönyörű ezüstlevelű hársak takarják el a kastélyt.

– Ah az nagyon regényes élet lehet.

– Igen regényes. Reggel öt órakor, mikor a nap felkel, becsukják a kastélynak minden ablaktábláját, a függönyöket leeresztik; a kapukat elzárják; a kutyákat eleresztik lánczaikról s megy minden ember aludni. Éjszaka van. S hogy annál nagyobb legyen a csalódás: az éji őrnek a távolban minden órát meg kell kiáltani s inteni a jámbor keresztyén embereket délelőtti tíz-tizenegy órakor, hogy tűzre-vízre vigyázzanak, s menjenek nyugodalomra. A déli tizenkét óra az éjfél. Ilyenkor kisértetek nem járnak. Ki vannak játszva tökéletesen. Mikor aztán az éji őr délutáni három órakor azt kiáltja, hogy «éjfélután óra három!» akkor felhangzik a matutina harangszó. Hajnalodik. Az ablaktáblákat félig kinyítogatják a kastélyban. A herczegnő szeret korán kelni. Már négy órakor felöltözik délután. Akkor kisétál a parkba, élvezni a szép reggeli levegőt; télen, vagy ha rossz idő van, téli kertjében teszi meg sétáját. Kocsira, lóra soha nem ül. Este hét órakor kész a reggeli, azt, ha vendégei vannak, azokkal együtt költi el, s igen eleven társalgó. Ekkor meggyujtják a lámpákat minden szobában és folyosón, s kezdődik a nappal. Tíz órakor mise van a kápolnában. Az alatt, míg úr és vendég ájtatoskodik, a cselédek takarítanak, söpörnek, szellőztetnek, mintha reggel volna. Pontban éjfélkor jelenti a komornok, hogy kész az ebéd. A kisértetek órája a dél. Ebéd után, ha nyár van, következik a délutáni séta az angol kertben; vagy holdvilágnál, vagy lámpafény mellett. Meleg nyári éjszakán a halastóban horgásznak s a mindig éber hattyúkat etetik. Lámpa- vagy holdfénynél megnézik a remontans rózsákat s beszélnek róluk, hogy melyik szebb? Séta után reggeli három óra tájon elkészítik a kártyázó asztalokat s azután whisztesznek mintegy óra hosszant. Következik az esteli thea reggel négy óra felé. Van hozzá hideg sült és sütemények. Mikor aztán a reggeli öt órát harangozzák, akkor minden ember felkel, jó éjszakát kiván egymásnak és megy aludni. A herczegnő addig nem bocsát el senkit. S ez így megy napról-napra, évről-évre következtesen.

– De hisz ez még mind kedélyes dolog. A herczegnő tehát szereti a társalgást.

– Nagyon szereti. Beszéde szellemdús, társalgása kedélyes, roppant sok ismeretekkel bír és emlékező tehetsége bámulatos; tud beszélni egyszerre négy emberhez, folyvást négy különböző nyelven, angolul, francziául, németül, magyarul, átszökve az egyikből a másikba, intéz egymás után tíz kérdést az emberhez, s követeli a feleletet, de az alatt, míg a válaszra hallgat, már egy új tárgyról beszél s megkivánja, hogy más is tudjon egyszerre beszélni és ügyelni.

– Ah, hisz a herczegnő nekem nagyon fog tetszeni.

– No már nem tudom. Attól függ, hogy hogyan veszi önt? Úgy veszi-e, mint madameot, vagy úgy, mint mademoisellet?

– Miért?

– Azért, mert egészen más társalgási modort követ asszonyságokkal és mást kisasszonyokkal szemben.

– Mit ért ön azalatt? Minő más modort?

– Én nem tudom. Mert engem soha sem vitt el hozzá Rafaela herczegnő; én csak az ő beszédéből tudom ezt.

– Tehát önt soha sem vitte még el az anyjához a herczegnő? S ön megnyugodott bene?

– Tökéletesen.

Madame Corysande kezdette magát fensőbb lénynek tartani Livia kisasszonynál. A herczegnő toiletteje elárulta, hogy ma nagyon szép akar lenni. Ugyan kinek a kedveért?

Mikor mind a három hölgy együtt volt, a herczeg inasa jött jelenteni, hogy ő excellentiája menti magát, nem jöhet a reggelire, mert elment vadászni az urakkal, csak ebédre jön haza, méltóztassanak la duchesse és mesdames egyedül reggelizni.

A herczegnő kérdé az inastól, hogy kik voltak az urak, a kikkel a herczeg vadászni ment?

Az inas elsorolta őket. (Franczia volt és párisi.)

– Monsieur le Saint Arteaux.

– (Értsd: «Számtartó», magyarázá madame Corysande.)

– Azután monsieur le Jerichó.

– (Azaz Kolompy úr, a «Jerichói trombita» szerkesztője.)

– És monsieur Napoleon öcsém.

Már ennél rendre utasítá őt mme Corysande.

– Ne mondja ön Napoleon öcsém, hanem monsieur de Zárkány.

– Oui madame: monsieur Des-Arcanes.

– Vagy pedig: monsieur szolgabiró.

– Oui madame: monsieur Saule Gaburon.

A herczegnő nevetett. Mindhárman helyet foglaltak az étkező asztal mellett s aztán a magára maradt három leánynak nagy kedve telt abban, hogy oly ételnemeket is ízletesnek találjon, a miket máskor csak a férfiaknak szokás átengedni, s torkoskodjék a paradicsom tiltott gyümölcseiből, sorba kóstolva kaviárt, paprikás szalonnát, s rá egy nyelvhegy megégetésére elég chartreuset. És most szóljuk meg a férfiakat! Hisz egyedül vagyunk. A felszolgáló inas nem számít, mert az nem ért magyarul.

– Micsoda ember ez a Napoleon öcsém? Kérdé Rafæla herczegnő, egyenesen Corysandeot apostrophálva. Mit keres ez mi nálunk?

– Szolgabirája ő excellentiájának a főispánnak.

– Azt tudom. De ezenkívül? Ön ismeri őt jól; én akarom, hogy mondjon el róla mindent.

– Valóban jól ismerem őt, herczegnő; tíz évig voltam boldogult édes anyjának társalkodónője; egész házuknak minden történetébe be vagyok avatva, s különösen Napoleonról sokat tudok beszélni.

– De hát gúnyolják őt Napoleonnak?

– Nem azt, herczegnő. Ez neki valóságos keresztneve. Mert ámbátor mi nálunk augusztus 15-dikén Mária mennybemenetelét ünnepelik, nem pedig annak a nagy embernek a földrejövetelét, a ki e napon a Marsmezőn katonai szemlét tart, mégis támad néha egy-egy magyar úr, ki a Bonaparte-cultusban annyira haladt, hogy újszülött fiát Napoleonnak keresztelteti, s miután e névnek alig akad még egypár druszája az országban, az eként kiemelkedő nagy nevet aztán jobban megismerik, mint magát a családi nevet prædicatumostul: «Zárkány de Sárkányháza». S midőn még azt is hozzá teszik, hogy «öcsém», ezzel egyrészt azon nyájas elismerés van egybekötve, miszerint e névnek viselője kedvelt és társaságba való fiatal ember, másrészt meg jól esik az embernek, ha egy olyan nagy császári névvel ilyen komázást követhet el.

– Napoleon szülői fennhéjázó emberek lehettek, szólt a herczegnő.

– Csak az atyja. Az rendkivüli ember volt. Mindenhez értett, csak a kétszer-kettőhöz nem. Szüntelen nagy vállalatokon törte a fejét, a mikbe belevesztett. Vendégszerető volt, nyílt házat tartott. Jó barátjaitól nem tudta megtagadni a neve aláírását. Magánál nagyobb urakkal szeretett együtt mulatni, s mindennek az lett a vége, hogy mikor meghalt, a fiára egy teljesen szétzilált nagy gazdaságot hagyott, a miből az csak úgy tudott megszabadulni, hogy minden nagyterjedelmű birtokát eladta, ménesen, gulyán tuladott, hogy adósságaitól megmeneküljön; míg magának csak egy kis udvartelket tartott meg, egy régi kastélylyal, akkor aztán nevetve mondá: «most már igazán Napoleon vagyok Szent-Ilona szigetén».

– Könnyű vérrel tudta azt venni.

– Mindent a világon. Legalább úgy mutatja. Tréfát csinál minden bajból. Ha fáj is talán neki valami, azt nem mutatja soha. Ő maga élczel a balesetén legjobban. A hol más ember kérkedik, ott ő ócsárolja magát. S ha valaki részvéttel van iránta, azt kineveti. Ő maga szivességet tesz mindenkivel, a ki rászorul, de azt is oly furcsa modorban teszi, hogy a kit kielégített, azt egyuttal ki is neveti. Még most is megvan a mult évekbeli udvari kanczellárnál az a folyamodás, melyet egy szegény földmíves kérésére készített, ki minden forumon elvesztette a perét s most a kormányhoz akart járulni; ezért kérte fel Napoleont, ki akkor otthon volt az atyjánál, mint fiatal jogász. Ez aztán nem írt, hanem rajzolt neki egy folyamodványt, a miben csupán carricaturákból volt összeállítva az egész perpatvar, a mi a szegény paraszt panaszát képezte. Ezt vitte az fel a kanczellárhoz. És lám a folyamodásnak teljes sikere lett. Ha írva lett volna, elvetették volna a papirkosárba: így minden ember nevetett rajta, a kinek kezébe került; a czifra folyamodás megjárta a legmagasabb köröket is: derültséget idézett elő; a szegény parasztnak az ügyét elővették, megvizsgálták; rájöttek, hogy igaza van s megorvosolták a baját. Az maig is áldja Napoleont nagyhatású instantiájáért.

– Pedig ő csak gúnykeresésből jött erre az ötletre?

– Arra ő minden perczben kész. S bir a színjátszás minden előnyével. A mit játszik, az mindig komoly szerep. Nem látszik belőle az a bárgyú törekvés, hogy mulattasson a bohóskodásával. Csak távol tartja magától az embereket vele. Még külsejét is el tudja tagadni. Fejét lehajtva, vállait előrehúzva, mellét begörbítve jár, renyhe léptekkel, mint a ki el van fáradva, köhécsel is; pedig alakja egy Achillesé, s minden férfias testgyakorlatban versenytárs nélkül áll az egykorú fiatalok közt. Hanem ő azért úgy tesz, mint a ki mindentől fél, és minden embernek kénytelen megengedni, hogy az ő rovására rossz élczeket mondjon. Mindenkinek hizelkedik, s ritka ember, a ki észreveszi, hogy hizelgése ironia. A ki elárulja előtte valami gyöngeségét, az kész zsákmány ránézve. Paródiázó magasztalásával kövérre hizlalja a mások hiúságait. A ki szereti a magasztalás nektárját, azt ő ez itallal lerészegíti. Erős utánzási tehetséggel bír s kiváló egyéniségek modorát, szokásait, ferdeségeit remekül tudja visszaadni; a mivel társaságokban, nyilvános gyülésekben közderültséget idéz elő. Felel az előtte speechelt szónokoknak, mindeniket paródiázva: a ki applombbal lép föl, a ki eredetiskedik, a ki mokányul hánykódik, a ki kenettel perorál, azt ő mind túlhajtja utánzásával. Másoktól elmondott balgaságokat, mint bölcs feljegyzésre méltó reminiscentiákat, auctoritás gyanánt idézget. A megyebizottmányi üléseken szokott egy tudálékos szónok szerepelni, (abból a categoriából, a melyet «unius libri» – egykönyvűek czímmel szoktak megtisztelni) ki egy alkalmat sem szalaszt el, hogy beszédébe be ne fonja Stuart Millt s ne idézzen belőle nézeteit támogató érveket eredeti angol szöveggel. Rendesen Napoleon felel meg neki, hasonló kathedrai pedans bölcseséggel s idéz ellenérveket, a mik szintén Stuart Millnél vannak megírva, szintén angolul. A tudós szónok az ellenészrevétel által igen megtisztelve érzi magát és bámul: először az ifjú ember olvasottságán, másodszor pedig a publikum bornirtságán, mely Napoleon beszédét élénk kaczajjal követi s nem jön rá magától, hogy mindaz, a mivel őt Napoleon megczáfolta, először is sehol sincs meg Stuart Millben, másodszor pedig épen nincsen angolul.

– Ez egy haszon nélküli genialitás, jegyzé meg rá a herczegnő.

– De tudja ezt Napoleon haszonra is fordítani. Egyszer például az atyja halála után, mikor már vagyoni állása felől egészen tisztában volt s épen a követelések és tartozások kiegyenlítésének sakkfeladványán törte a fejét, betoppan hozzá egy pénzügyi biztos, megfelelő kisérettel, s tudatja vele, hogy ő atyja után még a kincstárnak is tartozik ezer és sok száz forinttal, a mihez az öreg úgy jutott, hogy nagy kertész levén, mindenféle külföldi virágmagokat hozatott magának, s azokat elvetette. Azok között volt egy, a mit Cacalia speciosa czím alatt árult a kertész. A rászák nőttek embermagasra; az öreg csak várta, hogy milyen virág lesz belőlük? Egyszer aztán megverte egy kertészlegényét, s akkor mindjárt megtudta, hogy milyen virág az amerikai Cacalia speciosa. Másnap nyakán volt a fináncz, megmondta neki, hogy ez az ismeretlen molyhos lapú nem díszvirág, hanem dohány; a rászáit kihúzgálták a földből, megmázsálták nyersen s csempészett dohánynak véve, elítélték az öreget horticulturai kisérleteért roppant nagy összegre. Most azt jött behajtani a biztos. Hogy hívják önt? kérdi Napoleon. «Zubka». – «Hja, akkor önre csak az alfabét végén kerül a sor.» Hanem a pénzügyi biztos nem engedte tréfákkal elüttetni a dolgot; azt mondta, hogy a kincstár követelése az első, azt ki kell az úrfinak fizetni, ha a pokolból veszi is elő a pénzt. «Tehát megengedi ön, hogy a pokolból vegyem elő a pénzt? jó, meglesz.» Azzal ott marasztá vendégül a végrehajtót, leveleket írt, s estefelé jól megvacsorálván vele, felszólítá, hogy nem volna-e kedve kimenni vele a pagonyba, szalonkára lesni? A biztos szenvedélyes vadász volt, ráállt, vették a puskáikat, felálltak az út mellé, a honnan a szalonkákat kapóra lehet várni: szalonka ugyan nem jött, mert már vége volt az idejének, hanem jött a helyett egy szekér végig az úton, s azon egy bundás ember; külsejére nézve tehetős bérlő, vagy pálinkagyáros. A biztos látta őt maga előtt elhaladni, s még köszönt is neki és tüzet kért tőle, mert tűzszerszámát otthon feledte. Az utas tovább ment; s a mint Napoleon leshelye elé ért, az kiugrott eléje neki szegzett puskával s a pénzét követelte. Az utas előadta tárczáját s aztán menekült lóhalálában.

– Ah, rabolt volna!

– Dehogy rabolt! Csak a biztost tréfálta meg. Az utas saját bérlője volt, a kivel a tréfára összebeszélt. Azzal odament a rémültében kővé vált biztoshoz: «No czimbora, van már pénz a pokolból! Kitelik ebből a birság, s a mi fenmarad, azon megosztozunk: minthogy együtt raboltuk; ne bámulj, nem árullak ám el.» A czimbora úgy elszaladt erre, hogy hazáig meg sem állt, otthon referált, hogy a követelés behajthatatlan s azóta rendkívüli nyájassággal van Napoleonhoz, szentül meg lévén győződve, hogy az egy olyan titkát birja, a miért a vesztőhelyre kerülhet; azt hiszi, hogy segített neki egy utast kirabolni.

– Engedjen meg madame Corysande: igaz, hogy ő nagyban szokott veszteni?

– Nem, herczegnő. Nem is kártyázik soha. Versenyparipái soha sem voltak.

– És mégis úgy hallottam, hogy ő nagy dolgokat szokott elveszteni.

Madame Corysandenak erre a szóra az orra és a szemhéjai kezdtek pirosodni. Közel volt hozzá, hogy megharagudjék és elhallgasson.

A herczegnő azonban megelőzte azzal, hogy elnevette magát s jókedvűen ragadta meg mindkét kezével Corysande kezét. Erre aztán annak az arcza is felderült.

– Jól van hát! Azt is elmondom. Tudom, mit akar a herczegnő megtudni. Nem örömest juttatom eszembe, a herczegnő kivánatára megteszem. Hát mikor az anyja is meghalt Napoleonnak: én fölszólítottam őt, hogy most már egészen fölösleges vagyok a háznál, itt nem maradhatok, ajánljon el valami előkelő családhoz nevelő- vagy társalkodónőnek. Ő ezt is csak tréfára vette s azzal biztatott, hogy várjam meg, míg megvénül, akkor majd elvesz. Én kimondtam, hogy nem megyek férjhez s nem várok reá, míg megvénül. Van itt egy derék öreg úr a megyében, a herczegnő is látta többször, Kádártai másodalispán, ennek sok tréfát kellett kiállani Napoleon öcsémtől, ki közel rokona is; egyszer az öreg úr gondolt ki valamit, a mivel őt visszatréfálja, fogadásra került a sor. Napoleon öcsém szabódott, hogy ő pénzbe nem fogadhat, mert az nincs: hanem felteszi a fogadásra anyjának utolsó örökét, legdrágább klenodiumát. A fogadást elvesztette. Akkor aztán könyező szemekkel mondá a nyertes nagybátyának, hogy holnap elküldi hozzá azt az anyjától öröklött utolsó kincset, s kéri, hogy tartsa azt megérdemlett becsben. Az öreg úr elérzékenyülten fogadta, hogy megőrzi a kincset. Másnap Zárkány Napoleon engem szépen felpakolt, átküldött Kadártaihoz egy ajánló levél kiséretében, mely így hangzik: «Ime itt küldöm önnek anyámról öröklött utolsó drágaságomat, madame Corysandet, valódi klenodium. Tartsa őt megérdemlett becsülésben.» Az öreg úr igen nyájasan fogadott, s én a legkedvesebb családba jutottam házánál s csak akkor tudtam meg, mikor már a fogadás híre a herczeghez is eljutott, hogy én hogy lettem elveszítve Napoleon öcsém által fogadásban. Ekkor részesültem aztán abban a szerencsében, hogy a herczeg saját házához hívott meg. Jellemzi az én esetem mind Napoleon öcsémet, mind a herczegnő édes atyját. Napoleon öcsém egészen egyszerűen tehette volna azt, hogy akár az alispánhoz, akár a herczeghez beajánljon, és jót is akart velem tenni. De ezt a jót is úgy akarta tenni, hogy én ezért mégis boszankodjam rá. A herczeg pedig nem tűrhette azt, hogy Napoleon tréfája miatt egy nő helyzete humoristicus világításba kerüljön, s idehozott, hol nem teszek egyebet, mint a herczegnőt untatom.

– Ellenkezőleg. Hát nem jól mulatunk-e most is? Én nagyon szeretem az embereket megismerni s ön, madame Corysande, az emberismereti adatoknak valódi tárháza. A csinált regényeket nem szeretem olvasni, de az olyan regényt, a mi az életben valóban megtörtént, örömest hallgatom. Némelyiknek gondolkozom a folytatásán, mi lesz belőle tovább? Ön azt mondta, madame Corysande, hogy atyám nem tűrhette azt, hogy Napoleon tréfája miatt más szenvedjen, s azt jóvá tenni igyekezett. Mit gondol ön, mi köze van az én atyámnak Napoleonhoz?

– Kétféle viszonya van hozzá, herczegnő. Az egyik az, hogy mikor a Zárkány birtokokat a megyében eladták, azokat a herczeg vette meg s a vételárból az adóssági terhek kiegyenlítését magára vállalta. Ez igen bonyolódott feladat volt.

– És a másik? unszolá a herczegnő türelmetlenül.

Madame Corysande nem jött zavarba.

– A másik pedig az, hogy a herczeg e megyének főispánja, Napoleon öcsém pedig ugyanitt szolgabiró, s így hivatalos kapocs is létezett közöttük: a mi azonban aligha fog már soká tartani.

– Miért?

– Mert Napoleon öcsém nem szolgabirónak való ember. Tréfát űz a hivatalából is és tiszttársait inkább rászedni és mulattatni törekszik, mint nekik segíteni az ügyhalmaz elintézésében. Az a véleménye, hogy ha bírák nem volnának a világon, az emberek nem perlekednének. Az is nagy baj, hogy nem viseltetik a felsőbbjei iránt azzal a devotióval, a mi a társadalmi rendnek fentartója, sőt még az intézményeket is persiflálja. Most legutolsó casusa az volt, hogy a megyegyülés kezdetén ő is felvetődik a székvárosba s ott összetalálkozik a megyei főügyészszel az utczán. Az megszólítja: «mi bajod, kedves barátom?» Napoleon abban a perczben gondol ki a megszólító számára valami tréfát. «Nagy bajom van, mondja neki: képzeld, tegnapelőtt behoztak hozzám két oláhot, a kik lólopással vannak vádolva. Én kivallatom őket, meggyőződöm róla, hogy a vád igaz, s másnap reggel felakasztatom mind a kettőt. Csak később jut eszembe, hogy előbb össze kellett volna hivnom a statárialis biróságot: azt illette meg az itélethozatal. Már most mondd meg, mit tegyek?» «Hja, barátom, ez nagy baj!» szörnyűködik a főügyész. «De majd rajta legyünk, hogy azt valahogy elcsináljuk.» «Kérlek, ne szólj felőle senkinek.» «Dehogy szólok!» Persze, hogy legelső dolga volt a főügyésznek az egész várost beharangozni vele, micsoda szörnyű balfogást követett el Napoleon, a ki ellen másnap a megyegyülésben egész vihar támadt a két felakasztott oláh miatt. Az első vádat maga a kedves jó barátom, a főügyész emelte ellene. Kadártai alispán mély sajnálatát fejezte ki ez eset fölött, a román képviselők nemzetiségi kérdést kalapáltak ki belőle, s a jobboldali ellenzék bűnvádi vizsgálat elrendelését szorgalmazta a hatáskörét áthágott szolgabiró ellen. Napoleon engedte az egész záport fejére zúdulni s csak a vihar végeztével szólalt fel: «hiszen ezt az egész dolgot én csak álmodtam.» A főügyész ekkor dühösen förmedt reá: «de hát minek kérdezte ön akkor tőlem, hogy már most mit tegyek?» «No igen, felelt Napoleon, azt tudakoltam, hogy micsoda számokat tegyek már most a lutriba?» Az erre támadt általános hahota lehetetlenné tette a gyülésnek a tanácskozáshoz megkivántató komoly habitus visszaszerzését. A herczeg főispán azután a gyülés végén maga elé hivatta Napoleon öcsémet, kegyetlenül megmosva a fejét, s tudtára adva, hogy a gyülésterem nem komédiaház. Alkalmasint ez ügyben jár most itt Napoleon öcsém.

– Úgy látszik, hogy semmi szíve nincs ennek az embernek, szólt a herczegnő, egy olajbogyót fenyegetve két ágú villája hegyével, mintha ez egy keresztülszúrandó férfiszív volna.

– Vagy jól el van nála rejtve. Való, hogy ha olyan emberre akad, a ki hozzá ragaszkodik, a ki az eszéhez bízik, azt tréfálja meg legirgalmatlanabbul. A herczegnő is jól szokott mulatni ezen a jámbor számtartón, valahányszor a herczeg itt tartja őt ebédre. Az öreg tisztviselő igen derék ember, s mint oeconom megbecsülhetlen, hanem a világi dolgokban egészen hátra van maradva. Nem olvas egyéb hírlapot, mint a «Jerichói Kürtöt».

– Ennek a «Jerichói Kürt»-nek a szerkesztője is sokszor látható nálunk.

– A lapot a herczeg tartja fenn, több főúr és főpap társaságában. Egyébiránt szükséges közlöny azon nézetek képviselésére, a mik más lapokban nem nyilvánulhatnak.

– De én soha sem láttam, hogy atyám felbontotta volna a számára küldött példányt.

– A lap tartalma nem igen felel meg ő herczegsége igényeinek. Azonban ha valami érdekes van benne, azt siet vele megismertetni Dumka úr, a derék számtartó, ki a maga példányát annál szorgalmasabban tanulmányozza. Ez az ő egyik oraculuma. A másik Napoleon öcsém. Nincs az a képtelenség, a mit Dumka úr a «Jerichói Kürt»-ből olvasva, vagy Napoleon öcsém szájából hallva, el ne higyjen. Ezt tudva Napoleon öcsém, az ország különböző részeiből küldöz fel közleményeket álnevek alatt a «Jerichói Kürt»-nek, a miket Kolompy úr, a szerkesztő olvasatlan kiadogat. E közlemények válogatott csodákat tartalmaznak. Egy helységben csodakútat fedeztek fel, melynek fenekén egy szent kép látszik. Az a helység egy hegytetőn fekszik, a hol köztudomásra semmi kút nincsen. Majd leirnak egy pompás menyegzőt, bájos menyasszonynyal, deli vőlegénynyel, ebben s ebben a városban; kiket maga a primás esketett. Utóbb kisül, hogy a bájos menyasszony egy vak koldusnő, a deli vőlegény, a sánta éji őr, s a primás: a czigány primás. Ismét: képviselőjelöltül kikiáltják egy választókerületben elveinknek leghívebb támaszát, legnépszerűbb hazánkfiát; a ki köztudomásra a falu bolondja. Bankot alapíttatnak olyan jóhitelű társulatok által, a miket a hatóság rögtönítélő birósággal üldöz, s hálás köszönet szavaztatik kegyes alapítványokért egy-egy megszökött cridatáriusnak. Jönnek rémhírek! A Balaton jege beszakadt egy processió alatt, nagyobb hitelesség kedveért a vízbe fúltak árvái számára öt forint mellékeltetik. Minden husvétkor fölmerül az a rémeset, hogy a zsidók keresztyén kis fiúk vérét használják fel rettentő szertartásaikhoz, a miért aztán vagy földindulás következik, vagy a villám csap le; de a boszú el nem marad. És ezeket Kolompy úr mind hűségesen kiadja; nem törődik vele, hogy egy hét mulva megczáfolják.

– De hát miért vesztegeti Napoleon ilyen haszontalan tréfára az idejét és tehetségét?

– Lehet, hogy ez csak Momus sugallata: bohóskodási ösztön. De az is lehet, hogy mélyebb indokai vannak. Tán épen egyéb szándéka sincs vele, mint a herczeget néha felderíteni, kit mi ritkán látunk mosolyogni; de olyankor, midőn Dumka úr komoly prosopopoeiával előadja olvasmányai eredményét, még néha nagy bámulatunkra, hahotára is hallunk fakadni. Dumka úr egy hangszer, a min Napoleon öcsém játszik. S azt a művészetet egész a virtuozitásig vitte. Abban a példányában a «Jerichói Kürt»-nek, mely Dumka úr czímére jár, rendkívüli dolgok olvashatók hébehóba. «A török szultán megkérte Victoria királyné kezét, s előkészületeket tesz a keresztyén hitre áttéréshez». «A római pápa az idén az aranyrózsát a porosz királynak szándékozik adni, mely igen nagy horderejű esemény.» «Bismarck herczeg Párisba megy nagykövetnek s helyét Wantrup foglalja el a cancellárságban.» «A Rotschild-ház liquidál s minden eddig kötött kölcsönt készpénzben követel vissza.» «Szentpétervárott a nihilisták kikiáltották a köztársaságot.» «A magyar országgyülésen elhatároztatott Fiumének egy Horvátország alatt fúrandó alagút általi visszacsatoltatása.» «Törvényjavaslat a hosszúszárú pipák megadóztatásáról, minthogy azokon keresztül tovább élveztetik a pipafüst.» «Nemsokára egy titokteljes mozgalom veendi kezdetét az országban, melynek vezértagjai elszámláltatnak, köztük van Dumka úr is, az etelvári számtartó.» Ezeket Dumka úr mind igazhivő pietással mondja el ő herczegségének, ki hasztalan nevet rajta nagyokat. Dumka úr megmutatja a lapot, oda van az nyomtatva mind, s minthogy mind e hírek a későbbi lapokban meg nem czáfoltatnak, tehát igazaknak kell lenniök. Ez a boszorkányság pedig úgy megy végbe, hogy a legközelebbi postaállomás Dancsház. Az ottani postamester szobája a casino, a hol az érkező lapokat az érdemes látogatók elolvassák, s azután küldik szét az előfizetőknek. Vannak köztük nagy kópék, kik a tréfát tudják tódítani. Ezeknek szerzett Napoleon öcsém nyomdai betűket, a mikkel az általa kifundált képtelenségeket Dumka úr «Jerichói Kürt»-je példányába belenyomatják. A lapban igen nagy spatiumok vannak az egyes rovatok között, mikbe egy-egy ilyen hír belefér. Igy kap Dumka úr egy extra lapot, a mi egyenesen in usum Delphini az ő számára van kiegészítve.

– Ah, ez bolondság, szólt a herczegnő, kedve ellen nevetve. Én nem szeretem az udvari bolondokat.

– Ne feledje a herczegnő, hogy azok már udvarképesek.

A herczegnő még többet akart megtudni.

– S valjon a nők iránt is ily csalfa szokott lenni?

– A legfőbb mértékben, herczegnő; a nőkre nézve épen legveszedelmesebb modora van. Szelid, alázatos tud lenni irányukban; nincs saját akarata, föltétlen rabja annak, a kinek udvarol, annak szeszélyeit szolgálja; nem mond bókokat, de kitalálja a hölgy jó tulajdonait s azoknak tömjénez; egy lépéssel mindig hátrább marad, mint a mennyire mennie szabad; engedi magát játékszerül használni s inkább keresteti magát, mint tolakodnék; egész női társaságot oly élénken tud mulattatni, hogy mindenik azt hiheti, hogy ő a szíve választottja; majd meg olyan szépen tud hallgatni, s csak azokkal a veszedelmes mély tüzű dióbarna szemeivel beszélni, hogy «egy» bizonyosan azt hiszi: «én vagyok az igazi.»

A három leány közül egyiknek az arcza pirosabb lett e szónál, mint volt eddig.

– És ez mind csak tréfa és színjáték tőle. Megcsalja valamennyit. Most egy éve négy szép leánynak udvarolt egyszerre, s mind a négy azt hihette, hogy fogva tartja a lepkét. Gyönyörű göndör bajusza volt, első ifjúkori dísze. Egyszer csak egy őszi tánczvigalomban bajusz nélkül jelent meg. Az le volt borotválva símára. Mindenki sajnálkozott rajta s szemrehányásokat tett neki érte, hogy miért fosztotta meg arczát e férfidísztől? De legjobban nehezteltek rá e miatt kiválasztottai. Azokat aztán sikerült kiengesztelnie.

– Oda ajándékozta nekik a levágott bajuszt? szólt ajkpittyesztve Rafaela.

– Igenis azt tette; de nem azt a bajuszt, mely saját ajkán termett, hanem azt, a mi egy havannai fajú tengeri virág selymét képezi, s mely megszáradtan tökéletesen hasonlít mahagoni színével a férfibajuszhoz; azzal ajándékozta meg őket; s a szegény négy leány bizonyosan hordja ma is nagy kegyelettel medaillonjában a «Zea mais havannensis» virágselymét.

– Ah, ez infámia! kiálta fel haraggal a herczegnő, a kétágú villával keresztül szúrva az olajbogyót, s arra gondolt, hogy azt a vakmerő szentségtörőt, az egész kigúnyolt nőnem megbosszulásáért érdemes volna valakinek megbüntetni, vétkéhez méltó kegyetlenséggel.

S e szavaknál a három leány közül egyiknek arcza halaványabb lett, mint volt azelőtt.

– S szépek voltak azok a hölgyek? kérdezősködék tovább a herczegnő.

– Megítélheti a herczegnő: ott vannak az arczképeik a fényképalbumban.

Rafaela áthozatta a madame szobájából a nevezetes gyüjteményt. Százhuszonnyolcz arczképet tartalmazott az, mindenféle vidéken grassáló fényképészek remekléseit, félig fehér, félig fekete arczképeket, halálfélelemtől mosolygó ábrázatokat, napbahunyorgató fizimiskákat, levegőnek támaszkodó problematikus poziturákat, világtól elrugaszkodott bús vitézeket, férfiakat a leglehetetlenebb változatosságban, egymásra facsart, székre, asztalra felrakott lábakkal, kitört nyakú élő embereket s rettenetes halottakat, a kik nevetni akarnak, élethíven talált fényes csizmákat s bőkezűen megnagyobbított orrokat és szájakat, hazai szerecseneket és világhírű bálkirálynőket a divat minden korszakainak készletében megörökítve.

És ennek a százhuszonnyolcznak mind tudja madame Corysande az élettörténetét; még tán annak az egynek is, a kinek a képe egy vakablakból hiányzik. Mivelhogy az album minden lapján négy fülke van ugyanannyi arczkép számára.

Azonban siessünk rögtön helyreigazítani egy első tekintetre észre nem vett hibát. Az album nem 128, hanem 124 egyéniség arczképét tartalmazza. Egy lapnak mind a négy fülkéjét ugyanis Napoleon öcsém foglalja el négy különböző kiadásban. Az első magyar népies viseletben tűnteti föl, árvalányhajas túri süveggel, makrapipa a szájában, karikás ostor a kezében, valoságos hetyke «nyíri pajkos». A második arczképe egy rongyos vándorló legény, hamisan alázatos kolduló ábrázattal; kezében egy gyűrött czilinder, mintha minden rajta levő öltönydarabért, sőt még az arczvonásaiért is valami kétségbeesett zsibárúst juttatott volna tönkre.

– Mennyit megsirattam én a kópét ezért az arczképért, mondá Corysande. Azt beszélte róla, hogy ilyen volt egyszer, mikor minden pénzéből kifogyott, Budapestről menekülnie kellett s gyalog indult meg, így koldulta át magát félországon hazáig. Egy hétig mindig tudott valami új helyzetet elmondani a kiállott nagy nyomorúságról. Akkor vallotta csak meg, hogy egy szó sem igaz abból. Budapesten műkedvelői előadást tartottak, ő játszott benne egy korhely ágrólszakadtat, annak a képmása ez a fénykép.

– Milyen ellentéte annak a másiknak.

– Hát még a harmadiknak?

A harmadik arczképe volt az a bajuszhagyott ábrázat, divatos tánczöltözetben, fekete frakk, fehér mellény, csapott kalap; arczkifejezése finom, előkelő, a fesztelen elegancziát még a fotograf sem tudta elrontani rajta. Tökéletes diplomata arcz, s hogy nagyobb legyen a csalódás, ott van a fekete frakk közepén a nagyszerű belső titkos tanácsosi csillag, melyről azonban, közelebbről nézve, a közepéből kimosolygó Ámorfej elárulja, hogy az cotillonérdemrend.

– És most az a negyedik.

Az meg ismét tökéletes ellentéte mind a három megelőzőnek. Egy komoly, nyilt, egyenes tekintetű férfiarcz; nemzeti díszruhában. Egy valódi úr; dalia.

Most már melyik ezek közül az igazi?

Az átelleni lap négy fülkéje közül hármat viszont ugyanannyi ifjú hölgyszépség foglal el; kiket a gonoszkodó madame Corysande szándékosan csoportosított itt össze.

– Ezek a rászedett szépségek.

Madame Corysande siet megjegyezni, hogy a valóságban sokkal szebbek.

– Hát a negyedik? – kérdé Rafaela.

– Annak az arczképét nem tudtam megszerezni; pedig az a legszebb közöttük.

A herczegnő aztán tovább lapozgat az albumban s azzal mulatja magát, hogy a férfiarczokon lavateri tanulmányokat tesz; a mi igen üdvtelen foglalkozás, mivel hogy az a háromlábú szörnyeteg, a ki bennünket még e földön halhatatlanokká tesz, rendesen minden férfiarczba szokott belecsempészni vagy valami bolondost, vagy valami rossz lelkiismeretűt. Az ember az arczképével nem mer egy szobában hálni.

Mikor vegiglapozta az egész albumot Rafaela, odafordult Liviához:

– Nézd! a te arczképed hiányzik innen.

– Nekem nincs fényképem.

– Nem is fényképezteted le magadat soha?

– Soha.

– Miért nem?

– A ki emlékezni akar rám, emlékezzék rám fénykép nélkül.

– Nézd! Ez jellem!

AZ ALBUMBÓL.

Az urak megérkeztek a vadászatról s ebéd idejéig átöltözni szobáikba vonultak.

Etelváry Miksa herczeg udvara vendég nélkül is elég népes szokott lenni. Mikor ide lenn lakott uradalmában, (tavasz és ősz idején) vele volt orvosa, etelvári uradalmának főszámtartója, titkárja és etelvári prépostja.

Igenis. Az etelvári herczegi uradalomnak saját prépostja van. Az egyházi javadalmakat maga a herczegi család alapította, s az etelvári prépost jövedelme fölér másfél miniszterével. A megürült papi hivatalra a herczegi családfő maga nevezi ki jelöltjét. Az etelvári prépost a legfüggetlenebb főpap.

A jelenlegi prépost: nagyságos és főtisztelendő Barcsák Timotheus, a közbeszédben «pater Timót», hajdan ezredpap volt a huszároknál, a reverenda alatt most is veres huszárnadrágot és sarkantyús csizmát visel. Erős, egészséges, duránczai alak, gömbölyű piros orczával, katonás magatartással. Arról nevezetes, hogy szeret igazat mondani, nyersen és gorombán mindenütt és mindenkinek. Ezt megkapja tőle a herczeg is, a herczegnő is, és a fiatal urhölgyek, meg madame Corysande, a megyegyüléseken a szónokok, a közönség és az elnök. Ez ellen nem véd meg senkit se fensőbbség, se alázatosság, se párthűség, se hizelkedés. Soha sem biztos felőle senki, hogy előre üt-e, vagy hátra?

A főtisztelendő úr az első, a ki az ebédhez megjelenik. Ehhez hozzá szoktatták még a refectoriumban. Mielőtt a herczegi salonba lépne, előbb útbaejti a konyhát, megtudakozza a szakácstól, mi lesz a menu? betekint az ebédlőbe, megszámlálja, hányra terítenek; értekezést tart a pinczemesterrel a felszolgáltatandó borok érdemeiről s csak azután halad át a szomszédterembe. Az a társalgó. Ott még senki sincs. Csupán a zenélő óra. Annak meghúzza a zsinegét, mire az a kedveért eljátsza a «búsul a lengyelt». Azután áttér az olvasóterembe, ott a kerek asztal beterítve hírlapokkal. Azokkal ő nem rontja az egészségét. Tovább halad a fegyverszobába, mely egyúttal a férfitársaság gyülhelye is. Még ott sincs senki. Innen egy becsukott ajtó a herczeg hálószobájába vezet. Az egyházi méltóságnak oda is mindenkor szabad bejárása van. Kopogtatás után benyit. A szobában a herczeg van csak jelen és az orvos.

A herczeg ötvennégy éves férfi, magas, egyenes alak. Vonásai híven emlékeztetnek azokra az ősőkre, kiknek arczképei a czímerteremben néznek le az új ivadékra; csakhogy az élő arcza halaványabb, mint a festett kisérteteké: alig látszik élni; ritkán szól, beszéde halk suttogás. Fején a sürű haj galambfehérré őszült, míg erős szemöldökei s röviden tartott bajusza hollófeketék. A herczegnek idült szívbaja van, s az látszik meg rajta, mintha mindig szive rendetlen verését hallgatná.

Most épen orvosa rendeletére valami csillapító port vesz be. A vadászat felizgatta.

Az orvos régi híve a családnak, szüntelen vele jár. Nagy tudományú, tapasztalt ember, csak az a hibája, hogy a mit tud, nem tudja elmondani. Egy toasztot nem volna képes kisütni, ha halottat támaszthatna is fel vele. S ha valami történetet el akar mondani, a hallgatójának kell kivontatni a hinárból, hogy benn ne rekedjen. Leírni igen szépen tudná azt: a tolla ékesen szóló, de disputálni nem született.

Ez a pap pedig valóságos kínzója a doktornak. Ez egy Torquemada. Annál is több. Homœopatha. Doctor Barbo előtt azzal dicsekszik, hogy hány száz embert gyógyított ő ki itt a falun a nagy cholera alatt veratrummal!

A prépost az első üdvözlő szó után az orvoshoz fordul.

– Doktor úr, tudja ön, miért itélték Palmert Londonban a garottra?

Az orvos megdöbbenve néz a kérdezőre. Az feleletet is ád neki.

– Azért, mert négy szemer digitalist adott be a feleségének. Hányadik szemer ez már, doktor úr?

– Főtisztelendő úr! – szól az orvos elvörösödve. – Az orvosi tudomány…

De csak nem mondja tovább.

Régóta készül ezt a papot egy huszonnégy fontos gorombasággal agyonsújtani, mely így hangzanék: «az orvosi tudomány nem – breviarium.» – A mint ezt a vérmes pap meghallja, azt rögtön megüti a guta. – Azért a doktor csak megszánja őt mindig a mondat közepén s engedi még egy kicsit tovább élni.

– Oh dicső Hufeland! sóhajt fel a prépost, még meg is kínozva kapituláló ellenfelét.

Azonban a tulsó teremből közeledő lépések új alakulást adnak a scénának. A herczeg szobájába vezető ajtó előtt két férfihang vitatkozik a belépés «utóbbisága» felett.

– «Kérem: ön az idősebb.» – «Rang szerint ön az első.» – «Ecclesia præcedit.» – «Én a házhoz tartozom.»

Csakugyan Napoleon öcsémnek kell előbb belépni. Az a másik úr pedig, a ki a primogeniturát ekként ráerőszakolta, Kolompi, a «Jerichói Kürt» szerkesztője és tulajdonosa – egyházi személy, a mennyiben a papok pénzét költi és a házhoz tartozó, a mennyiben a herczeg pénzét költi.

Különben Napoleon öcsémnek meg volt az az előjoga magához hasonlók között, hogy mindenütt előlbocsátották, azután arról, hogy ő mit és hogyan tett, tudták meg a többiek, hogy nekik mit és hogyan kell tenni? Utánzói voltak. Egyszer a bálban a nyakkendője csokra félrecsúszott: s félóra mulva minden tánczos féloldalt hordta a nyakkendőcsokrot.

Ezúttal épen azon nagy problema megoldását akarná általa megkiséreltetni Kolompi úr: vajjon a herczegnek szokás-e, illendő-e kezet csókolni, mikor az ember a szobájába lép? Ezt ő eddig sohasem tette, s folytonos lelkiismeretmardosásokat érez e miatt, hogy nem követett-e el vétkes mulasztást az udvariasság szabályai ellen?

Zárkány Napoleon sugár, csaknem öles termetű ifju, kissé aláhajtva hordja fejét, mint a ki megszokta, hogy minden emberhez le kell hajolnia, ha beszéd közben a szemeivel szemébe akar nézni. És ezekben a szemekben igézet van. Ezek folytonos derűt sugárzanak ki. Még mikor vív is, karddal a kezében, néha komolyan is; a midőn tornaszabály szerint folyton egymás szemébe kell nézni a két ellenfélnek: az a szelid, félig tréfás, félig szerelmes sugárzat egy perczre sem ad helyet vad villogásnak. Minden mozdulatában bennszületett kellem van, mely ily magas termetnél feltünő. Minden ember tudja róla, hogy szeret rászedni; de oly bizalomgerjesztő tekintete van, hogy mégis mindenki hisz neki.

Napoleon öcsém a herczeg elé lépett s megcsókolta a kezét.

Nem volt az szokás, illemszabály, hanem kivételes kegy, csupán az ő számára; kölcsönös hallgatag elismerése egy megnevezhetlen gyöngéd összeköttetésnek.

Hanem a hátuljövő Kolompi úr e tényt parancsoló rendszabálynak vette, s maga részéről is sietett a hódolatnak ez adóját leróni, s czuppantott a herczeg kezére egy olyan hangos csókot, hogy minden addig elmulasztottakat kárpótolt vele.

Ezáltal kész prédául esett Napoleon öcsémnek.

Ez a mint észrevette, hogy tisztelt barátja felkapott a nyeregbe, sietett őt meg is lovagoltatni, s tovább lépvén, a doktornak is kezet csókolt.

Ennek csakugyan az lett a következése, hogy Kolompi is, a maga szokott perplexitásában, utána csinálta a kézcsókot a doktornak is.

Harmadik volt a prépost, annak aztán a tenyerébe csapott Napoleon, e szóval: «servus pater!»

Ekkor ébredt csak fel Kolompi, még mindig kezében tartva az orvos kezét. A két úr meghökkenten bámult egymásra, az egyiknek úgy tetszett, mintha vissza kellene kérni, a másiknak pedig, mintha vissza kellene adni az illetéktelenül lerótt kézcsókot.

Utoljára a doktornak volt annyi esze, hogy nem adta vissza.

A prépost hangosan felkaczagott. Nem tudta eltitkolni, ha a nevetés rájött. Megfenyegette ököllel Napoleont, a ki minden helyen bolondot űz s még úgy tesz, mintha nem tudna róla semmit.

– Nos! Hát mit álmodott ön megint? (Czélzás az álmodott executióra.) Szólt a prépost a megfenyegetettre.

– A paradicsomról álmodom itt mindig, szent atyám; felelt Napoleon öcsém kenetteljesen.

– De hisz ön oda be nem jut, tiltakozék az egyház embere. Majd, hogy még magát Ábrahámot is kifigurázza! Ott az ön számára nem lesz kvártély.

– Nincsenek nagy igényeim, szent atyám. Ez a tisztelt pártfogóm itt biztosított már a számomra, ha a mennybe jut, egy ágyhelyecskét a maga szállásán.

Kolompi barátunkra mutatott.

A «Jerichói Kürt» lovagja alacsony, tömzsi termet, a kin minden csupa domonstratio.

A kiborotvált áll demonstrálja a loyalis alattvalót, a kipödrött bajusz a rendületlen hazafit; attilájának antik gombjai a traditiók hagyományos őrét, egyik inggombja liliom, az a legitimismus helyreállítása mellett tüntet, másik inggombja egy halálfő, az a szent Antonius egyesület tagsága mellett tanuskodik, az óralánczáról lefüggő csilingek egyike Szentgyörgy-pénz, mely a keresztyén katholikus sportsman jellegével ruház fel, a másik egy aranytokú íróeszköz, az a szellem lovagját hirdeti; mellénygombjain szent István koronája, mint az ős alkotmány jelvénye, balkeze kis ujján czímeres gyürű, aristocraticus tartozandóság igazolványa, sőt a szolgálattevő személyzet tanúskodása szerint, még a csizmája talpaira is az országczímer van felvésve. És a mit mond, az is mindig érzelmeinek és meggyőződéseinek szilárdságát demonstrálja.

Azonban a prépost nem engedi őt ezúttal szóhoz jutni.

– De hiszen ennek a patronusnak magának is pártfogóra lesz szüksége, hogy a mennybe bejusson.

– Miért? szólt tüntető megrettenéssel Kolompi úr, mint a ki azt tartaná a legnagyobb csapásnak, a mi rajta megeshetik.

– Azért, mert ujságíró vagy. (Volt oka a tegezésre.) Minden ujságiró egy héten hatszor vét sorba mind a tíz parancsolat ellen, elkezdve onnan, hogy «ne csinálj te magadnak xylographiákat!» egész odáig, «hogy ne kivánd te a te felebarátodnak előfizetőit».

– Akkor bizonyára nem volna rajtunk ég áldása; védé magát és osztályosait nagylelkűen Kolompi úr.

– No hiszen szép kis ég áldása van rajtatok mondhatom! Csak a subventio tartja bennetek a szuszt. Nem egy kis jusculumért jöttél-e most is ide?

A főtisztelendő úr nagyon őszinte volt, mert Kolompi megjelenését Etelváry herczegi lakában rendesen az ő részéről is meg szokta bánni egynéhány angyal (a kik a bankjegyekre vannak rajzolva.) Ezért a keserves czélzás a jusculumra.

– Az idők mostohasága… és az emberi hitetlenség… a közöny… Mutatott rá a vész indokára a betűk nagymestere.

– Ejh mit, zugolódék az egyháznagy méltó bánattal; ti nem értetek hozzá. A kinek ujság van a kezében, annak át van adva a publikum ládájának a kulcsa. Csak ki kell tudni nyitni, van ott pénz elég. Tizenhét milliom lélek közül ha csak minden ezredik prænumerál is a lapodra, herczeg vagy s te traktálhatsz minket. Mért nem tudod őket megfogni? Mi átadtuk neked az egész világot, mint a czigány a fiának; hogy nem tudsz megélni belőle? Kaptál rá szabadalmat, hogy vesd ki az adót a népre: tanuld meg a módját, hogyan kell azt behajtani?

Ezt a módot csakugyan nem tudta Kolompi úr, s ennélfogva nagyon meg volt akadva, hogy mivel védje magát?

Napoleon öcsém segítségére sietett.

– Én itt árulást sejtek, mondá fontoskodó arczczal. A kereskedelmi miniszter, mint tudjuk, szabadkőműves.

– Ah! Ez igaz volna? hebegé bámészkodva Kolompi.

Napoleon öcsém csak a szeme csöndes hunyorításával bizonyított állítása mellett.

– Még pedig a nagy tanács tagja. Nagymesteri præsumtiv jelölt. Mikor a walesi herczeg itt járt, a ki valamennyi szabadkőműves páholyok főmestere, egyszerre odasereglettek hozzá a magyarországi kőművesek, egész éjjel tanácskoztak vele, s hogy plausibilis ürügye legyen az értekezletnek, a herczeg százezer fontot hagyott nekik quasi makaón elnyerni magától, ez volt a titkos subventio.

– Ah, ezt az én lapomban egészen ellenkezően irták le.

– Rászedték önt a ravaszok! A postamesterek, mint rég constatálva van, mind a szabadkőművesek egyesületéhez tartoznak. Innen magyarázható már meg, hogy a hitbuzgó lapoknak oly kevés előfizetőjük van. Mit csinálnak ezek a postamesterek a vidéken? Ha jön valaki a «Jerichói Kürt»-re előfizetni, lebeszélik róla. Azt mondják neki, hogy a lap meg fog bukni, a pénz odavész; beírják erővel más lap előfizetői közé. Ha mégis erőszakosan előfizet, akkor megszekirozzák: minden második száma a lapjának elmarad. Vagy kap a «Jerichói Kürt» helyett «Alföldi csimpolyát», tót ujságot, míg megunja. S ha mindennek daczára mégis oly tömeges a hívek jelentkezése, hogy az igaz ügyet elnyomni nem lehet, akkor mit cselekesznek? Azt, a mit dicső druszám ott Párisban praktizál a szabadelvű lapok irányában. Titkos nyomdában újra nyomják a «Jerichói Kürtöt», titkos szerkesztőség által meghamisítottan, s e hamisított lapokat küldik szét titkos expeditio által az előfizetőknek.

Kolompi úr a herczegre nézett e szavak után, mintha azt akarná megkérdeni, hogy szabad-e az ő jelenlétében ilyen dolgokat elhinni?

Hanem a prépost nem kérdezte azt.

A hasára csapott tenyerével, s elkezdett nevetni.

– Bravo Napoleon! A kalapomat tegye az úr bolonddá, nem engem! Majd bizony miniszterek, királyi herczegek, s valamennyi kőművesek összeesküsznek azért, hogy egy magyar lapocskát megbuktassanak! Megbukik az magától azért, mert élvezhetlen.

E szó elfeledteté Kolompival elébb a herczegre nézni, hogy engedelmet kérjen a tűzbejövetelre. Ennél a szónál a szerkesztő elkezd ember lenni.

– Miért volna a «Kürt» élvezhetetlen?

– Azért, mert átabotában van szerkesztve. Beleraknak tücsköt, bogarat. A szerkesztőt ha megszorítják valamiért, azt feleli, hogy nem olvasta a lapját. Aztán goromba, nyers, szószátyár!

Súlyos vádak!

De itt van Napoleon öcsém az interventioval.

– Au contraire! Nekem épen az a kifogásom a «Kürt» ellen, hogy nagyon is szelid, hogy igen kiméletesen bánik ellenfeleivel. Nem fejt ki elég zélust.

Ez már sok volt! Azon vád által, hogy a lapja goromba, csak megtisztelve érezte magát Kolompi úr; de az a vádpont, hogy ellenfeleihez nagyon szelid, minden védelmi eszközeihez nyulni kényszeríté. Kereszttűzbe jutott. Napoleon öcsém ellen csinált arczvonalt.

– Én úgy hiszem, szólt, a kötelesség teljesítését érző harczfi buzgalmával, hogy én a szent ügy elleneseinek mindenkor a legkiméletlenebbül meg szoktam mondani az igazat.

– Igazat! Mit ér az? Igazat mondjanak a papok, mikor prédikálnak, igazat mondjanak a rabok, mikor vallatódnak; de igazat ne mondjon egy ujságíró, a ki előtt egy magas czél lebeg. Kinyomtatni csupán azt, a mi igaz, annyi, mint gyertyával világítani meg a holdat. – «Gyanusítsunk!» mondá a nagy Széchenyi. Hát a derék Albufeda mit mond «De insidiis» czímű könyvében a 456-ik lapon: «ha ellenfeled rossz ember, fogd rá, hogy bűnös; kétségtelen, hogy vagy elkövette már azt a bűnt, vagy el fogja követni, sőt ha rá fogod a bűnt, melyet nem is akart elkövetni, miután már rá van fogva, kedvet kap hozzá.» Ez volna a «Kürt» jelszava, programmja. Így kell elbánni az igaz ügy elleneivel. Ráfogni. Kitalálni titkos bűneiket. Ha tagadják, annál gyanusabbak. A hívek nekünk hisznek.

A prépost hahotával kaczagott. A herczeg pedig egy arczvonását sem mozdítá. A hírcsinálás mestere kétkedve nézett hol a nevető, hol a komoly arczra, mérlegelve, hogy mi ebben a tréfa, mi a valóság?

Szerencséjére még egy vendég érkezett: a számtartó.

A derék úr kezeit dörzsölte, mert odakinn hideg volt, s ő a keztyűt csak a szobában szokta felhúzni, ha hölgyek vannak jelen. E kézdörzsölést Kolompi úr buzdító biztatásnak vette.

– Jöjjön tekintetes úr, az Isten áldja meg; legyen védelmemre. Nézze, bántják a «Kürtöt».

Számtartó úr megnyomta az orrahegyét a mutatóujjával s kimondá a tábori jelszót.

– Éljen a «Jerichói Kürt!» Isten tartsa meg sok esztendőkig!

– Ime, itt van egy hű olvasóm! szólt Kolompi úr, belekapaszkodva az újérkezett karjába. Minden semestrisben ő az első előfizető a nagy könyvben.

– Még pedig lelkiismeretes olvasó: a ki elolvassa a hírlapot egész odáig, hogy: «Nyomtatta Gyurián és Bagó». A «Jerichói Kürt» igen jó lap! A legjobb lap valamennyi között.

– Hát a többi lapokat is elolvassa a számtartó úr? Kapczáskodék a prépost.

– Nem! kérem. A pogánylapokból csak az ujdonságokat olvasom, s onnan mondhatom, hogy a «Kürt» valamennyi fölött áll, mert abban minden nap találok olyan ujdonságokat és kiváltképen táviratokat, melyek semmi más lapokban nem észlelhetők.

Kolompi kissé meghőkölt. Ez sok lesz a jóból. Ő tudta, hogy az ujdonságait kilencz más lapból szokta kiollózni, s a táviratokból a jó publikumnak a tegnapi sütést válogatja, hogy meg ne ártson. Akármi egyéb magasztalásra készen volt, csak erre nem.

Pedig a nagy œconomnak nem természete az ironizálás. Ő mindig egyenesen beszél. Illustratiókkal is szolgál a kétkedőknek.

– No hát nem a «Kürt» hozta legelőször, hogy «Rothschild megvette Palæstinát s a zsidó nemzetet mind az egész világból oda fogja összegyüjteni?» – Hát azt, hogy «Bismarcknak három fia – az egyik Franciscanus, a másik Dominicanus, a harmadik Templarius baráttá lett.»

– Ah! kiáltá fel elbámulva a szerkesztő, Templarius! (Ez mégis sok volt.)

– A hogy a következő lapban meg lett adva a felvilágosítás. A Templariusok rende helyreállíttatott s vagyonaik visszaadattak.

Ezt csakugyan nem olvasta a saját lapjában Kolompi úr.

A prépost arcza már kezdett lilaszínre válni a sok nevetéstől: Kegyelem! kegyelem! Ne mondjon többet ilyet, mert megszakad bennem valami.

A derék gazdatiszt pedig egészen komolyan értette, a mit mondott.

– Ime a legujabb számban is, a mi csak épen most érkezett, egész csoporttal vannak a meglepő hírek, melyek más lapokban nem találhatók. «Monacoban kiütött a forradalom.» – «Az ashantik fenékbe fúrták az angol hajóhadat.» – «Nena Sahib angol peerségre emeltetett.» – «A három északi nagyhatalom elhatározta a törökök kiűzetését Európából. Konstantinápoly a pápa leendő székhelye.»

– Per amorem Dei! – ne mondjon többet! könyörgött a kaczagó főpap; míg Kolompi úr, kezét szája elé téve, bámult és a fejét rázta.

– Ez mind itt van nyomtatva. Kérem! szólt a számtartó, előhúzva zsebéből a «Jerichói Kürt»-öt. Tessék. Itt van. De nini! Még több is van itt! A mit még észre sem vettem. Egy távirat Rómából: «Timót etelvári prépost excommunikáltatott, oka a veres nadrág.»

– Apátok lelke! szörnyedt fel a főtisztelendő úr, minden tekintetről elfeledkezve.

– Itt van; mondá a számtartó, eléje tartva a lapot. Nyomtatva van.

– Az nem lehet! – kiálta felvillanyozottan Kolompi úr. Az nincs az én lapomban! Ezt a számot én magam revideáltam.

– Pedig íme itt van.

– Hogy történhetik ez?

– Uraim! szólt megnyugtatólag Napoleon öcsém a felháborodott hívekhez. Mondok egy szót. Van itt egy másik példány is a «Jerichói Kürt»-ből. Ő herczegsége példánya. Künn fekszik az olvasóteremben, hasonlítsuk vele össze.

Ez az indítvány praktikusnak látszott; az egész társaságot izgalomba hozta. – A herczeg arczán szelid mosoly kezdett feltünni.

– Megengedi kegyelmes uram, – szólt Napoleon, hogy a komornyikot elküldjem a lapért?

A herczeg helyeslően inte, Napoleon a csengetyűvel jelt adott.

– Hiszen közülünk is elhozhatná azt valaki az olvasóteremből, serénykedék Kolompi úr.

– Nincs még az olvasóteremben, sugá fülébe Napoleon öcsém.

– Hát hol van?

– A konyhában odafenn.

– A konyhában?

– Nem mintha főzni tanulnának belőle, de mivel oly illatos festékkel van a lap nyomtatva, hogy a herczeg egyszer azt mondta rá: «ennek a lapnak oly szaga van, mint egy új koporsónak,» s azóta elébb mindig kiterítik a kemenczére száradni.

De már ezt nem hitte el Kolompi úr. Pedig ez az egy kivételképen igaz volt. A visszakerült hirlap még azon meleg volt, mint a most sütött zsemlye.

A herczeg arczvonásain mind jobban erőt vett a mosoly, a mint a most bekövetkező, hogarthi irónra méltó jelenetet végig nézte. A megdöbbenés, az elbámulás, az elszörnyedés torzalakító kifejezéseit e különféle arczokon. A prépost nyitva maradó szájába befulladt a kaczaj, a számtartó álla leesett, szemöldökei pedig felszaladtak; Kolompi úr beledugta a fejét az incriminált hirlapba, minden arczvonását az orra körül iparkodva összegyüjteni; míg Napoleon öcsém maga igyekezett a legnagyobb rémületet kifejezni, fejét két válla közé húzva s haját az ég felé borzolva.

– Ez hamisítvány!! Ez utánnyomás!! hangzék fel minden oldalról.

– Felonia! Stellionatus! Larvatus! szólt szerencsétlenkedve Kolompi úr.

– Sőt misdemeanour! hajszolta tovább Napoleon öcsém.

– Igenis az! Ime itt van egy utánnyomott lap! Kiálta felragadva a corpus delictit Kolompi úr. Itt az elvitázhatlan tény! Kegyelmes herczeg én kötelességemnek tartom az esetet kegyelmességednek, mint a vármegye kormányzójának feljelenteni.

A számtartó megrántotta az atilláját hátulról s fülébe sugott.

– Ezt a szolgabirónak kell feljelenteni; az első instantia.

– Igen, uram, Zárkány Napoleon! Én kivánom, hogy szigorú inquisitió tétessék rögtön ezen mis – izé – angolnevű czudarság felett.

– In flagranti? In facie loci? Biztatá őt a fődeliquens.

– De talán mégis nem illenék itt a kegyelmessége színe előtt. Okoskodék Dumka úr szerénykedve.

– A törvény nem ismer személyválogatást, szólt a hivatalos tekintély szigorú hangján Zárkány Napoleon, s tudta arczával jelezni, hogy mikor a szolgabiró hivatalosan működik, akkor a főispánja is csak «közönség», vagy «tanú» – czím nélkül.

S hogy tökéletes legyen az illusió, a herczeg is letette kezéből a szivart, a mire épen rá akart gyújtani, s a helyett az égő gyertyákat a komornyikkal az iróasztalra helyeztette, az ott mindig középütt álló feszület mellé.

Zárkány Napoleon helyet foglalt az iróasztal mellett, s elkezdé a benevolumot magán a komornyikon, azután került a sor a számtartóra, majd a publicistára, végül a prépostra. A három elsőnek a hitet is le kellett tenni. Mindegyiknek el kellett mondani, hogy híják, hány esztendős, nős-e vagy nőtelen, micsoda vallású, volt-e már befogva, be van-e himlővel oltva? Azután következtek a keresztül-kasul vallatások, mely műtét között olyan furcsa kérdések merültek fel, hogy az embert szinte kivették volna a sodrából, ha meg nem lett volna felőle győzödve, hogy ezek mind a nagyon bonyolult bűneset kiderítésével függnek össze s egy organicus egészszé fognak képződni az ügyes vizsgáló biró kezében. Napoleon öcsém inquisitori hitele meg volt állapítva az által, hogy e hallatlan cselszövényt úgyszólván megérezte.

A komornyik reszketett és vallott.

– Mikor szokott fölkelni? – Hát a Babette? – Együtt szokták önök olvasni az újságot? – Mikor hozza ön el a lapot a postáról? – Mit keres ön ugyanakkor a kocsisnénál? – Melyik korcsmába tér ön be útközbe? – Szokta ön a miláreszeket valami papirba takarni, a miket innen kivisz?

A számtartó izzadt és vallott.

– Mikor volt ön az aradi vásáron? – Milyen hirlapba volt takargatva az a kalap, melyet ön a divatárusnénál vett? – A teinsasszonynak vette-e azt a kalapot, vagy másnak? – Kik voltak azok, a kikkel ön Pestig utazva, a waggonban egy kiterített plaiden egész éjjel ferblizett?

Következett Kolompi úr.

– Ön a lap szerkesztője? – Meg mer rá esküdni? – Hogy híják a munkatársait? – Szoktak-e azok valamikor valamit más hirlapokból kiollózni? – Olvassa-e ön néha lapját? – Mely napjain a hétnek? – Szokott-e osztrigát enni? – Hol? – Miért ott? – Kik jönnek ott össze? – Emlékezik-e ön arra a dominóra, a ki önnek a mult hushagyón a Neue Weltben azt súgta: ismerlek? – Mi összefüggése van ennek a szabadkőmivesek ismertető signaculumaival? Kikkel játszik ön calabriast? – Nyerni szokott-e vagy veszteni? Hány előfizetője van, mikor sok van?

Végül jött a prépost; az haragos volt, alig akart deponálni.

El kellett mondania egész életrendjét, szokásait, tapasztalatait, a mi nem ment minden makacskodás nélkül.

Azután következett a szembesítés.

– Komornyik! ismeri ön ezt az urat? – Szokott adni önnek borravalót, mikor elmegy? – Mi oka lehet, hogy nem ád? – Kolompi úr! – Mi czélból érkezett ön e kastélyba? – Honnan ismeri ön a jelenlevőket? – Tisztelendő úr, ismeri ön ezt a két urat?

Végre kiderült, hogy együtt és külön-külön ismerik és kivétel nélkül jeles és feddhetlen egyénekül ismerik egymást a tanúk, mely előzmények után az is constatálva lett a tanuvallomások által, hogy Dumka úrnak a «Jerichói Kürt»-jében egészen más tudósítások foglaltatnak, mint a melyek a herczeg és a prépost példányaiban feltalálhatók.

Az egész benevolum alatt a herczeg tekintete egyre derültebb lett; néha eltakarta zsebkendőjével arczát. Doktor Barbo nyugodt lélekkel csomagolta össze gyógyszereit, a mik fölöslegesekké váltak.

Mikor aztán az egész benevolum be volt fejezve: a tanúk mind aláirták a jegyzőkönyvet. Megvan.

Már most tessék a jegyzőkönyvet hitelesíteni, szorgalmazá Napoleon öcsémet Kolompi úr.

– Én-e?

– Igen hát! mint vizsgálattevő szolgabiró.

– Az ám. De én már nem vagyok szolgabiró. Még tegnap beadtam a lemondásomat ő kegyelmességének.

– Hát akkor miért vallatott az úr itt bennünket? Förmedtek rá egyszerre hárman is.

– Önök maguk kivánták s tőlem nem kérdezték, hogy mi vagyok?

– Szörnyüség! sopánkodék a számtartó; még meg is esküdtetett s kivallatta velem, hogy volt a szalmakalap!

– Tőlem meg az előfizetők számát is kivette, a mit sohsem tudott meg tőlem senki.

– S még kikérdezett, hogy egyedül ebédelek-e, mikor magam vagyok! veté szemére az egyháznagy.

– Én már azt hittem, hogy akasztani visznek; jajveszékelt a komornyik.

A herczeg pedig nevetett. Ritka jótétemény volt rá nézve az. Egy neme a gyógyulásnak. Olyan volt, mintha egy halott elevenülne meg, mintha egy márványszobor venné fel élő mintája eleven kifejezéseit.

– De én viszem a dolgot a miniszterium elé. A nyilvánosság foruma elé adom. Interpellálom a kormányt. – Tüzeskedék Kolompi úr, hatalmába kerítve a jegyzőkönyvet.

A herczeg inte komornyikjának, hogy csillapítsa le a felháborodott tengert, nem olajjal, hanem pálinkával, ki aztán sorba kinálta az uraságokat, a chartreuse zöld-arany nedvével.

A szesztől még nagyobb bátorságot kapott Kolompi úr. Ivott, kalácsot evett és interpellált.

– Majd én jövök most Napoleon urat kivallatni!

De a herczeg félbeszakítá e vállalatát. A nevetés elmult arczáról. Nagyot sóhajtott: szíve könnyebbülten vert utána.

– Kolompi úr! mondá, jöjjön be velem kabinetembe.

Kolompi úr e szóra békét hagyott Napoleonnak, chartreusenek és kalácsszeletkéknek s követte a herczeget kabinetjébe, melynek ajtaja bezárult mögöttük.

A künnmaradtaknak Napoleon öcsém néhány szóval röviden elmondta a meghamisított lapok történetét, hogy nyomatnak a dancsvári posta-casinóban Dumka úr példányaiba extra-táviritokat. Dumka úr maga nevetett rajta legjobban. Elismerte, hogy erősen megtréfálták. Napoleon öcsém viszont szavát adta neki, hogy a tréfát nem fogják tovább űzni s ezentúl Dumka úr a «Jerichói Kürt» sajtóterményeit egész természetes savanyúságukban fogja élvezhetni minden szőlőczukor és spiritusz hozzákeverése nélkül. S ezzel szent lett a béke. Falun nem szoktak az emberek a tréfáért sokáig haragudni.

Nem sokára visszatért Kolompi úr is a herczeg kabinetjéből egyedül. Nagyon komoly és fontos arczot igyekezett csinálni. Kezet szorított Napoleon őcsémmel. Azt mondta neki, hogy mégis meggondolta a dolgot. Nem fogja az utánnyomatot hivatalosan üldöztetni, sem egyéb lármát ütni belőle. A dologba könnyen magas állású személyek is belekeveredhetnének; ha nagyon firtatnák a mozdító erők kútfejét, még internationalis kérdéssé fajulhatna el e sérelem; lehet, hogy maga a walesi herczeg is compromittálva lenne általa, s az mégis az angol trónörökös, s Anglia ez idő szerint barátságos nagyhatalom; loyalis embernek magánsérelmeit alá kell rendelni magasabb állami tekinteteknek; azért kéri is a jelenlevő urakat, hogy tartsák e kényes természetű felfedezést titokban.

Azok meg majd a fejük tetején ugrottak ki az elfojtott nevetésvágy miatt.

Napoleon öcsém aztán csak azért se mondta el neki, a mit már azok tudtak. A többieknek sem esett meg rajta a szive. Az már a rurális gyönyörűségek közé tartozik: lóvá tenni az ujságirót.

Kolompi urnak pedig hát igen nemes intentiói voltak Napoleon öcsém irányában. Karjába ölté karját s félrevonta magával az ablakhoz.

– Ön tehát elhagyja a megyei pályát? kezdé a belekötést; nem is az ön tehetségeihez való az. Önnek a magasabb politikai küzdtért kell választania; ott az ön carriereje.

– Igaz a! szólt Napoleon öcsém felsóhajtva. Csak akadnék olyan mesterre, a kinél az inasesztendőt kitöltsem.

Kolompi megszorítá a karját s protektori hunyorítással sugá:

– Itt vagyok én. Rég szándékom új fiatal tehetségekkel felfrissíteni a lapomat.

– Igazán? szólt Napoleon gyermeteg örvendezéssel. Befogadna a műhelyébe úgy holmit tenni-venni? Aztán nem vernek meg, ha sok papirost elrontok? Mi lesz a kötelességem? Nekem kell-e a sajtóhibákat bele csinálni a lapba? Csak arra kérem, hogy a kis gyereket ne ringattassa velem, mert azt nem szeretem.

Kolompi úr aztán megnyugtatta; először is: kis gyerek nincs a háznál, azután meg nem physicai működés végett hanem szép tolláért akarja őt megnyerni.

– Az igaz, hogy nagyon szép toll; szólt önelégülten Napoleon öcsém. Magam lőttem azt a darút a töbörcsöki pusztán.

Kolompi úr sietett felvilágosítani, hogy nem a kalapja mellé dugott tollról van szó, hanem az irótolláról: melyre Napoleon öcsém ismét becsületes őszinteséggel bevallá, hogy biz az ő irótolla olyan csunyát fog, mint a macskakaparás; de e scrupulusa nagy rögtön el lett enyésztetve Kolompi úrnak azon felfedezése által, hogy valamennyi híres publicistának mind fertelmes calligraphiája van. Végre észrevette Kolompi úr a mókázást: akkor hátbavágta Napoleont s azt mondta neki, hogy beszéljen vele komolyan. Ő mint vezérczikkiró főmunkatárst akarja őt lapjához szerződtetni, egyenesen azon kifejtett nézetek miatt, a miket az imént közrebocsátott. A ki annyira érti in theoria, hogy mint kell az ellenséggel elbánni, annak in praxi még jobban kell érteni.

Erre aztán Napoleon öcsém egyszerre igen komoly arczot öltött és kezet adott rá.

– Ha az igaz ügyért kell küzdeni, akkor szivesen felajánlom szerény tehetségeimet.

Ez már okos beszéd s beillik egy kezdő képviselőjelölt programmjába.

– Aztán illő díjazás is jár vele: a «Jerichói Kürt» havonkint kétszáz forintot fizet.

– Ah, az nagyon sok lesz! szabadkozék Napoleon öcsém. Hisz annyi fizetése egy alispánnak sincs. Ha azt megtudják, minden szolgabiró ott hagyja a hivatalát, elmegy ujságirónak, s időjártával annyi lesz a lapszerkesztő Budapesten, mint Nagyváradon a gubás.

Kolompi úr sietett őt megnyugtatni, biztosítva a felől, hogy van gondoskodva róla, hogy a fák bele ne nőjenek az égbe, s magában megbirálta ezt az együgyű falusi talentumot, a ki elég naiv, ki nem találni, hogy a számára felajánlott havidíj a herczeg grácziájából kerül; ki mind kettőjük patrónusa, de ki jót tenni csak kerülő úton szokott, álczázva, idegen kéz által. Pedig bizony Napoleon öcsém azt is kitalálta már, hogy ez a havi kétszáz forint a herczegnek alighanem ötszázba kerül; mert Kolompi úrnak csak le kell belőle destillálni a maga provisióját.

– Áll az alku!

Kolompi úr aztán sietett a jelenlevőknek egyenkint bizalmasan elmondani, hogy milyen jó acquisitiót csinált. Viszi Napoleont magával. Most kell már majd a «Jerichói Kürtöt» megnézni!

Az ifjú Zárkány pedig azt sugta az orvosnak:

– A herczeg tehát azt akarja, hogy menjek el innen.

– Mert az önre nézve jobb lesz. (Az orvos, ha olyan emberre akadt, a kit szeretett, Demosthenes volt, tudott beszélni.) Rá nézve pedig rosszabb. Ön mindig földerítette. De a herczegben nincs semmi önzés.

– Majd gondoskodom a mulattatásáról ezentúl a «Jerichói Kürt» utján.

– Ah – a legunalmasabb lap a világon!

– Majd mulatságos lesz az, csak egyszer én kapjam a hónom alá a dudáját.

A befejezés nem váratott magára, mely minden családi vígjátéknak a végét képezi, t. i. az ebédre meghivó szózat. A herczeg előjött kabinetjéből, karján vezette Rafaelát, ki mindig maga szokta atyját az asztalhoz meghívni. Az urak sorfalat képezve üdvözlék a közöttük ellebegő tündéri jelenséget, ki a viszonzás alatt egy észrevevő pillantást vesztegetett el Napoleon öcsémre. Az urak rangfokozat szerint követték őket az étterembe, hová a tulsó lakosztályból madame Corysande és Livia kisasszony is megjelentek. Az asztalnál mindenki megtalálta a saját nevét a terítéken, tudta hova üljön. Az asztalfőt Rafaela herczegnő foglalá el, jobbján ült a prépost, balján a herczeg; áttellenben az asztal végén Napoleon a két házi hölgy között.

– Az urak olyan sokat nevettek ma, szólt Rafaela szomszédjához. Felhallatszott hozzám az emeletbe.

– S ő kegyelmessége is osztotta a jó kedvet; mondá az orvos.

– Oh az Isten áldja meg, a ki őt felderítette, szólt Rafaela, gyöngéd kézzel simítva meg atyja homlokát, mintha azt akarná, hogy soha se legyenek azon e búskomor ránczok.

– De ne áldja meg! sietett ellenvetni páter Timót. Mert a mi rovásunkra történt. Mindnyájunkból komédiát csinált megint, még belőlem is!

– Kicsoda?

– Hát ki más, mint ő keme ott ni! Az én antipodesem.

Napoleon szembeszállt a váddal.

– Miért ellenlábas páter Timót?

– Azért, mert ön mindig hazudik, én pedig mindig igazat mondok.

– A mi bizony nagy virtus, mikor az embert az ornatus megvédi az igazmondás minden kellemetlen következményeitől.

– Ecce! szólt a prépost felserkenten: ez igaz volt. Lám, nekem tud igazat mondani.

– Mert ön is igazat mond nekem.

– Holott ezer embernek sorba tud hazudni.

– Mert ezer ember is sorba teszi azt velem.

– Tehát a ki önhöz igazlelkü, ahhoz ön is tud hű és igaz lenni?

– Bizonyosan.

– Mindenkihez? Utriusque sexus?

– Ad internecionem! – Bizonyítson mellettem, drága jó madame Corysande!

Mme Corysande olyan jó volt, hogy azt mondta rá: «igen!» A min aztán a prépost nagyon nevetett, madame Corysande pedig elpirult.

Rafaela pedig fogta a kis arany sóhintőt az étszerei zsámolyáról, annak a hegyes nyelével felírta e szókat a menulap tiszta oldalára: «utriusque sexus» – «ad internecionem». E szavakat majd ők Liviával, egy szótár meg egy nyelvtan segélyével ki fogják hieroglyphozni s megtudják belőle, hogy az első azt teszi, hogy «mindkét nembeliekhez», a másik pedig azt, hogy «halálnak haláláig!»

Napoleon öcsémnek a figyelme az egész ebéd alatt teljes mértékben madame Corysandenak volt szentelve. Őt igyekezett mulattatni. Baloldali szomszédnéját, Livia kisasszonyt alig tüntette ki egyébbel, mint hogy a poharát obligat udvariassággal néha-néha megtölté.

Ebéd után a társaság átvonult a társalgó terembe. Rafaela herczegnő ismét atyja karján, Napoleon öcsém madame Corysandeot vezette.

A társalgó terembe érve azonban, egyszerre szemközt találta magát Rafaelával. A herczegnő kereste őt.

Rafaela, két kezét egymásra téve, megállt Napoleon előtt s azt kérdezé tőle:

– Ön szolgabiró?

– Nem többé herczegnő; már leköszöntem.

S miért tette azt?

– Diplomatiai cselfogásból. Megelőztem vele, hogy a közgyülés letegyen.

– S mit fog ön most kezdeni?

– Beállok valami uriházhoz lengyelnek.

– Mi az?

– Az egy fölöttébb szükséges ember egy magyar háztartásnál, a ki a házi urral együtt vadászik, az asszonyságot mulattatja, a jó boroknak becsületére válik, pótolja a családban a tékozló fiú helyét, este a whistpartiet kiegészíti, nappal siratja a hazát, a becsületért megverekszik, beszél francziául, úgy hogy csak maga érti, s nem haragszik érte, ha az ismeretlenek grófnak czimezik.

A herczegnő e tréfás őngúnyt e szemrehányással feddé meg:

– Önt Napoleonnak hívják, nemde?

– Nem egészen. Én csak Leonnak írom magamat.

– S miért?

– Hogy megmutassam, mily méltó utódja vagyok apámnak? Nekem nem maradt más örökségem, mint egy nagy keresztnevem. Én még annak is el tudtam költeni a felét.

– Ah, az nem szép öntől, hogy atyjáról tiszteletlenül szól!

– Kiszámított ravaszkodásból teszem. Mivelhogy a Sion hegyén ránk octroyált tíz parancsolat hosszú életet igér azoknak, a kik atyjukat tisztelik.

– Még életunalom is! Tudja ön, hogy az férfihoz nem illik. A kinek annyi módja van magát ujjáteremteni, utat törni minden új világba. Nem választott ön életpályát?

– De igen: szeretnék – úgy – főispán lenni, vagy nagykövet, vagy miniszter.

A milyen komoly arczczal ezt Leon elmondta, (kit már ezentúl mi is így fogunk nevezni) olyan komolyan fogta fel azt Rafaela.

– Ez igen szép czél. De a végett, hogy a magasra eljusson, elébb alant kell kezdeni.

– Úgy hiszem, elég alant kezdtem; de ha tanácsolja a herczegnő, még lejebb is megyek.

– Először hírt s nevet kell szerezni.

– Az már van. El vagyok ismerve a leghíresebb cotillonvezérnek a vármegyében. Nagy celebritas vagyok: ha muzsikálnak, az a kár, hogy nem muzsikálnak mindig.

– Az sem fölösleges érdem. De ön rajzolni is tud. Erről is hallottam.

– Oh akkor bizonyosan áldott apám görögdinnyéiről hallott a herczegnő. Mikor jogász koromban szünidők alatt hazavetődtem, feledhetlen ősöm, hogy ne törjem mindig rosszban a fejemet, szüntelen azon törekedett, hogy nemesebb szenvedélyeket tápláljon bennem, hajtott rajzolni, kertészkedni. Ő maga az úrban boldogult, világhirű görögdinnye termesztő volt. Én aztán, hogy mindkét szenvedélyt egyesítsem, délutánonkint kimentem a kertbe, s a szép síma görögdinnyéit mind tele karczoltam czifra torzképekkel. Mikor aztán a dinnyék nőni kezdtek, áldott emlékű életadóm rémülve látja maga előtt Cham és Nadar egész albumát a dinnyehéjon megelevenülni. Egyet sem engedett a meggyalázott dinnyék közül asztalára felvitetni; hanem beküldte szekérszámra a városba. Ott meg kapott rajta a közönség, agióval vették a czifra dinnyét. Erről lettem hirhedtté, herczegnő.

– Nem csupán erről, szólt Rafaela, ki el sem mosolyodott Leon adomáján. Vannak, a kik emlékeznek az illustrált folyamodásra, mely a főkorlátnokságnál oly nagy hatást tudott eszközölni.

– Ez a vétkem még nem jő beszámítás alá herczegnő; kiskorú voltam, mikor azt elkövettem.

– Én, ha férfi volnék s erős tehetségem volna hozzá, festő lennék. A festő a legfüggetlenebb úr a földön.

– Igaz, herczegnő; hanem a leghíresebb festő sem más, mint csupán festő. Abból nem lesz miniszter. Iróból még lett néha miniszter, szinészből is, sőt nyomdászból és szabóból köztársasági elnök is, de festőből soha még eddig.1)

– Hát mért nem lesz ön iró, szinész, nyomdász, vagy szabó?

– A két utóbbi qualificatio csak Amerikára szól. Szinész nem lehetek a termetemnél fogva. Hisz a suffiták mindig eltakarnák a fejemet, s az arczjátékomat csak a zsinórpadon élvezhetnék.

– Az nem igaz, ön nem magasabb nálamnál többel, mint két újjnyival.

Valóban, a mint így szemközt álltak, önkénytelen eszébe jutott a rájuk nézőnek, hogy ez a két alak nehezen talál a világban ilyen magához illő más párt. Leonnak most már emelten kellett tartania a fejét, hogy szembenézhessen azzal, a kivel beszél.

– Marad az iró. Nos?

– Megvallok mindent, herczegnő. A bűnbánó vallomás fele útja a megjavulásnak. Én épen azon merényleten töprenkedem, hogy eladjam a lelkemet.

– A lelkét? Kinek?

– Egy igazhitű keresztyén rabszolgatartónak, a «Jerichói Kürt» érdemdús szerkesztőjének, a ki azt igéri, hogy felváltja a Napoleonomat Péterfillérekre.

– No, és ön gondolkozik rajta, hogy elfogadja-e?

– Nagyon meggondolom. Herczegnő, én ismerem mindenféle módját a pénzkeresésnek, mely a törvény által nincsen üldözve: eltagadni az adóköteles tárgyat a financz elől; elnyerni kártyán a jó barát pénzét; eladni gavallérosan a vak lovat épszemű helyett; felvenni a diurnumot s nem dolgozni érte semmit, de mindezek között legádázabb vállalatnak tartom azt, hogy egy ember előálljon s azt mondja ezer embernek: «nekem most jutott eszembe valami, a mit én leirok; ti pedig ezeren fizessetek nekem azért, hogy ezt elhagyom nektek olvasni». Hiszen igaz, hogy mindig szerettem elbolondítani, a kivel tehettem, de annak mindig én adtam meg az árát; nem tudom, hogyan szokom meg, hogy az a jó becsületes nép, a kinek publicum a neve, ezentúl nekem fizessen azért, hogy őt mindennap elámítom.

– De hát tegye ön az ellenkezőt. Mondjon igazat. Nézze az érem tulsó felét. A ki egy nagy eszméért küzd, az nem ámítja, hanem vezeti a népet s ez nemes, magasztos hivatás.

– Leteszem a paizsomat, herczegnő s nem védem magam, ez valóban úgy van. De épen azt nem tudom, hogy van-e bennem elég erő e nagy hivatáshoz? Számíthatok-e magamra, hogy megközelíthetek egy czélt, a melyhez háttal fordulva indulok el?

– Hisz a föld gömbölyű. Ha valaki folyvást nyugatnak tart, egyszer bizonyosan el jut keletre.

– Tökéletesen igaz, herczegnő, de épen az a kérdés, hogy a hosszú úthoz lesz-e bennem elég kitartás?

– No és ki fog önnek e kérdésre megfelelni?

– Majd tanácsot tartok elébb a védszentemmel.

– Védszentjével? Gondolja meg ön, hogy én vallásos vagyok, s ha e szóval tréfát űz ön, úgy kettőt sért meg: a szentet és engem.

– S inkább minden szenteket, mint önt, herczegnő. De Isten őrizze ajkaimat attól, hogy e szóval tréfáljak. Van egy védszentem, a kit annyira tisztelek, hogy még imádkozni sem merek hozzá, még invocálni sem merem. Könyörgetlenül száll le hozzám, mikor kétségek között vagyok. Látogatása nem álom, hanem «jelenés.» Buzdít, vagy lebeszél, vigasztal vagy megfedd, s a mit tanácsol, azt követem vakbuzgón. Isten engem!

E szavak alatt a herczegnő érezé, minő hatása van a földi halandók szemei sugárzatának a mennybeli angyalokra, ha szemeikbe néznek.

– Mi a szent neve? kérdé a herczegnő, a varázs alatt.

Most lesüté a szemét Leon, s nem nézett Rafaela szemébe többé.

Aztán halkan mondá:

– Az egy nőnév.

Rafaela jónak látta végét szakítani a beszélgetésnek.

Az a diadala már meg volt, hogy a sarkasmusokkal vértezett embert kényszeríté pánczélját letenni s az érzés selyemköntösében jelenni meg a küzdtéren. De azt még nem tudta, hogy megsebesítette-e őt?

«Az egy nőnév?»

Tehát van egy nőnév, mely egy férfira nézve oly kimondhatatlan, mint a hithű mozaita előtt az «Úr»-nak neve.

Ez nem kérkedés, ez meghódolás.

Rafaela attól tartott, hogy nem fogja magának megtilthatni, hogy álmában meg ne jelenjen Napoleon előtt, a hogy e mondta, könyörgetlenül és tanácsát el ne mondja neki.

Büszkesége talált ki valamit az ellen.

– Madame Corysande, nekünk még ma utaznunk kell; figyelmezteté társalkodónőjét.

– Én készen vagyok.

Napoleon megcsókolá madame Corysande kezét.

– Kérem, madame Corysande, adja át e kézcsókomat a herczegnő anyjának s mondja meg neki, hogy ez bucsuzó tisztelgésem. Holnap eltünök e vidékről.

– Hová megy ön?

– Vagy előre: Európát elfoglalni, vagy vissza: Szent Ilona szigetére.

– Honnan tudja ön, hogy mi anyámhoz készülünk? Kérdé tőle hidegen a herczegnő.

– Az indulás késői órájáról.

A herczegnő sietett bucsut venni a társaságtól. Atyjának megcsókolta a kezét és arczát s valamit súgott a fülébe. Azután a másik két nővel eltávozott.

Tartott tőle, hogy ez az ember minden gondolatját kitalálja; még tán arra is rájön, hogy ő most azért rándul át anyjához, mert ott egész éjjel nem feküsznek le, s így meglesz óva attól, hogy vele álmában, büszkeségének ellenére, találkozzék. Az hadd álmodjék ő róla; de az álom viszonozva ne legyen.

Aztán arra gondolt, hogy ez az ember mindenesetre meg van már sebesítve. Az a kérdés, hogy hová fog futni sebével? Ha ki a világba, úgy az ösztönül fog szolgálni neki, hogy magasra törekedjék: egyik fényes polczot a másik után elfoglalja; lángészszel, szorgalommal a mindennapi emberek feje fölé emelkedjék, visszaszerezze a mit ősei elvesztettek; láthatóvá tegye magát, s ez jó lesz rá nézve. Ha pedig vissza fog futni sebével az erdőbe: hát jól van, ott majd elzüllik, elpusztul s meg lesz rajta boszulva az a sok gonosztett, a mit ő követett el másokon.

Negyedóra mulva utban volt a hintó a két hölgygyel Etelvár felé.

A MIT EGY NŐ BESZÉL EGY LEÁNYNAK.

– Ah, a kedves madame Corysande! Comme elle est charmante! Milyen régen kivántam önt már látni. Önt mindenki magasztalja előttem. Szép tudományú hölgy. Vous étes mariée? Jamais? Annál jobb. Csakhogy elhoztad őtet hozzám te «arany fáczán». Az Isten áldjon meg, hová nősz még? fel az égbe? Hajolj le egy kicsit, hogy megcsókolhassalak! Bohó! Most meg letérdel. Térden is majdnem oly magas, mint én. No jól van. Elmehetsz. Veled nincs mit beszélnem. Te nem hallgatsz oda. Eredj zongorázni. Jó volt a zongorát feltalálni azoknak a számára, a kik nem szeretik a gondolatokat. Eredj, verd agyon az eszméidet a billentyűkön. Eredj. Eleget megbámultalak. Majd ha ebédelni akarunk, hivatlak. Itt marad a kedves madame Corysande. Nos, hogy tetszik önnek ez az ócska kastély? Ugy-e milyen mesebeli vár? A négy donjonnal a négy szögleten, a falai mind végig befuttatva repkénynyel. Nem lepte önt meg, hogy az ablakok mind nyitvák, most szellőztetik a szobákat? A cselédek az udvaron a szőnyegeket most porolják. Nálunk most van reggel. Mikor ott a hársfák közül a lemenő nap ide veti sugarait. Ön bizonyosan megteszi a maga jegyzeteit, kedves madame Corysande. Ön okos, figyelmező hölgy. Nálunk este kelnek s reggel feküsznek. Ez így van jól. Az éjszakai élet jobb, mint a nappali. Télen úgy sem nagy a külömbség. Akkor az ember nappal sem lát mást, mint egy alvó természetet. De nyáron nappal a hőség kiállhatatlan, az ember izzad, egyik kezével mindig a napernyőt kell tartania, csak naplement után lehet szabadon lélekzeni. Ha egész nap szél fú, pedig nálunk mindennap fú, éjjelre lecsendesül. Nappal tele van légygyel minden szoba; éjjel azok is alusznak. Nappal az ember az egész világot megkapja ráadásul az ébrenléthez. Minden ember jön, megy, kiabál körülöttünk, a kire semmi szükségünk nincsen, a ki csak alkalmatlankodik; éjjel nincs körülöttünk más társaság, csak a mit magunk válogattunk össze: a többi lefeküdt. Nappal az ember az egész láthatárt körül látja, s arról, a mit lát, százféle gondolat tódul kedélyére; olyan gondolat, a mivel nem örömest foglalkozik; éjjel pedig csak azt látjuk meg, a mit szándékosan meg akarunk lámpánkkal világítani. Aztán meg fordítva: a ki éjjel alszik, az mintha el volna temetve. Nem elég, hogy nem lát: még sötétség is van körülötte. Mikor e sötétségben az ember fölébred, olyan nyomasztó azt tudni, hogy most az egész világ alszik. Számlálni az ébrenlét alatt az óraütéseket s elborzadni annál a gondolatnál, hogy most éjfél az idő! Gondolkodni az ismerősről és az ismeretlenről. Eszébe jutnak az embernek a rémmesék és Pitaval bűntörténetei. Azoknak az ideje van most. S nem találni meg az elveszett álmot többé a nyugtalan szívdobogástól. Míg nappal az alvásnál oly megnyugtató érzés, hogy most az egész világ ébren van; zsibong, munkál, örül, s ha üt az óra (az én hálószobámban öt ismétlő óra van, mindegyik három perczczel elébbre igazítva; úgy, hogy minden óranegyedet ötször hallok elkondulni) akkor a tizenkét óraütéssel is, ha fölébredünk, az jut eszünkbe: most ül le jól megszolgált ebédéhez az emberiség munkás része; most áldják milliók az Istent, ki asztalukat megáldotta; s valahányszor álmunk félbeszakad, mindig megtaláljuk annak folytatását az ablaktáblák hasadékain beszűrődő napvilág vékony sugarainál. Ön meg fogná ezt az életet szeretni madame Corysande, ha gyakran eljönne hozzám. Én kérem, hogy gyakran jöjjön el hozzám. Itt is marasztalnám, de tudom, hogy nagy szüksége van önre ennek a nagy gyereknek. Valóságos nagy gyerek! Ez az arany fáczán. Olyan túlhalmozott minden szépségekkel, mint egy arany fáczán és épen olyan semmi egyébre nem való, mint ránézni. Ennek az arcza még hetven esztendős korában is olyan lesz, mint most. Ilyen semmit se kifejező szépség. Akarja ön látni, milyen voltam én az ő korában? Jöjjön velem, megmutatom az arczképemet. Barabás festette tizennyolcz éves koromban. Semmit sem szépített rajta: még a termetet egy kissé vaskosabbra vette. Műértők azt mondják, hogy ez csak látszat, a fehér öltöny a festményeken a derekat vastagabbnak tünteti fel. No nézzen ön ide. Ugy-e mennyire nem hasonlít a mostanihoz? Ne mondjon semmi bókot. Én jobban megvénültem mint koromhoz illik. S ennek tudom az okait. Sok physicai szenvedést álltam ki. Egy gyermeket szültem és szoptattam. Egy másikat elvesztettem. Az rettentő szenvedés egy nőre nézve. Avez vous des enfants? Ah, ah, pardon. Hisz ön nincs férjnél. Elszóltam magamat. Bocsánat, oly feledékeny vagyok. De az arczvonások elváltozásának egyéb okai is vannak. Az arcznak minden izomszálaga egy-egy különnemű indulat behatására jön önkénytelenül mozgásba, s ez fejezi ki az érzelmet. A kiknek arcza nagyon fogékony az indulat-kifejezésekre, s érzésein nem tud uralkodni, annak arczán időjártával egészen megosztoznak a szolgálattevő izomszálagok, s megannyi jellemző kigyóvonalt örökítenek meg rajta. Jöjjön csak, kedves madame Corysande, ide a tükör elé: hadd mutatom meg önnek, hogy lesz a fiatal arczból az indulatok befolyása által vén arcz. Nézze ön, itt a homlokán, ha erősen figyel valamire, s homlokizmait felvonja, támad három parallel fekmentes kigyóvonal. Ha haragot fejez ki, három függélyes vonal fut alá. Ezeket mind diagonálban érinti az a ráncz, mely a félszemöld integető felhuzásától ered. A jókedvű nevetés, s még inkább a kritizáló hunyorgatás támasztja a szemszögletből kiinduló négy legyezőforma redőt. A gúny támasztja ezt a hármas karéjt az orrczimpák fölött, s a kínszenvedés ezt az állkapocsszeglettől az ajkszegletig húzódó redőt, a duzzogás a felső ajk fölött képezi ki az összetörekvő redőcskéket, míg a tetszelgés mély bevágásokat támaszt az ajkszegletek körül. A fitymálás kifejezése az egyik arczgödröcskét alakítja át mély árokká s azzal egyúttal fél képűvé teszi az arczot, míg a sok sírás concentricus ívekkel fogja körül az áll környékét, végre a gőg megkettőzteti a tokát. Lássa: ez az én arczomon mind meg van. Mind láttam őket támadni, kifejleni; magam is siettem az öregbítésükhöz, az által, hogy indulataimon nem tudtam uralkodni. Ezért mondta azt a párisi híres művész, kivel le akartam magamat arczképeztetni, hogy lehetetlen az arczomat eltalálni, mert az minden ülésnél más. Vigyázzon ön magára madame Corysande. E tekintetben tanuljon Rafaelától. Más egyébben ő neki kell öntől tanulnia. Mert az egy tudatlan és tudvágy nélküli teremtés. Akar-e ön felvilágosítója lenni, édes jó madame Corysande?