CSIKY GERGELY.

1842-1891.

Olyan helyen, ahol ritkák a gólyák, rozzant kereket tesz ki a gazda a ház vagy a fa tetejére, hogy a gólya arra megragadjon, fészket rakjon.

Ilyen forma ártatlan csalogatások az Akadémiák jutalomtételei, melyek költői művekre tűzetnek ki. Szegényes irodalmi viszonyokra mutatnak. A jeligés levelekből ki-kibontakozik egy-egy név, s van nagy örvendezés, hogy itt valami olyan segittetett elő, a mi a nélkül nem lett volna, pedig ha hébe-hóba olyan név kerül ki a jeligés levélkéből, a melyik majdan az irodalomtörténetbe is belejut, azt bizonyosan kihámozta volna a napfény a ködből a nélkül is.

De hogysem e fölött elmélkednénk, ismerjük el, hogy 1875-ben a Teleki-féle pályázatnál a nyertes «Jóslat» alkalmával egy név ugrott ki a gondosan lepecsételt kis borítékból, mely gyorsan bejárta az országot s azontúl vagy tizenhét évig folytonosan rokonszenvesen csengett-pengett, mint egy forgalomban levő aranypénz. Ez a Csiky Gergely neve volt. Ki ez a Csiky Gergely? Kérdezték mindenfelé, ámbár az ó görög történelemből vett darab nem volt jó, csupa romantika, csupa chablon a szerkezetben, a birálók egy része több kifogást emelt, csak a nyelvben és verselésben mutatkozott némi erő és a közönség ennek daczára megérezte, hogy valaki, a kire vártak, megérkezett.

—Egy szemináriumi professzor Temesvárott,—beszéltek róla a beavatottak,—egy harminczhárom éves pap, pankotai örmény fiú. Ki hitte volna róla?

A következő évben megint ő nyerte el a jutalmat és azután majd minden jutalmat ő nyert el. A diadalok Pestre vonzották, megkapta püspökétől az engedélyt és ide jött az irodalmi focusba, hol nagy szükség volt rá, mert a magyar színműirodalom kezdett aláhanyatlani, bár soha sem emelkedett volt fel még európai niveaura (még ma se áll azon). Szigligeti Edére, Toldy Istvánra már leselkedik a halál, Tóth Ede pedig már künn pihen a kerepesi temetőben. Csiky Gergely úgy kellett ide, mint a falat kenyér.

Zömök, kis kövér papocska volt, bozontos szemöldökkel, bika fejjel, kurta nyakkal. Egy idomtalan emberke, csak a szemei voltak szépek és lelkesen világolók.

Feljött és itt mindjárt elhelyezkedett az akadémiai körökben, «a szérű mellett», a hogy az igazi bohémek mondják. De erre nem volt szüksége, mert ez az ember dolgozni jött két kézzel, tíz kézzel, száz kézzel. Szinte szemkápráztató gyorsasággal öntötte a színműveket, eleinte a klasszikus mintákon indulva, az ókorban kereste meséit, de csakhamar belátta, Sardou és Pailleron sikerein okulva, hogy a közönségnek aktuálisabb koszt kell s ez a pap, ki a szeminárium szük falai közt élt, egyszerre merész kézzel, éles megfigyeléssel nyult be az élő magyar társadalomba, megirván a «Proletárok»-at, egy sereg pompásan kidomborított, «vérből és húsból» való alakot vonultatva fel a színpadra. Ekkor érte el a zenitet. Többre tehetsége nem telt. Innen már csak lefelé mehetett, de jó irányban ment, ostorozva «Mukányi»-ban a stréberséget s általában minden további darabjában a magyar betegségeket, mi által közelebb hozta az ország első színpadát magasabb feladatához.

Minket különben e helyütt csak mellékesen érdekel színműírói emelkedése, mely valóságos uralkodás volt a magyar színpad fölött. Mondják, hogy egy kis zsarnokság is vegyült közzé, hogy mint dramaturg visszaszorította onnan a talentumokat. De hát hol vannak azok a talentumok, kiket visszaszorított s a kik az ő halálával felszabadultak volna?

Tény, hogy férfias, vasakaratú ember volt, erős szenvedélyekkel. Gyűlölt és szeretett. Tudott akarni—azok közé tartozott, kik a könyökükkel is elég erősek maguknak utat vágni—de hogy a könyökét használhatta volna, arra nem jutott ideje, mert ez a könyök éjjel-nappal oda van támasztva szinte szünetlenül az iróasztalhoz.

Kivált miután a papságtól 1880-ban meg kellett válnia, mert az angyalok, a kikkel a pap foglalkozik, és a színinövendék bakfisok, a kikkel viszont a színképezdei tanár bajlódik, az egyház szemében összeférhetlenek. Kitért a protestáns vallásra és megnősült. Mindez hasznára vált a literaturának, mert a családfentartás nagyobb munkásságra kényszeríté. Sok becses dolgot csinált. Lefordította Sophoklest, Plautust,—e nemű fordításai becsben az Arany Jánoséval vetekednek; írt mithologiát, dramaturgiát; dolgozott, birált az Akadémiánál és Kisfaludy-Társaságnál, sőt még regényeket is irt és mint ilyen kerül be most gyüjteményünkbe az «Az Atlasz-család»-dal, mely körülbelül a legjobb, társai: «Az atyafiak», «Sisiphus», «Arnold» között.

Nem volt fris talentum, nem hozott új növényeket és virágokat új színekkel és illatokkal. Nem az anyaföld ősereje tolta ki gondolatait. Olyan volt csak, mint a «sprudel» vize, hogy a mi idegen tárgy beleesik és az ő koponyájában megmártódik, az az ő patináját nyeri s a hervatag szegfű is bizonyos művészi kéreggel bevontan a kövek maradandóságát veszi fel.

Egy kis jegyzőkönyvet tartogatott zsebében, abba jegyezte be, ha jó ötletet, élczet, aperçu-t olvasott vagy hallott. Ez a kis könyv volt az ő virágos kertje. Másrészt mint dramaturgnak módjában állt a szemét kiaknázása. A használhatlan darabokban előforduló használható téglatörmelékből építette föl meséit s a kis könyvecskéből bokrétázta föl őket.

A melyik mese be nem vált színdarabnak, regényt csinált belőle. Regényei kevesebb igényűek, mint darabjai, de mindenik becsületes munka; s emlékeztetnek színműveire, vannak bennök csattanó jelenetek, érdekes mese, mely az olvasót megfogja, egy kis melegség, egy kis illat, nem túlságosan sok, csak a mennyi épen telik, de mindeniken rajta van az iró rendkívüli műveltségének és éleslátásának bélyege.

Az összes tollat forgató generáczióban ő az egyetlen, a ki nem dolgozott lapnál, nem bocsátkozott a politikába, se egyéb mellékes szereplésekbe, kizárólag csak iró maradt. Egyszerű, elvonuló, mint az énekes madár, mely láttatlanul a sűrűségben szeret lenni. A legszűkebb családi körben élt, alig egy-két barátjával érintkezve. Neve csak akkor bukkant ki, ha új darabot alkotott. Mintha a hold, az ég hárfása, csak akkor jelenne meg, mikor megtelt.

De hát egyszer mégis megtörtént a szomorú kivétel egy ködös novemberi napon 1891-ben. A sajtó megdöbbenve jelentette, hogy Csiky Gergely nem él többé.

Egy előadatlan színdarab maradt utána, meg a kis jegyzőkönyvecske. És a kis «Notes»-ben ki tudja, hány darab, hány személy, a kiket nem tud életre szólítani soha többé sem a Gábriel harsonája, se a körmöczi pénzverde pörölyeinek csattogása.

Mikszáth Kálmán.

AZ ATLASZ-CSALÁD

Első kiadása megjelent 1890-ben.

I.

(Kölcsönös meglepetések.)

Az öreg Atlasz Samu addig törte a fejét, addig tanácskozott a feleségével, hogy micsoda meglepetést szerezzenek Sándor fioknak nevenapjára, míg végre Sándor úrfi maga szerzett nekik meglepetést, még pedig olyant, hogy majd a falnak szaladtak tőle.

Az öreg úr egy legújabb találmányú és javított szerkezetű gőzeke s egy teljesen fölszerelt almásszürke négyes fogat között ingadozott; amaz a szenvedélyes gazdának szerzett volna örömet; ez hízelgett volna fényűzési hajlamának, mely, mint igazi magyar földesúrhoz illik, eddig csupán lovakban, sallangos szerszámokban, parádés kocsisokban s több ilyfélében összpontosult.

—Tudod-e Rozália,—mondá Atlasz úr feleségének, miután hosszasan kifejtette előtte a két névnapi meglepetés előnyeit,—tudod-e, hogy neked az ember semmi hasznodat sem veheti? Itt beszélek már egy óra óta a gőzekéről és az almásszürke fogatról; elmondom, mindegyikének mi lenne az ára és miben szerezne örömet Sándor fiúnknak, s te itt hagysz engem állni és vaktában tapogatózni a nélkül, hogy csak egy szóval is segítenél rajtam. Hát mindent én tegyek már ebben a házban? Nemcsak a pénzt szerezzem meg, hanem azon is én törjem a fejemet, hogy mire költsük el?

Atlasz úr igazán haragudni kezdett, s lekapta fejéről a fekete bársony sipkát, melyet a régi idők emlékéül télen-nyáron viselt, a szobában is, kalapja alatt is.

—Istenem, Istenem!—kiáltott Rozália asszonyság panaszos hangon,—hát mit mondjak, miben adjak én neked tanácsot, mikor te olyan okos ember vagy és úgy sem hallgatnál a tanácsomra, ha nem volna tetszésedre?

—De most akarom, hogy tanácsot adj. És ha jó lesz, követni is fogom. Egy hét múlva itt van Sándor napja; a keresztyén katholikusok jobban megünneplik a névnapot, mint a születésnapot; tudom az én papomtól, a főtisztelendő plébános úrtól; és mi, a szülei, nem sérthetjük meg Sándort azzal, hogy nem veszszük figyelembe vallási szokásait. Névnapi ajándékot kell neki adnunk, csak az a kérdés: a gőzekét-e vagy a négyes fogatot?

—A gőzeke—mondá az öreg asszonyság elgondolkozva—hasznos a gazdaságban és mindenesetre nagy örömöt fog okozni Sándornak, a ki olyan nagy gazda, hogy a régi, az igazi földesurak is hozzá járnak tanulni és bámulni...

—Mit akarsz ezzel mondani?

—Mit akarsz ezzel mondani?—vágott közbe szigorúan Atlasz úr.—Talán azt, hogy Sándor nem igazi földesúr?

—Harapjam el a nyelvemet, ha azt akartam mondani!—kiáltott az öreg hölgy fölpezsdülve.—Sándor igazi földesúr, ha van igazi földesúr a világon; de nem régi—ezt nem lehet tagadni; csakhogy annál nagyobb dicsőség, ha a régiek hozzá járnak tanulni és bámulni.

—Helyes beszéd,—monda Atlasz úr és teljes kiengesztelődése jeléül ismét fejére húzta a bársony sipkát.—Tehát azt tanácslod, hogy a gőzekét vegyük meg Sándornak?

—Akarod, hogy adjak neked egy igazi okos tanácsot?

—Akarom-e? Hogyne akarnám, mikor egy óra óta kérem már azt a tanácsot?

—Én azt gondolom, hogy a gőzeke épen olyan örömöt szerezne neked, mint Sándornak, mert hasznos lenne a gazdaságban; azért hát azt tanácslom, vegyük meg a gőzekét. De a négyes fogat még nagyobb örömöt okozna Sándornak, mert egyedül az övé lenne; azért vegyük meg a négyes fogatot is.

—Asszony, ez valóban okos tanács!—kiáltott bámulva Atlasz úr.—Csodálom, hogy nekem nem jutott eszembe. Meg fogjuk venni mind a kettőt! Ez lesz aztán az igazi öröm, az igazi meglepetés. Megmondom Sándornak, hogy a te eszméd volt. Ezentúl mindig tanácsot kérek tőled, ha valamit akarok tenni.

—Ilyen okos ember nem szorul az én tanácsomra—felelt az öreg asszonyság.

—Hát csakugyan okos embernek tartasz engemet?—kérdé Atlasz úr büszke szerénységgel.

—Micsoda kérdés ez! Nem épen úgy tudod te, és nem épen úgy tudja az egész világ? Ha nem volnál okos ember, meg tudtál volna ennyire gazdagodni semmiből?

—Uzsora nélkül,—tevé hozzá kiegészítőleg Atlasz úr.

—Hála Istennek! Ezt senki sem mondhatja rólunk. Mikor az emberek beszélgetnek rólad és mondják: «a gazdag Atlasz Samu», mindig hozzá teszik: «pedig soha sem volt uzsorás». A másik meg azt mondja: «tisztességes úton gazdagodott meg». És senki sem vonja kétségbe, és csodálkoznak rajta. Miért csodálkoznak?

—Mert ritkaság vagyok, specialitás,—mondá Atlasz Samu büszkén.—De meg is áldott az Isten; elmondhatjuk, hogy boldogok vagyunk.

—Boldogok vagyunk gyermekeinkben,—tevé hozzá az öreg asszonyság.

—Gyermekeinkben és minden egyébben. Egyik kiegészíti a másikat. Olyanok, mint a lánczszemek, ha az egyik megbomlik, már nincs láncz. Ha a gyermekeinkben örömünk volna, de elveszne a pénzünk, vagy ha a pénzünk szaporodnék, de valamelyik gyermekünknek baja esnék, akkor már nem volna boldogság, mert az egyik szem kiesnék. Érted?

—Milyen szépen ki tudod magyarázni!—kiáltott Rozália asszonyság.—Milyen jól eltaláltad a lánczot! Egészen úgy van, a mint mondod. De hála Istennek, nálunk nem szakad el a láncz, minden szeme erősen tart. Gazdaságunk virágzik, pénzünk szaporodik, üzleteink jól sikerülnek...

—Mit beszélsz üzletről? Ki csinál üzletet?—vágott közbe méltósággal Atlasz úr. A földesurak nem csinálnak üzletet. Vagy talán azt hiszed, hogy a te férjed és fiad közönséges üzletemberek, a kik egyik úrtól a másikhoz szaladgálnak és kidobatják magokat?

—Bocsáss meg, nem üzletet akartam mondani,—mentegetőzött az öreg asszonyság,—csak a régi időkre gondoltam és ráment a nyelvem.

—Igyekezzél, hogy ne menjen rá a nyelved a régi időkre... Üzlet! micsoda szó!—kiáltott megvetőleg Atlasz úr.—Ha leányunk, a grófné, meghallaná, mindjárt elájulna. Nem tudsz elegánsan beszélni? Nem csodálom, hogy vőnk, a gróf, mindig ideges lesz, ha a szalonban, a társaság előtt megszólalsz... Üzlet! Bah!

—De hát mit mondjak, ha arról... arról az izéről akarok szólni?... kérdé az öreg asszonyság, nem merve kiejteni többé a végzetes szót, melyről férje az előbb oly kicsinylő definitiót adott.

Atlasz úr egy kissé zavarba jött; lekapta fejéről bársony sipkáját, beletekintett, ismét fejére tette; de nem találta meg az elegánsabb szót, melylyel megbotránkoztatás nélkül lehetne a száműzött üzletet pótolni.

—Legokosabban teszed, ha soha sem beszélsz üzletről,—rivallt végre feleségére.—Mi közünk nekünk az üzlethez? Mondd azt: az Úristen megáldotta fáradságunkat—ez jól hangzik és a plébános úrnak is tetszeni fog.

—Így fogom mondani,—felelt alázatosan az öreg asszonyság.—Te nagyon szépen tudsz beszélni, s én szeretném, ha mindig te tanítanál engem.

—Utánozz hát engem,—viszonzá Atlasz úr, kit ismét egészen kiengesztelt nejének elismerése.—Gondolom, elég szépen tudok beszélni, de még sem olyan szépen, mint fiaim.

—Nem csoda, ők már egészen uri nevelésben részesültek,—mondá az öreg hölgy, újra éledő büszkeséggel.—De az is a te érdemed, te adtad hozzá a pénzt.

—Miért szerezne az ember pénzt, ha nem gyermekeire költené?

—Ez már megint olyan mondás, melyet arany betűkkel kellene fölírni,—mondá Rozália asszonyság könnyes szemekkel és mély meggyőződéssel.—De meg is áldott az Isten, büszkék lehetünk gyermekeinkre.

—A leányunk grófné, és férje, a gróf jószágán lakik, ősi kastélyban.

—Manó fiúnk miniszteri titkár és jobb keze a miniszternek.

—Sándor fiúnk a legjobb gazda a megyében, és úgy tud lovagolni, vadászni és virtuskodni, hogy a született urak is megcsodálják.

—Szóval száz perczentnél többet hozott a pénz, melyet gyermekeinkbe fektettünk,—fejezé be az öreg asszonyság hálás tekintettel.

—Ne emlegess száz perczentet,—mondá Atlasz úr rosszalólag,—az emberek még azt hinnék, uzsorával szereztem a pénzemet.

—Hiszen az egész világ tudja, hogy nem voltál uzsorás.

—De azért mégis szeretnék rám fogni, ha lehetne. Ha valaki közülünk meggazdagszik, nagyon óvatosnak kell lennie, mert az nagy bűn a szegény ember szemében. És azt hiszik, azzal könnyítenek a magok szegénységén, ha rosszat mondhatnak a gazdag emberről. Ne emlegess hát száz perczentet, mert ha valaki meghallaná, mindjárt azt mondaná: ahá! hajdanában nagyon hozzá szokott a száz perczenthez, hogy most is rájár a nyelve.

—Többé nem fogom emlegetni,—mondá az öreg asszonyság engedelmesen.—Meg fogod hát venni a négyes fogatot Sándor neve napjára?

—És a gőzekét is,—tevé hozzá Atlasz úr.—Miért ne szerezzen az ember örömöt gyermekének, ha annyi pénze van, mint nekem?

A földesuri kastély egyik félreeső kis szobájában folyt le e nagyfontosságú tanácskozás, az udvarra néző szárnyban, abban a lakosztályban, melyet az öreg házaspár a maga külön használatára tartott fenn. A szoba bútorzata egyszerű volt, még azon időből való, mikor Atlasz Samu nem volt földesúr és nem a saját kastélyában lakott. De magával hozta ide is, jól érezte magát köztök. Ha dicsekedni akart régi ismerősei előtt, kik néha napján meglátogatták, elvezette őket a kastély kerti szárnyába, az aranyozott, kifestett termekbe, melyek fényesen és nagyúri kényelemmel voltak bútorozva—a gyermekek számára. Itt lakott Sándor, az igazi földesúr; itt volt a gróf és grófné lakosztálya, mikor pénzre volt szükségök és meglátogatták az öregeket; és itt pihente ki országos fáradalmait a miniszter jobb keze, mikor a szünidőben haza jött vadászni és uraskodni.

Az öreg asszonyság magas hátú, kipárnázott karszékben ült, nagy kendőkbe burkolva, széles főkötővel, mely alól nem látszott ki selyem parókája. Tudta, hogy ez a paróka nagy szálka gyermekeinek szemében, s kivált leánya, a grófné, csaknem görcsöket kap, ha megpillantja; de nem tudott tőle megválni s azért inkább úgy kimélte gyermekeinek érzelmeit, hogy egészen eltakarta és senkinek sem mutatta, ámbár hajdan, fiatal asszony korában, nagyon büszke volt rá.

A karszék az ablak mellett állt, honnan egyenesen az udvarra lehetett látni és figyelemmel kisérni a cselédek járását-kelését, a libatömést, a majorság etetését s más ily házi dolgokat, melyek iránt az öreg asszonyság nagy érdeklődéssel viseltetett, habár gyöngesége és köszvényes lábai miatt már nem vehetett részt bennök személyesen, de innen az ablakból legalább felügyelhetett, hogy minden jó rendben és a régi hagyományoknak megfelelően történjék. Ennél az ablaknál ült legszívesebben, ide tolatta kerekes karszékét s innen gyönyörködött a szakadatlanul felhangzó sipegésben, kotkodácsolásban, kukorékolásban és gágogásban, melynél szebb madárzenét soha életében nem ismert. Ezt a gyönyörűségét csak az multa fölül, ha gyermekei meglátogatták s beszéltek neki mulatságaikról, örömeikről, az uri világról s az uri világban játszott fényes szerepökről. Az öreg asszonyság boldog volt az ablak mellett, kényelmes karszékében, és nem volt semmi más kívánsága, mint gyermekeinek ragyogása és a majorság szaporodása.

Most is itt ült az ablak mellett, de figyelmét egészen elvonta a libatömésről az a fontos kérdés, melyet férje eléje terjesztett: mivel lepjék meg Sándort neve napjára? Atlasz úr a karszék előtt állt, az asztalhoz támaszkodva, s csak akkor változtatta helyzetét, ha vagy a száz perczent emlegetése, vagy az üzlet szó, vagy más efféle megfeledkezése az öreg asszonyságnak, fölboszantotta, mikor néhány lépést tett a szobában s lekapta fejéről bársony sipkáját. Atlasz úr könnyen megharagudott nejére, ha nem volt vele megelégedve, de épen olyan könnyen kiengesztelődött, s az efféle házi viharok soha sem tartottak tovább egy-két percznél. A névnapi meglepetés kérdésében is szépen megegyeztek s Atlasz úr a teljes összhang jeléül épen megveregette neje vállán a nagykendő-csomagot, a mi hosszú idő óta a gyöngédség legmagasabb kifejezése volt köztök—midőn az öreg asszonyság örömtől reszkető kézzel az udvarra mutatott, honnan kocsizörgés, ostorpattogás hangzott föl és hangos gágogás, melylyel a ludak szétrebbentek a bevágtató lovak elől.

—Megjött Sándor!—kiáltott az öreg asszonyság, reszketve és fölindultan.—Ő hajtja a lovakat, olyan szépen tud hajtani, akár a gróf parádés kocsisa. Most leugrik a bakról... jaj! majd megijedtem, azt hittem, eltaposta a búbos fehér tyúkot... de csak mellé ugrott... ügyes fiú, mindenben ügyes és finom.

—Hol van?—kérdé Atlasz úr, az ablakhoz lépve.

—Ott ni!—kiáltott lelkesülten neje—most oda dobja a gyeplőt a kocsisnak és a kastély felé siet. Milyen egyenesen tartja magát! Oh Istenem! mily öröm! talán hozzánk jő?

—Előbb más ruhát vesz és lemossa magáról az uti port,—oktatá nejét Atlasz úr, jóakaró fensőséggel.

—De lépteket hallok a tornáczon,—mondá idegesen az öreg asszonyság,—egyenesen ide jő; tudja, hogy anyjához az uti ruhájában is eljöhet.

Az ajtó csakugyan megnyílt, de nem Sándor lépett a szobába. Az inas volt, zsinóros dolmányban, hetyke bajuszszal és bizalmas tekintettel.

Köszöntés nélkül, a tisztelet legcsekélyebb jele nélkül lépett Atlasz úr mellé s úgy foghegyről oda vetette, hogy itt van Cserepes András a birkabőrökkel és kérdezteti, hogy mikor adhatja át.

Az öreg asszonyság fejét csóválta s ijedten és szemrehányólag nézett férjére.

—Ej! ej! már megint?—mondá félénken.—Ha Sándor megtudná! Tudod, mennyire haragszik az ilyen alsórendű... izé... Üzletet akart mondani, de eszébe jutott férjének tilalma, mely egyszer mindenkorra száműzte szótárából az üzletet, s azért hirtelenében így egészítette ki gondolatát:—tudod, mennyire haragszik az ilyen alsórendű Isten áldásáért.

—Hát mit tegyek?—dörmögött Atlasz úr kissé zavartan, mint a tetten ért rossz gyerek—csak kell a magam számára is valami mulatságról gondoskodnom?

Tudod, hogy nem a nyereségért teszem; néha vesztek is rajta, ezek a parasztok ravaszabbak és kitanultabbak, mint a magunk fajtája; de nekem ez mulatság, élvezet, gyönyörűség, és nekem is szabad mulatnom, ha már ennyire meggazdagodtam.

—Ebben igazad van; de hiába, Sándor megtiltotta; azt mondja, elrontja tekintélyünket a parasztok előtt,—mondá az öreg asszonyság, kinek szokatlan bátorságot adott az, hogy fia nevében s mintegy az ő tekintélyével beszélt.

—Eh!—mondá Atlasz úr még mindig zavartan és feszengve,—Sándornak sem kell mindent tudni, a mi a ház körül történik; te sem tudtad volna meg, ha ez az ostoba János nem jön ide fecsegni.

—Vigyázz, meghallja,—suttogott az öreg asszonyság aggódva.

—Hát aztán? Hiszen ő csak egy inas,—felelt Atlasz úr lenézőleg, de azért mégis egy gyors fürkésző pillantást vetett megvetésének tárgya felé, ki az asztalhoz támaszkodva, keresztbe vetett lábakkal állt e beszélgetés alatt, közömbös, részvétlen arczczal, halkan fütyörészve és fényes csizmájának hegyes orrára szegezve szemét.

—Hallja maga János,—mondá Atlasz úr hozzá fordulva,—menjen ahhoz a Cserepeshez és mondja meg neki, hogy várjon a juhásznál és lóduljon a kastélyból azokkal a büdös birkabőrökkel. Érti? És ha magának máskor dolga lesz velem, négyszem közt végezze el, érti?

—Értem no, hogy ne érteném?—felelt nyugodtan János és kifordult a szobából, megint köszöntés nélkül, de egy bizalmas, egyetértő pillantást vetve gazdájára, kinél sokkal többre tartotta magát, ámbár kenyerét ette és libériáját viselte. Atlasz úr pedig még a régi időkben úgy hozzá szokott a sujtásos cselédek arisztokratikus lenézéséhez, hogy most sem ütközött meg rajta, mikor a saját cselédjétől tapasztalta.

Alig zárult be az ajtó János mögött s alig hangzottak el a tornáczon hetyke lépései, Atlasz úr még magához sem tért egészen zavarából s ki sem fejthette álláspontját felesége előtt, ki ily véletlenül rajtakapta a tilos birkabőr-kereskedésen, midőn a tornáczon újra közeledő léptek zaja hallatszott s az öreg asszonyság sugárzó arczán világosan látszott, hogy megismerte fia lépteit.

Csinos fiatal ember lépett a szobába. Napsütött arczán meglátszott a jó falusi levegő pirosító hatása. Bajusza hegyesre volt pödörve, haját homlokára fésülte, fekete körszakálla göndör volt és fényes. Széles vállán, domború mellén, izmos tagjain megfeszült a szürke uti öltöny; mozdulataiban volt ugyan némi nehézkesség és szögletesség, de látszott az igyekezet, hogy délczeg és előkelő akar lenni, s annyi bizonyos, hogy a két öreg szemében, kikhez most a szobába lépett, ő volt a férfiúi szépség, erő és egészség eszménye és mintaképe.

Kezet csókolt anyjának, aztán apjának, s mielőtt ezek elragadtatásukból magukhoz térhettek volna, egy nagy papírcsomagot tett az öreg asszonyság ölébe, tele a legfinomabb czukros gesztenyével. Ez volt az egyetlen és legfőbb nyalánkság, melyről Rozália asszonyság már gyermekkorában álmodozott, mely után titkon és hiába epedett, mikor a kezdő és törekvő Atlasz Samu fiatal felesége volt s a melyet csak késő öregségében ért el, mikor már meggazdagodtak s megengedhettek maguknak efféle fényűzést.

—Milyen jó fiú vagy te, Sándor,—kiáltott az öreg asszonyság csillogó szemekkel, kinyitva a papírcsomagot s mohó gyönyörrel ízlelve édes tartalmát.—Tudod, mit szeretek és soha sem feledkezel meg szegény öreg anyádról. Ha téged sem áld meg az Isten, akkor nincs igazság az égben... Milyen édes, milyen finom! látszik, hogy a városban készült! soha életemben nem ettem ilyen finomságot.

Megkinálta férjét is, de Atlasz úr nem volt barátja az édességnek; jóakaró mosolylyal visszatolta a papircsomagot s csak arra intette feleségét, hogy el ne rontsa megint gyomrát a sok édességgel, mint az utolsó sátoros ünnepen, mikor két hétig sínlette a czukros gesztenye mértéktelen élvezetét.

—No Sándor,—folytatá aztán fiához fordulva, ki ezalatt közel anyjához az asztal szélére ült, maga alá húzva egyik lábát s a másikat könnyedén lóbázva a levegőben,—no fiam, szerencsével jártál a városban?

—Szerencsével,—felelt Sándor.

—Láttad a püspököt, beszéltél vele?—kérdé mohón az öreg asszonyság.

—Nem.

—Micsoda!—kiáltott fellobbanva Atlasz úr.—Talán nem bocsátott maga elé? Talán nem akart elfogadni? Hát nem tudja, hogy keresztyén vagy, hogy patrónus vagy és hogy te magad tartasz ki egy egész papot? Nagyszerű! És még el sem akar téged fogadni, mikor tisztelegni mégysz hozzá?

—Azt szeretném látni, hogy ne fogadjon el, mikor én bejelentetem magamat nála,—mondá Sándor, úgy az asztalra ütve öklével, hogy édes anyja ijedtében egyszerre lenyelt egy egész czukros gesztenyét.—Mindjárt felfüggeszteném a plébánosunk fizetését és egy krajczárt sem adnék többet a templomra. Ezt meg is mondtam a püspök titkárjának, mikor a huszár avval a hírrel jött, hogy a püspök nem fogadhat el.

—Hát még sem akart elfogadni!—kiáltott Atlasz úr nagy méltatlankodással.—Nem fogadni el egy Atlasz Sándort! Ki az a püspök, mi az a püspök? A püspök is csak olyan pap, mint a többi, csakhogy több pénze van és vörös ruhában jár. Nagyszerű!

—Nem fogadhatott el, mert nagy beteg,—mondá Sándor csillapítólag.

—Ez már más,—jegyzé meg Atlasz úr megnyugodva.—Miért nem mondtad ezt mindjárt?

—Szegény püspök!—mondá részvéttel az öreg asszonyság.—Mi baja van?

—Valami nagy és veszedelmes nyavalya bánthatja, mert a püspöki titkár nagyokat sóhajtott és fölforgatta szemeit. Különben igen szépen és udvariasan, lehet mondani, alázatosan beszélt velem. Azt mondta, hogy: ő excellentiája véghetetlenül sajnálja és ezer bocsánatot kér, hogy személyesen nem fogadhatja el nagyságodat...

—Kedves és finom ember ez a püspöki titkár—szólt közbe Atlasz úr elégedetten.

—Selyem reverendát és lakkczipőt visel,—egészíté ki Sándor a személyleírást.—Azt mondta hát, hogy ő excellentiája ezer bocsánatot kér, de betegsége miatt nem lehet hozzám szerencséje s majd a püspöki helyettes, a nagyprépost fogja elintézni ügyemet. Maga a titkár vezetett hozzá.

—A nagyprépost is főpap?—kérdé Atlasz úr.

—Mindjárt a püspök után következik; de neki csak a gombjai vörösek, nem az egész reverendája.

—Ez is nagyon szép viselet,—jegyzé meg az öreg asszonyság.

—Mennyi jövedelme van?—kérdé Atlasz úr.

—Azt mondják, fölmegy vagy huszonnégyezer forintra.

—Finom úr lehet. És hogy fogadott téged?

—A lehető legnagyobb tisztelettel. Kezet fogtunk és egymás mellé ültünk a pamlagra. A nagyprépost engem nagyságos úrnak szólított, én őt méltóságos úrnak; a titkár már előre figyelmeztetett, hogy meg kell méltóságozni, mert czímzetes püspök.

—Nagyszerű! És kezet fogott veled?

—Meghiszem azt. Mikor elmondtam neki, hogy a templomunkat újra építtetem és egy szép nagy oltárképet festetek, megfogta mind a két kezével a kezemet és el sem bocsátotta többé. Azt mondta, hogy példát adok a többi kegyuraknak és az Isten meg fog áldani nagylelkűségemért.

—Művelt ember a nagyprépost úr,—jegyzé meg az öreg asszonyság megindultan és könnyes szemekkel.

—Azután elmondtam neki, hogy a templom helyreállítását nemsokára befejezzük; az oltárkép is elkészült, és szeretném a templomot a búcsúkor, Sándor napján fölszenteltetni, mert az oltárkép is szent Sándort ábrázolja...

—Volt szent Sándor?—kérdé Atlasz úr büszkén.

—Több is, a mint a papunk mondja. Az egyik püspök, a másik pápa.

—A mienk legyen a pápa,—mondá Atlasz úr elégedetten.—Ez nagyobb úr. És mit felelt a nagyprépost? Kérdezte, mennyibe került a templom és a kép?

—Nem kérdezte, de én megmondtam. Megszorította a kezemet, s ismét azt állította, hogy az Isten meg fog áldani. Ekkor előadtam kérésemet, hogy szeretném, ha a templomszentelésre ő maga jönne el hozzánk és vendégünk lenne. Nagyon megtisztelve érezte magát és bizonyosan eljött volna, de agg kora és hivatalos teendőinek halmaza nem engedi, hogy eltávozzék hazulról; hanem megígérte, hogy egy kanonok minden esetre el fog hozzánk jönni e nagy ünnepre.

—Ez is nagy pap?—kérdé Atlasz úr.

—A derekán és a nyakán vörös a ruhája és nagyságos úrnak szólítják. Az, a ki hozzánk fog jönni—mert többen vannak—még püspöksüveget is viselhet.

— A vörös selyem bútoros szobába fogjuk szállásolni,—monda Atlasz úr elégedetten.—Úgy látszik, ezt a színt legjobban szeretik a papok. Ebédre franczia pezsgőt iszunk. Hát aztán mi történt?

—A nagyprépost meghívott ebédre.

—Hallod asszony?—kiáltott Atlasz úr, büszkén neje felé fordulva.—Sándor a nagyprépostnál ebédelt.

— Hány tál étel volt?—kérdé az öreg asszonyság ragyogó tekintettel.

—Nem olvastam meg, de nagyon sok volt,—felelt Sándor.—A nagyprépost ebéd alatt toastot mondott rám és mindnyájan kocczintottak velem.

—Franczia pezsgővel?—kérdé Atlasz úr elragadtatva.

—Nem volt pezsgő.

—Nálunk lesz, franczia,—mondá Atlasz úr büszkén.—Kár, hogy az öreg nagyprépost nem jöhet ki; de egy kanonok, az is csak valami. Az egész környék uri családjait meghívjuk. Szép nap lesz, szép ünnep.

—A legszebb ünnep a világon,—tevé hozzá az öreg asszonyság,—Sándor nevenapja.

—Úgy ám, Sándor nevenapja,—folytatá Atlasz úr, egyetértő kacsintást vetve feleségére.—És Sándor nem is tudja, mi vár reá ezen a napon.

—Nagy meglepetések—mondá mosolyogva az öreg asszonyság.

—Csitt! ki ne fecsegd előre!—kiáltott jókedvűen Atlasz úr.—Akkor már nem lesz meglepetés a meglepetés. Minek teszed kíváncsivá ezt a fiút? Nézd, már most is olyan kíváncsi, hogy utoljára is el kell neki árulnunk az egész meglepetést.

—Nem vagyok én kíváncsi egy cseppet sem,—mondá Sándor, kissé izgatottan, s helyet cseréltetett lábaival, azt lógatva le, melyet előbb maga alá húzott, s a másikat rakva föl az asztalra.—Nem vagyok én kíváncsi, mert úgy is tudom, hogy ti szerettek engem s azt fogjátok nevem napjára adni, a mi legboldogabbá tesz.

—Jól ismersz minket,—mondá Atlasz úr elégedetten.—Azt adjuk, a mi legboldogabbá tesz. Mondjuk meg, hogy mi az?

—Engedjétek inkább, hogy én mondjam meg,—szólt Sándor izgatottan, s most már mind a két lábát lelógatta.

—No hát találd ki,—mondá Atlasz úr csintalanul.

Sándor egy ideig habozott, fölhúzta, lebocsátotta lábait, megpödörte bajuszát, s mintha e férfias dísz érintése egyszerre fölébresztené egész bátorságát, megemberelte magát s így szólt:

—Meg akarok házasodni.

—Hohó!—kiáltott Atlasz úr—ez már igazán meglepetés a mi számunkra.

—Már miért volna meglepetés?—kérdé az öreg asszonyság.—Hát nem arra való a fiatal ember, hogy megházasodjék? Hát ellehet sokáig ily nagy gazdaság asszony nélkül? Hát nem a napokban is arról beszélgettünk, hogy Sándor számára ma-holnap egy jó pártit kell keresnünk?

—Ez épen a bökkenő,—mondá Atlasz úr.—Jó pártit keresni!

—No hát Sándor talált már magának,—mondá az öreg asszonyság felbuzdulva, mint mindig, ha fia érdeke forgott szóban,—és így legalább megkímélt minket a fáradságtól.

—Hiszen, ha jó a párti és megfelel a mi igényeinknek, akkor semmi kifogásom sincs ellene.

—Sándornak sokkal több esze van, hogysem olyan leányra vesse szemét, a ki nem hozzánk való.

—Én is azt hiszem,—mondá Atlasz úr megnyugodva.—De hát miért nem szól? Miért nem mondja meg a leány nevét? Itt ül az asztalon és lógázza a lábát és hagyja, hogy mi a fejünket törjük az ő választottja fölött.

—Hogy szólna, mikor nem engeded szóhoz jutni?—viszonzá az öreg asszonyság.

—No hát engedem szóhoz jutni,—felelt Atlasz úr, nadrágzsebébe dugva kezeit és háttal az asztalhoz támaszkodva.—Mi ugyan más meglepetést készítettünk neved napjára, de ha neked egy feleség a legkedvesebb névnapi meglepetés, azt is megszerzem, elég pénzem van rá. Halljuk hát a nevét!

—Boglár Klára,—felelt Sándor lassan, vontatva és lesütve szemét apja előtt. De mintha e név kiejtése egyszerre visszaadta volna bátorságát, hirtelen fölkapta fejét, leugrott az asztalról s újra hangosan, csaknem daczosan ismétlé:—Boglár Klára és senki más ezen a világon!

Az öreg Atlasz füléhez tartotta tenyerét, előre nyújtotta a nyakát s mintha nem bíznék hallásának helyességében, fölszólítá Sándort, mondja ki még egyszer a leány nevét, de jó hangosan mondja, mert úgy látszik, mintha a füle csengett volna s nem hallana elég tisztán.

—Boglár Klára,—ismétlé Sándor harmadszor, apja kivánsága szerint oly hangosan, hogy az öreg úr hirtelen befogta mind a két fülét.

—Hallom, hallom!—mondá fejét csóválva és feleségére tekintve, kinek arczán rémület és szomorúság látszott,—hallom, de nem tudok hinni a fülemnek. Vagy talán van több Boglár-család a világon s mi nem ismerjük az igazit?

—Ismeritek,—felelt Sándor.

—Hát ez az?—kiáltott Atlasz úr nagy méltatlankodással.—Szépen vagyunk! Mi itt törjük a fejünket, micsoda meglepetést szerezzünk nevednapjára, és te csinálsz nekünk olyan meglepetést, hogy majd megüt tőle a guta. Boglár Klára! Bah!

—De hát mi kifogásod van ellene?—kérdé Sándor.

—Mi kifogásom van ellene? Ez aztán a kérdés! Hallod-e asszony, azt kérdi, mi kifogásom van ellene? Mintha csak nekem volna kifogásom! Mintha te egészen jónak, helyesnek, bölcsnek, hasznosnak tartanád ezt a házasságot! Szólj hát már no, vagy fiad mindjárt ide hozza Boglár Klára kisasszonyt és oda ülteti az öledbe.

—Szólj, anyám,—mondá Sándor, szintén az öreg asszonysághoz fordulva,—te is rosszalod választásomat?

—Istenem, Istenem!—siránkozott az öreg asszonyság,—hogy nekem esik ez a két hatalmas férfi, mintha rászorulnának az én tanácsomra!

—Ez nem felelet,—mondá Atlasz úr mogorván.

—Hiszen, ha az igazat meg kell mondanom, és ha Sándor nem haragszik meg,—folytatá az öreg asszonyság vékony, csaknem csiripelő hangon,—hát annyi bizonyos, hogy én ezt a leányt nem tartom Sándorhoz valónak, és nekem nagyon fáj, igen, én nagyon szomorú vagyok, hogy épen őt választotta.

—Tessék! magától mondja, nem én tanítottam rá!—kiáltott Atlasz úr diadalmasan.—Még anyád s, a ki jobban fél tőled, mint tőlem, a ki nem is tud gondolkozni a te fejed nélkül, még ő is ellene van e házasságnak. Mit akarsz többet?

—Azt akarom, hogy mondjátok meg tisztán és határozottan, mi kifogástok van ellene?

—Beszélek hát tisztán és határozottan,—mondá Atlasz úr.—Az a kifogásom van ellene, hogy koldus.

—Miért nem volt ez a kifogásod akkor, mikor Szádváry elvette nénémet? Az is koldus volt.

—Nagyszerű!—kiáltott Atlasz úr, a legőszintébb bámulattal csapva össze tenyereit,—még azt kérdi, miért nem volt kifogásom Szádváry ellen? Azért, mert Szádváry egy gróf és a leányomat grófnévá tette. Ez nagy dolog, ezért lehet sok pénzt adni, a mi nem pazarlás, hanem bölcs befektetés. De micsoda a te Boglár Klárád? Az apja még nem is gentry, nem is nemesember, hanem egy vén korhely, a ki mindig a mások pénzén játszotta a gavallért.

—Nem az apját akarom én elvenni, hanem a leányt.

—Ez egy rossz viccz, a mit én már százszor hallottam, de most nem nevetek rajta. Nem az apját akarod elvenni? De bizony azt is el fogod venni. Azt hiszed, a leánya elhagyja az apját? Neked kell eltartanod őt is, s a mint ismerem a vén ganefet, többe fog kerülni, mint egy asszony.

—Atyám, ne feledkezzél meg magadról,—szólt Sándor fölpattanva.

—Csak úgy véletlenül szaladt ki a számon az a ganef szó,—mentegetőzött Atlasz úr megszégyenülve.—Tudod, hogy nem szoktam ilyen közönséges szavakat használni, de most fel voltam hevülve és nem tudtam, mit mondok. Te vagy az oka, minek bosszantottál úgy fel azzal a Boglár Klárával?—folytatá ismét beledolgozva magát előbbi haragos hangulatába, melyből egy pillanatra kivette megszégyenülése és mentegetőzése.

De Sándor sem hagyta magát. Észrevette a pillanatra födetlenül hagyott gyönge oldalt s igyekezett azon ellenfeléhez férkőzni.

—Akárhogy föl van valaki hevülve, ha uri ember és a művelt osztályhoz tartozik, soha sem használhat oly szavakat, melyek ki vannak zárva a jó társaságból. Mit mondana a nagyprépost vagy a kanonok, ha kijönne hozzánk s ilyen kifejezést hallana tőled?

Atlasz úrnak elevenére tapintott e kérdés, az öreg asszonyságon meg hideg borzadály futott végig e szörnyű lehetőség puszta föltevésére is. Sándor érezte az előnyt, melyet atyja pillanatnyi megfeledkezése által nyert s nem hagyta kisiklani keze közül.

—Akármint gondolkozol az öreg Boglár Kálmánról—folytatá neki hevülve—azt nem tagadhatod, hogy előkelő, finom, uri modora van s helyet foglalhat bármily társaságban. Hát még a leánya! Nincs az a grófnő a világon, a ki hozzá mérhető volna. A néném már öt éve grófné, de azért mégis olyan Klára mellett, mintha szobaleánya volna.

—Tagadom,—mondá vékony, siránkozó hangon az öreg asszonyság.

—Nem látjátok-e be,—folytatá Sándor, nem véve figyelembe anyja gyönge tiltakozását,—hogy ily összeköttetés épen úgy emelné családunkat, mint akár a magas rang, akár a nagy vagyon? Aztán utoljára is, én szeretem a leányt és boldog akarok lenni.

—De azzal nem gondolsz, hogy szüleidet boldogtalanokká tennéd?—nyöszörgött Atlasz úr panaszos hangon, miután több sikertelen kísérletet tett előbbi haragos hangulatának s elvesztett tekintélyének visszaszerzésére.

—Ha nem törődném a ti boldogságtokkal, akkor nem kérném beleegyezésteket, hanem elvenném a leányt a nélkül is,—mondá Sándor szelídülő hangon.—Azt akarom, hogy ti is úgy örüljetek menyeteknek, mint én a feleségemnek, mert az én boldogságom csak akkor lesz teljes.

—Mégis csak jó fiú ez a Sándor,—mondá az öreg asszonyság elérzékenyülve.

—Mondd hát, anyám, igaz lelkedre,—folytatá Sándor hirtelen hozzá fordulva,—nem tenne téged boldoggá, ha boldognak látnád fiadat?

—Itt sülyedjek székestül a földbe,—felelt az öreg asszonyság erélylyel,—ha nem örülnék a te boldogságodnak. De mikor tudom, hogy az a leány nem fog téged boldoggá tenni!

—Miért nem?

—Mert nem hozzád való.

—Miért nem hozzám való?

—Mit tudom én?—nyögött az öreg asszonyság, ismét visszaesve siránkozó, panaszos hangjába.—Kérdezd meg atyádat, ő okos ember, jobban meg tudja mondani.

—Azért nem hozzád való,—vágott közbe Atlasz úr,—mert nem illik a családunkba. Mi a mi családunk? egy emelkedő család, melynek még mindig fölfelé kell haladni, mert még messze van a tetőtől. Én megszereztem a pénzt, a jószágot, nektek kell csinálni a nevet, az összeköttetést, az állást. Leányom már grófné, egyik fiam már előkelő hivatalnok, ők megtették a magukét. Neked olyan pártit kell csinálni, mely vagy sok pénzt hoz a családba, vagy magasrangú összeköttetést szerez. Tudom, Manó bátyád soha sem venne feleségül egy Boglár Klárát.

—Nem is adnám oda neki,—mondá Sándor daczosan.

—Jaj nekem!—kiáltott Atlasz úr, összecsapva kezeit,—hát már semmi okos beszéd sem fog rajtad?

—A legokosabb beszéd az volna, ha így szólnál: «Jól van fiam, ha szereted Klárát, vedd el és fogadd áldásomat».

—Jaj nekem!—kesergett Atlasz úr,—még áldást is adjak? Hát az áldásom nélkül nem vennéd el?

—Elvenném, de boldogtalan lennék.

—Mégis jó fiú ez a Sándor,—jegyzé meg az öreg asszonyság.

Hiszen épen az a baj, hogy jó fiú!—kiáltott elkeseredve Atlasz úr.—Ha rossz fiú volna, nem bánnám, akárkit vesz el; nem adnék neki pénzt, aztán szeretném látni, hogy élne meg a szerelemből? De ő jó fiú, és utoljára is kénytelen leszek nemcsak pénzt, hanem áldást is adni neki.

—Úgy értsem ezt, hogy beleegyeztek házasságomba?—kérdé örömmel Sándor.

—Úgy értsed, hogy beleegyezünk? Sehogy se értsed, kiáltott Atlasz úr, erősen hányódva a meghatottság és harag hullámai közt.—Engedj legalább gondolkozni. Mi akartunk neked a neved napjára meglepetést szerezni, és te leptél meg minket úgy, hogy a fejünk is zúg tőle. Nem olyan könnyű itt hamar felelni. Ígérd meg, hogy egy hétig semmit sem fogsz tenni, egy hét múlva aztán megtudod végleges határozatunkat. Nos, tetszik az alku?

—Itt a kezem!—kiáltott Sándor jókedvűen, s hatalmasan markába csapott apjának, azután megölelte anyját s vidám fütyörészés mellett elhagyta a szobát.

—Adj nekem is most abból a czukros gesztenyéből,—monda Atlasz úr mogorván, nejéhez fordulva.—Ez a szerencsétlen fiú úgy megkeserítette a szám ízét, hogy szükségem van egy kis édességre.

II.

(Képek a multból.)

Hiába evett Atlasz úr a czukros gesztenyéből, keserű maradt a szája íze, keserű a lelke, keserűek a gondolatai. Megpróbálta a philosophiát: elfogadni az elkerülhetetlent s a lehető legjobb színben tüntetni föl maga előtt; de a philosophia—mint mindig—nagyon vékony vígasztalásnak bizonyult az ember saját bajában. Csodálatos, hogy ugyanaz a bölcseség, melylyel oly meggyőződéssel tudunk vígasztalni másokat, mennyire elveszti meggyőző erejét, mikor mi magunk esünk hasonló bajba. Atlasz úr is elmondott magának mindent, a mivel ilyen esetekben bizonyára le tudta volna csillapítani akármely barátjának háborgó lelkét; de most hiába biztatta magát, hiába hitette el magával, hogy megnyugodott mindenben, hogy utoljára is jóra fordul a dolog; hiába erősítette feleségének, hogy az ilyen házasságok rendesen a legjobban szoktak kiütni, hiába bizonykolá az öreg asszonyság, hogy ő is egészen megnyugszik az Isten akaratában: mihelyt egymásra néztek, világosan látták egymás szemében, hogy magukat vagy egymást akarják ámítni, bolondítni, megcsalni, s utoljára is Atlasz úr nem találván mást, a kire megharagudjék, megharagudott a feleségére, szemére hányta, hogy Sándor tőle örökölte ostoba költői hajlamait, és miután ekképen jól megkeserítette és megríkatta az öreg asszonyságot, megveregette vállát, megbocsátott neki, s azt mondva, hogy gondolkozni akar, fogta kalapját és kiment a mezőre.

Cserepes András hiába várt a juhásznál birkabőreivel, Atlasz úrnak eszébe sem jutott, hogy oda rendelte. Nincs most idő mulatságra, szórakozásra. Egész életének munkája, családjának sorsa, jövője, emelkedése vagy hanyatlása, dicsősége vagy megaláztatása van most kérdésben. Erről kell gondolkoznia, csak össze tudná fogni szerte-szét kalandozó gondolatait, hogy mindnyáját egy pontra irányozhassa. Mélyen szemébe vágja kalapját, úgy hogy feje búbján kilátszik alóla fekete bársony sipkája, s nagy léptekkel halad tova a búzaföldek közt, a keskeny csapáson, nem törődve azzal, hogy az áldott ragaszkodó föld mindegyre nagyobb mennyiségben tapad csizmájához és lassanként egész bocskorrá alakul rajta.

Nagy léptekkel halad tova a búzaföldek közt.

A mezőn dolgozó munkások megállnak, a mint gazdájukat elhaladni látják a távolban. Megállanak, pipára gyújtanak és tanakodnak egymás közt.

—Ahun megy az Atlacz zsidó,—mondja az egyik.

—Vajjon micsoda hunczutságon töri a fejét?—teszi hozzá a másik.

Nemsokára előttük viszi el Atlasz urat a kanyargó ösvény; a munkások gyorsan dolgozni kezdenek, nehogy henye beszélgetésben lássa őket a földesúr. Félvállról köszöntik, a mint elhalad előttük, aztán folytatják a munkát és megjegyzéseiket, melyek épen oly arisztokratikus lenézésről tanúskodnak, mint azok, a milyeneket előbb hallattak.

Atlasz úr nem látja munkásait, nem hallja megjegyzéseiket. Megy tovább a maga útján és gondolkozni akar. Nagy erőfeszítéseket tesz, hogy szeme elé állítsa a szőnyegen forgó legfontosabb kérdést, fia házasságát, és hogy reá központosítsa minden gondolatát; de ezek a gondolatok minduntalan szanaszét szaladnak, keresztül-kasul kalandoznak a mult idők letarolt mezején, s a mint elfáradtan visszaérkeznek, más-más emléket, más-más képet czipelnek magukkal, oda állítják Atlasz úr szeme elé, elszórakoztatják, szétszakítják figyelmét s nem engedik nyugodtan és rendszeresen gondolkozni.

Ime most tér vissza pihegve egyik a szökevény gondolatok közül. Nagyon messzire járhatott, hogy így elfáradt. A legrégibb multba futott vissza s onnan hozta magával azt az alakot, melyet most urának szeme elé állít. Olyan régi időből való alak, hogy Atlasz úr csaknem egészen megfeledkezett róla, de mihelyt meglátja, rögtön ráismer. Vékony, nyurga legény, állán még alig ütött ki a férfiasság pelyhe, de annál gazdagabb két fényes fekete fürt göndörödik lefelé két füle mellett. Bokáig érő bő kabátja meglehetősen viseltes, de látszik rajta, hogy kínos gondossággal van kikefélve. Nagy ünnepe van a legénynek, s azt úgy üli meg, hogy tiszta ruhát vesz és kikeféli a kabátját, a mire a közönséges napokon nem igen jut ideje. Menyegzőjét tartja, azzal a kis leánynyal, kinek most vágják le szép barna fürteit s a ki gyermekes örömmel szemlélgeti a tükörben selyem parókáját. Olyan gyermekek mind a ketten, hogy tegnap még a bolt lépcsőjén játszottak kavicsokkal s ma már férj és feleség. A gyermekek neki mennek az élet nehéz harczának, s bátran, kitartóan, türelemmel törnek maguknak utat a sűrű vadonban. Fönn a mármarosi hegyek közt, kis faluban, szegényes boltban teszik meg az első lépést az úton, melynek magasra, nagyon magasra kell vezetnie. Mert az alázatos legényke lelkében erős becsvágy lakik, s mialatt hallgatva nyeli részeg rusznyák parasztok durva tréfáit és hízelegve kinálja fitymáló parasztlyányoknak selyem pántlikáját és pirosítóját: a jövő nagyság, gazdagság, tisztelet, becsülés csábító képeit látja ábrándos szeme az alacsony bolt meszeletlen, víztől csepegő falán. Türelemmel rakosgatja egymásra a krajczárokat s nem veszi számba a velük járó lábrúgásokat és oldalba döféseket. Arra a nyirkos falra láthatatlan tündérkézzel föl van írva, hogy a krajczárokból forintok, százak, ezrek, milliók lesznek, s akkor majd megjő a tisztelet is, mely után oly epedve szomjúhozik lelke. Mert hallgat ugyan, és nem lázad föl, sőt nem is mutatja, hogy fáj neki a lenézés, a megvetés, a méltatlanság, a bántalmazás, de azért szíve rejtekében mélyen érez minden legyintést, s alázatosan lehajtott arcza sokszor kipirul és zsebébe dugott keze gyakran ökölre szorul. Csakhogy a kik lenézik és bántják, azoktól van a nyeresége, és az a világ rendje, hogy mentől több lesz a nyeresége, annál kevesebbet fog majd szenvedni.

Ezzel a szebb jövővel biztatja magát és feleségét, mikor a csúf és nehéz napi munka után együtt ülnek a hátulsó boltban s szépen megosztoznak egy fej vöröshagymán és egy karaj kenyeren. Ezzel némítja el feleségét, mikor gyerekes nyafogással nógatja, hogy pihenjen egy kissé vacsora után s ne rontsa szemét a pislogó faggyúgyertyánál a sok írással és olvasással. Nem lehet, nem szabad pihenni sem éjjel, sem nappal. Nappal pénzt keresni, éjjel tanulni, műveltséget, tudományt szerezni — ez az ember kötelessége, a ki azt karja, hogy ne törölhesse mindenki hozzá a csizmáját, és kalapot emeljen, a ki megszólítja. A tiszteletet nem adják ingyen, s ki az út elején pihenni ül, soha sem jut föl a hegy tetejére.

Atlasz úr már másodszor teszi meg az utat munkásai előtt. Azt hiszik, őket lesi, pihenésüket irigyli s kettőzött erővel dolgoznak, szidva a zsidót, a ki utolsó verejtékcsöppjét kifacsarja a szegény munkásnak. Pedig Atlasz úr nem is látja őket, nem is a maga földjén jár. Lelke még a múlt időkben kalandozik, szeme csak a rég letűnt alakokat látja.

Abban, a melyet most hajt eléje száguldozó képzelete, alig ismer a pelyhetlen állú nyurga legénykére, ki már eltűnt szeme elől. Most ez foglalta el helyét. Ha nem tudná bizonyosan, hogy mind a kettő ugyanaz, nem merné ráfogni. De bizonyosan tudja. Sok idő, sok munka, sok szenvedés, sok nyereség, sok változás van a kettő között, azért különböznek annyira egymástól. Nagy utat tett, hosszú állomásokat tartott a legény, míg a mármarosi hegyek közül ide jutott a Tisza partjára. És a mint éjszakról délnek haladt, úgy hagyogatta el régi ruháit, régi szokásait, és úgy igyekezett a többi emberhez hasonlítni, hogy vele is úgy bánjanak, mint a többi emberrel. Olyan ruhát visel, mint a többiek; haját úgy fésüli, bajuszát úgy pödri, mint a többiek, úgy él, úgy érez, úgy gondolkozik, úgy beszél, sőt olyan czifrán káromkodik, mint a többiek. És mégis marad valami láthatatlan vonal, mely elválasztja őt a többitől s nem engedi, hogy maguk közül valónak tartsák. Az Isten megáldotta fáradságát, nagy földbirtokot tart haszonbérben, pénze szaporodik, jóléte növekszik, és az a tisztelet, melyért lelke szomjúhozik, csak nem akar megjönni. Ha be is fogadják a társaságokba, ha illedelmesen is beszélnek vele azok, a kik pénzére szorultak, ha kalapot emelnek is előtte azok, a kiket fizet: érzi, hogy hiányzik valami, a mit nem pótol a pénz, és hogy nem veszik egész emberszámba. Bizonyosan nem elég gazdag még, gondolja magában; többet kell dolgozni, többet kell szerezni, és dolgozik, szerez, messze földön híre megy gazdagságának, mindegyre többen vannak, a kik rászorulnak, több kéz nyúl feléje, több arcz mosolyog rá: és mégis, nem tehet róla, a kézszorításban érzi a leereszkedést, a mosolyban észreveszi a gúnyt, és tudja, hogy a mit adnak, kegyelemből adják s nincs joga hozzá.

«Majd ha még több pénzem lesz, ha millióim lesznek, ha nem bérlő, hanem földesúr leszek», biztatja feleségét, a ki már harmadik gyermekét ápolja s nagyon meg volna elégedve sorsával, ha nem búsítaná férjének elégedetlensége. De így ő is érzi a kielégítetlen becsvágy gyötrelmeit s azzal vigasztalja férjét, hogy a mit ők nem érhettek el, majd élvezni fogják gyermekeik. Bizonyára úgy lesz; ők szegényen, egészen a legelején kezdték, semmiből emelkedtek föl és a régi szegénység szennye mindig hagy rajtuk valami nyomot; de a gyermekek már jólétben születtek, urilag nevelkednek, uri modort vesznek föl, nincs köztük és szomszédjaik közt semmi különbség, az ő sorsuk egészen más lesz. Ezentúl nem magukat fogják tekinteni, hanem a gyermekek jövőjét, s a család emelkedése lesz életük törekvése. Vendégük, a szomszéd város bölcs rabbija, mosolyogva hallgatja nagyratörő álmodozásaikat s megjegyzi, hogy ebben az országban mindig szidni fogják a zsidót; ha szegény, szembe, ha gazdag, a háta mögött.

A mezőn dolgozó munkások igazat adnak a bölcs rabbinak s ugyancsak szidják a zsidó mivoltát földesuruknak, a ki még mindig itt csatangol a mezőn s megakadályozza munkásait szokott délutáni pihenőjük élvezésében.

Atlasz úr lelke előtt új emlékek, más képek vonulnak el. A haszonbérlőből földesúr lett, beköltözött a kastélyba, délczeg paripák vonják hintóját, libériás cselédsereg veszi körül. Minden úgy megy nála, mint az igazi uraknál; minden, azzal az egy kivétellel, azzal a láthatatlan vonallal, melynek másik feléről az utolsó paraszt is, saját cselédje is lenézéssel tekint át reá. Most már nem fáj úgy lelkének; hozzá törődött, bele öregedett; becsvágya helyet változtatott, gyermekeiben központosul, az ő fényes jövőjükre törekszik. Ne érezzék soha azt, a mit ő szenvedett, s érjék el mindazt, a mit ő soha sem tudott elnyerni. A család emelkedése életének czélja, s akármit mondott a bölcs rabbi—a kit már rég eltemettek—jó úton van feléje. A kastély kitűnő nevelőkkel van tele, franczia és angol kisasszonyokkal, zongoramesterekkel, tánczmesterekkel, mindennel, a mit pénzen meg lehet szerezni. A gyermekek nevelése fényesen sikerül, modoruk előkelő, ízlésük finom, s úgy tudnak költeni, mint apjuk szerezni. Nincs bennük semmi, a mit megvetőleg zsidósnak szoktak nevezni s a mivel őt annyiszor letorkolták életében. Leánya és nagyobbik fia egy telet már a fővárosban töltöttek, egy előkelő nemes családnál, hol tenger pénzt fizetett érettük; részt vettek minden bálban, a színházban páholyba jártak, korcsolyáztak, mulattak, szerepeltek, és senki sem tartotta őket zsidóknak. Kisebbik fia még itthon maradt, még tanul; de ebből úgy látszik, falusi úr lesz, afféle gentry; nagyon szereti a gazdaságot, mindig a mezőn jár, megkergeti a parasztlyányokat, pompásan tud lovagolni, hajtani, sőt gyerek létére puskát is mer a kezébe venni s lelövi a verebeket és varjúkat, és olyan erős, hogy a legerősebb parasztfiút is földhöz vágja. Valóban nagy öröme van gyermekeiben s teljesülve látja bennük álmait.

Fia és leánya diadal koszorúkkal és ragyogó emlékekkel terhelten tértek vissza a fővárosból. De a nyarat is vigalomban töltik, a kastély selyembútoros szobái uri vendégektől hemzsegnek, a kik leánya kedvéért még Atlasz úrral is kezet fognak s az öreg asszonyság egészsége után kérdezősködnek. Atlasz úr tudja, hogy csak leányának köszönheti e kitüntetést; de nem haragszik, ellenkezőleg, büszke rá és el van ragadtatva. Evelinere fényes jövő vár, s általa fogja a család a legnagyobb ugrást tenni a dicsőség útján. Az öreg asszonyság szigorú korholást kap, ha néha feledékenységből Évának szólítja leányát, mint a régi időkben. Atlasz úrnak nagy tervei vannak leányával. Még eddig senkinek sem szólt, de gyakran mosolyog és elégedetten dörzsöli kezeit. A szomszéd vasúti állomáshoz nemrég egy fiatal hivatalnokot neveztek ki hatszáz forint évi fizetéssel. Ez a fiatal hivatalnok gróf, még pedig szegény gróf, különben nem állt volna be vasúti tisztviselőnek. Atlasz úr mindent tud róla. Már a nagyapja tönkrejutott és kénytelen volt átengedni hitelezőinek minden birtokát; apja még a régi grófi emlékekből élt, hol a rokonok, hol a jó barátok, hol az ország költségén, itt-ott egy s más hivatalban, valami ideiglenes foglalkozásban, s végül mint kataszteri felügyelő halt meg; de a fiát már nem tudta tovább segítni grófi neve, mint erre a kis vasúti állomásra. Atlasz úr azt is tudja, hogy az ősi birtok, oda fönn a Mátra alján, már a harmadik kézben van s most Berger Márk bankár tulajdona, ki háromszázezer forintért szívesen túladna rajta.

Atlasz úrnak nem nagy fáradságába kerül megismerkedni az ifjú Szádváry gróffal. Búzát ad föl a vasútra s beszélgetést kezd a gróf úrral, ki a szállítólevelet kiállítja számára. Igaz, hogy a gróf úr csak úgy félvállról felelget, de azért Atlasz úr mégis meghívja másnapra ebédre. A gróf úr végig méri a szürke kabátot, a föltűrt szürke nadrágot, a sáros csizmát, melyből nem néz ki valami jó ebéd; de megtudja az állomásfőnöktől, hogy e szürke ruhás zsidó a vidék leggazdagabb földesura és leereszkedő pártfogással megígéri, hogy elmegy az ebédre. Soha ilyen ebédet nem ettek még a kastélyban. Az öreg asszonyságnak szigorúan meg volt tiltva, hogy belebeszéljen a társalgásba, még kínálnia sem volt szabad, arra való a libériás inas, hogy körülhordja a tálat. Atlasz úr is föltette magában, hogy lehető keveset fog beszélni, nehogy véletlenül elárulja magát, s csak arra szorítkozott, hogy elmondta, hány hold föld a birtok, s figyelmeztette a grófot az asztal közepén álló nagy arany csemegetartóra és megmondta az árát. A fiatal gróf egészen úgy érezhette magát, mint a maga született körében. Eveline oly művelten csevegett, kaczagott és magázta őt, Manó úgy dicsekedett fővárosi összeköttetéseivel és lovagias ügyeivel, Sándor úgy beszélt paripákról és vadászatokról, hogy a fiatal gróf egészen grófi társaságba képzelhette magát. Ebéd után befogattak a hintóba s körülkocsizták a birtokot, megnézték a tanyákat, a nyájakat, a szérűket s Atlasz úr pontosan megmondta értékét mindennek. Késő este maga vitte haza, állomására, a fiatal grófot, s útközben ajánlatot tett neki, hogy vegye nőül leányát s ő viszont meg fogja venni számára háromszázezer forintért ősi jószágát. A fiatal gróf először meglepetve nézett rá, azután nagyot kaczagott s végre hosszasan elgondolkozott. Atlasz úr reszketve, aggódva várta válaszát, egész addig, míg az állomásra értek. A gróf úr ekkor kiugrott a hintóból; azt mondta, hogy ez oly fontos dolog, melyről előbb ki kell kérnie rokonai és barátjai véleményét s majd azután fog felelni; barátságosan megveregette Atlasz úr vállát, aztán meggondolta magát, kezet nyújtott neki, valósággal kezet nyújtott és hangos fütyüléssel szobájába sietett.

A multból visszaszállingoló képek egyre szaporodnak, egyre fényesebbek lesznek és gazdagabb színekben játszanak. Amott jön a vasúti szolga egy kis czédulával a gróf úrtól, melyben az állomásra hívja Atlasz urat, egy héttel a nevezetes ebéd után. Ott látja Atlasz úr önmagát a fiatal gróf szobájában, kezében forgatva kalapját, lihegő mellel, örömtől kipirult orczával, mialatt a fiatal főúr leereszkedő nyájassággal tudtára adja, hogy rokonai, némi ellenvetések után, belenyugodtak a házasságba s így ő kész elfogadni ajánlatát. Szinte hallja a hangos örömrivalgást, az elragadtatás kitöréseit, melyekkel családja a nagy hírt fogadja: az öreg asszonyságon olyan reszketés vesz erőt, hogy egész estig nem tér magához és le kell fektetni; Manó rögtön lóra ül és az állomásra vágtat a grófi sógorhoz, hogy megölelje és tegezze, és Eveline pirulva megvallja, hogy a csinos fiatal gróf kezdettől fogva megnyerte tetszését. Mindenki örül a kötendő frigynek, még a plébános úr is, a ki eddig nagyon restelte, hogy parochiájának zsidó patrónusa van és még az nap látogatást tesz a kastélyban, hogy a keresztelési szertartásról értekezzék. Azt tanácsolja, hogy necsak a kisasszony, hanem az egész család keresztelkedjék ki, mert csak így lehet a grófi rokonságot későbbi megszégyenítésektől megkímélni. Atlasz úrnak nincs kifogása, hogy mind a három gyermeke keresztyén legyen, mert úgy sincs már bennük semmi zsidó vonás és csak ily módon számíthatnak az életben fényes jövőre; de ő és felesége már öregebbek és szeretnének megmaradni régi hitükben. A főtisztelendő úr előveszi minden ékesszólását; de Atlasz úr rendületlen marad; inkább megígéri, hogy a jószágot Sándor nevére íratja, úgy is neki szánta, s ő lesz ezentúl a plébánia patrónusa. A plébános úr végre belenyugszik, a mit annál könnyebb lélekkel tehet, mert mindig pontosan megkapja illetékét, melyet a hajdani igazhitű földesúrtól rendesen pör útján kellett behajtania.

A mezei munkások dühösen dolgoznak és úgy káromkodnak, mint a jégeső. Alig akarnak szünetelni egy kissé, már megint fölbukkan a földesúr alakja, a mint össze-vissza csatangol a sáros dűlőutakon. Most pillantja meg a legszebb képet. Csupa sugár, csupa mosoly, a mit lát. A hetedhét országra szóló menyegző, az aranyos süvegű prépost, a ki a főúri párt összeesketi és a kastélyba van szállva, a ragyogó vendégsereg, a hintók végtelen sora, a harsogó zene, az elmés felköszöntések, a gróf, az ő veje, a grófné, az ő leánya, a mátraalji ősi kastély, a grófi unokák, a kik őt nagyapának szólítják s minden látogatáskor pénzt kérnek tőle; Manó fényes pályája, kit a grófi sógorság a minisztériumba juttatott s kinek levelei tele vannak sikereivel és hódításaival, mindez ragyogó, gazdag színekben emelkedik föl szeme előtt, s fényes nappá, az Atlasz-család emelkedő napjává egyesül. És most egyszerre sötét felhő emelkedik a mélységből, fekete szárnyai mindig tovább és tovább nyúlnak, elérik a napot, eltakarják, homály foglalja el a fény helyét, elenyésznek a mosolygó viziók, a kalandozó lélek visszatér a rideg jelenbe, szeme újra meglátja a sarat, melyet lába tapos. Atlasz úr úgy érzi, mintha fáznék, szorosan összegombolja kabátját, nagyot sóhajt s lassan visszaindul a kastély felé.

—Mehetsz már atta zsidaja,—dörmögnek a munkások,—mikor már úgyis végére jár a nap. Majd fölveti a pénze, s mégis ide jő a szegény ember után leskelődni, hogy lehúzhasson valamit a béréből.

Atlasz úrnak menet közben eszébe jut valami, meggyorsítja lépteit, nemsokára eléri a kastélyt, szobájába siet és íróasztalához ül. Három levelet ír, nagy gondolkozással, verejtékező fáradsággal. Nehezen megy az írás, de elkészül vele. Az egyik levél Manó fiának szól, a másik vejének, Szádváry Arthur grófnak. Mindkettőt tudósítja a családját fenyegető veszélyről, s kéri őket, jöjjenek azonnal családi tanácskozásra. A harmadik levelet fővárosi ügyvivőjének küldi, a ki igen szemfüles ember és minden ember zsebét és lelkét ismeri. Kimerítő és részletes tudósítást kér tőle Boglár Kálmánról, multjáról, jelenéről, családi és minden egyéb viszonyairól. Lovas legénynyel rögtön a legközelebbi postára küldi a leveleket, s csak midőn kezében tartja a nyomtatott vevényeket, akkor csillapul le egy kissé izgatottsága.

III.

(Boglár Kálmán és leánya.)

Atlasz úr rövidebb úton is nyerhetett volna részletes fölvilágosítást Boglár Kálmán viszonyairól, ha a plébánoshoz fordul, a ki bizonyára jól ismeri, mert ő hozta ide, mindennap találkozik vele, sőt nem lehetetlen, hogy rokona is. Épen azért nem akart Atlasz úr hozzá fordulni, mert részrehajlástól félhetett, s neki teljesen elfogulatlan, sőt a mennyire lehetséges, kedvezőtlen felvilágosításra volt szüksége. Csak így remélhette, hogy megakadályozza ezt a házasságot, melytől érzelme, gondolkodása, becsvágya, egész lénye idegenkedve fordult el.

Minek is hozta ide a balsors ezt a Boglár Kálmánt? Útjaik különben annyira eltértek egymástól, oly különböző tájakon vonultak végig, oly ellentétes czélok felé vezettek, hogy rendes körülmények közt soha sem találkoztak volna egymással. Minden bajnak oka az egyházi patrónusság, melyre különben olyan büszke volt. Annak köszönheti ezt a zűrzavart, hogy nagyon is összebarátkozott a papsággal, s nemcsak jótevője volt, hanem tanácsára is hallgatott. Most itt van ni, szép kátyúba vitte a papi barátság. Ha még élne a bölcs rabbi, milyen kárörömmel hajtogatná a fejét, és mondaná: úgy kell neked, vén Sámuel!

A dolog így történt: a faluban, Atlasz Samu uradalmának székhelyén és központján, a templom meglehetős rozzant állapotban volt és a plébános fölszólította Atlasz Sándort, mint a kegyuraság tulajdonosát, hogy a templomot kötelességéhez képest állíttassa helyre. Az uradalomnak az a része, melyhez a kegyuraság tartozott, mint Atlasz úr a keresztelés alkalmával megígérte, Sándor nevére volt írva, és a plébános állhatatos következetességgel figyelmen kívül hagyta, hogy az egész uradalmat még mindig az öreg Atlasz úr vezeti s tulajdonképen ő adja a pénzt neki is, templomának is. Fölterjesztését tehát Sándorhoz intézte, Sándor oda adta apjának és mivel Atlasz úr rendkívül büszke volt arra, hogy egy egész pap az ő pénzéből él és egy egész egyházat az ő pénze tart fönn: kijelenté fiának, hogy csak építtessen, javíttasson, festessen mindent, a mi szemének-szájának tetszik, hadd lássa ez a pap, hogy igazi úr az ő patrónusa. Hozzá fogtak hát a munkához s csaknem egészen újra építették a templomot.

A plébános hajdan főúri házaknál nevelősködött, s az előkelő modort és nagyvilági szokásokat, melyeket ott eltanult, a falusi életbe is elhozta magával. Szeretett a divat szerint öltözködni, gyakran tett nagyobb kirándulásokat a fővárosba, otthon lovakat tartott és ügyesen tudott hajtani, s részt vett a vadászatokban, melyeket a vidék urai rendeztek. De Atlasz úrral szemben szigorúan föntartotta álláspontját, s miután nem tudta megtéríteni, óvatosan került minden hivatalos érintkezést, mely kegyuri jogainak s így némileg egyházi méltóságának elismerése lett volna. Házát azonban gyakran meglátogatta, eljárt Sándorral vadászni és akárhányszor ebédelt a kastélyban, kivált mikor Atlasz úr vendégei előtt dicsekedni akart, hogy neki is van papja, a ki mintegy udvarához tartozik. A plébános ezt nem tudta s leereszkedő, pártfogó nyájassággal viselte magát Atlasz úr iránt, kitől hivatalos minőségében mereven visszahúzódott s pénzét csak úgy fogadta el, ha Sándor kezén keresztül jutott hozzá.

Ezt meg Atlasz úr nem vette észre, s mindkettő azt hitte magáról, hogy a másikat pártfogolja s leereszkedik hozzá, s e kölcsönös pártfogolás és leereszkedés mellett szépen megfértek egymással s mindenki megkapta azt, a mit akart.

A templom szépen fölépült, új tetőt kapott, tornya magasabb lett, Atlasz úr nem győzött dicsekedni ismerősei előtt s minden vendégét elvitte a faluba és megmutatta neki a hatalmas épületet, részletesen fölszámítva a költséget, melybe került. De falakkal, tetővel, toronynyal a plébános még nem volt megelégedve, s kijelenté Sándornak, hogy mielőtt a templomot fölszentelnék, szükséges lesz egy egészen új képet festetni a főoltárra s a régi apróbb képek is javításra szorulnak.

—Beszéljen az öreggel,—mondá Sándor,—bizonyosan szívesen megadja erre is a költséget.

—Semmi közöm hozzá hivatalos minőségemben,—felelt a plébános.—E költségek a kegyurat illetik s ezt csak önben ismerem el.

—Jól van, majd beszélek hát én vele,—mondá Sándor, s gyorsan czélba vett és le is lőtt egy hatalmas nyulat, mely épen akkor futott át a barázdákon, mert e hivatalos értekezés egy reggeli vadászat alkalmával történt.

Atlasz úr nagyon megörült a nyúlpecsenyének, melyet nagyon szeretett, és semmi kifogása sem volt az ellen, ha a plébános annyi képet festet templomába, a mennyi csak belefér. De szeretné kikötni, hogy a festő ügyesen vinné be Sándor arczképét az angyalok vagy szentek közé. Sándor azt felelte, hogy erre a dicsőségre épen nem vágyik; Atlasz úr hát nem ragaszkodott eszméjéhez, hanem azt mégis kikötötte, hogy a fő szentet atlasz ruhában fessék a képre, a mi finom czélzás lenne arra, hogy az Atlasz-család pénzén készült. Ezt végezze el a festővel,—mondá Sándor,—ő tudja legjobban, szoktak-e a szentek atlasz ruhában járni; a főkérdés most az, megadja-e a pénzt, melybe a képek kerülnek?

—Akármennyit,—felelt Atlasz úr büszkén.—Rendeljétek meg mindjárt a festőt.

A plébánosnak már volt embere erre a czélra. Nem hivatásszerű festő, mint mondá; inkább csak dilettánsnak lehet nevezni, de már számtalan oltárképet festett és nagyon jól eltalálja a vallásos hangulatot, a mi a templomban többet ér minden művészetnél. Aztán abban a helyzetben van, hogy hosszabb időre ide jöhet s helyben végezheti munkáját, a mi sokkal többet ér, mintha a kész képet küldené ide, annál inkább, mert a régi képeket is ki kell javítania; egy szóval, ő legjobbnak tartja, hogy Boglár Kálmánt bízzák meg e munkával.

—Boglár Kálmán?—kérdé Atlasz úr, minden nagyobb felindulás nélkül ejtve ki először e nevet, mely később oly végzetessé vált reá nézve.—A főtisztelendő úr meg Boglár Mihály. A festő úr talán testvére főtisztelendő uraságodnak?

—Magán kíváncsiságból kérdi ezt, vagy kegyurasági szempontból?—viszonzá a plébános.

—Kíváncsiságból, vagy szempontból!—mondá Atlasz úr csodálkozva s nem értve e jogi megkülönböztetést.—Kérdezem, mert nem tudom. Nagyszerű!

—Boglár nevű ember igen sok van a világon,—mondá a plébános Sándorhoz fordulva s ily módon biztosságba helyezve álláspontját,—a nélkül, hogy rokonoknak kellene lenniök. Boglár Kálmán csak névrokonom, semmi egyéb. De régi jó ismerősöm. Mikor Dengeleghy grófnál nevelősködtem, mindennapos vendég volt a grófi kastélyban.

—Ha mindennapos vendég volt a grófi kastélyban, az még többet ér, mintha volna a főtisztelendő uraságnak rokona,—mondá Atlasz úr mély meggyőződéssel.—Elfogadjuk Boglár Kálmánt templomi festőnek.

Így került Boglár Kálmán Tisza-Végre, Atlasz úr székhelyére.

Nem jött egyedül. Magával hozta leányát is. Atlasz úr nagylelkűleg lakást ajánlott számukra a kastélyban; hadd lássák—mint a plébánosnak mondá—hogy az Atlasz kastélyban is csak úgy pártolják a művészetet, mint a Dengeleghy grófnál; csak írja meg neki a főtisztelendő uraság, hogy egyenesen szálljon a kastélyba; ne féljen, jó szobát, jó élelmet fog kapni és senki sem lesz büszke hozzá. És ha a leányát magával hozza, azt is szívesen látják és külön szobát adnak neki, az apja mellett, a kastély felső emeletén, hol a vendégszobák vannak.

Néhány nap mulva sürgöny érkezett Atlasz úrhoz Boglár Kálmán aláírással, hogy küldje ki hintóját az állomásra, a holnap déli vonathoz, melyen Boglár Kálmán meg fog jönni leányával,

—A hintómat? Hm!—dörmögött Atlasz úr fejét csóválva, mikor elolvasta a sürgönyt.—Úgy látszik, a Dengeleghy grófok nagyon elkényeztették a festő urat. Jól van! Az Atlasz Samu sem kisebb gavallér, mint a Dengeleghy gróf. Kiküldöm eléje a hintómat.

Mikor másnap délben a hintó visszaérkezett a vasúti állomástól, Atlasz úr épen az udvaron volt. A kíváncsiság tartotta itt, tudván, hogy a kocsinak nemsokára vissza kell jönnie; meg aztán mellesleg és hamarjában egy kis dolga is akadt abból a fajtából, melyet fia tudta nélkül és tilalma ellenére, titokban saját külön mulatságára és szórakozására szokott gyakorolni, holmi Cserepes Andrásokkal és birkabőrökkel. Nagyon belemélyedt az alkudozásba, úgy hogy észre sem vette, mikor a hintó behajtatott az udvarba; de Cserepes András figyelmesebb volt, oldalba lökte földesurát és félbe szakította az alkudozásokat.

—Menjen no, látja, hogy vendégei gyüttek a hintón. A bőröket megkaphatja, darabját huszonöt garasával.

—Nem adok többet húsz garasnál,—kiáltott vissza Atlasz úr, a hintóhoz szaladva, melyből épen akkor lépett ki egy előkelő öreges úr, kezét nyújtva egy fiatal leánynak, hogy kisegítse maga után a hintóból.

Atlasz úr rendes szürke ruhájába volt öltözve s föllépése nem tett szemkápráztató vagy megdöbbentő benyomást. Sőt vendégei eleinte észre sem vették. Az előkelő öreges úr előbb a kocsisra nézett, a ki lovait kezdte kifogni; aztán az inast látszott a bakon vagy az udvaron keresni, s miután sehol sem látott ilyenféle alakot, végre a szürke ruhás öreg emberre esett tekintete, ki a hintó közelében állt s épen akkor ugrott félre, hogy a kifogott lovak neki ne menjenek.

—Ugyan, édes barátom,—mondá az előkelő, öreges úr, a szürke ruhás ember vállára ütve,—nem vinné fel szobánkba málháinkat?

Atlasz urat eleinte zavarba hozta e fölhívás; de azután meggondolta magát s összeszedve minden méltóságát, oda kiáltott a nem messze álló Cserepes Andrásnak.

—Mit tátja itt kend a száját? Nem látja, hogy a vendég uraságoknak inasra van szükségük? Miért nem hívja már azt a Jánost, az inasomat? Szaladjon fel a kastélyomba és kiáltson a Jánosra, hogy a nagyságos úr hivatja. Hallja!

—Hallom, hallom, ha nem is kiabál úgy,—felelt vissza félvállról Cserepes András.—Ott jön már a János, la!

Az előkelő öreges úr egy kissé meglepettnek látszott, mikor a szürke ruhás ember, kivel málháját föl akarta vitetni, inasáról és kastélyáról beszélt; csodálkozva nézett leányára s a leány hangosan elnevette magát.

—Valóban nem tudom, hogyan kérjek bocsánatot szerencsétlen tévedésemért,—kiáltott a vendég, Atlasz úrhoz fordulva.

—Nem tesz semmit,—felelt Atlasz úr.—Azért én mégis Atlasz Samu vagyok és ez a kastély az enyém és a zsebem pénzzel van tele, ha inasnak néznek is,—tevé hozzá zsebére ütve.

—A mi sokkal többet ér, mintha az embert úrnak nézik és a zsebe üres,—mondá az előkelő öreges úr, a maga zsebére ütve.—Különben van szerencsém magamat bemutatni, én Boglár Kálmán vagyok, s ez itt a leányom, ki szíves engedelmével szintén a kastély vendége lesz.

—Szívesen megengedem,—felelt Atlasz úr, pártfogó hangon. Egészen visszanyerte méltóságát és önérzetét, mióta vendége czélzást tett a saját üres zsebére s ezzel elismerte felsőségét. Még csak azon törte a fejét, kezet nyújtson-e a festőnek s nem lesz ez részéről túlságos leereszkedés, midőn Boglár úr megragadta mindkét kezét, erősen megrázta, s azután átölelve vállát és barátságosan rá támaszkodva, megindult vele a kastély felé, hová János már felvitte a málnákat. A leány hallgatva ment atyja mellett.

—Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad, minek szülessél.

—Tudod-e, öregem,—mondá Boglár úr bizalmasan, a mint beléptek a kastély ajtaján s fölfelé haladtak a széles lépcsőn,—tudod-e, hogy ez a kastély valóban jól mutat? Sok főúri residentiában megfordultam már, de mondhatom, első látásra egy sem tett reám ily fejedelmi benyomást.

Atlasz urat rendkívül föllelkesíté e hizelgő elismerés, de rögtön ismét lehűté a folytatás:

—Ugyan nem mondanád meg, hogyan tudtad ezt így összezsugorgatni? Nagyon megköszönném, ha engem is megtanítanál erre a mesterségre. Vagy igaz, születni kell rá, úgy-e? Épen úgy, mint költőnek, vagy festőnek, vagy zenésznek születik az ember. Öreg kópé, te ugyancsak megválasztottad, minek szülessél.

És nevetve megveregette Atlasz úr vállát, kinek vére csaknem megfagyott a megbotránkozástól, de annyira imponált neki vendégének előkelő, fesztelen modora, oly bizalmasan hajolt ez vállára, oly barátságosan, régi ismerős módjára viselte magát, hogy Atlasz úr gyöngének érezte magát minden erélyesebb tiltakozásra s csak annyit tudott zavartan hebegni:

—Azt tetszik gondolni, hogy uzsorával szereztem a vagyonomat?

—Micsoda «tetszik gondolni?»—kiáltott Boglár úr leereszkedőleg.—Mire való ez a feszes hang köztünk? Ha én tegezlek téged, magától értetődik, hogy neked is megengedem a tegezést. Már ez így szokás a társaságban, s most már te is oda tartozol, én viszlek be, s ne félj, ha az én karomon lépsz be, senki sem fog kiutasítni.

Atlasz úr tökéletesen le volt fegyverezve s minden további ellenállás nélkül át kellett adnia magát Boglár Kálmán pártfogó barátságának. Megint úgy érezte magát mellette, a mint a kastély szőnyeges folyosóján tovább haladtak, mint hajdan, szegény árendás korában, midőn egyik-másik nagy úr kastélyába beosont, hogy megvegye búzáját vagy gyapját. Akkor is érezte, hogy egy zsebéből ki tudná fizetni az egész nagy urat kastélyostul, és mégis alázatos meghunyászkodással fogadta leereszkedő vállveregetését és szinte kegyelemnek tartotta, ha nem dobta ki és nem uszította rá a kutyákat. Vendégének viselete annyira visszavitte lelkét a régi időkbe, hogy egy pillanatra elfeledkezett mindenről; elfeledte, hogy ez a kastély az övé, hogy ez ember az ő megfogadott festője, a kit pénzével fog fizetni, a kinek munkájával joga van rendelkezni, elfeledte, hogy most ő az úr, kinek joga van pártfogást gyakorolni. Csaknem alázatosan nyitotta ki vendégei előtt szobájuk ajtaját és kicsibe múlt, hogy meg nem köszönte a megtiszteltetést, mikor Boglár Kálmán megkérdezte, hány órakor van az ebéd és remélte, hogy viszontlátják egymást az asztalnál.

Csak akkor tért magához, csak akkor jutott újra lélekzethez, midőn visszatért szobájába és az öreg Rozália asszonyság, ki ablakából látta a vendégek megérkezését, nagy kíváncsisággal kérdezősködni kezdett a festőről és különösen leányáról. Atlasz úr először összeszidta feleségét, mint mindig, mikor valahol kellemetlenség érte s ki kellett valakin töltenie rossz kedvét; azután, mikor az öreg asszonyság sírva fakadt, elrestelte magát, bocsánatot kért tőle, megveregette vállát és megvallotta, hogy ez a festő tette ilyen haragossá.

—Talán nem tud elég jól festeni?—kérdé az öreg asszonyság.

—Hát te azt gondolod, hogy mindjárt neki állt a templom falának és kezdett festeni?—felelt Atlasz úr, ismét fellobbanva.—Azért lettem haragos, mert ez nem is igazi festő, hanem egy vén barázdabillegető. Az igazi festő hosszú hajat hord, alázatosan viseli magát és meghunyászkodik az uraság előtt, a ki fizeti; ez pedig nekem a hasamra veregetett, öregnek hívott, lett velem per tu és úgy viselte magát, mintha ő volna egy gróf és én egy szenzál.

—De hát a lyánya, a lyánya?—sürgeté az öreg asszonyság kíváncsian.

—Mi közöm nekem a lyányához? Arról csak annyit tudok, hogy kinevetett, mikor az apja inasnak nézett és föl akarta velem vitetni a málhát.

—Inasnak nézett!—kiáltott elszörnyedve az öreg asszonyság.

—Hát nem hallottad, hogy inasnak nézett? De meg is mondtam neki a magamét.

—Jól tetted. Mit mondtál neki?

—Csak azt!—felelt Atlasz úr, hősies kifejezéssel.—Itt ugyan nem fog grófot játszani, festő uram, és a kit én fizetek, attól megkívánom, hogy meghunyászkodjék előttem, mint a kutya.

—Ezt mondtad neki?—kiáltott az öreg asszonyság ijedten, de némi büszkeséggel.

—Ezt akartam mondani,—felelt Atlasz úr, jelentékenyen leeresztve hangját,—de nem jutottam szóhoz. Hanem majd meg fogom még neki mondani!

Úgy látszék azonban, hogy Atlasz úr később sem jutott szóhoz, mert azt, a mit akart, soha sem tudta megmondani festőjének. Akárhogy küzködött, akárhogy igyekezett összeszedni méltóságát, akárhogy hetvenkedett négyszem közt az öreg asszonyság előtt: abból az álláspontból, melyet Boglár Kálmán első föllépése kijelölt számára, nem tudott többé kiemelkedni.

Tapasztalta ezt mindjárt az első ebéden, melyet együtt ettek meg a kastély kisebbik ebédlőjében. A plébános meghallva Boglárék megérkezését, átjött hozzájuk s Boglár Kálmán rögtön ott tartóztatta ebédre, Atlasz úr füle hallatára, a ki természetesen nem szólhatott ellene, mert a plébános különben is gyakori vendége volt s akárhányszor ebédelt meghívás nélkül a kastélyban. De most mégis úgy ült az asztalhoz, mint Boglár Kálmán meghívott vendége. Sőt maga Atlasz úr is úgy érezte magát, mintha csak vendég volna saját asztalánál, még pedig hívatlan vendég, a kinek adnak ugyan enni, de különben nem sokat törődnek vele. A hangot Boglár Kálmán vitte az asztalnál s ha valami idegen véletlenül belép a terembe, bizonyára őt nézi a házi úrnak. Boglár úr és a plébános beszélgettek régi emlékeikről, hajdani mulatságaikról, ismerőseikről, a Dengeleghyek kastélyáról, vadászataikról, s Atlasz úr és neje, kik rendes szokásuk szerint egymás mellett ültek az asztal egyik végén, még egymással is alig válthattak egy pár halk megjegyzést, s nem tehettek mást, mint hallgattak és ettek.

És a mi legjobban elkeserítette s egyszersmind megfélemlítette Atlasz urat, az volt, hogy mindenki rendesnek, természetesnek, helyén valónak találta ezt a dolgot, nemcsak az inasok, kik azelőtt is félvállról szoktak vele bánni, nemcsak a plébános, a kinek hivatalához tartozott, hogy ne valami nagyra becsülje őt, hanem még Sándor is, a fia, a ki egy csöppet sem látszott megbotránkozni azon, hogy egy semmi ember, egy festő, egy koldus, így játszsza az urat apja kastélyában. Legalább viseletéből ezt kell következtetnie. Az első bemutatásra rögtön megbarátkozott Boglár Kálmánnal, úgy fogott vele kezet, mint egészen hozzá hasonló úrral, s az asztalnál némán hallgatta nagyhangú elbeszéléseit a fényes főúri vadászatokról, csak néha-néha szólva közbe, akkor is csak úgy, mint az iskolás fiú mestere előtt, és semmi sem volt benne abból a hetyke, betyáros modorból, melyre Atlasz úr különben oly büszke volt, mint fia valódi földesúri hivatásának legnyilvánvalóbb bizonyságára.

Még a leány iránt is mennyire máskép viselte magát! Atlasz úr gyakran látta fiát a bérlők, gazdatisztek, jegyzők s más efféle falusi ismerősök feleségei és leányai közt és mindig nagy megelégedésére szolgált az a kurta gavalléros mód, melylyel velük bánt. De most mintha kicserélték volna! Szólni is alig mert e leányhoz, csak úgy lopva nézett rá féloldalt, a mint mellette ült az asztalnál: szögletesnek és ügyetlennek látszott. A leánynak kellett őt megszólítani, máskép talán beszélni sem mert volna.

Annál inkább mert beszélni a leány. Nem pirult el, nem sütötte le szemét, nem babrált a köténye csücskén, mint a falusi kisasszonyok, mikor a földes úrfi megpödörte a bajuszát s valami vastag tréfát mondott nekik vagy épen megcsípte az orczájukat. Az igaz, hogy most semmi ilyesmit nem művelt. Pedig nem lehet mondani, hogy a leány büszke lett volna iránta vagy tartózkodó, vagy hideg. Ellenkezőleg, minduntalan megszólította, kisegítette, ha zavarba jött s elállt a lélekzete, beszélt vele lovaglásról és vadászatról, nevetgélt, ingerkedett vele, de mindebben volt valami leereszkedés, valami engedményféle, mintha nem is illetné meg Sándort s csak úgy kegyelemből juttatná neki, és Atlasz úr észrevette ezt és mérgelődött magában, és legjobban azon mérgelődött, hogy Sándor nem veszi észre és egészen rendjén valónak találja.

Hiszen tapasztalt ő máskor is ilyesmit, vejétől is, a nemes Szádváry gróftól, meg másoktól is, de akkor nem érezte; hanem hogy efféle közönséges festőnépség, a kik nem is grófok, nem is gazdagok, s a kiknek ő ad munkát és kenyeret, ilyen nagyuri modort éreztessenek vele és családjával, ezt nem tudta megérteni, ez elkeserítette, s annál jobban elkeserítette, mert se szólni, se tenni nem tudott ellene. Csak magában gondolta, s ebben keresett némi elégtételt, hogy mihelyt elkészülnek a templomi képek, rögtön kifizeti a festőt,—alku nélkül, hadd lássa, hogy igazi úrral van dolga,—s aztán megszabadul tőle örökre.

IV.

(Boglár Klára.)

Egyelőre azonban nem igen volt kilátása Atlasz úrnak, hogy büszke elhatározását teljesítse és alku nélkül kifizesse a festőt. Boglár Kálmánnak eszébe sem jutott a képről beszélni; még azt sem kérdezte, merre van a templom; úgy ült az asztalnál, mintha egyesegyedül azért jött volna, hogy az Atlasz-kastélyban ebédeljen és szakértő véleményt mondjon borairól. A fehér érmellékivel és magyarádival meg volt elégedve, de a vörös bort kissé érdesnek találta s megkérdezte, nincs-e a pinczében médoc, mely kedvencz itala?

—Van pezsgő, franczia,—morgott Atlasz úr, kiben ezúttal győzött a büszkeség abbeli elhatározása fölött, hogy nem fogja figyelembe venni a festőt.

—Hozasson föl egy pár palaczkkal,—mondá a plébános, egyenesen Sándorhoz fordulva, mintha ez is a patrónusi jogok közé tartoznék.

Az inas alig várta meg Sándor intését, már futott a pinczébe s nemsokára visszajött a kivánt palaczkokkal. Atlasz úrnak végig kellett néznie, hogy az ő kikerülésével mint bontják föl pezsgős palaczkjait, mint iszszák drága pezsgőjét. És nem szólhatott ellene, hiszen Sándor rendelte így és egészen rendjén valónak találta. A palaczkokat Boglár Kálmán kerítette kezére s oly ügyesen ugratta ki a dugókat, hogy nem is pukkantak, a mi új boszúság volt Atlasz úrra nézve, mert a pezsgődugók durrogását mindig nagy büszkeséggel szokta hallgatni s még az öreg asszonyság is gyermekesen örült neki és előre befogta fülét a kezével. De most hiába fogta be. S nemcsak ez az örömük veszett kárba, hanem még a pezsgő habzásában sem gyönyörködhettek, a vendég úgy töltötte a poharakba, mint a közönséges bort. Atlasz úrnak mindezt néznie kellett s még az az elégtétele sem volt, hogy dicsérjék a pezsgőjét. Megitták, mint akár a vizet, s beszéltek más tárgyakról, mintha a franczia pezsgő mindennapi italuk volna. A méltatlankodó háziúr legalább azzal akart könnyítni lelkén, hogy egymásután több pohár pezsgőt hajtott föl, s feleségéhez fordulva, megmondta a firmát, honnan a pezsgőt szerezte, és az árat, melyet érte fizetett; de senki sem hallgatott rá.

Sándor azonban a harmadik palaczknál bátrabb és beszédesebb lett s megkérdezte Klárát, nem volna-e kedve ebéd után kirándulást tenni a pusztára? Az indítványt mindnyájan örömmel fogadták, s a plébános rögtön haza izent, hogy fogjanak be könnyű házi kocsijába és állítsanak be vele a kastély udvarára, mert ő is a kirándulókkal fog tartani, sőt egy helyet föl is ajánl kocsijában.

—Nekem ugyan nem,—mondá Klára jókedvűen,—mert én lovagolni akarok. Ha ugyan,—folytatá Sándorhoz fordulva,—van nekem való paripája.

—Van egy jámbor öreg lovam,—felelt Sándor,—de biztosan jár és nem ijedős.

—Én sem vagyok ijedős,—kiáltott Klára nevetve,—s a nekem való paripa alatt nem jámbor öreget értek. Ellenkezőleg! Nekem vágtató, táncoló, ágaskodó paripa kell, melyet dicsőség megfékezni és ránczba szedni. Csak ilyen hátán élvezet a lovaglás.

—De a lefordulás nem élvezet,—mondá Sándor nevetve, mert újra egy pohár pezsgőt ivott és mindinkább megjött a bátorsága.

—Ne féltsd te a leányomat,—szólt közbe Boglár Kálmán.—Olyan lovas ez, hogy a circusban is bátran fölléphetne.

Atlasz úr és az öreg asszonyság titkos borzalommal néztek a fiatal leányra, ki a circusban is képes volna lovagolni; Atlasz úr intett is szemével fiának, hogy hagyja el ezt a lovaglást; de Sándor nem is nézett apjára, fölugrott az asztaltól s kijelenté, hogy szaván fogja a kisasszonyt, Villámot nyergelteti meg számára s majd meglátja, tud-e versenyt vágtatni vele. Ezzel kisietett a szobából.

—Én pedig szaladok, fölveszem lovagló ruhámat,—monda Klára, szintén fölemelkedve.—Ne féljenek, nálam nem tart oly soká a toilette, mint más asszonyoknál.

Kifutott az ebédlőből. A plébánosnak is eszébe jutott, hogy jobb lesz személyesen néznie kocsija után. Boglár Kálmán egyedül maradt az asztalnál az öreg házaspárral.

Fölkelt helyéről, az asztal végére ment és Atlasz úr mellé ült.

—No öreg,—mondá barátságosan megkopogtatva Atlasz úr hátát,—magunkra maradtunk. Koccintsunk egyet, ha a nagyságos asszony megengedi.

Udvariasan meghajolt az öreg asszonyság előtt, kit e figyelem annyira kiengesztelt, hogy maga is koczintott nyájas vendégökkel s föl is akarta hajtani a pohár tartalmát; de szeme találkozott férje szigorú szemével s a pezsgő a czigányútra szaladt.

Atlasz urat nem engesztelte ki a «nagyságos asszony» czím, melylyel Boglár Kálmán megtisztelte az öreg asszonyságot, mert azt sokkal alázatosabban és a bizalmasság minden jele nélkül kellett volna mondani, a mint egy ilyen szegény emberhez illenék. De ez az ember ugyanakkor megkopogtatta az ő hátát és öregnek szólította.

Idején valónak tartá végre valódi helyzetére figyelmeztetni az elbizakodott embert.

—Míg a kisasszonyt lovagolni viszi a Sándor fiam, mi az alatt elmehetünk a templomba és én megmutatom ott a reparálni való képeket.

De Boglár Kálmánt épen nem sújtotta le e figyelmeztetés.

—Ki gondolna ma a képekkel!—kiáltott nevetve.—Ma mulatni akarok, a pap kocsiján én is kihajtok a pusztára. Hanem jó, hogy eszembe juttattad a képeket öregem; egy kérésem van hozzád, adj ötszáz forint előleget.

—Előleget!—mondá elszörnyedve Atlasz úr.—Előleget, ötszáz forintban! Hát mennyibe fog kerülni az egész munka?

—Azt csak a munka végén mondhatom meg, de az ötszáz forintra azonnal szükségem van. Egy pár kiabáló adósságom van, azoknak a száját akarnám betömni.

—Adósság? Mi az az adósság? Én soha sem tudtam, mi az az adósság,—kiáltott Atlasz úr büszkén, azt remélve, hogy most végre valódi helyére utasítja vissza ez embert.

—Azt elhiszem, öregem,—felelt Boglár Kálmán, cseppet sem pironkodva.—Az emberiség két táborból áll, a nagyobbikban vannak az adósság-csinálók, a kisebbikben a pénzkölcsönzők. Én annak a nagy tábornak a katonája vagyok; mióta eszemet tudom, mindig adósságból éltem, új adóssággal fizettem ki a régit és menekültem a hitelezők elől. Te sokkal okosabb pályát választottál és ahhoz a kisebbik táborhoz csatlakoztál. Kövesse mindenik a maga végzetét: én csinálok adósságot, te csinálj adósokat.

—Azt akarod mondani, hogy uzsorával szereztem a pénzemet?

—Ha uzsorásnak tartanálak,—felelt megnyugtatólag Boglár Kálmán,—akkor nem barátkoznám veled és nem nyújtanék neked kezet.

Atlasz úr megint le volt fegyverezve; most már úgy állt a dolog, hogy szinte örülnie kellett Boglár Kálmán barátságának, és csaknem megtiszteltetésnek vehette, hogy elfogadja tőle az előleget. Menynyit is mondott? Ötszáz forintot? Meg fogja kapni az ötszáz forintot, csak írja meg róla az elismervényt. Mi az egy Atlasz Samunak, a zsebébe nyúlni és kifizetni ötszáz forintot? Akár föl se keljen az asztaltól.

—Nem olyan sürgős, öregem,—mondá Boglár Kálmán csillapítótag.—Holnap is elvégezhetjük. Most sokkal kellemesebb dolgunk van. Nézd, itt jönnek a fiatalok; a fiad szeméből látom, hogy a lovak már nyergeken állnak az ajtó előtt. Az igazi sportsman szeme mindig keresztben áll, ha a lovak közül jő. Íme a leányom! Valódi amazon, mi? Hjah! a vér, a race! Rajta gyerekek, rajta!

—A lovak föl vannak nyergelve,—kiáltott Sándor, kipirult arczczal, s egészen elveszítve előbbi szögletességét, mihelyt lóról volt szó.—Villám nagyon türelmetlen és a földet kaparja lábával. Nem fél a kisasszony?

—Nyújtsa kezét és vezessen,—felelt Klára, vidáman suhintva lovagló ostorával.

—A pap is most hajt be az udvarra,—kiáltott Boglár Kálmán, kihajolva az ablakon. Én már csak vele tartok. Előre, gyerekek!

Mind a hárman kisiettek a szobából. Atlasz úr egyedül maradt a feleségével.

—Hát te nem mégysz velök?—kérdé az öreg asszonyság félénken.

—Menjek velök, mikor nem hívtak?—felelt Atlasz úr keserűen.—Vagy talán üljek én is egy tüzes paripára és törjem ki a nyakamat?

—Befogathatsz a mi hintónkba,—sürgeté az öreg asszonyság.

—Talán sántuljanak meg a lovaim és törjék el a hintóm kereke a rossz mezei utakon?—felelt bosszúsan Atlasz úr.—Ha akarták volna, hogy velök menjek, a pap ültethetett volna az ő kocsijába, úgyis ő hajtja a lovakat. De nem mert hívni,—tevé hozzá önmagát vigasztalva,—akárhogy barátkozik evvel a festővel, mégis érezte, hogy méltóságomon alul volna egy kocsiban ülni az én fizetett festőmmel, a ki előleget kért tőlem. Okos ember a mi papunk; nem mutatja ugyan, de egész ügyesen és simán igyekszik megóvni földesurának méltóságát.

Ezzel a fordulattal Atlasz úr egészen megvigasztalja az öreg asszonyságot, s még önmagát is lecsillapítja egy kissé. Félszemmel kipillant az ablakon és látja, hogyan segíti Sándor lovára az amazont, mint vágtatnak ki a kapun a tüzes paripák s mint hagyja el mindjárt az első indulásnál Sándort, a páratlan lovast, a festő leánya. Ez is jobban tenné, ha főzni tanúlna, dörmög Atlasz úr, elfordúlva az ablaktól. Az öreg asszonyság fejcsóválva ad igazat férjének s hozzá teszi, hogy ha e leány megtanúlna számolni, állást is kaphatna valami comptoirban s később nagy segítségére lehetne férjének. Atlasz úr gúnyosan kaczag e szóra. Férjének! Ugyan ki venné el ezt a leányt? No, annak a sorsát nem irigyli. Szegény leány, nagyúri passiókkal, hogy fér ez össze? Ha az ő leánya, az Eveline, a grófné, lovagol és fátyolos cylindert tesz a fejére és hetvenkedik, annak az jól áll, mert joga van hozzá, mert grófné és sok pénze van az apjának; de egy ilyen semmi leány, a kinek az apja koldus és templomi képek festésével keresi a kenyerét, és még ez mer hetvenkedni. Bah!

Az öreg asszonyság mindenben igazat ád férjének, csodálja bölcseségét és éles ítéletét, s nagyokat nevet gúnyos megjegyzésein. Ez az elégtétel egészen megkönnyíti Atlasz úr lelkét és diadalmas büszkeséggel tölti el. Jó kedvvel megy a gazdasági udvarba és új alkudozásba bocsátkozik Cserepes Andrással, a kit tökéletesen lever a lábáról. Neki is megvan a maga mulatsága és jobban érzi magát mellette, mint azok, a kik üres zsebbel henczegnek más lován, más kocsiján. Vajon merre járnak most? Az az ördöngős Sándor bizonyosan meghurczolja őket átkon-bokron. Jól teszi. Hadd lássák, milyen az igazi lovas, a ki a saját paripáján, saját földjén lovagol. Milyen jót nevetne, ha estére azt hallaná, hogy ez a hetvenkedő kisasszony lefordúlt a lóról.

De ezen nem volt alkalma nevetni. A kirándulók késő este széles jó kedvvel érkeztek haza s a vacsoránál nem győzték eléggé dícsérni a mai élvezetes napot. Atlasz úr, ki egyedül ült az asztal végén, mert az öreg asszonyság már lefeküdt, hiába leste, hogy a kisasszony lefordulására kerüljön a szó. Ellenkezőleg, Sándor nagy elismeréssel beszélt ügyes lovaglásáról és már sokkal bátrabban és bizalmasabban szólt hozzá, mint délben. A leány meg olyan fesztelenül viselte magát irányában, mintha régi ismerősök volnának. Milyen rossz nevelése van, gondola magában Atlasz úr. Megint nagyon rossz kedvű volt, s még azt sem mondta meg vendégeinek, hány holdból áll a puszta, melyet ma belovagoltak, és mennyibe kerültek a paripák, melyeken nyargaltak. Érdemes is ily emberekkel komolyan beszélni!

Másnap vadászni mentek, még a festő és leánya is. Sőt a leány, Atlasz úr nagy megbotránkozására, olyan könnyedén bánt a puskával, mintha ő is kiszolgálta volna az egyévi önkénytességet, mint Sándor, kinek egyévi önkénytessége Debreczenben épen négyezer forintjába került az apjának. Boglár Kálmánnak eszébe sem jutott a templom után kérdezősködni. Az előleget fölvette ugyan, de azt nem mondta, mikor akar a munkához fogni. Atlasz úr figyelmezteté e hanyagságra a plébánost, megjegyezvén, hogy így majd el sem készül a kép a fölszentelés idejére. A plébános azt felelte, hogy ez patronárusi kérdés, mely egyedül Sándorhoz tartozik; különben ő is nyugodt lehet, mert jót áll róla, hogy a kép készen lesz a maga idején. Rég ismeri Boglár Kálmánt és tudja, hogy a mit elvállalt, azt el is végzi. Addig pedig ne irigyelje a szegény emberek mulatságát; látja, hogy a fia milyen jól érzi magát közöttük.

Hiszen épen ez volt a baj! Ez volt, a mi elbénította Atlasz úr haragját és megkötötte nyelvét. A fia jól érezte magát közöttük! A fiának tetszettek ez emberek, mulatságát találta velök. Ha ez nem lett volna...! De a mi a fiának tetszett, az ellen neki sem lehetett kifogása s csak zsebében szoríthatta össze az öklét és legfölebb csak négyszem közt, feleségének mondhatta el nagy merészen, hogy hiába tetszenek fiának ezek az emberek: neki nem tetszenek és soha sem fognak tetszeni, mert könnyelműek, adósságcsinálók, henczegők és koldusok, és alig várja, hogy elkészüljön valahára az a templom és örökre megszabaduljon tőlök.

Hát még ha azt tudta volna, a mi háta mögött történt!

Ha tudta volna, hogy Sándor fülig szerelmes ebbe a hetvenkedő koldus leányba!

De honnan tudhatta volna, mikor Sándor maga sem tudta? Legalább ha hirtelen a vallató biró elé állítják, hogy adjon számot érzelméről, melylyel Boglár Klára iránt viseltetik, nem tudott volna megfelelő nevet találni számára a szótárban.

Eleinte feszesen érezte magát mellette, csaknem félt tőle s meg sem merte szólítni. A leány könnyed modora, fesztelen bizalmassága, melyet, mintha régi ismerősök volnának, kezdettől fogva tanúsított iránta, lassanként megszüntette e kényelmetlen érzését, bátrabbá tette és önbizalmat öntött lelkébe. Eddig nem igen fordult meg női társaságban; többre becsülte lovait, kopóit, puskáját és jó pajtásait, kikkel reggelig is elmulatott, eltivornyázott. Igazi ripők falusi gavallér volt, mint szomszédjai, kikkel gyermekkorától együtt nevelkedett, együtt önkényteskedett, együtt mulatott, együtt érzett és gondolkozott. Nem volt köztük semmi különbség, s legalább az ő példája azt bizonyította, hogy az ember fejlődése nem fajától, nem veleszületett faji tulajdonságaitól, hanem környezetétől függ.

A nőket is úgy vette, mint pajtásai. Vakmerő volt, a hol bátorítást nyert; esetlen és ügyetlen, a hol nem lehetett vakmerő. A nő csak szeretni való, mondták a pajtások poharazás közben, és a hol nem lehet szeretkezni, ott fölösleges a nővel foglalkozni, több élvezetet ád a kártya vagy a puska. A mit a nőből eddig megismert, az nem igen változtatott nézetén. Vagy fülig pirulnak és mindjárt oda vannak, ha a gazdag földes úrfi egy szót szól hozzájok; vagy kiabálva beszélnek, kaczagnak, bizalmaskodnak vele, csaknem provokálják a vakmerőségre és szinte a nyakába dobják magokat; vagy begyesek, finnyásak, kimértek, a kiknek olyan jól esik hátat fordítni, és mindnyájan ízléstelenek, czifrálkodók, követelők, s mindjárt a házasságra gondolnak, ha leányok, az udvarlásra, ha asszonyok.

Boglár Klára egyikhez sem hasonlított ezek közül. Szemérmes volt, de nem pironkodott, fesztelen volt, de nem bizalmaskodott, önérzetes volt, de nem finnyáskodott. Sándor csodálkozott magán, hogy jól érzi magát mellette, ámbár nem mondanak kétértelmű szavakat a szerelemről, sőt nem is beszélnek róla, s még jobban csodálkozott, hogy minden másról tud vele beszélni, a nélkül, hogy nagyon megerőltetné magát. Hogy a leány lovagolt, vadászott vele, hogy órákig egyedül maradt társaságában, mindez oly természetesnek látszott, hogy nem is gondolkozott róla. Úgy érezte, mintha mindig így lett volna, mintha gyermek koruktól fogva együtt nevelkedtek volna, és üresnek, léhának, hiábavalónak tünt föl előtte minden, a miben eddig élvezetét találta, s még a lovaglás és vadászat is csak azért nyert kegyelmet szemében, mert megoszthatta e leánynyal.

Boglár Kálmán, Atlasz úr megnyugvására, végre belefogott a munkába. Eleinte kevesebbet, azután többet dolgozott, de mindig talált időt arra is, hogy mulasson, kikocsizzék a pappal, vadászni menjen a fiatalokkal, hosszan elüldögéljen ebéd és vacsora után az asztalnál, egy szóval, Atlasz úr kifejezése szerint, játsza az urat az ő költségén és felforgassa a házat. Hanem azt nem tagadhatta, hogy dolgozik és halad a munkában. Atlasz úr mindennap elment megnézni a nagy oltárképet és bámulta a sok szentet és az apró szárnyas angyalokat, melyek egymásután támadtak rajta. A plébános is többnyire ott volt és megmagyarázta Atlasz úrnak a kép jelentését és a hangulatot, melyet a nézőben támasztania kell. Atlasz úr semmi kifogást sem tehetett a kép ellen, az ő műigényeit teljesen kielégítette s a rikító vörös és sárga szövetek, melyekbe a szentek öltöztetve voltak, egészen megfeleltek ízlésének; de a hangulat, melyet lelkében támasztott, inkább gyakorlati természetű volt, mint vallásos, s abban a meggyőződésben nyert kifejezést, hogy Boglár Kálmán azért fest oly nagy tömeg szentet, mert minél tovább akar a kastélyban élősködni, mely meggyőződésében megerősítheté az a körülmény, hogy Boglár úr már több rendbeli előleget vett fel tőle és munkája mellett olyan vígan élt, olyan otthonossá tette magát a kastélyban, mintha soha sem volna szándéka innen tovább állni.

De a nagy kép végre mégis elkészült, s most már csak az apróbb falfestmények s a mellékoltárok régi képeinek kijavítása volt hátra. Boglár Kálmán ezeken a templomban dolgozott, mikor kedve volt dolgozni, s Atlasz úr ide is mindennap eljárt, ellenőrizni a munka haladását. Néha Klára is segített atyjának, s ilyenkor Sándor is nagy érdeklődést mutatott a templom dísze iránt, mely az ő patrónusi nevét fogja megörökíteni. Mikor aztán Klára megunta a munkát s eldobta az ecsetet, lóra ültek és kinyargaltak a pusztára.

—Nem veszed észre,—mondá a plébános, midőn egy izben csak ketten voltak a templomban és Boglár Kálmán épen vörösre festette a pokol elkopott lángjait,—nem veszed észre, hogy Klára olyan hódítást tett, melyért megirigyelheti húsz mérföldnyi kerületben minden eladó leány?

—Micsoda hódítást?—kérdé Boglár Kálmán, kiegészítve egy fiatal ördög letört szarvát.

—Nagyon el lehetsz merülve a pokol reparátiójába,—monda nevetve a plébános,—különben magyarázat nélkül is megértetted volna czélzásomat.

—Vagy úgy? Értelek,—felelt Boglár könnyedén.—Ez a hódítás nem veszedelmes.

—Kire nem veszedelmes?

—Ki másra, mint leányomra? Az ő szíve nem egykönnyen fog tüzet, sőt azt hiszem, örökre meghalt a szerelemre nézve.

—Hogyan? Még most sem feledte el azt a haszontalan embert?

—Lehet az ilyent feledni?

—De hiszen őrültség volna, ha még mindig szeretné.

—Ki mondja, hogy szereti?

—Nem te mondtad, hogy nem tudja elfeledni?

—Nemcsak a szerelemnek van jó emlékező tehetsége, hanem a gyűlöletnek is.

—De hát érdemes ez az ember gyűlöletre? Érdemes-e másra, mint megvetésre?

—A leányok nem ítélnek mindig a mi szemünkkel. Különben meglehet, hogy Klára is így érez már iránta. Nem tudom, soha sem beszélek vele e kérdésről.

—Pedig jó volna, ha a gyűlölet a megvetésnek adna helyet. Ha a gyűlölet jó emlékező tehetséggel bír, a megvetés könnyen feled. S én most azt szeretném, ha Klára szívéből minden régi emléket ki lehetne törülni.

—Miért?—kérdé Boglár Kálmán, ismét a pokol lángjai közé merülve.

—Hogy hely legyen benne új érzelmek számára.

—Csak nem gondolod, hogy bele szerethetne ebbe az Atlasz-gyerekbe?—kérdé Boglár, letéve ecsetjét s igazi bámulattal fordulva barátja felé.

—Sőt megvallom, hogy ez a remény vezetett, midőn téged hivattalak ide a templomi képek elkészítésére. Reményem félig már teljesedésbe ment: Sándor szerelmes lett leányodba s most csak ettől függ, hogy a tiszavégi uradalom úrnője legyen.

—Megbolondultál?—kérdé a festő egyházi barátját.

—A bolond az, a ki eldobja a kínálkozó szerencsét,—felelt nyugodtan a plébános.—Itt van egy gazdag, fiatal földbirtokos, a ki csinos fiú is, szereti is leányodat, a ki boldog lenne keze által, a ki föltétlen úrnővé tenné őt maga és vagyona fölött, a ki végre téged is biztos, nyugalmas révbe vihetne annyi hányatás után,—én megmutatom neked ezt a jó alkalmat, ezt a szerencsét, ezt az utolsó reményt, mely számodra még fenmaradt, s te azt kérded tőlem: megbolondultam-e? Vajon ki közülünk a nagyobb bolond?

—Mindenesetre én,—felelt nevetve Boglár Kálmán.—Mindig én voltam a nagyobb bolond. Most is bolond vagyok, nem tagadom; mert mikor megmutatod nekem ezt a nagy szerencsét, ezt a gazdag vőlegényt, én, a koldus, az ingyenélő, elfintorítom orromat, és azt mondom, hogy nem akarok leereszkedni a ghettóba.

—Eh! badar beszéd!—kiáltott a plébános elpirulva.—Sándor már keresztyén, az egész család, kivéve az öregeket, keresztyén, és a mi Szádváry grófnak nem derogált, azt Boglár Kálmán sem tarthatja szégyennek.

—Hiszen igazad van, igazad van,—mondá Boglár, orrát dörzsölve az ecset nyelével.—Én csak úgy hamarjában, az első benyomás hatása alatt nyilatkoztam, de még soha sem gondolkoztam a dologról a te szempontodból. Ki is hitte volna, hogy ez még komolyan kérdésbe jöhet?

—Nagyon is komolyan. Reátok nézve ez a menekvés egyetlen révpartja; rám nézve pedig igen fontos, hogy e nagy birtok, e falu, e kegyuraság oly kezekre szálljon idővel, melyekben megnyugodhatom. Itt most nincs más kérdés, mint hogy akar-e Klára?

—Hm! ez pedig nagyon is kérdéses kérdés,—mondá Boglár elgondolkozva.

—Nagyon szívesen együtt van a fiúval, mulat, enyeleg vele, látszik, hogy jól érzi magát társaságában.

—Ez Kláránál nem sokat jelent. Mindenkivel nyájas, barátságos, fesztelen, a mit már sokszor félre is magyaráztak nála, s mélyebb vonzalomnak tulajdonították, a mi csak természetes modor volt. De merjen valaki csak egy lépéssel közelebb menni hozzá, mint a hogy ő megengedi, úgy megjárná, mint a hogy már sokan megjárták vele. Félek, ez lenne sorsa az Atlasz-gyereknek is.

—Nem volna jó, ha tapogatóznál?

—Isten mentsen! Mihelyt észrevenné, hogy komolyabb szándékunk van vele és az Atlasz-gyerekkel, rögtön hátat fordítana neki.

—Hagyjuk hát reájok a dolgot. Különben is azt hiszem, hogy a szerelemben csak ártanak a közbenjárók.

—Már ott, a hol. Te pap levén, úgy is csak elméletből beszélhetsz. De Kláránál így áll a dolog. Legjobb lesz, ha egészen magára hagyjuk.

—De neked már nincs semmi kifogásod a fiú ellen?

—Isten neki!—mondá Boglár Kálmán oly sóhajjal, mintha valami nagy és nehéz engedményt tenne. Mások is kötöttek már mésalliance-ot. Lépjünk hát sógorságba az öreg Atlasz bácsival.

Ha ezt Atlasz úr hallotta volna!

De nem hallotta. Csak azt látta nagy megelégedéssel, mikor nemsokára elnézett a templomba, hogy már a pokol is elkészült, lángjai rikító vörös fénynyel lobognak, az ördögök egészen megifjodtak és az elkárhozott lelkek úgy csikorgatják fogaikat, hogy gyönyörűség látni a becsületes embernek. Annál nagyobb gyönyörűség, mert a pokollal be van fejezve minden munka s a festőnek nincs többé semmi dolga a templomban, sem a kastélyban. Atlasz úr előkelő nagylelkűséggel föl is szólítja, hogy nyújtsa be számláját, de rögtön újabb vereséget szenved, mert a jelenlevő plébános kijelenti, hogy ez patronátusi dolog, melyet csak Sándornak van joga elintézni. Be kell hát várnia azt a formalitást, hogy a számlát Sándor vegye át s olvasatlanul oda adja neki. Atlasz úr most már fizethet. Fizet is, nagyúri bőkezűséggel, nem alkudozva, csak az előlegeket vonva le az utolsó krajczárig, és előkelő könnyedséggel, nyugtatványt sem kívánva, csak arra ügyelve, hogy a fizetés a plébános és az egész család jelenlétében történjék s esetleg legyen kire hivatkozni, ha a festő el akarná tagadni a pénz fölvételét. Az öreg asszonyság egészen el van ragadtatva férje nagyúri modorától, Boglár Kálmán olvasatlanul zsebébe gyűri a pénzt és nem is felel Atlasz úr ismételt kérdésére, hogy melyik vonathoz kivánja befogatni a kocsit. Atlasz úr meg van ijedve, hogy a festő még tovább is itt akar maradni, s titkon fölteszi magában, hogy még egy napig vár, aztán erélyesen fog föllépni.

Mikor nemsokára elnézett a templomba.

De az erélyes föllépésre nincs szükség. Boglár Kálmán komolyan gondolkozik az elutazásról s róla beszél, mikor karonfogva a falu felé halad a plébánossal, a nyárfáktól szegélyezett úton, mely a kastélyból a faluba vezet.

—Nem tudom, mi lesz jobb ügyünkre nézve,—teszi hozzá.—Azóta gondolkoztam tervedről s étvágyam egészen megjött evés közben. Valóban nem tudnék helyzetünkben szerencsésebb megoldást képzelni, mintha Klára ez Atlasz-gyerek nejévé lenne.

—Mit gondolsz, nyilatkozott már a fiú?

—Nem. Klára bizonyosan szólt volna nekem, akár elfogadja, akár visszautasítja.

—Akkor mégis jobb lesz, ha egy időre eltávoztok. Hogy szerelmes leányodba, az kétségtelen, de vagy nincs bátorsága nyilatkozni, vagy magának sincs világos öntudata szerelméről. A távolság mind a kettőt megadhatja, s a ti visszajöveteletekre elég jó ürügy lesz a templomszentelés napja. Az én vendégeim lesztek, s akkora, reménylem, érett lesz a dolog.

—Nem rossz terv, kivált ha tekintetbe veszszük, hogy csak elméletből ismered a szerelmet. Hát az öregek mit mondanak majd hozzá?

—Az öregeket mi sem szoktuk számba venni; nekik azt kell tenniök, a mit Sándor akar. Nincs itt más nehézség, mint Klára akarata.

—Reméljük, hogy neki is megjön az esze.

—Én nemcsak eszében bízom, hanem szívében is. Ki tudja, hátha a távolság azt is megszólalásra bírja?

—El nem tudom képzelni, hogy Klára szerelmes legyen egy ilyen Atlasz-gyerekbe. De utoljára, ki tudja kiszámítni a női szivet? Ez az egyetlen, a hol még mindig lehet csodákban bízni; reméljük, hogy itt is meg fog történni a csoda.

Soha olyan gyönyörűséggel nem adott még rendeletet Atlasz úr a lovak befogására, mint a mikor Boglárékat kellett a vasúthoz vinni. Nagy örömében még azt sem vette észre, hogy Sándor mily sápadt, és olyan kábult, mintha főbe ütötték volna. Annyira viszi a szívességet, hogy maga is elmegy a vasúthoz, a plébánossal és Sándorral együtt. Sándor a kocsis mellé jut, mert hintóban nincs hely a számára; az állomáson sincs alkalma hosszasabban beszélni Klárával, mert a vonat csakhamar megérkezik és Atlasz úr nagyon sürgeti vendégeit a beülésre, nehogy lemaradjanak s nagy buzgalmában maga viszi utánok a táskákat.

Végre fölhangzik a megváltó fütty, a kocsiablakból Boglár Kálmán zsebkendője lebeg, a vonat elrobog, már csak füstje látszik a távolból, nem sokára az is eloszlik, és Sándor csodálkozva veszi észre, milyen üres körülötte a világ.

Ezt a végtelen ürességet találja mindenütt. A kastélyban, a mezőn, czimboráinak társaságában, kikhez ismét ellátogat, s kiket csakhamar undorral hagy ott. Megnyergelteti lovát és bebarangolja a pusztát, de fáradtan és kielégítetlenül tér vissza, mintha valamit keresett volna, a mit sehol sem tudott megtalálni. Vállára akasztja fegyverét s vadászatra indul, de gyorsan visszatér és riadtan dobja el puskáját, mert olyan különös vágyat kezdett érezni, hogy az ártatlan nyulak helyett saját homlokának fordítsa csövét. Nem tudja, mi lelte; unalmas, hideg, utálatos minden, a mi körülötte van, a miben azelőtt kedvét találta. Gondolkozni kezd önmaga fölött, megvizsgálja lelkét, megkérdezi szívét, s mialatt benn jár a székvárosban s mialatt visszahajt otthonába, mely azelőtt oly meleg, mosolygó, vidám volt s most szinte visszaijeszti rideg komorságával: tisztába jön magával s azzal az elhatározással lép apja elé, hogy Boglár Klára lesz a neje és senki más a világon.

V.

(Az új szomszédok.)

Leveleinek elküldése egy kissé lecsillapította Atlasz úr izgatottságát, de nem szüntette meg rossz kedvét. Sándort nem látta azóta, hogy a kicsikart fél-igérettel távozott szobájából; a cselédek azt mondták, hogy kilovagolt és azt izente, ne várják haza vacsorára. Atlasz úr szinte örült neki, hogy nem látja fiát; mert nem merte vele rossz kedvét éreztetni, s mégis, érezte, nem tudna erőt venni magán; az is nagy megkönnyebbülésére szolgált, hogy a plébános nem mutatkozott a kastélyban, mert őt tartotta e baj fő-fő szerzőjének, de sokkal jobban félt tőle, hogysem szemrehányást mert volna neki tenni. Így legalább nem kellett fékeznie magát és szabadon éreztethette rossz kedvét az öreg asszonysággal, kit az est folyamán több versben megríkatott, s igen elégedetlen volt magával és az egész világgal, midőn nagy későn aludni ment.

Ebben a hangulatban nézett ki másnap dél felé az ablakon, midőn egy könnyű kocsit látott behajtani az udvarra. A kocsiból először egy öreges úr lépett ki s aztán kezénél fogva kisegített belőle egy fiatal nőszemélyt. Atlasz úrnak az első pillantásra megborzongott a háta. Talán megint visszajöttek? Kitelik tőlök, a milyen kullancs természetűek. De a második pillantás megnyugtatta lelkét, nem Boglárék voltak. Az öreges úrban semmi sem volt Boglár Kálmán előkelő, hetyke magatartásából; meggörnyedve járt és új tavaszi felöltője úgy fityegett rajta, mintha kölcsön vette volna; a fiatal nő is csak annyiban hasonlított Boglár Klárához, hogy fiatal volt, különben inkább ellentétének lehetett volna mondani. Klárának sugár termete, könnyed, fürge járása, finom metszésű, hosszúkás arcza, gesztenyeszínű haja volt, melyekkel nehéz lett volna összetéveszteni az újonjött vendég hízásnak indúlt kurta termetét, kerek orczáját, koromfekete göndör haját és tipegő járását. Atlasz úr látta a különbséget, de bár első ijedtségéből magához tért, rossz kedve nem szűnt meg.

—Öreges úr, fiatal nővel,—dörmögött magában, visszahúzódva az ablaktól, nehogy meglássák a vendégek.—Köszönöm szépen, jóllaktam már az öreges urakkal, kik fiatal nővel jönnek hozzám. Talán ezt is valami pap küldte, hogy beleszerettesse a fiamat. Az én kastélyomban bizony nem fog többé semmi öreges úr fiatal nővel garázdálkodni. Megszököm a mezőre, aztán ha megunták a várakozást, elmehetnek.

Kilopózott szobájából, s végig futva a folyosón, a hátulsó lépcsőn akart leosonni, honnan a gazdasági udvarra s innen a mezőre juthatott volna. Már a lépcső aljára ért, mikor János, a sujtásos inas, rá kiáltott:

—Hova szalad már no? Gyűjjön fel, vendégek érkeztek, ott várnak a nagy szalonban. A fiatal nagyságos úr nincs itthon, hát aszonták, hogy az öreg úrral is beérik.

Atlasz úr meg is ijedt, meg is szégyelte magát. Mindig titkos rettegéssel viseltetett sujtásos cselédjei iránt, kikről azt gyanította, hogy szívök mélyén lenézik és nem tartják igazi úrnak. Szeretett volna tekintélyt tartani előttök, s mindig attól félt, hogy olyas valamin kapják rajta, a mivel elárulja járatlanságát a nagyúri szokásokban és elveszti tekintélyét. János azelőtt grófi házaknál szolgált s Atlasz úr különösen az ő kritikájától rettegett.