CSIKY GERGELY. (continued 3)

—Sok pénzembe került, de mégis rendbe hoztam a dolgot,—gondolá magában Atlasz úr, elég ideje lévén gondolkozni, mert utitársai közül senki sem ereszkedett vele szóváltásba s ő sem mert megszólítani senkit.—Elment ugyan minden készpénzem, adósságot is vállaltam, de egy jó termés megint elég pénzt fog hozni s az adósságot könnyű lesz kifizetni. A fődolog az, hogy megmentettem leányomat és grófi unokáimat a koldusbottól, s a helyes útra térítettem vőmet és Manó fiamat. Az egyik nem fog többet speculálni, képviselő lesz, főispán, talán miniszter, s magával együtt emelni fogja családomat; a másik nem csinál több adósságot, úri módon fog élni a nagyúri társaságban, ismertté és tiszteltté teszi az Atlasz nevet, mindegyre magasabb és magasabb hivatalba jut s végre elvesz egy milliomos leányt és báróságot szerez. Báró Atlasz—nem is hangzik rosszúl. Igaz, hogy sok pénzembe került, de a kinek van pénze, az fizethet, s arra nézve még kis baj az, melyen pénzzel lehet segíteni. Ah! Sándor baján nem segít a pénz. Ez a szerencsétlen házasság tönkre tette jövőjét; nem lesz belőle más, mint közönséges falusi gazda, a ki élni fog abból a vagyonból, melyet tőlem kap, ha ugyan a felesége azt is el nem veri. Ah! miért nem tudtam előbb megmutatni neki azt a levelet! Talán nem vette volna el e gyanús erkölcsű leányt. Legalább ha elvette, válnék el tőle! A Góg Ferencz, a ki nagy jogtudós, azt mondja, hogy nálunk, azaz nálok könynyen megy az elválás, és a szép Lilla akkor is szívesen nőül menne Sándorhoz, mert halálosan bele van bolondulva. Milyen nagy szerencse volna! Igaz, hogy Sándornak kálvinistává kell lennie, azt mondja a Góg Ferencz, és a plébános kiugranék a bőréből; de úgy kell neki, ő házasította össze Sándort a Boglár Klárával. Ah! milyen kellemes meglepetés volna, ha otthon avval a hírrel fogadna Sándor, hogy megkezdte a válópört a felesége ellen.

X.

(A féreg a szívben.)

Ebben a kellemes meglepetésben nem részesült Atlasz úr, midőn haza érkezett. Sándor nem fogadta azzal a hírrel, hogy megkezdte a válópert; ellenkezőleg, úgy vette észre, meglehetős békességben és jó egyetértésben élnek. Karon fogva jöttek eléje, mikor kiszállt a hintóból, s Klára jó kedvvel, mosolyogva nyújtott kezet. De ez ismét csak újabb lángra lobbantotta Atlasz úr lelkében a régi ellenszenvet. Ez a jött-ment, ez a betolakodott asszony úgy fogadja őt saját házában, mint valami közönséges vendéget, a helyett, hogy kezet csókolna, mint Sándor, sőt a mint Eveline is szokott tenni, a ki pedig grófné. Ez meg csak a kezét nyujta neki, és mosolyog, és azt mondja: Isten hozta—és ezzel ott hagyja. Atlasz úr ennek következtében elég mogorván viszonozta menye üdvözlését és neje után tudakozódott, mialatt egy gyors, kémlő pillantást vetett Sándor arczára, vajon nem látja-e már rajta a boldogtalanság és az elválási szándék első jeleit. Nem látott rajta semmit, és életében először jött abba a különös helyzetbe, hogy haragudott, mert fia arczát nyugodtnak és vidámnak látja.

Az öreg asszonyság ablakában állt és onnan integetett férjének. Atlasz úr hát nem vizsgálta tovább Sándor arczát, melyen csak leverő és kellemetlen fölfedezéseket tett; magához vette az ajándékokat, melyeket az öreg asszonyság számára hozott és fölsietett a lépcsőn.

Meglehet, ha Atlasz úr nagyobb arczismerő és jártasabb a lélektan tudományában, talán Sándor tekintetében is talál olyan jeleket, melyekből vigasztalást és reményt meríthet. De Atlasz úr nem volt lélekbuvár. Egész életében az anyaggal foglalkozott, csak ahhoz értett, csak annak megitélésére volt szeme. Ha az erdőben egy erős, terebélyes tölgyfát kínáltak volna neki megvételre, egy pár fonnyadó levélből, egy kis repedésből rögtön meglátta volna, hogy a viruló törzsben féreg őröl s nemsokára el fogja hervasztani; de az emberi arcz derüjén, az emberi szem vidám tekintetén keresztül nem tudta meglátni a szivben őrlő férget.

Ilyen férget hordott szívében Sándor, mióta ama végzetes levelet elolvasta. A plébános jól ismerte őt s eltalálta a boldogságát fenyegető veszélyt, midőn szemére hányta Atlasz úrnak baklövéseit. Féltékenysége, az emésztő szörnyeteg, ismeretlenül szunnyadt lelke mélyében; az első hangos szó fölébresztette s azóta nem tudott töbé elszenderülni.

A magyarázat, melyet a plébános adott, megnyugtatta egy időre, vagy inkább elhitette magával, hogy megnyugtatónak találja. De míg eszének egész józanságával, akaratának minden erejével igyekezett a feledés leplét borítani a hallottakra, egy nyugtalan, kegyetlen kéz minduntalan fölemelte a jótékony lepel egyik csücskét s szabad utat nyitott a gyanú gúnyosan vigyorgó arczának.

Józan esze, erős akarata ellen pártot ütött képzelő ereje és a szörnyeteg féltés szolgálatába szegődött. Ha nejének mélyen szemébe tekintett s mosolygó sugarától fölmelegült szíve, ha megfogta kezét s meleg, puha érintésétől villamos ütés futott végig egész testén, ha átölelte derekát és keblére hajtotta fejét, hitte, érezte, látta, tudta, hogy egészen az övé szerelme, hogy egyedül az övé, hogy soha sem volt másé: a kínzó, kegyetlen képzelem egyszerre egy más férfi alakját mutatta szemének az ő helyén más férfi ajkát tolta oda az ő és neje ajkai közé. És hiába űzte el onnan, hiába nem akarta látni: látnia kellett. A képzelemnek nem lehet parancsolni, az ész jobb meggyőződése, az akarat ereje nem riaszthatja el szeszélyes játékát.

—Ha sokáig így tart, meg kell bolondulnom.—gondolá magában Sándor, midőn néha bágyadtan, törődötten fölkeresett egy-egy magányos zúgot, hogy megpihenjen és összeszedje zilált gondolatait.—Hogy az embert álmában a legbolondabb képek gyötrik, melyeket nincs ereje elkergetni, azt értem, az megesik mindenkin; de hogy ébren is álomképek kínozzanak, hogy azt lássam, a mit nem hiszek, a mit nem akarok látni, ez csak velem történhetik meg. Okoskodjunk csak! Klárát rágalmazták, ez a rágalom a fülembe jutott. Hát mit tesz az? Nem hiszek a rágalomnak, nincs okom hinni s nagyon sok okom van megbizni nőm szerelmében. Miért kínoz hát mégis az a képtelen gondolat, hogy igazán szerette azt az embert, igazán az övé volt, s ha újra összekerülne vele, ismét az övé lenne szerelme? Nincs ezt hinnem semmi okom, semmi, semmi... és mégis... hátha megcsaltak? hátha igaz volt?

Hátha igaz volt? Evvel a pár szóval, mint valami vaskos ecsettel, a gonosz képzelem egyszerre elmázolta a megnyugvás enyhe képét, melyet a józan ész Sándor lelkébe rajzolt. Sötét, üres, idomtalan foltok maradtak ismét a helyén. Sokszor föltette magában, hogy véget vet kínzó töprengéseinek, neje elé áll, egyenesen szemébe mondja, hogy mindent tud, s fölszólítja, valljon meg neki mindent az igazsághoz híven. De mindig visszariadt ettől a végső lépéstől. Mit is nyerne vele? Ha neje csakugyan hibás volt a múltban, ki biztosítja arról, hogy megvallja az igazságot, melyet eddig elhallgatott? És ha valóban kétkedik benne, ki biztosítja, hogy tagadása után nem fog többé kételkedni? Ha pedig nem igaz, ha valóban rágalom volt minden, a mint hiszi, a mint hinni akarja, mit nyer azzal, ha tudtára adja nejének, hogy kételkedett benne, hogy hitt a rágalomnak, hogy gyanusította tisztaságát? Nem koczkáztatja-e ezzel, hogy megsérti önérzetét vagy hogy épen nevetségessé lesz előtte, eljátsza becsülését és elveszti szerelmét?

Klára semmit sem vett észre a gyötrelmekből, melyek férje lelkét emésztették. Ha néha komornak látta, ha észrevette, hogy homlokán egy-egy sötét felhő húzódik át, vagy kerüli tekintetét és kellemetlen gondolatokba merül, nem felel szavára vagy nyersen utasítja vissza nyájasságát: eszébe sem jutott, hogy e jeleket féltékenységre magyarázza. Azt hitte, a gazdaság gondjai bántják ilyenkor lelkét, s egy-két tréfás szóval magára hagyta. Multjára nem gondolt. Mire is gondolt volna? Azt az embert, kit egy ideig szeretett s aztán aljasnak ismert meg, régóta megvetette és elfeledte. Hogy mivel rágalmazta őt, nem tudta; hogy e rágalom férjének fülébe is eljutott s mérget csepegtetett szívébe, azt nem sejtette. Öntudata semmiről sem vádolta; hogyan kereshette volna önmagában férje komorságának okát? Azt sem gondolhatta, hogy Sándor szerelme meghült iránta és megbánta házasságát; hiszen gyöngéd, figyelmes volt hozzá, kedvét kereste, gondoskodott kényelméről, aggódott jóléteért, egészségeért, és ha a sötét felhők eltüntek arczáról, ha le tudta győzni komorságát, ha elüzhette gyötrő gondolatait, oly szenvedélylyel, oly, csaknem erőszakos, szerelemmel szorította keblére, mintha valami képzelt ellenség karjaiból ragadta volna vissza, és őt is, magát is kárpótolni akarná a pillanatnyi hidegségért.

Egyik legkedvesebb időtöltése és mulatsága az volt Klárának, hogy férjének kissé parlagias modorát megfinomítsa, vagy—mint nevetve mondta Sándor szemébe,—köszörülje a csiszolatlan gyémántot. Öltözködésében, beszédmódjában, viseletében, mozdulataiban el akarta szoktatni attól a szögletességtől és betyáros módtól, mely eddigi környezetében ráragadt s mely az öreg Atlaszok szemében netovábbja volt az igazi földesúri tempónak. Maga kötötte meg nyakkendőjét, megigazgatta haját, szakáját, maga rendelte meg számára a ruhákat, kiigazította nyers kifejezéseit s betapasztotta száját kezével, ha egy kis káromkodás szaladt ki rajta. Enyelegve, jó kedvvel tette mindezt, és Sándor elég vidáman vetette magát alá a második nevelésnek s néha maga nevetett legjobban saját ügyetlenségein, mikor egyszerre csak megint eléje tolta vigyorgó arczát a soha el nem alvó gyanú, s a bolond képzelem ismét egy más alakot állított szeme elé, csinos, kikent-kifent, elegáns alakot, és a fölébredt szörnyeteg gúnyosan fülébe sugta: ehhez akar téged is hasonlóvá tenni, hogy mindig rá emlékeztesd. Arcza ismét elsötétült, szemét komoran elfordította neje mosolygó arczáról és úgy szerette volna szeme közé dobni Lándsa Jenő nevét; de erőt vett magán, összeszorította fogait, s képzelgett és gyötrődött tovább titokban.

Így álltak a dolgok, midőn Atlasz úr csaknem hat heti távollét után haza érkezett s abban a kellemetlen csalódásban részesült, hogy fia még nem akar elválni a feleségétől. Hogy a legjobb úton van e czél felé, azt, nem lévén psychologus, nem láthatta. Fölsietett az öreg asszonyság szobájába, s miután a viszontlátás örömében hatalmasan megveregette vállát s egy lélekzet alatt elmondta, hogy Eveline jól van, a kis grófi unokák is egészségesek, Manónak sincs semmi baja és mindnyájan csókoltatják a mama és nagymama kezét, és végre kirakta az ajándékokat, melyeket a gyerekek küldtek s a maga részéről átadta a hagyományos csomagot a czukros gesztenyével: leült az ablak mellé, szemben az öreg asszonysággal és kérdezősködni kezdett az itthon történt dolgokról.

—A búbos fehér tyúknak hét csirkéje volt, de kettőt közülök elvitt a kánya,—felelt az öreg asszonyság.

—Ördög vigye a búbos fehér tyúkot és mind a hét csirkéjét,—kiáltott Atlasz úr haragra lobbanva.—Hát reád nézve nincs fontosabb történet ebben a házban, mint a búbos fehér tyúk csirkéi?

—Oh Istenem, Istenem!—siránkozott az öreg asszonyság,—milyen hamar megharagszol! Pedig én csak arról beszélhetek, a mit tudok, és nem tehetek róla, ha egyébről nem tudok.

Az öreg asszony sírva fakadt s visszatette a csomagba a czukros gesztenyét, melynek felét már leharapta volt.

—No, no, csak ne pityeregj,—szólt Atlasz úr ismét kiengesztelődve s megveregetve neje vállát.—Nem haragszom már, nem is haragudtam, legalább nem reád haragudtam, tudod, ki az, a kire ebben a házban haragudni kell. Töröld meg a szemedet és nyeld le azt a czukros gesztenyét. Úgy! Most pedig felelj arra, a mit kérdezek, és az Isten nyugasztalja meg a búbos fehér tyúk csirkéit. Hogy viselte magát Sándor, mióta távol voltam?

—Sándor mindig jó fiú volt!—kiáltott az öreg asszonyság hirtelen kisugárzó tekintettel.

—Nem vettél rajta észre valamit, mintha boldogtalan volna?

—Sándor megérdemli, hogy mindig a legboldogabb legyen,—mondá az öreg asszonyság erélyesen.

—Nem azt kérdezem, mit érdemel Sándor,—mondá Atlasz úr kissé türelmetlenül,—hanem te mit vettél rajta észre? Nem látszik-e, mintha elégedetlen, rossz kedvű, szomorú volna? Nem mondta neked, hogy már megunta azt a ... azt a ... Boglár Klárát?

—A feleségét?

—Jól van no, hát a feleségét,—tört ki Atlasz úr elkeseredetten.—Azt kérdem, nem mondott-e neked ilyes valamit?

—Hogy mondott volna, mikor soha sem beszél velem róla?

—Soha sem beszél róla? Hm! Ez lehet jó jel is, rossz is. Hát egymás iránt, hogy viselik magokat? Vettél észre valamit?

—Hogy vettem volna észre valamit, mikor soha sem látom őket együtt?

—Soha sem látod együtt? Hát az ebédnél?

—Gyöngélkedtem és mindig a szobába hozattam az ebédet.

—És ők nem jöttek ide, hogy neked társaságod legyen és ne und halálra magadat?

—Nem untam magamat, ablakomból mindig elég mulatságom volt a majorsággal.

—Forduljon föl a majorság!—dörmögött Atlasz úr.—Nem a majorságról kérdezlek, hanem azt akarom tudni, hogy ők soha sem jöttek hozzád, mikor tudták, hogy beteg vagy és nem mehetsz ki a szobából?

—Sándor mindennap eljött hozzám és megkérdezte, hogy vagyok és mit csinálok,—felelt büszkén az öreg asszonyság.

—Hát az a másik?

—Minek jött volna? Én nem kívánkoztam utána, nem is tudnék vele beszélni, s azt sem tudom, tegezzem-e vagy nagyságos asszonynak szólítsam? Egyszer volt itt, körülfordult a szobában, megkérdezte, nincs-e valami kívánságom, azután elment.

—És te mit feleltél neki?

—Semmit. Nem tudtam, mit mondjak.

—Kezet csókolt?

—Eszébe sem jutott. De nem is szerettem volna. Hiszen oly nagyúriasan viseli magát, hogy még én csókolhatnék neki kezet.

—Még csak az kellene! A koldús ivadék! Többet aztán nem jött a szobádba?

—Hála Istennek, nem; én sem kívánkoztam utána.

—Hát a háziasszonyi dolgokban nem jött hozzád tanácsot kérni?

—Háziasszonyi dolgokban!—kiáltott az öreg asszonyság a tőle telhető keserűséggel.—Ki a háziasszony? Én nem vagyok háziasszony. Mióta Sándor megházasodott, engem többé meg sem kérdeztek, az ő felesége vett át mindent, ő most a háziasszony, és engem számba sem vesz, mint ha idegen vendég volnék a házunkban.

Valóban úgy is állt a dolog. Ha valami hibája volt Klárának, bizonyára az volt, hogy keveset törődött Sándor szüleivel, nem igyekezett hozzájok közeledni, megnyerni szeretetöket. Nem megvetésből vagy tiszteletlenségből, hanem megszokásból. Így szokta meg, mikor még vendég volt e házban, így tapasztalta mindenkinél s gondatlanságában eszébe sem jutott, hogy e helyzeten neki illenék változtatást tennie. Megszokta, hogy az öregek mindig szerényen és hallgatva visszahúzódjanak az asztal végére, s úgy találta, hogy ott egészen helyökön vannak és jól érzik magokat. Gondolkozásuk, szokásaik, modoruk, kedvteléseik közt oly véghetetlen távolságot látott, hogy eszébe sem jutott a közeledés. Bizonyára, ha valaki figyelmezteti kötelességére, megtette volna az első lépést, mert nem viseltetett semmi rossz indulattal Sándor szülei iránt, egyszerűen nem vette őket észre; de senki sem figyelmeztette; Sándor lelkét sokkal jobban elfoglalta a szívében őrlő féreg, hogysem észre vett volna valamit, a mi szerelmén és gyötrő kétségein túl feküdt, az egyetlen tanácsadó pedig, a ki oldala mellett állt, a plébános, maga is egészen természetesnek találta e helyzetet s a maga részéről sem tartotta nagyobb figyelemre méltóknak a ki nem keresztelkedett öregeket. Ezek meg épen nem közeledtek Klárához, s hideg vagy félénk visszavonulásukkal teljesen lehetetlenné tették, hogy a közeledés szüksége eszébe jusson.

Így maradt továbbra is, Atlasz úr visszaérkezése után. Az öregek hallgattak, visszahúzódtak s hagytak mindent úgy menni, mint Sándor rendelte. Atlasz úr, mióta a levél fölfedezésével oly szerencsétlen bakot lőtt, nem mert többé Sándor előtt felesége ellen szólni, csak titokban duzzogott és leste, mikor fog kihülni végre Sándor szerelme és mikor fog megnyílni a szeme, a minek, Góg Ferencz állitása szerint, előbb-utóbb be kell következnie.

Ez érdemes görnyedező uraság gyakran tett látogatást az Atlasz-katélyban, s nem ragaszkodott a társadalmi formasághoz, mint Lilla húga, a ki az első látogatást várja az új pár részéről s addig nem vesz róla tudomást. Góg Ferencz különben mást is tud beszélni szeretett Lilla húgáról, midőn Atlasz úrral szobájába vonul vagy hosszú sétákat tesz vele a kertben és a mezőn. Atlasz úr arcza ilyenkor fölvidul s keble új reményekkel telik el, mert Góg Ferencz igen tudós uraság, s egyaránt járatos az emberi szív rejtelmeiben és a törvény paragraphusaiban.

De a szép Lilla és a szomszéd úri családok mind hiába várták az első látogatást. Klárának egy csepp kedve sem volt tovább szőni az ismeretséget azokkal, kikkel menyegzője napján futólag találkozott az Atlasz-kastélyban, s örült, hogy Sándor nem sürgeti a látogatásokat s nem látszik kedvelni a szomszédolást. Talán nem örült volna annyira, ha megtudja valódi okát, miért vonul vissza Sándor a világtól s miért nem viszi őt sehová. A gonosz féreg folyton ott őrölt a szívben, s a gyötrő képzelem egyre azt súgta fülébe: hátha igaz volt? hátha újra igaz lesz, ha alkalom kerül rá?

Mindig otthon ült, mindig őrizte nejét, mint a sárkány féltett kincsét, együtt ment vele lovagolni, kocsizni, elvitte a városba, ha néha dolga akadt, és Klára boldog volt, mert csak a soha nem szűnő, mindig telhetetlen szerelem jeleit látta ebben; s nem pillantotta meg a sötét gyanut, mely mozdulatlanul ott ült a szerelmes epedéssel ránéző szem egyik szögletében.

Ez alatt kinn a világban,—a világ itt a szomszéd falvak és puszták birtokosait jelentvén,—vígan garázdálkodott a legféktelenebb pletyka. Elfogadott és senki által kétségbe nem vont igazságként beszélték, hogy Atlasz Sándor esküvője után egy nappal rájött arra, hogy nejének szeretője van, hogy meg is verekedett vele, de nem ölte meg, a szerető felgyógyult, s titokban újra folytatja viszonyát a fiatal asszonynyal, a férj gyanakszik, de még nem jött nyomára semminek, azért tartja zár alatt feleségét, őrzi és lesi minden lépését, hogy ha kellő bizonyitékokat szerez, megindíthassa a válópert.

Góg Ferencz híven megvitte Atlasz urnak e különféle érdekes pletykákat, és Atlasz úrnak nem volt annyi erkölcsi érzéke, hogy azt lássa bennök, a mi fiára és saját nevére nézve megalázó; csak azt látta, hogy Sándor házasságát mindenki szerencsétlenségnek tartja; csak azt várta és leste, mikor jut Sándor is e meggyőződésre, hogy aztán elűzze a gyűlölt asszonyt és nőül vegye a milliomos özvegyet, a ki még mindig készen vár reá.

És a milliomos házasság napról napra égetőbb szükséggé lett. A gazdaság sülyedt, Sándor nem sokat törődött vele, össze-vissza ment minden, a termés nem ütött be, a gabona-árak hanyatlottak, és Atlasz úr nem hogy kitisztult volna a vejétől átvállalt adósságokból, hanem még ujakat is csinált. A vidéken megrendült az Atlasz-név tekintélye s az eladósodott szomszédos földesurak úgy kezdtek róla beszélni, mint magokhoz hasonlóról. Nagy szükség van ilyenkor egy pár millióra!

Így telt el egy esztendő s újra közelgett Sándor napja, a nevezetes templomszentelésnek első évfordulója.

XI.

(Góg Ferencz fölfedezése.)

—Ha vendégeket hívunk neved napjára és meg akarjuk ünnepelni házasságunk évfordulóját,—mondá Klára férjének, mintegy két héttel Sándor napja előtt,—előbb látogatásokat kell tennünk.

—Látogatásokat? Hol?—kérdé Sándor, csaknem megriadva. Az őrjöngő képzelem, mely mindig résen állt, egyszerre megragadta lelkét, s úgy érezte, mintha valami láthatatlan daemon vállára hajolnék s izzó lehelletével fülébe súgná: vigyázz, őt keresi, reá akar találni.

—Hol?—felelt nevetve Klára.—Azoknál, a kiket meg akarunk hívni. Máskép akár sértésnek vehetik a meghívást, s joggal megtehetik, hogy el sem jönnek. Úgyis már régen meg kellett volna tennünk a köteles látogatásokat, de biz én nem nagyon törtem magamat a derék pletykázó szomszédok után, sokkal jobb volt nekem itt, egyedül, a te oldalodon.

—És most miért kívánkozol az emberek közé?—kérdé Sándor.

—Nehéz fejed van ma, öregem,—mondá Klára mosolyogva és megkopogtatta újjával Sándor homlokát.—Nem épen most mondtam, hogy előbb meg kell látogatnunk azokat, a kiket meg akarunk hívni?

—Őrült vagyok, valóban azt kell hinnem, hogy őrült vagyok,—gondolá magában Sándor, erősen megrázva magát, mintha le akarna dobni válláról valami reá nehezedő terhet. Szeméből eltünt a sötét árnyék, megfogta neje kezét, ajkához emelte, s azután mintha valami nagy megbántásért akarna bocsánatot kérni, oly bűnbánó tekintettel nézett szemébe, hogy Klára elnevette magát.

—No hát, látom, megadod magadat, édes bolondom,—mondá vígan,—és megbántad bűnödet, hogy ellenkezni mertél a te okos feleségeddel. Bár ne kellett volna engedned, bár továbbra is itthon maradhatnánk, egyedül, egymásnak élve. De hiába, emberek közt élünk, meg kell adnunk magunkat helyzetünknek. Nézd, összeírtam a látogatni való házakat; sorra veszszük őket és egy hét alatt elvégezzük. De még ma kell megkezdenünk, hogy ki ne fogyjunk az időből. Menjünk öltözni, aztán fogass be, és induljunk neki a keserves gyönyörűségnek.

A látogatások a rendes módon folytak le, a mint e hivatalos bemutatásfélék falusi házaknál történni szoktak. Nagy öröm a megtiszteltetés fölött, szemrehányások az eddigi mellőzés miatt, igéretek a jövőre, toilettek gyors szemléje és titkos megbirálása, uzsonna, ház és kert bemutatása s melegében egy kis jellemrajz a vidék társadalmáról. Azok a pletykák, melyek már csaknem egy éve keringtek a környék társaságában, nem akadályozták, hogy az új házaspár első látogatását mindenütt szívesen ne fogadják.

—Nézd, összeírtam a látogatni való házakat.

Nagy kiváncsisággal és érdeklődéssel nézték Klárát, mint annyi regényes történet hősnőjét, s ha a nők eleinte feszesek és hidegek akartak is iránta lenni, bizalmas, könnyed, nyájas modora csakhamar elüzött minden feszességet, s mindnyájan elismerték, hogy ez a kellemes, finom eleven asszony nem maradhat hű olyan falusi tuskóhoz, mint Sándor, és a férfiak, kikkel barátságosan kezet fogott s oly vidáman enyelgett, mint régi ismerősökkel, titkon azt remélték, hogy e kedves fiatal asszonyt könnyű lesz meghódítni s Lándsa Jenő után még rájuk is kerülhet a sor.

Klára semmit sem sejtett e merész vágyakból s nyugodtan és jó kedvvel folytatta tovább a látogatások egyhangú robotmunkáját. Azt sem vette észre, férje mily kínos figyelemmel kiséri minden házban szeme tekintetét, mint vizsgálja a férfiak arczát, kikkel találkoznak, mint lesi szavaikat s kész hallgatózni is, ha azt sejti, hogy valamely félrevonult csoportban rólok beszélnek. Nem vett észre semmit, s nem is volt módja megtudni valamit férje titkos gyötrelmeiről. Sándor minden látogatás után újra őrült bolondnak nevezte magát, és föltette, hogy ezentúl jobban fog parancsolni gonosz képzelmének.

A látogatások rendjében utolsónak maradt Volkán Ádámné. A szép bajuszos menyecske nem szokott ahhoz, hogy érzelmeit palástolja, s épen nem volt rabja ama nagyvilági szokásnak, hogy jó arczot mutasson annak is, a kit ki nem állhat. Biz ő nem mondta Klárának, hogy örül kedves látogatásának, szemrehányást sem tett neki, hogy eddig megfosztotta e véghetetlen gyönyörüségtől, hanem egy párszor keményen, daczosan végig mérte s vetett reá egy pár olyan pillantást, mintha szemével keresztül akarná ütni szivét. Szeretett volna szóval is sebezni s egy pár csípős, finom megjegyzéssel tudtára adni e gyülölt asszonynak, hogy ismeri szerelmi kalandjait s nem tartja méltónak a maga társaságára; de nem tudott szólni, a csipős finomság nem állt rendelkezésére a tenyeres-talpas szép özvegynek, s Klára könnyed, barátságos, föl sem vevő viselete annyira kihozta sodrából, hogy csak zavartan tudott egy pár szót mondani és meg kellett elégednie szemének lesujtó fegyverével.

Csak egyszer tudta annyira összeszedni nehéz szellemét, hogy egy pár szót mondjon, melyekkel, mint hitte, finoman, de halálosan megsebezhette ellenségét. Sándor, ki nem látta Góg Ferenczet, hogy valamit mondjon a nehezen gördülő társalgás lendítésére, kérdezősködni kezdett a nagybácsi hollétéről.

—Nincs itt, Pestre utazott,—felelt Lilla, kemény oldalpillantást vetve Klárára.—De nem sokára haza jő, hogy lerántsa valakinek az álarczát.

De Klára nem mutatta, mintha találva érezné magát Góg Ferencz álarcz-rángatása által, s nem vette észre, hogy Sándor arcza elsötétül.

Midőn haza felé hajtottak, Sándor komor és hallgatag volt, s alig felelt egy-két szóval neje gondtalan, vidám csevegésére, melylyel szemlét tartott a legutolsó látogatások fölött. Midőn végre a bajuszos özvegyre került a sor, Sándor fölriadt merengéséből s haragosan fölkiáltott:

—Kellemetlen, gonosz lelkű asszony! Ki nem állhatom.

—Én inkább ügyetlennek találom szegényt,—mondá Klára nevetve.

—Szétküldted már a meghívókat Sándor napjára?

—Még nem. Holnap fogom megírni.

—Szeretném, ha ennek az asszonynak nem küldenél.

—Minek megsérteni szegény fejét? Az ilyen mellőzés vidéken örökös haragot vonhat maga után.

—Bánom is én!—kiáltott Sándor hevesen—Nem akarom, hogy ez asszony házamba tegye a lábát.

De midőn másnap a meghívók szétküldésére került a sor, s Atlasz úr megtudta, hogy Volkánékat ki akarják hagyni, olyan jajveszékelést csapott, hogy Sándor kénytelen volt engedni s nekik is elküldte a meghívót.

Az ünnepi évfordulóra azonban más vendég is jelentkezett. Klára örömmel futott Sándor elé, kezében nyitott levéllel. Atyja írta, esküvőjök évfordulójára ő is el fog jönni. Boglár Kálmán ez év alatt is folytatta vándorló életpályáját, s bár leányának többször írt, eddig mindig vonakodott meghívásának engedni. Annál nagyobb örömmel töltötte el most lelkét a viszontlátás reménye. Csak az nem tetszett neki, hogy atyja, a mint levelében írta, a plébános vendége lesz a néhány napra, melyet itt fog tölteni.

—Miért nem száll hozzánk?—kérdé férjétől.—Nincs-e nálunk sokkal több kényelem, s nem volt-e hosszú ideig e kastély lakója, mikor még semmi kapocs sem csatolta hozzá? Akkor jól érezte itt magát, s most, mikor leányához jöhetne, idegen házban keres lakást. Mit jelent ez?

—Nem értem, de nem is fogom engedni,—mondá Sándor.—Ha máskép nem akar, erőszakkal hozatom ide. Az volna még szép, hogy ilyen rossz hirbe hozza házunk vendégszeretetét. Vagy talán megsértette valaki, mikor utoljára itt volt?—kérdé Atlasz úrhoz fordulva, ki leeresztett orral hallgatta e szóváltást.

—Ki sértette meg? Én nem sértettem meg!—kiáltott Atlasz úr.—Én pontosan kifizettem a számláját és annyi pezsgőt adtam neki inni, a mennyi csak bele fért.

Ugyanaz nap, melyen Boglár Kálmán levele érkezett, megjött Manó is. Díszesen, hangosan beszélve s jobban henczegve, mint valaha. Klárát csak futólag, félvállról s alig titkolt gúnyos mosolylyal üdvözölte. Atlasz úr most már nem volt úgy elragadtatva elsőszülöttje látogatásától, mint azelőtt. Tudta, hogy e látogatások mindig nehéz pénzbeli áldozatokkal járnak, a mennyiben e nagyvilági fia rendesen olyankor jött haza, mikor adósságai már nagyon meggyűltek. Eddig könnyen fizethette Atlasz úr e látogatási díjakat; de most reá magára is nehéz terhek súlyosodtak, pénztára üres volt, s minden rendkívüli kiadás új kölcsönt tett volna szükségessé. Ezt meg is mondta Manónak, mikor az öreg asszonyság szobájában magokra maradtak.

—Hát ki mondta, hogy fizetned kell érettem? Hát kértem én tőled pénzt? Nagyszerű!—felelt Manó, sértett méltósággal, végig nyújtózva a pamlagon.

—Nagyon örülök, hogy nem kell érted fizetnem,—mondá Atlasz úr megkönnyebbült sóhajjal,—és ha megsértettelek, inkább bocsánatot kérek tőled.

—Azt nem kívánom, öreg,—felelt Manó nagylelkűleg.—Elég nekem, ha elismered, hogy én is jó fiad vagyok, nemcsak Sándor, s megérdemlem épen oly gondoskodásodat, mint ő.

—Mégis jó fiú ez a Manó,—szólt közbe az öreg asszonyság az ablak mellől, szokása szerint könnyekig megindulva, mikor valamelyik gyermekéről volt szó.

—Mondtam én, hogy nem jó fiú a Manó?—kérdé Atlasz úr méltósággal.—Ha valaki adósságot csinál, azért még lehet jó fiú, és én csak attól féltem, hogy megint egy csomó adóssággal jött haza, mint rendesen.

—Mondtam én, hogy nincs adósságom?—kérdé Manó.

—Micsoda!—kiáltott Atlasz úr egyszerre felszökve helyéről.—Bolonddá tartasz engem? Nem épen most mondtad, hogy nincs új adósságod?

—Azt én nem mondtam, csak azt mondtam, hogy nem kell értem fizetned. Ha pedig nem neked kell fizetned, azt hiszem, rád nézve mindegy, akár van adósságom, akár nincs. Ez csak világos.

—Nem egészen világos,—mondá Atlasz úr komoran, míg az öreg asszonyság, mintegy sejtve a közelgő vihart, félénken karszékébe bújt.—Nem egészen világos. Csak akkor volna világos, ha tudnám, kivel akarod kifizettetni az adósságodat?

—Már ki van fizetve.

—Ej! azt a derék embert szeretném ismerni, a ki a mások adósságát kifizeti,—mondá Atlasz úr hitetlen gúnynyal.—Nekem is szükségem volna ilyen jó barátra. Mondd meg a nevét, talán kifizeti az én adósságaimat is.

—A neve Góg Ferencz.

—Úgy! A neve Góg Ferencz!—kiáltott Atlasz úr leeresztett orral.—A Góg Ferencz igen derék, nyájas, udvarias, alázatos uraság; de nem hiszem, hogy csupa barátságból kifizetné a mások adósságait.

—Nem is barátságból fizette ki, hanem tisztességes kamatért. Még váltót sem kívánt; megelégszik azzal, ha a kötelezvényt betábláztatom a jószágomra.

—A jószágodra? A te jószágodra?—kérdé Atlasz úr roppant csodálkozással.—Van neked jószágod? Hol van a te jószágod?

—És ezt apa kérdi elsőszülött fiától!

—Akarod talán mondani, hogy az én jószágomra fogod betábláztatni a Góg Ferencz követelését?

—Isten mentsen! Nem a te jószágodra, hanem az én részemre, mely engem, mint elsőszülött fiadat jogosan megillet.

—Jaj nekem!—kiáltott Atlasz úr, kétségbeesetten,—ha így folytatod, utoljára nem marad semmi a jószágból, a mi téged jogosan meg fog illetni.

—No, csak ne jajveszékelj, öreg,—mondá Manó előkelő higgadtsággal.—Ha megsúgok neked valamit, ki fogsz ugrani a bőrödből.

—Már is vagyok olyan kedvben, hogy szeretnék kiugrani a bőrömből.

—De a mit én mondok, attól örömödben fogsz kiugrani. Góg Ferencz nem lett volna olyan nagylelkű és én nem fogadtam volna el segítségét, ha nem tesz olyan fölfedezést, olyan nagy fölfedezést, mely egy csapással helyre hozza minden bajunkat.

—Micsoda fölfedezést tett a Góg Ferencz? Talán föltalálta másodszor a puskaport?

—Nem a puskaport, hanem Lándsa Jenőt.

—Ah! ah! ah!—hebegett Atlasz úr, szörnyű meglepetéssel.—A Lándsa Jenőt? Azt a Lándsa Jenőt, a ki...

—Csitt!—intett Manó, az öreg asszonyság felé vágva szemével, ki székében tehetetlenül hátradőlve, néma rémülettel, vigasztalan tekintettel hallgatta férje és fia párbeszédét.

—Igazad van,—dörmögött Atlasz úr,—nem az ő eszéhez valók ezek a dolgok. Menjünk a kertbe, fiam, tegyünk egy kis sétát, azalatt majd nyugodtabban beszélhetünk.

Mialatt Manó fölemelkedett vízszintes helyzetéből s előkereste kalapját, az öreg asszonyság előre hajlott székén s aggódva kérdé:

—Úgy-e, már nem haragszol Manóra? Úgy-e, nem azért hívtad a kertbe, hogy megverd?

—Ne félj, mama,—kiáltott Manó nevetve.—Atlasz Manót senki sem veri meg, még az apja sem. Különben is én most olyan örömhírt mondtam az öregnek, hogy nem verést, hanem csókot várok tőle.

—Igaz ez?—kérdé az öreg asszonyság, félénken férjére nézve.

—Igaz, igaz,—mondá türelmetlenül Atlasz úr.—Te is csókold meg a fiadat, és maradj nyugodtan a székedben s edd meg jó étvágygyal a czukros gesztenyédet.

Mihelyt kiléptek az ajtón, Atlasz úr mohó kiváncsisággal sürgeté Manót a beszédre.

—A dolog így történt,—kezdé Manó szivarra gyújtva, a mint a lépcsőn lefelé mentek.—Góg Ferencz barátunk, a ki, mint tudod, igen élelmes, furfangos, éles szemű, vizsla orrú úri ember, de a mellett családunknak nagy tisztelője és hűséges barátja—

—Száz esztendeig éljen,—szólt közbe Atlasz úr.

—Erről a kifejezésről leszokhatnál,—mondá Manó rosszalólag,—mindjárt rád ismernek, hogy zsidó vagy. Hogy tehát Góg Ferenczre térjünk, ez a jeles férfiú már egy éve kutatja Lándsa Jenő nyomát. Nehéz volt rátalálnia, mert ez az ember egészen eltűnt a társaságból s régi ismerősei is elvesztették szem elől. De Góg Ferencz furfangjával s a szép Lilla pénzével mindennek nyomára lehet jutni. Megtudták, hogy Lándsa Jenő sok ideig a külföldön kóborolt és különféle nevek alatt szerepelt, leginkább a világhírű játékbarlangokban. Sokan hamis játékosnak is mondták; annyi bizonyos, hogy sehol sem maradt hosszú ideig s a legtöbb helyről erőszakos módon távolították el, más szóval, kidobták. Ellenben hamis játékos volta ellen szól az a tény, hogy nem tudott zöld ágra vergődni s a legújabb időben mindenéből kizsebelve, egy krajczár nélkül vetődött vissza hazánk fővárosába.

—Ilyen férj illett volna a Boglár Kálmán családjába,—szólt közbe az engesztelhetetlen Atlasz Samu.

—Várj csak, még bele juthat. Góg Ferencz, a ki folytonosan kutatta nyomát, itt végre rá akadt. Ismeretséget kötött vele, megbarátkoztak. Hozzám is elhozta és bemutatta nekem. Mi is jó barátok vagyunk.

—Jó barátja vagy ennek a haszontalan embernek?

—Haszontalan ember, de finom gavallér, a kinek ha elég pénze van, akkor nem haszontalan ember. Most pedig van elég pénze. Góg Ferencz pártfogásába vette s lehozta magával a sarlósi kastélyba.

—Micsoda! Itt van most? Ilyen közel hozzánk?

—Egy vonaton jöttünk, s mondhatom, az egész úton igen jól mulattunk vele. Pompás ficzkó!

—Ha olyan pompás ficzkó, még bele szeret a Lilla nagysága és feleségül megy hozzá,—jegyzé meg Atlasz úr aggódva.

—Attól ne tarts! Ez a tűzről pattant menyecske, Isten tudja miért, halálosan bele van bolondulva Sándorba. Tudom a nagybátyjától. Hiszen a szegény Góg Ferencz is nem annyira hozzánk való tiszteletből, hanem húga kedvéért tette tűvé egész Európát ez után a Lándsa Jenő után. Azt mondja, húgának nincs sem éjjele, sem nappala, mióta Sándor másnak a férje, s csak az a remény tartja vissza az öngyilkosságtól, hogy Sándor elválik nejétől és őt veszi feleségül. Csodálatos, de úgy van!

—Miért volna csodálatos?—jegyzé meg Atlasz úr büszkén.—A Sándor szép fiú, nagyon szép fiú.

—Vannak más szép fiúk is a világon, a kik valamivel finomabbak is Sándornál. De az ízlés ellen nem lehet vitatkozni. Elég az hozzá, hogy a dolog így áll. Sándornak el kell válnia feleségétől, ez az első lépés, s erre biztos eszköz lesz Lándsa Jenő barátom. Ha valaha szeretője volt Klárának,—a mit erősen hiszek, ismerem az asszonyokat,—úgy a találkozás új lángra lobbantja szerelmöket, megszöknek vagy Sándor rajta kapja őket, s akkor nincs más hátra, mint a válópör. Ha pedig nem volt szeretője, Sándor tudja a történt dolgokat, féltékenynyé lesz s a féltékeny emberrel mindent el lehet hitetni. Így is, úgy is válópör a vége, s nekünk ez a czél szentesíti az eszközöket.

—És Sándor, boldog lesz,—tevé hozzá Atlasz Úr, teljes meggyőződéssel,—csak akkor lesz igazán boldog, ha ezt a szép és milliomos özvegyet elveszi. Tudom én, hogy most boldogtalan. Hiába tetteti magát, hiába csókolgatja a Boglár Klára kezét, jól látom én, hogy sokszor szomorú és ökölre szorítja a markát. Isten áldja meg a Góg Ferencz uraságot, hogy kitalálta a módját, melylyel boldoggá fogjuk tenni a fiamat.

—No hát, mégis rossz néven veszed tőlem, hogy elfogadtam segítségét és követelését be akarom tábláztatni a jószágomra?

—Már megint a jószágodról beszélsz?

—Igen is, arról beszélek. Most épen jó kedvedben vagy, tisztába hozhatjuk ezt a kényes kérdést. Elsőszülött fiad vagyok s nem akarok rövidséget szenvedni testvéreim kedvéért. Sándorra már ráírattad a tiszavégi részt, Eveline férjének kétszer megvetted a mátraalji jószágot: én is követelek magamnak legalább annyi ingatlant. Aztán nem bánom, haszonbérbe adom neked, kezeld te, csak fizesd meg pontosan az évi bérletet s engedd, hogy annyi adósságot csináljak rá, a mennyi tetszik.

—Megbolondúltál te fiú, vagy engem tartasz bolondnak?—kiáltott Atlasz úr, újra elkeseredve.—Jószág kell neked csak azért, hogy adósságot csinálj rá? Ugyan szépen kezdenéd a gazdálkodást.

—Bízd azt csak reám. Tudom én, mit akarok. Azt is tudom, hogy az adósságot ki kell fizetni. Eddig is mindig kifizettem.

—Azaz, hogy én fizettem ki.

—No hát, épen ezt akarom kikerülni. Az én adósságaimat senki se fizesse ki kegyelemből, melyért kunyorálni kell és zsebre rakni egy porczió szidást. Független akarok lenni, jogom van rá, régóta nagykorú vagyok. Attól pedig ne félj, hogy elverem a vagyonomat. Nemsokára kifizetem adósságaimat, kitisztázom a jószágomat és én leszek a leggazdagabb mindnyájatok közt.

—Szeretném, ha engem is megtanítanál erre a titokra.

—Ahhoz te már öreg vagy. Te megtetted a kötelességedet, megszerezted az alapot, most már bízd a többit gyermekeidre. Én tisztában vagyok magammal. Nem is titkolózom előtted, röviden elmondom programmomat. Először is lemondok hivatalomról...

—Mit hallok! Megint újabb meglepetés! Hát miért mondasz le a hivatalodról?

—Mert ezen az úton nem lehet elég gyorsan haladni. A szamárlajtorja nem hozzám való. Én nem mászom, hanem ugrom, nagyot ugrom. Megválasztatom magamat itt a kerületünkben képviselőnek, s aztán nyitva áll előttem a világ egészen a miniszterségig, nem számítva a milliomos pártit, mely akkor reám vár s melyhez képest a te bajuszos özvegyed csak sifli.

E fényes perspectiva ismét elkápráztatta Atlasz úr szemét s a pillanatnyi elkeseredés után a régi csodálattal és elragadtatással nézett ragyogó elsőszülöttjére. Mégis csak benne van a legtöbb tehetség gyermekei közt s ő fogja legmagasabbra emelni az Atlasz nevet. Ebbeli elragadtatásában nem is vizsgálta mélyebben a hivatalról való lemondás kérdését s így nem is tudta meg, hogy Manó merész költői szabadsággal jövő időt tett a múlt helyére, a mennyiben lemondása már befejezett tény volt s nem csupán szabad elhatározásának, hanem még inkább a miniszter bizalmas fölszólításának következménye, a ki már megúnta jobb kezének hanyagságát s barátságosan tudtára adta, hogy a végkielégítés készen van számára.

De Atlasz úrnak ezt nem kellett tudnia, s teljes gyönyörűséggel fürösztötte lelkét fia fényes jövőjében. Ha gyermekeiről volt szó, akkor gyönge és együgyű volt. Egészen megnyugodott hát elsőszülöttjének új programmjában s megigérte neki, hogy a többi kérdést majd rendbe hozza az ünnep után, mikor talán Sándor dolgával is jobban tisztába jönnek. Akkor majd Eveline is itt lesz s közös egyetértéssel állapíthatják meg az osztozást.

—Eveline nem fog lejönni,—mondá erre Manó.—Tiszteltet és azt izenteti, hogy addig nem teszi lábát a kastélyba, míg ez a nőszemély, ez a Klára itt a háziasszony.

—Itt van ni!—sóhajtott Atlasz úr, keserűen.—Már saját leányomat is elüldözi a házamból. Oh, ez a Boglár Klára csak az én veszedelmemre született e világra!

—Ne búsulj, öreg,—vígasztalá Manó a kesergő apát.—Gondolj Góg Ferencz fölfedezésére. Nemsokára megszabadúlunk e nyűgtől és az Atlasz-család napja új fénynyel fog fölemelkedni a magas égre.

XII.

(Az első évforduló.)

Körűlbelül ismét az a társaság van együtt, mely ma egy éve töltötte be az Atlasz-kastély termeit; de a színe még sem egészen ugyanaz. Most nem a meggazdagodott zsidók uraskodásán mosolyognak és mérgelődnek a környék elszegényedett ősurai; sokkal mélyebb, általánosabb, hogy úgy mondjam emberiebb érdek tartja elfoglalva figyelmöket, táplálja társalgásukat, tartja ébren kárörömüket: a pletyka, a halhatatlan pletyka. Sőt talán a botrány is. Híre futott, senki sem tudta, mily forrásból, de mindenki suttogott róla, hogy ma valami érdekes fog történni, talán oly katastropha, melyből évekig el fognak élni az embertársak dolgaival foglalkozó nyelvek. Mindenki erről gondolkozik, erről suttog, ezért lesi figyelmesen a háziaknak, kivált a fiatal házaspárnak mozdulatait, arczkifejezését, s a titkolózás, suttogás, apró csoportok alakulása, a feszűltség és nyugtalanság olyan színt ad a társaságnak, mint ha csupa összeesküvők gyűléseznének, kik a jelszót várják a lázadás zászlójának kitűzésére.

Másban is különbözik a társaság a tavalyitól. Hiányzik az egyházi színezet, a papi elem uralkodó szereplése. Az úri társaság nem megy templomba délelőtt, a búcsú napját csak a köznép ünnepli meg. Nincs itt az apátkanonok úr virító vörös színeivel, s a plébános annyira el van foglalva a faluban hivatalos ünnepi teendőivel, hogy egy pillanatra sem nézhetett be a kastélyba, sőt talán még az ebédre sem fog eljönni. Sándor legalább külön nem hívta meg, régen nem is találkozott vele.

Egy év óta nagyon meglazult a viszony a földesúr és papja közt. A közös vadászatok, kocsizások, kirándulások egészen elmaradtak. Sándor sokkal jobban el volt foglalva örökös tépelődéseivel, sokkal kitartóbban őrizte nejét, hogysem kedve vagy ideje lett volna régi mulatságaira. A plébánostól elidegenedett; kellemetlen érzés vett rajta erőt, ha látta vagy beszélni kellett vele; feszesen, kényelmetlenül érezte magát társaságában, mintha őt is felelőssé tette volna titkos gyötrelmeiért, vagy mintha érezné, hogy ez ember lelkébe lát és restelkednék előtte.

És valóban, a plébános volt az egyetlen, ki lelkébe látott Sándornak, ki tisztán olvasta arczán emésztő küzdelmeit és aggódó figyelemmel kisérte e különös benső harczot gyanakodó képzelme és józan esze között. De nem tehetett mást, mint, figyelni és várni. Tudta, hogy látása kellemetlen Sándornak, mert újra meg újra eszébe juttatja kínzó titkát s fölébreszti tépelődések; nem is kereste föl sokszor, csak épen annyiszor, a mennyi szükséges volt arra, hogy fentartsa a jó viszony külső színét, hogy figyelemmel kisérje Klárát és segítségére lehessen, ha nyugalmát fenyegetve látná.

A vendégek nagyrészt már összegyűltek s a kastély termeiben, melyek az ünnepnapra mind ki voltak nyitva és földíszítve, kisebb-nagyobb csoportokra oszolva halkan beszélgettek és várni látszottak valamit, magok sem tudták, mit. De Manó, úgy látszék, többet tudott; diadalmas arczczal s izgatottan járt föl s alá a hullámzó csoportok közt, gyakran kitekintve az ablakon s néha-néha jelentős pillantást vetve Atlasz úrra, ki a terem egyik szögletében ült, hallgatva és magányosan. Az öreg asszonyság nem volt mellette; nem érezte magát egészen jól s meg akarták kímélni a nagy vendéglátás izgalmaitól s egyebektől is, melyeknek bekövetkezését várták.

Klára is nyugtalan volt. Atyja még most sem érkezett meg. Mialatt vendégeit fogadta s a különböző csoportokkal beszélgetett, sokszor tekintett izgatottan a nagy ajtó felé. Sándornak is feltünt ez, ki folyton neje nyomában járt és szokása szerint e nyugtalanságot is a maga módja szerint magyarázta.

—Kire várhat oly türelmetlenűl?—gondolá magában.—Szeme minduntalan az ajtó felé fordúl, arcza földerűl és kipirúl az örömtől, ha az ajtó nyílik s újra elszomorodik, ha közömbös ember lép be rajta. Valakit vár, annyi bizonyos. Ki lehet az? Ki lehet az?

E pillanatban megnyilt az ajtó s három tagból álló társaság lépett be. Volkán Ádámné, Góg Ferencz és egy ismeretlen fiatal ember. A bajuszos menyecske arcza sugárzott a diadaltól, feje, füle, nyaka, karja villogott a gyémántoktól; csupa fény és ragyogás volt, hogy szinte elkáprázott a szem, ha rá nézett. Mind a hárman egyenesen Sándor felé siettek, ki a terem tulsó végén állt Klára mellett és arczát vizsgálta. Észrevette, hogy egy pillanatra elhalványult s szemében kellemetlen meglepetés kifejezése látszott; de gyorsan erőt vett magán, s nyugodtan, bár nem szokott mosolyával várta feléje siető vendégeit.

—Repeső örömmel fogadtuk a kegyes meghívást, mely ismét megnyitá előttünk e főúri hajlék fényes termeit,—kezdé Góg Ferencz, mint a társaság szónoka, két rét görnyedve a nagy alázatosságtól, midőn Sándor elé értek.—És íme siettünk eleget tenni a megtisztelő meghívásnak, sőt ismerve e kastély vendégszeretetét, megengedtük magunknak ama merészséget, hogy szerény házunk vendégét is magunkkal hozzuk, kit ezennel van szerencsém bemutatni Lándsa Jenő úr személyében.

Sándor egész teste úgy megrázkódott e név hallatára, mintha erős villamos ütés érte volna. Itt állt előtte az az ember, ki lázas álmainak állandó kísértete volt, itt áll szemben nejével, kit gyötrő képzelete egy év óta annyiszor kötött vele össze. Első gondolata, mely e név hallatára, ez ember láttára, agyába szökött, az volt, hogy Klára tudta jövetelét, őt várta oly türelmetlenűl, érette tekintett pirúlva-elhalványodva annyiszor az ajtó felé. A vér fejébe kezdett tódulni, lélekzete nehéz és rövid lett, erősen megragadta Klára kezét és sötéten arczára vetette szemét. Nagy erőfeszítésébe került, hogy féltékeny haragja rögtön ki nem tört rajta; de félig öntudatlanúl föltette magában, hogy várni, vigyázni fog s az első biztos jelre egész haragjával sújtja a bűnösöket.

Klára arczán azonban nem látott mást, mint kellemetlen meglepetést egy pillanatra, s ennek elmúltával nyugodt hidegséget. Góg Ferencz ünnepélyes bemutató szónoklatára, mely épen úgy hozzá volt intézve, mint Sándorhoz, csendesen meghajtotta fejét, nem nyújtva kezét egyiknek sem három vendége közűl, s aztán megfogva férje karját, el akart vele fordulni, hogy más vendégeihez menjen, mintha a bemutatás már be volna fejezve. De Sándor mozdulatlanúl állt, és midőn Klára kissé csodálkozva arczára nézett, akkor kezdte először észre venni, hogy férje lelkében erős háborgás megy végbe.

De ha Klára nem vesztette el nyugalmát, annál nagyobb meglepetés, zavar, megdöbbenés volt olvasható Lándsa Jenő arczán. Látszott, hogy nem volt elkészülve e találkozásra, nem tudta, kivel fog itt szemben állni. Góg Ferencz a színpadi hatás iránt kitünő érzéket tanúsított, midőn a meglepetést mindkét részen kölcsönössé tette; így mindenesetre nagyobb lesz a feltünés, s ha egyik nem árulja el magát, elárulhatja a másik, a miből önként következik a botrány és a többi. Számításában azonban, legalább egyelőre, mégis csalódott; Sándor sokkal jobban tudott uralkodni szenvedélyén, mint gondolta, s bár szemének és arczának nem parancsolhatott, tudott parancsolni nyelvének; Klára nyugodt hidegségében pedig csak előkelő megvetés látszott, melyet nemcsak a bemutatott fiatal ember, hanem bemutatói is magokra vehettek, a mint hogy a bajuszos menyecske magára is vette, s részint e fölötti boszúságában, részint csalódott reményében titkon erősen megcsípte Góg Ferencz karját, hogy ez érdemes nagybácsi elkékült és -zöldűlt bele.

Mindez sokkal rövidebb idő alatt történt, mint a mennyi elmondására szükséges. Alig egy pár pillanatig tartott, mialatt a vendégek, kik az egy esztendős pletykából többnyire ismerték Lándsa Jenő nevét, most e név hallatára várakozással tele, kiváncsian kezdtek csoportosúlni a beszélők körűl. Góg Ferencz jóvá akarta tenni a meghiúsult első hatást, s mintha csak most venné észre a vendége arczán tükröződő meglepetést, fölkiáltott:

—De mit látnak szemeim! Hiszen, úgy vélem észlelni, a bemutatás fölösleges volt s én tudtomon kívül régi ismerősöket hoztam össze. Lándsa barátom arczán és ő nagysága, mélyen tisztelt házi asszonyunk szemében úgy olvasom, hogy ez életben már találkoztak, bizonyosan a főúri körökben, melyeknek mindketten méltó díszei valának. Oh mily édes, a régi jó ismerősök találkozása! Oh mily boldognak magasztalom magamat, hogy szerény közvetítője lehettem ily édes találkozásnak!

És Góg Ferencz elragadtatott görnyedezéssel tekintett körűl a társaságban. Többeknek arczán gúnyos mosoly látszott, itt-ott vihogás hallatszott. A bajuszos özvegy is vihogott.

—Valóban én is úgy veszem észre,—szólt Sándor nagy erőfeszítéssel, tompa, rekedt hangon,—mintha ez úr és nőm ismernék egymást. Igazam van-e, valóban régi ismerősöddel hozott össze a véletlen?—folytatá Klárára emelve sötét tekintetét.

—Atyámmal hajdan annyi helyen fordúltam meg, annyi mindenféle emberrel találkoztam, hogy ez úr is köztük lehetett,—felelt Klára könnyedén, s aztán Sándor karjába fonva karját, elvonta e csoporttól s más vendégeihez ment vele, nyugodtan beszélgetve hol egygyel, hol mással, mint a háziasszony kötelessége. Sándor, kábultan, félig öntudatlanúl ment tovább neje karján, nem tudva, mit tegyen s nem merve az emberek szeme közé nézni. A beavatottak előtt úgy látszott, hogy az első vihar elvonúlt. Legalább a bajuszos menyecske így fogta föl a helyzetet s elégedetlenségét ki is fejezte szerencsétlen nagybátyja előtt, kit többször erősen karon csípett s halkan, de nagy méreggel ügyetlen vén bolondnak nevezett.

Most Manó is idején valónak látta a közbelépést.

—Isten hozott, kedves barátom, nagyon örülök, hogy meglátogattad házunkat,—kiáltott nagy hangon, mintha csak most venné észre Lándsa Jenőt s kinyújtott kézzel feléje sietett.—Jer, bemutatlak apámnak; az öreg is nagyon fog örűlni ismeretségednek. Reménylem, ezentúl gyakori, nagyon gyakori vendég lészsz házunkban.

Fenhangon, csaknem tüntető kiabálással beszélt, szüntelen a mindig messze vonuló Klára felé tekintgetve, mintha vele is, a társasággal is tudatni akarná, hogy mindez neki szól. Ezalatt Lándsa is magához tért első meglepetésének zavarából; mikor Manóval kezet fogott, arczán már ismét ott volt rendes hetyke, szemtelen tekintete, s a két kiváló nagyvilági fiatal ember karon fogva és hangos nevetgéléssel indúlt Atlasz úr felé, ki ez egész jelenet alatt szögletében maradt és feszűlt figyelemmel leste a történt dolgokat.

Mialatt Atlasz úr megismerkedett Lándsa Jenővel s nagy tisztelettel fogott kezet ez előkelő fiatal emberrel, kiben nem fia nyugalmának és becsületének megrontóját, hanem egész családjának megmentőjét látta; és mialatt a vendégek különféle csoportokra oszlottak, Klára oly ügyesen haladt végig közöttük Sándorral, csoportról csoportra megállva, és egy-egy szót váltva, hogy végre minden feltünés elkerülésével, észrevétlenűl a legvégső szobába jutottak, hol egyedül voltak.

—Úgy-e ügyesen ide hoztalak az ellenséges csatasorok tüzelése közt?—mondá nevetve s egy ablakmélyedésbe vonva férjét.

Sándor feje még mindig kábult volt, lelke zavarodott; agyában, keblében elszabadúltak lelánczolt gonosz szellemei és féktelenűl garázdálkodtak benne. Nem tudott neje arczába nézni, csak tompán, fojtott hangon kérdé, mit akar?

—Erre a Lándsa Jenőre akarlak figyelmeztetni. Jobban ismerem, mint mutattam; nagyon haszontalan ember, nem való tisztességes társaságba. Míg vendégeink itt vannak, ne csinálj botrányt, de azután jó lesz vagy Volkánékat figyelmeztetni vagy egyenesen röviden kiadni az útját.

—Majd kiadom az útját azzal, hogy megölöm,—felelt Sándor rekedten.

—Megölöd?—kérdé Klára meglepetve férje hangjától és tekintetétől.—Miért ölöd meg?

—Mert szeretőd volt, mert még mindig szeret, mert újra szeretőd akar lenni,—kiáltott Sándor hirtelen kitöréssel.

A gonosz szellemek egészen erőt vettek rajta s megfosztották eszének józanságától. Arcza kigyúladt, szeme szokatlan fénynyel villogott s valóban oly tekintettel nézett nejére, mintha e perczben gyilkolni tudna.

—Sándor!—sikoltott Klára rémülten és erősen megragadva kezét, mélyen szemébe tekintett.—Megőrültél?

—Tagadod, hogy egykor jegyesed volt?—kérdé Sándor felelet helyett.

—Miért tagadnám?—Nem tagadom,—felelt Klára, leküzdve felindulását, nyugodt hangon.—Honnan tudod, hogy az volt?

—Mindegy, akárhonnan tudom. Abból a forrásból többet is tudok.

—Ha az a forrás tiszta és igaz, csak azt tudhatod, hogy ez ember nyomorúlt, kiből kiábrándúltam, kit megvetettem és elkergettem magamtól.

—Vagy ő hagyott el, midőn látta, hogy nagyon is könnyű volt megnyernie szerelmedet.

—Nem tudok többé nyugodtan hallgatni.

—Sándor!—kiáltott Klára kiegyenesedve s arczát sötét pírral borítá a méltatlankodás érzése,—még egy ily szó és rögtön elhagyom házadat és soha többé nem térek vissza hozzád. Válaszsz! Akarod-e, hogy távozzam, vagy meghallgatsz nyugodtan?

—Nyugodtan! Nem tudok többé nyugodtan hallgatni. Elég sokáig erőltettem magamra a nyugalmat, nem bírom tovább, erőm megtörött. Egy éve hordozom e szörnyű szikrát lelkemben, egy éve küzdök emberfölötti erővel, hogy lángba ne borítsa véremet, össze ne perzselje agyvelőmet. Nem bírom tovább a harczot ez alattomos, soha nem szünő, mindig újra ébredő, gyilkos kétség ellen. Bizonyosságot akarok, világosságot akarok végre. Eleget szenvedtem; most már tudod. Ha arczomat komornak láttad, ha szemem sötéten elmerengett, ha kezedet hidegen toltam el magamtól, most már tudod, mi volt az oka. Titkoltam tőled kétségeimet, gyötrelmeimet, mert féltem, hogy elvesztem szerelmedet, és én szerettelek, oh! most is szeretlek, s ez a szerelem teszi oly halálossá kételkedésemet. Szánj meg engem Klára és légy őszinte hozzám.

Hangja, mely eleinte a fölindulástól reszketett, a vége felé, midőn szerelméről kezdett beszélni, ellágyult, könyörgésbe ment át. Szeméből lassanként eltünt az esztelen föllobbanás tüze, és szelídebb, enyhébb fény foglalta el helyét; de arczán, szemében, hangja remegésében oly boldogtalanság látszott, hogy Klára elfeledte a sértést, mely föllázítá önérzetét, s csak kimondhatatlan szánalmat érzett a szerencsétlen ember iránt.

—Szegény Sándorom, hiszen te beteg vagy, nagyon beteg vagy,—mondá halkan, melléje lépve és végig vonva kezét izzó homlokán.

—Érzem, tudom, nem tagadom, beteg vagyok. Sokszor mondtam én ezt magamnak, sokszor neveztem önmagamat őrültnek és igyekeztem kinevetni őrültségemet. Egy időre győzött is józan eszem, lecsillapítám benső háborgásaimat, de aztán újra... újra... óh! te nem tudod, mily kín, őrültnek lenni és tudni azt és mégsem győzhetni le az őrültséget. Most már tudod, csak te segíthetsz rajtam, ne vond el tőlem egyetlen orvosságomat, a tiszta igazságot.

—Miért nem kérted ezt tőlem mindjárt kétségeid kezdetén? Akkor sem tagadtam volna meg, s megmentettelek volna téged a hosszú szenvedésektől, magamat e megaláztatástól.

—Miért nem szóltál te kérdés nélkül? Midőn megvallottam szerelmemet és megkértem kezedet, miért nem voltál őszinte hozzám?

—Istenem! Miben lettem volna őszinte? Hiszen e nyomorúlt embert úgy elfeledtem, hogy eszembe sem juthatott hajdani eljegyzésem. Különben mi titkolni való lett volna egy eljegyzésben, a mi nyilvános volt?

—De az ok, melyért fölbomlott, nem volt nyilvános.

—Az ok az volt,—mondá Klára elpirúlva,—hogy ez embert, ki vissza akart élni helyzetemmel és orvul támadta meg becsületemet, megvetettem és fegyverrel űztem ki szobámból.

—Igen, mondták ezt nekem barátaid,—viszonzá Sándor újra éledő gyanúval szemlélve neje elpirúlt arczát,—de azt is mondták, hogy ez ember másról is gyanúsított s a világban más okról beszéltek. Hogy ő hagyott el téged, mert nagyon könnyűnek találta a győzelmet erényed fölött.—

—És te ezt elhitted!—kiáltott Klára lángba borúlt arczczal.

—Miért pirúltál el, ha nem igaz?

—Eh! esztelen ember te, ki csodálkozol, hogy egy nő elpirúl, midőn férjétől ily gyanút kell hallania. Elég, Sándor, te beteg vagy, és betegségeden közönséges szerekkel nem lehet segíteni. Hallgass reám! A mit te most szemembe mondtál, a mit megvallottal, hogy ily kétséggel szívedben képes voltál egy évig nődnek nevezni s lelkedben engem, nődet, napról napra, újra meg újra megalázni, arczúl verni, ez oly megbántás, melyet egy önérzetes nő beszámíthat a féltékenységnek, megbocsáthat a szerelemnek, de nem viselhet el. Ha szívedbe tovább is ily kétségek élnek becsületemről, én nem maradhatok nőd. Gondold meg jól! Gondolj vissza egy évi házasságunkra, keress egy mozdulatot, egy pillantást, melyből azt magyarázhatnád ki, hogy nem tiszta, önzetlen szerelemből lettem nőddé, vagy hogy jogod volna akár múltamban, akár jelenemben kétkedni. Ha nem találsz, és Isten a tanúm, hogy nem találhatsz, akkor megkövetelem teljes és föltétlen bizalmadat mind múltamra, mind jelenemre nézve, vagy esküszöm neked, bármint szeretlek s bármily nehezen esnék a válás, magadra hagylak és visszatérek atyámhoz. Most pedig tégy ez emberrel, a mit akarsz. Űzd ki azonnal házadból, nem bánom, én a botránytól sem félek; a pletyka úgyis, a mint látom, már megragadta nevemet, és ez ember ide hozatala szándékos kiszámítással történt. Ki által, nem kutatom, nem is törődöm vele; mással én nem gondolok, csak a te bizalmaddal, s ha az megvan, kinevetem e silány emberek együgyű beszédeit. De a te bizalmadat megkövetelem, jogom van hozzá, s még egyszer jegyezd meg jól magadnak, ha észreveszem, hogy elvesztettem bizalmadat, megszüntem nőd lenni.

E szavakkal elhagyta a szobát, nem tekintve vissza Sándorra. De erre, úgy látszék, legalább egyelőre üdvös hatással volt az erősebb orvosság. Habozó, kétkedő, gyanakodó lelkére, melyben a főszerepet mégis csak a szerelem vitte, sokkal jótékonyabban hatott az erélyes beszéd, mint bárminő kérlelés, magyarázat, esküdözés. Szemébe visszatért rendes, nyugodt kifejezése, s azzal az elhatározással indúlt vissza a társaság felé, hogy többé föl sem veszi ezt a Lándsa Jenőt és úgy tesz, mintha soha sem hallotta volna nevét, s ezzel legjobban lefőzi azokat, kik—józan gondolkozással most már világosan látta,—csak azért hozták ide, hogy konkolyt hintsenek közéje és neje közé.

Elhatározására azonban nem volt szükség, Lándsa Jenőt többé sehol sem látta. Manó kétségbeesve járt-kelt a termekben, kedves Lándsa barátját keresve, de senki sem tudott róla fölvilágosítást adni. Egyszerre csak eltünt s azóta nem kerűlt vissza. Manó még Sándort is megszólította, ravasz hunyorgatással kérdezve, talán ő tud valamint Lándsa Jenő holléte felől? S egészen elbámult és lefőzöttnek látszott, midőn Sándor könnyedén s minden fölindulás nélkül csak annyit felelt, hogy a keresettet azóta nem látta, mióta bemutatták neki s megvígasztalta aggódó bátyját, hogy ne féljen, az ebédre majd elő fog kerűlni.

Nem kevésbbé képedt el Góg Ferencz, midőn a két testvérhez lépve, alázatos és bűnbánó görnyedezések közt bocsánatot kért Sándortól, hogy Lándsa Jenő bemutatása által netalán kellemetlenséget okozott. Ő nem is sejtette, hogy e fiatal ember régi ismerőse ő nagyságának s látása rosszúl hathat reá, különben a világért sem hozta volna ide s most is azért keresi, hogy rögtön eltávolítsa.

—Nem értem, miért e nagy bocsánatkérés?—felelt Sándor hidegen.—Meg lehet győződve, hogy vendégét épen oly szívesen látom házamban, mint önt magát.

Ezzel elfordúlt és a faképnél hagyta az álmélkodó alázatos férfiút, ki azt sem tudta, hova menjen, merre nézzen, mert az egyik szögletben katonás húgának dühös szemei villogtak feléje és karja még mindig sajgott a mai sok csípéstől.

Sándor megpillantá nejét a szomszéd teremben és lassan feléje tartott. Ugyanekkor lépett be a plébános a másik ajtón s egyszerre érkezett Sándorral Klára mellé.

—Még sem érkezett meg atyám?—kérdé Klára, kezét nyújtva régi barátjának.

—Dehogy nem! már itt is voltunk egyszer,—felelt a plébános halkan, de jókedvűen.—Az első, a kivel találkoztunk, az a haszontalan ember, az a Lándsa volt. Atyád rögtön megértette a helyzetet s a maga módja szerint hamar föltalálta magát. Karon fogta a derék fiatal urat s elvitte innen,—nem tudom, hová; de arról bizonyos vagyok, hogy ide nem hozza vissza.

Klárához beszélt, de a mellette álló Sándorra szegezte szemét, mintegy lesve, mily hatást tesznek reá szavai. Örömmel vette észre, hogy arcza nyugodt maradt, s Klárának még jobban esett, midőn férje csöndesen csak ennyit mondott:

—Kár volt olyan nagy dolgot csinálni belőle. Most már bátran itt maradhatott volna.

Klára megszorította férje kezét s hálás mosolylyal nézett szemébe.

—De csak hordja el magát innen, a hol senki sem látja szívesen,—mondá vidáman.—Különben adjuk meg neki és jóakaró bemutatóinak, hogy akaratuk ellenére okos dolgot cselekedtek és jót tettek velünk: alkalmat adtak arra, hogy kimagyaráztuk magunkat az urammal, és a mint örömmel látom az én édes bolondomnak megjött az esze.

Valóban úgy látszott, mintha Sándornak egészen megjött volna az esze. Nyugodt, vidám volt, szeretettel nézett nejére és mosolyogva beszélt hozzá. Klára boldog volt és tartósnak hitte a gyógyulást.

Boglár Kálmán még az ebédre sem érkezett vissza. Lándsa Jenő sem kerűlt többé elő, bármily kétségbeesetten kereste mindenütt Manó barátja, nevét kiabálva a folyosókon, az udvaron és a kertben, s mindenkit megkérdezve, nem látta-e barátját. Így ha Lándsa Jenő testileg nem is volt jelen, a neve legalább szünetlenűl hangzott és nem mehetett ki a vendégek emlékezetéből, kiknek bőséges alkalmok volt a fejtörésre, mily titkot rejthet magában megjelenése és hirtelen eltünése.

Az ebéd meglehetős nyomott hangulatban folyt le. Mindenki érezte, hogy történni kellett volna valaminek, és boszankodott és törte a fejét, miért nem történt? A társalgásnak rejtélyes színe volt; az emberek halkan, suttogva, óvatosan beszélgettek egymással; a mi megjegyzés hangosabban történt, az is tele volt kímélettel és czélzással; még a szokásos névnapi felköszöntő sem tette meg a rendes hatást, s messze állt a tavalyi viharos lelkesüléstől. Igaz, hogy most nem az apát-kanonok úr imponáló hangja hallotszott, mely nem annyira kérte, mint inkább leparancsolta az ég áldását a nap hősére és családjára; az apát-kanonok helyett most Góg Ferencz mondta a hivatalos felköszöntőt, s áradozó jó kívánságai úgy tele voltak elburkolt czélzásokkal, föntartásokkal, záradékokkal, kikötésekkel és mindenféle jogi fogással, hogy az egésznek hatása inkább nyomasztó, mint felemelő volt.

Ez a hangulat uralkodott ebéd után is, s ez volt oka, hogy a vendégek eltértek a régi jó falusi szokástól, mely a ház vendégeit ebéd után vacsoráig, sőt néha másnap reggelig is együtt tartja. A kocsik egymás után hajtottak elő s a szomszéd úri családok egymás után távoztak az Atlasz-kastélyból, törve fejöket, mi az, a minek történnie kellett volna s mi volt oka, hogy semmi sem történt. Este felé már senki sem volt a nagy ebédlőben, csak a család tagjai s Góg Ferencz és bajuszos unokahúga, kik makacs kitartással még mindig a családhoz számították magokat. Az öreg asszonyságot is előhozták szobájából, mivel már semmi izgalomtól sem kellett félteni, a minek különben Atlasz úr nem igen látszott örűlni.

Ekkor kerűlt vissza Boglár Kálmán, s mialatt Klára hangos örömsikoltással rohant rég nem látott atyja keblére, ez magához ölelte s gyorsan fülébe súgta;

—Légy nyugodt, nem volt szükség erőszakra. Elvittem s megtiltottam, hogy még e házba tegye lábát. Engedelmeskedni fog. Annyira sűlyedt, hogy már gyáva is. Ne beszéljünk többé róla.

De Manó nem akarta, hogy ne beszéljenek többé Lándsa Jenőről. Sőt nagyon is beszélt róla. Még mindig azon törte a fejét, hová tünhetett el oly hirtelen, s Boglár Kálmánt is megkérdezte, nem tud-e valamit felőle?

—De igen, tudok felőle,—visszonzá Boglár nyugodtan.—Légy nyugodt, nincs semmi baja kedves barátodnak. Saját kocsimon vittem a Volkán-kastélyba, melynek, mint mondá, a vendége.

—Te vitted el!—kiáltott Manó.—Most már meg van oldva a rejtély. De miért vitted el? Ő maga kívánkozott el innen?

—Azt nem kérdeztem tőle, egyszerűen elvittem.

—És miért vitted el, ha szabad kérdenem?

—Mert nem akartam, hogy itt maradjon.

—És miért nem akartad?—kiáltott Manó fölemelkedve székéről, kihívó tekintettel.—Mi közöd neked ahhoz, ki jár a mi kastélyunkba? Hogy mersz te a mi kastélyunkban parancsolni?

Az öreg asszonyság metsző sikoltással akart fölugrani székéről.

—Hogy mer itt parancsolni?—visszhangozá Atlasz úr, bátorságot nyerve Manó példájából.

—Én nem akarok itt parancsolni,—felelt nyugodtan Boglár Kálmán,—de ahhoz jogom van, hogy egy tisztességes házból eltávolítsak oly embert, ki nem való tisztességes társaságba.

—Hogy mered azt mondani, hogy Lándsa Jenő nem tisztességes ember?—kiáltott Manó, mindegyre kihívóbb tartással.—Lándsa Jenő nekem jó barátom, és a ki őt bántja, engem is megsért. Nem tűröm. Érted? Nem tűröm!

—Elég legyen!—kiáltott Sándor, Manó elé lépve.

—De nem elég! Nem hagyom magamat. Ez a kastély az apámé, épen oly jogom van benne nekem, mint neked. És ha én itt barátjaimat el akarom fogadni, senkinek sincs joga innen kitiltani őket.

—Hallgass!—kiáltott Sándor.

—Azért sem hallgatok,—felelt Manó hetykén.—Én itt jogommal élek, és elfogadom barátomat, és nem engedem, hogy kitiltsátok innen, a miért a feleséged szeretője volt...

Ki sem mondta egészen ez utolsó szót, midőn Sándor megragadta vállait s oly erővel vágta a falhoz, hogy a hetyke fiatal úr, kezét-lábát elnyújtva, végig terűlt a földön.

Az öreg asszonyság metsző sikoltással akart fölugrani székéről, midőn két fia egymásra támadt, de lábai megtagadták a szolgálatot s ájultan összeesett. A bajuszos menyecske helyén valónak s érdekesnek találta, ha ő is elájúl, a mit menten meg is tett. Klára férje mellé ugrott s karjába kapaszkodott, mialatt Atlasz úr rémítő jajveszékléssel futott Manótól nejéhez s ettől ismét Manóhoz, nem tudva, melyiknek segítsen. Nem is segített egyiken sem. Boglár Kálmán fölemelte az öreg asszonyságot és karszékébe ültette, hol nemsokára magához tért, Manó is fölemelkedett a fal mellől, kitörölte szemét, s dühösen, zavartan, megriadva, de hallgatva és reszketve nézett öcscsére. Csak a bajuszos menyecske folytatta tovább az ájulást, jókat csípve Góg Ferencz karján, ki úgy tette magát, mintha hinne ájulásában és siránkozva igyekezett életre költeni.

Sándor ezalatt magához tért fölindulásából. Nyugodtan egy lépést tett Manó felé, s míg ez ökleit háta mögött összeszorítva apja felé hátrált, harag nélkül, de szilárdan szólt hozzá.

—Sajnálom, a mit tettem, de ha újra kezdenéd, újra megtenném. Jegyezd meg hát magadnak: senkitől, értsd meg, senkitől sem fogom eltűrni, hogy nőmet megsértse. Mára végeztünk egymással, s reménylem, többé nem lesz alkalom köztünk ily jelenetre.

Megfogta Klára kezét s eltávozott vele a teremből. Boglár Kálmán okosabbnak tartotta, ha nem háborgatja most a fiatal házasokat, de az Atlasz-család keblében sem volt kedve tovább maradni; fogta kalapját, s barátságosan általános jó éjtszakát kívánva, elsietett, a megvert ellenség birtokában hagyva a csatatért.

XIII.

(Eredmény.)

Komor, sötét nap következett az Atlasz-kastélyban a tegnapi viharra. Midőn Sándor másnap reggel fölébredt, feje fájt és nehéz volt, keblén valami nyomasztó súly ült, mint minden álom után, melyet kellemetlen érzések, erős lelki felháborodások előznek meg. Gondolkozni kezdett félálomban, mi lehet az a kínos érzés, mely elfoglalva tartja lelkét, s a mint az álom lassanként tűnni kezdett szeméből, abban az arányban világosodott emlékezete és nemsokára mind elvonúltak előtte a tegnap történt dolgok és visszatértek lelkébe a tegnapi benyomások. Felugrott ágyából és gyorsan felöltözött, azután betekintett a szomszéd szobába, Klára szobájába. Üres volt. Sándor lelkében egy pillanatra fölvillant a régi gyanú, de leküzdte. Eszébe jutottak nejének tegnap mondott szavai, eszébe jutott fenyegetése és a saját fogadása. Nagy erőszakot tett magán és elűzte lelkéből az újra kísérteni kezdő rémeket.

—Bizonyosan apjához ment a faluba,—gondolá magában, míg szeme nyugtalanul siklott végig a szoba minden zugán s azután az ablakon keresztűl a kert útjain.—Tegnap találkoztak először egy évi elválás után s alig válthattak pár szót egymással. Nem csoda ha türelmetlenűl vágyott ölelésére s korán reggel hozzá sietett. Őrült volnék, ha újra gyanakodni kezdenék, most már belátom, hogy őrült volnék. Megtartom fogadásomat, bízni fogok nőmben, nem adok rá okot, hogy elhagyjon.

Azt hitte, tökéletesen megnyugtatta lelkét s nagyon meg volt elégedve magával. Szerette volna, ha Klára látja e pillanatban, ha megismeri lelki erejét és bizalmát, megdicséri és újra biztosítja szerelméről. Lelke úgy el volt telve elégűltséggel, hogy minden áron találkoznia kellett valakivel, a ki előtt kiöntse. Eszébe jutott a tegnapi jelenet, szüleinek rémülete, s gyorsan, minden további gondolkozás nélkül az épület túlsó szárnyába indúlt, az öregek lakosztálya felé.

Atlasz úr ijedten ugrott el az ablak mellől, hol rendes szokása szerint szemben állt az öreg asszonyság karszékével. Mindketten félve néztek a belépő Sándorra. Nem tudták, mit akar. Talán tegnapi kitörését folytatni? Kivált Atlasz úr, ki érezte bűnös voltát Klára irányában, különös bizalmatlansággal nézett belépő fiára, mintha attól félne, hogy most vele akarja folytatni azt, a mit tegnap Manóval tett.

De Sándor nyugodtan lépett melléjök, kezet csókolt, mint máskor, s gyöngéden tudakozódott anyja egészségéről.

—Köszönöm, fiam, én jól vagyok, csak ti legyetek jól,—felelt félénken az öreg asszonyság, kinek szemei ki voltak sírva.

—Hol van Manó?—kérdé Sándor körűltekintve a szobában.

A két öreg ijedten nézett egymásra s egy ideig hallgatott.

—Mit akarsz Manóval?—kérdé végre halkan az öreg asszonyság.

—Sajnálom a tegnapi összeütközést,—felelt Sándor.—Reménylem, Manó belátta hibáját s nem fog köztünk megszakadni a jó testvéri viszony.

—Mégis csak jó fiú ez a Sándor,—jegyzé meg elérzékenyülve az öreg asszonyság.

Atlasz úr érthetetlen röfögésszerű hangot hallatott, s midőn Sándor kérdését egyenesen hozzá fordúlva ismétlé, röviden csak annyit felelt, hogy Manó nincs itthon.

—Hol van? Csak nem utazott el?

—Nem utazott el,—felelt Atlasz úr,—ámbár tegnap este olyan haragos volt, hogy rögtön el akart utazni. De aztán megmondtam neki, hogy itt most szükség van rá, mert föl fog lépni képviselőnek és korteskedni kell, ha nem akarja hiába kidobni a tenger pénzt. Most a szolgabíróhoz ment, és neked azt izeni, hogy ne haragudjál, ha néhány hétig még itt marad, nem lesz alkalmatlan, ebédelni is külön fog.

—Eh! Micsoda beszéd ez?—kiáltott Sándor türelmetlenűl.—Nem fog velünk ebédelni? Idegen akar lenni szüleinek házában?

—Ez a ház a tied,—mondá Atlasz úr,—a tisza-végi részhez tartozik, mely reád van írva. De ha megengeded, én is, Manó is, az öreg asszony is, mind itt maradunk.

—Ha megengedem? Mit jelent ez?

—Bocsáss meg, nem akarlak megint megharagítni. Nem fogunk neked alkalmatlankodni. Mi az öreg asszonynyal szépen meg fogjuk magunkat húzni ebben a pár szobában és itt fogunk magunknak teríttetni is.

—Micsoda beszéd ez?—kiáltott Sándor elkedvetlenedve.—Egészen el akartok vonúlni tőlem? Annyira megsértettelek, hogy megtagadtok?

—Tagadjon meg engem az Úristen, ha én megtagadlak téged,—mondá Atlasz hevesen; aztán ismét félénken, habozva folytatá:—de beszéltem Manóval és az öreg asszonynyal, s mindnyájan jobbnak tartjuk, ha téged magadra hagyunk a feleségeddel. Bocsáss meg, nem akarok róla rosszat mondani, de mi nem vagyunk hozzá valók, nem érezzük jól magunkat mellette, és ha még egyszer olyan jelenet történnék, mint tegnap este, az öreg asszony belehalna.

—A mint tetszik,—mondá Sándor, egészen elvesztve jó kedvét s ismét visszaesve régi komor merengésébe.—Nem láttad ma reggel Klárát?—tevé hozzá szünet múlva.

—Mikor korán reggel a mezőn jártam, láttam a fasorban, és köszöntem is neki,—felelt Atlasz úr sietve.

—Hová ment?

—A falu felé.

—Egyedül?

—Igen—egyedül,—felelt Atlasz úr vontatva.

Az öreg asszonyság félénken megrántotta férje kabátját, mintha hallgatásra akarná inteni. De Sándor észrevette e titkos mozdulatot s elaltatott gyanúja újra fölébredt.

—Nem igaz, láttad valakivel,—mondá reszkető hangon, közelebb lépve atyjához.

—Sülyedjek el, ha együtt láttam valakivel,—kiáltott Atlasz úr.

—Miért rántotta meg anyám kabátodat? Miért akart hallgatásra figyelmeztetni, ha semmit sem láttál?

—Azt nem mondom, hogy semmit sem láttam, csak azt mondom, hogy nem láttam Klárával, a mily igaz, hogy élek.

—Mit láttál?

Az öreg asszonyság rémült tekintettel, esedezve nézett férjére. Sándor szeme követte pillantását, s még közelebb lépve atyjához, elborúlt arczczal ismétlé kérdését.

—Miért fél úgy anyám, hogy megmondod azt, a mit láttál?

—Az öreg asszony attól fél, hogy engem is földhöz vágsz, mint a Manót,—felelt Atlasz úr, neje széke mögé húzódva.

—Kit láttál?—kiáltott Sándor magánkívül.

—De nem haragszol, ha megmondom?—kérdé Atlasz úr aggódva.—Én nem akarok rosszat mondani Kláráról, száz esztendőt éljen. Nem is volt vele, nem is láttam, hogy találkoztak; de mikor a mezőn jártam, arra láttam lovagolni azt a fiatal urat, a ki tegnap itt volt és eltünt; de ne gondold, hogy rosszat akarok mondani Kláráról.

—Jól van,—felelt Sándor kurtán, rekedten, s kifordult a szobából.

Hiába hitte, hogy kigyógyult, hiába volt megelégedve magával, hogy le tudta győzni kisértő rémeit. Csak aludtak, de az első hangos szóra fölébredtek. Fölébredtek, megragadták lelkét, birtokba vették eszét és kergették, előre, vakon, azon az úton, melyen leghamarabb vélt nejéhez juthatni.

A mint a kert ajtaján kilépett s a falu felé fordúlt, a távolból, a fasor túlsó végéről Klárát látta maga felé közeledni. Nem egyedül jött, egy férfi karjára támaszkodott. Sándor vére egy pillanatra mind szíve felé tódult, aztán hirtelen fölkaczagott, őrült bolondnak nevezte magát és szeretett volna visszafordúlni a kertbe, nehogy Klára meglássa és azt higyje, leskelődött rá. Megismerte a férfit, kit neje mellett látott. Boglár Kálmán volt.

Egy ideig habozva állt helyén, nem tudta elhatározni visszafordúljon-e a kertbe vagy a közelgők elé siessen? A mily hirtelen elvesztette józan megfontolását az első gyanúsító szóra, épen oly gyorsan megszégyelte magát önmaga előtt, midőn látta, hogy a gyanú alaptalan volt. Újra fülében csengtek Klára tegnapi szavai, s félni kezdett, hogy jelenlétét bizalmatlanságnak fogja tulajdonítni és beváltja fenyegetését.

—Mégis okosabb lesz, ha eléje megyek,—gondolá magában, nagy léptekkel megindúlva a fasorban.—Bizonyosan meglátott, s ha hirtelen visszafordulnék, azt hinné, leskelődtem rá. Így azt gondolhatja, s azt is fogom mondani neki, hogy eléje jöttem, haza akarom kisérni és atyjával óhajtottam találkozni. Hogy is tudtam olyan bolond lenni, olyan hirtelen elveszteni józan eszemet? Ezentúl óvatosabb leszek, jobban fogok vigyázni magamra. Ez volt az utolsó eset, esküszöm, a legutolsó.

E bölcs elhatározással sietett a közelgő pár felé, mosolygó arczczal, vidám tekintettel, nehogy Klára szeméből olvassa előbbi gyanakodását. De erre nem volt szüksége. Klára nem is gondolt arra, hogy férje oly hamar visszaeshetik hibájába; a mily nyilt és bizalmas lelkű volt önmaga, olyannak hitte Sándort is, s meg volt győződve, hogy gyanakodását tegnap örökre eltemette.

A mint közelebb ért hozzá, elbocsátotta apja karját és feléje futott.

—Valóban szép tőled, hogy elém jöttél. Honnan tudtad, hogy atyámat mentem meglátogatni?

—Gondolhattam, hogy ily korán nem mehetsz máshova,—felelt Sándor megkönnyűlt lélekzettel, látva, hogy Klára maga magyarázza kedvezően találkozásukat.

—Most legalább mind együtt folytatjuk útunkat haza felé,—mondá Klára, megfogva atyja kezét, ki ezalatt hozzájok érkezett.

—Nekem vissza kell fordúlnom,—felelt Boglár Kálmán.

—Maradjatok ti csak egymásra; legjobban szeretem, ha mindig egymásra maradtok.

—Mit értesz ezalatt?—kérdé Klára csodálkozva.

—Én azt vártam, hogy egészen hozzánk fogsz költözni,—tevé hozzá Sándor.—Nem is járja, hogy midőn leányodnál elég hely van számodra, idegen házhoz szállj.

—Jobb lesz nekem a papnál,—mondá Boglár Kálmán vidáman,—a ki különben nem is idegen reám nézve. Úgyis csak néhány napig maradok itt s e kevés időre nem érdemes újra hurczolkodni. És végre is, beszéljünk őszintén, mindnyájan okos emberek vagyunk, az én jelenlétem csak nehezebbé tenné házatokban a békességes együttélést.

Sándor elpirúlt és hallgatott. Klára sem sürgette tovább apját, s miután röviden elbúcsúzott tőle, Sándor karján haza felé indúlt. Útközben Sándor elmondta apjával folytatott beszélgetését s az öregek és Manó abbeli elhatározását, hogy ezentúl külön fognak étkezni.

—Kár olyan nagy dolgot csinálniok belőle,—mondá erre Klára, könnyedén vállat vonva.—Ha nem bántanak engem, én nagyon szépen megférhetnék velök.

Többet nem beszélt e tárgyról, s ebben követte el a második hibát. Ismét nagyon könnyen, gondatlanúl vette Sándor szüleit, s ha nem is mutatott irántok ellenséges indulatot, nem is igen törődött velök. A dolog ennyiben is maradt. Se Klára, se Sándor nem igyekezett Atlasz urat szándékának megváltoztatására bírni s Atlasz úr szigorú következetességgel megtartotta a vesztegzárt, melyre magát s az öreg asszonyságot kárhoztatta. Nemcsak az étkezés idején, de különben sem találkozott a fiatalokkal és Sándor csak akkor láthatta szüleit, ha szobájokban kereste föl őket. De e látogatások nem igen vidították föl lelkét. Atlasz úr mindig félve, bizonyos tartózkodással beszélt, és látszott, hogy kényelmetlenül, feszesen érzi magát vele szemben; az öreg asszonyság szemei folytonosan vörösek voltak a sok sírástól. Manóval sem beszélt a névnapi összeütközés óta. E nagyra termett fiatal úr ritkán volt otthon, egész nyakig a politikába merűlt s folytonosan járt-kelt a kerületben korteskedve és a pénzt költve, és ha néha haza vetődött, feltünően kerülte a találkozást öcscsével vagy sógornőjével s meszszire kitért előlök, ha véletlenűl megpillantotta az udvaron vagy a folyosón.

Sándort napról-napra jobban leverte és elkedvetlenítette e ferde viszony. Sokkal jobban ragaszkodott családjához és sokkal inkább megszokta a szüleivel való folytonos együttlétet, hogysem e feszűltség, ez elidegenedés nehezére ne esett volna. S még jobban bántotta, hogy Klára észre sem látszott venni a mindegyre növekedő szakadást és semmi kísérletet sem tett az öregekhez való közeledésre. De nem szólt neki semmit. Ez úgy is csak mellékes, másodrendű oka volt lelki gyötrelmeinek; az igazi, a fő ok az volt, melyet már egészen legyőzöttnek vélt s mely csak azért szunnyadt el egy kis időre, hogy annál nagyobb erővel ébredjen föl.

Mivel Boglár Kálmán nem akart többé az Atlasz-kastélyba jönni, Klára többször meglátogatta őt a plébános lakásán. Néha Sándort is magával hívta, néha egyedül ment, ha férje épen nem volt otthon, midőn útra indúlt. Sándor ilyenkor a legnagyobb bizalmat mutatta nejével szemben, nem is kérdezősködött hollétéről s vigyázott, nehogy észre vegye, titkon mily figyelemmel kíséri minden lépését. Pedig csakugyan leskelődött rá, az ördög újra megragadta lelkét. De óvatosabb volt Klárával szemben; nem feledte el fenyegetését s gyanújának elárulásával nem akart okot adni, hogy teljesítse fenyegetését. Klára erélyes föllépésének az az eredménye volt, hogy nem gyógyította ugyan ki férjét, de óvatosabbá tette.

Atlasz úr megjegyzése, hogy Lándsa Jenőt a falu körül látta, nem ment ki többé Sándor fejéből, s midőn egy párszor ő maga is megpillantotta, a mint a mezőn a falu felé lovagolt, meg volt győződve, hogy ez ember Klárát lesi és vele akar találkozni.

Nejének nem mert szólni, mert attól félt, hogy ezzel is elárulja bizalmatlanságát s alkalmat ad fenyegetésének beváltására, mielőtt meggyőződhetnék az igazságról. De vére forrni kezdett már a gondolatra is, hogy ez ember nejét meri lesni, hogy találkozni akar vele, s ez a gondolat egészen megfosztotta nyugalmától és a józan megfontolástól, melyet egy ideig magára erőszakolt.

De Lándsa Jenő ólálkodását más is észrevette, nemcsak Sándor. Erről beszélt Boglár Kálmán, midőn leánya egy héttel a nevezetes évforduló után ismét meglátogatta.

—Ezt az embert nagyon gyakran látom a falu körül. Valóban úgy viseli magát, mintha reád lesne és találkozni akarna veled, vagy mintha gyanúba akarna hozni, hogy találkoztok. Mentől tovább gondolkozom, annál világosabb lesz előttem, hogy ez embert olyanok hozták ide, kiknek érdekében áll konkolyt hinteni közétek, és ez a folytonos ólálkodása is tervökhöz tartozik, hogy ébren tartsák férjed gyanúját.

—Meglehet, de nem érnek czélt,—felelt Klára könnyedén.—Sándort már kigyógyítottam s most föltétlen bizalommal viseltetik irántam.

—Hm, az ilyen gyógyulások nem zárják ki a recidivát.

—Nem hiszem, nem tudom hinni, hogy Sándor azok után, a miket tőlem hallott, még kételkedni merne bennem,—mondá Klára hevesen.

—No, no, azért még sem szeretném nagy próbára tenni erejét. Tisztába akarok jönni evvel a Lándsával és szándékával; nem tűröm, hogy még sokáig folytassa e játékot.

Klára egy ideig hallgatott, habozni látszott; azután erőt vett magán, közelebb lépett apjához, körülnézett, nincs-e valaki a közelben, mert e beszélgetés a plébános kertjében történt, s aztán halkan mondá:

—Nem akartam neked szólni, nehogy szükség nélkül fölingereljelek, nem is tartottam jelentékeny dolognak, de ha azt hiszed, hogy ez az ember még veszélyes lehet boldogságomra, mégis jobb lesz, ha beszélünk róla és szándékáról. Már több levelet kaptam tőle.

—Levelet? Miről írt?

—Ostobaságokról. Szerelméről, bűnbánatáról s több efféléről.

—Megmutattad férjednek?

—Miért mutattam volna meg? Ha komolyan veszi, még párbaj lehetett volna belőle. Látod, neked sem szóltam eddig, magamra nézve oly jelentéktelen dolognak tartom az egészet.

—Mit tettél a levelekkel?

—Széttéptem és eldobtam.

—Mikor kaptad az utolsó levelet?

—Mikor? Várj csak, hadd gondolkozzam. Igen, tegnap kaptam. Egy kis parasztleány adta át, épen mikor haza mentem tőled s beléptem a kertajtón.

—Mi volt e levélben?

—Biz' én nem tudom. El sem olvastam. Rá ismertem az írásra s nem lévén kíváncsi Lándsa úr vallomásaira, olvasatlanúl széttéptem.

—Kár volt előbb nem szólnod e levelekről. Ha Sándornak egyik vagy másik kezébe került volna, ki tudja, nem ébredt volna-e föl újra gyanakodása?

—Sándorról biztos vagyok,—mondá Klára erős meggyőződéssel.—Föltétlen bizalmat ígért nekem s eddig meg is tartotta szavát. Ha újra csalódnám benne, ha újra megsértené önérzetemet gyanújával—akkor—de nem, erre nem is akarok gondolni.

—Kár volt előbb nem szólnod e levelekről.

—De én akarok rá gondolni. Véget fogok vetni ennek a Lándsa-komédiának. Hogy van veled valami szándéka, az bizonyos. Vagy azt hiszi, hogy meghódítja szerelmedet s azért jár utánad.

—A szamár!—vágott közbe Klára megvetőleg.

—Ez még a kisebb rossz volna, ebből hamar ki lehetne ábrándítani. De én attól tartok, hogy mindaz, a mi történt, Lándsa idejövetele, bemutatása, levelezése, ólálkodása, minden tervszerűleg történt s czélja az, hogy férjedet föingerelje ellened. Majd meglátjuk... Most menj nyugodtan haza s a többit bízd reám. Jót állok róla, hogy e Lándsa Jenő nem fog többé utánad járni, sem leveleivel alkalmatlankodni.

Boglár Kálmán ezen a napon egész a kertajtóig kísérte leányát s még ott is sokáig beszélt vele. Különösen aggódó és gyöngéd volt iránta, a mi máskor nem igen volt szokása, s nagyon elütött attól a könnyed modortól, melylyel rendesen viselte magát vele szemben s a mely inkább fiút, mint leányt illetett volna meg. Klára is gondolkozóbb, elfogúltabb volt, mint rendesen, mintha atyjának hangulata őt is megszállta volna. A nagy jelenet óta, melyben először ismerte meg Sándor féltékenységét s melyben, a mint hitte, őrökre kigyógyította hibájából, most jutott először eszébe, hogy férje gyanúja újra fölébredhet, hogy újra megbánthatja bizalmatlanságával, hogy boldogsága nem nyugszik egészen biztos alapon és saját hibája nélkül minden perczben megsemmisülhet. Nagyon boldogtalanná tette e gondolat s egészen elérzékenyült, midőn végre elbúcsúzott atyjától s a kerten át a kastély felé indúlt.

Sándort nem találta otthon. Kérdezősködött utána a cselédektől s hallá, hogy a pusztára ment a munkások után nézni. Máskor föl sem tünt volna neki, hogy férje gazdasági dolgaiban hosszabb időre távozik; de most ez is rosszúl esett; nem tudta, miért, valami kínos, kellemetlen érzés szállta meg lelkét. A nagy kastély egészen üres volt s ma különösen érezte ez ürességet. A cselédeken kívül nem volt kivel szót váltania; az öregek ki nem mozdultak szobájokból, Klára már napok óta nem látta őket s eszébe sem jutott, hogy fölkeresse szobájokban. Pedig nagyon elhagyatva érezte magát, soha sem vágyott még ennyire emberi szó után. Ablakához űlt s onnan leste férje érkezését.

Sándor este érkezett haza. Azt mondta, hogy nagyon sok dolog volt kinn a pusztán s előbb nem végezhette el. A mit Klára eddig nem tett, most figyelemmel nézett arczába, s szeméből, vonásaiból igyekezett kiolvasni gondolatait. De Sándor arcza nyugodt volt. Igaz, hogy kinn járt a pusztán, de az is igaz, hogy nem annyira munkásai után nézett, mint inkább Lándsa Jenőt leste, nem látja-e ismét a falu felé lovagolni? Semmit sem látott, s ez, ha nem is nyugtatta meg gyanakvó lelkét, legalább képessé tette a nyugalom színlelésére. De Klárának ez is elég volt, aggodalmai eloszlottak s megnyugodva, boldogan hajtotta álomra fejét.

Midőn Sándor másnap reggel kilépett szobájából, atyját találta a tornáczon. Olyan rég volt már, hogy Atlasz úr az épületnek ebbe a szárnyába lépett, hogy Sándor nemcsak meglepetést, hanem ijedséget is érzett látására.

—Az Istenért, valami baj van? talán anyám lett rosszúl?—kiáltott, gyorsan apja elé sietve.

—Az öreg asszony nem lett rosszúl, úgyis elég rosszúl van mindennap, mióta folytonosan sír és sóhajt,—felelt Atlasz úr a fal mellé lapúlva, mintha veréstől félne.—De most nincs rosszabbúl, mint rendesen, és nagyon meg fog örülni, ha megmondom neki, hogy te még gondolsz vele valamit.

—Eh! atyám,—mondá Sándor elkedvetlenűlve,—azért látogattál meg, hogy ismét szemrehányásokat tégy?

—Nem azért látogattalak meg, hogy szemrehányásokat tegyek; és ha te haragszol, akkor inkább visszamegyek a szobámba.

Ezzel Atlasz úr megfordúlt s még mindig a falhoz lapúlva visszafelé indúlt.

—Ugyan atyám,—kiáltott Sándor Atlasz úr elé kerülve s elzárva előle a visszavonulási vonalat,—mire való ez a tréfa vagy épen gúny? Valóban úgy viseled magadat, mintha félnél tőlem vagy idegen volnál saját házadban.

—Mondtam már, hogy ez a ház a tied,—felelt Atlasz úr megállva,—és én nem félek tőled, de félek a feleségedtől, mert te azt földhöz vágod, a ki őt bántja.

—Azon legkönnyebben lehet segítni, ha nem bántjátok őt,—felelt Sándor elkomorodva.

—Ki akarja bántani?—kiáltott Atlasz úr ijedten.—Sűlyedjek el, ha bántani akarom, hiszen azért jöttem most is ide, hogy neki szolgálatot tegyek.

—Szolgálatot, Klárának! Micsoda szolgálatot?

—Ha nem haragszol meg, elmondom; de ne haragudjál meg, mert én a tiszta igazságot mondom és nem akarok Klárára rosszat fogni. Tegnap este épen az udvaron voltam és Cserepes Andrással beszéltem, mikor egy idegen parasztleány lépett be a kapun. Oda ment Cserepes Andráshoz és azt kérdezte tőle, hol van a nagyságos asszony? Mindjárt tudtam, hogy Kláráról kérdezősködik, mert az öreg asszonyt most már senki sem hívja nagyságos asszonynak. Cserepes András, a ki kíváncsi ember, kérdezte, hogy mit akar a nagyságos asszonynyal? Én nem mertem kérdezni, de Cserepes András bátor ember. A kis leány erre azt felelte, hogy semmi közünk hozzá, csak mutassuk meg, hol van a nagyságos asszony. Gondoltam, hogy nem teszek semmi rosszat, ha megmondom, hogy fönt van a szobájában és a nagyságos úr is vele van. A nagyságos úr te vagy. Erre a parasztleány megijedt és azt mondta: jaj, akkor nem adhatom oda a levelet...

—Micsoda levelet?—kiáltott Sándor.

—Én is azt kérdeztem, hogy micsoda levelet?—folytatá Atlasz úr. A kis leány azt felelte, hogy azt a levelet titokban kell a nagyságos asszony kezébe adni, mert ő azért jó borravalót kapott, és a felét nekem ígérte, ha magamra vállalom a levelet. Bizonyosan inasnak nézett, a mi máskor is megesett rajtam, és már homályos volt, nem láthatta, hogy úr vagyok. Neki hagytam a borravalót és átvettem a levelet, de már késő volt, nem akartam Klárát háborgatni. Talán már le is feküdt, és gondoltam, éjjel úgy sem tehet semmit, elég, ha másnap reggel kapja meg a levelet. Ne haragudjál, ha talán rosszúl tettem...

—Add ide azt a levelet,—mondá Sándor.

—A kis leány ugyan azt mondta,—folytatá félénken Atlasz úr,—hogy csak a nagyságos asszony kezébe adjam; de hát én neked mégis atyád vagyok és az öreg asszony is azt mondta, hogy tőled semmit sem szabad eltitkolni. De ne hidd, hogy Klárára rosszat akarok mondani; én nem tudom, mi van a levélben és nem is akarom tudni.

—Add ide a levelet!—ismétlé Sándor.

Atlasz úr zsebébe nyúlt és egy kis lepecsételt levelet vett ki. Sándor nem várta, hogy feléje nyújtsa; kikapta kezéből, gyorsan megnézte pecsétjét, borítékát. Semmi czím nem volt rajta. Föl akarta szakítni a pecsétet, de keze félúton megállt; gondolkozni látszott s egy pillanatra mintha megszégyelte volna magát; de a vér már fejébe tódult, józan esze elnémúlt s nem hallott mást, mint a gyanakodás kárörvendő suttogását. Gyorsan feltörte a pecsétet és elolvasta a levelet.

Arcza halálosan elsápadt, azután kigyuladt, szeme villámlott, s mialatt ökölre fogott keze görcsösen szorítá magába a papirdarabot, a folyosó ablakához futott, fölrántotta s erős hangon lekiáltott az udvarra:

—Lovamat! Rögtön nyergeljétek meg lovamat!

Atlasz úr kissé félrehúzódva s a falhoz lapulva, aggódó figyelemmel kísérte fia mozdulatait, s nem tudta, örüljön-e vagy megrémüljön a levél hatása miatt?

—Mi történt? Miért kiáltasz oly erővel lovad után?—kérdé Klára az ajtóba lépve.

—Te vagy? Épen jókor jöttél!—kiáltott Sándor magánkívül.—Hej! léhütők! siessetek már azzal a lóval!—kiáltott ismét kihajolva az ablakon. Azután Klárához lépett, ki a meglepetéstől megdermedve, mozdulatlanul, halaványan állt az ajtóban.—Azt kérdezed, mit akarok? Miért kiáltok lovam után? Szeretődhöz sietek, hogy megöljem!

Klára nem tudott szólni. A meglepetés, fölháborodás, rémület megbénította nyelvét. Tágra nyílt szemekkel nézett férjére s csak két kezét tudta feléje nyújtani, mintha így akarná megakadályozni őrjöngő kitörésében. Atlasz úr ijedten, félelem és öröm vegyes érzésével lapult a falhoz s várni látszott a bekövetkező dolgokat. A nagy zaj a háziakat is fölriasztotta s a folyosó végén föltüntek a cselédség alakjai s mögöttök biztos távolságban Manó kárörvendő arcza.

De Sándor nem látott ebből semmit. Nem látott mást, mint neje halvány arczát. Megragadta feléje nyujtott kezét s erősen magához rántotta. A testi fájdalom, a durva sértés sötét lánggal vonta be az asszony sápadt arczát és hangot adott megbénult nyelvére.

—Sándor!—sikoltott Klára, hasztalanul igyekezve kirántani kezét az erős vaskapocsból.—Mit jelent ez? Megőrültél?

—Olvasd ezt! olvasd ezt!—lihegett Sándor, szeme elé tartva az összegyűrt papirlapot.

A betűk összefolytak szeme előtt; csak nehezen akadozva tudta elolvasni a néhány sort, a legaljasabb csalás sorait. Lándsa Jenő neve volt a levél alá írva s a forró, a boldog, a kielégített szerelem hangján írt hozzá, mintha már többször találkoztak volna a faluban s mintha atyja is szövetségese volna szerelmöknek; új találkozásra hívja ma estére s férjéről gúnynyal és szánakozással beszél.

—Hazugság! hazugság!—sikoltott Klára, erőszakkal kirántva kezét s lábával tiporva a földre dobott levelet. De egy pillanat mulva eltünt arczáról a méltatlankodás lángja, ismét elhalavanyult, és szilárd tekintettel, komolyan, szomorúan férjére emelte szemét.

—És te ezt elhitted?—kérdé fájdalmasan.

—Eh! félre most a nagy szavakkal!—kiáltott az eszeveszett ember.—Szép dolog, bizalmat követelni, s a bizalom palástja alatt elárulni hitet, becsületet, szerelmet. Most már nem erről van szó, most már a büntetés jő. Először ő, azután te. Félre tőlem! Előbb azzal a másikkal számolok.

Nagy erővel ellökte magától atyját, ki e szavakra ijedten eléje lépett s vissza akarta tartóztatni. Atlasz úr valóban meg volt ijedve. Erre soha sem gondolt. Hogy fia féltékeny lesz, és féltékenységből eltaszítja nejét, ezt rendén valónak tartotta, mert Klárát igazán bűnösnek hitte s legfőbb vágya volt, megszabadítni tőle családját. De hogy Sándor neje miatt párbajra álljon ki, hogy golyónak tegye ki magát, hogy talán életét is elveszítse, erre Atlasz úr nem számolt, s csak most, fiának utolsó szavaira derült föl előtte a rémes világosság. Kétségbeesetten fia elé vetette magát s midőn ez félrelökte útjából, Klárának fordult s megátkozta őt, mint egyetlen okát fia romlásának. De Klára nem is hallgatott a tehetetlen öreg ember átkaira; az előbbi lesújtó hatástól még mindig némán, dermedten állt az ajtóban; azután megfordult, hosszú tekintettel végig nézett a folyosón s a csoportosuló alakokon, és lassan visszament szobájába.

Sándor ezalatt elrohant a lépcsőn, lovára patant, kihozatta pisztolyait és elvágtatott a Volkán-kastély felé. Egyszer sem nézett vissza elhagyott házára, mintha háta mögött ijesztő rémek kergetnék, kik elől épen oly mohón igyekszik menekülni, mint útjának czélját elérni. Érezte, hogy az után, a mit most nejével tett, nincs többé visszalépés, nincs módja a kiengesztelődésnek, s csodálatos ellenmondással most már csaknem attól kezdett félni, hogy nem talál igaz lenni az, a mi így fölháborította lelkét. De érzései, gondolatai nem voltak tiszták, öntudatosak; zavarosan keringett fejében a harag, boszúvágy, szégyen, megbánás, s vágtatott vakon, gondolkozás nélkül, tovább, tovább, az útszéli fák és kavicshalmok rohamosan tűntek el mellette, s a mezőn dolgozó munkások, a kik paraszt kényelemmel akarták köszönteni földesurokat, már csak a messze távolságban látták tova vágtató alakját, mire kalapjokig emelték kezöket.

Midőn Sándor tajtékzó lován bevágtatott a Volkán-kastély udvarára, itt mindent nagy fölfordulásban talált. Valami nagy dolog történhetett. A cselédek rémült tekintettel futkostak ki és be, érthetetlen szavakat kiabálva s egymást riasztgatva, az udvaron lovakat fogtak be a kocsiba s a kocsis össze-vissza cserélte a szerszámokat, míg a körülötte állók segítni akartak s még jobban összezavartak mindent. A ház úrnője nem volt látható, de nagybátyja a tornáczon állt, jobban görnyedezve, mint valaha, s midőn Sándort meglátta, karjait siralmasan nyújtogatva és tenyereit összecsapkodva feje fölött, hangos jajveszékléssel sietett feléje.

Sándor leugrott lováról, s az udvar közepén magára hagyta a reszkető lábú állatot. Góg Ferencz e pillanatban melléje érkezett.

—Mily csapás! mily szerencsétlenség!—jajgatott az alázatos jogtudós, megragadva vendégének mindkét kezét.—Isten hozta nagyságodat szerény házunkba, e szomorú alkalommal.

—Itt lakik még Lándsa Jenő?—kérdé Sándor lihegve, rekedten.

—Itt lakik, oh nagyon is itt lakik!—sóhajtott Góg Ferencz, barátságosan rázva vendégének fogva tartott kezeit.

—Itthon van?—kérdé Sándor a ház felé indulva.

—Itthon van, oh nagyon is itthon van,—nyögött Góg Ferencz.—Méltóztassék besétálni! Szeretett Lilla húgom elájult ugyan, de rögtön magához fog térni, ha meghallja becses jelenlétét.

—Hol van?—kérdé Sándor, gyorsan tovább haladva a ház felé.

—Lilla húgom?

—Lándsa Jenőt kérdem,—felelt Sándor türelmetlenül.

—Szobájában, a vendégszobában, oh nagyon is ott van—sóhajtott, Góg Ferencz.—Épen most vitték oda.

—Oda vitték!—kiáltott Sándor hirtelen megállva.—Mit jelent ez? Miért vitték?

—Hát nem méltóztatik tudni? Azt hittem azért méltóztatott jönni. Oh mily csapás, mily szerencsétlenség! Szegény Lilla húgom bele fog betegedni. És a botrány! a törvényszéki tárgyalás. Oh! oh!

—Semmit sem tudok. Mi történt? Feleljen!—kiáltott Sándor izgatottan.

—Szegény Lándsa Jenő, e viruló fiatal ember, ma reggel súlyosan megsebesült párbajban.

—Párbajban!—kiáltott Sándor roppant meglepetéssel.—Kivel volt párbaja?

—Boglár Kálmánnal,—felelt Góg Ferencz.—Tegnap este itt volt egy szomszéd ismerősünkkel s titkon néhány szót beszélt szerencsétlen fiatal barátunkkal. Én az ajtón hallgatóztam s ma reggel tudósítni akartam a szolgabírót, de elkéstem. A párbaj kora hajnalban már megtörtént, pisztolyra, és szegény Lándsánk hőn dobogó keblébe kapta a gyilkos golyót. Nem régen hozták haza, Lilla húgom elájult, én orvosért küldtem, de e nyomorult kocsis még most sem tudta befogni a lovakat, és szegény megsebesült barátunk magányosan vergődik halálos kórágyán, illetőleg pamlagán.

—Hol van? Vezessen hozzá. Látni akarom,—mondá Sándor, fölfelé indulva a lépcsőn.

—Látni akarja?—mondá Góg Ferencz, megállva és zavartan vakarva orrát. De Sándor tovább sietett, s Góg Ferencz kénytelen volt ismét megindulni.—Látni akarja? Valóban nem ajánlom! Marczangoló látvány az érző szívnek.

—Ismétlem, látni akarom. Hol van szobája?

Góg Ferencz nem mert több ellenvetést tenni. Végig vezette Sándort a tornáczon, semmit sem szólva többé, csak egy nagy kétszárnyú ajtó előtt állt meg s tett újabb kísérletet, mondván:

—Szeretett Lilla húgom boudoirja, hol most ájultan fekszik hölgyei közepett.

De mivel Sándor még e csábító biztatásra sem lépett be a kétszárnyú ajtón, hanem tovább sietett, Góg Ferencz is utána futott, fölvezette a széles lépcsőn az emeletre s a folyosó végén megállt egy ajtó előtt.

—Ime a szenvedő szobája,—mondá reszkető hangon és orrát fújva, mintha sírás erőltetné. Sándor óvatosan kinyitotta az ajtót és belépett. Góg Ferencz lassan utána lopózott, hogy legalább tanúja legyen e nagy jelentőségű találkozásnak.

A sebesült a pamlagon feküdt. Mellette egy öreg asszony ült, a kulcsárné, és hideg borogatást rakott fejére és mellére, a mit Góg Ferencz orvosi tudománya rendelt, míg a kocsi elhozza a hivatásbeli orvost. De úgy látszék, ez már későn fog érkezni. A sebesült szeme le volt húnyva, lélekzete nem hallatszott, sápadt arczán nem látszott az életnek más nyoma, mint elkékült ajkainak gyönge reszketése. Nyakkendője föl volt bontva, inge szét volt szakítva mellén s néhány vércsepp látszott rajta, nem több.

—Az előbb még borzasztóan félrebeszélt,—mondá sugva az ápolónő a belépőknek,—de azután elcsendesült, most már lélekzése is alig hallatszik.

Sándor a sebesült fölé hajolt és némán, hosszasan nézte mozdulatlan arczát. A harag, a gyülölet, a féltékenység, mely ide kergette, hogy elvegye ez ember életét, mindez eltünt szívéből a halál felséges nyugalma előtt. De a haldokló melléből hörgő sóhaj tört ki és szeme lassan megnyílt. Félig megüvegesedett tekintete a föléje hajló arczra esett és látszott kifejezéséből, hogy megismerte. Szólni akart, jobb kezét lassan fölemelte és ajkai kínos erőlködéssel mozogtak. De nem tudott hangot adni, szeme egyre tágabbra nyilt s megkövült tekintete mereven nézte a föléje hajló arczot, mialatt fölemelt keze tehetetlenül visszaesett, ajkán néhány vércsepp jelent meg és álla leesett.

—Meghalt,—mondá az ápolónő, megfogva a tehetetlen kezet és a halott melléhez tapasztva fülét.—Meghalt szegény, pedig láttam, hogy mondani akart valamit.

Sándor még mindig a halott fölé hajolt, kinyílt szemébe nézve mereven, mintha még mindig azt a szót várná, mely már nem tudta elhagyni ajkait. De a halott arcza mozdulatlan maradt. Góg Ferencz rosszúl kezdte magát érezni, s megilletve Sándor karját, kérte, távozzanak a szobából és hagyják a halottat az ápolónőre, hogy elkészítse testét a ravatalra.

Némán, hosszasan nézte mozdulatlan arczát.

Sándor lassan, elgondolkozva ment ki a szobából, még egyszer megállva az ajtónál és visszatekintve, mintha várná, hogy a halott visszahívja és kimondja azt az utolsó szót, mely megkövülve ajkán maradt. Mit akart mondani? Mit akart mondani?

—Vajon mit akart mondani?—mondá Góg Ferencz, mintha visszhangot adna Sándor lelki töprengésére.—Mert annyi bizonyos, hogy akart valamit mondani... Ki tudja, talán jobb, hogy nem szólhatott,—tevé hozzá gondolatban az érdemes nagybácsi és cselszövő,—a haldoklók átkozottul őszinték szoktak lenni... E szomorú látvány,—folytatá ismét fenhangon, kivonva Sándort a halottas szobából és megindulva vele a lépcső felé,—e szomorú látvány mélyen megrendíté nagyságod érző szívét, a mint szerencsém van észrevenni. Méltóztassék megtisztelni szerény ebédlőnket becses jelenlétével s némi erősítő reggelit venni magához, mely kedves alkalomra, reménylem, Lilla húgom is magához fog térni tartós ájulásából.

De Sándor nem válaszolt e nyájas meghívásra semmit. Nem is hallotta. Elgondolkozva, magába merülve, mintegy gépileg ment le a lépcsőn, aztán végig az alsó tornáczon s onnan le az udvarra. Lovát ott tartotta egy házi szolga. Sándor szó nélkül a nyeregbe ült és a kapu felé indult, majd fellökve Góg Ferenczet, ki nagy vendégszeretetében a paripa kantárába kapaszkodott s úgy ismételte meghívását.

Lassan, csöndes ügetéssel ment vissza Sándor az úton, melyet nem régen vágtatva tett meg. A haldokló látása, ki nem mondott utolsó szava egészen elfoglalta lelkét s lova ösztönére bízta, hogy megtalálja a haza vezető utat. De meghatottságát és töprengését nemsokára sokkal kínosabb érzés szorítá ki lelkéből. Hogyan fog neje elé lépni, mit fog neki mondani, hogyan nyeri meg bocsánatát? Igen, bocsánatát. Érezte, hogy ismét igazságtalanul vádolta és hogy e vád halálos sértés volt nejére. Mentől tovább gondolkozott rajta, mentől jobban eltöltötte lelkét ez érzés, annál erősebb lett meggyőződése, hogy Klára nem fog megbocsátani és hogy nem is érdemli meg bocsánatát. Mit fog tenni? Hogyan fog szemébe nézni? Minél jobban közeledett haza felé, annál inkább elfogta a kínos nyugtalanság, és szinte megijedt, midőn a hosszú, lassú út mégis véget ért s lova megállt a kapu előtt.

De a kapuban hangos örömrivalgás üdvözlé. Atlasz úr itt leste visszaérkezését, s kitörő örömmel sietett eléje, midőn látta, hogy épségben, baj nélkül jött haza. Majd lerántotta fiát a lóról és mohón kérdezősködött a párbajról.

—A párbaj megtörtént, de nekem nem volt benne részem,—felelt Sándor komoran, de nem szállva le lováról, se a kapun nem lépve be.—Boglár Kálmán hívta ki, s mire oda értem, Lándsa már meghalt.

—Hát a Boglár Kálmán?—kérdé Atlasz úr rémülten.

—Nem tudom. Semmit sem tudok. Ne kérdezz többet.

—Hol van Klára?

—Elment,—felelt félénken Atlasz úr.

—Elment! Hová ment?—kiáltott Sándor, úgy megrántva a kantárszárat, hogy megriadt paripája ágaskodni kezdett.

—Nem tudom,—felelt Atlasz úr elugorva az ágaskodó ló mellől, de még jobban megijedve Sándor hangjától.—Mihelyt eltávoztál, a szobájába ment, s onnan néhány percz mulva a kertbe sietett. A cselédek látták a falu felé menni.

Sándor megsarkantyúzta lovát s minden további szó nélkül a falu felé vágtatott. Csak most jutott eszébe, hogy Klára beválthatja fenyegetését és örökre elhagyja őt. Ez a gondolat visszaadta bátorságát; most már nem rettegett neje elé lépni, nem halogatta a találkozást; minden más érzést elnémított lelkében az egyetlen, ijesztő gondolat, hogy örökre elvesztette nejét.

Midőn a paplakba érkezett, a plébános eléje sietett és lesegítette lováról.

—Hol van Klára?—volt Sándor első szava.

—Elutazott atyjával,—felelt a plébános komolyan, hidegen.

—Elutazott? Hová?—kiáltott Sándor.

—Ez az ő titkuk. Ön tudja, mi történt kettejök közt, miért hagyta el neje örökre. Mert örökre elhagyta, ezt izenteti általam.

—Megérdemeltem, oh! megérdemeltem,—sóhajtott Sándor tompa kétségbeeséssel.

Aztán nem is szólt többet. Ismét felült lovára, s lassan, lecsüggesztett fővel, eleresztve a kantárszárat, az okos állatra bízta, vigye, a merre akarja.

XIV.

(Az épület inog.)

Az Atlasz-család ismét birtokába vette a kastélyt, az ősi kastélyt, mint Manó szerette nevezni. Atlasz úr újra kezdett lélekzeni. A szálka kihullt szeméből, s azt hitte, most már tisztán láthatja a fényes jövőt. Fia megszabadult a nőtől, ki örökös akadálya volt a család emelkedésének. Igaz, hogy most még nagyon szomorú és el van keseredve; lehorgasztott fővel, nyugtalanul jár, kerüli az embereket, még szüleit is, nem beszél senkivel és olyan harapós kedvben van, hogy alig mernek hozzá szólni; de ez mind csak múló fájdalom, mely nemsokára el fog enyészni, újra visszajön életkedve, üres szíve új szerelem után fog epedni és szeme végre meg fogja látni azt a nőt, ki régen készletben tartja számára a boldogságot. Atlasz úr erre nézve egészen nyugodt. Tudja, hogy így fog történni; biztosította róla Manó, a ki jól ismeri a nagy világot, és Góg Ferencz, a ki igen tudós férfiú. Természetes tehát, hogy semmiféle lelki furdalást nem érzett sem a történt dolgok, sem fiának mostani szomorú állapota miatt; hiszen ő mindent fiának boldogságáért tett s meg volt győződve, hogy mindent a legjobban tett.

De nem sokáig élvezhette zavartalanul diadalát. Néhány nap mulva sürgönyt kapott a fővárosból Eveline grófnétól, e lakonikus rövidségű, de jelentős tartalommal: «Nagy baj van. Jöjj fel rögtön. Hozz magaddal annyi pénzt, a mennyit csak tudsz.»

—Seregeknek ura!—kiáltott Atlasz úr elképedve és megmutatva Manó fiának a sürgönyt, mert Sándor, mint rendesen, most sem volt otthon.—Hozz magaddal annyi pénzt, a mennyit csak tudsz! Érted ezt?

—Nagyon könnyen megérthető,—felelt Manó savanyú arczczal, mert a pénzre neki is nagy szüksége volt s a készlet nem volt kimeríthetetlen.

—Mit jelent ez?—kiáltott Atlasz úr, kikapva fia kezéből a sürgönyt és újra elolvasva.—Mire kell nekik a pénz? Csak nem állított föl a gróf megint parkett-gyárat vagy nem akart repczével spekulálni?

—Sok módja van az adósságcsinálásnak,—jegyzé meg Manó szakértőleg.—Én azt gyanítom, hogy a gróf a börzén játszott.

—A börzén játszott!—üvöltött Atlasz úr, haját tépve kétségbeesésében.—Még csak az volt hátra! Hát erőnek erejével zsidó akar lenni? Nem megmondtam neki, hogy a gróf maradjon grófnak és ne avatkozzék a zsidó dolgába? Honnan tudod, hogy a börzén játszott?

—Tudtam, mikor még oda fönn voltam. Azt mondta, neki biztos játéka van a börzén, mert képviselő lévén, előre tudja a politikai változásokat. De nagyon megkért, hogy ne szóljak neked. Meg akart lepni téged, mikor majd legalább egy milliója lesz.

—Ugyan csak meglepett engem!—sóhajtott Atlasz úr elkeseredve.—Azt gondoltam, vele már mindent rendbe hoztam, s itt van, újra kezdi a bolondját. Elspekulálja a pénzemet, te meg elvered itthon a maradékot. Tönkre tesztek! tönkre tesztek!

—No csak ne sírj öreg, nemsokára megfordul a koczka. Sándor most már szabad, a Volkán bácsi milliói maholnap újra megaranyozzák az Atlasz-napot.

Ez a kilátás kissé megvígasztalta ugyan Atlasz urat, de azzal az erős elhatározással ült a vasútra, hogy vejében többé nem fog bízni s akármilyen gróf, nem hagyja felügyelet nélkül. Nem engedi többé sem a saját jószágán, sem a fővárosban lakni, lemondatja a képviselőségről és haza hozza családostul; a kastélyban most úgyis van elég hely, itt járhat vadászni, adhat lakomákat, népszerűvé teheti magát s ha megjön az ideje, innen is kinevezhetik főispánnak. De ebben nem fog engedni, a grófnak haza kell jönnie, itt az ideje, hogy már erélyes legyen, különben a legjobb úton van a tönkrejutás felé.

De mire a fővárosba érkezett, megtudta, hogy a baj sokkal nagyobb, mint gondolta, és nincs többé szüksége erélyes föllépésre. Szádváry Arthur gróf agyonlőtte magát. Manónak igaza volt: szerencsétlen rögeszméje, hogy vagyonát szaporítsa és visszaszerezze a Szádváryak régi fényét, a börzére vezette, és ott hagyta mindenét. Még a mátra-alji jószágot is, melyet apósa egyszer már kitisztázott az adóságokból. Ezt is eladta, de már ez sem segíthetett rajta. A veszteségek, a tönkrejutás, a szégyen, bűnbánat, megalázott hiúság kísértetei megzavarták amúgy is gyönge agyát s egy kétségbeesett pillanatban kezébe nyomták a gyilkos fegyvert. Mikor Atlasz úr megérkezett, már kiterítve feküdt a ravatalon.

—Későn érkeztél, atyám, mindennel elkéstünk,—zokogott Eveline, miután elmondta atyjának a szomorú történetet.—Az utolsó veszteségek egészen megzavarták lelkét, s mikor én szemrehányásokat tettem neki jószágunk eladása miatt, ellenem is nagy haragra lobbant és azt mondta, hogy a mi hiúságunk oka minden szerencsétlenségének. Ha meghagytuk volna egyszerű sorsában, most is boldogul élhetne valami kis vasúti állomáson. De neked grófi vő kellett, nekem grófi férj kellett, és fölébresztettük lelkében a nagyravágyás szenvedélyét. Még minket okozott azért, hogy így tönkre tett. Nem tudtam nyugodtan hallgatni, én is keserű szavakat mondtam szemébe. Elrohant. Ekkor megrémültem és siettem sürgönyözni neked. De már késő volt; többé nem beszélhettem vele, s mikor újra láttam, már halva volt.

Ezen már nem lehetett változtatni. Atlasz úr lassanként magához tért a kábultságból, melybe vejének halála s leányának és unokáinak könnyei ejtették, s nagy erőfeszítéssel összeszedte minden tehetségét, hogy megmentse a megmenthetőt és valami rendet hozzon a halott zilált ügyeibe. A szerencsétlen fiatal gróf súlyos terheket hagyott hátra, melyek mind az apósának vállára nehezültek. Nemcsak a Szádváry név becsületéért, melyre Atlasz úr sokat tartott, hanem saját nevéért is, melynek jó híre és hitele egész életében büszkesége volt, azon kellett lennie, hogy a gróf halála semmi jogos igényt meg ne károsítson, és se a halott, se az élő nevén ne maradjon folt. Egészen fölébredt régi ereje, ügyessége, élelmessége; fáradhatatlanul járt, kelt, alkudozott, egyezkedett, fizetett, terheket vállalt, s bármily súlyosan érezte a veszteséget, mely sújtotta, megvolt az az elégtétele, hogy a Szádváryak grófi nevének nem volt oka szégyenkeznie az Atlasz névvel való összeköttetése miatt, és a fényes temetésen, a czímerekkel borított koporsó mögött nem csak azért haladhatott fölemelt fővel, hogy mindenki láthassa gróf Szádváry apósát, hanem még inkább azért, mert a Szádváry név szerencsétlen viselője neki köszönhette, hogy csak részvét és szánakozás kísérte sírjába.

De ez a szomorú dicsőség sok idejébe s még több pénzébe került Atlasz úrnak. Adósságai, melyek már eddig is nehezen súlyosodtak reá, tetemesen megszaporodtak és megijeszthették volna saját jövőjére nézve, ha nem állt volna biztatóan előtte Sándor milliomos házassága, melyre most már a kétségbeesés megátalkodottságával számolt. Az idő is telt; több hét múlt el, míg a különféle zavaros ügyek rendezésével elkészült s leányával és unokáival végre haza indúlhatott.

Otthon azonban nem várt reá valami vigasztaló örömhír. A képviselőválasztás épen haza érkezése előtt egy nappal történt meg, és Manó, ellenére a tömérdek pénznek, melyet elköltött, szégyenletesen megbukott.

—Meg nem foghatom, hogyan történt,—mondá e nagyra termett fiatal úr, midőn leeresztett orral elbeszélte atyjának a választási csata történetét.—Egy antiszemitát választottak meg ellenemben, pedig én jobban szidtam a zsidókat, mint a legdühösebb antiszemita. De rám fogták, hogy zsidó vagyok s még a kortes-nótába is beletették, hogy «nyúlbőrökkel nem gseftelünk, zsidó követ nem kell nekünk». Megfoghatatlan!

—Megmondta ezt már nekem régen a bölcs rabbi,—felelt Atlasz úr sóhajtva és fejét vakarva.—Ebben az országban mindig fogják szidni a zsidót, még ha nem zsidó is. Akkor rá sem hallgattam, de most kezdem látni, hogy bölcs ember volt. Valami átok van rajtam, annyi bizonyos. Vagy a rabbik átkoztak meg, a miért kikereszteltettem gyermekeimet, vagy a keresztyén papok átkoztak meg, a miért kiüldöztem innen az ő pártfogoltjaikat, a Boglár Kálmánt és leányát; de érzem, hogy valamelyik pap rossz szót tett értem az Úristennél.

Manót azonban nem zavarták meg apjának theologiai aggályai. Megvígasztalta Sándor leendő házasságával, mely minden csorbát ki fog köszörülni s megigérte, hogy a lakodalomra ismét hazajön. Addig visszamegy a fővárosba; ott van az igazi talaj az ő nagyvilági képességei számára s biztosítja apját, hogy nem sokára oly szerencsét csinál, mely még Sándorénál is többet fog érni. Egy időre még elég maradt a pénzből, melyet az apja gyöngeségétől kicsikart jószágrészre fölvett, s nemcsak Atlasz úrnak mondta, hanem maga is meg volt győződve arról, hogy csak akarnia kell s a fővárosban nemsokára oly fényes házasságot köthet, mely egyszer mindenkorra úrrá teszi.