CSIKY GERGELY. (continued 2)

—Hát miért nem jelentette be nekem, hogy vendégek jöttek?—mondá hirtelen visszafordulva és fölsietve a lépcsőn.

Titkolatlan rossz kedvvel lépett be a terembe, s föltette magában, hogy rövid úton elbánik az ismeretlenekkel és nem hagyja úgy maga fölé kerekedni, mint Boglárékat.

Az öreges úr, kit a kocsiból kilépni látott, a terem közepén állt s a földig hajolva üdvözlé Atlasz úrat.

—Kérhetünk-e bocsánatot, oh! remélhetünk-e bocsánatot, hogy ily korán zavarni merészeltük nagyságodat?—kérdé az öreges úr, kétrét görnyedve a nagy alázatosságtól.

Szörnyű alázatosak, bizonyosan szegény kéregetők,—gondolá magában Atlasz úr; s büszke mogorvasággal, fönhangon hozzá tevé:—miben lehetek segítségökre?

—A szomszédi jog czímén jöttünk, illetőleg vettünk bátorságot jövetelre,—felelt az öreges úr, valódi kígyó-ügyességet fejtve ki a görnyedezésben.—Legfőbb vágyunk és első teendők volt, e vidéken való letelepedésünk után, megismerkedni a híres és gazdag Atlasz Samuval és családjával, és oh! mily szó fejezheti ki boldogságunkat, a mai napon teljesedésbe megy e forró vágyunk. De engedje meg, mélyen tisztelt uram, hogy eleget tegyek a nagyvilági társadalom szabta kötelességnek és bemutassam magunkat. Íme, szeretett unokahúgom, özvegy Volkán Ádámné, ki megvásárolván a sarlósi uradalmat, ez által szomszédi viszonyba lépett nagyságoddal, és én, legalázatosabb szolgája, Góg Ferencz, hites ügyvéd s jelenleg a sarlósi uradalom kormányzója.

—Tessék helyet foglalni!—kiáltott Atlasz úr sugárzó arczczal.

A vendégek leűltek és Atlasz úr elragadtatva szemlélte a szép fiatal özvegyet, ki a sarlósi uradalmat megvette. Valóban szép asszony volt, Atlasz úr ritkán látott szebbet; kövér volt, arcza majd kicsattant az egészségtől, fekete szeme úgy villogott, mint a gyémánt és duzzadt, piros ajka fölött finom barna pehely vonult végig. A sarlósi uradalom kerek egy milliót ért, Atlasz úr jól tudta, ő is szerette volna megvenni, ha grófi veje és Manó fia annyira igénybe nem vették volna tőkéit.

—Nem is tudtam, hogy a sarlósi uradalomnak már vevője akadt,—kezdé Atlasz úr az érdekes társalgást.

—A múlt héten írtuk alá a szerződést,—felelt Góg Ferencz, helyet keresve kalapjának, melyet eddig nem mert letenni kezéből. Unokahúgom készpénzzel fizette ki az egész vételárat s az uradalmat nevére telekkönyveztette.

—Legyen szerencsém ebédre,—mondá Atlasz úr.

Góg Ferencz el volt ragadtatva a megtiszteltetéstől s fölkelve székéről, a híres kaucsuk-emberhez méltó vonaglásokkal fejezte ki háláját. A szép, barna, köpczös menyecske is mosolygott, fejével bólogatott és illegette magát; s midőn látta, hogy nagybátyja még mindig nem tud mit mívelni kalapjával, kikapta kezéből és a pamlag mellé, a földre tette.

Atlasz úr büszke volt és boldog. Ilyen vendégeket szeret ő: gazdagok, milliomosok, és a mellett olyan jó modoruk van, hogy vele szemben szinte zavarba jönnek a nagy tisztelettől. Attól sem tarthatott, hogy talán szemfényvesztők és oly gazdagsággal dicsekszenek, mely nem létezik. Jól emlékezett Volkán Ádám nevére, híres pénzkölcsönző volt a fővárosban, kinek vagyonáról mesés hírek szállongtak a pénzes emberek körében. Hajdanában érintkezett is vele egy párszor, s furfangos kapzsi, arczátlan vén gonosztevőnek ismerte, a ki semmi módtól sem riadt vissza, ha pénzt szerezhetett általa. De a pénze megvolt, nagyon megvolt, s Atlasz úr, bár szívéből megvetette a vén bűnöst, pénzétől nem tagadhatta meg az elismerését. Kivált mióta ily szép, puha, kövér, tiszta kézbe került. Nem is tudta, hogy Volkán Ádám megházasodott és meghalt. Ezt meg is mondta vendégeinek.

—Megházasodott és meghalt,—mondá Góg Ferencz, szomorú arczot öltve, míg unokahúga újra mosolygott és illegette magát, mintha valami vidám dologról beszélnének.—Megházasodott és meghalt. A két esemény gyorsan követte egymást. Kedves Lilla húgom, e jelenlévő gyászoló özvegy,—folytatá Góg Ferencz, a mosolygó köpczös menyecskére mutatva,—szárnyaim alatt nevelkedett és szerény háztartásomat vezette, midőn megismerkedett az akkor még nem boldogult Volkán Ádámmal. E dúsgazdag pénzfejedelemnek én valék jogi tanácsadója s évek hosszú során keresztül én alkalmazám a törvény szigorát vonakodó adósaira. Megismerni Lillát és megszeretni pillanatnak műve volt, mint a költő lantja zengi, bár a jelen esetben nem forgott fenn a kölcsönösség, Volkán Ádám hetven éves és az apollói szépség ellentéte lévén, míg Lilla húgom húsz tavasz virágaival ékeskedett, s a mint kegyesen látni méltóztatik, minden tavasz virágával versenyezhet.

—Nem szeretem, ha maga dicséri a szépségemet,—szólt közbe a tavasz virágaival versenyző hölgy,—a kinek szeme van, láthatja, milyen vagyok.

Góg Ferencz mélyen meghajolt unokahúga felé, aztán még mélyebben Atlasz úr felé és folytatá:

—Ha a felek közt csak az egyik részen van is szerelem, a másikon pedig józan ész, annak jogi következménye már lehet házasság. Úgy történt a jelen esetben is. Volkán Ádám, ki több évi jogi tanácsaimért jelentékeny összeggel volt adósom, a maga határozott, lehet mondani, rideg modorában tudtomra adá, hogy tartozása fejében nőül veszi unokahúgomat, kinek bájai lángra gyújtották szívét. Unokahúgom józan észszel megfontolván a dolgot s becsületére válván gondos nevelésemnek, kész megadással fogadá a hetven éves dúsgazdag vőlegény kezét. A házasság megtörtént, teljes érvényességgel, az illetékes plébános és két tanú jelenlétében. Menyegzői lakoma nem volt. A házasélet boldogsága három hónap alatt sírba dönté feledhetetlen Volkán Ádámunkat s gyászos özvegyét keserű fájdalomban s ingó és ingatlan javainak birtokában hagyá hátra e siralom völgyében.

—Általános örökös?—kérdé Atlasz úr nagy tisztelettel.

—Formaszerű végrendelet értelmében,—felelt Gőg Ferencz.

—Mily szerencse vidékünkre, hogy a sarlósi uradalom ily szolid kézbe került,—kiáltott Atlasz úr.

—Szeretett unokahúgom itt óhajt letelepedni. A kastély szép és kényelmes, s a vidék előkelő családjai, melyek között első helyre a nagyságodét teszem, kellemes és csillogó kört formálnak, melynek ő lesz ragyogó központja.

—A városban nem volt ismeretségem,—szólt közbe az özvegy,—nem volt semmi mulatságom. Régi ismerőseim nagyon szegények hozzám és irigykednek rám.

—Igyekezni fogunk, hogy nagyságod boldognak érezze magát körünkben,—mondá Atlasz úr.—Ha a gazdag emberek nem támogatják egymást, akkor ne csodálkozzanak, hogy a szegények közéjök tolakodnak és egyenlőknek képzelik magokat.

—Aranymondás, gyöngyszem!—kiáltott Góg Ferencz lelkesülten.

—Hány hold a sarlósi uradalom?

—Tízezer, egy tagban.

—Van patronátusa?

—Nincs.

—Nekem van. Azaz a fiamnak, a Sándornak. A tiszavégi részt ráírattam. Háromezer hold, egészen az övé. Mi fizetjük a papot, szép templomot építtetünk.

—A mi kastélyunkban is van egy udvari kápolna. Mit gondolsz húgom, nem volna jó udvari papot tartani?

—Mit csináljak én egy pappal?—mondá vállat vonva az özvegy.

—A pap mindig emeli az uraság tekintélyét, a ki fizeti. Vőm, az Eveline leányom férje, a gróf Szádváry Arthur azt mondja, hogy igazi nagy úr nem is képzelhető pap nélkül.

—A gróf úr is itt lakik?

—A gróf úr saját ősi jószágán lakik, én váltottam ki háromszázezer forintért.

—Épen ennyi a becsértéke a mi nagy bérházunknak a főváros balparti részében.

A fiatal özvegy azonban nem igen látszott mulatni e rendkívül érdekes versengésen, mert ásított és nyugtalanul feszengett ülésén. Góg Ferencz, a gondos nagybátya és szemes jószágkormányzó észrevette húga és úrnője unatkozását és sietett enyhítéséről gondoskodni, azt a nagy kegyet kérve a házi úrtól, hogy mutassa be őket szeretett családjának.

—Szeretett családom nincs itthon,—mondá Atlasz úr.—A leányom, a grófné, férjénél lakik a grófnál; a Manó fiam a minisztériumban szerepel és az úri kaszinóban mulat az ő barátaival; a Sándor fiam itt lakik, de bizonyosan vadászni ment és csak ebédre jő haza; most csak a feleségem van itthon, a ki öreg asszony és mindig a szobájában ül. Be fogom mutatni uraságtokat az öreg asszonynak.

Átmentek az épület másik szárnyába. Atlasz úr szerette volna, ha a sujtásos hajdú előttök megy és az ajtókat nyitogatja, de János nem jelent meg a csöngetésre s Atlasz úr maga nyitott ajtót vendégei előtt. Az öreg asszonyság el volt ragadtatva az új ismerősöktől; a szép, fiatal, gyémántokkal megrakott asszony kezet csókolt neki és néninek szólította, a mi az öreg asszonyságnak nemcsak nagyon jól esett, hanem föl is bátorította, úgy annyira, hogy rögtön élénk beszélgetésbe mélyedt vele, először gyermekeiről, azután majorságáról s az ablakból megmutogatta neki kedvencz tyúkjait. Atlasz úr és Góg Ferencz ezalat bejárták a kastélyt, az udvart, a gazdasági épületeket, a magtárakat, a béresházakat, s mire az ebédig jutottak, tökéletesen és alapos részletességgel informálva voltak egymás vagyoni viszonyairól.

Az ebéd fényes volt, Atlasz úr kijátszotta legnagyobb kártyáját és franczia pezsgőt hozatott föl a pinczéből. A dugó nagyot durrant, s nemcsak az öreg asszonyság fogta be kezével a fülét, hanem a fiatal özvegy is, s mindnyájan örültek az édes ital habzásának és pezsgésének. Atlasz úr elégedett volt és büszke, ő vitte asztalánál a szót s vendégei valódi gazdag emberek voltak, kik tisztelettel hallgattak reá és tekintélynek tartották. Még az öreg aszszonyság is mert csevegni és nevetgélni a fiatal özvegygyel, a ki egészen az ő színvonalán állott s mindenről tudott vele beszélni. Sándor volt a leghallgatagabb. Épen az ebéd elején érkezett haza s vadászruhájában ült az asztalhoz. Atyja nagy pompával mutatta be vendégeinek, de alig váltott néhány szót s észre sem vette, hogy a fiatal özvegy igen gyakran s igen mély tekintettel pihenteti rajta nagy fekete szemeit. Annál inkább észrevette Atlasz úr, s nagyon jókedvű volt, és midőn késő délután az új szomszédok a jó ebéd fölemelő hangulatában s a mielőbbi viszontlátás ígérete mellett búcsút vettek, Atlasz úr, ki őket kocsijokhoz kisérte Sándorral, fölfelé haladva a lépcsőn, nem győzte eléggé magasztaló szavakkal dicsőítni a fiatal özvegy gazdagságát, finom modorát, jó nevelését, ragyogó szépségét, s csintalan kacsintással kérdé fiától, hogy hát mit tart róla?—Kiről?—kérdé Sándor, fölriadva álmodozásából.

—Kiről?—kiáltott Atlasz úr megbotránkozva.—Kiről másról, mint a szép Volkán Ádámnéról, a ki ma vendégünk volt és megvette a sarlósi uradalmat? Szép asszony, nagyon szép asszony! Azt csak nem tagadhatod, hogy gyönyörű asszony.

—Csinos kis bajusza van,—felelt Sándor szórakozottan.

—Bajusz!—visszhangzá Atlasz úr bosszúsan.—Hát te nem láttál meg belőle mást, mint a bajuszát? Az nem is bajusz, hanem finom pehely, a miből nem haj nő, hanem tollú, mint az angyalok szárnyában.

De Sándor nem méltányolta atyjának e szokatlan költői föllendülését, s mivel ezalatt fölértek az emeletre, megfordult és szó nélkül szobája felé ment.

Atlasz úr fejét csóválva nézett fia után, míg a folyosó kanyarulatánál el nem tűnt szeme elől. Arczán szomorúság és harag látszott. Nagyot sóhajtott s mellére csüggesztett fővel indult a saját szobája felé. De a mint elhaladt a zárt ajtó előtt, mely mögött ezelőtt Boglár Kálmán lakott leányával, megállt és öklét rázta feléje.

—Még nem győztetek,—dörmögött magában.—Hátra van még a családi tanács, a Manó és a gróf Szádváry, és meg fogja még Sándor látni a Volkán Ádámné fényes szemét és gyémántjait.

VI.

(A családi tanács.)

Néhány nap mulva kétfelől is jött sürgöny Atlasz úrhoz, hogy küldje hintóját a vasuti állomáshoz, egyfelől Manó, másfelől Eveline grófné fognak megérkezni. Ugyanakkor levél is jött az ügynöktől, melyet Atlasz úr nagy figyelemmel olvasott végig és sugárzó arczczal rejtett rengeteg vörös bőrtárczájába. Ideje volt! Még csak két nap van hátra a nevezetes névnapig, akkor telik le az egy heti határidő is; hanem ez a levél ki fogja nyitni Sándor szemét. Szerette volna mindjárt oda adni neki; de aztán meggondolta, hogy az ilyen szerelmes, tapasztalatlan falusi fiú más szemmel látja a nagyvilági dolgokat, s meglehet, még annál inkább megerősödik elhatározásában, ha a kellő előkészítés és magyarázat nélkül ismeri meg a történt dolgokat; nem fog hát addig szólni neki, míg nem tanácskozott a miniszteri titkárral és a grófnéval, kik jártasabbak a nagy világ dolgaiban és jobban tudnak bánni az emberekkel. Nem szólt a levél tartalmáról senkinek, még az öreg asszonyságnak sem, kinek titoktartási képességéről alapos aggodalmai voltak.

A budapesti vonat, mely Manót hozta, mintegy négy órával előbb érkezett meg a másiknál. Atlasz úr személyesen ment nagyúri fia elé; jól esett lelkének, ha az állomás személyzete látja, mint csókol neki kezet az elegáns fővárosi úr, s ha mindenkinek elmondhatja, az állomásfőnöknek úgy, mint a jegyszedő szolgának, hogy az a finom úr, ki az első osztályból fog kiszállni, az ő fia, a miniszter jobbkeze.

—Nyissák ki az ajtót! első osztály! szalonkocsi! ott néz ki a fiam az ablakon!—kiabált Atlasz úr a korlát mellől, midőn a vonat dübörögve megérkezett s nagy fújtatva megállt egy perczre e harmadrangú pusztai állomáson.

Aztán mikor kinyitották a korlát ajtaját, maga futott a töltés mellé rakott táskákért, s kikapkodta a szolga kezéből, mintha versenyezni akarna vele a borravalóért. Az elegáns fiatal úr, ki a táskák nyomában kiszállt a kocsiból, megcsókolta kezét, megölelte, és Atlasz úr büszkeségtől sugárzó arczczal s könyektől csillogó szemekkel nézett körül, nem csodálják-e a kocsi-ablakokból a többi utasok e megható jelenetet s nem felejti-e el kötelességét a vonat személyzete a pillanat benyomása alatt? De a vasúti menetrend nincs tekintettel a nagy emberek magán dolgaira; a vonat füttyentett és tovább robogott, s Atlasz úr egyedül maradi a vas-sínek közt fiával.

—Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik?

—Na?—mondá az elegáns fiatal úr fölcsípve szemével üvegét s fitymáló arczczal körültekintve.—Na? Nincs itt a huszár vagy a komornyik, hogy a hintóba vigye podgyászomat? Te sem tudsz rendet tartani cselédeid közt, öreg! Ott ülnek a bakon és hagyják, hogy az uraság hurczolja a táskákat. Kedvem volna megbotozni e csőcseléket!

—Úgy-e, ez már igazi gavallér?—súgta Atlasz úr nagy büszkén a vasúti szolga fülébe, kivel együtt vitte a podgyászt fia után.

Manó félrelökte ezalatt az ajtóból a néhány paraszt asszonyt, kik együtt szálltak le vele a vonatról, s áthaladva a folyosón és nem viszonozva az állomásfőnök köszöntését, ki kíváncsian várt Atlasz úr híres fiára a bejárat mellett, parancsoló mozdulattal oda intette apja hintaját.

—Hallja maga, kocsis!—kiáltott nagy hangon,—máskor, ha az uraság érkezik, ott tartsa az orrát és vigye utána a podgyászát. Érti?

—Én a lovaimat ott nem hagyom az Istennek sem,—felelt foghegyről a kocsis.

—Fogja be a száját vagy megtanítom emberségre!—rivallt rá a fiatal úr és gyorsan beugrott a hintóba.—Most pedig úgy hajts, hogy a lovaid hasa a földet érje! Engem nem lehet elbolondítani, én értek a lóhúshoz.

—Talán azt mért az apja, mikor a mészárszéket árendálta,—dörmögött a kocsis mogorván, oldalpillantást vetve a vasúti szolgára, ki vigyorogva állt a hintó mellett.

—Így kell ezzel a néppel bánni, ha az ember jó szolgálatot akar,—jegyzé meg Manó, kényelmesen hátra dőlve és az első ülésre rakva lábait.—De te, öreg, nem tudsz parancsolni, nem tudsz tekintélyt tartani. Huszárod van és nem hozod ki a léhűtőt a vasuthoz, hanem idegen emberrel viteted utánam a podgyászt, a kinek külön borravalót kell adni. Látod, ez a pazarlás, és nem az, mikor én grófi barátjaimmal a kaszinóban kártyázom.

—Nyersz tőlük?—kérdé Atlasz úr, bámuló tekintetet vetve fiára.

—Nyerek, vesztek, a mint jön,—felelt Manó könnyedén.—Most újabban vesztettem, még pedig sokat. De erről majd később beszélünk. Hát micsoda bolond bogár bújt annak a Sándornak a fülébe, hogy egy semmit, egy koldus leányt akar feleségül venni? Nem tudtad megértetni vele, hogy neki kötelességei vannak családja iránt?

—Azért hivattalak le téged, hogy te értesd meg vele. Te sokkal szebben és okosabban tudsz vele beszélni.

—Beszélek is! Nézze meg az ember! Miért nem vesz rólam példát? A házasság üzlet, melyben a férj ad nevet, a nő ad pénzt. Ennél maradok, ebből nem lépek ki. Mennél nagyobb a kereslet, mennél kisebb a kinálat, annál jobban emelkedik a portéka ára. Százszor annyi leány van, a ki férjhez kivan menni, mint férfi, a ki házasodni akar. Mi következik ebből? Az, hogy a férj nagyon ritka és keresett portéka, s ehhez kell mérni az árát. Én egy millión alul szóba sem állok. Ezt kell megértetni Sándorral. Ő is megér egy félmilliót.

—Ezt a beszédet már szeretem!—kiáltott lelkesülten Atlasz úr.—Ha így beszélsz Sándorral, bizonyosan megjön az esze.

—Meg kell jönnie. Nekem még nincs kedvem házasodni, ahhoz még nagyon arany fiatalság vagyok; de Sándor falusi gazda, neki szüksége van asszonyra. Meg kell házasodnia, de csak gazdag nőt vehet el. Ez az én elvem.

—Az enyém is.

—Ha másért nem, érettem.—Én tartom fenn a nagyvilágban az Atlasz nevet, én szerzek neki fényt és nimbust: kötelességtek gondoskodni, hogy soha ki ne fogyjak a módokból. Mit tudna arról a világ, hogy létezik egy Atlasz-család, ha a lóversenyeken nem mondanák: ez az Atlasz Manó lova, fogadjunk az Atlasz Manó lovára; ha a színházban nem mondanák: ez a páholy, a hol úgy lármáznak, az Atlasz Manó páholya; ha az utczán nem mondanák: ez az elegáns kocsi, ezek a tüzes fekete lovak, az Atlasz Manó fogata, térjünk ki gyorsan, mert eltapos? He? Atlasz Manó mindenütt! De ez pénzbe kerül, sok pénzbe.

—Adok is annyit, a mennyi kell,—mondá büszkén Atlasz úr.

—Nem eleget. A bizonyság az, hogy adósságom van. Ha elég pénzt adnál, nem csinálnék adósságot. Ez csak világos.

—Világos,—felelt Atlasz úr kissé elfintorítva arczát.—Megint adósságot csináltál?

—Bagatell az egész,—felelt könnyedén Manó.—Ha elég pénzt adtál volna, nem csináltam volna adósságot; mert magában az adósságcsinálásban én nem találok élvezetet. Egy-két rossz este a kaszinóban, egy kis botlás a lóversenyen, s mindjárt együtt van néhány ezer forint. Összeírtam, oh! én pontos ember vagyok, nem hasonlítok azokhoz, kik az ablakon szórják ki pénzüket. Oda haza majd átadom neked a lisztát. De mondom, csekélység: ha jól emlékszem, alig tesz negyven vagy ötvenezer forintot.

—Jaj nekem! bizonyosan inkább ötvenezer lesz, mint negyven,—sóhajtott Atlasz úr.—Harmadéve is annyit fizettem érted. De akkor könnyebb volt; most rossz évek járnak, a termés gyönge, az árak alacsonyak, az amerikai concurrentia agyon nyom. És most egyszerre fizessek ki ötvenezer forintot!

—Épen azért kell Sándornak gazdag pártit tennie, hogy ne nyomjon agyon az amerikai concurrentia.

—Ördög vigye az amerikai concurrentiát!—dörmögött boszúsan Atlasz úr.—Ha te magadat egy millióra tartod, talán jobb volna neked is megházasodni?

—Ezt az eszközt a végső kétségbeesés pillanatára tartom fenn. Egyelőre gondoljunk arra, hogy Sándort kimentsük romantikus hálójából és józanabb gondolkozásra tanítsuk.

A hintó behajtatott a kastély udvarára. Manó kiugrott s miután nagy lármát csapott, hogy a cselédek nem futottak elő fogadására s halálosan megsértette az udvaron ácsorgó Cserepes Andrást, kit minden teketória nélkül félrelökött útjából, fölsietett a lépcsőn anyjához, ki az ablakból leste érkezését.

Mialatt az öreg asszonyság kedvére gyönyörködött szép és előkelő fiában s rögtön felpróbálta és magán tartotta az ajándékokat, melyeket a fővárosból hozott számára, a csipkés fejkötőt és a nagy vörös selyemkendőt, azalatt Atlasz úr bejárta az egész házat, Sándort keresve, kit itthon hagyott, mikor a vasúthoz indult. János, az inas, egy ideig nagy phlegmával nézte, mint jár gazdája föl és le a lépcsőkön, ki és be a szobákból; végre, mikor már az istállóból is visszatért, rá kiáltott a tornácz ablakából:

—Ha az ifjú urat keresi, azt izenteti, hogy nincs itthon.

—Hol van hát?—kiáltott vissza Atlasz úr.—Nem mondtam neki, hogy megjön a bátyja, a Manó? Talán vadászni ment?

—Nem ment vadászni,—felelt János.—A plébános úr jött érte kocsiján és elvitte.

—Hová?—kérdé ijedten Atlasz úr.

—Nem mondták, én meg nem kérdeztem,—viszonzá János, hosszút köpve az ablakból, melyet aztán nagy lelki nyugalommal becsukott.

Atlasz úr megijedt. Ez a hirtelen elutazás, a plébános társaságában, rosszat jelenthet. Meg kell tudnia, hova mentek. Sietett gyalog a faluba s meg sem állt, míg a plébániára nem ért. Ott aztán megtudta, hogy a plébános a székvárosba utazott, a püspökhöz, s csak búcsú napján fog haza jönni. Ez kissé megnyugtatta Atlasz urat. Bizonyosan a püspöksüveges kanonokért ment, ki a templomot föl fogja szentelni, és Sándort, mint patrónust, azért vitte magával, hogy bemutassa a püspöknek. Kár volt úgy megijednie. Sándor megígérte, hogy egy hétig semmit sem fog tenni szerelme dolgában, s az ő szavában meg lehet bízni.

De mialatt a faluban járt és visszatért, eltelt az idő, s alig érkezett udvarára, újra befogatott a hintóba s visszahajtott a vasúti állomáshoz.

—Most a vőmet, a Szádváry grófot, és leányomat, a grófnét várom,—mondá az állomásfőnöknek.—He? Ennyi nagy úr is ritkán száll le ezen az állomáson.

A megérkező vonatról azonban csak Eveline grófné szállt le, minden kiséret nélkül. Szemei vörösek voltak és igen szomorúnak látszott.

—Baj van?—kiáltott ijedten Atlasz úr.—Hol van a gróf? Hol vannak a grófi gyerekek, az én unokáim?

—Egyedül jöttem, nincs semmi baj,—felelt gyorsan Eveline.—Siessünk, üljünk a hintóba, ne bámuljanak rám az emberek.

—Bámulnak, mert nem mindennap látnak grófnét,—mondá büszkén Atlasz úr, karon fogva s a hintóhoz vezetve leányát.

De alig indultak meg a lovak, a mindenkitől megbámult grófné oda borult apja vállára és hangos zokogásra fakadt.

—Seregeknek ura!—kiáltott rémülten Atlasz úr.—Mi történt? Meghalt valaki?

—Mindnyájan egészségesek,—zokogott Eveline,—más a bajunk, a mi nagy bajunk. Oh édes atyám, csak te segíthetsz rajtunk.

—Ha én segíthetek, akkor te ne sírj, mert bizonyosan segítni fogok. Mondd hát gyorsan, mi a bajotok?

—Tönkre jutottunk,—súgá Eveline, sírástól akadozó hangon atyja fülébe.

Szerencse, hogy a hintó ajtaja be volt csukva, mert Atlasz úr bizonyosan kiugrott volna belőle.

—Tönkre jutottatok!—kiáltá kimeredő szemekkel.—Seregeknek ura! Tönkre jutottatok! Megbolondultam én, vagy visszafelé értem a szavakat? Mit jelent az, hogy tönkre jutottatok?

—Azt jelenti, hogy birtokunk terhelve van adósságokkal s ha ki nem egyezünk hitelezőinkkel, csődöt kérnek ellenünk.

—Tudom, hogy ezt nevezik tönkre jutásnak,—mondá Atlasz úr keserűen szakértő tekintettel.—De azt kérdem, ti hogyan jutottatok tönkre? Hiszen eddig mindig dicsekedtél, milyen jó gazda a gróf, a férjed.

—Épen ez volt a baj, hogy nagyon jó gazda akart lenni és nem értett hozzá. Gyárakat állított és belebukott, mindenféle vállalatba fogott és belebukott, mindennel speculált és mindenbe belebukott.

—Speculált!—kiáltott Atlasz úr elkeseredve.—Minek speculált? Nem volt ő zsidó, hogy speculáljon. A grófnak az a hivatása, hogy urasan elköltse a jószága jövedelmét. Miért nem maradt a hivatásánál? Minek avatkozott abba, a mire nem született? Bah!

—Nagyon megszállta a nagyravágyás. Nem elégedett meg a birtokkal, melyet te kiváltottál számára, s az a rögeszméje támadt, hogy mind azt a jószágot visszaszerzi, a mi hajdan a Szádváryaké volt.

—És most elveszti azt is, a mit én visszaszereztem neki.

—Ha tönkre kell jutnia, azt mondta, főbe lövi magát,—kiáltott Eveline újra kitörő zokogással.

—Szörnyűség!—kiáltott Atlasz úr, olyant szökve helyén, hogy erősen a hintó födelébe vágta fejét.—Főbe lövi magát! Kitelik tőle, azért gróf. Ha a zsidó tönkre jut, kezdi újra a batyúval, de a gróf főbe lövi magát. Miért nem utánozza ebben is a zsidót, ha már a speculatióban utánozta? Nagyszerű! No de ne sírj olyan görcsösen, emeld föl a fejedet és töröld meg a szép szemedet. Tudod, hogy a te tátid nem hagy el téged. Mennyi az adósságtok?

—A betáblázott követelés csak nyolczvanezer forint.

—Csak? Jaj nekem! Neked ez csak?

—Hiszen a jószág háromszázezret ér.

—Azért mégis rámehet a nyolczvanezer forintnyi adósságra, ha rossz időben támadnak rá a hitelezők,—jegyzé meg Atlasz úr szakértő fensőbbséggel.—Ezt én jobban tudom.

—Hanem...

—Micsoda hanem? Van még egy hanem is?

—A betáblázott követeléseken kívül van még férjemnek váltóadóssága is.

—Irgalmas Isten! hogy jutott hozzá?

—Értékesítni akarta erdőnket és parketgyárat állított. Az erdőt kivágatta, de a parket nem ért semmit s a megrendelők nem fogadták el. A pert elvesztettük, az erdő elpusztult, pénz nem volt. Férjemet más kötelezettségek is szorították; szerződéseket kötött nagy repczeszállításokra, melyeknek nem tudott megfelelni. Mindenfelől szorongatták a pénzért, s ezt csak uzsorásoktól kaphatott. Egyik váltó szülte a másikat és aztán ... de mit mondjam tovább? Hiszen tudod, hogyan szokott ez történni.

—Tudom,—sóhajtott Atlasz úr,—ámbár én soha sem voltam uzsorás. Mennyi hát az egész adósság?

—Kétszázezer forint, körülbelül.

—Körülbelül! Nagyszerű! Mikor azt mondják, körülbelül, akkor bizonyosan van azon fölül. És én most fizessek! Honnan a pokolból fizessek?

—Ha te is elhagysz minket, édes atyám,—mondá Eveline újra görcsösödő zokogással,—akkor elvesztünk. Férjem megöli magát. Ismerem, nem tudná elviselni családjának másodszori bukását, és én két gyermekemmel koldusbotot vehetek kezembe.

—Micsoda! Koldusbot az én leányom kezében, a kis Elemér gróffal és a kis Alice grófnővel, az én unokáimmal! Még csak az kellene! Ne sírj már na, mondtam, hogy a táti nem hagy el téged. Csakhogy az nem megy olyan könnyen. Nekem sincs annyi pénz mindig a zsebemben, és még többet is kell fizetnem. A Manó is csinált ötvenezer forint adósságot.

—Megint! Hogy mer az a fiú adósságot csinálni?—kiáltott Eveline méltatlankodva.

—Ő játszotta Pesten a grófot és csinált adósságot. Mikor a grófok akarnak zsidók lenni, akkor a zsidók lesznek grófok, és mind a ketten csinálnak adósságot, és én fizetem ki. Úgy látszik, ez a világ rendje. Ezt hívják átmeneti korszaknak. Majd ha jobban összeszoktak és mindegyik tanult a másiktól valamit, akkor ez is jobban fog sikerülni; de addig nincs más mentség, mint megfizetni a tanuló pénzt. Légy most nyugodt, édes leányom. Majd ha itt elvégeztük a dolgunkat, magam megyek veled Mátraaljára és beszélni fogok a hitelezőkkel. Ne félj, rendbe hozom a dolgokat, nem lesz semmi baj. Töröld meg a szemedet, nehogy az anyád, az öreg asszony, meglássa, hogy sírtál. Neki semmit sem szabad tudni. A Manónak se szólj semmit a férjed adósságairól; mert ha megtudja, hogy értetek kétszázezer forintot fizetek, kitelik tőle, hogy hamarjában még csinál a magáéhoz százötvenezer forint adósságot. No, hála Istennek, megérkeztünk. Szállj le a hintóból és menj föl édes anyádhoz, a ki ott sír és integet az ablakban.—Uram ne hagyj el!—új fejkötő van a fején,—én addig dolgom után nézek és estére majd tanácskozunk a legfőbb bajról, Sándor szerencsétlen szerelméről.

Késő estig aztán nem törődtek semmi kellemetlen dologgal, hanem élvezték a viszontlátás örömét. A nap az öreg asszonyságé volt; fia és leánya körülötte ültek s beszéltek neki mesés dolgokat a maguk fényes életéről és feleltek kifogyhatatlan kérdéseire. Az öreg asszonyság boldog volt; csak azon búslakodott néha, hogy Sándor nincs jelen s nem láthatja egyszerre mind a három gyermekét. Vacsorára is itt terítettek föl az öregek szobájában s nem engedték, hogy a sújtásos inas szolgáljon föl az asztalnál. Elvégezték azt ők maguk, mint hajdan, mikor a gyerekek még kicsinyek voltak és nem csináltak adósságot. Nem is volt most sem az adósságról semmi szó, talán el is feledkeztek róla, kivéve Atlasz urat, ki egy-egy perczre mélyen elmerült s ujjain számítni látszott valamit, mialatt Eveline gyermekeinek haladásáról és viseletéről beszélt anyjának és Manó oly mulatságos anekdotákat mesélt, hogy az öreg asszonyság könnye kicsordult a nevetéstől. Nagyon szerették egymást, annyi bizonyos; s akármilyen hibáik és ferdeségeik voltak az életben és a világgal való érintkezésben, a családi összetartás erős érzését semmi sem ölhette ki belőlük.

Mikor az öreg asszonyság boldogan lefeküdt, Atlasz úr a maga szobájába intette gyermekeit s gondosan bezárta maga után az ajtót.

—Hagyjuk az öreg asszonyt aludni,—mondá halkan,—ő úgy sem tudna praktikus véleményt mondani, s reá nézve jobb, ha csak örömeinkben osztozik, nem pedig bajainkban. De nekünk tennünk kell valamit, hogy megmentsük Sándort.

Mind a két testvér a legerősebb szavakkal rosszalta Sándor méltatlan szenvedélyét. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Sándornak csak dúsgazdag nőt szabad elvennie, most még inkább, mint valaha. De hogyan lehetne észre térítni, ha a szerelem annyira megzavarta? Ez a kérdések kérdése.

Atlasz úr kinyitotta nagy bőrtárczáját és kivett belőle egy összehajtott levelet.

—Írtam az ügynökömnek,—mondá Manónak nyújtva a levelet,—hogy tudjon ki egyetmást erről a Boglár Kálmánról és leányáról. Az ügynök felelete itt van. Olvasd fel fiam, s aztán majd meglátjuk, ki lehet-e ezzel nyitni Sándor szemét?

Manó olvasni kezdte a levelet.

«Nagyságos úr!...»

—Ez én vagyok, hozzám czímezte a levelet,—szólt közbe Atlasz úr elégedetten.

«Van szerencsém értesíteni,—folytatá Manó az olvasást,—hogy megbízásában, bármennyire kívül esik rendes üzleti körünkön, tehetségemhez képest eljártam. Boglár Kálmán bizonyos főúri körökben meglehetősen ismert alak...»

—Akkor talán ti is ismeritek,—szólt közbe ismét Atlasz úr,—ti is főúri kör vagytok.

—Férjem annyira el van foglalva gazdaságával, hogy nem érintkezik senkivel,—mondá Eveline.

—A kaszinó a legeslegfőúriabb kör, de ott semmit sem tudunk Boglár Kálmánról,—tevé hozzá Manó, s aztán folytatá az olvasást.

«Majd egyik, majd másik mágnás kastélyának vendége, hol különféle módokon teszi hasznossá magát. Lovakat trainiroz, vadászkutyákat dressiroz, hajtóvadászatokat rendez stb. Képeket is fest, de csak templomok számára, mert a főpapságnak különös kegyeltje és a sok szent kép festése által szigorú egyházi nézeteket öltött magára; azért a mágnások közül is csak a legkonzervativebb és legvallásosabb családok kastélyaiban szokott élősködni. Azt beszélik, hogy törvénytelen fia a több évvel ezelőtt elhunyt öreg Dengeleghy grófnak, a ki híres volt rendíthetetlen egyházi érzelméről és szigorú vallásosságáról. Az öreg gróf természetesen soha sem vallotta magáénak a gyermeket, ki élő czáfolata lett volna feddhetetlen hírnevének, hanem titokban gondoskodott neveléséről egy hű gazdatisztje, Boglár Kelemen által, ki a gyermeket, földesura iránt való tekintetből, magáénak fogadta, saját nevét adta neki és a saját fiával, Mihálylyal neveltette, mely utóbbi később a papi rendbe lépett, s jelenleg, mint tudom, lelkész a nagyságod uradalmában.»

—Úgy van,—szólt közbe Atlasz úr,—én vagyok, azaz Sándor a patrónusa, de én fizetem. Most már nem csodálom, hogy annyira pártolta ezt a Boglár Kálmánt. Olvasd tovább a levelet, fiam, most jön a java.

«A beavatott körökben nyilt titok Boglár Kálmán származása, s a rokon érzelmű mágnások és főpapok épen ezért az öreg Dengeleghy halála után sem ejtették el s mindenféle módon gondoskodtak exis-tentiájáról. De nyugtalan vérű ember lévén s kiváló hajlammal birván az uraskodásra, semmi hivatalban sem tudott megmaradni s végre is arra az életmódra jutott, melyet fölebb részleteztem. Meg is nősült, elvette egy másik főúrnak szintén törvénytelen leányát, ki azonban csakhamar meghalt, miután életet adott egy leánynak. Ezt a leányát Boglár Kálmán serdülő kora óta mindenhová magával hordozza kalandos életpályáján. Nem lehet tagadni, hogy mind apai, mind anyai ágon, ha nem is egyenes úton, de mégis mágnás-vér folyik e leány ereiben, s a mint mondják, ez meg is látszik külsején, viseletén, gondolkozásmódján és szokásain. Kétes vagy gyanús dolgot azonban nem hallottam róla, kivéve egyetlen egy esetet.»

—Halljuk az egyetlen egy esetet!—kiáltott Atlasz úr izgatottan.

«Két évvel ezelőtt,—folytatá Manó az olvasást,—jegyben járt egy valóban előkelő fiatal úrral, de az eljegyzés hirtelen fölbomlott, Boglár Kálmán párbajt vívott leánya volt jegyesével s aztán hosszú időre eltűnt a fővárosból leányával. Mi volt oka az eljegyzés fölbontásának, senki sem tudta bizonyosan; a fiatal úr barátjai azt beszélték, hogy a vőlegény oly engedékenynek találta menyasszonyát, hogy nem merte nejévé tenni; de ez csak titokban suttogott pletyka maradt, s én nem jöhettem nyomára, mi benne az igaz, valamint azt sem tudhattam meg, mi volt a visszalépett vőlegény neve. Ennyi mindaz, mit az idő rövidsége miatt kikutathattam Boglár Kálmánról és leányáról s azon reményben, hogy megbízásának kívánsága szerint megfeleltem, maradok alázatos szolgája Nyilas Mór.»

—Na?—kiáltott Atlasz úr, várakozással teljesen, miután fia összehajtotta és visszaadta a levelet.

—Ez a nő soha sem léphet a mi családunkba!—mondá Eveline határozottan.—A Szádváry ősök mind megfordulnának sírjaikban.

—Szó sincs róla,—tevé hozzá Manó.—Könnyű vérű leány, bízzátok reám. Ha Sándor még erre a levélre is megmarad vakságában, egy-két szóval úgy elcsavarom a leány fejét, hogy maga fogja kikosarazni.

—Hogy is ne!—kiáltott ijedten Atlasz úr.—Azt nem engedem! Hogy aztán a leány a te nyakadba varrja magát, vagy az apja hívjon ki téged párbajra!

—Egy párbaj nekem meg se kottyan,—mondá Manó henczegve.—De nem bánom, nem fogom elcsavarni a leány fejét, az nem volna lovagias. Legjobb lesz, ha ezt a levelet megmutatod Sándornak, ez is elég lesz neki. Jó éjtszakát!

VII.

(A plébános felköszöntője.)

Atlasz úr gondosan tárczájába zárta és belső zsebébe rejtette a fontos levelet, hogy rögtön átadhassa Sándornak, mihelyt találkozik vele. De nem találkozott. Sándor másnap sem jött haza, csak délután érkezett tőle sürgöny, mely így szólt: «Minden jól megy. Holnap hajnalban indulunk Bogdán apát-kanonokkal s nyolcz órára ott leszünk. Az apát-kanonok hozzánk száll. Minden jól megy.»

—Miért írta kétszer is, hogy minden jól megy?—mondá Atlasz úr Manó fiának.—Ezért többet kell fizetnie hat krajczárral, és mégis oda írta, a miből látszik, hogy nagyon örül neki. Minek örül? Talán a püspök meghívta ebédre vagy a kanonok lett vele per tu? A kanonok urat a vörös selyem bútoros szobába szállásoljuk. Minden jól megy, hm!

—De az nem jól megy, hogy Sándor úrfi csak a búcsú napján jő haza, mikor házunk tele lesz vendéggel,—szólt Manó bosszúsan.—Nem is beszélhetünk vele komolyan s még valami bolondot követ el, mielőtt fölnyitjuk a szemét.

—Addig semmi bolondot sem követ el, míg a kanonok úr itt van, mert mindig vele lesz elfoglalva,—felelt megnyugtatólag Atlasz úr.—Ne félj, Sándor tudja a patrónus kötelességeit, s a míg egyházi méltóságában lesz, nem megy félre a szomszéd szobába megházasodni. A keresztyéneknél nem megy a házasság csak úgy futtában; tudhatod, hiszen te is keresztyén vagy. Mihelyt aztán vége lesz a sok ünnepnek, mindjárt beszélek Sándorral okosan és fejéhez verem ezt a levelet.

—Mindegy, én mégis jobban szeretném, ha még ma, az ünnep előtt beszélnél vele.

—Hogy beszéljek vele, mikor nincs itt?

De ha Sándor nem jött meg, jöttek helyette mások, kiket Atlasz úr nagy gyönyörűséggel s kitörő örömmel fogadott. A szép gömbölyű, fekete szemű özvegy, Volkán Ádámné és Góg Ferencz, a mindenes nagybácsi.

Csak úgy czeremónia nélkül, egy kis szomszédi látogatásra rándultak át, mint Góg Ferencz mondá, hogy kibeszélgessék magokat, mert a holnapi nagy ünnepen, melyre ők is meg voltak híva, annyian lesznek, hogy nem lesz alkalmok a bizalmas eszmecserére. Atlasz úr mindig örül kedves vendégeinek, s annál inkább örül most, hogy bemutathatja Manó fiát és leányát, a grófnét. Be is mutatta nagy pompával, miután hirtelenében néhány szót súgott Manó fülébe az özvegy millióiról. Az ismerkedés tehát igen könnyen ment és néhány percz alatt a legkellemesebbé lett mindkét részről, mint a gazdag emberek közt szokás. Manó elemében volt; csak úgy szikrázott az elmésségtől és henczegéstől s meg volt győződve, hogy egészen elbájolta a bajuszos menyecskét. Atlasz úr is meg volt róla győződve, s az a gondolat ötlött agyába, hogy Manó nőül vehetné a milliomos özvegyet s újra sokkal ragyogóbban kifényesíthetné az Atlasz-család homályosodni kezdő napját.

De a fiatal özvegyen, bármennyit kaczagott a fővárosi dandy elmés tréfáin, bizonyos nyugtalanság és szórakozottság volt észrevehető, s néha-néha jelentős pillantást vetett nagybátyjára, a kinek arczán meg az látszott, hogy szeretne valamit mondani, de nem tud bele kapni. A bajuszos menyecske végre erősen ránézett nagybátyjára és haragosan toppantott lábával. Góg Ferencz ijedten fölugrott székéről s minden bevezetés nélkül fölkérte Atlasz urat, hogy néhány igen fontos és bizalmas szóra vezesse szobájába.

Mintegy félóráig voltak távol, s mikor visszatértek, mindkettejük arcza igen hosszúra volt nyúlva. Góg Ferencz mindenfelé nézett, csak unokahúga arczába nem, a ki pedig nagy kíváncsisággal szegezte rá villogó szemét. Atlasz úr zavart volt és haragosan rárivalt az öreg asszonyságra, a ki ártatlan kíváncsisággal kérdé, hogy miről beszélgettek. A társalgás ellankadt. Manó élcze kiapadt, mikor látta, hogy a milliomos menyecske alig figyel rá s nyugtalanul fészkelődik a pamlagon. Végre fölugrott, gyorsan, röviden búcsút vett a háziaktól s intett nagybátyjának, hogy szólítsa elő a kocsit.

Atlasz úr és Manó nagy illendőséggel egész a lépcső aljáig kisérték vendégeiket s ezek semmit sem beszélhettek egymással. Csak annyi látszott, hogy Góg Ferencz nagyon fölhúzta vállait és igen bűnbánó arczot vágott, a bajuszos menyecske meg néha-néha nagyot rántott karján és egyáltalában ideges hangulatot tanúsított. De mihelyt a kocsiban ültek s annyira haladtak, hogy a hátramaradottak nem hallhatták, rákiáltott nagybátyjára:

—Na hát, miért nem szól? Talán kivágta a nyelvét az a vén zsidó?

—Kedves húgocskám,—kezdé ünnepélyes, de kissé reszkető hangon Góg Ferencz.

—Ne húgocskámozzon most engem,—vágott közbe ingerülten Lilla,—hanem feleljen röviden és kitérés nélkül: kosarat kaptam?

—Nem egészen,—felelt Góg Ferencz félénken.

—De maga egészen bolond,—mondá haragosan az özvegy.—Mit ért az alatt, hogy nem egészen adtak kosarat?

—Az öreg Atlaszt nagyon boldoggá tette ajánlatom, majdnem hanyatt esett örömében és azt mondta, hogy te vagy a világ legszebb és legkedvesebb nőszemélye.

—Mit törődöm én az öreg Atlasz boldogságával?—mondá Lilla vállat vonva, de jóval szelídebb hangon, a hízelgő bókok hatása alatt.—De a fia, a fia! Mit mondott a fiáról?

—Azt mondta, hogy a fia most még egy hozzá méltatlan szerelem békóiban hever,—felelt Góg Ferencz,—s ezt a szerelmet előbb ki kell verni a fejéből, a mi, reményli, sikerülni is fog.

—Kibe szerelmes?—kérdé az özvegy újra föllobbanó haraggal.

—A nevét nem kérdeztem,—felelt Góg Ferencz félénken,—de annyit tudok, hogy méltatlan hozzá.

—Maga ügyetlen vén mamlasz,—mondá a bajuszos menyecske, összetörve drága napernyőjét.

Ugyane tárgytól beszélt Atlasz úr is Manó fiával, midőn a kocsi távozása után fölfelé haladt vele a lépcsőn.

—Milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!—sóhajtott Atlasz úr.—Képzeld, ez a dúsgazdag, szép, kedves asszonyság szerelmes Sándorba és szívesen feleségül menne hozzá.

—Sándorhoz?—kérdé Manó, egyaránt elnyújtva hangját és ábrázatát.—Jól hallottad? Csakugyan Sándorról volt szó?

—Csakugyan Sándorról volt szó?—ismétlé Atlasz úr elkeseredve.—Talán süket vagyok, hogy nem hallom, kiről van szó? Bár hallottam volna Sándor helyett Manót, jobban szerettem volna.

—Kell is nekem!—mondá Manó arisztokratikus gőggel. Ha akarnám, semmi sem volna könnyebb, mint ezt a közönséges asszonyt meghódítani. De nem kell, átengedem Sándornak.

—Átengeded, átengeded! Én is átengedném, csak Sándor átvenné.

—Neki meg kell nősülnie, mert falusi gazda; és gazdagon kell nősülnie, mert máskép nem segíthet családján. És ha én lemondok javára a gazdag özvegyről, nem tudom, mi akadályozná abban, hogy feleségül vegye?

—Hát Boglár Klára, kő nőjjön a gyomrában!—kiáltott Atlasz úr, elkeseredésében egészen megfeledkezve úri modoráról.

—Hát a levél a zsebedben? Boglár Klára elenyészett, megsemmisült. Bízd csak rám a dolgot; ha én beszélek Sándor fejével, vége lesz akkor Boglár Klárának.

Az asszonyoknak semmit sem szóltak a titkos beszélgetésről s a Volkán-látogatás valódi czéljáról. Atlasz úr nem akarta fölháborítni kedélyöket s elvonni figyelmöket a fontos házi teendőkről, melyek most egészen igénybe vették őket. Kivált Eveline grófnét, ki a holnapi ünnepélyes alkalomra átvette a háziasszonyi tisztet, s minden tehetségét és figyelmét arra kellett fordítnia, hogy a vendégség méltó legyen az Atlasz-család nevéhez. Atlasz úr különösen büszke volt arra, hogy holnap, midőn egy apátkanonok lesz a kastély szálló vendége s a vidék öszszes úri családjai asztalánál fognak ebédelni, egy valóságos grófné vigye a háziasszonyi tisztet, melynek az öreg asszonyság úgy sem tudott volna kellő méltósággal megfelelni.

Eveline grófné tehát egy időre félre tette mindenféle grófi bajait s egészen az Atlasz-család dicsőségének szentelte magát. Egész nap folyt a kastélyban a sikálás, törölgetés, mosogatás, bútorok ki- és behordása, szőnyegek kopogtatása, a legyilkolt malaczok és apró marhák szívszaggató jajveszéklése. Az öreg asszonyság az ablakból nézte és titokban megkönnyezte kedvencz majorságának veszedelmét; Atlasz úr a pinczében töltötte idejét Cserepes Andrással, ki mindenhez értett s különösen a borok lehúzásában volt szaktekintély. Számtalan palaczkot töltött meg vörös és fehér borokkal a hegyes bajuszú János segédkezése mellett, s hogy hogy nem, a munka végén keményen be voltak rúgva mind a ketten s össze-vissza ölelgették és nedves bajuszszal megcsókolgatták Atlasz urat, elérzékenyült szavakkal áldva a zsidó istenét a nagyságos úrnak. Szerencsére Manó nem volt tanuja e demokratikus tüntetésnek; mert Volkánék látogatása után vadászni ment a mezőre, hogy vadpecsenyével járuljon a lakoma gazdagításához s csak késő este tért haza üres táskával és sántító lábbal, a mi azonban nem volt nagy baj, mert Cserepes András, ki ezúttal földesúri engedélylyel gyakorolta az orvvadászat mesterségét, már előbb ellátta volt a konyhát két kövér őzzel s megszámlálhatatlan nyulakkal és mindenféle vad madarakkal.

Fölvirradt végre Sándor napja s ünnepi díszben pompázott a kastély és az egész falu. A micsoda lombosodni kezdő faágat találtak az erdőben, azt mind letördesték, hogy fölékesítsék velök a templomot és környékét. Az utczákat hajnal pirkadtától kezdve három czigánybanda járta be, mindegyik más-más nótát húzva és nem törődve sem egymással, sem a harmónia törvényeivel. Messze vidékről vásárosok jöttek s a falu főutczáján felütötték sátoraikat, csizmát, szűrt, kalapot, mézeskalácsot és gyerekjátékot kínálva a falu népének, mely szokás szerint a búcsú napján elégítette ki egész esztendőre ruházati és fényűzési igényeit. A gyerekek már korán reggel szaladgálni kezdtek a sátorok közt s fütyülős falovak, trombiták és dobok harsogásától visszhangzott az utcza; sőt a nagy leányok sem várták be az isteni tiszteletet s még ki sem nyílt a templom ajtaja, mire már valamennyien ellátták magokat pántlikával, selyemkendővel és pirosítóval, melyet még a mai ünnepen föl akartak használni személyök ékesítésére.

Épen nyolczat ütött az óra, mikor a plébános kocsija behajtott az udvarra, és Sándor egy méltóságos tartású egyházi urat segített le belőle. Vörös zsinóros bekecsbe volt burkolva és fején finom szőrű kucsma volt vörös selyem béléssel. Bár csípős szellő fújdogált, bekecse nem volt egészen begombolva; itt-ott nyitva állt, hogy szabad bepillantást engedjen derekán a haragos-vörös selyem övre és mellén a vastag arany lánczra. Atlasz úr, ki a lépcső alján fekete ünneplő ruhájába öltözve várakozott, a kocsihoz sietett, hogy segítségére legyen az egyházi méltóságnak a leszállásban, és Sándor bemutatta őket egymásnak.

—Édes atyám, Bogdán apát-kanonok úr ő nagysága.

—Édes atyja? Szép, nagyon szép,—mondá az apát-kanonok leereszkedő nyájassággal és Atlasz úr felé nyújtotta kezét, melynek egyik ujján óriási zöldköves gyűrű villogott. Atlasz úr tisztelettel, de hatalmasan megrázta a feléje nyújtott kezet s hirtelenében megbecsülte a zöldköves gyűrű értékét. Körülbelül ezer forintot érhetett. Mégis nagy urak a papok!

Az apát-kanonok úr inkább méltóságos, mint kellemes benyomást tett a szemlélőre. Gömbölyű kis ember volt, roppant nagy fejjel. Hosszú arczát itt-ott vörös szeplők borították, de ajkán folytonosan szelíd mosoly lebegett, mely közszemlére állítá nagy sárga fogait. Ez a nyájas mosoly egészen föllelkesítette Atlasz urat s hangosan kiabált János után, hogy jöjjön gyorsan, vigye föl a nagyságos kanonok úr holmiját a vörös selyem bútoros szobába.

—A vörös selyem bútoros szobába fogjuk szállásolni nagyságodat,—ismétlé a kanonokhoz fordulva.—Legszebb szoba a kastélyban s csak a legfőbb vendégeknek nyitjuk ki. Már egy prépost is lakott benne, mikor a leányomat megeskette a vőmmel, a Szádváry gróffal. Hol van már az a János?

János most az egyszer nem várakoztatott magára sokáig s nagy buzgalommal kezdte lekapkodni a bakról az utazó táskákat. Egy csomagot a kanonok úr azonban maga vett ki a kocsiládából s fölkérte Atlasz urat, hogy megbízható emberrel rögtön küldje a szekrestyébe, mert ott fogja magára ölteni.

—Bizonyosan a főpapi costume,—mondá Atlasz úr, tisztelettel tapogatva a csomagot.

—Nem costume,—mondá az apát-kanonok elnéző mosolylyal, de egy kissé megbotránkozva,—hanem a püspöki jelvények, süveg, pásztorbot, keztyűk, saruk, melyeket rangomnál fogva jogom van viselni.

—Száz esztendeig viselje!—kiáltott Atlasz úr lelkesülten.—János, rögtön szaladjon ezzel a csomaggal a szekrestyébe és mondja meg, hogy jól vigyázzanak rá! Méltóztassék fölsétálni nagyságos úr a vörös selyem bútoros szobába.

Ezalatt Eveline grófné is előkerült és segítségére jött atyjának, ki nagy buzgalmában azt sem tudta, melyik oldalára kerüljön a nagy egyházi méltóságnak s csaknem ölben vitte föl a lépcsőn. Sándornak semmi hasznát sem vehették; némán és zavartan állt atyja mögött s úgy látszott, mintha kerülné a tekintetét, a mit ugyan Atlasz úr nem vett észre, mert egészen el volt foglalva főpapi vendégével.

Miután a sokszor emlegetett vörös selyem bútoros szobába vezették a kanonokot s Atlasz úr hiába várt egy elismerő bókot a bútorok színéről és finomságáról; megkérdé a vendéget, nem parancsol-e reggelit és mi volna leginkább inyére, mert a kastélyban minden van, még franczia pezsgő is.

—Nem reggelizhetem, mert a templomszentelés szertartása misével van összekötve,—felelt a kanonok,—s mi a mise előtt nem reggelizhetünk. Különben köszönöm szívességét, hiszen nagyságod nem ismeri, nem ismerheti ezt az egyházi törvényt.

A kanonok úr igen szánakozó, csaknem fájdalmas hangon mondá ezt, s Eveline és Sándor fülig vörösödtek apjok baklövésén.

—Nemsokára a templomba kell mennem,—folytatá a kanonok, a grófnéhoz fordulva s nagylelkűleg időt engedve Atlasz úrnak, hogy leküzdhesse zavarát,—a szertartás kilencz órakor kezdődik s nem akarnám megvárakoztatni a hivők nagy tömegét.

—Zsúfolt ház lesz,—szólt közbe Atlasz úr, hogy e divatos kifejezéssel, mely t sokszor olvasott az újságokban, helyre üsse elöbbi csorbáját.

Most a kanonok is elpirúlt és Eveline grófné titokban bosszúsan megrántotta apja kabátját, hogy hallgasson.

Bogdán apát-kanonok úr azonban igen elnéző és nagylelkű volt és semmi sem zavarta meg leereszkedő nyájasságát. Tüntetőleg barátságos akart lenni e napon a szegény zsidók iránt, mert remélte, hogy az ünnepélyről hosszú tudósítás fog megjelenni a fővárosi hírlapokban, melyek kellőleg méltányolni fogják szabadelvűségét és elfogulatlanságát, a mi a kormánykörök figyelmét is reá vonhatja és útat készíthet a püspökségre. E messzeható terv szálai közé tartozott az is, hogy nagy érdeklődéssel kérdezősködött Atlasz úr másik kedves fia, a miniszteri titkár után, ki mint hallja, szintén lerándult e szent ünnepre, s midőn hallotta, hogy Manó bizonyosan anyjánál lesz, barátságosan megkérte Atlasz urat, vezesse tisztelt nejéhez, mielőtt a templomba indulna.

—Az öreg asszony meg fog pukkadni a büszkeségtől, ha az apát-kanonok úr az ő szobájába megy,—kiáltott Atlasz úr lelkesülten.—Szaladok előre s megmondom neki, hogy tegye föl az új fejkötőjét.

És valóban nagyon büszke és boldog volt az öreg asszonyság, midőn a hatalmas egyházi méltóság szobájába lépett, és barátságosan megkérdezte egészségi állapotát, és elmondta, hogy Sándor fiát a püspök is nagyra becsüli, mint a legbőkezűbb egyházi patrónust, hogy Evelin grófné valóban díszére válik a Szádváry grófcsaládnak és hogy régóta kivánt személyesen találkozni Manóval, kit eddig csak híréből ismert. Összeesett ránczos arcza szinte megszépült a sugárzó örömtől és szemei csillogtak a könnyektől, midőn ez egyházi magas méltóság ily szép elismeréssel beszélt gyermekeiről és látta, hogy gyermekei olyan műveltek, olyan könnyedén és fesztelenül viselik magokat e főúrral szemben, mintha magok is született nagy urak volnának. Eszébe jutott a marmarosi rusznyák falu és a szegényes bolt, és lelke mélyében hálát adott az Istennek, hogy valósággá tette akkori vigasztaló reményét és gyermekeik dicsőségében elégítette ki a szülők becsvágyát.

Miután az apát-kanonok úr boldoggá tette az egész családot s a legjobb hangulatot keltette bennök az egyházi hierarchia iránt, fölült a plébános kocsijára, mely még mindig várt reá a lépcső előtt, és visszahajtatott a faluba, a nagy szertartásra.

Atlasz úr föl akarta használni a rövid időközt, hogy Sándorral néhány szót váltson és megmutassa neki a nagy fontosságú levelet. De hiába nézett körül utána; a kanonok távozása után Sándor is eltünt.

Nem volt pedig idő keresésére, mert az úri fogatok egymás után hajtottak be a kastély udvarára s az egész családnak elég dolga volt a vendégek elfogadásával. A vidék valamennyi úri családja hivatalos volt a nagy napra, s mindnyájan el is jöttek, a mint otthon egymás közt nevetve és vállat vonva mondogatták, azért, hogy a zsidó uraskodáson mulassanak, de igen nyájasak és udvariasak voltak s nem mutatták, hogy rossz néven veszik az Atlaszok gazdagságát vagy hogy tolakodásnak tartják a meghívást. Nagylelkűleg úgy tették magokat, mintha egészen magokhoz hasonlónak tartanák az Atlasz-családot és tüntetőleg grófnénak szólították Evelinet, mintha éreztetni akarnák, hogy egészen elfeledték a család kellemetlen és szégyelni való multját. Ez igen nagy elégtétellel tölté el lelköket s megvigasztalá saját szegénységöket, melynek különben pirulni kellett volna az összehasonlítástól.

Csak egyetlen egy volt a vendégek közt, a kinek gazdagsága nemcsak versenyzett az Atlasz-család vagyonával, hanem tetemesen fölül is multa: a sarlósi uradalom új úrnője, a szép és kövér özvegy Volkán Ádámné. Új alak volt a vidéken s az úri családok nagy részével csak itt ismerkedett meg; de hírből már jól ismerték roppant gazdagságát, s ámbár forrásáról nagy megvetéssel beszéltek magok közt és több tréfás vagy lenéző megjegyzést tettek a bajuszos menyeskére: reája is kiterjesztették azt a jótékony fátyolt, melylyel a világ nagylelkűleg el szokta takarni a gazdag emberek kétes múltját, ha gazdagságukból hasznot remél a maga számára. A bajuszos menyecskét mindenfelől mosolygó arczok, meleg kézszorítások, bókok, hizelgések vették körül s bizonyára nem az úri társaságon múlt, hogy nem akart jobb kedve lenni, hogy folytonosan idegesen nézett jobbra-balra, mintha keresne valakit, és egy párszor keményen megcsípte karját érdemes nagybátyjának, a ki bűnbánólag fölhúzta vállait és tagadólag rázta fejét, ha kérdőleg rászegezte haragos fekete szemeit.

A szomszéd falvak lakosai is eljöttek, zászlók alatt és létániákat énekelve.

Ezalatt azonban megkondultak az új harangok s Atlasz úr megmagyarázta vendégeinek, mennyit nyom minden harang, ki öntötte és mennyibe került. De már nem igen hallgattak rá kivéve Góg Ferenczet, ki hódoló tisztelettel és vonagló alázatossággal figyelt szavaira; a többiek siettek kocsikra ülni, hogy részt vegyenek az isteni tiszteletben. A nép is nagy tömegekben tódult a templom felé; a szomszéd falvak lakosai is eljöttek, zászlók alatt és létániákat énekelve, hogy tanúi legyenek a ritka templomszentelési ünnepnek. A templom annyira tele volt, hogy igen sokan kívül maradtak és nagy zsivajjal tolakodtak és lökdöstek egymást a főkapu előtt.

Az első padok posztóval voltak bevonva. Itt foglaltak helyet az úri társaság hölgyei s úgy tettek, mintha imádkoznának bársonykötésű, aranyszegélyű imakönyveikből; csak a bajuszos szép özvegy tartotta fölöslegesnek, ily látszattal szolgálni épületes például a népnek, s le nem vette szemét Sándorról, ki magában ült a szentélyben, oldalt álló kis padban, mint az egyházi kegyúr díszhelyén, s e kiemelkedő helyzetében igen zavartnak és nyugtalannak látszott és vagy a templom boltozatát vizsgálta vagy a földre szegezte szemét. A férfiak, falusi úri szokás szerint, a sekrestyében gyűltek össze, s vagy megjegyzéseket tettek az imádkozó hölgyekre vagy zajosan vitatkoztak a politikáról és termésről. Egy időre Atlasz úr is bepillantott ide s az ajtóból gyönyörűséggel szemlélte Sándor fiának dicsőségét a külön padban, s magán kívül volt büszkeségében, mikor látta, hogy a papok meghajlottak előtte s külön meghintették szentelt vízzel és megfüstölték tömjénnel. Pedig mennyi pap volt itt és mily czifrán voltak öltözve! Az apát-kanonok nagy fején majdnem akkora süveg volt, mint ő maga s csupa aranyhímzés volt a palástja, és mellette a szomszéd falvak papjai valamennyien drága aranyos ruhákban pompáztak, melyek mind az Atlasz-család pénzéből kerültek ki. A harangok zúgása, az orgona zenéje, a papok és hivők éneke, minden az Atlasz nevet hirdette és magasztalta, s Atlasz úr kénytelen volt ismét a szabad levegőre sietni a sekrestyéből, mert feje már szédülni kezdett a nagy dicsőségtől, zajtól és melegségtől.

Különben is haza kellett sietnie, hogy utána nézzen a lakomái készületeknek. Mindennek készen kell lennie, mire az isteni tisztelet véget ér s a nagyúri vendégsereg a kastélyba tódul ebédre. Olyan ebéd lesz, a milyen még nem volt ezen a vidéken. Ilyenkor szükség van a háznál az okos főre. Az öreg asszony ugyan otthon maradt, de annak semmi hasznát sem lehet venni, mert minden csirkének halálát külön megsiratja. Eveline is otthon maradt, de ő maga egyedül nem képes megfelelni az ezerféle teendőnek. Atlasz úr tehát haza siet; de bármennyire siet, útközben megáll a vásáros sátraknál, s próbából és mulatságból alkudozni kezd pántlikára, selyem kendőre s más efféle falusi piperére. A sátoros zsidó nem tudja, hogy a földesúr alkudozik vele és meg akarja csalni. Atlasz úr jóízűen mosolyog sikerült tréfáján, s miután szakértelmével egészen sarokba szorította a sátoros zsidót, megmondja neki kilétét s nem veszi meg a pántlikát. Elégedetten megy tovább, kezeit dörzsölve és magában nevetve a sátoros zsidó hüledező arczkifejezésén. Eszébe jut a régi idő, mikor még ő is így mérte a pántlikát s így esküdözött egy krajczár nyereségért, s hálát ad az Istennek, hogy megáldotta törekvését és hogy módot adott neki, úri rangra emelni családját s megkímélni gyermekeit az élet aprólékos és szennyes küzdelmeitől.

Olyan elégedett és boldog, hogy minden kellemetlenségét elfelejti, nem jut eszébe Sándor végzetes szerelme sem, mely megakadályozhatná családjának emelkedését. Nem gondolt Boglár Kálmánra és leányára sem, és mégis,—mily csodálatos játéka a képzelemnek!—egyszerre, egy pillanatra úgy rémlett szemének, mintha Boglár Klárát pillantotta volna meg a plébánia-ház ablakában.

Megrezzent, megdörzsölte szemét s újra erősen oda nézett az ablakra. Üres volt, senkit sem látott. Bizonyosan káprázat játszott az előbb szemével, képzelődése ámította el. De jó kedve megszünt, s igen kellemetlen és kényelmetlen érzésnek adott helyet. Gyors léptekkel, csaknem futva sietett ki a faluból, a kastély felé, mintha menekülni akarna a boszantó vizió elől. Azután eszébe jutott, hát ha mégis jól látott, hát ha csakugyan megint eljött e leány, hogy befejezze vészes munkáját s elrabolja tőle fiát? Megtapogatta zsebében a levelet, de ez sem nyugtatta meg egészen. Sokkal könnyebb lenne elbánni Sándorral, ha a leány nem volna itt; de ha ismét bűvös körébe jut, ki tudja, fog-e hallgatni a legvilágosabb bizonyítékokra? Vajjon csakugyan itt van-e a leány vagy képzelete mutatta alakját? Ez a gondolat kínozta folytonosan, mialatt hazaért a kastélyba, s ezen évődött, míg fölhordatta a pinczéből a boros palaczkokat és személyesen ügyelt föl, hogy a nagy ebédlőben a hosszú patkó-forma asztal a legdíszesebben legyen fölterítve.

Kétségei rettentő megoldást nyertek, midőn a hosszú szertartás végével a vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe gyűlt. A hullámzó tömegben, mely helyét kereste az asztalnál, ott látta világosan, el nem vitázhatólag, Boglár Kálmánt és leányát, még pedig az apát-kanonok úrral beszélgetve. E magas egyházi méltóság igen melegen szorongatta Boglár Kálmán kezét és a lehető legnyájasabb mosolygással intett nagy fejével Klára felé, midőn Eveline grófné felszólítá, hogy foglalja el helyét mellette, az asztalfőn. A többiek is megtalálták ezalatt helyeiket s nagy székzörgéssel telepedtek az asztalhoz. Klára Sándor mellett ült, s Atlasz úr szótlanúl, csaknem megdermedve roskadt székére az asztal végén. Szerencsére oly keveset törődtek vele, hogy senki sem vette észre, mennyire ki van kelve rendes formájából.

A vendégsereg visszaözönlött a kastélyba és az ebédlőbe gyűlt.

A vendégek ettek, ittak, suttogtak, kiabáltak, nevetgéltek, s Atlasz úrnak az asztal végén elég ideje maradt háborítlanul magához térni fájdalmas meglepetéséből. Nem szólt semmit; a vendégek sem foglalkoztak vele, rájok nézve az igazi házi úr Sándor, az igazi házi asszony Eveline volt, s az öregeket legfölebb úgy vették, mint ráadást. A két ráadás az asztal végén egészen egymásra volt hagyva, és senki sem hallotta, mily méltatlankodó szavakkal fejezte ki Atlasz úr fölháborodását felesége előtt ez emberek tolakodásán, kik hivatlanul asztalához mertek ülni. Csak Boglár Kálmán kiáltott egyszer át hozzá kedélyesen az asztal túlsó oldaláról:

—Úgy-e, kellemesen megleptünk, öreg? Különben gondolhattad, hogy kíváncsi voltam a hatásra, melyet nagy oltárképem tesz a szakértőkre.

—Az oltárkép impozáns,—szólt közbe az apát-kanonok az asztalfőről,—s valóban dicsérnünk kell a művészt, ki ily megragadó kifejezést tudott adni az egyház egyik legmagasztosabb eszméjének. Isten éltesse!

A tornáczon felállított czigányok azt hitték, hogy a kanonok úr valami felköszöntőt fejezett be és tust húztak. A vendégek, magok sem tudva miért, éljenezni kezdtek, a pezsgős palaczkok dugói hatalmasan durrogtak, a poharak egymás után ürültek ki, a jó kedv és zaj tetőpontjára hágott, és az apát-kanonok úr, kit a czigánytus szónoki kötelességére figyelmeztetett, fölemelkedett helyéről, föltartotta tele poharát s ünnepélyes és kenetes hangon hosszú felköszöntőt mondott.

Először Atlasz Sándor ő nagyságára, a tiszavégi egyház nagylelkű kegyurára, kinek vallásos buzgósága és bőkezűsége hozta létre a mai szép és lélekemelő ünnepélyt. Aztán Szádváry Eveline grófné ő méltóságára, kinek lekötelező szívességéből most e dúsan terített asztalnál örvendeznek háládatos szívvel az Isten áldásának. Továbbá Atlasz Manó ő nagyságára, ki országos gondjai közepett is talált időt, hogy eleget tegyen buzgó szíve áhítatos vágyainak s jelenlétével emelje e nagy vallásos ünnepély díszét. Végül,—és itt különösen fölemelte hangját az apát-kanonok úr és arczán minden vörös szeplő a jóakaró leereszkedés egy-egy fényes napja gyanánt ragyogott,—nem mellőzheti hallgatással e három kitűnő testvér tiszteletre méltó szüleit, kik—bár magok idegen akolhoz, tartoznak—ily kiváló gyermekekkel ajándékozták meg az egyházat és hazát; ő—az apát-kanonok úr—nem tagadja, hogy bizonyos tekintetben mindnyájan emberek vagyunk s vannak oly közös emberi javaink, melyeknek élvezetéből senkit sem zárhatunk ki, mint az egészség és hosszú élet: nem hiszi tehát, hogy bárki is akadna e díszes társaságban, ki ellenmondana neki, midőn e derék öreg házaspárnak is jeles gyermekei mellett, tartós egészséget és hosszú életet kíván. Éljenek!

A czigányok tust húztak, a vendégek ordítottak, a poharak összecsengtek. A közelebb ülők még Atlasz úrral és nejével is koczintottak, sőt az apát-kanonok egyenesen hozzájok ment és koczintott velök. Az öreg asszonyság sírt örömében és büszkeségében, sőt a pillanat fölemelő hatása alatt Atlasz úr is elfeledte egy perczre titkos bánatát, s a földi dicsőség legmagasabb ormára emelkedett, de csak azért, hogy a következő perczben a legmélyebb örvénybe zuhanjon.

Most a plébános emelkedett föl s figyelmet kért szavainak. Röviden óhajt felköszönteni egy ifjú párt mely önmagában sokkal boldogabb, hogysem hosszas szavakkal kellene boldogságot kívánni számára. De mielőtt elárulná, kire emeli poharát, egy kellemes hírt kell közölnie a jelenlévő úri társasággal. Atlasz Sándor ő nagysága, a mai ünnep bőkezű hőse, plébániájának nagylelkű kegyura, tegnap a székesegyházban örök hűséget esküdött a kitűnő művész, Boglár Kálmán szeretetreméltó Klára leányának. Kívánja tehát, hogy az Úristen e boldog párt sokáig éltesse!

Nem számítva, a híres történeti felköszöntőket, melyek országok, nemzetek sorsát döntötték el, alig tett valaha toast oly nagy hatást, mint a plébános úré. A vendégek közűl a legtöbben nem ismerték Klárát, s már az ebéd elején csodálkozva kérdezgették egymástól a fiatal nő kilétét, ki a házi úr mellett ül s oly fesztelenül beszélget vele. Nagy volt tehát meglepetésük, midőn meghallották a valót, s ámbár meglehet, hogy néhány vidéki kisasszony és az eladó leányokkal rendelkező szülők keblében egy pillanatra valami kellemetlen csalódás érzése mozdult meg, mégis jó magyar szokás szerint, a toast befejezése és a tus fölhangzása után, az első meglepetés elmultával általános volt a zajos éljenzés, dobogás, pohárcsengés, s mindenki sietett szerencsét kívánni az új párnak. Az egyetemes tolongásban senki sem vette észre, hogy az öreg Atlasz halálsápadtan dőlt hátra székén s feleségével együtt közel volt az ájuláshoz, hogy Eveline grófné fölugrott székéről s ajkai ketté nyíltak, mintha mondani akarna valamit, de nem juthatott szóhoz, mert az apát-kanonok a legmelegebb szavakban kivánt neki és családjának szerencsét e kitűnő választáshoz, és hogy Manó apjához sietett, fölrázta dermedtségéből s haragos arczczal fülébe súgta: A levelet! miért nem mutattad meg a levelet? Senki sem vette észre az ijedségnek és fölháborodásnak e jeleit, csak Klára, és gondtalan vidám arczán egy pillanatra a kellemetlen meglepetés fellege vonult át, mintha csak most jutna eszébe, hogy férje családjában nem is láthatják szívesen. De a következő pillanatban megfogta kezét Sándor és szüleihez vezette.

—Édes atyám, édes anyám,—mondá oly halkan, hogy a közelebb állók sem hallhatták, talán maga Klára sem,—ha szerettek, ha boldogságomat akarjátok, nyugodjatok meg választásomban és áldjatok meg engem, áldjátok meg nőmet.

És Atlasz úr, utoljára is, jobban szerette fiát, hogysem végsőig vigye az ellenállást, s az ő kedvéért megölelte azt a nőt, kit szíve mélyéből gyűlölt. Megölelte, mert fia kívánta, de nem bocsátott meg neki.

Ezt azonban senki sem látta; az éljenzés, üdvözlés, szerencsekivánás, koczintás újult erővel hangzott, s mindenki azt hihette, hogy valóban egy hosszú, boldog házasság első napját ünneplik.

De Góg Ferencz ellenkező véleményen volt. Oda hajolt Lillához, kinek szemei villámokat szórtak, s ajka, keze, mindene reszketett a fölindulástól s vígasztaló hangon, bár egy kissé félénken fülébe súgott a katonás, bajuszos menyecskének.

—Magyarországban a házassággal még nem ér véget a szerelmi komédia. Hála Istennek, van még elválás is.

VIII.

(Atlasz úr baklövései.)

Ha Atlasz úr zűrzavaros kábultságában, mely a plébános toastja és a rá következő ünnepélyes jelenet után elfogta lelkét, gondolkozni tudott volna, megtalálta volna magyarázatát annak, a mit tegnap nem tudott megérteni: miért izente Sándor kétszer is a székvárosból küldött sürgönyében, hogy minden jól megy? Ez az ismételve papírra tett három szó valóban nem volt más, mint a túláradó boldogság kitörése, melynek másképen még nem lehetett kifejezést adni. Mikor Sándor a plébános kocsijára ült, hogy vele együtt a székvárosba hajtson, nem merte remélni, hogy mint Klára férje tér onnan vissza.

Nem mintha atyjának ellenzésétől tartott volna. Attól a naptól fogva, midőn először beszélt vele szerelméről, meg volt győződve, hogy bármennyire kedve ellen, de mégis bele fog nyugodni házasságába, s annál könnyebben és simábban fog menni a dolog, mennél hamarabb lép eléje a bevégzett ténynyel. De a tényt bevégzetté tenni, ebben látta a legfőbb nehézséget. Mentől tovább gondolkozott róla, annál jobban elfogta lelkét az a csüggedés, mely együtt jár az igazi szerelemmel, mikor még nem tudja, viszonzásra talált-e, és egybeveti saját érdemetlenségét az imádott lény tökéletességével. Visszaidézett emlékébe mindent, mit Klárán tapasztalt: mosolygását, melylyel üdvözölte, nevetését, melyet tréfája vagy néha ügyetlensége gerjesztett, szavait, még a legközömbösebbeket is, melyeket vele váltott; s bár egy-egy pillanatra úgy vélte látni, hogy szerelem napfénye csillan föl az összehalmozott emlékek mögül, bizalmatlansága csakhamar erőt vett rajta s gúnyosan azt súgta fülébe, hogy az a nyájasság, melyben oktalan reménye szerelmet lát, nem egyéb, mint a nagyvilági hölgy megszokott modora, és esetlen falusi tuskónak szidta magát, a kihez csak vagyonáért mehetne valaki nőül.

De arra egy perczig sem gondolt, hogy Klára vagyonáért menne hozzá. Méltatlannak találta volna e gondolatot mind a leányhoz, mind önmagához. A szegény leány oly magasan állt fölötte az ő szemében, hogy szegénysége s az ő gazdagsága számba sem vehető különbség volt a másik nagy aránytalanság mellett. Az első harcz tehát, melyet atyjával vívott s melynek eredményéről már előre biztos volt, csak a kisebb és könnyebb küzdelem volt; a másik, a nehezebb, Klára szívének meghódítása, csak ezután következett.

Mindezt elmondta őszintén, leplezetlenül a plébánosnak, kit meghittjéül választott szerelmi ügyében. Elmondta, hogy Klárát szereti és nélküle boldogtalan lesz, s elmondta, hogy atyjának nincs kedvére e házasság, de tudja, hogy végre mégis bele fog nyugodni.

—Erről én is biztos vagyok,—monda a plébános.—Az öreg úr a maga régi fogalmai szerint nem is tartja igazi házasságnak a hozomány nélküli házasságot. De ez könnyű akadály. Egyházi törvényeink szerint a szülők beleegyezése nem szükséges a házasság érvényességéhez.

—És atyám igazán szeret engem, s utoljára is bele fog nyugodni abba, a mi boldoggá tesz, egyházi törvények nélkül is,—tevé hozzá Sándor.

—Ezt mondom én is. Az ő ellenzése nem magáért veendő figyelembe, hanem Klára miatt. Ismerem ezt a leányt. Ha észrevenné, hogy az ön családja nem szívesen látja vagy épen tolakodónak tartja, soha sem lenne az ön nejévé, bármennyire szeretné különben.

—Nem szabad észrevennie,—kiáltott Sándor ijedten.

—Ezt meg tudnám akadályozni.

—De hogyan? Az öreg,—bármily elismeréssel vagyok szorgalma, szerénysége, realitása iránt,—valljuk meg, sokkal járatlanabb a nagyvilági modorban, hogysem el tudná rejteni ellenszenvét. És ha ön Klárát mint jegyesét vezetné eléje, attól tartok, úgy fogadná, hogy a büszke leányt örökre elriasztaná öntől.

Sándor egy ideig gondolkozva nézett a plébános arczára, aztán örömmel, mintha nagy fölfedezést tett volna, fölkiáltott.

—Nem mint jegyesemet, hanem mint nőmet vezetném eléje. Akármit tenne az első pillanat meglepetésében, Klárát többé nem riaszthatná vissza, és sokkal jobban szeret, hogy később bele ne nyugodnék a meg nem változtatható ténybe. Csak az a kérdés, lehetséges-e a titkos házasság?

—Ha én előttem esküsznek meg, az érvényes és törvényes házasság lesz, akár titkon, akár nyilvánosan, akár itt, akár másutt történik. Ez tehát nem kérdés. Az egyetlen egy kérdés csak az: akar-e Klára az ön nejévé lenni?

—Ah! igaza van. Ez az igazi nagy kérdés.

—A melyre egyikünk sem képes választ adni.

—Ön jól ismeri Boglárékat, főtisztelendő úr. Mit gondol,—mit hisz,—mit vett észre, lehet-e reményem?

—A mi engem illet, őszintén megvallom, nagyon óhajtanám e házasságot, s tehetségemhez képest rajta lennék, hogy teljesüljön. Azt is tudom, hogy Boglár Kálmánnak sem volna ellene kifogása, sőt nagy örömmel adná beleegyezését...

—De a leány! a leány!

—Attól, legjobb lesz, ha egyenesen maga kérdi meg. A mint én ismerem, a közbenjáró nála inkább ártana, mint használna.

—Megkérdjem? Hol van hát? Hova fordúljak? Írjak neki? Tudja, hogy a tollal nem igen tudok bánni, még kevésbbé, mint a szóval, pedig ebben sem vagyok valami nagy mester.

—Jobb szóval, mint tollal. Én azt tanácslom, vesse el bizalmatlanságát, álljon Klára elé s őszintén, nyiltan kérdezze meg tőle, akar-e nejévé lenni?

—És ha azt feleli, hogy nem akar?

—Akkor nem is lesz, és nincs az a hatalom, mely rá kényszerítse. De miért csüggedjünk? Miért ne reméljük a jobbat?

—Ön a jobbat reméli?—kérdé mohón Sándor.

—Remélem, de biztosat nem mondhatok,—felelt kitérőleg a plébános. Újra csak oda térek vissza; ha bizonyosat akar tudni, forduljon a legilletékesebb forráshoz.

—De mikor úgy félek a lesujtó választól,—mondá Sándor, újra visszatérő csüggedéssel.—Ez a bizonytalanság bármilyen kínos, mégis van benne valami édes, mert egy-egy pillanatra mégis fölvidámít a remény. De a rideg valóság, a kérlelhetetlen, visszavonhatatlan megtagadás—nem—ennek nem merem kitenni magamat.

—Soha sem tapasztaltam, de mindig hallottam, hogy a szerelmesek gyávák,—felelt a plébános vállat vonva,—hanem ilyen gyáva szerelmest még soha sem láttam.

—Gyáva, gyáva!—mondá Sándor elpirulva.—Épen ebből láthatja, hogy igazán szeretem. Elégszer voltam bátor ott, hol nem szerettem; az igaz szerelem, úgy látszik, gyávává teszi a szívet. Hiszen még azt sem tudom, nem jövök-e későn, nem szeret-e már más valakit Klára?

—Biztosítom, hogy nem!—kiáltott a plébános szokatlan erélylyel. Nem szeret, senkit sem szeret. Szíve egészen szabad, ha csak ön nem vette még be.

—Megkérdem, megkérdem tőle, minél előbb,—mondá Sándor, kinek csüggedése, a szerelmesek örök törvénye szerint, egy pillanatra ismét a reménynek hagyott helyet.

—Ha akarja, ezt még ma vagy holnap megteheti. Kocsim készen áll, be kell rándulnom a templomszentelés ügyében a székvárosba. Jőjjön velem, ott tisztába jöhet mindennel. Klára több nap óta itt van atyjával, ki a püspöki kápolna képeit javítja. Ha kedve van velem jönni, siessen haza, készüljön fel, félóra múlva udvarán leszek kocsimmal.

Így történt, hogy mialatt Atlasz úr a vasútnál várta másik két gyermekét, kiknek segítségével meg akarta akadályozni Sándor házasságát, ez épen akkor indult leánykérő útjára.

Ugyanabba a fogadóba szálltak, hol Boglár Kálmán lakott leányával. A főpinczér, ki mint régi ismerősét üdvözölte a plébánost, kérdezősködésére azt válaszolta, hogy Boglár úr Bogdán kanonoknál ebédelt s még nem tért haza. A kisasszony itthon maradt, szobájába vitette az ebédet s most ott van.

—Mintha csak mi rendeztük volna el az egész helyzetet,—szólt a plébános Sándorhoz.—Nekem úgy is beszédem van Bogdán kanonokkal, egyenesen oda sietek hát; ön pedig szedje össze bátorságát, menjen be Klárához, beszéljen vele őszintén, s remélem, mire visszajövök, mindent rendben fogok találni.

És valóban rendben talált mindent. Mikor egy óra múlva a két Boglár visszatért a fogadóba s benyitott a szobába, Klára vidáman, boldogan lépett atyja elé és Sándort, kinek arcza sugárzott a boldogságtól, kezénél fogva hozzája vonta e szavakkal:

—Van szerencsém bemutatni vőlegényemet.

Hogyan jutottak ide? Sándor maga legkevésbbé tudta volna megmondani. Minden, a mi történt, úgy kavargott fejében, mint valami zűrzavaros álom, melyből egyszerre napfény, madárdal, meleg tavaszi szellő ébreszti föl. Homályosan emlékezett arra, hogy midőn félénk kopogás után a szobába lépett, Klára meglepetve, örvendve ugrott föl az asztal mellől s oly őszinte mosolylyal nyújtott neki kezet, hogy egyszerre csodálatos módon megszállta a bátorság és beszélni kezdett. Hogy mit beszélt össze, azt nemcsak most nem tudná megmondani, de akkor sem tudta. Eleinte úgy rémlett szemének, a leány sem értette, s meglepetve, csodálkozva nézett rá; de utoljára mégis megértette és kezét nyújtotta feléje. «Hiszi-e, hogy boldoggá fogom tenni?» ... mintha ezt kérdezte volna tőle; de azt már nem tudta, mit felelt rá, csak arra emlékezett még, hogy magához vonta kezét és átölelte derekát, és a leány vállára hajtotta fejét, s könnyezve és mosolyogva mondta: «Ki hitte volna, hogy a jó pajtásságból szerelem legyen?»

Boglár Kálmán hangos örömmel üdvözölte leánya vőlegényét és jókedvű czélzásokat tett a sok vadászatra, melyet együtt végeztek s utoljára is egymást lőtték sziven. De azután elkomolyodott, s nála szokatlan ünnepélyességgel monda:

—Gyermekeim, az én megegyezésem és áldásom még nem elég. Ne feledjük, hogy Sándornak is vannak szülei. Azt kérdem tehát tőled, fiam: tudják-e ők is e szép szándékodat és biztos vagy-e megegyezésökről?

—Tudják,—felelt Sándor és igazat is mondott. A kérdés második részére azonban csak kitérőleg mert válaszolni:—és sokkal jobban szeretnek engem, hogysem megtagadnák tőlem megegyezésöket és áldásukat.

Klára nem is nagyon figyelt e szóváltásra s eszébe sem jutott, mélyebben behatolni e kérdésbe vagy ki nem elégítőnek találni Sándor kitérő válaszát. Azon idő alatt, melyet a tiszavégi kastélyban töltött, ő is egészen belejutott az ott uralkodó áramlatba, mely határozottan kedvezőtlen volt az öregek tekintélyének, s abból állt, hogy mindenki Sándort tekintette az igazi úrnak s nem igen vette számba az öregeket. Atlasz úr és neje rajongó szeretetökkel magok adták erre a legfőbb példát s nem gondolták meg, hogy az így fölállított helyzet majd akkor is megtartja erejét, mikor akaratuk összeütközésbe jöhet Sándoréval. Klára így találta a helyzetet, így szokta meg, s a nélkül, hogy tiszteletlenséggel viseltetnék Sándor szülei iránt, egyszerűen nem gondolt reájok s eszébe sem jutott, hogy beleegyezésök egyáltalában kérdésbe jöhetne, mikor Sándor akaratáról van szó.

Igen világosnak és természetesnek találta tehát Sándor feleletét s nem is törődött vele többé. Még azon sem ütközött meg, midőn a plébános, atyjának régi jó barátja, csaknem testvére, kit gyermekkorától megszokott nagybátyjának tekinteni, azt mondá, hogy legjobbnak tartja, ha holnap rögtön megesküsznek és Sándor őt már mint nejét viszi haza. Eredetinek találta e gondolatot, mely már azért is megnyerte tetszését, mert eltért a közönséges chablontól. Mi természetesebb, mint hogy a kik szeretik egymást, minél előbb egymásé legyenek, ha nem függ mástól, csak saját akaratuktól és nem kell legyőzniök semmi akadályt? Azt a nyárspolgárias szokást, hogy a menyasszony hónapokon át járjon lesütött szemmel a boltokba bevásárolni és elpirulva fogadja az udvarias boltoslegények szerencsekívánatait, mindig nagyon nevetségesnek találta.

Csak akkor ötlött egy pillanatra eszébe, hogy e sietős és titkos házasságkötésnek oka talán Sándor szüleinek ellenzése lehetett, midőn azt a lesújtó hatást látta, melyet a plébános felköszöntője férjének családjára gyakorolt. De ez is könnyű, elfutó felhő volt; gondtalan, gyanútlan lelke gyorsan lerázta magáról a kellemetlen benyomást, s egészen természetesnek, őszintének, mintegy köteles szentesítésnek vette azt az ölelést, melylyel férjének atyja keblére fogadta s ezzel kifejezte teljes megnyugvását.

Pedig Atlasz úr nem nyugodott meg. És ha talán félénkség vagy fiának szeretete el is némította volna, voltak mellette, a kik fölnyissák száját és elhitessék vele, hogy épen fia iránt való szeretetből nem szabad megnyugodnia.

Mialatt a vendégek ebéd után kisebb-nagyobb csoportokra oszlottak s vagy a kertben vagy a termekben sétáltak, mulattak, játszottak, beszélgettek, s Klára egészen természetesen és könnyedén átvette a háziasszonyi tisztet, mintha már évek óta belegyakorolta volna magát, és Sándor férfi-vendégeinek különféle mulatságáról gondoskodott s egy négyes tarokk-parthiet állított össze az apát-kanonok úr számára: Atlasz úr szobájába vezette az öreg asszonyt s rendes székébe ültette az ablak mellé, hol bőséges mulatsága akadt az úri fogatok szemlélésében. Sándor házasságáról egy szót sem szóltak; az öreg asszonyság meg volt rémülve s néha-néha egy félénk pillantást vetett férje arczára, mintha a jeladást várná. De Atlasz úr néma és komor volt s szó nélkül kiment a szobából.

Az ajtó előtt Góg Ferenczczel találkozott, ki leskelődni látszott rá. Az érdemes férfiú vállai füléig föl voltak húzva s arcza a legmélyebb fájdalmat fejezte ki.

Megragadta Atlasz úr kezét s hosszasan, kimondhatatlan részvéttel rázta, mintha nem találna szavakat e nagy szerencsétlenségben. Hallgatva mentek tovább a tornáczon s Atlasz úr keserű arczczal figyelt az épület túlsó szárnyából áthallatszó zajra. Góg Ferencz fájdalmasan vonaglott és fejét rázta.

—Szép toastot mondott a plébános úr, száz esztendeig éljen,—mondá végre Atlasz úr.

—Szegény húgom! szegény Lilla!—nyögött Góg Ferencz.—Ha a villám sújtotta volna, nem lehetett volna úgy megdermedve. Eleinte attól féltem, eszét veszti nagy fájdalmában. De a szívét elvesztette, ah! örökre elvesztette.

Ezalatt Atlasz úr szobájához értek. Góg Ferencz meggörnyedve nyitotta ki az ajtót s engedelmet kért, hogy beléphessen és csendes magányban átengedhesse magát nagybátyai szíve fájdalmának.

A szobában találták Manót és Eveline grófnét.

Manó a pamlagon ült s lábait az asztalra tette. E kaszinói helyzetben egymás után csavargatta a papiros-szivarkákat és oly csípős füstöt terjesztett el a szobában, hogy az ember szeme könnybe lábadt tőle. Nagyon rosszkedvűnek és idegesnek látszott s lábával dobolt az asztalon. Eveline az ablakmélyedésben állt és szemeit törölte. De a könnyeket nem csupán Manó csípős szivarfüstje facsarta szeméből; lángoló arcza, reszkető ajkai azt mutatták, hogy a grófné keblében hatalmas vihar tombol.

—Na?—mondá Atlasz úr, a mint megpillantá gyermekeit.

—Na!—felelt Manó és új szivarkát csavart magának.

—Ott hagytuk a vendégeket,—mondá Eveline grófné, újra könnyekre fakadva haragjában.—Reánk ott többé nincs szükség, mi semmit sem számítunk. Én legkevesebbet számítok; ott van már az egyetlen, az igazi háziasszony, észre sem veszik az én távollétemet.

Atlasz úr keserűen sóhajtott ez ingerűlt szavakra. Góg Ferencz nagyokat nyögött s feje egészen elveszett vállai között.

—A levelet! Miért nem mutattad meg a levelet?—kiáltott Manó, idegesen dobolva lábával az asztalon.

—Micsoda levelet?—kérdé Góg Ferencz, fülét hegyezve.—Bocsánatot kérek tisztelt szomszéd uraim és méltóságos grófné,—folytatá előre lépve s kimondhatatlan részvéttel nézve egymás után az Atlasz-család jelenlévő tagjaira,—bocsánatot kérek, ha szavaim talán némi illetlen kiváncsiságot látszanak kifejezni. Méltóztassék elhinni, nem a kiváncsiság, hanem a legtisztább rokoni indulat rúgója kérdésemnek. Igen, újra kimondom, s vágjanak bár izekre vagy űzzénnek örök számkivetésbe, nem vonom viszsza kifejezésemet, a rokoni indulat. Én a kitűnő Atlasz-család rokonának tekintem magamat, lélekben, szellemben. Családi körünkben nyilt titok, hogy szeretett Lilla húgom, a milliomos, és, nagybátyai elfogúltság nélkül mondva, valóban szép özvegy, mély és kiirthatatlan szerelemmel vonzódik szerencsétlen eltévelyedett Sándorunkhoz, s eltökélt szándéka volt nejévé lenni, kinek én ekképen szerető nagybátyja lettem volna. És bármi csapást mért reánk a sors—nem, nem a sors, hanem a hierarchiával szövetkezett proletariátus cselszövénye—húgom szerelme örök és változatlan s én lélekben síromig nagybátyja maradok szegény Sándorunknak.—E szent rokonsági kapocsnál fogva bátor vagyok újra kérdeni, minő levél az, melyet meg kellett volna mutatni?

—Itt van, ez a levél,—mondá Atlasz úr, kinyitva nagy tárczáját s átnyújtva az ügynök levelét, melyet Góg Ferencz mohón kikapott kezéből s nagy figyelemmel végig olvasott.

—Ezt a levelet,—mondá aztán igen ünnepélyes hangon,—nemcsak meg kellett volna mutatni, hanem ezután is meg kell mutatni. Itt egy iszonyú csalás esete forog fenn, melyet mi jogtudósok úgy nevezünk, hogy: error in qualitate personae. Szerencsétlen Sándorunk nem azt vette el, a kit gondolt, azaz helyesebben kifejezve, nem olyant vett el, a milyent gondolt, s önnek atyai kötelessége, fölnyitni szemét szegény elámított fiának.

—Én is azt mondom,—tevé hozzá Manó, fölkelve a pamlagról.

—Csalók iránt nem tartozunk semmi kimélettel,—mondá Eveline grófné.—Föl kell nyitni Sándor szemeit.

—Föl fogom nyitni Sándor szemeit,—fejezé be Atlasz úr teljes meggyőződéssel.—Csak megvárom, hogy az apát-kanonok elutazzék, mert úgy vettem észre, hogy ő is, meg a plébános is nagyon örültek Sándor házasságának, s én nem akarom megharagítani a papokat.

—A hierarchiát tiszteljük, míg az oltárnál marad,—mondá Góg Ferencz,—de nem tűrjük, hogy családi ügyeinkbe avatkozzék. Ez legnagyobb vívmánya az újkori civilisatiónak. De jól van, várjuk meg a nagyságos apát-kanonok úr elutazását, annál inkább, mert vele valószínüleg elutazik e szerencsétlen nő atyja is, a dilettáns festő művész, és ő sem lesz útunkban.

—Elutazik!—kiáltott Atlasz úr keserves arczczal.—Van is eszében! Attól félek, hogy örökre itt marad s az én pénzemen játsza az urat. Ismerem már ezt az ingyenélő népet.

—Bízd csak reám ezt az embert,—mondá Manó henczegve.—Majd megértetem vele finoman és aristokratikus módon, hogy elég volt egy koldus-tarisznyát akasztani nyakunkba. Jót állok róla, hogy holnap ő is itt hagyja a házat.

Manó be is váltotta szavát. Másnap dél felé, midőn Bogdán kanonok kijelenté, hogy ebédre nem marad itt, hanem rövid villás reggeli után haza utazik: karon fogta Boglár Kálmánt és egy kis sétára hívta a kertbe.

—A kanonokkal utazol?—kérdé Manó, a mint a kertbe értek.

—Nem,—felelt Boglár csodálkozva.

—Úgy hát velem jösz a vasúton? Az esti vonattal indulok Budapestre,—folytatá Manó.

—Ejnye be sürgősen gondoskodol elutazásomról,—mondá Boglár Kálmán nevetve.

—Azt gondoltam, hogy sietni fogsz elhagyni apám kastélyát, mivel már nincs több reparálni való kép a faluban,—felelt Manó finoman és aristokratikusan.

Boglár Kálmán meglepetve nézett az előkelő fiatal úrra; arcza egy pillanatra elkomorodott, de csakhamar visszanyerte rendes kifejezését s mosolyogva felelt:

—Az én mesterségem nemcsak képek festése, hanem lovak idomítása is. De ha te még ma elutazol, úgy valóban nincs itt többé semmi dolgom.

Ezzel megfordúlt s egy platánfa tövében hagyta az elegáns fiatal urat, a ki bamba képpel bámult utána s azon törte fejét, sértés vagy bók volt-e, a mit hallott. Még nem jött tisztába e fontos kérdéssel, mikor Boglár Kálmán már eltűnt szeme elől s belépett a kastély ajtaján.

A lépcsőn a plébánossal találkozott, ki eljött, hogy jelen legyen Bogdán kanonok ünnepélyes búcsúján.

—Jó hogy talállak, papom,—mondá Boglár Kálmán, barátja karjába öltve karját.—Valami fölfedezést tettem. Úgy látszik, nem vagyok szívesen látott vendége az Atlasz-családnak.

—Csak ma fedezted föl?—kérdé a plébános nyugodtan.—És mi vezetett e nagy fölfedezésre?

—Épen most adta ki útamat a henczegő Manó, s van okom hinni, hogy apja megbízásából tette.

—Hát aztán? Mi közöd hozzájok? E ház ura Sándor, és ő szívesen lát, arról meg lehetsz győződve.

—Hohó! nem úgy vagyunk. Te mindig csak a patrónust látod s neked könnyű csak Sándort venni tekintetbe. De én itt nem a patrónus, hanem a házi úr vendége vagyok.

—Az öreget itt nem szokás figyelembe venni.

—Eddig én sem vettem, mert eszembe sem jutott, hogy nem látna a legnagyobb szívességgel. De most már tudom, hogy terhére vagyok, és ez egészen más dolog.

—El tudnád hagyni leányodat?

—Klárát nem féltem. Fönn tudja ő magát tartani s boldogságára nem szükséges az én segítségem. Férje szereti, erről meg vagyok győződve, s ő is szereti férjét. Az esküvő előtt komolyan beszéltem vele, s tudom, hogy nem érdekből ment a fiúhoz. Nem hittem volna, de igaz. Egyenes, becsületes, őszinte fiúnak ismeri, s ez nyerte meg szívét. Elég az hozzá, szeretik egymást, s ez elég Klárának, hogy ha a család nem is fogadta nagy örömmel keblébe, föntartsa állását s boldog legyen. De jelenlétemmel nem akarom bonyolúltabbá tenni helyzetét s megnehezíteni küzdelmét. Elmegyek s élek tovább a magam módja szerint. Különben itt maradsz te, s ha valaha szükség lesz reám, mindig ide szólíthatsz.

Ezalatt fölértek az emeletre. A plébános az ebédlőbe ment, hol a kanonok jelentékeny villás reggelivel erősítette magát a nehány órai kocsizásra. Boglár Kálmán leányának szobájába sietett.

Klárát meglepte és elszomorította atyjának szándéka. Soha sem gondolt arra, hogy elváljanak egymástól; legkevésbbé most, midőn hányódott életök után biztos és állandó révbe jutottak. Bizonyára szerelemből lett Sándor nejévé, s maga az a gondolat, hogy atyjának nyugalmas életet biztosítson, soha sem bírta volna arra, hogy szerelem nélkül kezét nyújtsa valakinek; de szerelmi boldogságát emelte és tökéletessé tette, hogy apja is osztozni fog jólétében és nyugalmában. Atyja azonban könynyedén, mosolyogva felelt ellenvetéseire. Soha sem gondolt arra, hogy állandóan leányának falusi magányában maradjon. Sokkal öregebb már, hogysem megszokott életmódjával föl tudna hagyni, s azt hiszi, meghalna, ha mindig egy helyben kellene maradnia. Már ő csak ezután is utazgatni fog egyik barátjától a másikhoz, s vendég lesz ezután is mindenütt, mint eddig volt. Most is több felé várják, hova eligérkezett; ha majd leányára kerül a sor, őt is meg fogja látogatni, de csak mint vendég, mert máskép nem tudna élni. Ne Jegyen hát leánya sem önző s hagyja őt a maga módja szerint boldogúlni.

Klárának meg kellett ebben nyugodnia, de mégis könnyezett a szeme, midőn atyjától, életében először, hosszú időre elbúcsúzott. Annál jobb kedvű volt Boglár Kálmán; nevetve ölelgette meg Sándort, a ki legalább nehány hétre akarta itt tartóztatni, s kijelenté, hogy a legrosszabb ízlésnek tartja, ha a szülők épen mézes heteikben alkalmatlankodnak gyermekeiknek. Atlasz úrtól s az egész családtól is a legvidámabb hangulatban búcsúzott el, s Klárának el kellett hinnie, hogy valóban önzés volna tőle, ha visszatartaná atyját kalandos, vándorló életének folytatásától.

Atlasz úr arcza is földerűlt, midőn saját szemével meggyőződött, hogy Boglár Kálmán úti ládája is föl van csatolva a kocsi bakjára, mely az apát-kanonok urat a városba fogja vinni. Jó kedvében annyira ment, hogy majdnem kezet csókolt Bogdán kanonoknak, midőn ez kenetes ünnepélyességgel búcsút vett az Atlasz-családtól s megáldotta valamennyi tagját, még azokat is, kiknek megáldására nem bírt hivatalos fölhatalmazással. A kocsis lovai közé csapott, az apát-kanonok gyűrűs kezével intett, Boglár Kálmán kendőjét lobogtatta s egy utolsó mosolygó pillantást küldött leánya könnyes szemébe, s a hintó tova robogott, és az Atlasz-család egyedűl maradt a kastélyban.

Miután a plébános is a falu felé indúlt, Atlasz úr komoly arczczal megfogta Sándor kezét és szobájába vezette. Betette az ablakot, becsukta az ajtót, s fiának csodálkozó tekintetére zsebébe nyúlt s kivette onnan a sokszor szerepelt nagy bőrtárczát.

—Fiam,—kezdé ünnepélyes hangon s öntudatlanul utánozva Bogdán kanonok imponáló modorát,—te minket tegnap megleptél, nagyon megleptél.

—Eh, atyám!—vágott közbe Sándor,—ezen már túlestünk. Klára nőm lett, te megáldottad, minek kezdjük újra az alkudozást?

—Kezdjük újra az alkudozást? Ki akarja kezdeni az alkudozást?—kiáltott Atlasz úr, egyszerre kiesve kanonoki tónusából.—Én csak azt mondom, hogy te olyan hirtelen leptél meg engem a feleségeddel, hogy nem nyithattam ki a szemedet az esküvő előtt. Apai kötelességemet teljesítem tehát, midőn kinyitom szemedet az esküvő után.

—Kinyitod a szememet?—kérdé Sándor, roppant csodálkozással.—Mit értesz ez alatt?

—Olvasd el ezt a levelet, aztán meg fogod látni, mit értek ez alatt.

Sándor átvette a levelet és olvasni kezdte. Arczán eleinte csak kíváncsiság látszott, de a mint vége felé közeledett, elsápadt, szemöldei összehúzódtak s a papir reszketett kezében. Oly tekintettel emelte szemét apjára, hogy Atlasz úr megijedt s szinte megbánta, hogy felnyitotta fia szemét.

—Ki írta ezt a levelet?—kérdé Sándor rekedten.

—Alá van írva a neve,—felelt Atlasz úr félénken.

—Jer velem,—mondá Sándor, megragadva apja kezét és az ajtó felé vonta. De a mint a tornáczra léptek, megállt, mintha más jutott volna eszébe. Melle erősen zihált, homlokán kiütött az izzadság.

—Nem, nem hozzá,—mormogott, mintegy magához beszélve.—Előbb világosság kell, meggyőződést akarok. Hazugság, nem lehet más! Tudom már, kitől kérjek magyarázatot.

—Jer velem,—folytatá, ismét megragadva apja karját s lesietett vele a lépcsőn.

—Hova megyünk?—kérdé Atlasz úr aggódva.

—Menjünk, menjünk!—sürgeté Sándor izgatottan, mintha nem is hallotta volna apja kérdését. Atlasz úr nem mert többet szólni s néma rettegéssel haladt fia mellett.

Átmentek a kerten, s a nyárfáktól szegélyezett úton a faluba jutva, addig meg nem álltak, míg a plébániára nem értek. A plébános irodájában volt, s ijedten s meglepetve ugrott föl íróasztalától, midőn a két Atlasz szobájába lépett és meglátta Sándor dúlt arczát.

—Uram,—kezdé Sándor, alig véve lélekzetet, s a gyors menéstől és indulattól szakadozott hangon,—ön kezdettől tanúja és meghittje volt szerelmemnek és segítségemre volt, midőn Klárát nőmmé tettem. Azt is tudom, hogy Boglárékat régóta ismeri, s e levélből meggyőződtem, hogy közelebbi viszonyban áll velök. Önnek tudnia kell mindent, mi rájok vonatkozik, s kötelessége, nekem magyarázatot adni.

—Mindenre kész vagyok magyarázatot adni,—mondá a plébános csodálkozva.—Parancsoljon velem.

—Klárát rágalmazták,—esküszöm, csak rágalomnak tartom,—nem tudom, nem akarom hinni, hogy könnyelmű volt, hogy megcsalt, elámított, hogy őszinte, szerető szívembe lopta magát, csak azért, hogy palástot borítson becstelenségére. Rágalom, hazugság; de a rágalom tövist vert szívembe, s önön áll, hogy kihúzza belőle.

—Mit jelent ez?—kiáltott a plébános fölháborodva.

—Olvassa el ezt a levelet,—mondá Sándor,—s azután feleljen.

A plébános elolvasta a levelet, összehajtotta és asztalára dobta.

—Ki tette önnel azt a rossz tréfát,—kérdé haragosan,—hogy kezébe adta ezt a levelet?

—Atyám. Ő tudakozódott Boglárék felől ügynökénél s ezzel a válaszszal akarta megakadályozni házasságomat.

—Miért nem mutatta meg hát e levelet az esküvő előtt?—kérdé a plébános, vállat vonva.

—Hogy mutattam volna meg az esküvő előtt, mikor nem híttak meg a lakodalomra?—kiáltott Atlasz úr egyszerre ijedt és bosszús hangon.

—Nem arról van most szó,—vágott közbe Sándor,—hanem arról, tud-e ön e rágalomról valamit és kész-e róla fölvilágosítást adni?

—Kész vagyok,—felelt a plébános.—Üljenek le és hallgassanak meg nyugodtan. Biztosítom, hogy nyugodtan hallgathatnak. Két évvel ezelőtt,—mint e levél is mondja, Klára jegyben járt egy fiatal emberrel.

—Mi a neve?—kérdé Sándor.

—Nem hiszem, hogy ez életben valaha találkozhatnék vele. Azóta, a mint tudom, tönkre ment, elzüllött, elaljasodott. Régi ismerősei egészen elvesztették szem elől, csak néha-néha jön felőle valami hír, hogy közönséges kalandor lett s egészen elmerült a fővárosi társadalom posványába.

—Mi a neve?—ismétlé Sándor, türelmetlenül.

—Lándsa Jenő,—felelt a plébános.—Ez az ifjú akkor a legjobb társaságban élt s csillogó külszínével még el tudta ámítani a világot. Klára a gyermekleány rajongó szemével nézett reá és boldog volt, mikor megkérte kezét. Egy pár hétig jegyesek voltak. Mindenütt együtt látták őket, a miben semmi feltűnőt sem találhatott az, ki ismerte Klára gyanútlan lelkét, önálló, csaknem férfias nevelését. Emlékezhetik, ön iránt is így viselte magát, ismeretségök első napjától fogva; akárhányszor lovagoltak, vadásztak egyedül a nélkül, hogy ön ebben valami feltünőt látott volna s ne találta volna egészen természetesnek.

—Én akkor még nem szóltam neki szerelemről,—mondá Sándor elgondolkozva.

—Mondja inkább, hogy becsületes ember volt,—s nem élt vissza a helyzettel, melyet ez ártatlan lélek gyanútlan fesztelensége teremtett. Lándsa Jenőnek, a mint utólag megtudtuk, soha sem volt komoly szándéka Klárát nőül venni. Az egész eljegyzési játék egyszerűen arra szolgált, hogy közelébe férhessen. Fogadott czimboráival, hogy diadalmaskodni fog Klárán. Egy este elrejtőzött szobájában, s midőn a leány már bezárkózott és nyugalomra készült térni, rá támadott, vakmerően, szemtelenül, erőszakosan. De rosszúl számított. Klárának nemcsak modora, szokásai, kedvtelései voltak férfiasak, hanem ereje is. Nem sikoltott, nem ütött zajt, hanem úgy eltaszította a nyomorúltat, hogy a földre bukott. Azután fölkapta pisztolyát s azzal fenyegette, hogy rögtön lelövi, ha el nem hagyja szobáját. Lándsa ijedtében, vagy inkább számításból, az ablakon ugrott ki. Czimboráinak, kik az utczán lesték kalandja végét, úgy látszik, oly módon adta elő a dolgot, mintha megnyerte volna fogadását; legalább mint később megtudtuk, s e levélből is látom, ez a pletyka terjedt el. A valóság az, hogy Boglár Kálmán másnap megvívott a hitvány emberrel és súlyosan megsebesítette. Azután nem hallottunk többé felőle; csak azt tudom, hogy nemsokára utolérte a nemezis, lassankint kiszorúlt a tisztességes emberek társaságából s végre egészen elaljasodott.

Sándor sokáig hallgatott. Mellére hajtott fővel, mozdulatlanul ült székén s öntudatlanul jártatta újjait az asztalon. Végre föltekintett s komoran kérdé:

—Miért nem mondták meg ezt nekem az esküvő előtt?

—Mit mondtak volna meg?—kiáltott a plébános föllobbanva.—Az önérzetes nő köteles megvallani leendő férjének, ha folt van multján, ha tévedés emléke nyomja lelkét. De mi volt itt megvallani való? Vagy talán nem hisz szavamnak, nem tartja ártatlannak Klárát?

—Igen, igen, igaz, ő ártatlan, köszönöm a felvilágosítást,—mondá Sándor, lassan fölemelkedve székéről.—Hallod, atyám, Klára ártatlan! Hála istennek! Szót se többet erről a levélről! Vigyázz, Klára meg ne tudja, hogy kételkedünk benne!

De arczán nem látszott az a megnyugvás, melyet szavai fejeztek ki. Midőn kezét nyujtá a plébánosnak, az hideg volt, mint a jég, és szemét komoran, elgondolkozva szegzé a földre. Lassan, nehéz léptekkel ment ki a szobából, minden további szó nélkül. Atlasz úr fölugrott és fia után akart sietni, de a plébános az ajtó elé állt és elzárta a menekülés útját.

—No, Atlasz úr,—mondá komolyan,—büszke lehet rá, hogy ma olyan bakot lőtt, a milyen csak nagy ritkán kerül a vadász csöve elé.

Atlasz úr mindig félt a plébánostól s nem szeretett vele vitába bocsátkozni. Most is kényelmetlenül feszengett előtte s nem tudta, melyik lábára támaszkodjék, de arczán mégis látszott valami daczos kifejezés, melyet máskor nem mert volna mutatni.

—Bakot lőttem? Micsoda bakot lőttem?—mondá morogva.

—Azt hittem, megelégszik azzal az egy bakkal, melyet kedves Manó fia által lövetett, midőn Klára atyját csaknem kidobatta házából.

—Vagyok talán köteles eltartani a Klára egész atyafiságát?—kérdé daczosan Atlasz úr.

—Nem tartja ártatlannak Klárát?

—Boglár Kálmán nem szorult arra, hogy ön eltartsa; de Sándor fia rászorult volna, hogy neje ne veszítse el atyját, a ki legjobb védelmezője, őre lett volna nyugalmuknak, boldogságuknak. Ön nem akarta. Jó. Bakot lőtt vele. De miért nem elégedett meg ezzel? Miért akarja erővel boldogtalanná tenni fiát? Nem vette észre, hogy Sándor féltékeny természetű? E vészes szenvedély eddig szíve mélyén pihent, de az ön szerencsétlen baklövése fölébresztette, s ha a szörnyeteg fölébredt, akkor ordít és zsákmányt keres. Ki számíthatja ki, mi lesz ennek következménye? A férget beültette fia szívébe, és ki tudja, nem fog-e oly nagyra nőni, hogy megőrli szívét és elpusztítja nyugalmát, boldogságát?

—Apai kötelességemet tettem,—felelt Atlasz úr megátalkodottan.

—Az apa kötelessége nem az, hogy boldogtalanná tegye fiát.

—A főtisztelendő úr úgy bánik velem, mintha én volnék egy rossz apa,—felelt Atlasz úr, egyre merészebben,—pedig én jobban tudhatom, mert nekem van három gyermekem és a főtisztelendő úrnak egy sincs. És mindenki, a kinek van esze, azt mondta, hogy apai kötelességem fölnyitni Sándor szemét.

—Ugyan ki mondta?

—A leányom, az Eveline grófné, meg a Manó fiam, meg a Góg Ferencz uraság—

—Micsoda!—kiáltott a plébános, most igazán haragra lobbanva.—Még ennek is megmutatta a levelet?

—Miért ne mutattam volna meg? A Góg Ferencz olyan, mintha volna rokonunk és nagybátyja Sándornak, mert a húga, a szép gazdag özvegy, szeretett volna Sándor felesége lenni,—bár lett volna,—tevé hozzá Atlasz úr daczosan.

—Ennek ugyan megadta,—mondá a plébános boszúsan.—Megnyitotta zsilipjét a legféktelenebb pletykának. Menjen, menjen Atlasz úr; hiába mondja, hogy ön nem vadász. Három ilyen óriási bakot, a milyet ön lőtt ma, a legügyesebb Nimród sem tudna egy nap elejteni.

Ezzel félre lépett az ajtóból, s Atlasz úr fölhasználva a támadt rést, vadász-zsákmányával terhelten, de még mindig mogorva és daczos arczczal, szó nélkül kiosont a szobából.

IX.

(Pénzügyek.)

A következő napokban Manó és Eveline zilált pénzügyeinek rendezése annyira igénybe vette Atlasz urat, hogy nem foglalkozhatott Sándor további boldogításával. Manó fiát néhány ezer forinttal s azzal a vígasztalással tette vasútra, hogy nemsokára utána megy a fővárosba és személyesen egyenlíti ki adósságait. Egyelőre sürgősebb dolog a grófi ügyek rendezése, nemcsak azért, mert egy grófnak még adóssága is főbb rangú, mint a közönséges emberé, hanem különösen azért, mert a veszély sokkal égetőbb s Eveline grófné szüntelenül rémképeket fest atyja elé, melyekben hol Szádváry gróf öngyilkosságát, hol a kis grófi unokák rongyokba burkolt koldús alakjait tüntei föl rikító színekkel. Atlasz úrnak a háta borzong és égnek mered minden haja szála s egy időre még Sándor házasságát is elviselhető szerencsétlenségnek tartja e nagyobb csapás mellett. Összeszedi minden fölkelő pénzét, s harmadnapra a nevezetes templom-szentelés után leányával együtt útra kel a Szádváryak ősi fészke felé.

Sokkal több időt töltött itt, mint előre gondolta volna. A fiatal Szádváry gróf olyan jól gazdálkodott, hogy már csak nagy nehezen, igen sok furfanggal és még több készpénzzel lehetett partra juttatni speculatióinak hínárjából. És Atlasz úr még csak szemrehányást sem tehetett neki, mert valóban nem lehetett pazarlásról, könnyelműségről vádolni. A háztartás nem volt fényűző; nagyúri passiókról, melyek Manó adósságait szülték, itt szó sem volt. A fiatal gróf csakugyan takarékosan élt s majdnem fukar volt magára és családjára nézve; azért Atlasz úr, ámbár a haját szerette volna kitépni, midőn belepillantott grófi vejének üzleti dolgaiba, nem vehette lelkére, hogy megharagudjék e jóakaratú, de ügyetlen kezű fiatal emberre, s csak szelíd tanácsadás hangján fejezte ki előtte abbeli meggyőződését, hogy maradjon mindenki a maga rendeltetése mellett: a zsidó szerezzen s a gróf éljen a készből, rangja szerint.

—Rangja szerint!—kiáltott a fiatal gróf, kissé ingerülten.—Hát azt hiszi ön, hogy e jószág jövedelméből rangom szerint élhetek? Tizenkét ezer forint a legjobb esetben! Mi az egy grófnak, ha rangja szerint akar élni?

—Az én háztartásom is kijön annyival,—jegyzé meg Atlasz úr félénken.

—Elhiszem! Ön Atlasz Samu. Én pedig gróf Szádváry Arthur vagyok. E között van egy kis különbség?

Ez ellen Atlasz úr semmit sem szólhatott. A különbséget nem tagadhatta.

—Látja öreg,—mondá a fiatal gróf, egy kissé barátságosabban, mert utoljára is meg kell becsülni azt, a kitől százezreket várunk,—látja, öreg, épen az vert adósságba, hogy rangom szerint akarnék élni. Az a becsvágyam van, hogy helyreállítsam a Szádváryak ősi fényét s visszaszerezzem mindazt a vagyont, mely hajdan családunké volt. Akkor aztán igazán élhetnék rangom szerint; de míg idáig juthatok, szereznem kell, sokat kell szereznem.

—Seregeknek ura!—jajveszékelt Atlasz úr—hát még eztán is szerezni akar?

—És ön ezt helytelennek találja? Ön, a ki egész életét szerzéssel töltötte és ezt tartja az ember legfőbb hivatásának?

—Igen, mert én zsidó vagyok,—kiáltott Atlasz úr elkeseredve.

—Hallja, öreg, ez már mégis elbizakodottság. Hát maga azt hiszi, hogy csak a zsidónak van esze a szerzésre?

—Dehogy hiszem, dehogy hiszem!—felelt Atlasz úr, elfintorítva arczát, mert Manó fia jutott eszébe.—Csak azt akartam mondani, hogy nekem a véremben volt, én arra születtem, arra nevelkedtem, hogy szerezzek, és meg is mutattam, hogy tudok szerezni. De magának a hetvenhetedik öregapja is csak költeni tudott; magának a vérében van, hogy költsön, és az eddigi speculatióival meg is mutatta, hogy nem tud szerezni, mert mindenbe belebukott. Mennyei Úristen!—folytatá Atlasz úr, összecsapva kezeit,—hová jutottunk, hogy nekem kell egy grófot a grófi életre tanítani!

—Igaz, hogy eddigi vállalataim rosszúl sikerültek,—mondá a fiatal gróf, elgondolkozva,—de az mindenkivel megeshetik. Ki tudja, hátha ezentúl szerencsésebb leszek üzleteimben?

—Ne mondja azt, hogy üzlet, ki nem állhatom, ha egy gróf azt mondja, hogy üzlet,—kiáltott Atlasz úr, megrázkódva.—Tudom már, mit jelent az üzlet, mikor egy gróf veszi a szájába; láttam a parket-gyárat, ütne bele a hetvenhét istennyila!

—A parket-gyár nem jövedelmezett, az igaz; de ha kiterjeszteném az üzletet, ha jobb munkásokat hozatnék—

—Ne mondja tovább!—kiáltott Atlasz úr, befogva fülét kezével,—ne mondja tovább, mert mindjárt megüt a guta. Most még vagyok olyan állapotban, hogy kitisztázzam az adósságokból, de ha tovább folytatja a vagyonszerzés munkáját, nem sokára én is tönkre jutok és akkor vehetünk mind a ketten batyut a hátunkra.

—Beszéljen csak a maga nevében,—mondá a fiatal gróf bosszúsan.—Ha tönkre jutok, nem öntől fogom kérdeni, mit tegyek.

—Jaj nekem! úgy is tudom, hogy nem tőlem kérdené,—sóhajtott Atlasz úr, megborzadva. Eszébe jutottak Eveline rémképei: a töltött pisztoly, a koldúsrongyok, és sietett megnyugtatni e lobbanékony fiatal mágnást.

—Ki mondta, hogy batyut vegyen a hátára?—folytatá engesztelő hangon s kissé erőltetett nevetéssel.

—Tudom én, hogy egy gróf Szádváry nem arra született, hogy batyut vegyen a hátára. Semmit sem fog venni, se a hátára, se a szájába; azért van itt az öreg Atlasz, hogy segítsen az ő grófi vején. Most még tudok segíteni; csak azért mondtam, hogy ne speculáljon többet, mert attól féltem, hogy utoljára majd én sem tudok segíteni. De most még nem vagyok ott, még mindent jóvá tehetünk. Hallgasson rám és ha tanácsomat követi, a fejemet teszem rá, hogy minden jól lesz.

—Beszéljen hát!—mondá a gróf, türelmetlenül.—Mindjárt ezen kellett volna kezdeni.

—Mielőtt pénzt adok, akartam jó tanácsot adni,—felelt Atlasz úr, mosolyogva.—Tudom, hogy a pénzt szívesebben veszik, mint a tanácsot, de az én pénzemből csak akkor lesz magának igazi haszna, ha követi a jó tanácsomat. Most pedig nem beszélek, hanem teszek. Az adósságokat átnéztem, a hitelezőkkel megegyeztem. Egy részt kifizettem készpénzzel, a másik részt magamra vállaltam és betábláztattam az én uradalmamra. Most már nekem is van adósságom, a mit soha sem hittem volna.

—Könnyű magának; egy év alatt kiheveri.

—Egy év alatt kiheverem. Ki is kell heverni, mert ha egy Atlasz Samu jószágán adósság van, az annyit jelent, mint ha egy gróf Szádváry megszökik egy párbaj elől.

—A hasonlat nem egészen talál; de mindegy. A fő dolog az, hogy átvette adósságaimat.

—A fő dolog, hogy átvettem adósságait,—ismétlé Atlasz úr, kissé elkeseredve, mert melegebb elismerést és dicséretet várt volna vejétől.—A főbb dolog, hogy magamról is lerázzam az adósságokat. Ez is meg fog történni Isten segítségével, egy esztendő alatt. A legfőbb dolog pedig az, hogy vőm uram, a gróf úr, ne csináljon több adósságot.

—Legyen nyugodt, öreg!

—Leszek nyugodt, ha követi tanácsaimat.

—Halljuk azokat a tanácsokat!—kiáltott a fiatal gróf, jó kedvvel.—A ki annyit fizet értünk, megérdemli, hogy tanácsait is meghallgassuk.

—Először is,—kezdé Atlasz úr újjain számolva a bölcs tanácsokat,—föl fog hagyni minden üzlettel, vállalkozással és gazdálkodással.

—Micsoda? A gazdálkodással is? Hát aztán mi lesz a jószágból, mi lesz belőlem?

—Ez a második és a harmadik pont; csak tessék jól vigyázni. A jószágot bérbe fogja adni, találtam is már egy solid bérlőt és megegyeztem vele. Fog fizetni évenként tizenkét ezer forintot, s a kastélyt és a parkot meghagyja magoknak, hogyha nyáron haza jönnek, legyen hol játszani az én grófi unokáimnak.

—Haza jövünk? Nyáron? Hát máskor hol leszünk?

—Ez a harmadik pont. Most vannak a képviselő-választások. Ebben a kerületben magát fogják fölléptetni. Már adtam be offertet a vezérlő uraságoknak és acceptálták. Én fizetek négyezer forintot készpénzben és magát megválasztják képviselőnek.

—Képviselőnek? Engem? Aztán melyik párthoz kell tartoznom?

—Az mindegy. Választhat magának pártot; de én azt tanácslom, legyen kormánypárti, mert akkor legkönnyebben kaphat hivatalt vagy épen viszszajön a megyébe, mint főispán. Egy grófból minden lehet. No hát, mit mond az öreg Atlasz tanácsaihoz?

—Az öreg Atlasz tanácsai valóban aranyat érnek,—felelt a fiatal gróf elégedetten.—Megadom magamat és elfogadok mindent.

—És igéri, hogy nem csinál több adóságot?—kérdé Atlasz úr jó kedvvel, mert vejének elismerő szavai nagyon föllelkesítették.

—Mindent igérek,—viszonzá könnyedén a gróf.

—Hála Istennek, ezt hát rendbe hoztuk. Most még hátra van a másik.

—Micsoda másik?

—A Manó fiam, a ki szintén tele van adósságokkal.

—Ez már mégis botrány!—szörnyűködött a gróf.—Nem jön meg már az esze annak a fiúnak?

—Majd ha maga Pesten fog lakni, akkor vigyázhat rá és adhat neki jó tanácsokat,—mondá Atlasz úr, szelíd gúnynyal.—De egyelőre még nekem kell tanácsot adnom, a mi fizetéssel jár. Mihelyt rendbe jöttem itt mindennel, megyek föl Buda-Pestre és tisztába hozom a Manó dolgát. Ha akarja magának is keresek lakást, hogy a választás után tüstént beköltözhessék.

—Nagyon jó lesz, öreg, keressen lakást s fizesse is ki az első negyedet.

Atlasz úr azonban nem utazott el tüstént. Mindent személyesen akart elvégezni, s mivel a választások úgy is közel voltak, elhatározta, hogy személyesen ügyel föl négyezer forintos befektetésének kamatozására. Különben sem volt ellenére a grófi napfény sugaraiban sütkérezni s veje még soha sem volt iránta oly jó hangulattal és annyi figyelemmel, mint most, midőn minden adósságát kifizette s új ösvényt nyitott becsvágyának. Fölhasználta hát a kedvező alkalmat, s teljes tüdővel szívta magába az aristokratikus levegőt és élvezte azt a dicsőséget, hogy mint gróf Szádváry apósát mutatták be a kerületi nagy uraknak s együtt evett velök a választók lakomáján.

Midőn aztán mindent rendbe hozott, az adósságokat kifizette és átíratta, a jószágot átadta a bérlőnek és végig hallgatta vejének beszédét, melylyel a mandátumot megköszönte választóinak, megölelte leányát s külön még egy ezer forintos ropogós bankjegyet csúsztatott kezébe; ölébe vette unokáit s mindegyiknek tíz darab fényes aranyat ajándékozott, azután gazdag borravalókat osztogatott ki a cselédek közt, nehogy megszólják és zsidónak mondják grófi gazdájok apósát, s megkönnyebbült zsebbel és szívvel ült a vasútra, eltelve aristokratikus dicsőséggel és szinte elfeledve, hogy csaknem minden ölelést, minden kézszorítást, minden kalapemelést külön-külön drága pénzzel kellett megfizetnie.

Ilyen drágán megfizetett dicsőséget élvezett a fővárosban is, Manó fiának jóvoltából. Pompás szobában lakott, nagyszerű ebédeket evett, drága külföldi borokat ivott, kocsikázott, színházba járt, s előkelő fiatal urakkal ismerkedett meg, kik öregnek szólították és a vállára veregettek. A mint Manó mondta, csupa casinói tagok voltak: grófok, bárók, kamarások, Atlasz úr feje szédült, szeme káprázott a nagy uraságtól és főúri dicsőségtől, és fizetett, mint a köles. Manó ügyeit sokkal könnyebb volt rendezni; nem kellett se hitelezőkkel kiegyezni, se átíratni, se haszonbérlőt keresni vagy képviselőségi offertet nyújtani be; nem kellett tenni semmi egyebet, mint fizetni. Az adósságok mind váltóra voltak, ismert uzsorások birtokában, kik mereven visszautasítottak minden alkudozást, és, mint Shylock, ragaszkodtak a kötéshez. Atlasz úr kifizetett mindent, s midőn az összszeszedett váltókat ünnepélyesen elégette, megeskette fiát, hogy nem fog több adósságot csinálni.

Manó megesküdött és négyezer forintot kért atyjától, hogy új életpályáját adósság nélkül kezdhesse meg.

—Micsoda!—kiáltott Atlasz úr elszörnyedve.—Még adjak négyezer forintot? Hát azt hiszed, én bankócsináló gép vagyok?

—Csak ne légy kicsinyes, öreg,—felelt Manó nyugodtan.—Épen most esküdtem meg, hogy nem csinálok több adósságot; csak nem szeghetem meg eskümet mindjárt az első nap? Pénzre pedig szükségem van, nincs hát egyéb hátra, mint hogy te adj. Ez csak világos.

—Világos, világos,—mondá Atlasz úr, fejét vakarva,—csak az nem világos, mire kell neked annyi pénz, mikor nincs semmi adósságod?

—Miből éljek, ha nincs pénzem?

—Hát a fizetésed?

—Az a rongy?—kiáltott Manó fitymálva.—Hiszen ez még szivarra sem elég.

—Drága szivarokat szoktál szívni,—mondá Atlasz úr.

—Egy szó mint száz, ha azt akarod, hogy rangomhoz képest éljek és becsületet szerezzek az Atlasz névnek, nekem is legalább annyi apanaget kell adnod, mint Szádváryéknak. Még így is meg kell szorítnom kiadásaimat, össze kell húznom magamat. De annyit én is joggal megkivánhatok, mint Szádváry, a ki nem is fiad, csak vőd.

—De gróf.

—Több gróf vagyok én, mint ő, habár nincs meg a czímerem.

—Az igaz,—mondá Atlasz úr, félig büszke, félig savanyú arczczal.—De a Szádváryék négyen vannak, te meg csak egyedül.

—Ez csak mellettem szól. A ki otthon él s a kinek olyan jó gazdasszony a felesége, mint Eveline, annak negyedmagával is olcsóbban meg lehet élnie, mint nekem, ki a főrangú világ örvényének kellő közepébe vagyok kidobva. Ha így okoskodunk, nekem még többet lehetne követelnem, mint a mennyit sógorom kap. De nagylelkű és szerény leszek, s megelégszem ugyanannyival.

Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen.

—Jaj nekem! a te szerénységed nagyon sokba kerül. Akkor hát ez a négyezer forint a conto lesz az apanage-ra?

—Semmi à conto! Ez szükséges befektetés a józanabb és szerényebb életmód megkezdésére. A conto! Hogy is ne! Ugyan, öreg, fizess már és ne zsidóskodjál!

Ez az utolsó szó Atlasz úrnak minden ellenvetését elnémította. Nem zsidóskodott, fizetett s megigérte, hogy ezentúl havi részletekben pontosan felküldi az évi pénzt. Manó viszont megigérte, hogy nem csinál több adósságot s nagy búcsúebédet adott atyja tiszteletére, melyben csupa fiatal főurak vettek részt és igen zajosan mulattak. Ebéd után Manó saját fogatán vitte ki atyját a vasúthoz s nem engedte, hogy szokása szerint a második osztályra váltson jegyet. Atlasz úr nem akart ártani fia tekintélyének, a ki szégyelt volna búcsút venni egy másodosztályú utastól, és az első helyre váltott jegyet, a hol igen kényelmetlenül érezte magát és az egész úton nem mert szivarra gyújtani. Mereven és feszesen ült egyik középső ülésen s mozdulatlanúl nézett kifelé, a rohamosan eltünedező távíró oszlopokra.