NOÉMI.

EGY ÚJ VENDÉG.

A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.

Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. A ki egyszer milliók ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két szivet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, a ki otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád; a másikat pedig a másik nőét, a ki tánczol vagy énekel, de mindenesetre pompás hotelt, uri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a theát s kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság kitünő kedvvel fogyasztja a pezsgőt s hol a jó Timárt mindenki azzal fakgatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?

A jó Timár elpiruló arczczal fogadja e czélzásokat, a min aztán mindenki kaczag. Oh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az egyik milliomos komoly arczczal. És méltán, mond a másik, oly szép és szellemdús neje van, a milyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és csipkefogyasztó szép állat a földön? Némelyek aztán összesugnak s tovább adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, a kiknek a szive hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele kisérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak. Érzéketlen marad.

– Példánya a hű férjeknek! kiáltják róla magasztalói. Élhetetlen ember! dörmögik ócsárlói.

Ő pedig hallgat és – Noémira gondol.

Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla gondolkozni. És mindabból, a mit róla gondol, senkinek egy szót el nem mondhatni.

Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik? Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, épen ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi főfájása elmult, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvenczét, a kis fehér cziczát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcziszsza, hol hagytad asszonyodat?

Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, a ki nem csak Timéát kisérte figyelemmel; hanem őt is.

Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, a mióta visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek feltünik, hogy milyen jó szinben van. Ennek valami titkának kell lenni. És Athalie nem türheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál. Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, a hogy ő akarná?

Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a tengeren túlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett, és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a jó hirnevet Délamerikában, hogy most még a benntermelt lisztet is magyar liszt czége alatt árulják. A braziliai osztrák consul is sietett e fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy igen fontos kiviteli czikkel gyarapodott. Ennek a következtetése megint az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi czimet, és egyuttal a szent István-rend kis keresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati téren hazájának tett szolgálatokért.

Hogy nevetett az a gunyolódó dæmon ott belül, mikor az érdemkeresztet mellére akaszták s «nagyságos úr»-nak szólíták: «te ezt két asszonynak köszönheted: Noéminek és Timéának!»

No de mindegy! a bibort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor kedvesének kis kutyája megette a biborcsigát s azzal veresre festette az állát, azért mégis világhirű árúczikk lett a bibor.

Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat. Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.

Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, czéhek, magistratus, presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes alázatossággal.

Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is, mint a hajós-czéh szónoka. Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány volt rajta, azon három sor diónagyságú csiga-alakú ezüstgomb, s egyik vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüst láncz verte mellét, melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Cæsar mellképét verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A felköszöntőket szokás szerint ottmarasztották ebédre is. Fabula uramat is e nagy megtiszteltetés érte.

Fabula uram igen őszinte, egyeneslelkű ember volt. A mint a bor feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta, mint kisasszonyt, sohase hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S ime, milyen csodálatos az isteni gondviselés s milyen véges az emberi elme! Hogy jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, a kik a véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az égből, egy kis angyalka képében!

Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, a mitől az ember mindent kibeszél, a mit elgondolt: akkor ő egy cseppet se igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.

«Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!»

Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kivánságot, még gyakorlati tanácsokat is óhajtott hozzá adni.

– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapaczirozza magát. Az nem ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép finom feleséget. Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában? Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni. Azért is van igaz láttatja mindennek, a mit megindít. Már ki jött volna arra a gondolatra, hogy Braziliába lisztet küldjön Magyarországból? Én bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld tulsó oldalára; hiszen mind csiriz lesz abból odáig; a holott pedig erdőszámra terem a kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, a minek az ember maga lát utána!

De ez már olyan önkénytelen ironia volt Mihály számára, hogy nem hagyhatta szó nélkül.

– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert bizonynyal ő látott az egész üzlet után.

– Megtisztelem és elismerem ő nagysága méltó virtusait, mondá János, de már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, a mit tudok. Én tudom jól, hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron az alatt, a míg nem láttuk.

Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilalt az ijedtség. Tudná ez az ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!

János félszemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara szélén át.

– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a nagyságos úr? Eláruljam?

Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak szegődve arczához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.

– Hát mondja meg, hol voltam, János? szólt teljes nyugalmat erőszakolva.

– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! kiálta Fabula János, letéve a poharat az asztalra. Megszökött a nagyságos úr tőlünk, nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült s átkelt – Braziliába! – Igen is; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben. Azért megy a dolog olyan jól.

Timár nagyot lélekzett.

– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak fekete kávét.

– De úgy van az, a hogy én mondom! erősködék János; tudom én, a mit tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr megjárta Braziliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harczolt? azt csak az Isten tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom. Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos, urat, már most büntesse meg a dezentort, és máskor ne engedje neki, hogy akkora vargabetüt tegyen az átlanti oceánuson.

Timár a két nő arczára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és bámulatot tanusíták, Athalie arcza a boszus elizetlenedést árulá el. Ezek ép úgy elhitték Fabula uram meséjét, mint a hogy ő maga szentül hitte azt, és fejét merte volna rátenni, hogy igaz.

Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arczczal.

Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.

Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.

Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a magyar köznépnek a maga nagy embereiről, a kiket oka volt bámulni, mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni, a miket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószinűség vonalára emel.

Már ezentulra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltünésre; s ha ez elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű ámításokkal áll majd elő, miknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget takarnak el: nem akarja Timéát busítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába átrándulás.

A mesét lehetett olyan valószinűvé tenni, hogy még Athalie is higyjen benne.

Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athaliet.

Ez a nő ismerte a női szivet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd ott belül? És folyton figyelte e lélekharcz fejlődéseit. A nő ezzel a fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, a ki miatt a szive fáj, olyan helyre, a hol egy rokonszenves alak sincs körülötte, a hol nincs minek örülni, a hol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára. Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.

Ha a nő képes erre, hogy ne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább illik-e ahhoz, hogy fájó szivével ő is egy másik pusztára menjen, a tengerre, s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindezt, a mi lelkének meleget ád?

Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy épen a férfi volt az, ki szive halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor itthon nincs, akkor boldog.

Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!

Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király borbélyának nádja.

Athaliet a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon évődött.

Timár és Timéa otthon és a világ előtt példányai voltak a boldog házastársaknak.

Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát és Timéa felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.

Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?

Athalie elmerengett rajta.

Vajjon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, a kiknél abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak s azokat elfogadják! Vagy vannak emberek a világon, a kik tudnak nem szeretni, s mégis boldogok lenni?

Athalie még folyvást Timéára gyanakodott és nem Timárra.

Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmuljék s nyiljék a tavasz.

No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az üzlet emberének mindig ezen jár az esze.

A lisztüzletet az első évi siker után még nagyobb erővel kell folytatni.

Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, a hol idegbántalmai enyhülni fognak.

Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét átmegy Dél-Amerikába s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani, hogy Egyptomban vagy Oroszországban volt. Ő pedig sietett le az Aldunára.

A mint a nyárfák himvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját fogva tartá.

Meg sem pihent Levetinczen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan általános utasításokat, a mik felől azok tehettek, a mit akartak. Éjszakára lement Golováczra, hol érdemrenddiszítette esperesje lakott; ahhoz szállásolta be magát.

Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két teriték volt föltéve az asztalra.

A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta uri vendégét s sietett neki legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle, hogy kinézhessen a konyhába s érdemes vendége kedveért intézkedéseket tehessen.

– Mert «mi» különben igen takarékosan élünk.

– «Mi?» kérdezé Timár tréfásan.

– Ej, ej, ej, ej, ej! mondá a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét. Ne légy hát olyan gonosz ember.

A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi bort vendégének s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a kvaterkázásra.

De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha valami arczáról leolvasott gondolatáért feddené meg.

– Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt mindenért szót tesznek. Pedig hát az ember nem tuskó, nem kődarab, nem kapubálvány.

Timár menté magát, hogy ő egy szóval sem állította az ellenkezőt.

De a házi gazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott, pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.

A jó izletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel s valahányszor Timár rápillantott, a házi gazda mindannyiszor megfenyegeté és azt mondá, hogy rossz a világ.

– Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz világnak igaza van.

Timár egy püspökségért sem vállalkozott volna rá, hogy azt kimutassa.

– Nem volt-e Ábrahám a legkegyesebb és tiszteletreméltóbb patriarcha a világon? Nem volt-e az ő Sárájának hűséges férje? No mondd! És mégis ismerjük Hágár történetét, ugy-e bár? No már pedig csak Ábrahám szent ember volt.

Mihály is bizonyítá, hogy az volt.

– Vagy vegyük Jákob patriarchát. Először elveszi Leát, akkor beleszeret Rachelbe, azt is feleségül veszi s kinek jutott valaha eszébe őt bigamiáért beperelni? – Menjünk tovább! Lássuk szent Dávid királyt. Hány felesége volt neki? Hat. Mind egyszerre. Az sem volt neki elég; elválasztotta Mikhált Paltieltől, még azt is elvette; beleszeretett Bethsabéba, a kinek már férje volt, Uriás, ezt megölette, az asszonyt elvette! s mind succedált neki! Pedig hát százötven zsoltáron keresztül énekli, hogy ő milyen szent ember! Hát még bölcs Salamon! Az meg épen négyszáz feleséget tartott. Hát aztán ki kivánhatja azt, hogy valaki bölcsebb legyen bölcs Salamonnál, és szentebb legyen szent Dávidnál?

A jószivű kalugyer épen nem sejtette azt, hogy ő most útleveleket oszt vendégének, a mikkel az – átuszhatja a Dunát.

Timár csak fél napi járásra volt már Noémihoz.

Féléve mult, hogy nem látta őt.

Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő vágyak üldözték ébren és álmában.

Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét, vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája felébred; elhagyta a paplakot bucsuzatlanul s sietett a dunaparti pagony felé.

Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti évről-évre, messze hagyva régi partját; mert ez által az elhagyott parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul maradtak. Az olyan ember, a ki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az új ligetben barátságos neutralis államra talál.

Timár előre küldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, a hová gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt s aztán mint szoká, egyedül megindult a nádas felé.

A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan röpült, az nem a sandolin hibája volt.

Aprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az osztrovai szigeten. Annál jobban megdöbbenté Mihályt az a látvány, mely az osztrovai szigeten túl közeledett felé. A senki szigete úgy tetszett, mintha nem volna zöld; mintha le volna égve.

Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget északi oldalán rőt barna volt minden fa.

A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért, akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van száradva. A diófák azok; épen Teréza asszony kedvenczei. Egytől egyig kiszáradva mind.

Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljósjel!

Megindult a sziget belseje felé s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi nesz nem volt.

Aggó kedélylyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten.

Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szivét. Mi történt az itt lakókkal? ő felőle történhetett velük akármi. Meg is halhattak, temetetlen is maradhattak; neki félévig másutt volt dolga: országos ügyeket végezni, szép feleséggel ragyogni, pénzt halmozni. A szigetlakókat őrizte addig az ég, ha tetszett őriznie.

A mint a tornácz alá lépett, kinyilt az ajtó, s kijött rajta Teréza asszony.

Első tekintete komor volt, ijedtség látszott rajta, azután valami keserű mosoly jelent meg arczán.

– Ah! megérkezett ön már? mondá Mihálynak és eléje sietett kezét megszorítani. S még azután ő kérdezé, hogy miért hozza magával ezt a komor arczot?

– Nincs semmi baj? sietett viszont Timár kérdezni.

– Semmi sincs! szólt jámbor mosolygással Teréza.

– Olyan rosszul esett, mikor azokat a kiszáradt diófákat megláttam! szólt Mihály, hogy komorságát igazolja.

– A tavalyi nyári árvíz ölte ki őket, felelt Teréza: a diófa attól elvész.

– Hát önök jól vannak mind a ketten? kérdezé Mihály nyugtalanul.

Teréza szeliden felelt:

– Mi jól vagyunk – mind a hárman.

– Micsoda?

Teréza mosolygott, sóhajtott és ismét mosolygott. Aztán Mihály vállára tette kezét s azt mondá neki:

– Egy szegény csempésznek a felesége itt betegedett le nálunk. A nő meghalt, a gyermek itt maradt. Ez a harmadik.

Timár rohant be a házba.

A szoba hátuljában volt egy vesszőből font bölcső, a mellett ült az egyik oldalon Almira, a másikon Noémi. Noémi ringatta a bölcsőt és megvárta, hogy Timár odasiessen.

A bölcsőben feküdt a kis gyermek; két arcza oly piros, hogy cseresnyeajkait középen összecsücsöríti; alszik, de csak félig behunyt szemmel, két kis kezét arczához emelve.

Mihály mint megbűvölt, állt meg a bölcső előtt. Noémira tekintett; talányoldás volt nézésében, s a talány Noémi arcza volt. Valami édes boldogság, valami mennyei öröm látszott ez arczon felmagasztalva egymással kibékült szeméremtől és szerelemtől. Mosolygott és lesüté szemeit.

Mihály azt hitte, hogy most mindjárt megőrül.

Teréza karjára tette kezét.

– Nos, nem haragszik ön érte, hogy a szegény csempésznő árváját felfogadtuk? Az Isten küldte őt nekünk.

Hogy haragszik-e érte? De leveté magát a földre; oda térdelt a bölcső mellé; átkarolta azt mind a két karjával s bölcsőstül együtt szorítá magához a benne lakót s elkezdett hevesen sirni, zokogni, a hogy csak egy férfi könye omolhat, a ki egy tengerét tartogatta szivében a fájdalomnak, s az most egyszerre gátját törte! És a hol érte, összecsókolá az égküldte jövevényt; kis kezeit, kis lábait; ruhácskája szegleteit, két piros orczáját. A gyermek angyaltorzképeket csinált a csókok miatt, de nem akart fölébredni; egyszer aztán mégis felnyitá szemeit, nagy kék szemeit, s akkor egy perczig odabámult a férfi szemei közé, mintha azt mondaná: «hogy kérdez tőlem ez ember valamit!» aztán egyet kaczagott, nagyot kiáltva; tán azt mondá: «ugyan mit kérded azt?» s aztán megint lehunyta szemeit s aludt tovább és mosolygott tovább, és nem bánta a zápor csókokat arczán.

Teréza nevetve mondá:

– Szegény csempésznő árvája! Még ez sem hitte volna ezt!

És aztán félrefordult szemeit törülni.

– Nos, hát én nekem már nem is jut? szólt Noémi boldog nehezteléssel.

Mihály a térdein csúszott oda hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a kezét szorítá ajkához és arczát odanyugtatá ölébe és hallgatott.

Olyan hosszan hallgatott, a mint a gyermek aludt.

Mikor aztán fölébredt a kis lélek, elkezdett a maga nyelvén beszélni. Bíz azt sírásnak nevezik. Szerencse, hogy vannak, a kik megértik azt a beszédet is.

Megéhezett.

Akkor aztán azt mondta Noémi Mihálynak, hogy most már menjen ki a szobából, mert neki nem szabad megtudnia, hogy a szegény csempésznő árvája mivel él?

Mihály kiment a ház elé. Egész lelke el volt kábulva a mámortól. Egy új csillagzatban képzelte magát, a honnan az ember, mint egy idegen világgömböt, látja maga alatt az elhagyott földet.

Mindaz, a mije ezen a földgömbön volt, ott van már elhagyva, s nem is érzi már a szédületet, mely őt oda visszavonja.

Az az egész kör, melyben eddig életpályája forgott, ki van ütve a sarkából; más központ ragadta azt magához.

Új czél, új élet áll előtte; – csak azt az egyet nem tudja, hogy lehetne a régi világból kihalni? Egy más világba átjutni, mielőtt ezt az élő földet elhagyta volna; egyszerre két külön planetán lakni, feljárni a földről az égbe, s az égből visszajárni a földre, ott angyalokkal édelegni, emitt pénzt számlálni. Ah! ez nem emberi idegek számára való feladat.

Ebben meg kell tébolyodni!

A kis gyermeket nem hiába nevezik angyalkának. «Angelosz» eredetiben azt teszi, hogy «küldött». Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarczból, gyermekszemből azokra, a kikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, a mely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.

Oh! mennyi hosszú órán át elbámulta e kék szivárványokat Mihály, mikor a gyermeket a fűbe leterített kecskebőrre lefektetve, maga is odaheveredett mellé s nézte annak első játékait, leszakított neki egy-egy virágot, a mi után esengett: «nesze: virág!» s aztán volt dolga, míg visszakönyöröghette tőle; mert a gyermek mindent a szájába akar tenni, a mit megszeret. És találgatta az első szótagokat, a miket az új ember ajka kimond, mit jelentenek azok? És hagyta neki a bajuszát tépni. És dalolta neki a dajkaéneket, mikor elaltatá.

Egészen mást érzett Noémi iránt most, mint mikor idejött.

Ennek az érzelemnek nem voltak vágyai, csak boldogsága. A szenvedély hevét valami édes hűs nyugalom váltotta fel. Olyan az, mint a láz után a meggyógyulás gyönyörérzete.

Maga Noémi is egészen megváltozott, mióta legutóbb látta. Más kifejezése volt arczán a gyöngédségnek, a vonzalomnak; valami türelmes szelidség volt kedélyében, a mit nem lehet sem eltanulni, sem eltagadni; valami méltóság, mely a szemérmes tartózkodással párosul s a nőt mint egy tiszteletet parancsoló bűvkör sugározza körül.

Timár nem tudott betelni örömével. Napok kellettek neki hozzá, míg elhitte, hogy ez nem álom. Hogy ez a kis kunyhó, félig fából, félig sárból, és benne az a mosolygó nő azzal a gagyogó angyalkával ölében, mind valóság és nem álom!

És azután gondolkozott róla, hogy mi lesz ebből?

Körüljárta az egész szigetet és töprengett magában a jövendő felől.

«Mit adhatsz te ennek a gyermeknek? – Sok pénzt? – A pénzt itt nem ismerik. – Nagy földeket, uradalmakat? – Ehhez a szigethez semmi földet nem toldhatsz hozzá. – Elviszed magaddal, nagy urat, nevezetes embert fogsz belőle neveltetni? – De nem adják oda ezek a nők. – Őket is elviszed magaddal? – Ha mennének, sem tehetnéd. – Hisz akkor megtudnák, hogy ki vagy? s megvetnének érte. – Ezek csak itt lehetnek boldogok; ez a gyermek csak itt járhat fölemelt fővel, a hol senki sem kérdi a nevét.

A nők egy nevet adtak neki: Adeodat (Istenadta), több neve nincs. Hát te mit adsz neki?

Egy nap, mikor így töprengve járt czéltalan bolyongással a szigeten, bozóton, vadvirágon keresztül gázolva, egyszer egy olyan helyre jutott, a hol a targally recsegett léptei alatt. Körülnézett. A kiszáradt diófák szomorú erdejében találta magát. A szép nemes szálfák meg voltak halva, s a tavasz egyetlen lombot nem hozott ágaikra; azok száraz hulladékkal lepték el a földet.

Mihálynak egy eszméje támadt a halott fák sírkertjében.

Rögtön sietett vissza a kunyhóhoz.

– Teréza, meg vannak-e még az ácsszerszámok, a miket a házépítésnél használtatok?

– Itt vannak a kamrában.

– Add elő. Egyet gondoltam. Kivágom a kiszáradt diófákat és azokból építek egy szép házat Dódi számára.

Teréza bámulva csapta össze kezeit; Noémi pedig azzal felelt, hogy összecsókolta a kis Dódi arczát, mintha mondaná neki: «hallod ezt?»

Mihály Teréza arczán a bámulat kifejezését csendes kétkedésnek magyarázta.

– Igen, igen! erősíté szavait; magam egyes-egyedül fogom ezt a házat felépíteni, senki segítsége nélkül; a hogy a székelyek, az oláhok építenek szép tölgyfákból olyan házakat, mint egy skatulya; a miénk diófából lesz; fejedelmi kastély; az utolsó szeget is magam fogom készíteni, s az lesz majd a Dódi háza, ha megnő.

Teréza csak mosolygott.

– Jól van, Mihály, jól van; hiszen én is próbáltam kunyhót rakni egyedül, mint a fecske. Magam vertem össze a falat sárból; magam tetőztem be náddal; hanem már az ácsmunka nem egy embernek való: tudja, hogy az öreg fűrésznek két nyele van; azzal ön egymaga nem tud bánni.

– Hát nem vagyunk-e hozzá ketten? kiálta fel hévvel Noémi. Hát nem segíthetek-e én neki? Azt hiszitek, hogy nekem nincs erős karom?

S azzal feltürte inge ujját egész vállig, hogy karjával eldicsekedhessék. Szép, gömbölyű Diána-kar volt az, domboru, idegteljes izmokkal.

Mihály végigcsókolta azt vállától körme hegyéig, s aztán azt mondta, hogy «jó lesz».

– Oh! mi együtt fogunk dolgozni, mondá Noémi, kinek eleven képzelme egyszerre megragadta a Mihálytól adott eszmét. Noémi lelkében Mihály gondolatja egyszerre megfogamzott. Kimegyünk majd együtt az erdőre; a kis Dódinak csinálunk függő ágyat egy faágra; egész nap fogunk dolgozni, te anyám kihozod utánunk szilkében az ebédet s ott eszünk a faragott fára leülve egy szilkéből. Milyen jól fog az esni!

És úgy lett.

Mihály rögtön vette a fejszét s ment ki a diósba s hozzákezdett a munkához. Mire egy diófát ledöntött s azt az ágaitól letisztogatta, csupa hólyag lett tőle a tenyere. Noémi azzal vigasztalta, hogy az asszonyoknak soha sem törik fel a tenyerük.

A mint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette tréfára, a mit igért. Hozzá látott a nehéz dologhoz; karcsú termetében el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá.

Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a favágónénak, a kik korán reggeltől egymásnak segítenek a fát fürészelni, s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a férj arczát kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, a míg alszik, s addig ölébe veszi a kis gyermeket s mindenféle csodadolgot elkövet vele, a mivel kieszközli nála, hogy ne sirjon addig, míg a favágó szunnyad…

S este együtt mennek haza; a favágó viszi a vállán a szerszámjait, a favágóné viszi a gyermeket az ölében haza. Otthon már lobog a tűz a konyhában, a rántásszag messziről üdvözli őket. A gyermeket lefektetik, a napszámosné előkeresi a favágó pipáját, tüzet is hoz rá a konyhából; mikor a gőzölgő tálat behozzák, mellé ülnek, fenekéig iparkodnak, hogy jó idő legyen holnap, s aztán elbeszélik egymásnak, hogy mit csinált ma egész nap a gyerek.

S aztán, nem kérdezik egymástól, hogy «szeretsz-e?»

Mihály bejött lassankint a diófagerendák kifaragásába. Jól szolgált kezében az ácsszekercze.

Noémi bámulta ezt nagyon.

– Ugyan Mihály, kérdé egyszer, mondd meg nekem, nem voltál te valamikor ácslegény?

– De az voltam, még pedig hajóács.

– S ugyan mondd meg, hogyan lett belőled ilyen nagy úr, hogy nyaratszaka elmaradhatsz a munkádtól s úgy töltöd az időt másutt? Mert most magad ura vagy, ugy-e? Nem parancsol veled senki?

– Majd elmesélem azt neked egyszer! mondá rá Mihály. De nem mesélte el neki aztán, hogy mi módon lett ő belőle olyan nagy úr, hogy itt most fát fűrészelhet hétszámra?

Mesélt Noéminak tapasztalatteljes utazásairól szerteszét a világban; odáig nem ment a mesemondásban soha, hogy saját magáról beszélt volna neki valamit. Elütötte a sürgetőbb kiváncsiságot azzal, hogy a dologhoz látott, s ha egyszer lefeküdt, akkor nem lehetett őt kikérdezni, a hogy asszonyszokás, a menekülni nem tudót ilyenkor kérdőre vonni. Szerencsére a férfinak is adott a gondviselés ez ellen védelmet, azt, hogy ha lefeküdt, elalszik, s nem hagyja magát kivallatni.

Timár a hosszú idő alatt, a mit a névtelen szigeten töltött, lassankint rájött, hogy az még sincsen annyira elrejtve az emberek elől, hogy senki se tudna róla.

Egy egész osztálya a társadalomnak ismeri annak létezését; de az nem fedezi azt fel a világnak.

Ez osztály a civilisatió vadembereinek osztálya.

Status extra statum!

Melynek határainál elszakadnak a társadalom törvényeinek, az egyház rendszabályainak fonalai.

Lakhelyük a két országnak egymástól elzárt határa, Magyarország és Szerbia végvidékei. Kedvező tér. Egy szabályozatlan ősfolyam, bozótos szigeteivel, annak a két partja nagy messzeségben ős rengeteggel szegélyezve, melynek törzsei a folyam medrébe düledeznek. Szabad átjárás, csinált országút csak nagy távolban egymástól; a falvak messze elszórva, semmi nagy város a közelben. A felszinen katonai fegyelem, a fenekén ős szabadság. A lakosság feladata érthetetlen; egy intézmény, melynek indoka századok óta elmult: a határ őrzése, ki ellen? az ellenség, a török rég messze tünt már onnan. Most aztán csak a határvámnak szolgál még a fegyver. Azért aztán a csempészet valódi polgári életmódot képez. Van saját rendszere, iskolája, titkos kormánya: állam az államon kívül.

Timárt gyakran meglepé, hogy egy-egy csónakot, dereglyét talált a sziget fűzfabokrai menedékében kikötve, a mit senki sem őrzött. Ha fél nap mulva visszakerült arra a helyre, a jármű már nem volt ott. Máskor egész málha csomagokra bukkant a rekettye között; azok is eltüntek, mire más izben oda visszatévedt. De mindazok a rejtélyes emberek, a kik e szigetet pihenőül választották, szándékosan kerülni látszottak a kunyhó környékét. Jöttek és mentek, a nélkül, hogy ösvényt tapostak volna a fűben.

De voltak mégis bizonyos esetek, a mikor ellátogattak a kunyhóhoz. Olyankor egyenesen Terézát keresték.

Mikor Almira jelt adott, hogy idegen közelít, olyankor Timár félbehagyta a munkát, sietett a kunyhóhoz, bevonult a belső szobába: idegennek nem volt szabad őt meglátni. Szakállt növelt ugyan, mi arczát elváltoztatá, de mégis jöhetett volna valaki, ki őt már látta a világban.

A társadalom vademberei olyankor látogatták meg Terézát, mikor valami bajuk volt.

Ezek az emberek gyakran járnak olyan helyeken, a hol sebeket lehet kapni: gonosz, mély, fegyverejtette sebeket. Azokkal nem mehetnek az ezredorvosokhoz, mert vallatás lenne a vége. A sziget asszonya pedig ért azokhoz a szerekhez, a mik sebeket gyógyítanak, össze tudja illeszteni a törött csontokat, a tátongó sebeket, s ad rájuk hegesztő írt. Azon a vidéken, kivált a török oldalon nagyon uralkodnak a rosszindulatú fekélyek, pokolvarok; azokat Teréza egyszerű füvekkel tudja orvosolni, miknek titkát a szükség fedezte fel előtte. Ezért felkeresik gyakran a szenvedők s megőrzik titkait, mert tudják, hogy a tábororvos, gyógyszerész a kuruzslókat üldözni szereti.

A társadalom vadembereinek gyakran peres ügyeik is vannak egymással. Azzal ők nem mehetnek a biróhoz. Tudják jól, hogy ott vádlót vádlottal kalodába tennék. Eljönnek peres ügyeikkel a sziget bölcs asszonyához, előadják neki az ügyöket: s a mit az mond benne, az rájuk nézve itélet, abban megnyugosznak. Legtöbbször vérboszu a perpatvar tárgya. Teréza ki tudja békíteni a dühöngő pártfeleket, s azok megtartják a kezébe letett békeszövetséget.

Néha egy-egy marczona alak vetődik kunyhójába, emberarczkerülő vad tekintettel. Bűnös, kit lelki mardosás üldöz, de a ki retteg papjához menni lelki malasztért, mert fél a pokoltól s fél a börtöntől. A sziget asszonya azt is meg tudja gyógyítani. Ád szivére olyan hűsítő balzsamot, az istenirgalom gyógyító tudatát, hogy kibékíti őt önmagával.

Néha jön küszöbére üldözött, kifáradt ember, szomjtól, éhségtől tikkadtan: ő nem kérdi tőle, honnan jön, hová megy? Jól tartja, pihenten, üdülten odább bocsátja, eleséggel megrakva iszákját.

Sok ember ismeri őt, a kinek hitvallása a hallgatás, s nincs az a titkos szövetség, mely erősebben fűzné mesteréhez a tanítványokat, mint ezeket ő hozzá.

Azt is tudja mindenki, hogy pénzt nem talál nála, még a kapzsiságnak sincs oka rá, hogy ellensége legyen.

Timár meggyőződött róla, hogy olyan helyre jutott, mely körül századoknak kell lejárni, új eszméket ültető munkáikkal, a míg annak és a rajta lakóknak története bele lesz vonva abba a nagy chaosba, a minek világ a neve.

Ő folytathatta faragó munkáját, nem tartva attól, hogy egyszer megtudja valaki odakünn, hogy Levetinczy Timár Mihály, a királyi tanácsos, a földesur, a milliómos űzér ácsmunkával kontárkodik valami ismeretlen szigeten, s mikor nagy munkájában pihenést tart, akkor meg tollkését veszi elő, hogy fűzvesszőből ernyőt faragjon egy kis féreg számára, egy árva gyermek számára, a kinek se apja, se anyja, még csak igazi neve sincsen.

S micsoda örömei vannak itten! hogy lesi el a legelső szót, a mit a gyermek megtanul kimondani. Mint illesztgeti hozzá a parányi ember kicsi kis ügyetlen ajkait, hogy ezt a szót eltalálja:

«Apa!»

Persze, hogy ezt a szót tanulja meg leghamarább.

Azt gondolja, hogy ennek úgy kell lenni. Hogy ez az ember, a ki ő rá úgy mosolyog, nem is lehet más.

Mit tud ő arról, hogy ő egy szegény csempésznek fia, szegény árva, kinek apja, anyja meghalt?

Azután kezdi a gyermek az életet megismerni a szomorúbb oldaláról is. Kezdődnek a gyermekszenvedések. Mikor a foga jön, mennyi aggodalom, mennyi álmatlan éjszaka van miatta! Noémi otthon marad vele a szobában, s Mihály minden órában oda vágja a tuskóba a fejszét, s fut haza, megnézni, nem lett-e nagyobb baja a kis Dódinak? Aztán kiveszi Noémi kezéből s eljárkál vele órahosszant és danol neki altató dajkadalt:

S ha elaltatta, ha meggyógyította, micsoda nagy diadal ez aztán!

Egyszer aztán annyira volt Mihály a vállalatával, hogy a diófagerendákat öregéből mind kifaragta már. Eddig csak értette a dolgot; de tovább már nem. Hja biz az ácsmesterség is tudomány, s ő nem mondott igazat, mikor Noéminak azt válaszolta, hogy ért hozzá. Nem tudta, hogy mit csináljon tovább?

Az ősz közelgett. Teréza és Noémi már egészen természetes dolognak találták, hogy ilyenkor Timárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is kenyérkeresete után kell látni. Olyan üzlete van, a mi nyáron át megy magától, vagy pihen; télen pedig ugyan utána kell látni teljes erővel. Hiszen más kereskedőnél is megszokták már azt. Aztán meg más háznál is megszokták már Timárt így képzelni. Timéa is azt hitte, hogy Mihálynak olyan üzlete van, mely nyáron át távol lenni kényszeríti, akkor lát teljes tudományával az ipar, gazdászat, üzérkedés, kereskedelem után.

Ősztől tavaszig ámította Timéát, tavasztól őszig Noémit. Azzal nem vádolhatta magát, hogy ne lett volna következetes.

Az idén még korábban elhagyta a szigetet, mint tavaly. Sietett haza Komáromba.

Távolléte alatt ismét reményen felül sikerült minden üzlete. Még egy nagy államsorsjátékban is neki kellett megkapnia az első nyereményt. Valahol ott hevert a fiókja fenekén a rég elfeledett sorsjegy, s ő csak három hónappal a huzás után jött elő vele, hogy a véletlen százezret felvegye, mint a ki ilyen csekélységeket számba sem vesz; a mi ismét növelte a világ bámulatát. Ennek nem is kell már a pénz, olyan sok van neki.

Mit is kezdjen vele?

Azt kezdte, hogy hozatott a székelyföldről meg Zarándvidékéről hires faragó mestereket, a kik azokat a gyönyörű faházakat tudják készíteni keményfából, a mik századokig tartanak; paloták! Olyanokban laknak a székely és oláh nemes birtokos urak; a belsejük gyönyörűen kifaragva. Ház, butor, székek, szekrények mind ugyanazon faragó mester munkája, tölgyfából, diófából, gyertyánfából; csupa fa minden; egyetlen darab vas nincsen az egészben.

A FARAGÓ EMBER.

Mihály Timéát kissé szenvedőnek találta, mikor haza érkezett.

Ez alkalmat adott neki arra, hogy egy pár hires bécsi orvost lehivasson s neje egészsége fölött orvosi tanácskozást tartasson velük.

Azok a diagnosis nyomán abban állapodtak meg, hogy itt éghajlatváltoztatásra lesz szükség s tanácsolák, hogy Timéa a telet Meránban töltse.

Mihály maga kisérte el nejét Athalieval együtt odáig. Az enyhe, szélmentes völgykebelben egy olyan lakházat keresett ki Timéa számára, a melynek kertjében egy csinos schweiczi modorú mulatólak volt. Tudta, hogy az ilyenekben Timéának öröme telik.

A tél folytán is többször meglátogatta Timéát, többnyire egy koros ember kiséretében, s csakugyan úgy találta, hogy Timéának legkedvenczebb helye volt a kerti mulató lak.

Mikor aztán Mihály Komáromba visszatért, akkor hozzáfogott, hogy a télen át egy épen olyan mulató lakot készíttessen, mint a minő a meráni. A magával hordott székely műfaragó nagy mester volt az ilyenekben. Lerajzolta a legapróbb részletekig azt a meráni faházat, külső-belső szerkezetével; azután Timárnak rácz-utczai földszinti házában egy nagy műhelyt alakított, s ott hozzáfogott a munkához. De nem volt szabad azt senkinek elárulni, hogy meglepetés legyen belőle. Ámde a faragó embernek legény is kell, a ki segítsen a munkában. Titoktartó legényt pedig nem lehet kapni. Hogyan segítettek hát a bajon?

Odaállt mellé maga Timár faragó legénynek s reggeltől estig fúrt, faragott, vésett, gyalult, esztergályozott versenyt a mesterrel.

A faragó mestert azután, ha mindjárt Salamon király pecsétjével lett volna is lezárva a szája, nem állta volna a titok, hogy ő azt vasárnap esténkint bizalmas embereinek el ne beszélgesse, micsoda meglepetést készít Levetinczy úr a maga hitvese számára? Elébb minden darabot megfaragnak, összeillesztenek; az egészet, a mint elkészül, a monostori szép nagy kertben fogják felállítani. És aztán ő maga, a dúsgazdag nem restel naphosszant dolgozni, mint egy faragó legény, úgy illik a kezébe minden szerszám, hogy beválnék öreg legénynek. Nem törődik az most üzletével; azt intézik az ügynökei, ő egész nap a műhelyben van, gyalul, fürészel, farag. És mindezt azért, hogy a feleségét meglepje vele. El ne mondja senki, hadd legyen meglepetés a szép asszonynak, ha hazajön.

Annálfogva meg is tudta azt az egész város, s e szerint megtudta Zófia asszony is, az pedig megirta Athalienak, Athalie meg elbeszélte Timéának, úgy, hogy Timéa előre tudta már, hogy mikor haza fog érkezni Komáromba, Mihály a legelső szép napon kikocsikáztatja őt a monostori dombra, hol szép gyümölcsös kertjük van, s ő ott fogja találni a Dunára néző domboldalban a meráni kis kedves lakot, hű utánzatban, kis asztalát a himző kosárral az ablaknál, kedvencz olvasmányait a gyertyánfa-állványon, nyirágakból összetákolt karos székét a veranda alatt, és mindennek rá nézve majd meglepetésnek kell lenni, és azután majd mosolyognia kell, mint a ki ennek nagyon örül, és majd mikor a faragó mestert meg fogja dicsérni, hogy ez milyen derék, mennyire meglepő, akkor attól azt fogja hallani: «de ne engem dicsérjen a nagyságos asszony, hanem a legényemet, a ki a házon a legszebb faragásokat mívelte. Ezt a párkányzatot, ezt a czifra korlátot, ezeket az oszlopfőket, ki csinálta? A legényem. S ki volt a legénye? Maga a nagyságos Levetinczy úr! Az ő munkája itt a legtöbb, nagyságos asszonyom.»

És ezért ismét mosolyogni kell majd Timéának és keresni a szavakat, a mikkel háláját kifejezze.

Csak szavakat! Mert hiszen minden hiába. Ha kincsekkel halmozza is el a nőt, vagy fekete kenyeret ád neki, a mit napszámmal keresett számára, szerelmet nem vehet azon.

Úgy is történt minden. Tavaszszal Timéa haza került; a monostori meglepetés egész tervszerűen volt rendezve, pompás lakomával vendégsereg mellett, meg volt Timéa arczán a szomorú mosolygás, Timárén az alázatos nagylelküség, s a vendégekén az üdvrivalgó irigység.

A nővendégek azt mondták, hogy ilyen férjet, mint Timár, nem lehet nőnek megérdemelni; ez ideálja a férjeknek; a férfiak pedig azt mondák, hogy nem jó jel az, mikor egy férj ajándékokkal, hizelkedésekkel keresi kedvét az asszonyának. Nem jó jel az, mikor a férj esztergályozni kezd.

Csak Athalie hallgatott. Ő kereste a titok Ariadne-fonalát és nem találta.

Timéával tisztában volt. Az állhatatosan szenved és haldoklik. Az a méreg öli lassan, mely nem a testen, hanem a lelken kezdi el a gyilkolást. Soká öl meg, de bizonyosan. De mi történt Mihálylyal? Ennek az arcza valami boldogságot árul el. Hol lopta azt? Hízelkedik, mindenütt keresi Timéa kedvét. Mit titkol ez által? A világ előtt a leggyöngédebb, a legboldogabb férjnek mutatja magát. Mi érdeke van ebben? A társaságokban tréfás, jókedvű; és Athalie irányában egész a jószivűségig közönyös; mintha már el is feledte volna mindazt, a mit hallott tőle, a mi akkor szivéig sérté, mintha nem fájna neki többé Athalie gúnymosolygása. Még azt is megteszi, hogy a cotillionban elviszi Athaliet tánczolni.

Boldog-e ez most? Vagy hazudja a boldogságot? Vagy elfásult már? Vagy erőszakolni akarja a lehetetlent? Meg akarja nyerni Timéa szivét? De hisz ez képtelenség! Athalie magáról tudja azt. Hiszen ő neki is akadt kérője, több is, jámbor kisvárosi emberek, kik el tudnának tartani egy asszonyt; de ő nem fogadja el senki kezét. Közönyös rá nézve minden férfi; szeretni csak azt az egyet tudná, a kit gyűlöl. Timéát csak Athalie érti.

És ha ezt érti, akkor Mihályt nem érti. Ezen ember előtte talány marad mosolygó arczával, hizelgő szavával, jóltevő kedélyével. Arany ember, a kin rozsdafoltot nem lehet találni.

Mihály sokszor vette észre a titokkereső szemek tekintetét s olyankor valami úgy kaczagott belül lelke sötétében.

«Keresheted azt! Soha sem tudod meg azt, se te, se más, hogy a mit a télen csináltam, faragó munkát, azt azért tettem, hogy megtanuljam, hogyan kell egy ismeretlen rejtekén a földnek, egy névtelen teremtés számára hasonló kunyhót faragnom. Ott van egy leány, a kinek a kedvéért két tenyerem ilyen kérges lett. Találd ki, hogy híják azt? te védördöge ennek a háznak!»

Timár ismét összehivatta az orvosi nevezetességeket, hogy Timéa egészsége fölött tanácskozzanak. Azok ezuttal a biariczi fürdőket hozták javaslatba. Mihály oda is maga kisérte el Timéát, lakását a legnagyobb kényelemmel berendezé; gondoskodott róla, hogy Timéa toilettje és úri fogata az angol ladyk és orosz herczegasszonyokéval versenyezzen s telt pénztárt hagyott kezében, arra kérve, hogy azt üresen hozza haza. Athalie iránt is bőkezű volt. A vendégkönyvbe mint unokatestvér volt Athalie bejegyezve, s neki is naponkint háromszor kellett öltözni, mint Timéának.

Lehet-e ennél hivebben teljesíteni a családfői kötelességeket?

Akkor aztán sietett, nem is haza, hanem Bécsbe. Ott egy egész ács-, asztalosműhelyt összevásárolt, ládákba pakoltatta és leküldte Pancsovára.

Most még egy furfangot kellett kigondolni: hogy ezeket a ládákat a senki szigetére hogyan juttassa át.

Különben is óvatosnak kellett lennie. Azok a halászok a Duna balpartján, kik többször látták őt az osztrovai sziget felé csónakkal elindulni, és aztán csak hónapok mulva visszakerülni, rég tanakodhatnak magukban: ki ez az ember? s miért jár ez itt annyiszor?

Mikor ládái leérkeztek Pancsovára, szekérre rakatta azokat s elszállíttatá a dunaparti jegenyésbe, ott lerakatta. Akkor azután oda hívta a halászokat s azt mondá nekik, hogy szállítsák ezeket át a puszta szigetre. Fegyver van azokban.

Ezzel a szóval el volt a tenger fenekére temetve a titka.

Járhatott, kelhetett azontul nappal és holdvilágnál: senki nem is suttogott felőle. Mindenki tudta már, hogy ez a szerb és a czernagorcza szabadsághősök ügynöke s azontul semmi kínzással nem lehetett volna egy szót kivenni felőle azokból, a kikkel találkozott. Szent ember lett rájuk nézve.

Megcsalt ő minden embert, a kivel csak egy szót váltott, hogy maga körül homályt borítson.

Éjszaka szállították át deszkamálháit a halászok, ő is velük volt. A szigethez érve, azok, mintha legjobban értenék a dolgot, kikerestek egy partszakadékot, a hol legsűrűbb volt a bozót, oda kihordták a ládákat. Mihály ki akarta őket fizetni: nem fogadtak el tőle egy garast sem; csak a kezét szorongatták meg: «zbogom!»

Ő ott maradt a szigeten, a halászok visszatértek.

Szép holdvilágos éjszaka volt, a fülemile énekelt fészke fölött.

Mihály a parton végighaladt, hogy a házhoz vezető ösvényre rátaláljon. Rábukkant az ácstanyára, hol az őszszel félbehagyta a munkáját. A faragott fák be voltak takargatva gondosan nádkévékkel, hogy a téli nedvesség meg ne rongálja azokat.

Innen a rózsaligethez vezetett az út. A rózsák rég elnyiltak már, azt az időt Mihály a monostori lakban tölté s később a tengeri fürdőn Timéával. Ez idén elkésett a rózsaszüretről. Pedig bizonyosan szívszakadva vártak reá. De hát először meg kellett csinálni azt, hogy «köd előttem, köd utánam!»

Lábhegyen közeledett a kis lak felé. Hogy semmi neszt nem hallott, azt jó jelnek vette. Hogy Almira nem ugat, ennek az oka az, hogy bennhál a konyhában, s ez ismét azt jelenti, hogy gond van rá, nehogy az alvó gyermeket éjszaka felköltse. És e szerint mindenki él és egészséges a háznál.

Oh! mennyiszer álmodta ő meg ezt a házat! mennyiszer képzelte maga elé ébren! Mennyiszer látta magát a tanyához közelíteni.

Majd úgy látta, hogy a ház leégett, a kormos gerendák hevernek a küszöbben s a falakon kizöldült a dudva; lakói hová lettek, nem mondja meg senki. Majd meg azt látta, hogy a mint annak ajtaján belép, fegyveres marczona alakok ugranak eléje, torkon ragadják: «épen te rád vártunk!» megkötözik, száját betömik s ledobják a pinczeoduba. Majd meg az a rémlátása volt, hogy mikor a kunyhóba lép, kedveseinek véres hulláit látja maga előtt, Noémi hosszú aranyhaja elterülve a földön, keblén szétzuzott fejű gyermek. Oh! milyen kínt gyűjtött magának, mikor ezeket az alakokat szivének megszerezte, a kiket olyan hosszú időre magukra kellett hagynia. Néha meg az a kép állt előtte talán álmodva, talán kigondolva, hogy mikor Noémi elé fog lépni, a szelid mosolygó arcz helyett itt is egy hideg alabástrom-arczot fog maga előtt találni, a ki azt fogja tőle kérdezni: «hol volt ön oly sokáig – Levetinczy úr?»

Most aztán, hogy a kis lak előtt állt, minden rémképe elmult. Itt most is minden úgy van, a hogy máskor volt; itt most is azok laknak, a kik őt szeretik. Hogy tudassa velük megérkeztét? Hogy lepje meg őket?

Megállt a kis alacsony ablak előtt, melyet a felfutó rózsa indái fedtek félig, s elkezdé dalolni az ismeretes nótát:

Jól sejtett; egy pillanat mulva fel volt nyitva a kis ablak, s azon Noémi örömtől, boldogságtól sugárzó arcza tekintett ki.

– Mihályom! rebegé szegény.

– A tied! sugá Timár, s két kezébe fogta az ablakon kitekintő kedves főt. Hát Dódi? Ez volt a másik szava.

– Ő alszik.

– Csendesen! Föl ne keltsük.

És aztán, a mit ajkaik egymásnak mondtak, az nagyon csendesen volt mondva.

– De jöjj be hát!

– Fel találjuk őt költeni s majd sírni fog.

– Oh! már nem olyan síró gyermek. Hiszen elmult egy éves.

– Egy egész éves? Hiszen már nagy ember!

– Már a nevedet ki tudja mondani.

– Hogyan? Hát már beszél!

– Már lépni is tanul.

– Tehát már fut!

– Mindent eszik már.

– Az lehetetlen! Az még korán van.

– Mit értesz te ahhoz? Ha látnád!

– Húzd félre a függönyt; hadd süssön rá a holdvilág, hadd lássak rá.

– Nem, a holdvilág rossz, ha az alvó gyermekre süt: attól beteg lesz.

– Bohó vagy!

– A gyermekkel sok babona jár. Azt mind el kell hinni. Azért vannak ők asszonyokra bízva, a kik hisznek mindent. Jöjj be és nézd meg idebenn.

– Nem megyek be, mig alszik; felkölteném. Jöjj inkább te ki én hozzám.

– Az nem lehet. Ő mindjárt fölébredne, ha én kimennék, s anyám mélyen alszik.

– No hát eredj vissza hozzá; én idekinn maradok addig.

– Nem akarsz lefeküdni?

– Hiszen mindjárt reggel lesz. Eredj hozzá vissza; de hagyd nyitva az ablakot.

És aztán ottmaradt a nyitott ablaknál, beleskelődve a kis szobába, melynek padlatára ezüst koczkákat rajzolt a holdvilág s iparkodott elfogni a neszt, a mi a csendes tanyából kihangzik; egy egy rövid nyüzsgő nyöszörgés, minő az ébredező gyermeké, azután halkan dudoló hang, mely a kedvencz dajkadanát hangoztatja, csendesen, mint egy álom; «az én babám kis kunyhója», azután egy csókczuppanás, a minőt jutalmul kap az a jó gyermek, ki a danára elalszik.

És azután úgy virradt meg Timár, a nyitott ablakban könyökölve s az alvók suttogásait hallgatva, míg a hajnal világossá nem kezdte tenni a kis alvószobát.

A hajnalsugárra aztán a gyermek volt a legelső, a ki felébredt, világra visszakerült és hangos kaczagással adta tudtul, melytől azután senkinek sem lehetett tovább alva maradni. A gyermek lármázott, fecsegett: hogy mit? azt csak ők értették ketten: ő maga és Noémi.

Mikor aztán ölébe kaphatta a gyermeket, azt mondá neki:

– Most már aztán itt maradok, a míg fölépítem neked azt a házat. Mi az, Dódi?

A gyermek mondott rá valamit, a mi Noémi tolmácslata szerint annyit jelentett, hogy «nagyon jól van».

NOÉMI.

Timár legboldogabb napjait tölté kettős életének.

Semmi sem zavarta boldogsága teljességét, csak az az egy, hogy még egy másik élete is van, a mibe mindig vissza kell térnie.

Ha tudna rá valami útat-módot, hogy ettől a másik élettől el tudja szakitani magát, milyen békében élhetne itten.

Pedig azt igen egyszerűen elérhetné. Csak nem kellene innen többet eltávoznia. Keresnék egy évig, gyászolnák két évig, emlegetnék három évig, azután elfeledné a világ, ő is a világot, s megmaradna neki Noémi.

És Noémi kincs!

A nőiségből mindaz egyesülve van benne, a mi kedves, és hiányzik nála mindaz, a mi bántó. Szépsége nem az az egyhangu szépség, a mit a tetszelgés oly hamar megunottá tesz; az minden kedélyváltozatnál új varázsban tünik fel. Gyöngédség, szelidség és hév egyesült kedélyében. Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nő. Szerelmének semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, a kit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon aprólékos figyelmével minden kényelméről gondoskodik; munkájában segít neki fáradhatlan kézzel. Mindig derült, mindig friss, s ha valami betegség kerülgeti, egy csók a fájó homlokra meggyógyítja őt. Alázatos az iránt, a kiről tudja, hogy őt imádja. És midőn azt a gyermeket ölébe veszi s vele játszik, akkor meg kell őrülnie annak, a ki őt magáévá tette és még sem tette azzá.

De Timár még nem volt egészen megőrülve.

Még alkudozott a sorssal.

Az ár igen nagy! Még ehhez a kincshez mérve is nagy.

«Egy ifju nő egy mosolygó gyermekkel az ölében.»

De az ár egy egész világ! Otthagyni abban milliókra menő vagyont, társadalmi állást, magas rangot, főúri barátokat; megkezdett nagy vállalatokat, mik világra szólanak, miknek eredményétől nagy hazai iparágak jövendője függ. És ráadásul még Timéát!

Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit odavesse a világnak; a víz fenekéről jöttek, menjenek a víz fenekére megint! de azzal a gondolattal nem tudott kibékülni hiúsága, hogy ez a fehér arczu nő, ki az ő hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még ez életben boldog legyen – egy más ember által.

Maga sem tudta tán, milyen ördögöt rejteget szivében.

A nő, ki szeretni nem tud, elhervad szeme láttára.

Ő pedig éli a boldog napokat ott, a hol szeretni tudnak.

S a boldog napok alatt egyre emelkedett a ház, a mit a kitanult pallér most már gyakorlott kézzel illesztett eresztékeibe. Már fel voltak emelve a falak, szép simára gyalult diófaderekakból, olyan szépen összeillesztve, hogy azokat a szél sem járhatta. Fel lett rakva a tetőzet is, befödelezve székely módra halpikkely alakura faragott széles zsindelyekkel. Az ácsmunka egészen elkészült. Következett az asztalosmunka. Ezt már egészen egyedül végezte Mihály, s napestig lehetett hallani danáját a műhelyül használt új házban a gyalulás, fürészelés közben.

Mint a legszorgalmasabb kézművest csak a sötét est szólította el műhelyéből. Akkor aztán megtért a kunyhóhoz, hol izletes estebéd várta, s vacsora után kiült a kunyhó előtti kis padra, rágyujtott a cseréppipára, Noémi mellé ült, felállította térdeire a kis Dódit és iparkodott vele előadatni, hogy mit tanult ma megint? Egy szót.

A világ minden bölcseségénél nem nagyobb tudomány-e az az egy szó!

– Mennyiért adnád oda Dódit? kérdezé egyszer tréfás enyelgéssel Noémi. Ezért az egész földért, tele gyémántokkal?

– Nem ezért az égért, tele angyalokkal.

A kis Dódi pedig nagyon jó kedvében volt akkor, pajkos kézzel megfogta Mihály szájában a pipát és addig rángatta a száránál fogva, míg kivette a fogai közül s akkor aztán nagyhamar eldobta a kezéből. A pipa cserépből volt és eltörött.

Timár hirtelenkedett az igazságszolgáltatásban, ráütött könnyedén a kárttevő gyermek kezére, a mitől az szörnyen rábámult s aztán elbujt Noémi keblére és elkezdett pityeregni.

– Látod, szólt Noémi szomorúan, egy pipáért is odaadnád; pedig az csak cserépből volt…

Mihály nagyon megbánta, hogy ráütött a Dódi kezére. Kérlelte is aztán hizelkedő szóval, meg is csókolta azt a megütött kis kezet; de a gyermek csak egyre szepegett s eltakarta az arczát Noémi mellkendőjébe.

A gyerek aztán egész éjjel rossz volt. Nem akart aludni; sirt. Timár megharagudott rá; azt mondta: akaratos rossz természet lesz benne, a mit idejekorán ki kell belőle irtani. Noémi oly szelid feddő tekintetet tudott azért a szóért rá vetni.

Másnap szokottnál korábban elhagyta a tanyát Timár s ment a műhelyébe, de dalolni nem hallották egész nap. A munkát is félbehagyta kora délután, s mikor a tanyára érkezett, láthatá Noémi tekintetén, hogy az egészen meg van rémülve láttára, Timár arcza egészen ki volt kelve szinéből, alakjából.

– Valami bajom van! mondá Noéminak. A fejem olyan nehéz, a lábaim alig birnak; minden tagomban valami fájást érzek. Le kell feküdnöm.

Noémi sietett a belső szobában ágyat vetni Mihálynak, s segített neki a levetkőzésnél. Aggódva vette észre, hogy Mihály kezei oly hidegek, és lélekzete oly forró.

Teréza asszony odasietett, megtapintá homlokát, kezeit s azt tanácsolá neki, hogy csak takarózzék be erősen, mert hideglelést fog kapni.

Mihály pedig úgy érzé, hogy annál valami rosszabb közelít rá. Azon a vidéken akkor nagyon dühöngött a hagymáz: a Duna nyári kiöntései terjeszték azt szokatlan mérvben.

Még mikor a fejét letette a vánkosra, annyira eszméleténél volt, hogy elgondolja, mi lesz abból, ha ő most itt a forró lázt megkapja; orvos nincs közel, ki rendszeres segélyt tudjon nyujtani, itt meghalhat. Sohasem tudják meg, hová lett. Mi lesz Timéából? De mi lesz Noémiból?

Ki fogja majd pártját az elhagyott Noéminak, ki özvegy lesz, mielőtt asszony lett volna? Ki növeli fel majd a kis Dódit? Mi sors vár rá, ha megnő? ha Mihály a földben lesz már?

Hát Timéának ki mondja meg, mikor tegye fel, mikor vesse le az özvegyi fátyolt? Halála napjáig várjon-e az ő visszatértére?

Hogy fog két asszony holtig boldogtalan lenni ő miatta!

És azután még arra is tudott eszmélni, hogy majd ha ő hagymázos önkivületbe jut: miket fog ő akkor kibeszélni ezen nők előtt, kik éjjel-nappal virrasztanak majd fölötte? Hogy fog előttük rémledezni kincseinek számáról, hivatalnokairól, palotáiról; halavány arczú feleségéről, hogy fogja Timéát látni maga előtt, őt néven szólítani, feleségének nevezni! És Noémi ezt a nevet ismeri már.

Irtózat volt Timárra nézve még tiszta észszel arra gondolni, hogy majd nemsokára fog rá jönni olyan állapot, a miben akarata ellen minden titok elhagyja szive rejtekhelyét s mást uraló ajka el fogja mondani lázrohamában, hogy ő kicsoda?

A testi fájdalmakon kívül még egy bántotta: az, hogy Dódit miért ütötte meg tegnap? Ez a csekélység most, mint egy bűnsúly nehezedett lelkére.

Mikor lefeküdt, oda akarta magához vitetni a gyermeket, hogy megcsókolja.

– Noémi! rebegé forró lélekzettel.

– Mit kivánsz? suttogá Noémi.

De már akkor nem tudta, hogy mit akar?

A mint az ágyba feküdt Mihály, rögtön teljes erejével kitört rajta a láz. Erős testalkata volt, az ilyent leghamarább ledönti s legjobban megkínozza ez a hóhérlegénye a csontembernek.

Ettől a percztől kezdve szűntelen félrebeszélt.

És minden szót, a mit beszélt, hallani kellett Noéminak.

A kór maga nem tudott magáról semmit.

Az, a ki ajkával beszélt, az az idegen ember volt, az az igazi ember volt, a kinek nincsenek titkai; a ki azt beszéli ki, a mit tud.

A hagymáz beteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az őrültség képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak az álomképek, az az egy központot képező alak mindig újra előjön képleteikből.

Timár lázálmainak is volt egy ilyen uralgó alakja: egy nő. De az a nő nem Timéa volt, hanem Noémi. Ő róla beszélt mindig. Timéa nevét ki nem mondá soha. Az nem foglalta el lelkét.

És lázszavait borzalom és gyönyör volt Noéminak hallani.

Borzalom, mert oly idegen dolgokat beszélt, oly ismeretlen világokban hordta magával, hogy rettegnie kellett a láztól, mely itt csodákat látni késztet; de gyönyör volt azokat hallani mégis, mert örökké és örökké csak ő róla beszélt.

Egyszer excellentiás urak palotájában járt s beszélt egy nagy úrhoz.

«Kinek adja excellentiád ezt az érdemrendet? Én ismerek a senki szigetén egy leányt, senki sem érdemli meg úgy, mint ő. Adja annak. Noéminak hívják. Hát a másik neve micsoda? Másik neve? Hát szokott a királynéknak másik nevük is lenni?»

«Első Noémi: Isten kegyelméből a senki szigetének s a rózsák berkének királynéja.»

Aztán tovább alakította az eszmeképét:

«Ha én király leszek a senki szigetén, miniszteriumot alakítok; a húsra felügyelőnek megteszem Almirát; a tejre felügyelőnek megteszem Narcziszszát. Soha nem kérek tőlük számot, s úgy fogom őket nevezni, hogy «hiveim».

Azután meg palotáiról kezdett beszélni:

«Hogy tetszenek teneked, Noémi, ezek a tervek? Az az aranyozás a padmalyon? az aranylapra festett tánczoló gyermekek? olyanok, mint a kis Dódi. Ugy-e, olyanok? Kár, hogy olyan magasan vannak. Te fázol ebben a nagy teremben? Én is. Ugy-e, mennyivel jobb abban a mi kis kunyhónkban a tűzhely mellett? Gyere, menjünk oda! Én nem szeretem ezeket a magas palotákat. Ezt a várost a földindulás szokta látogatni. Félek, hogy ránk szakad a boltozat. Onnan a kis ajtóból valaki leskelődik ránk. Egy irigy nőarcz van ott. Ne nézz rá, Noémi. Megver a szemével. Valaha övé volt e ház, s most ide jár kisérteni. Nézd, gyilok van a kezében, téged akar megölni vele. Siessünk innen!»

De a sietésnek ott volt az akadálya; a roppant sok pénz.

«Nem tudok felkelni! Agyonnyom ez a sok arany. Mind itt fekszik a mellemen. Vegyétek el rólam. Ah! besülyedek az aranyba. A tető beszakadt, s a padlásról mind rám ömlik az arany. Megfuladok. Noémi nyujtsd kezedet; húzz ki ez iszonyu aranyhalom közül!»

Keze akkor is Noémi kezében volt, s Noémi rettegve gondolta el, minő szörnyű hatalom lehet az, mely a szegény hajóst ily kinzó aranyálmokba erőszakolja!

Azután megint csak Noémi jött elő.

«Te nem szereted, Noémi, a gyémántokat? Bohó vagy, azt hiszed, hogy az, a mi a gyémántokban tűz, az éget? Ne félj tőle! Hah! Igazad van. Valóban éget. Ezt én eddig nem tudtam. Hisz ez a pokol tüze. A neveik is rokonok: diamant, diabolus! Beledobjuk őket a vízbe, ugy-e? Rakd le magadról. Beledobjuk a vízbe, ugy-e? Én tudom, honnan kerültek elő? Visszaviszem oda. Ne félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a lélekzetedet és imádkozzál. A míg kibirod, hogy újra lélekzetet végy, én is kibirom oda alant. Csak az elsülyedt hajóba megyek, annak a kabinjába. Hah, ki fekszik itt ezen az ágyon?»

Akkor olyan rettegés fogta elő, hogy felugrott fekhelyéről és futni akart. Noémi alig birta őt visszaerőszakolni fekhelyére.

«Valaki fekszik ott azon az ágyon!»

«De nem szabad a nevét kimondani.»

«Nézd, hogy süt be az ablakon a vörös hold! Csukd ki innen a holdvilágot. Nem akarom, hogy szemembe nézzen. Hogy közelít egyre felénk! Húzz függönyt az ablak elé!»

Pedig úgy is le volt függönyözve az ablak s ott künn sötét az éjszaka.

Azután, mikor enyhült az agy forrósága, akkor azt mondá Noéminak:

«Oh! milyen szép vagy gyémántok nélkül, Noémi!»

Majd megint másfelé tért rémlátása.

«Az az ember talppal áll felénk a föld másik oldalán. Ha a föld üvegből volna, épen ide látna reánk. De a hogy én látom őtet, úgy lát ő is engem. Mit csinál odaát? Csörgő kigyókat szed. Minek szedi a csörgő kigyókat? Hogy majd mikor visszajön, itt ezen a szigeten eleregesse. Ne ereszszétek ide! Ne hagyjátok visszajönni. Almira, Almira! Ébredj! Tépd össze! Aha! Most egy óriás kigyóra bukkant, az megkapja őt, elnyeli. Huh! milyen borzasztó az arcza! Csak ne nézne rám így! Már csak a feje van kinn, és mégis egyre rám néz. Oh! Noémi, takard el az arczomat, hogy ne lássam!»

Újra változott a rémlátvány.

«Egy egész flotta úszik a tengeren. Mivel van tele? Liszttel. Most jön a forgószél, a tornado, megkapja a hajókat, felragadja a felhőkbe, összetöri pozdorjává. A liszt mind szétömlik. Az egész világ fehér lesz tőle. Fehér a tenger, fehér az ég, fehér a szél; a hold kibukkan a felhők közül, s nézd, hogy festi be vörös pofáját a szél egyszerre liszttel. Nézd, olyan mint egy rezesképű vén banya, a ki hajporozza az arczát. Noémi, nevess.»

Noémi pedig kezeit tördelte és reszketett.

Oh! a szegény teremtés éjjel-nappal ott volt Mihály ágya mellett. Nappal ott ült mellette egy széken; éjszakára a hárságyat odahúzta az ő fekhelye mellé s ott hált a közelében, nem gondolva arra, hogy a hagymáz ragályos. Gyakran odatette a fejét Mihály vánkosára, annak izzó homlokát arczához szorítva és száraz ajkairól lecsókolva a forró lázsóhajtást.

Teréza asszony ártatlan háziszerekkel igyekezett a lázat enyhíteni, s az ablakokat leszedé, hogy a szabad lég járhassa a kis szobát: a hagymáznak legjobb gyógyítója.

Megmondá Noéminak, hogy a láz emberi számítás szerint tizenharmadik napon eléri válságát, akkor fordul meg vagy életre vagy halálra.

Oh! mennyit térdelt e napokon, e hosszú éjszakákon át Noémi a beteg ágya előtt, imádkozva a látogató Istenhez, hogy legyen irgalommal szegény szive iránt! Adja vissza az életnek Mihályt; inkább ha áldozat kell a sírnak, itt van ő, vegye őtet el cserébe. Hadd haljon ő meg Mihály helyett.

S a sorsnak tetszik sokszor az ironia!

Noémi az egész világot kinálta cserébe a rettenetes halálnak, saját magát is beletudva, hogy Mihály megmaradjon. Azt hitte, jó emberrel van dolga, a ki alkudni enged magával.

Hát a rettenetes angyal elfogadta az alkut.

A tizenharmadik napon Mihálynak elmultak a lázálomlátásai, fejének forrósága; az eddigi ideges felmagasztaltság helyet adott a bágyadt kimerülésnek: a betegség jobbra fordultának kórjele; a mi jelentheti az életretérést, gondos ápolás mellett, ha a betegre jól és szeretetteljesen ügyelnek, ha kedélyét fel tudják vidítani, ha bánattól, indulatrohamoktól megőrzik; s a beteg ilyenkor oly ingerlékeny. Pedig felgyógyulása attól függ, hogy kedélye nyugton maradjon; egy felgerjedés halála lehet.

A tizennegyedik nap egész éjjelén ébren virrasztott Noémi Timár kórágya mellett; még a kis Dódihoz sem ment ki, hogy egyszer megtekintse. Az ott aludt ez idő alatt Teréza asszony mellett.

A tizennegyedik nap reggelén azt sugá Teréza Noémi fülébe, mikor Mihály mély álomba szenderült, hogy «a kis Dódi nagyon beteg».

Most meg a gyermek is!

Szegény Noémi!

A kis Dódinak torokgyikja kezdődőtt. A legveszélyesebb betegségük a gyermekeknek, a melyből az orvosi tudomány is keveset tud megmenteni.

Mihály épen aludt, mikor Teréza ezt megmondta Noéminak.

Noémi rémülten sietett ki a gyermekhez. A kis ártatlan teremtés arcza egészen el volt változva. Nem sirt az; ennek a betegségnek nincsen panaszhangja, de annál rettenetesebbek a kínjai!

Oh! az borzasztó, egy gyermek, a ki panaszkodni nem tud, s a kin az emberek segíteni nem tudnak!

Noémi elmerevült tekintettel bámult anyjára; mintha kérdezné: «hát itt nincsenek szereid?»

Teréza nem állhatta ki ezt a tekintetet.

«Annyi nyomorulton, szenvedőn, haldoklón tudtál segíteni; egyedül ennek a számára nincsen semmi tudományod?»

Nincsen.

Noémi leborult a gyermek ágyacskája mellé, odaérteté ajkát ajkához s suttogva rebegé:

– Mi bajod, kedvesem? parányim? angyalkám? Nézz rám a te szép szemeiddel!

A gyermek pedig nem akart a szép szemeivel nézni. És mikor aztán a sok csókra, könyörgésre feltekintett, valami oly ijesztő volt e szemsugárban. Egy gyermek nézése, a ki már megtanult a haláltól félni.

– Oh! ne nézz rám így, ne nézz rám.

A gyermek nem sirt, csak rekedten köhögött.

Jaj, csak az a másik beteg odabenn meg ne hallja ezt!

Noémi reszketve tartá karjai közt a gyermeket s a közben arra hallgatott, hogy a másik szobában alvó nem ébredt-e még fel?

Mikor maghallá a szavát, akkor otthagyta a gyermeket és átment Mihályhoz.

Mihály az idegláz forró rohamának elmultával a visszahatás lankadtsága alatt szenvedt. Ingerlékeny volt és haragos.

– Hol jártál? förmedt Noémira. Egészen magamra hagysz. Sohasem vagy itt, mikor valamire szükségem van.

– Oh! ne neheztelj! kérlelé őt Noémi. Friss vízért voltam neked.

– Mért nem megy Teréza? Egyéb dolga sincsen. Itt nyitva az ablak; valami patkány bejöhet, mikor alszom. Nem látsz valahol egy patkányt?

Az ideglázasnak olyan megrögzött réme a patkánylátás.

– Nem jöhet be, kedvesem, szunyogháló van az ablakon.

– Úgy? Hát hol van az a friss víz?

Noémi adott neki vizet. Azért megint megharagudott: hisz ez nem friss víz, ez már meleg. Hát meg akarsz szomjan ölni?

Noémi türte szeliden a szidást.

És aztán, mikor Mihály elaludt, ismét kiszökött Dódihoz.

Úgy váltották fel egymást, hogy a míg aludt Mihály, addig Teréza ült az ágya mellett s mikor ébredezni kezdett, akkor neszt adott Noéminak, hogy mire felébredt, már ismét otthagyhatta Noémi a beteg gyermeket s ott lehetett Mihály mellett.

Ez így ment aztán a hosszu éjszakán keresztül. Noémi untalan költözött egyik beteg ágyától a másikéhoz.

És Mihályt folyton hazugságokkal kellett tartania, hogy hol járt most?

Mert a betegek olyan gyanakodók! Meg vannak felőle győződve, hogy az egész környezetük össze van esküdve, hogy valami hallatlan, égrekiáltó csalást kövessen el ellenük.

Mentül gyöngébbek az idegeik, annál indulatosabbak. S egy kitörése a szenvedélynek, egy ijedtség, egy felgerjedés elég a meghalásra.

A ki velük bánik, el kell szánva lenni, hogy martyr legyen.

Noémi az volt.

A gyermek egyre rosszabbul lett. Teréza nem tudott segíteni rajta. És Noéminak nem volt szabad sirnia.

Nem volt szabad sirnia, hogy Mihály a szemein meg ne lássa, hogy sirt, s azt ne kérdezze tőle: miért sirtál?

Másnap reggel Timár könnyebbülten érezte magát; azt mondta, hogy valami húslevest szeretne enni.

Noémi sietett neki előhozni; készen volt tartva. A beteg felszürcsölte azt, s azt mondá, hogy jól esett.

Noémi mutatta, hogy örül.

Akkor aztán Mihály azt kérdezé tőle: «hát a kis Dódi mit csinál?»

Noémi megijedt: azt hitte, Timár észre fogja venni, hogy a szíve milyen nagyot dobbant erre a szóra.

– Alszik; felelé Mihálynak.

– Alszik? De hát miért alszik ilyenkor? Talán beteg.

– Oh nem. Ő jól van.

– Hát mért nem hozod ide hozzám, mikor ébren van?

– Mert olyankor meg te alszol.

– Igaz. Hát majd egyszer, mikor én is ébren leszek, meg ő is, akkor hozd ide, hadd lássam.

– Jó lesz, Mihály!

És a gyermek egyre rosszabbul lett.

És Noéminak folyvást el kellett titkolnia Mihály előtt, hogy Dódi beteg, s hazudozni neki a gyermekről mindenféle meséket; mert Mihály folyvást csak róla tudakozódott.

– Játszik-e a Dódi azzal a kis faemberrel?

– Oh nagyon játszik (… azzal a szörnyű csontemberrel!)

– Beszél-e rólam?

– Igen sokat beszél (… nemsokára odafenn az Istennel!)

– Vidd oda neki tőlem ezt a csókot.

S Noémi elvitte neki a búcsúcsókot.

Megint egy nap telt.

Reggel az ébredő beteg ismét egyedül találta magát szobájában.

Noémi az éjszakát a gyermek mellett virrasztá át. És nézte annak halálküzdelmét és visszafojtotta a könyeit szívébe. Hogy nem nem szakadt meg bele a szíve?

Mikor Mihályhoz belépett, ismét mosolygott.

– A kis Dódinál voltál? kérdezé a beteg.

– Ő nála voltam.

– Most is alszik?

– Igen, alszik.

– Oh! nem igaz.

– Igazán mondom, alszik.

… Oh, hiszen épen akkor fogta be Noémi a szemeit az örök álomra!

És nem volt neki szabad a fájdalmát elárulnia. Mosolyognia kellett a beteg előtt.

Délután ismét érzékeny kedélyben volt Mihály; a mint a nap lefelé haladt, idegbántalmai sulyosodtak. Noémit szólítá, ki a másik szobában volt.

Noémi sietett be hozzá s szeretetteljes arczczal tekintett reá.

Hanem a beteg rosszkedvű volt és gyanakodó.

Észrevette, hogy Noémi ruhájába elől egy varrótű van tűzve, belefűzött selyemszállal.

– Ah! te már varrsz is? Ráérsz most? Miféle piperét varrsz magadnak?

Noémi rátekintett és gondolá magában:

(«A kis Dódi halotti ingecskéjét varrom.»)

És aztán azt mondá neki:

– Magamnak varrok ingfodrot.

Mihály ízetlen fanyalgással mondá rá:

– Hiúság, asszony a neved!

És Noémi mosolyra vonta arczát s azt felelé rá: «Igaz!»

Ismét új reggel virradt.

Mihályt most már álmatlanság kezdte el gyötörni. Nem birta szemeit álomra erőszakolni. És azalatt folyvást azzal vesződött, hogy mit csinál a kis Dódi? És egyre küldözte ki hozzá Noémit, hogy nincsen-e valami baja?

És Noémi valahányszor kiment, megcsókolá ravatalon fekvő kis halottját, és beszélt hozzá nyájas, hizelgő szavakat, hogy Mihályt elámítsa velük: «Kis Dódim, kedves Dódim! Alszol-e még? Szeretsz-e még?»

S aztán visszajött Mihálynak mondani, hogy nincs a Dódinak semmi baja.

Olyan sokat alszik az a gyermek! mondá Mihály. Mért nem költöd fel?

– Majd felköltöm! szólt Noémi szeliden.

Azután egy perczre elszunnyadt Mihály, csak egy percznyi álom volt az, melyből hirtelen felriadt. Azt sem tudta, hogy aludt volt.

– Te Noémi, mondá, a Dódi énekelt! Én hallottam, hogy ő énekelt. De milyen szépen tud énekelni.

Noémi szivére szorítá két kezét s emberfölötti erővel fojtá el fájdalma kitörését.

Az égben énekel ő már, az angyalok kardalában, a milliónyi szeráfimok között, ott hallottad őt énekelni!

Estefelé kiküldte Mihály Noémit.

– Eredj, fektesd le a Dódit. Csókold meg helyettem is.

Noémi úgy is azt tette.

– Mit mondott Dódi? kérdezé a visszatérőtől.

Noémi nem tudott neki felelni, csak odaborult rá és ajkaira nyomta csókját.

– Ezt mondta? szólt Mihály. A kedves! S ettől a csóktól aztán elaludt. A maga álmából küldött neki a gyermek.

Másnap reggel megint csak a gyermekről beszélt Mihály.

– Vigyétek ki a kis Dódit a szabadba; nem jó neki a szobában lenni mindig. Vigyétek ki a kertbe.

Hiszen épen ahhoz készültek.

Teréza még az éjjel megásta a sirt egy szomorú fűzfa tövében.

– Eredj ki te is vele; maradj odakinn vele! biztatá Mihály Noémit. Én majd addig szendergek itt benn. Olyan jól érzem már magamat.

Noémi kiment a beteg szobájából, ráfordítva a kulcsot az ajtóra, s azután kivitték a kis hazatért angyalt és átadták az ő örök anyjának, a földnek.

Noémi nem akarta, hogy dombot emeljenek föléje. Ha azt Mihály meglátja, mindig ott fog fölötte buslakodni, s azzal egészségének árt majd. A sirhalom helyett sima virágágyat körített a fa tövében, s annak a közepébe odaültetett egy rózsafát, egyet azok közül, miket Mihály maga oltott, tiszta fehér virágu rózsát, a mibe semmi más szín nem vegyült.

Azután visszament a beteghez.

Mihálynak az volt az első szava hozzá: «hol hagytad Dódit?»

– Kinn a kertben.

– Mi van rajta?

– Kis fehér zubbonykája kék szalagokkal.

– Az nagyon jól illik neki. Jól be van takarva?

– Igen jól.

(Három lábnyi földdel.)

– Hozd ide azután, ha ismét kimégy.

Ennél a szónál nem tudott Noémi tavább a szobában maradni, kiment az udvarra, Teréza nyakába borult, hevesen magához szorítá anyját, de még sem sirt. Nem volt szabad.

Azután tovább ődöngött. Elment ahhoz a szomorú fűzfához, leszakított egy félig nyilt bimbót arról a fehér rózsáról, s visszatért Mihályhoz. Teréza követte.

– Nos, hát hol van Dódi? kérdé Mihály türelmetlenül.

Noémi pedig oda térdelt az ágyához s negédesen, mosolyogva nyújtá oda neki – azt a fehér rózsát.

Mihály elvette a rózsát s szagolni kezdé.

– Milyen különös! mondá. Ennek a rózsának semmi szaga nincsen: olyan, mintha valami halottnak a sirján termett volna.

Noémi fölkelt az ágy mellől s kiment.

– Nos? szólt Timár Terézához fordulva.

– Ne nehezteljen rá! szólt Teréza nyugodt, engesztelő hangon. Ön veszélyes beteg volt; hála az égnek, már túl van rajta; de betegsége ragályos, s leginkább az, mikor már mulófélben van. Én mondottam azt Noéminak, hogy a míg fel nem gyógyul ön, a gyermeket ne hozza az ön közelébe. Hibáztam, de jót akartam.

Mihály megszorítá Teréza kezét.

– Nagyon jól tette ön. – És lám, én olyan ostoba voltam, hogy ez magamtól nem jutott eszembe! – Ez igazán okos gondolat volt. Talán nincsen is itt a mellékszobában.

– Nincsen. A kertben csináltunk neki egy kis lakást.

Nem is hazudott – szegény.

– Ön nagyon jó, Teréza. Hát menjen ki a gyermekhez s most küldje vissza Noémit. Nem fogom tőle kivánni többé, hogy hozza ide Dódit. Szegény Noémi! De mihelyt felkelhetek, mihelyt járhatok, odavezetnek hozzá, úgy-e?

– Oda, Mihály!

Ezzel a kegyes ámítással aztán elhagyta magát csendesíteni Mihály mindaddig, míg végre fölkelhetett a kórágyból, mikor már a betegségen egészen átesett.

De még nagyon gyönge volt akkor is; alig volt jártányi ereje.

Noémi segitett neki a felöltözésnél. Az ő vállára támaszkodva hagyta el a szobát, s azután Noémi odavezette a ház előtti kis padhoz, oda leülteté és maga is mellé ült, karjával átszorítva Mihály karját, és fejét odanyugtatva vállára.

Szép, meleg nyári délután volt. Mihály úgy érzé mindig, mintha minden falevél susogna, zúgna, beszélne a fülébe, mintha a döngő méhek tudósításokat hoznának felé, mintha a fűszálak zengenének lába előtt; minden úgy zúgott az agyában.

Egy gondolat zúgott legjobban.

A mint Noémi arczára tekintett, egy fájó sejtelem kezdett lelkében támadni. Mi van Noémi arczában, a mi oly érthetetlen?

Meg akarta azt tudni.

– Noémi!

– Mit kivánsz, Mihályom?

– Kedves Noémi, nézz reám!

Noémi felemelte hozzá szemeit.

– Hol van a kis Dódi?

A szegény teremtés ennél a szónál nem birta tovább szenvedéseit, fölemelé martyrarczát az égre s két kezét a magas menny felé terjesztve, rebegé:

– Ott van… ott van!…

– Meghalt! suttogá Mihály.

Erre a szóra odaborult keblére Noémi s nem birta többé könyeit visszatartani, zokogott hevesen, végeszakadatlan.

Mihály odaölelte őt magához és hagyta sirni.

Szentségtörés lett volna e könyekből csak egyet is ki nem hagyni hullani.

Ő maga nem sirt; – nem: – meg volt rettenve.

Meg volt rettenve attól a léleknagyságtól, a mi e nyomorult elvetett teremtést oly végtelen magasba emelé föléje.

Hogy ez el tudott titkolni akkora fájdalmat azért, a kit szeret!

Milyen nagynak kell lenni akkor ennek a szeretetnek?!

Mikor aztán kisirta magát szegény teremtés, akkor mosolyogva tekinte fel Timárra, mint a napsugár a szivárványból.

– S te el tudtad ezt előttem titkolni?

– Féltettelek.

– Te nem mertél könyezni, hogy meg ne lássam, ha sirtál!

– Vártam, míg szabad lesz.

– Mikor nálam nem voltál, akkor őt ápoltad, s én szidtalak érte!

– Nem szóltál semmi rosszat, Mihály.

– Mikor átadtad neki csókomat, tudtad, hogy az bucsucsók volt. Mikor azt mondtad, hogy piperét varrsz magadnak, az ő halottruháját varrtad! S mikor szemembe mosolyogtál, akkor az istenanya hét tőre volt a szivedbe verve! – Oh! Noémi, mennyire imádlak én téged!

Pedig szegény teremtés csak azt kivánta tőle, hogy szeresse.

Mihály odavonta őt az ölébe.

A falevelek, a fűszálak, a dongó méhek már nem susogtak olyan értelmetlenül agyában: kezdett érteni feje zúgásából.

Hosszu, méla hallgatás után megszólalt ujra:

– Hová tettétek őt? Vezess el hozzá.

– Ma még nem, mondá Noémi, az még messze út volna neked; majd holnap.

És másnap és harmadnap és soha sem vezette el Noémi oda Mihályt, a hol a kis Dódi fekszik.

– Mindig ott laknál a sírja mellett; újra beteg lennél bele. Azért nem is emeltem neki halmot, sem fejfát nem tettem a fejéhez, hogy te ne járj oda hozzá szomorkodni.

Pedig Timár azért csak szomorú maradt.

Mikor már annyira erejéhez tért, hogy magában elsétálhatott a szigeten, folyvást azt kutatta, a mit nem akartak neki megmondani.

Egyszer aztán derült arczczal tért vissza a kunyhóhoz. Egy félig nyilt rózsabimbó volt a kezében abból a tiszta fehér rózsából, a minek semmi illata nincs.

– Ez az? mondá kérdve Noéminak.

Noémi bámulva inte fejével. Hogy nem lehetett azt előle eltitkolni! A fehér rózsa rávezette. Rájött, hogy ezt most ültették oda.

És akkor aztán meg volt nyugodva, mint a ki mindent elvégzett, a mi az életben kitűzött feladata volt.

Egész naphosszant elüldögélt a kis padon a ház előtt, és pálczájával a sima kavicsok közt turkált és suttogta magában:

«Nem adnád oda egy egész földért tele gyémántokkal; nem egy egész égért tele angyalokkal: – hanem egy rossz cseréppipáért ráütöttél a kezére.»

Ott állhatott már félig készen a szép diófakastély, a nagy nárdus virágok körülnőtték mind a négy oldalát; Mihály feléje se ment többé.

A ki lábbadozó életerejét, megtört kedélyét fel tudta még tartani az összeroskadástól, az csak egyedül Noémi volt.

MELANCHOLIA.

Egyik bimbó a másik után nyilt a fehér rózsatőn. Timár egész nap azt tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyilását leste. Mikor egy kinyilt, azt leszakította, és eltette tárczájába, ott szárította meg a keblén.

Szomorú időtöltés volt ez.

Noéminak minden gyöngédsége, a mivel Mihályt elhalmozta, nem birta őt búskomor kedélyével kigyógyítani. Terhére volt a női édes hizelgés.

Pedig Noémi tudta volna őt megvigasztalni; csak egy szavába került volna az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem jutott eszébe, hogy kérdezzen.

A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a multat látja; és azt mindig látja.

Egyszer azt mondá Noémi Timárnak:

– Mihály, neked jó lenne innen elmenni.

– Hová?

– Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma összekeresem úti szereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.

Mihály nem felelt semmit, csak a fejével inté a jóváhagyást.

A kiállt nagy betegség idegeit tulizgatottakká tette, s a helyzet, a mit szerzett magának, a csapás, a mi érte, ez izgatott idegekre oly kinzólag hatott, hogy maga is átlátta, ha ittmarad, vagy megőrül, vagy öngyilkossá lesz.

Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetből kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a veszteség emléke, a kedves halottak visszatérő arcza, – ez mind csak egy rossz álom; – egy nyomás a pisztoly ravaszán, s meg van a fölébredés. A ki itt marad, folytassa az álmot!

Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek már azon egyszer négyen is!

A hold teljes gömb-alakja ott bujkált az ezüstfelhők között.

Noémi Timár kezét ölébe vonva tartá két keze közt.

– Vajjon mi lehet ez a hold? kérdezé Noémi.

Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában: «Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös félholdat!»

Teréza felelt leánya kérdésére.

– Az egy kiégett, kihült földgömb, a min nincs se fa, se virág, se állat, se lég, se hang, se szín.

– Semmi sincs? ismétlé Noémi. Hát ez a nagy csillag maga van egészen? Senki sem lakja?

– Azt senki sem tudja! felelt Teréza. Leánykoromban a növeldében sokszor néztük ezt távcsővel, csupa üregekből áll; azt mondják, azok tűzhányók voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy élő alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek annyit bizonyosan tudnak felőle, hogy sem víz, sem levegő nincsen rajta: a nélkül pedig testtel biró állat nem élhet, és így pedig ember sem lakhatik ott.

– Hátha mégis lakik valami? mondá Noémi.

– Ugyan mit gondolsz?

– Elmondom, hogy mit gondolok? Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam, úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem s a vízbe néztem. Úgy hivogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen lehetne nyugodni ottan. – No ne félj, Mihály! régen volt; még «azelőtt». Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: «Jól van; a tested odalenn fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová lesz? annak valahová menni kell.» S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, a mi így erőszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová, mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak számára van rendelve, a kiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután találnak egy világot, a hol nincs semmi, a hol nem bántja őket semmi, de nincs is örömük semmi!

Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellől, ki nem értette, miért indultak fel ezek az ő szavára így? ő nem tudta, hogy saját atyja is öngyilkos volt, s az, a kinek kezét fogja, közel van ahhoz, hogy azzá legyen.

Mihály azt mondta, hogy hűvös az éj, menjenek be a házba.

Most még egygyel több rémgondolatja volt a hold felől.

Egyet Timéától örökölt, a másikat Noémitől.

Rettenetes bünhődés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egy fénylő jelt, mely örökkön-örökké első bűnét, elhibázott életének első végzetteljes botlását juttassa eszébe!

Másnap elment Mihály a szigetről.

Úgy haladt el a félbenhagyott diófaház mellett, hogy egy tekintetet sem vetett rá.

– Aztán tavaszszal eljöjj ismét, sugá fülébe gyöngéden Noémi.

Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendő egyik felében Mihály ne legyen az övé!

(«De hát kié olyankor?» erre a kérdésre nem jött soha.) Mire Komáromba visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.

Timéa megrettent tőle, mikor meglátta. Alig ismerhetett rá.

Még Athalie is megijedt. Volt oka rá.

– Ön beteg volt? kérdé Timéa férje keblére simulva.

– Nagy beteg voltam.

– Valahol az utazásában?

– Igen! felelt Timár, a kinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.

– Hosszasan feküdt?

– Hetekig.

– Istenem! És volt, a ki önt ápolja az idegenek közt? Timárnak majd kiszaladt az ajkán: «Oh! az egy angyal volt!»

Hamar észrevette magát s a helyett ezt felelte:

– Pénzért mindent kap az ember.

Timéa nem tudta mutatni, ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arczon. Hiszen máskor is csak ilyen volt ő.

A viszontlátás hideg csókja nem hozta őket közelebb.

Athalie odasúgott Mihály fülébe:

– Az Istenért, uram, vigyázzon ön az életére!

Timár elértette a gúnyos jó kivánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa szenvedjen; mert ha Timéa özvegygyé találna lenni, akkor nem állna boldogsága előtt semmi. S az volna Athaliera nézve a pokol.

Timár eddigi nézeteit ehhez a gyülölt élethez szaporította most még az a gondolat, hogy ez a dæmon, a ki mindkettőjüket úgy gyülöli, most az ő életeért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettőjük szenvedése sokáig tartson!

Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól őszig keresztülment. Akkor életerős, vidám tekintetű jelenség volt, most egy összeesett hallgatag árnyék.

Otthon megérkezése első napját irószobájába vonulva töltötte. És délután a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a főkönyvet iróasztalán, a melyen délelőtt elkezdé. Bele se nézett abba.

Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel; mindenre azt mondta, hogy «jól van»; aláirta, a mit eléje tettek, némelyiket rossz helyen, másikat meg kétszer is.

Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni akar, s aztán mindenki hallotta, hogy órahosszant szakadatlanul járt fel s alá szobájában.

Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete volt, hogy senki nem merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket. Ő alig nyult azokhoz, s bort nem is ízlelt.

Egy óra mulva az ebéd után pedig inasát sürgette, hogy miért nem ebédelnek már? Elfeledte, hogy már délután van, s hogy már el is mosogatták a tányérokat.

Este nem tudott fenmaradni, olyan bágyadt volt; ha leült, rögtön elaludt; mikor levetkőzött és ágyba feküdt, akkor meg egyszerre kiment minden álom a szeméből.

«Oh! milyen hideg ez az ágy!»

Minden olyan hideg itthon! Minden butordarab, minden kép a falon, maguk a régi frescofestmények a padmalyon mind azt mondják neki: «mit jösz te ide? nem vagy te itthon. Idegen ember!»

Oh! milyen hideg ez az ágy!

A cseléd, ki vacsorára hívni jött az urat, már fekve találta őt. Annak a hírére Timéa is bejött hozzá s megkérdezé tőle, hogy valami baja van tán?

– Nincsen semmi, felelt Mihály, csak fáradt vagyok az úttól.

– Hivassam az orvost?

– Ne tegye, kérem. Nem vagyok beteg.

Timéa aztán jó éjt kivánt neki s eltávozott, a nélkül, hogy kezét homlokára tette volna.

Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt hallott a háznál.

Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt elmegy; nem akarják felébreszteni.

Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől elfutni? Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba nem lehet erőszakkal bejutni.

Mákony? Ez jó szer. Az álom öngyilkossága.

És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint; az est árnyai behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára olyan sötétség van körül, a minő a sűrű lomha köd, a földalatti mélység s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában «lát» az ember. És Mihály tudta azt, hogy ő most aluszik, s ez a vakság, a mi szemeit meglepte, ez az álom vaksága.

És teljes tudatával bírt annak, hogy ő hol álmodik most? Itt fekszik az ágyában komáromi lakásán, – ágya mellett az éjszekrény, azon a chinai antik bronz mécstartó, porczellán festett fényernyővel, ágya fölött a falon egy nagy óra zenélő művel; a selyem függönyök földig eresztve. A nehéz, ódon készítésű ágynak van egy kihuzható fiókja, egy másik ágy. Remekműnek készült ez, minőt még most is látni régi házaknál, hogy egy ágyban egész család ellakhatott éjszakára.

Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet hozzá akárki. – Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt?

Ezt meg akarta tudni álmában.

Egyszer aztán úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki bejő; – női léptek. – Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje. Egy női arcz.

– Te vagy az Noémi? gondolja álmában Mihály s aztán megretten. – Hogy jösz te ide? – Ha valaki meglátna!

Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya szélére és hallgatja lélekzetvételét.

Így hallgatta azt Noémi hosszú éjszakákon keresztül a kis kunyhóban.

– Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tőled, Noémi. De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon.

A nagy óra üt; mély harangzengésű ütése késő éjszakát jelez. Az ágy szélén ülő alak feláll, hogy az óra ingáját megállítsa, nehogy felébreszsze az óraütés és zenemű az alvót, s e közben keresztül kell hajolnia az ágyon, úgy, hogy Mihály a hozzáérő alaknak a szívverését hallhatja.

«Milyen halkan ver most a szíved!» mondja álmában.

Azután úgy tetszik, mintha egy kéz hálószekrényén a vegytani gyujtószert keresné.

«Csak nem akarsz tán világot gyujtani? Az nagy gondatlanság volna! Valaki a folyosóról benézhetne az ablakon s meglátna itt.»

A gyujtó platintapló izzásba jött, egy szál forgácscsal az éji lámpa meg lett gyujtva. Egy nőalak volt ott.

Az arczát nem látta Mihály, de tudta jól, hogy az Noémi. Ki lehetne ő mellette más?

A nőalak óvatosan fordítja a fényernyőt Mihály arcza felé, hogy az éji lámpa szemébe ne süssön.

«Oh! Noémi, hát te megint át akarod virrasztani az éjszakát? Hát magad mikor alszol?»

A nőalak, mintha válaszolna a kérdésre, letérdel az ágy mellé s az alsó ágyfiókot kihuzza.

Mihály gyönyört és rettegést érez egyszerre szívében.

«Te itt akarsz lefeküdni ágyam mellé? Oh! mint szeretlek! oh! mint rettegek!»

És aztán a nőalak megveti magának az ágyat a kihuzó fiókban s oda lefekszik.

A gyönyör és rettegés folyvást küzd az álmodó lelkében.

Szeretne odahajolni hozzá, hogy megölelje, megcsókolja, szeretne rákiáltani: «eredj innen, meglátnak!» De minden tagja, nyelve ólom.

És aztán a nőalak is elalszik.

S azzal Mihály álma még mélyebb lesz. Álomlátásai végigjárnak s multban, a jövőben, a képtelenségek országában, s mindannyiszor visszatérnek oda, ahhoz az alvó nőalakhoz. Többször álmodja azt, hogy fölébredett s a fantom még mindig ott van.

Egyszer aztán hajnalodik már, a nap besüt az ablakon. Olyan csodálatos fénynyel süt, mint még soha.

«Ébredj már, ébredj már!» suttogja álmában Mihály. «Eredj már haza. A napvilág itt ne találjon. Hagyj el már!»

Küzd az álommal.

«Hiszen nem vagy te itt! mert ez csak álom!»

S azzal erőszakot téve idegein, széttépi az álom bilincseit s valóban fölébred.

Csakugyan reggel van, a napsugár az ablakfüggönyökön átszürődik; – a meggyujtott mécs még pislog a színes ernyő mögött: – a kihuzó ágyfiókban ott fekszik egy alvó nő, karjára nyugtatott arczczal.

«Noémi!» sikolt fel Mihály.

A kiáltásra felébred az alvó nő, s feltekint.

Timéa az…

– Kiván ön valamit? kérdezé a nő, fektéből gyorsan fölemelkedve.

Csak a hangra ébredt fel, nem a névre.

Mihály még mindig az álom benyomása alatt volt. Bámulva nézte e csodálatos átváltozást: Noémiról Timéára.

– Timéa! hebegé álomittasan.

– Én vagyok itt! monda a nő, kezét ágya szélére téve.

– Hogy lehet az? mondá Mihály, takaróját ijedten rántva álláig, mintha rettegne az arcztól, mely előtte felemelkedik.

Timéa pedig a legnagyobb nyugalommal felelt neki:

– Aggódtam ön miatt; féltem, hogy valami baja lesz az éjjel: itt akartam lenni az ön közelében.

Timéa hangjában, tekintetében valami oly gyanutalan őszinte gyöngédség tanuskodott, a minőt nem lehet tettetni. A nőnek ösztöne a hűség. Mihály magához tért. Első érzelme volt a rémület, a második az önvád.

Ez a szegény asszony itt fekszik az ő ágya mellett; özvegye egy élő férjnek! Soha semmi öröme nem volt, mely férjével közös lett volna; most, hogy a férj szenved, ezt a szenvedést eljön vele megosztani.

És aztán következett az örök hazugság. Ezt a gyöngédséget nem szabad elfogadni; vissza kell azt utasítani.

Mihály nyugodt tekintetet erőltetett.

– Timéa, kérem, ne tegye ön ezt többet. Ne jöjjön ide fekhelyem mellé. Én ragályos betegségben szenvedtem: a keleti pestis lepett meg utazásomban. Én féltem önt magamtól. Maradjon tőlem távol, kérem. Én egyedül akarok maradni, – éjjel, nappal. Nincs már semmi bajom. De azt hiszem, hogy kerülnöm kell azokat, a kik hozzám ragaszkodnak. Azért nagyon kérem önt, ne tegye ezt többet, ne tegye ezt!

Timéa nagyot sóhajtott, lesüté szemeit, s aztán fölkelt az ágyból és elhagyta a szobát. – Le sem volt vetkőzve: öltözetestül feküdt férje lábainál.

A mint kiment a szobából, Mihály is felkelt, felöltözött. Egész lelke fel volt háborodva. Minél tovább haladt a kettős életben, annál jobban érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre két nemes önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé. Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a kettő között. Hová meneküljön?

Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyülölni, megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek, mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt egy olyan sulyos vád annak okozója ellen, a melyre nincsen védelem.

Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg Noéminak, hogy ki az a Timéa?

Ha minden kincseit feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szivét?

De mikor mind a kettő lehetetlen!

Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő?

Mihályt még betegebbé tette az itthonlét.

Egész nap nem hagyta el szobáját, nem szólt senkihez, s aztán elült napestig egy helyben, a nélkül, hogy valamivel foglalkozott volna.

Nem lehetett kitudni, mi baja van?

Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte: keleti pestis utóhatása ez.

Végre Timéa orvoshoz folyamodott.

Az orvosi tanácskozmány eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell menni valahová tengeri fürdőkre, hogy a hullám adja neki vissza, a mit a szárazföld elvett tőle.

Ez orvosi tanácsra azt mondta Mihály: «nem szeret embereket látni».

Ekkor aztán azt tanácsolták neki, hogy válaszszon valami olyan hideg fürdőt, a hol már vége az idénynek, a vendégek eloszlottak: Tátrafüredet, Előpatakot vagy Balatonfüredet, ott elég magányt fog találni. Fődolog a hideg hab.

Arra eszébe jutott, hogy hiszen van neki egy kis nyári kastélya a Balaton melletti völgyek egyikében; ezt akkor szerezte, mikor évek előtt kibérlette a balatoni halászatot, de alig volt benne kétszer-háromszor azóta. Most hát azt mondá, hogy majd ott fogja tölteni a késő őszt.

Orvosai helyeselték a választást. A Balaton veszprém-zalai partja valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan kertlánczolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de nagyszerű andalgásával; levegője olaszországi, népe szivélyes, forrásai gyógyerejűek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedőnek az őszi hónapokat eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögős professoron és gyomorhurutos plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, a ki a sötétkedélyű ember magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicső természet; a Balaton mellett ősz táján második tavasz van.

Tehát elküldték Mihályt a Balatonhoz.

Hanem egyet nem tudtak az orvosok, ennek elfeledtek utána járni: – azt, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég.

És aztán az ilyen jégverte vidéknél nincs melancholicusabb látvány.

A szőlők, miket máskor szüret táján a szőlőszedők vidám zaja ver föl, magukra vannak hagyva, az új hajtású indák összegubanczolódva tüskés, rőt folyondárokkal, mik bűzterjesztő bozótot képeznek a bezárt kolnák körül. A gyümölcsfák másod lombja rézzöld vagy rozsdavörös; búcsúzik a jövő kikelettől. A szántóföldeken lepaskolt kalászok helyét felverte az irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján, iszalag odatelepedett az arany kalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes és szomorú minden, a szekérutakat belepte a porcsfű: nem jár azokon senki.

Ilyen időben jött kastélyába a Balaton mellé Mihály.

Az a kastély egy régi épület volt. Valami előkelő uraság építette saját gyönyörűségére, a kinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör falakkal, a Balatonra néző verandával, nagy fügefákkal és törökszederfákkal lépcsőzete alatt, és erősen körülrakva szent szobrokkal.

Az első építtető örökösei később potom áron adtak túl a magányos kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, a ki történetesen annyira megbolondul, hogy oda megy lakni.

Negyedórányi távolban nincs hozzá közel emberi lak.

És a mik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. A kolnák, a pinczeházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz, s a balaton-füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redőnyök: az utolsó vendég is elköltözött; ez idő szerint még gőzhajó sincs ott; a savanyúvíz-forrás oszlopcsarnoka látogatlanul áll, s a sétányon a platánlevelek zörögnek a végig haladó lába alatt, senki sem söpri már azokat el onnan.

Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog titokteljes szavakat, mikor felháborodik; – és azt sem tudja senki, hogy miért?

S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy, és azon egy kéttornyú kolostor, a melyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi csontok kriptája.

Erre a helyre jött meggyógyulni Timár.

Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával, nehány nap mulva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki szolgálattételre a házra felügyelő vinczellér. Az pedig vén ember volt és hozzá még süket is.

Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdő vidékén. Az ottani egyetlen nagy bérház tulajdonosa ott lakott családostul, azonkívül nehány uradalmi hivatalnoknak volt ott állandó lakhelye, s a kápolnában minden reggel beharangoztak a misére. Egy este aztán a bérház tulajdonosa leánya nevenapján nagy dáridót csapott, sütöttek, főztek, a zsírláng kicsapott a kéményen, a bérház kigyuladt, fürdőház, uradalmi tiszti lak, kápolna, minden leégett; úgy is maradt aztán egész tavaszig; a füstös romok közül minden ember elköltözött.

Most azután nem hallatszott a völgyi lak körül emberhang sem, harangszó sem, csak a roppant tó titokteljes mormogása.

Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes beszédét; néha a legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, szine smaragdzöldre változik egész a végtelen messzeségig olyankor, s a méla zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp, dereglye: mintha ő volna a holt tenger.

Csodálatos kettős ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz; hanem a mellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a regevilágba andalít vissza.

A festői hegycsoport a tó partjain még koronázva van a közel mult hőskor várromjaival; Szigliget, Csobánczvár kertjeiben még zöldül a zsálya és levendula, miket az elmult családok asszonyai ültettek oda; de a falak évről évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala daczol még csodamódon a zivatarral. És a mit élők laknak, az is a mulandósághoz közelít. Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett körül kerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már épen a meredély szélén áll s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király tömör épülete alul. A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelő van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti csigakövületekkel fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hány ki a partjaira; és minden, a mi benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt uralkodott tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a tenger után. Halai, csigái, kigyói, még rákjai közt is uralkodó szín a fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele, miknek érintése éget és gyógyít; spongiája hólyagot húz a bőrön s egész vize édes és iható. Sok embert ismerek, a ki valósággal szerelmes a Balatonba.

Timár is az volt.

Órahosszant eluszkált a csendesen ringató hullámban, s fél napon át járta alá s fel a partjait s este későn alig tudott megválni tőle.

Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva; másszor meg a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálczástól együtt. Nem volt figyelme a közellevő tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget járták.

A hosszú ősz is vége felé járt már; a víz nagyon áthült a hosszú éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú éjszakáknak is meg voltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a hulló csillagok, a hold.

Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tünik elő, szétsugárzó hegygerinczeivel, mély körszikláival, fényes mezőivel és sötét árnyaival. Egy egész világ, a melyen semmi sincs!

Csak azoknak a lelkei, a kik erőszakkal eldobták maguktól a testet, hogy ne legyen rajtuk semmi.

Azok vannak odaküldve a semmibe.

Ott nem bántja őket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar, nincs virág, nincs élő állat, nincs harcz, nincs csók, nincs szívverés, nincs születés, nincs halál: – csak a semmi az, a ki van, és tán az emlékezet?!

Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, a hol van zöld fű és piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás, van élet, van halál.

Mit mondott Noémi?

És Mihálynak valami untalan azt sugta, hogy neki mégis oda kell menni a semmi világának lakói közé.

Ebből az ő szerencsétlen életéből nincs más kijárás.

Maga szerezte magának azt.

Két egymásnak ellenmondó életet. Két nőt, a kik közül egyiket sem tudja elhagyni, egyiktől sem tudja magát elszakítani.