ATHALIE. (continued 3)

– Bocsásson meg, kedves Timéa, a nőt nem ékesíti a philosophia. Mienk a skepszis, önöké a pietás. Imádkozzék ön ez éjszakán!

– Tudja ön, hogy én mohamedán nő voltam, a kiket nem tanítanak imádkozni.

– De most már keresztyén ön, s a keresztyén imák nagyon szépek. Vegye ön elő ez éjjel imakönyvét.

– Jó. Önért megtanulok imádkozni.

Az őrnagy aztán előkereste Timéa imakönyvéből, melyet Timár ajándékozott neki egykor ujév napján, a «férjhezmenendő hölgyek imáját».

– Jó. Meg fogom azt tanulni az éjjel könyv nélkül.

– Ugy, ugy. Tegye azt: tegye azt!

Timéa végigolvasta az imát fenhangon.

(«… Ördög, pokoltűz, földrengés, méreg, orgyilok, fekély, dögvész, pokolvar, kétségbeesés, őrjöngés, nyavalyatörés, tűzvész, gyalázat, hazajáró kisértő lélek szállja meg ezt a házat… Amen!»)

A sárkány ott az angyal dárdájával a torkában, mondta ezt az ima alatt…

Athalie a pokol dühét érezte szivében.

Ez az ember kitalálja a kővel lenyomatott titkot. Ráveszi Timéát, hogy az reggelig ébren maradjon az imakönyv mellett!

Átok, átok! Még az imakönyvre is!

Mikor az őrnagy az előszobába kijött, már akkor Athalie is ott volt.

A hálószobából Timéa parancsoló hangja szólt:

– Világítsanak a folyosón az őrnagy úrnak.

Azt hitte, hogy egy cselédje csak lesz ott, hisz oly hűségesek mind. Azok bizony valamennyien a holnapi vendégség előkóstolásában voltak épen.

Athalie fogta az előszoba asztalán levő gyertyatartót s elővilágított vele a sötét folyosón az őrnagynak.

A boldog vőlegénynek nem volt ezuttal szeme más női arcz számára; csak Timéát látta. Azt hitte, hogy a szobaleány az, ki az ajtót nyitja s eléje világít. Nagylelkű akart lenni s egy szép ezüst tallért nyomott Athalie markába.

Csak akkor riadt aztán fel, mikor megismeré a suttogó hangot.

– Csókolom a kezeit nagyságos úr!…

– Ah! Az Istenért, kisasszony! Bocsásson meg. Nem ismertem meg a félhomályban.

– Nem tesz semmit, őrnagy úr.

– Bocsásson meg vakságomért, s adja vissza, kérem, sértő ajándékomat.

Athalie gúnyos bókolással huzódott hátra, eldugva kezét a kapott tallérral háta mögé.

– Majd holnap visszaadom őrnagy úr; addig hadd legyen az enyim; hiszen megszolgáltam.

Kacsuka úr átkozta az ügyetlenségét, s úgy érzé, hogy az a megmagyarázhatlan alpes-nehézség, a mit keblén visel, ezzel az egy tallérral még egyszer oly súlyossá növekedett.

A mint kiért az utczára, nem bírt lakására menni, félrekanyarodott a főőrhelyre; ott a szolgálattevő főhadnagynak azt mondá:

– Te, bajtárs, én téged meghívlak a holnapi menyegzőmre; hanem te meg ezért oszd meg velem e ma éjszakai mulatságodat, hadd járjam veled együtt az éjjeli körjáratot.

A cselédszobában nagyon vígan voltak már.

Mikor az eltávozó őrnagy csengetett a kapusnak, arról megtudták, hogy az úrnő egyedül maradt; akkor a szobaleány bement hozzá megtudni, hogy nem parancsol-e valamit?

Timéa azt hitte, ez a szobaleány volt az, a ki az őrnagynak világított a folyosón. Azt mondta neki, hogy menjen aludni, ő egyedül fog levetközni.

A szobaleány aztán visszatért a cselédtársakhoz.

– «Urak a papok!» kiáltá jó kedvében az inas.

– «Hal szamár, hal barát, változik az apáturság!» viszonzá rá a kapus, zsebébe dugva a kapukulcsot.

– Minden jó volna már, csak egy kis puncsot kapnánk még! henczegett a kocsis.

Mint a kivánság, nyílt az ajtó s jött Athalie kisasszony, kezében egy tálczával, melyen párolgó puncsos poharak csörömpöltek egymáshoz verődve, mint egy kisértetes harangjáték.

A mindennapi kedvezés ez, mely különösen a mai örvendetes estélyre nagyon fölillik.

«Éljen a mi drágalátos kisasszonyunk!» rivall a cselédsereg.

Athalie mosolyogva helyezi le az asztalra a puncsot. A tálczán egy porczellánvederkében felhalmozott czukor van, mely túlságos gyöngédségből narancshéjhoz dörzsöltetett, attól olyan sárga és illatos.

Zófi asszony így szereti a theát legjobban. Sok rumot hozzá, és még több narancshéjlátta czukrot.

– Hát te nem tartasz velünk? kérdi leányától.

– Köszönöm; én már theáztam az urasággal. A fejem fáj, megyek lefeküdni.

Azzal jó éjt kivánt anyjának s a cselédeknek meghagyta, hogy jókor lefeküdjenek, mert holnap korán kelnek.

Azok mohón estek neki a puncsnak, meg a czukornak s pompásnak találták az éjt berekesztő nektárt.

Csak Zófi asszony nem találta olyannak.

A mint a legelső kávéskanállal megizlelte, elfintorította az orrát.

«Ennek a puncsnak valami olyan szaga van, mint annak az italnak szokott lenni, a mit nyügös gyermekek számára boszankodó anyák szoktak főzni – mákhéjakból.»

Ilyen szagot érzett rajta.

S úgy megundorodott tőle, hogy nem birta a poharat többé ajkához közel vinni. Odaadta a kuktának, az még sohase ivott ilyet, annak jól esett.

Maga pedig azt mondá, hogy nagyon el van törődve az egész napi fáradságtól s ő is lelkére kötötte a cselédségnek, hogy korán lefeküdjék minden ember, s jól körülnézzék a kamrát, hogy macska ne lopózzék be a drága sültek közé, azzal Athalie után sietett.

Mikor közös hálószobájukba érkezett, Athalie már feküdt. Az ágyfüggönyök szét voltak húzva: láthatta őt, háttal kifelé fordulva s fejéig takarózva.

Ő is sietett lefeküdni. De annak az egy kanálnyi puncsnak a szaga még itt is üldözte; azt hitte, az egész mai vacsora kárba vesz miatta.

Mikor lefeküdt s eloltotta a gyertyát, még sokáig könyökére támaszkodva nézte azt a fekvő alakot. És addig nézte, mig szempillái leragadtak s elaludt.

S a mint aludt, odaálmodta magát vissza a cselédszobába. Mindenki alszik. A kocsis a hosszú lóczán hanyatt fekve, az inas az asztalra leborulva, a házmester a padlón elnyúlva s fejét egy feldöntött szék támlájára nyugtatva, a szakácsnő a cselédágyon, a szobaleány a tűzhelyen, a feje alácsügg a tűzhely széléről, s a kukta az asztal alatt. És mindenik előtt ott hever az üres puncsos pohár. Csak ő nem itta még ki a magáét.

S azt álmodja, hogy Athalie mezítláb, egy hálóingben odalopózik a háta mögé s azt súgja fülébe: «Hát te miért nem iszod ki a puncsot, kedves mama? kell bele több czukor még? Nesze czukor!» S színültig rakja poharát czukorral. És ő folyvást érzi azt az undorító bűzt rajta.

«Nem kell, nem kell!» mondja álmában Zófi asszony; de Athalie erővel odaérteti ajkaihoz a párolgó poharat, melynek illatától borzad, émelyeg. Küzd, nem akarja meginni, végre erőszakkal eltaszítja magától a puncsos serleget, s azzal az ütéssel leveri az éji szekrényéről az odakészített vizes poharat, az egész vizet magára öntve.

Erre aztán felébred.

Még ébren is maga előtt véli látni Athaliet azokkal a fenyegető szép szemeivel.

Athalie, ébren vagy? szól nyugtalankodva.

Nem hall választ.

Hallgatózik; nem hallja az alvó lélekzetvételét a másik ágyban.

Fölkel remegve s odamegy Athalie ágyához. Az ágy üres.

Nem hisz a sötétségben szemeinek, kezeivel tapogatja végig az ágyat. Nincs ott senki.

– Athalie, Athalie, hol vagy? suttogja félelmesen.

S azután, hogy nem kap választ, valami névtelen borzalom állja el tagjait. Úgy tetszik, mintha megvakult és megmerevedett volna. Nem tud mozdulni, nem tud kiáltani. Csak hallgat, s akkor meg úgy érzi, mintha megsüketült volna. Sem a házban, sem az utczán semmi nesz.

Hol van Athalie?

Athalie ott van a leskelődés rejtekében.

Már hosszú ideje, hogy ott van.

Hogy ez az asszony oly sokáig tudja azt az imádságot könyv nélkül megtanulni!

Végre beteszi Timéa a könyvet s nagyot fohászkodik. Azután felveszi kézi gyertyatartóját s megvizsgálja az ajtókat, ha jól vannak-e bezárva? A leeresztett ablakfüggönyök mögé is betekint. Vőlegénye szavai is már szivébe oltották a félelmet.

A gyertyát fölemelve, körülnéz a falakon: nem lehet-e itt valahol bejönni?

Nem lát senkit. Pedig épen a szeme közé néz annak, a ki rá leskelődik…

Most pipereasztalához megy s hajfonadékait lebontva, azokat feje körül csavarja s egy reczés főkötővel leszorítja, hogy fel ne bomoljanak.

Egy kis hiúság is van a nőben. Hogy kezei és karjai fehérek és gyöngédek maradjanak, bekeni azokat illatos kenőcscsel, s azután könyökig érő szarvasbőr-keztyüket húz fel rájuk.

Akkor levetkőzik s hálóöltönyét felveszi. De még mielőtt lefeküdnék, ágya mögé lép, ott egy szekrénykét fölnyit s annak fiókjából elővesz egy kardmarkolatot, a mi egy eltört pengét tart. Azt gyöngéden megnézi. Odaszorítja kebléhez. Aztán megcsókolja. Végre oda dugja vánkosa alá. Azzal szokott aludni.

Athalie látja ezt mind.

Ezután eloltja Timéa a gyertyát, s Athalie nem lát többé semmit.

Csak az óra ütését hallgatja még.

Egy órát üt ez és három negyedet.

Van türelme várni.

Kiszámítja, mikor jő a szemekre az előálom; akkor van itt az ideje!… Pedig egy óranegyed most egy örökkévalóság.

Végre üti az óra a kettőt éjfél után…

A szent György-kép elmozdul helyéből sárkányával együtt (ki soha sincs megölve!). Athalie kilép rejtekéből. Mezitláb jár, nem hallja lépteit a föld sem.

A szobában sötét van, ablaktáblák zárva, függönyök leeresztve.

Lassan, tapogatózva jő előre.

Timéa mély álomlélekzete vezeti el az ágyig.

Tapogatózó keze megtalálja a vánkost, a melyen Timéa fekszik.

A vánkos alá nyúl, ott egy hideg tárgy akad kezébe: a kardmarkolat.

Ah! de e hideg vastól pokoli hőség lobog át erein. Öklébe szorítja azt.

Végighúzza az ajkai közt a kardnak az élét. Érzi, hogy ki van az fenve.

Hanem sötét van, az alvót nem látni.

Most oly nesztelenül alszik, hogy lélekzetét sem hallani.

Pedig a csapásnak jól kell kimérve lenni…

Athalie odatartja közel hozzá a fejét, úgy hallgatózik.

Most egyet mozdul az alvó, s álmában felsóhajt:

«Oh! édes Istenem…»

Akkor lecsap a kardvas oda, a honnan ez a sóhajtás jött.

De a csapás nem volt halálos, Timéa jobb karjával fejét eltakarta álmában, s a kardcsapás keze fejét érte.

Az éles vas a szarvasbőr-keztyün keresztülvágott és Timéa kezét megsebesíté.

E vágásra felriadt az alvó és térdre emelkedett ágyában.

Most egy másik csapás érte a fejét, hanem a vastag hajtekercsek felfogták azt, s a lecsúszó kard csak homlokát sebzé végig a halántékáig.

Ekkor megkapta Timéa balkezével a kardvasat.

– Gyilkos! kiáltá, ágyából kiszökve, s a mig az éles kardvas tenyerét metélte össze, addig sebesült jobbjával ellenfele hajába markolt.

Érzé, hogy azok egy nő hajfürtei.

Akkor aztán tudta, hogy ki az.

Vannak olyan veszélyes pillanatok, a mikben a lélek villámgyorsasággal fut végig a gondolatok lánczán.

Ez itt Athalie. A másik szobában Athalie anyja. Boszu, szerelemféltés, a miért meg akarják ölni. Hasztalan segélyért kiáltani. Itt küzdeni kell.

Timéa nem kiáltott többet, hanem egész erejét összeszedte, hogy sebzett kezével ellenfele fejét a földre lehúzza, s a megmarkolt gyilkos vasat kicsavarja kezéből.

Timéa erős volt, s a gyilkos mindig félerővel küzd.

Szótlanul tusakodtak a sötétben, a padló szőnyege tompította dobogásaik zaját.

Most egy rémséges sikoltás hangzik a mellékszobában.

«Gyilkos!» ordítja egy rikácsoló hang kétségbeesetten.

Zófia hangja az.

E kiáltásra Athalie tagjait tompa zsibbadás állja el.

Áldozatának meleg vérét érzi arczára ömleni.

A mellékszobában ablakcsörömpölés hallik, s a kitört ablakon át Zófi asszony rikácsoló hangja sikolt végig a csendes utczán.

– Gyilkos! Gyilkos!

Athalie ijedten ereszti el a kardot e rémhangra, s mindkét kezét arra fordítja, hogy Timéa kezéből kiszabadítsa hajzatát: most már ő a megtámadott, most már ő van megrémülve. A mint Timéa kezéből kiszabadul, félretaszítja őt maga elől s visszafut a rejtek nyílásához, s csendesen behúzza maga után a szentképes rámát.

Timéa még néhány lépést tántorog előre a kezében maradt karddal, aztán ő is kiejti azt kezéből s ájultan rogy le a szőnyegre.

Zófi asszony rémkiáltására rohanó léptek hangzanak az utczán.

Az őrjárat közelít.

Az őrnagy az első, ki a ház elé ér. Zófi asszony megismeri őt s lekiált rá:

– Siessen ön. Timéát meggyilkolják.

Az őrnagy csenget, dörömböz az ajtón, de senki sem jön azt kinyitni. A katonák be akarják azt törni; de az ajtó nagyon erős, nem enged.

– Asszonyom! kiált fel az őrnagy, költse ön fel a cselédeket s nyittassa ki az ajtót.

Zófi asszony azzal a merészséggel, melyet a nagy rémület szokott felkölteni, rohant végig a sötét szobákon, az ablaktalan folyosókon, butorokba, ajtófelekbe verve magát, míg a cselédszobába kitalált.

Ott volt megint az elébbi álma. A cselédek ott aludtak mind szanaszét eldülöngélve: a kocsis a lóczán hanyatt, az inas az asztalra borulva, a házmester elnyúlva a padlón, a szobaleány a tűzhelyen, fejével alácsüggve. Egy csonkig leégett gyertya lobogott a tartóban, rémséges világot lüktetve a groteszk alvó csoportra.

«Gyilkos van a háznál», kiáltá reszketéstől didergő hangon Zófi asszony az alvók közé. Csak egy félemlítő álomhorkolás felelt szavaira.

Felránczigálta az egyes alvókat, neveiket kiáltá füleikbe; azok visszaestek a helyeikre megint s nem ébredtek föl.

Az utczaajtón pedig hangzott az erőszakos dörömbözés.

A házmester sem volt felkölthető.

A zsebében volt a kapukulcs.

Zófi asszony összeszedte minden lélekerejét s elvette tőle a kulcsot, s elindult vele a sötét folyosón, a sötét lépcsőn, a sötét kaputornáczon keresztül, hogy az utczaajtót felnyissa, folyvást azon borzasztó gondolattal szeme előtt, hogy ha most a gyilkossal összetalálkoznék a sötétben! S egy még borzasztóbb kérdéstől üldözve: és ha ráismerne a gyilkosra: «oh, ki lehet az?»

Végre rátalált az utczaajtóra, meglelé a zárt is, felnyitá az ajtót.

Künn világosság volt, őrjárat, városi drabantok voltak ott lámpásokkal. Megérkezett a városkapitány is s a legközelebb lakó katonaorvos, kiki félig öltözötten, hirtelen felkapott ruhákban, fokossal, meztelen karddal kezében.

Kacsuka úr rohant fel a lépcsőkön, ahhoz az ajtóhoz, mely az előszobából egyenesen Timéa hálótermébe szolgált. Az zárva volt belülről. Nekifeszíté a vállát s kiszakította azt zárából.

Timéa ott feküdt előtte a földön, vérétől ellepve, eszméletlenül.

Az őrnagy felvette őt karjaira és ágyára fekteté.

A tábori orvos megvizsgálta a sebeket s azt mondá, hogy egy sem életveszélyes; a nő csak el van ájulva.

Ekkor aztán, mikor a kedveseérti aggodalom csillapult, felébredt az őrnagyban a boszúvágy.

De hát hol van a gyilkos?

«Különös ez! mondá a városkapitány. Itt minden ajtó belülről zárva volt; hol jöhetett ide be valaki s hol mehetett ki innen?»

Semmi áruló nyom. Maga a gyilkoló eszköz, a kettétört kard, Timéának saját őrizte ereklyéje, mely bársonytokban szokott állni, most ott hever véresen a földön.

Ekkor az orvos is megérkezett.

«Lássuk a házi cselédséget!»

Azok mind felzavarhatlan álomban alusznak.

Az orvosok megvizsgálják őket. Egy sem tetteti az álmot; mind mákonyitallal vannak elkábítva.

Ki van még ennél a háznál? Ki tette ezt?

– Hol van Athalie? – kérdi az őrnagy Zófi asszonytól.

Az anya rábámul némán s nem tud felelni.

Hisz ezt ő sem tudja.

A városkapitány felnyitja az Athalie hálószobájához vezető ajtót s belépnek rajta. Zófi asszony ájuldozva követi őket. Hisz ő tudja, hogy ágya üres.

Athalie ott fekszik az ágyán – és alszik.

Szép, fehér patyolat hálóköntösének fodrai egész nyakáig begombolva, haja hímzett hálófőkötőbe szorítva, s szép «fehér» kezei, miket csuklóig takarnak az ingujjak fodrai, kirakva a takaróra.

Arcza, kezei tiszták – és ő alszik.

Zófi asszony zsibbadtan támaszkodik a falnak, mikor Athaliet meglátja.

«Ez is mélyen alszik», mondja a városi orvos. «Ennek is mákonyt adtak!»

A tábori orvos is odalép, az is megtapintja Athalie üterét.

Nyugodtan ver az.

«Mélyen alszik!»

Egy vonás sem mozdul arczán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte.

Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával.

Csak egy embert nem. Azt a férfit, a kinek a kedvesét meg akarta ölni.

«De valóban alszik-e?» kérdi az őrnagy.

«Tapintsa ön meg a kezét», szól az orvos; «egész hideg az és nyugodt».

Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg.

«De nézze ön, orvos úr», szól az őrnagy, «ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt – friss vér van…»

Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe.

Akkor felkaczag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve egészen; kiszáll ágyából és végignéz daemoni daczczal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem birja el e tekintetet, ájultan esik le lábairól.

AZ UTOLSÓ TŐRDÖFÉS.

Komárommegye levéltárában egyike a legnagyobb bűnvádi pereknek az, melynek hősnője Brazovics Athalia.

Ez a nő mesterileg védte magát.

Mindent tagadott, mindent meg tudott czáfolni, s mikor utólérni vélték, olyan homályt tudott maga körül támasztani, hogy a bírák nem birtak kiigazodni belőle.

Miért akarta volna ő Timéát megölni? Hisz ő maga is menyasszony, kire tisztességes házasság vár; s Timéa neki jóltevője, ki gazdag nászhozományáról gondoskodik.

Aztán a gyilkosságnak semmi nyoma nem látszott Timéa szobáján kivül. Egy véres rongydarab, egy törülköző nem volt található sehol; sem a tűzhelyen valami öltöny hamva, a mit elégettek volna.

Ki altatta el a cselédeket álomporral? az sem volt kideríthető. Aznap este a cselédség mindenfélét összeevett, ivott, a sok festett czukornemű között, a sok idegen fűszer között olyan is lehetett, a mi altató. A cselédszobában a gyanus puncsból egy csepp sem volt található; még a poharak is ki voltak öblítve, a mikből a cselédek ittak, mikor az őrök rájuk törtek; minden el volt téve kéz alul. Athalie azt állítá, hogy ő maga is izlelt azon este valami gyanus szert s attól aludt olyan mélyen, hogy sem Zófi asszony sikoltozásaira, sem a későbbi lármára nem ébredt fel; csupán arra, mikor az őrnagy megszorította a kezét.

Az egyetlen lény, ki látta az ágyát félórával előbb üresen, az anyja volt, az nem tanuskodhatott ellene.

A mi legerősebb védelme volt, az, hogy Timéának minden ajtaját zárva találták s őt magát eszméletlenül. Hogy juthatott be ebbe a szobába, s hogy juthatott ki ebből a szobából a gyilkos?

Ha mégis megtörtént a merénylet, miért keresik annak a rejtélyét épen ő nála, miért nem a többi háziakon?

Az őrnagy volt késő éjszakáig Timéánál.

Nem lopózhatott-e valaki a szobába akkor, mikor ő eltávozott?

Hiszen azt sem tudja még senki bizonyosan, hogy férfi volt-e az orgyilkos, vagy nő?

A ki bizonyosan tudja azt, Timéa, nem árulja el senkinek.

Állhatatosan megmarad annál a nyilatkozatánál, hogy nem emlékezik semmire, a mi vele történt. Oly nagy volt a borzadalma, hogy elfelejtett mindent, mint egy álmot.

Ő nem jő Athaliet vádolni.

Még nem is szembesítették vele.

Timéa még mindig fekszik sebei miatt, és nehezen gyógyul.

A lelki rázkodás még súlyosabban gyötri, mint a kapott sebek.

Retteg Athalie sorsa miatt.

E rémeset óta soha sem hagyják egyedül; egy orvos, egy ápolónő mindig ott van szobájában felváltva; nappal az őrnagy is ott időz mellette s gyakran az alispán is meglátogatja, hogy beszédközben kérdezősködjék tőle; de Timéa, a mint észreveszi, hogy Athaliere tér át a beszéd, elhallgat és többet egy szót sem lehet belőle kivenni.

Egyszer az orvos azt tanácsolja, hogy valami felderítő olvasmányról kellene gondoskodni Timéa számára.

Timéa már akkor elhagyta az ágyat s karszékben ülve fogadja látogatóit.

Kacsuka úr azt indítványozta, hogy «olvassuk fel a névnapi köszöntőket, a mik amaz emlékezetes napon érkeztek».

Ez a legjobb is lesz; e keresztgyermekek ártatlan naiv jókivánatai, egy a haláltól csodamódon megmenekültnek. Hogy mégis van, a ki azokat a gyermeki jókivánatokat meghallgatja!

Timéa kezei még mindig be vannak kötve; Kacsuka úrnak kell a levélkéket felbontogatni: ő olvassa fel azokat Timéa előtt. Az alispán is jelen van.

A beteg arcza felderül az olvasmányon. Olyan jól esik azt most neki!

– Minő furcsa pecsét ez! – szól egyszerre az őrnagy, mikor egy levél akad kezébe, melynek czímere egy aranyos bogár.

– Az ám, mond Timéa, nekem is feltünt az.

Az őrnagy felbontja, s a mint az első sort olvassa:

«Asszonyom, önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon», elhal ajkán a szó, szemei vadul kimerednek, a mint tovább olvas, most már csak magának; ajkai elkékülnek, homlokán veríték tör ki; egyszerre eldobja a levelet magától s mint egy őrült, rohan a szent György-képnek, betöri azt az öklével, s aztán megragadva két kézzel, kiszakítja azt a falból, nehéz rámájával együtt.

Ott sötétlik a rejtek.

Az őrnagy berohan a sötétbe s percz mulva megjelen, kezében tartva a gyilkosság tanujeleit, Athalie véres öltönyeit.

Timéa iszonyodva takarja el arczát karjai közé.

Az alispán felveszi az eldobott levelet, s ráteszi kezét a tanujelekre.

Az a rejtek még mást is előád: a mérgekkel tölt szelenczét s Athalie naplóját, a szörnyű önvállomásokat, mik lelke örvényeibe levilágítanak, mint a villó-puhányok a tenger korall-erdejei közé. Minő szörnyek laknak ott!…

És Timéa elfelejti, hogy kezei össze vannak vagdalva; könyörögve, kulcsolja össze ujjait, úgy kéri az urakat, az orvost, az alispánt és vőlegényt, hogy ne szóljanak erről senkinek, tartsák ezt titokban…

Az lehetetlen.

Biró kezében vannak a tanujelek, Athalienak nincs többé kegyelem, csak az Istennél.

Timéának is be kell tölteni a törvény parancsolatát, hogy a mint lábain állani bir, megjelenjék a törvényszék előtt személyesen s Athalieval szembesíttesse magát.

Oh, ez kegyetlen kényszerítés reá nézve!

Hisz ő most sem mondhat egyebet, mint a mit eddig, hogy nem emlékezik semmire, a mi a gyilkos merénylet alatt történt.

Most már azután siettetni kell az összekelést az őrnagygyal; a törvényszék előtt Timéa a perben csak mint Kacsuka neje jelenhet meg.

A mint Timéa annyira felüdül, végbemegy az esküvő, egész csendben ott a háznál, minden énekszó, pompa vendégsereg, lakmározás nélkül. Csak a pap, meg a két násznagy van jelen. Egyik az alispán, másik a házi orvos. Más még nem is látogathatja Timéát.

Mihelyt azután annyira képes a nő, hogy a vármegye házáig kocsin elmehet, most már férje kiséretében hivatik fel a törvényszékhez, hogy Athalieval szembesíttessék.

Az emberi igazság nem engedi el neki azt a kínos jelenetet, hogy gyilkosával szemtől szembe álljon még egyszer.

Oh, Athalie nem retteg e pillanattól! Ő türelmetlenül várja már, hogy mikor hozzák eléje áldozatát. Ha mással nem, szemeinek tekintetével óhajt a szivébe szúrni még egyszer!

Athalie egész gyászban jelen meg a törvényszék előtt; arcza halovány, de szemeiben daczoló tűz lobog. Gúnyosan nézi végig bíráinak arczait.

De akkor mégis összerezzen, mikor az elnök azt mondja:

– Hívják be Kacsuka Imréné asszonyságot!

Kacsuka Imréné asszony! Tehát mégis az ő neje már!

Hanem aztán akkor rejthetlen elégültség árulja el magát vonásain, mikor belép Timéa és Athalie látja ezt az arczot, szoborfehéren, mint valaha, és e fehér homlokon a halántékig egy piros vonalat, a gyilkos vágás sebhelyét. Ez az ő emléke.

És akkor is gyönyörtől dagad büszke szép keble, mikor az elnök felszólítja Timéát, hogy esküdjék meg az élő Istenre, hogy a bírák kérdéseire igazat fog mondani s a mit eddig mondott, igazak voltak: s midőn ekkor Timéa lehúzza keztyüjét s égre emeli kezét, melyet egy szörnyű vágás összeforrt hege éktelenít. Ez is Athalie menyegzői ajándéka.

És Timéa ezzel a reszkető, sebzett kézzel esküszik az élő Istenre, hogy elfelejtett mindent, nem emlékszik arra sem, hogy férfi volt-e, vagy nő, a kivel küzdött.

«Nyomorult!» suttogja fogait összeszorítva Athalie. (Hiszen test testhez érve, küzdöttek egymással.) «Te vádolni sem mersz azzal, a mit én meg mertem tenni!»

– Erről nem kérdezősködtünk most! szól az elnök. Csupán azokat a kérdéseket intézzük önhöz: vajjon ez a gyermekkéz által irott levél, ezzel a rovaros pecséttel, valóban a postán érkezett-e önhöz a merénylet napján? Nem volt-e felbontva addig? Nem volt-e senkinek tudomása ennek tartalmáról?

Timéa mindenik kérdésre nyugodtan felel: igent vagy nemet.

Akkor az elnök Athaliehoz fordul.

– S már most hallgassa meg Brazovics Athalie kisasszony, mi van ebben a levélben irva.

«Asszonyom. Önnek a szobájában van egy szent György-kép a falon. Ez a kép egy rejteküreget takar el, melybe az edényes szekrényből van bejárás. Falaztassa ön be az üreget s vigyázzon kedves életére, a mit az Isten tegyen hosszuvá és boldoggá! Dódi.»

S azzal egy szőnyeget emel fel az asztalról az elnök; az alatt vannak Athalie vádolói: a véres hálóöltöny, a méregszelencze, a napló.

Athalie felsikolt erre, mint egy halálra sebzett keselyű, s két kezével eltakarja arczát.

És a midőn kezeit leveszi arczáról, ez arcz nem halavány többé, hanem tűzpiros.

Nyakán egy széles fekete szalag van csokorra kötve, ezt a csokrot letépi két kezével s a földre dobja: mintha a hóhér számára akarná már lemezteleníteni szép fehér nyakát, vagy talán azért, hogy szabadabban mondhassa el azt, a mi most szivéből kitör.

– Igen! Úgy van! Én voltam az, a ki meg akartalak ölni! S bánom csak azt, hogy mért nem találtalak jobban? Te voltál életemnek átka, – te fehérarczú kisértet! – Miattad lettem nyomorult, elkárhozott. – Meg akartalak ölni! Tartoztam vele a sorsnak. – Nem volna nyugtom a másvilágon, ha ezt meg nem kisérlettem volna. – Nézd, ott van méreg elég, hogy akár egész nászseregedet megölhettem volna vele. – De énnekem a véred kellett. – Nem haltál meg, de én szomjamat kielégítettem, s már most meghalok én! – De még mielőtt a pallos lecsapna a fejemre, adok a szivednek egy tőrdöfést, a mi soha meg nem gyógyul; a minek a sebe kínozni fog a legboldogabb ölelkezés közben is! – Most én esküszöm! – Ide hallgass, Isten! Szentek, angyalok, ördögök, a kik vagytok az égben és a pokolban! Úgy legyetek irgalommal hozzám, a hogy igaz az, a mit mondok.

Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék s két kezét úgy rázta feje fölött, tanunak híva az égieket és a földalattiakat:

– Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Timár Mihály. Másnap, a hogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megirta, akkor Levetinczy Timár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Timár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, a milyen igaz, hogy Timár most is él! s a kit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Timár ruháit ellopta!… Már most élj ezzel a döféssel a szivedben tovább!

A MÁRIA NOSTRAI NŐ.

Athaliet a törvényszék halálra itélte hétszeres mérgezési kisérlet s kiszámitott orgyilkos merénylet miatt. A király kegyelme élethosszú fogságra változtatta e büntetést.

Athalie még most is él.

Csak negyven év mult el azóta, s ő most hatvanhét éves lehet.

Még most sem tört meg a lelke.

Keményszivű, hallgatag, bűnbánatlan.

Mikor a többi nőfoglyok a templomba mennek vasárnaponkint, ezt a nőt azalatt magánbörtönbe zárják, mert képes a többiek ájtatosságát megzavarni.

Midőn eleinte kényszerítették a templombajárásra, belekiáltott a pap ajtatos szónoklata közepébe: «hazudsz!» s odaköpött az oltár elé.

Többször volt ez idő alatt nagy kegyelemosztás. Országos öröm napjain százával bocsátá szabadon az uralkodói kegyelem a börtönök lakóit. De ezt az egyet soha sem ajánlották a felügyelők a szabadon bocsáttatásra.

A kik megtérésre inték, hogy kegyelmet nyerjen, azoknak megmondta:

«Engem úgy bocsássanak el innen, hogy a mint én kiszabadulok, megölöm azt az asszonyt!»

Még most is ezt mondja…

Pedig az az asszony régen porrá lett már, miután sok évig szenvedett az utolsó tőrdöfés miatt, szegény beteg szivével.

Nem tudott igazán boldog lenni soha ettől a szótól: «Timár most is él!» Mint hideg kisértet állt ez mindig örömei mögött. Meg volt vele mérgezve örökre a hitvesi csók. S mikor halálát közelegni érzé, leviteté magát Levetinczre, nehogy ha meghal, ama sírboltba temessék, a hol, ki tudja, ki porladozik Timár czímere alatt? Ott keresett ki magának egy csendes fűzfás partot a Duna mellett, azon a tájon, a hol atyját elveszté, a hol Ali Csorbadzsi a Duna fenekén nyugszik; olyan közel a «senki szigetéhez», mintha vonzotta volna őt oda valami titkos sejtés… Az ő sírköve s a sziget téveteg sziklája láthatják egymást szemközt.

És a kincseken, miket Timár neki hagyott, nem volt áldás. Egyetlen fia volt Timéának második férjétől, az nagy tékozló lett; a roppant birtok ép olyan mesésen elpusztult a keze alatt, mint a hogy előtámadt. Timéa unokája már abból a kegyadományból él, a mit Timár alapitványul hagyott, elszegényült rokonok számára. Ez az egy maradt meg utána.

A komáromi palota helyén is más épület van már; a Levetinczy sírbolt helyén erődítvényeket hánytak fel. Semmi nyoma a hajdani fénynek, gazdagságnak.

Hát a «senki szigetén» mit csinálnak most?!

A «SENKI».

Negyven év mult el azóta, hogy Tímár eltünt Komáromból. Ábéczé tanuló gyermek voltam akkor, mikor annak a gazdag úrnak a temetésére kirukkoltattak bennünket, a kiről később azt beszélték, hogy talán nem is halt meg, csak elbujdosott; a nép azt hitte erősen, hogy Timár még él, és valamikor ismét elő fog jönni. Talán Athalienek a fenyegető szavai költötték ezt a hitet. A közvélemény ragaszkodott hozzá.

A csodaszép úrhölgy arcza is előttem van még, a kit minden vasárnap reggel bámultam az orgona melletti karzatról. Ő a szószékhez közeli padsor elején ült: olyan ragyogó volt, és olyan szelid.

Emlékszem a nagy rémületre, mely mint egy lázroham futott végig az egész városon, mikor azt a szép hölgyet meg akarta gyilkolni éjjel a társalkodónője; minő nagy esemény volt az!

Láttam azt is, mikor halálra itélt gyilkosát nyitott szekéren vitték a vesztőhelyre; azt mondták, hogy lefejezik. Szürke öltöny volt rajta fekete szalagokkal. Ő háttal ült a szekérben a kocsis felé, s vele szemközt a pópa, kezében a feszülettel. A kofák a piaczon végig szidták, s ujjaikkal a nyálat hányták feléje; ő pedig hidegen nézett maga elé s nem ügyelt semmire.

A nép törte magát kocsija után, pákosz gyermekek csoportostól siettek megnézni a véres szinjátékot, hol egy ilyen szép fej legördül. Én a becsukott ablakon át néztem utána, félve. Hah! ha rám találna nézni!

Egy óra mulva aztán zúgolódva jött vissza a népség. Nem volt megelégedve, hogy a szép elitélt kegyelmet kapott. Csak a vérpadig vitték, ott tudatták vele a kegyelmet.

Azt beszélték róla, hogy mikor a kegyelem kihirdetéskor a pópa odatartá ajkaihoz a feszületet, a dühös némber csók helyett beleharapott a szent jelvénybe, úgy hogy a mi urunk, megváltónk orczáján kétfelől ott maradtak a foga helyei.

S még azután sokáig láttam azt a másik szép halavány úrhölgyet vasárnaponkint a templomban; most már vörös vonallal a homlokán, és évről-évre szomorúbb, halaványabb arczczal.

Beszéltek róla sok mindenféle mondát; gyermekek meghallják az ilyet otthon anyjaiktól, s az iskolában elbeszélik egymásnak.

Azután – elmosták az idők az egész történet emlékét.

A mult években egy öreg természettudós barátom, ki füvészi és rovargyüjtői nevezetesség volt, nem csak hazánkban, de az egész tudós világban, beszélt előttem azokról a kivételes földterületekről, a mik a magyar és a török birodalmak között találhatók még, s minthogy egyik félhez sem tartoznak, magántulajdont sem képeznek; és e miatt valóságos kaliforniái a szenvedélyes természetbuvárnak, ki ott a legritkább Flórát és Faunát találja együtt. Az én öreg barátom minden évben meg szokta e helyeket látogatni s heteket tölt ott szenvedélyes buvárlatai közt.

Egy őszszel rábeszélt, hogy menjek el vele én is. Magam is műkedvelő vagyok e szakban. Üres időm volt, elkisértem az öreg tudóst az Aldunára.

Ő vezetett el a senki szigetére.

Tudós barátom már huszonöt év óta ismerte e helyet, mikor még az nagyrészben vadon volt s benne minden kezdetleges.

Most már leszámítva a nádast, mely azt most is körülfogja s elrejtve tartja, azon helyen egy mintagazdaság van.

Maga a sziget czölöpös töltéssel körülvéve, most egészen meg van védve az árvizektől s a mellett vízcsatornákkal átszelve, miket lóerővel hajtott gép lát el öntöző vízzel.

Ha egy igazi kertész meglátja ezt a helyet, alig tud megválni tőle. Gyümölcsfáin, dísznövényein, haszonhajtó terményein paradicsomi áldás látszik. Minden kis darab föld hasznot hajt, vagy gyönyört ád. A muskotály dohány, a mit itt termesztenek, a legzamatosabb, s a hozzáértő kezelés mellett elsőrendű áruczikk. A sziget méhese messziről olyannak látszik, mint egy kis város, mely liliputi lakók számára épült, mindenféle alakú kunyhóival, emeletes házaival. Egy elrekesztett pagonyban a nemes házi szárnyasok legritkább fajai vannak együtt; irigység tárgyai a tyúkbarátra nézve: azok a pompás houdamok, fejeiket elborító tollbokrétáikkal, a hófehér cochinchinaiak, az ördögi szép fekete crève coeur-ök kettős tarajaikkal, a bagolyszinű prince Albertek, falkái az ezüstszinű pulykáknak, az aranyos és fehér pávák, s a mesterséges tóban egymást kerülgető tarka kácsák, ludak, hattyúk válogatott ritka példányai. A buja mezőkön szarvnélküli tehenek, angorakecskék, hosszú fényes feketeszőrű lámák.

Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, a ki ismeri a fényüzést.

Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha.

Pénz nem jön erre a szigetre.

A kiknek szükségük van e sziget terményeire, azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak, s azt hoznak neki cserébe: gabonát, ruhakelmét, szerszámokat, festett fonalat.

Az én tudós barátom kertészeti ujdonságok magvait, uj házi madarak tojásait szokta idehozni, s azért cserébe ritka rovarok és szárított növények példányait nyerte, a miket ő azután ismét külföldi muzeumoknak és természettani gyűjteményeknek adott el, s volt tisztességes haszna rajta; mert a tudomány nemcsak szenvedélynek való, hanem életmódnak is.

A mi legkedvesebben lepett meg e szigeten, az, hogy lakóitól magyar szót hallani, a mi a végvidéken bizony már ritkaság.

Egyetlen család képezi az egész telepet, s annálfogva ott az embereknek csak keresztneveik vannak. Az első foglalónak hat fia a környékből hozott magának nőt, s az unokák száma a dédunokákkal együtt már negyven körül jár.

És mind valamennyit eltartja ez a sziget, s itt nem tudja senki, hogy mi a szükség? Fölöslegük van.

Mindenki tud valami munkát tenni, s ha még tizannyian lesznek is, mint most, a munka eltartja valamennyit.

A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nőket.

A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt tenyészteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács és molnár; a nők török szőnyegeket szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. És minden munka úgy megy, hogy azt senkinek sem kell mondani, hogy mit tegyen? Kiki tudja a maga teendőjét s utána lát szólongatás nélkül és öröme van abban, a mit dolgozik.

Egész házsort képeznek már a lakások, mikben a szaporodó családok letelepedtek. Minden házikót egyesült erővel épitenek fel, s az uj házasokról gondoskodnak az öregek.

A szigetre jövő idegeneket a család jelenlegi feje szokta fogadni, kit a többiek mind «apá»-nak neveznek; a jövevények Deodát néven ismerik. Erőteljes testalkatú, szép, nemes arczvonású férfi, a negyvenes években. Ez szokta a cserealkukat megkötni s az idegeneknek a telepet megmutogatni.

Odaérkeztünkkor Deodát azzal a nyájas szivességgel fogadott bennünket, a mivel régi jó ismerősök szoktak találkozni; természettudós barátom évenkinti rendes látogató volt itt.

Beszédünk tárgya volt a pomológia, oinologia, horticultura, botanica, entomologia, mikben Deodat mind alapos ismeretekkel látszott birni. A kertmivelés, állattenyésztés dolgában a legelőhaladottabb álláspontot foglalta el. Én nem birtam elrejteni e fölötti csodálkozásomat. Hol tanulta ezeket?

– Az öregünktől! felelt Deodát, kegyeletteljes főhajtással.

– Ki az?

– Majd meglátja ön, ha este összejövünk.

Akkor épen almaszüret volt: az egész népség apraja s az asszonyféle a gyönyörű aranyszin, bőrbarna, karmazsinpiros gyümölcsök szedésével volt elfoglalva; mint ágyugolyó-pyramidok a várlakok udvarain, úgy voltak a szép gyümölcsök felgarmadolva a zöld pázsiton. Vidám zsivaj hangzott az egész szigetben.

Mikor aztán az őszi nap leáldozott, a sziget orma felül csengetyűhang jelenté, hogy vége van a munkának. Arra aztán sietett mindenki a szedett gyümölcsöt, a mi még hátra volt, kosaraiba rakni, s ketten belekapaszkodva, vitték azokat a tanya felé.

Mi is arra tartottunk Deodáttal, a honnan a csengetyűszó hangzott.

Egy kis faépület tornyocskájában volt ez a csengetyü. Házat, tornyot mind befutotta már a repkény, de a tornácz oszlopain, mik képzelmes alakokat mutogattak, ki lehetett venni, hogy a ki azt a házat építette, sok ábrándos vágyát, örömét, gondolatát belefaraghatta ezekbe a fákba.

Ez előtt a kis ház előtt volt egy kerek tér, s azon asztalok és lóczák. Ide igyekezett mindenki a munka végezte után.

– Itt laknak az öregeink! sugá Deodát.

Nem sokára előjöttek a házból. Szép pár volt.

A nő lehetett hatvan éves, a férj nyolczvan.

A szép apó azon jellemtartó arczkifejezéssel birt, mely még negyven év után is visszaemlékeztet valami rég látott képre. Én megdöbbentem tőle. Feje kopasz volt már, de kevés haja és bajusza alig látszott ősznek, és vonásaiban valami vasnyugalom tartá fenn a változatlanságot.

A mérsékletes élet, a jó kedély tartja el ily épen az arczvonásokat.

A szépanya tekintete pedig valóban vonzó látvány volt. Hajdani aranyhaja közé most már ezüst is szövődött, de szemei még most is egy hajadon szemei, és arcza elpirul, midőn öregének csókja éri, miként egy menyasszonyé.

S mind a kettőnek arczán a boldogság sugárzik, midőn előttük látják az egész nagy családot; s egyenkint neveiken szólítva, sorba csókolják őket.

Ez az ő boldogságuk, ez az ő imádkozásuk, ez az ő hálaadásuk.

Csak azután került ránk a sor. Deodát, a legidősebb fiú volt a legutolsó, kit az öregek megöleltek.

Velünk is kezet szorítottak mind a ketten, s azután meghívtak estebédjükhöz.

A szépanyó még most is fentartja magának azt a hivatalt, hogy a konyhára ő ügyel fel s ő tálal ily nagy családnak; hanem a szépapó a maga szabadságára hagy mindenkit, hogy azokkal, a kiket legjobban szeret, az asztalok egyikénél helyet foglaljon s ott étkezzék. Ő maga velünk ült le egy asztalhoz, meg Deodáttal; egy kis szöszke, göndörfürtű, angyalfejű leányka kéredzkedett fel az ölébe, a kit Noéminek híttak, annak volt szabadalma a komoly beszédeket bámulva hallgatni, a miket mi folytatunk.

Mikor a szépapónak megmondták a nevemet, rám nézett sokáig, s arczát észrevehető pír futotta el.

Tudós barátom azt kérdé tőle, hogy talán hallotta is már valaha a nevemet? az öreg hallgatott.

Deodát sietett megmondani, hogy az öreg negyven év óta nem olvasott semmit azokból, a mik a világon történnek, egyedüli olvasmánya gazdasági, kertészeti könyvek.

Én tehát azon emberek szokása szerint, kik sokáig foglalkoztak azzal a hivatással, hogy a mit maguk megtudtak, siessenek azonnal minél több emberrel tudatni, kaptam az alkalmon, hogy tudományomat kellő helyen értékesíthessem s beszéltem neki a világban történtekről.

Elmondtam neki a hazai eseményeket, hogyan lett Magyarország Ausztriával egy «és» szócska segélyével összekötve.

Nagy füstfelleget fujt pipájából; a füst azt mondta: «az én szigetem nem tartozik oda!»

Beszéltem neki a terhekről, a mik bennünket nyomnak.

A füstfelleg azt mondta rá: «az én szigetemen nem fizetnek adót!»

Elmondtam neki, mily óriási harczok folytak le azóta hazánkban és a széles világon.

A füstfelleg azt veté rá: «mi nem harczolunk senki ellen».

Épen akkor nagy romlás volt nálunk a pénzpiaczon; előkelő házak buktak rendre; azt is érthetővé igyekeztem előtte tenni.

Az ő füstgomolya azt felelte erre: «lám, minálunk nincs pénz!»

Azután megmagyaráztam neki, minő keserves tusákat küzdenek most nálunk a pártok egymással! vallás, nemzetiség, hatalomvágy, mennyi keserűséget okoz.

Az öreg kiverte pipájából a hamvat: «Nálunk nincs se püspök, se kortes, se miniszter».

És végül elmondtam neki, hogy milyen hatalmas lesz egykor ez a mi országunk, ha az mind valósul, a mit óhajtunk.

… A kis Noémi elaludt szépapja ölében, azt be kellett vinni és lefektetni. Nagyobb dolog volt ez azoknál, a mikről én beszéltem. Az alvó gyermek szépapja öléből szépanyjáéba vándorolt. Mikor a nő elhagyott bennünket, az öreg azt kérdé tőlem.

– Hol született ön?

Megmondtam neki.

– Mi az ön mestersége vagy hivatala?

Mondtam neki, hogy regényiró vagyok.

– Mi az?

– Az egy olyan ember, a ki egy történetnek a végéből ki tudja találni annak a történetnek az összeségét.

– No hát találja ön ki az én történetemet! szólt, megragadva kezemet. – Volt egyszer egy ember, a ki odahagyta a világot, a melyben bámulták, és csinált magának egy másik világot, a hol szeretik.

– Szabad nevét kérdenem?

Az aggastyán e szóra egy fejjel magasabbra látszott kiegyenesedni; reszkető kezét fölemelte és fejemre tevé. És nekem e perczben úgy tetszett, mintha valaha, régen, régen, már lett volna egyszer ez a kéz az én fejemre téve, mikor azt még gyermeki lenhaj födte, s láttam volna ez arczot valahol. A kérdésre pedig ezt felelé:

– Az én nevem a «Senki!»

Azzal megfordult, nem szólt többet, bement a lakába és egész ottlétünk alatt nem jött elő.

Ez a senki szigetének a jelen állapotja.

A két országtól adott szabadalom, mely e folt földecskét minden határon kívül létezni engedi, még ötven évig tart.

S ötven év alatt – ki tudja, mi lesz a világból?!

UTÓHANGOK AZ «ARANY EMBER»-HEZ

Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasó közönségnél is ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre: angolul két kiadásban is megjelent: a londoni fordításban mint «Timars two worlds» (Timár két világa), a new-yorki-ban, mint «Modern Midas». (Az a Midas, a kinek a kezében minden aranynyá válik.) Németországban pör is folyt miatta két kiadó czég között a tulajdonjog miatt. Szindarabot is irtam belőle, s ez az egyetlen szinművem, mely húsz éven át fentartotta magát, s német szinpadokon is sikert aratott. De egyéb is van, a miért szeretem ezt a művemet. Ennek az alakjai mind olyan jó ismerőseim nekem: ki korábbrul, ki későbbrül.

Rokonságomnál fogva nagy összeköttetéssel birtam.

A Jókay családnak a birtokviszonyait a mult századnak az elején külön törvényczikk rendezte, deputatiót küldve ki annak a Maholányi bárókkal folytatott perében az eldöntésre. Egyszer megkérdeztem a Károly bátyámtól, a ki maga egy élő krónika, hogyan történhetett az, hogy a míg a dédapáink olyan nagy urak voltak, mink már, az apánkon elkezdve, olyan kis urakká lettünk, a kik munkájuk után élnek?

A bátyám aztán megmagyarázta.

– Megvan az a nagy birtok most is. Vedd a kezedbe a krétát és számíts utána. A szépapánknak volt egy fia és öt leánya. Az öt leánynak a virtualitását felvásárolta a hires pécsi püspök, a ki szintén családunkhoz tartozott s az iskolákra, jótékony alapítványokra fordította. Nagyapánk már csak egy hatodrészt örökölt. Annak megint volt két fia és két leánya. És így édes apánkra már csak egy huszonnegyedrésze jutott az ősi birtoknak. Mi pedig hárman vagyunk testvérek: mindegyikünkre jutott az ősbirtokbul egy hetvenkettedrész. Azt megkaptad: most is megvan nálad.

Az anyai ágról való dédapám már nem volt olyan gazdag; de annál hiresebb: ő volt II. Rákóczy Ferencz fejedelemnek titoknoka, Pulay, ki a külhatalmasságokkal fentartá az összeköttetést a fejedelem részéről.

De nagyanyai ágról ismét egy nagyvagyonú családból volt közös eredetünk: a Szücsökéből.

Szücs Lajosné még a hetvenes években mindenkitől ismert alakja volt a budapesti társaságnak. Nagy háza volt a muzeum-köruton, villája Balaton-Füreden: az idény alatt minden este ott lehetett látni a nemzeti szinházban, szögletpáholyában. Jótékonyságáról beszélt minden közintézet. Szép öregasszony volt.

Én is kaptam tőle valamit: ennek a regénynek az alapeszméjét.

Egy délután összehozott vele a véletlen. Együtt utaztunk át a Kisfaludy gőzösön Balaton-Füredről Siófokig.

A feleútban kegyetlen nagy vihar fogta elő a hajót: a veszedelmes Bakony-szele egyszerre háborgó tengert alakított a kedves tóbul: az utazók férfia, nője mind tengeri betegséget kapott s menekült a kabinokba. Csak mi ketten: nagynéném és én maradtunk a födélzeten, föl sem véve az egész hajótánczoltató zivatart.

– Csak fentartja mi bennünk az erejét az ősi Szücs vér: mondá a nagynéném; – ki maga is Szücs családból született: nagyanyámnak nővére volt: – férje után lett gazdag.

S aztán odaültetett maga mellé, s az alatt, a míg a hullám dobálta a hajót, hogy annak az egyik lapátkereke folyvást a levegőben kalimpált, elregélte nekem azt a történetet, a mi az «Arany ember» regényemnek a végét képezi, a fiatal özvegy, annak a vőlegénye a katonatiszt, társalkodónéje, a tiszt korábbi kedvese és annak az anyja között, kiket ő mind személyesen ismert. Ez volt az alapeszme, a végkatasztrófa, a mihez aztán nekem a megelőző történetet, mely e végzethez elvezet, hozzá kellett építenem s a szereplő alakokat, helyzeteket mind összeválogatnom: hihetővé tennem. De azok az alakok és helyzetek mind megvoltak valósággal.

A «Senki szigetének» a létezéséről pedig Frivaldszky Imre nagynevű természettudósunk által értesültem s az a hatvanas években még a maga kivételes állapotában megvolt, mint egy se Magyar-, se Törökországhoz nem tartozó új alkotású terület.

Ennyit jónak láttam elmondani.

Dr. Jókai Mór.