AZ ARANY EMBER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

II. RÉSZ

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

A VILÁGON KIVÜL.

A leány még azután is ott maradt a férfi kebléhez tapadva, mikor már az eltávozott, a kitől őt öntestével védnie kellett.

Miért tette azt, hogy keblére vesse magát? hogy azt mondja: «én szeretem őt?»

El akarta ezzel űzni végképen azt az embert, kinek jelenlététől iszonyodott? Lehetetlenné akarta tenni, hogy az őt még nejének óhajtsa?

Nem voltak-e e vadonban nevelt gyermeknek fogalmai arról, hogy mi a világi illem, mi a jó erkölcs, a titoktartó szemérem? mik a társadalmi szabályok? a nő és férfi viszonya egymáshoz, miket állam és egyház erős törvényekkel rendeztek?

Összetévesztette-e a szerelmet a hálaérzettel szivében azon ember iránt, ki őt és anyját örök aggodalmaiktól megszabadítá; ki ezt a kis paradicsomot holtigtartó lakhelyül megszerezte, ki e végett bizonyosan sokat fáradt értük, s a közben sokat gondolkozott róluk?

Megrémült-e, mikor üldözőjüket fegyvere után keblébe nyúlni látta, s ösztönszerű volt nála a védett jóltevő keblére rohanni, s azt a megtámadás ellen megvédeni?

Azt gondolta-e: hisz e szegény hajóbiztos, a kinek az anyja épen olyan szegény asszony volt, mint az én anyám, maga mondta azt, hogy neki nincs senkije, miért ne lehetnék én rá nézve «valaki?» Miért jött volna vissza ide erre a puszta szigetre, ha nem vonzotta volna őt ide valami? S ha ő szeret engem, miért ne szerethetném én őtet?

Nem, nem, nincs itt semmi magyarázat, semmi okoskodás, semmi mentség. Nincs itt semmi, csak puszta merő szeretet.

Nem tudta ő, miért, mi oka van rá? csak szeretett.

Nem tudta, szabad-e? istenek, emberek engedik-e? öröm vagy bánat lesz-e belőle? csak szeretett.

Nem készült magát védeni világ és itélő birák előtt; nem gondolt mentségére alázattal meghajtott fejének; nem kérte a férfi védelmét, az emberek kegyelmét, az Isten irgalmazását, csak szeretett.

Ez volt Noémi.

Szegény Noémi! Mennyit kell majd ezért szenvednie!

… Mihály először hallotta életében azt a szót, hogy őt szereti valaki.

Szereti szerelemből; szereti mint szegény, másnak szolgáló hajóbiztost, érdektelenül, megérdemeletlenül: szereti önmagáért!

Valami csodatevő melegség járta át idegeit.

Az a melegség, a mi a halottat fölkelti örök álmából, s feltámadásra birja.

Félve, tétovázva emelte a kezét a leány vállaihoz, hogy magához szorítsa őt és halk, suttogó szóval kérdezé tőle:

– De hát igaz-e ez?

A leány keblére nyugtatott fejét ingatva, inté, hogy való az.

Mihály Terézára tekintett.

Teréza odalépett hozzájuk s kezét Noémi fejére tette, mintha mondaná: «hát szeresd».

Egy hosszú, néma, hallgató jelenet volt az, melyben mindenki egymás szívdobbanásainak beszédét hallhatá.

Teréza törte meg a hallgatást. Leánya helyett beszélt.

– Oh! ha tudná ön, mennyi könye hullott e leánynak ön miatt! Ha látta volna őt esténkint a sziklára fölmenni s órákig elnézni a csendes tájat, mely önt szemei elől eltakarta! Ha hallotta volna álmában nevének suttogva kiejtését!

Noémi tiltó mozdulattal nyujtá kezét anyja felé, mintha kérné, hogy ne árulja el jobban.

Mihály pedig azon vette észre magát, hogy egyre erősebben szorítja őt magához.

Ime egy lény valahára a széles világon, a ki őt szeretni tudja.

A kinek az «arany ember»-ből nem kell az arany, csak az ember!

Ő is úgy érezte magát, mint a ki addig bujdosott, a míg kívül ment a világ határán, s most egy új földet, új eget lát maga előtt, s abban új életet.

Lehajolt a leány homlokához, hogy azt megcsókolja. És érzé annak szivét dobogni keblén.

És köröskörül az egész világon nem volt más körülöttük, mint nyiló virágok, illatlehelő bokrok, döngő méhek, zengő madarak, a mik mind azt taníták: «szeretni kell!»

A szótlan, ámuló gyönyör kivitte őket a szabadba: oda is egymást átölelve mentek, s ha egymás szemébe néztek hosszasan, mindkettő arra gondolt: «neked is olyan szinű szemed van épen, mint nekem!»

S ha a ragyogó ég, az illatozó föld összeesküdött, hogy őket elbűvölje, a kelő érzelem kiegészíté a varázst: egy gyermek, ki soha nem szeretett senkit, s egy férfi, kit soha nem szeretett senki, mi lesz azokból, ha egymást föltalálják?

A nap letelt, és ők még egymás örömével nem tudtak betelni.

Az est leszállt, a hold feljött; Noémi fölvezette magával Mihályt a téveteg szikla ormára, a honnan könyes szemekkel nézett egykor az eltávozó után.

Timár leült a gyopárfödte sziklára, az illatos levendulabokrok közé; Noémi odadült melléje, s dús aranyfürtű fejét odanyugtatá a férfi karjára, átszellemült arczát az ég felé emelve.

Teréza ott állt fölöttük és mosolyogva tekinte le rájuk.

Az ezüst hold ragyogva világolt alá az aranyhomályu égről. S a csába égi kisértet így beszélt:

Nézd: ez a kincs mind a tied. Találtad; önkényt adta magát neked: tiéd lett. Mindent megnyertél már: csak a szerelem nem volt még számodra sehol; most azt is megtaláltad. Vedd el. Élvezd. Üritsd fenékig. Neked termett az. Új ember lész! Félisten az, a kit a nő szeret! Boldog vagy. Szeretve vagy.

… Csak egy hang suttogta ott belül: «tolvaj vagy!»

Az első csók egy új világot teremtett Mihály előtt.

Fölébreszté szivében mindazt az ifjukori ábrándot, azt a hajlamot a regényesség után, a mit hosszas, magános üzleti utazásaiban mindenütt magával hordott, s a miket később a pénzszerző pálya rideg üzelmei száraz számítások, mindennapi gondok alá eltakartak; a mik vágyait egy óhajtott boldogság paradicsoma felé vezették; a melybe midőn eljutott, akkor látta, hogy e paradicsom fáin számára csak zuzmara van virág helyett. Megfagyasztva, elfásulva, meg nem értve, az élet minden czélját elvesztve maga elől, a véletlen egy oázt hoz eléje a pusztában. Az oázon megtalálja azt, a mit hasztalan keresett az egész világban: egy szivet, mely őt szereti!

Csodálatos átalakulás történt lelkében.

Legelső érzése, a mi idegein urrá lett, valami titokszerű borzalom volt: félelem a boldogságtól. Elfogadja-e azt, vagy fusson előle? Jó-e az, vagy rossz? Élet-e az, vagy halál? Mi jő mögötte? mi lesz utána? hol az Isten, a ki e kérdésre felel? Felel ő a virágnak mely kelyhét kitárja; felel a rovarnak, mely szárnyaival zönög; felel a madárnak, mely fészkét rakja, csak az embernek nem, mikor azt kérdezi: hát én üdvömet találom-e, vagy kárhozatomat, ha szivem dobogására hallgatok?

Aztán hallgatott szive dobogására.

Az a szívdobogás pedig azt mondta neki: nézz a szemébe! Hiszen abban semmi vétek nincsen: egy szem sugarától megittasodni.

Csak hogy ez ittasság mámora hosszantartó. A kik úgy egymás szemeibe néznek, ottmarad a lelkük fogva, ottmarad kicserélve egymás szemeiben.

Mihály elfeledte az egész világot, mikor e szemekbe nézett, s egy másik világot látott megteremtve azokban, tele gyönyörrel, kéjjel, földi üdvösséggel.

Elkábítá ez a mámorító előérzet.

Ifju kora óta nem szerette senki. Egyszer mert boldogságot remélni, azért sokat fáradt, küzdött, s mikor eljutott hozzá, egy semmivé zuzó csalódás hamuvá tette életüdvét.

S most itt szemébe mondják, hogy szeretve van. Mindenki mondja, a fák virága, mely fejére hull, az állatok, mik kezét nyalják, az ajk, mely a szív titkát elárulja, s a pirulás s a szemsugár, mely többet árul el, mint az ajk.

Még az is, a kinek félteni, rejteni kellene e titkot, a szerető leány anyja, még az is elárulja őt: «nagyon szeret, úgy szeret, hogy meg fog halni bele».

… Ne haljon meg…

Timár egy olyan napot töltött a szigeten, mely felért egy örökkévalósággal. Tele volt az érzelmekkel, a miknek nincsen vége.

Az önfeledés, az ébren álmodás napja volt az. Olyan álom, melyben a mit megkiván az álmodó, már előtte áll.

Hanem aztán mikor a harmadik éjt tölté e szigeten s egy gyönyörteljes, ábrándos együttlét után a csábító holdvilágról sötét fekhelyére tért, akkor elővette az, a ki nem alszik soha, egy hang odabenn, egy el nem hallgató vád.

«Mit teszesz te most itt? Tudod-e, hogy mit csinálsz te most? Lopsz, gyujtogatsz, gyilkolsz. Egy szegény asszonyt kiüldöztek a világból; mindenét elvették, száműzték egy puszta szigetre kicsi gyermekével, ifju férjét eltemették az öngyilkosok gödrébe, embergyülölővé, istentagadóvá tették. S te most ide lopod magadat, elrablod tőle utolsó, egyetlen, legdrágább kincsét; halált, gyászt, kárhozatot hozasz a nyomorultaknak utolsó menhelyére. Rosszabb vagy mindazoknál, a kik a megtiport féreg átkával szétfutottak a világba, s a kiket egytől-egyig utolért az átok. Te a lélek nyugalmát gyilkolod meg itten. Te ellopod az ártatlan szivet, s cserében nem hagyod érte a magadét. Te őrült vagy, vagy őrültté fogsz lenni! Menekülj innen!»

Az üldöző szó nem hagyta magát elaltatni. Egész éje nyugtalan volt. A hajnal már ott találta őt a fák alatt.

El volt határozva. El fog innen távozni, és aztán sokáig nem fog visszatérni ide. A míg majd elfelejtik. A míg majd ő is elfelejté, hogy három napig azt hitte, hogy neki is szabad boldognak lenni a világon.

Ő már körül is járta a szigetet, mire a nap fölkelt, s visszatérve bolyongásaiból, a kis lak előtt ott találta Teréza asszonyt és leányát, kik a reggelihez készíték az asztalt.

– Nekem el kell ma innen mennem! mondá Mihály Terézának.

– Ilyen hamar! súgá Noémi.

– Neki sok dolga van! szólt Teréza asszony leányához.

– Vissza kell mennem a hajókhoz! mondá Mihály.

Hisz az olyan természetes volt. A hajóbiztos csak egy cseléd. A kinek olyan szorgos dolga van, nem lophatja az időt, melyet gazdája bérbe vett tőle.

Nem is unszolták, hogy maradjon; egészen rendén volt, hogy búcsút vegyen már; hiszen majd visszajön ismét; ráérnek rá várni egy évig, két évig, halál órájáig, örökké…

De Noémi nem tudta megizlelni a csészét a friss tejjel, a mióta azt meghallá.

Nem volt szabad Mihályt marasztani. Ha dolga van, hadd menjen utána.

Teréza maga előhozta neki fegyverét, táskáját, a mit eltett idejövetelkor.

– Meg van-e a puska töltve? kérdezé a gondos anya.

– Nincs biz az! mondá Mihály.

– Jó lesz, ha megtölti ön, unszolá Teréza, még pedig öreg göbecsre; a berek a tulsó parton nem biztos, ott farkasok járnak, és talán még rosszabb állatok is.

És addig nem hagyott Mihálynak békét, míg fegyverét meg nem töltötte szatymára; ő maga porozta fel a serpenyőket; még akkor a gyutacsot nem ismerték.

S azután azt mondta Teréza Noéminak:

– Vidd magaddal a fegyverét, hogy Almira meg ne támadja érte. Eredj, kisérd el a csonakáig.

Ő biztatta még, hogy kisérje el Mihályt a csónakáig.

Nem ment velük, hagyta őket egyedül menni a rózsák útján.

Timár szótlanul ment Noémi mellett, a leány keze ott nyugodott kezében.

Egyszer csak megállt a leány menésközben. Mihály is megállt vele, és szemébe nézett.

– Akarsz nekem valamit mondani? kérdé tőle.

A leány hosszan elgondolkozott s ezután azt mondá:

– Nem; semmit.

És Timár tudott már a leány szemeiből olvasni. Kitalálta gondolatját is. Noémi azt akarta tőle kérdezni:

«Ugyan mondd meg nekem én kedvesem, szerelmem, üdvöm, boldogságom, mi lett abból a fehér arczú leányból, a ki egyszer itt járt veled, a kinek neve Timéa?»

Csak nem szólt semmit, csak ment hallgatva, és Mihály kezét kezében tartá.

Mikor el kellett tőle válni, olyan nehéz volt Mihálynak a szive!

Mikor átadta neki a leány a fegyvert, azt súgá:

– Vigyázzon magára, valami baj ne érje.

És mikor megszorítá kezét, még egyszer szemébe nézett azokkal a lelket kicserélő égvilágú szemeivel s azt mondá neki édesen könyörgő hangon:

– Vissza fog ön térni ismét?

Mihály meg volt bűvölve ez esdő hang által.

Még egyszer keblére szorítá a gyermeket, s azt súgá neki:

– Miért nem mondod: «vissza fogsz-e térni?» mért nem mondod nekem, hogy «te?»

A leány lesüté szempilláit és fejét szeliden tagadólag ingatta.

– Mondd nekem, hogy «te!» súgá Mihály.

A leány elrejté arczát Mihály keblére, és nem mondta azt.

– Hát nem tudod, nem akarod nekem azt mondani, hogy «te?» Egyetlen szótag az. Nem tudod kimondani? Félsz azt mondani?

A leány eltakarta kezével arczát, és nem mondta azt.

– Noémi, kérlek, mondd nekem e kis szót, s én boldog leszek tőle. Ne félj nekem azt mondani. Mondd suttogva, titokban. Ne bocsáss el a nélkül.

A leány némán ingatta fejét, és nem tudta neki azt mondani, hogy «te».

– No hát Isten önnel, kedves Noémi! rebegé Mihály s csónakába ugrott. A mocsár nádasa nemsokára eltakarta előle a kis szigetet. – De a míg annak bokrait látta, ott látta egy ákáczfához támaszkodni a gyermeket, a ki tenyerébe hajtott fejjel nézett utána bánatosan, de még sem kiáltotta utána a szót: «te!»

TROPICUS CAPRICORNI.

A túlpartra átevezve, egy halásznak átadta csónakját Mihály, hogy viselje gondját addig, míg ő visszatér.

De fog-e még egyszer visszatérni?

Gyalog szándékozott a révtanyáig eljutni, hol Fabula uram fáradozik hajói teherrakodásával. Víz ellenében csónakázni fáradságos mulatság, s neki most nem az a kedélyállapota volt, hogy a tornázást óhajtsa.

Erősebb hullámáradat volt az, a mi ellen most egész erejével küzdenie kellett.

A vidék, melyen át kellett haladnia, nagy messzeségben egyike a legújabb Dunaáradás alkotásainak, minők az al-Duna vidékén láthatók. A szeszélyes folyam valahol egy gátat elszakít, s akkor meg-megváltoztatja kanyarulását, egyik partját évről-évre odább tépi, a másik parton megint évről-évre új területet rak le, a miken a vele hordott jegenyékből új csalit nő. Minden újabb év alkotását meg lehet ismerni a jegenyékről, a mik lépcsőzetesen következnek egymás után.

Ez irtatlan, gazdátlan bozóton keresztül téveteg gyalogösvények bujdosnak át, rőzsét vágó szegény emberek, halászok útjai. Néhol egy-egy elhagyott kunyhó is terpeszkedik a bozótban, a minek kontyát félrecsapta a zivatar, oldalai befutva szederindával és földi tökkel. Lehet az ilyen kunyhó szalonkaleső vadász, bujdosó zsivány, vagy fiadzó farkas tanyája.

Timár gondolataiban elmélyedve ballagott végig e hosszú bozóton, fegyverét szíjánál fogva vállára akasztva.

… Nem szabad, nem lehet teneked ide többé visszajönnöd. «Egy» hazugságot is nehéz következetesen keresztül vinni az életen, hát még kettőt? Két egymásnak ellenmondó hazugságot. Térj eszedre! Nem vagy már gyermek, hogy szenvedélyeid játszanak veled. S talán nem is szenvedély az, a mit érzesz? Muló vágy, vagy a mi még annál is rosszabb: hiuság. Hizeleg férfiúi hiuságodnak az, hogy van egy ifju leány, kit a midőn egy fiatal, szép, deli férfi nőül kér, az ezt eltaszítja magától s kebledre veti magát és azt mondja: én ezt szeretem! Csillapítsd hiuságodat: a leány nem szereti azt a szép ifjut, mert az egy silány ember; téged imád, mert félistennek képzel. De hátha tudná, a mit te magad tudsz, hogy te is csak egy csaló vagy. Csakhogy szerencsésebb csaló, mint a másik. Vajjon szeretne-e akkor?

… És hátha csakugyan halálosan szeretne? Mi lesz a te életed, s mi lesz az ő élete, ha te e szerelmet elfogadod? Nem válhatsz meg tőle soha többé. Kétfelé kell osztanod életedet. Hazugsággal töltened meg mind a kettőt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat? Akárhonnan eltávozol, a féltékenységet hordani magaddal? Egyik helyen félteni a szerelmedet, a másik helyen félteni a becsületedet.

… Nőd nem szeret, de hű hozzád, mint egy angyal; s ha szenvedsz te, szenved ő is; ha egymás miatt szenvedtek mindketten, nem az ő hibája, egyedül a tied. Elloptad tőle a kincseit, elloptad tőle a szabadságát, most el akarod tőle lopni zálogba tett hűségedet?

… Ő nem tudja meg azt soha, neki nem fog az fájni. Hiszen az év felét házadtól távol töltötted eddig is; a kereskedő sorsa: üzlete érdekében más országrész, más világrész tájain bujdokolni. Tavasztól őszig itt lehetsz, senkinek sem tünik az fel. Hol jártál? Kereskedni voltál?… De mi lesz ezzel a leánynyal?

… Ez nem az a könnyelmű teremtés, a kit ma vágyaidnak feláldozol, s ha holnapután meguntad, nagylelküen megjutalmazod, s ő keres magának másutt vigasztalást. Ennek az apja már mint öngyilkos halt meg. Ennek a szivével nem jó játszani.

… És hátha az az áldás, a mit a szerető párok várnak az égtől, rád nézve ott száll le, a hova nem hívtad! Mi lesz a nőből, mi lesz a családból, melyhez nincsen jogod, melynek nincsen joga tehozzád – emberi törvények szerint?

… Ez a leány nem közönséges lélek; nem játszhatol vele kényed szerint. Ez magának foglalja a lelkedet, s neked adja az egész lelkét; hogy felelsz meg róla? – Hogy hozod ki őt azon balsorsból, melybe beleviszed?

… Egy gyermekgyilkosnak, vagy egy öngyilkosnak kísértő rémét akarod-e megszerezni álmaid számára?

… És még egy akadályt hogy fogsz elhárítani az utadból: a megvetett vőlegényt? Az egy agyafúrt kalandor, a kinél egy bajjal több vagy kevesebb nem jön számba. Az téged képes lesz a világ végére is elüldözni. Az utadba fog állni, mikor életpályádon fölfelé törekszel. Az titkaidnak utána fog járni; az üldözni, az gyötörni, az fenyegetni fog egész életeden keresztül. Attól meg nem szabadulsz semmi áron, semmi áldozattal. Az hűségesebb lesz hozzád az üldözésben, mint a kit a templomban megeskettek veled, a szeretetben. Hogy menekülsz meg tőle? Vagy te ölöd meg, vagy ő öl meg téged. Szép atyafiság, a mi a vesztőhelynél végződik! És te, az arany ember, a kit mindenki tisztel, kitüntet, az erény és jótékonyság apostolának nevez, szerzesz magadnak egy olyan helyzetet, melyben a törvényszék előtt mint egy bűnvádi per részesének kell majd helyet foglalnod.

Timár izzadt homlokát törülgeté. A kalap lekivánkozott fejéről; jobban esett halántékainak, ha a tavaszi langy szellő lehizelgeté róluk a kínos verítéket.

Menteni próbálta magát a súlyos vádszózat alul.

… Hát nekem nem szabad az életnek örülnöm soha? Közel negyven éve, hogy egyebet nem teszek, mint korán kelek, későn fekszem, egész nap fáradok… miért? hogy másoknak nyugalmuk legyen, mikor lefekszenek, egyedül nekem ne legyen?

… Miért vagyok én saját házamban boldogtalan?

… Érdemetlen vagyok-e arra, hogy egy nő szeretni tudjon? Nem forró szerelmet hoztam-e én az elé, kit nőül vettem? Nem imádtam-e nőmet? Nem lettem-e kétségbeejtve hidegsége által? Nem szeret!

… Vagyonát vettem el? Nem igaz. Megmentettem azt számára. Ha gyámjának átadom akkor, mikor megtaláltam, most az is mind veszve van, s ő mehet koldulni. Most pedig minden az övé, a mi az övé volt. Hisz magamnak nem tartottam meg egyebet, mint a ruhát, mely testemet fedi. Hát mért volnék én tolvaj?!

… Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta, hogy legelőször meglátott.

… Boldog lesz-e, ha többé nem jövök el hozzá?

… Nem akkor ölöm-e meg, ha tőle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e őt öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?

… Itt, e világtól különvált szigeten, a hol nem uralkodnak a társadalmi törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ száműzött?

… És ez az ostoba ficzkó, a ki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem kell ennek egyéb, csak pénz; az pedig nekem van. Megfizetem, és eltünik előlem. Mit félek én ettől?

A tavaszi szellő végig suhogott az ifju jegenyefák sudarai között.

A kanyargó ösvény mellett egy rőzsekötegekből összeállított kunyhó állt, melynek nyilását a keresztül omló szederindák takarták.

Timár megtörülte homlokát s föltette fejére a kalapját.

Békítő nemtője megszólalt újra:

… Igaz, hogy most semmi örömed nincsen a földön. Rideg, sivár az életed. – Hanem nyugodt. – Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt gondolod: «ime, egy örömtelen nap elmult», de utána gondolod: «csendes nap volt». – «Nem vétettem senkinek.» Odaadod-e e nyugalmat cserébe álmatlan örömekért?

Az ellenmondás nemtője visszafelelt:

… De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki látta azt a két angyalt, a kiknek egyike az Isten jobbján ül s jegyzi azoknak a neveit, a kik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig balfelől irja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek és el merték fogadni a boldogságot?

Két lövés dördült el a közelből s két golyó süvöltött el Mihály feje fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely olyan, mint a közeledő darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejéről a kalap, két golyótól átfúrva, repült le a bokrok közé.

Mind a két lövés a rozzant kunyhóból jött.

Az első pillanatban az ijedtség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira. Egész teste végig borzadt; hanem a következő perczben felváltotta a rémületet a kitörő düh: lekapta fegyverét válláról, felrántotta sárkányait s bőszülten rohant a kunyhónak, melyből még szűrődött ki a lövés füstje.

Egy reszkető ember állt fegyverének csöve előtt: Krisztyán Tódor. A kilőtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá feje elé s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.

– Te vagy az? rivalt rá Mihály: te!

– Kegyelem! rebegé az ember, elejtve kezéből a fegyvert s mind két kezét könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverődtek, lábai alig akarták tartani, arcza halálsápadt volt és szemeinek nem volt már fénye; félholt volt.

Timár magához tért. Elmult idegeiről a rémület is, a düh is. Leereszté fegyverét.

– Jöjj közelebb! mondá nyugodtan az orgyilkosnak.

– Nem merek, rebegé az, a kunyhó rőzsekötegeihez lapulva. Ön megöl engem.

– Ne félj, nem öllek meg! Azzal kilőtte fegyverét a levegőbe. Most már én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.

Tódor elővánszorgott a kunyhóból.

– Te engem meg akartál ölni! mondá neki Mihály. Szerencsétlen ember! Én szánlak.

A fiatal gonosztevő nem mert rá fölnézni.

– Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy s már gyilkos akartál lenni. Nem sikerült. Fordulj vissza. – Te nem születtél rossz embernek: azzá mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép tehetségeid vannak, a miket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen. Kezdj másikat. Akarod-e, hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, a hol tehetségeid által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem azt. Kezet reá!

A gyilkos térdre esett az előtt, kit meg akart gyilkolni s a felé nyujtott kezet két kézzel ragadá meg és csókjaival halmozá el, hevesen zokogva.

– Oh! uram, ön az első ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan kutyát, kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva, hizelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más, csak a ki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos, undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell minden ismerős arcztól. És ön kezét nyujtja nekem; ön, a kire napok óta leskelődöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól. Engedjen lábainál térdelnem és úgy hallgatnom parancsait.

– Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfiköny gyanus előttem.

– Igaza van! szólt Krisztyán Tódor. Különösen az én könyem. Hisz én hires komédiás vagyok, a kinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom fojtani.

– Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi prédikácziót tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyről fogok beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseiről s braziliai útról beszélt.

– Uram, abból egy szó sem igaz.

– Tudom. Önnek nincsenek azzal összeköttetései.

– Voltak, de megszakadtak.

– Elszökött ön, vagy elkergették?

– Az előbbi.

– Rábizott pénzzel?

– Három-négyszáz forinttal.

– Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.

– Náluk maradni nem akarok.

– És a braziliai út?

– Egy szó sem igaz belőle; onnan nem hoznak ide hajóépítéshez fákat.

– Kivált olyanokat, a miket ön előszámlált; azok között orvosi és festőfák is vannak.

Tódor elmosolyodott.

– Igaz. Én csak egy mészégetőnek akartam eladni a senki szigetéről a fákat, hogy pénzt kapjak. Terézia kitalálta gondolatomat.

– Tehát nem Noémi kedvéért jött ön a szigetre?

– Oh! Hiszen minden országban van már egy feleségem.

– Hm! Én tudok egy igen jó állomást az ön számára Braziliában. Ügynökség egy keletkező vállalatnál, melyhez szükséges a magyar, német, olasz, angol, franczia és spanyol nyelvek ismerete.

– Azokon én mind irok és beszélek.

– Tudom. És görögül és törökül és lengyel oroszul. Ön lángeszű ember. Hát én önnek megszerzem azt az állomást, a hol tehetségeit meg fogják jutalmazni. Az ügynökség, melyet önnek említék, jár három ezer dollár rendes fizetéssel és esetleges százalékkal a nyereményből. Öntől függ, hogy az mentül több legyen.

Krisztyán Tódor elámult e szókra. De már annyira hozzá volt szokva a komédiajátszáshoz, hogy mikor igazán meglepte a hálaérzet, azt nem birta kifejezni; félt, hogy azt is komédiának veszik!

– Uram! Nem tréfa ez, a mit ön mond?

– Semmi okom sincs rá, hogy itt és most önnel tréfáljak. Ön meg akart engem ölni, nekem biztosítanom kell az életemet. Meg nem ölhetem önt, mert azt nem veszi a lelkem magára. Jó embert kell önből csinálnom. Ez az önvédelmem. Ha ön boldog ember lesz, én is nyugodtan járhatok az erdőben. Már most ért ön engem. Hogy komolyan tettem önnek ez ajánlatot, azt bebizonyítom. Itt a tárczám. Vegye ön el. Benne találja az útiköltségét Triesztig és valószinűleg még annyi összeget, a mennyivel Scaramellit kárpótolhatja. Mire ön Triesztbe ér, már akkorra ott lesz az én levelem Scaramellinél s az majd tudatni fogja önnel további teendőit. S már most egyikünk jobbra, másikunk balra mehet.

Tódor kezében reszketett az átvett pénzes tárcza.

Mihály felvette átlőtt kalapját a földről.

– És most vegye ön ezt a két lövést úgy, a hogy önnek tetszik. Ha ezek egy orgyilkos lövései voltak, akkor önnek nagy okai vannak velem nem találkozni többé olyan helyen, a hol törvények uralkodnak; ha pedig egy sértett lovag lövései voltak, akkor tudnia kell önnek, hogy a legelső találkozásnál a lövés sora rajtam van…

Krisztyán Tódor felszakítá mellén ruháit két kezével s heves kitöréssel kiálta:

– Ide lőjjön ön, ha még egyszer szeme elé kerülök önnek! Lőjjön agyon mint egy veszett ebet! Azzal felkapta kilőtt pisztolyát a földről, s odaerőteté azt Mihály kezébe. Tulajdon pisztolyommal lőjjön főbe, ha még egyszer valahol útjában talál bárhol a világon. Ne is kérdezzen, ne is szóljon semmit, csak lőjjön agyon!

És nem hagyott békét addig, míg az el nem fogadta a pisztolyt s vadásztáskája zsebébe nem tette.

– Isten önnel! mondá neki Timár, s azzal otthagyta őt és odább ment.

Tódor ott állt egy ideig és utána nézett; aztán utána szaladt és megállítá.

– Uram! Még egy szóra. Ön engem új emberré teremtett. Engedje nekem, hogy ha önnek valaha levelet irok, e szóval kezdhessem! «Atyám!» – Borzalom és undorodás volt eddig előttem e szó; hadd legyen ezután gyönyörűség és bizalom. Atyám! Atyám!

Tódor megcsókolá Mihály kezét hevesen s azzal elrohant tőle, s a legelső bokornál, mely őt eltakarta előle, hogy nem láthatá többé, leveté magát arczczal a fűbe és sírt. Igazán sírt.

Szegény kis Noémi csak ott állt órahosszat az akáczfa alatt, a hol Mihálytól búcsút vett. Teréz a utána ment már, hogy fölkeresse, aztán ő is leült leánya mellé a fűbe s elővette kötését, hogy dolgozzék valamit.

Egyszer Noémi felriadt.

– Hallottad, anyám?… Két lövés a tulsó parton.

Hallgatóztak. Nagy csend volt a rekkenő melegben.

– Most ujra két lövés! Anyám, mi volt ez?

Teréza megnyugtatólag biztatá:

– Vadászok lövöldöznek odaát, gyermekem.

De Noémi sápadt lett, mint az akáczvirágok ott feje fölött, s kezeit nyugtalan szivére szorítva, rebegé:

– Oh nem! oh nem! Ő nem fog visszatérni soha.

És aztán olyan nagyon fájt a szivének, hogy mért nem mondta neki azt a rövid kis szócskát: «te!» mikor olyan nagyon kérte?

– Fabula uram! mondá Timár hűséges sáfárjának, az idén nem viszik fel a buzát se Győrbe, se Komáromba.

– Hát mit csinálunk vele?

– Megőröltetjük itt helyben lisztnek. Van két patakmalom az uradalomban; ehhez kibérlünk még harmincz dunai malmot, azok meggyőzik a dolgot.

– De iszonyú nagy lisztes bolt kell ahhoz, a hol annyi lisztet eladjunk.

– Az is meglesz. Kis hajókra fogjuk rakni a terhet zsákokban, azokat felvontatjuk Károlyvárig. Ott ökrös szekerekre rakjuk s elszállítjuk Triesztbe. Triesztben készen áll a hajóm, mely a lisztet tonnákra rakva elviszi Braziliába.

– Braziliába? kiálta felijedten Fabula. De már oda nem megyek.

– Nem is szándékozom odaküldeni Fabula uramat: oda más ember fog menni. Ön csak azt hajtja végre, a mi Triesztig tart; az őrletést és a szállítást. A kasznároknak, molnároknak még ma kiadom a rendeletet s ön távollétemben úgy fog intézkedni, mint ha én magam volnék jelen.

– Köszönöm alássan! mondta Fabula uram s nagyon lógott a feje, mikor Levetinczy úr irodájából eltávozott.

«Ez most megint valami óriási nagy bolondság lesz! mondogatá magában, de úgy, hogy más is meghallhatta. Braziliába lisztet küldeni Magyarországból. Hiszen tudom én, hogy mi az a Brazilia? Tiszteletes Ónodi uram alatt tanultam én geografiát. Brazilia fővárosa Rio-Janeiro. Onnan hozzák a gyapotot meg a dohányt, a czukrot meg a kávét; ott vannak a leghiresebb gyémántbányák. Lakosai indusok, portugallok, hollandusok, anglusok és németek. Most tessék ennyi furfangos nép közé még egy magyarnak is elegyedni. És még hozzá lisztet vinni oda! Egy olyan országba, a hol erdőszámra teremnek az olyan fák, a miket csak ki kell vágni s belseje tele van kész liszttel meg darával. A másik erdőben meg már a kész kenyerek függnek a fákon, csak le kell szedni az érett czipókat az ágról és megsütni. S ilyen országba lisztet küldeni a tengeren keresztül! Először is: mind megdohosodik, mire odaér. Másodszor: nem veszi azt ott meg senki. Harmadszor: soha se látja az a pénzét, a kinek Braziliából kell azt megkapni! Nem megy oda se fiskális, se viczispán. Egy szóval ez most megint valami hallatlan bolondság Levetinczy uramtól, hanem azért meglássa mindenki, ez is valami csodálatos jóra fog fordulni, mint minden bolondság, a mihez Levetinczy uram eddig hozzá fogott s az a lisztes hajó aranyporral megterhelve fog visszatérni Braziliából. Hanem azért mégis csak nagy bolondság biz az!…

Tökéletes igaza volt Fabula uramnak. Timár maga is körülbelül egy véleményen volt vele.

Ő ezzel a szállítmánynyal mintegy százezer forint áru vagyont koczkáztat.

Nem új ötlet ez nála. Rég küzdött ő azzal a vágygyal, hogy miért ne lehetne egy magyar kereskedőnek valami nagyobb feladatot is választani, mint örökösen hajót vontatni, buzára alkudni, kedvezőbb alkalom esetén a magas miniszteriumok megbizásait elnyerni, országos kiadások csatornáját a maga telkére vezetni, potom árért kamarai jószágokat bérelni, s úgy mellékesen, nobel passióból, megszorult mágnás uraknak ötven perczentre pénzt kölcsönözgetni s ilyenformán egyik nyomorult milliócskát a másik után, koldusmódra, összekapargatni? Hát ha egy merészebb, nagyobb, szabadabb pálya is volna egy magyar kereskedőre nézve e kisszerű kalmárkodásnál? Hát ha lehetne valami hazai nevezetes áruczikknek, a miben iparunk kiállja a versenyt, piaczot nyitni a világkereskedelem nagy bazárjában?

Ez a külkereskedés már régi terve volt. Előre tökéletesítteté műmalmait, s építtetett Triesztben egy kereskedelmi hajót. De a gyors elhatározásnak mégis csak Noémi volt az oka. Arra, hogy rögtön hozzákezdjen a tervéhez, Krisztyán Tódorrali találkozása dönté el határozatát.

A lisztkivitel mellékes volt már; fődolog volt az, hogy Timár az egész földtekét tegye maga és ez ember közé.

A kik látták, hogy heteken át micsoda sietséges munkát végeztet Timár, hogy utazott egyik malomtól a másikig, onnan megint a hajóihoz, hogy sietteté azokat, a mint meg voltak terhelve, rögtön a továbbmenetelre, hogy ügyelt fel saját maga minden szállítmányra, azt mondák: ez aztán a mintaképe egy kereskedőnek! Milyen gazdag úr! Vannak igazgatói, ügynökei, biztosai, sáfárai, felügyelői, ispánjai, és mégis ő mindenütt maga lát a dologhoz, mint a legközönségesebb vállalkozó. Ez érti aztán a kereskedést!

(Tudták volna csak, hogy miben kereskedik!)

Három hét telt bele, hogy az első hajó, tonnára vert magyar liszttel megrakodva, készen állt a trieszti kikötőben, horgonyait felszedni. A hajó neve volt «Pannonia».

Szép három árboczos galliote volt. Még Fabula uram is magasztalta, mert ő ott volt a hajórakodásnál.

De Timár nem látta azt a hajót. Még csak el sem ment Triesztbe, hogy megnézze a hajóját, mikor az útnak indul. E nehány hét alatt folyvást Pancsován vagy Levetinczen tartózkodott. Az egész vállalat a Scaramelli-czég neve alatt indúlt meg. Timárnak oka volt saját nevét nem kötni hozzá.

Csak levélben értekezett a megbízott Scaramelli-czéggel.

Egy napon aztán levelet kapott Krisztyán Tódortól, melynek fölbontásakor legelőször is az lepte meg, hogy a levélben pénz van. Egy százas bankjegy. Az irott tartalom pedig ez volt:

«Atyám!

«Midőn ön e levelemet olvassa, én már a magas tengeren vagyok, a gyönyörű «Pannonia» födözetén, mint a Scaramelli-ház braziliai ügynöke. Hálás köszönetemet küldöm önnek szíves ajánlatáért. A bankárház két havi fizetésemet előre kiadta. Ebből én száz forintot küldök önnek azon szíves kéréssel: legyen szíves ez összeget a pancsovai vendéglősnek a «fehér hajó»-hoz átadni. E szegény becsületes embernek ottjártomban adósa maradtam ezzel, most köszönettel megfizetem. Az ég áldja meg önt, a miért hozzám ilyen jó volt!»

Timár könnyebbülten lélekzett fel. Ez az ember megjavult. Visszaemlékezik régi adósságaira, s azokat megtakarított pénzéből fizeti.

Milyen jó érzés egy elveszett embert megszabadíthatni!

Megmenteni az ellenséget, ki életedre tört. Visszaadni őt az életnek, a világnak, a becsületnek. Egy világcsalóból becsületes embert alakítani át, a sárba esett gyöngyszemet megtisztítani. – Az őskeresztyének korszakába illő erény ez. Nemes lélek vagy!

Csak az a vádló szó odabenn mást ne mondana:

«Gyilkos vagy!»

«Nem annak örülsz te most, hogy egy embert megszabadítottál, hanem hogy egy embertől megszabadultál! És ha annak fogod hírét venni, hogy hajódat az oceánon előfogta egy tavaszutói tornado és pozdorjává törve, lisztestől, emberestől a tenger fenekére sülyesztette, annak fognál még csak szörnyen örülni. Nem gondolsz te most a lisztiparra, nem a nyereségre és veszteségre, hanem arra gondolsz, hogy ott a La-Plata és az Amazon folyók mocsáraiból minden nyáron elővánszorog a rettenetes pusztító rém, a sárgaláz, mely mint a tigris leskelődik az ujon érkező idegenre; száz közül hatvan áldozatul esik neki. Hát ha ez is közöttük lesz?»

«Gyilkos vagy!»

«Vagy még inkább megtörténhetik az vele, hogy a könnyelmű, heves vérű ember, abban az országban, a hol a szenvedélyek oly uralkodók, a játékbarlangoknak s a kreol-nők szép szemeinek áldozatául esik, meglopja, elvesztegeti a rábízott sok pénzt, bűnös lesz, szökni fog s akkor is meg van halva rád nézve, meg az egész ismeretes világra nézve. Ez az, a minek te előre örülsz!»

«Gyilkos vagy!»

Timár olyan örömet érzett, mint a kinek sikerült valakit megölni. Önvádaktól, távol aggodalmaktól izgatóan nyugtalanított örömet.

Attól a naptól fogva mintha kicserélték volna Timárt; alig lehetett ráismerni.

A máskor oly higgadt kedélyü ember minden tettében elárult valami nem szokott nyugtalanságot; egymással ellenkező rendeleteket adott ki s elfeledte egy óra mulva, a mit rendelt; ha valahová elindult, fele útról visszatért; majd kerülni kezdte az üzletét s úgy tett, mint a ki nem törődik semmi nagy dologgal; máskor megint oly ingerült volt, hogy mindenkibe beleveszett a legcsekélyebb mulasztásért.

Sokszor látták őt a Dunaparton félnapon át fejét lecsüggesztve sétálni, mint mikor valaki az őrüléshez közelít s azon kezdi, hogy házától elfut. Máskor meg egész nap bezárkózott szobájába, s nem eresztett magához senkit.

Levelei pedig, a miket az ország minden részéből küldöztek utána, ott hevertek halommal az asztalán – felbontatlanul.

Az okos ember nem tudott egyébről gondolkozni, mint arról az aranyhaju leányról, a kit ott látott a szigetparton utóljára, karját egy fatörzsre támasztva s fejét karjára csüggesztve.

Egyik nap azt határozta el, hogy visszamegy hozzá; a másik nap megint azt, hogy el fogja őt felejteni örökre.

Babonás kezdett lenni. Jeleket várt az égtől, az álomlátástól, a mik elhatározzák, mit tegyen? – Oh az álomlátások mindig azt az alakot hozzák eléje: boldogan és szenvedve, átadva és elveszítve; azoktól csak még őrültebb lett. Az égből pedig nem jött semmi jel számára.

Egy napon aztán rávette magát, hogy megtér okos embernek, dolgai, üzletei után lát, majd azok lecsillapítják lelke háborgását.

Odaült levelei halmazához s elkezdte azokat egyenként felbontogatni.

Az lett belőle, hogy mire végigolvasott egyet, elfelejtette, hogy mi volt az elején?

Mindig csak azokból a kék szemekből akarta olvasni, hogy mi van azokba irva?

Egyszer aztán nagyot dobbant a szive, mikor egy levél akadt a kezébe, mely sulyosabb volt a többinél. Annak a czímiratán megismerte a kéz irását.

Az Timéa irása volt…

Valami józan hidegség futott át erein.

Ez az égből jött jeladás!

Ez a levél eldönti lelke harczát.

Timéa ir, az angyali jóságú teremtés, a tiszta hű nő. Egyetlen gyöngéd szava úgy fog hatni a férfi kedélyére, mint az ébresztő szózat a mámorálomban alvóra. Ez ismerős vonások eléje fogják idézni a tündöklő martyrarczot, s megtérítik őt újra.

Valami sulyos van a levélben. Az valami gyöngéd meglepetés lesz, valami emlék? Igen, igen! Holnap lesz a férj születésnapja. Oh! ez kedves levél, kedves emlék fog lenni.

Mihály gyöngéden nyitá fel a borítékot, felvágta a pecsétet rajta.

Legelőször is az lepte meg, hogy iróasztala kulcsa hullott ki belőle. Ez volt az a sulyos tárgy benne.

A levélben pedig ez volt:

«Kedves uram!»

«Ön iróasztala fiókjában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék miatta, utána küldöm. Isten áldja önt!

Timéa».

Semmi egyéb.

Timár ezt a kulcsot akkor feledte iróasztala fiókjában, mikor éjjel titokban hazatért s Athalie szavai úgy megzavarták agyát.

Tehát semmi egyéb, csak ez a kulcs! Semmi más hozzá, csak e nehány hideg szó!

Timár lehangoltan tette maga elé a levelet.

Most egyszerre valami rémületes eszme villant az agyán keresztül.

Ha Timéa ott találta iróasztala fiókjában azt a kulcsot, akkor meglehet, hogy kutatott is a fiókban. A nők kiváncsiak s szokták ezt tenni!… És ha kutatott, akkor talált ott valamit, a mit ismernie kell… Mikor Timár Ali Csorbadzsi kincseit értékesíté, oly előrevigyázó volt, hogy egyes műremekeket nem bocsátott áruba, a mik ha a piaczra kerülnek, nyomra vezethetnek. Leginkább a gyémántokat adta el foglalat nélkül. Volt a kincsek közt egy gyémántokkal kirakott medaillon, a mi egy miniaturképet rejtett magában. E kép egy fiatal hölgy arcza volt, kinek vonásai feltünően hasonlítottak Timéa vonásaihoz. Ez bizonyosan az ő anyja, ki görög nő volt. Ha Timéa e medaillont megtalálta férje fiókjában, akkor megtudott mindent. Megismerte anyja arczképét; abból megtudta, hogy ez ékszer az apjáé volt; arról rájött, hogy apja kincsei Timár kezébe kerültek, s arról aztán az egész történetet legombolyíthatá: hogy lett Timár gazdag emberré, s hogy vette meg Timéát saját kincsei árán.

Ha kiváncsi volt Timéa, akkor mindent tud, s akkor megveti férjét.

S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs elküldése? Nem azt akarta-e a nő ez által tudatni férjével: «ismerlek».

Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e, vagy lefelé a lejtőn? – Lefelé!

Mindegy már. Azt hitte, a nő előtt már le van álczázva. Ott többé az «arany embert» játszani nem lehet. A nagylelküt, a bőkezüt, a jóltevőt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda?

Most már lehet rohanni lefelé.

Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre.

De még sem úgy akart elvonulni, mint vert fél.

Levelet írt Timéának, melyben fölkérte őt, hogy minden levelét, mely hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át, bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja s a hol intézkednie kell, rendelkezzék tejhatalommal férje nevében: utalványozzon, vegyen át, és adjon ki pénzeket saját belátása szerint; egyúttal visszaküldte neki iróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat, szerződéseket kell keresni, kéznél legyen az.

Ez volt a tromf.

Mikor azt érezte, hogy titkához közeljárnak, sietett egészen rávezetni a titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát.

Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy hosszú időre el fog utazni, de azt nem, hogy hová? Minden őt érdeklő levelet intézzenek Komáromba a nejéhez.

Levetinczről késő délután indult el egy fogadott parasztszekéren. Azt akarta, hogy nyomát veszítsék, azért nem utazott saját lovain.

Még nehány nap előtt babonás volt; az égtől, az elemektől várt titkos jeleket, a mik megtérítsék. Most már azokra sem ügyelt; el volt határozva, hogy a szigetre átmegy.

Pedig az égi jelek, az elementumok nagyon is siettek őt baljóslataikkal visszariasztani, sőt erőhatalommal megakadályozni.

Estefelé, a mint a Dunapart hosszú jegenyecsalitja már látható volt, egyszerre valami fakóvörös felhőfolt támad az égen s jön sebesen gomolyogva errefelé. – A fuvaros bunyevácz eleintén csak imádkozik nagyokat sóhajtva; de a mint közeledik a füstfellegforma, káromkodásra fordítja az áhitatos szót.

«A galambóczi szunyogok jőnek!»

Azok az ördög teremtményei, a miknek száma trillio, a mik ott laknak a galambóczi sziklák oduiban; egyszer-egyszer fölkerekednek, felhőszámra lecsapnak a sikságra, s jaj akkor minden baromnak, melyet a szabadban találnak.

A szunyogfelhő elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett utazni! az apró fulánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe, szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak fékezhetők többé, bőszülten fordultak vissza a szekérrel s vágtattak feltartóztathatlanul északnyugot felé. Timár koczkáztatta a szekérből kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a lovak a szekérrel elfutottak a világba.

Ha adott volna valamit az előjelekre, ez már elég ok lett volna arra, hogy visszaforduljon maga is.

De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, a melyre az ember nem kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta, Timéa arra taszította előre. Az indulat éjsarka s az akarat délsarka vitte most már előre.

Hogy lemaradt szekeréről, megindult gyalog a dunaparti jegenyés felé. Pedig fegyvere is ottmaradt a szekéren, ő puszta kézzel menekült meg róla. Egy vastag füzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a fegyvere. Azzal el kezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán eltévedt. Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbbé talált ki a bozótból, utoljára rábukkant egy rőzsekunyhóra s elhatározta, hogy ott megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverő rőzsekévéből, szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérről leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elővette s a parázsnál kenyeret, szalonnát pirított.

Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a duplapisztolyt, a melylyel Tódor reá lőtt a kunyhóból. Talán épen ez a kunyhó volt az. Az bizony meglehet.

Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lőporszaruját is a kocsin hagyta. Hanem arra mégis szolgált neki a pisztoly, hogy fatalismusában megerősítse. A kire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami dolgának lenni a világban.

Erre a bíztatásra nagy szüksége is volt, mert a mint az éj leszállt, elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a közelben. Timár láthatá zöldfényű szemeiket villogni a sürű berek körül. Egy-egy vén ordas a kunyhó hátáig lopózkodott, s ott ordítá el magát rémségesen.

Timárnak egész éjjel nem volt szabad a tüzet el hagyni aludni. Ez tartá csak a fenevadakat vissza.

Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés hangjai riaszták, a minőkkel a kigyók fogadják az embert, s lomha tömegek mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknős békára lépett.

Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rőzsekaró tüzes végével képzelmes ábrákat rajzolt a levegőbe. Talán saját gondolatainak tüzhieroglyphjai voltak azok.

Milyen szomorú éj! A kinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye otthon; fiatal szép nő a háznál, a kit feleségének nevezhet; aztán most egy dohos, gombabenőtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok vonítnak körülötte s feje fölött a rőzsében lomhán csuszik végig a vízi kigyó. Pedig ez a nap születése napja.

Kedélyes családi ünnepély ez – itten.

És akarja, hogy így legyen; most már akarja.

Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt szokva, hogy minden este magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, a min küzdelmes életében annyiszor keresztül ment, az volt a menedék, hogy imádkozott. Hitt az Istenben, és a mihez kezdett, az sikerült.

És ezen félelmes estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni Istennel. «Ne láss meg, hol járok!»

Ezen a születésnapján túl nem tudott imádkozni többé. Daczolt a sorssal.

Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behuzódtak berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett éjjeli tanyájáról s nem sokára rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Dunapartra vezetett.

Itt várt azután reá az új rémület.

A Duna szertelenül meg volt áradva.

A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamős sárga iszapos hullámai nádgyökérrel, elsodort füzfákkal voltak tele; a halászkunyhó, melyet Timár keresett, máskor magas dombtetőn állt, most a küszöbéig ért a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén füzfa törzséhez volt kötve.

A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet. A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok.

Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erőhatalmával.

Senki sem jár ilyenkor a folyón.

Itt a csodaszerű intés, – vissza kell innen fordulni.

«Nem többé!» mondá Timár. «Elindultam, oda megyek.»

A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson evezőihez és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve.

Azután beleült a csónakjába; zsebkendőivel hozzákötözte a lábszárát a kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét s betaszította azt egy lökéssel a hullám közé.

Akkor aztán elkapta az ár és vitte magával.

A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szakgatott ki gyökereikből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg daczolt vele.

Egymaga evezett két evezővel, az volt egyúttal a kormány. A sebesen rohanó ár tánczoltatta ladikját, mint egy dióhéjat, az ellenkező szél is azt akarta, hogy visszakergesse a partra, a honnan elindult. De már nem engedett sem szélnek, sem hullámnak.

Fövegét ledobta lábaihoz, izzadtságtól csapzott haját lobogtatta a szél, a csónakja orrán átcsapó hullám hideg zuhanynyal csapkodta arczát, de az sem hűtötte le. Melege volt attól a gondolattól, hogy talán Noémi most veszélyben van a kis szigeten. Ez a gondolat nem engedte karjait kifáradni.

A Duna, a szél erőszakos két hatalom, hanem az emberi szenvedély és akarat még erősebb. Timár itt ismert magára. Mennyi akaraterő lakik szivében, milyen szívósság karjaiban. Emberfölötti munka volt, a mit végzett: ár ellenében eljutni az osztrovai sziget végcsucsáig.

Itt aztán pihenhetett.

Az Osztrovai szigetet egészen elborította az ár, a fák között foly a víz. Most már csáklyával könnyebb volt a csónakot előre hajtani a fák között. Magasra fel kellett hatolnia, hogy onnan azután vízmentében ereszkedve juthasson a «senki szigetére».

Mikor aztán kellő messzeségre felvontatta csónakját s azután kihatolt a sziget pagonyából, egy új, meglepő látvány állt előtte.

Máskor a senki szigete el volt takarva egy széles nádas által, s csak a fák koronái látszottak ki; most pedig a nádas nem volt sehol, s a sziget egész alakjában szabadon állt a Dunaág közepében. Az áradat a nádas felett hömpölygött, s a sziget fái usztak benne; csak a téveteg szikla és környéke zöldült ki egy folton.

Timár lázas türelmetlenséggel bocsátá az árnak csónakját. Minden evezőnyomás közelebb hozta hozzá a téveteg sziklát, melynek koronája égszinkék volt a virító levendulától, oldala aranyos a sarkantyúvirág felfutó lugosától.

S mentül közelebb látszott a szikla, annál türelmetlenebb volt a közelítő.

Már láthatta a gyümölcsöst, melynek fái derékig vízben álltak; de a rózsás kert szárazon maradt, a kecskék, juhok oda szorultak fel.

Most hallhatja Almira örvendő ugatását. A fekete állat kirohan a partra, ismét visszafut, megint előjön, beleveti magát a vízbe s eléje úszik a közeledőnek, onnan megint vissza.

Hát azt a rózsaszínű alakot látja-e Mihály ott egy virító jázminbokor aljában, ki egész a lábai alatt hömpölygő víz széléig jő?

Még egy evezőnyomás: a csónak partot ér. Mihály kiszökik belőle, a csónakot elviszi a hullám: nincs rá szükség többé, nem ügyel rá senki, hogy kivonja a partra. Ők csak egymást látják.

Köröskörül az ős paradicsom; gyümölcstermő fák, virágzó zöld, szelid állatok, körülzárva hullámkerítéssel, és abban – Ádám és Éva.

A leány remegve, sápadva áll a közelítő előtt, s midőn az odarohan eléje, midőn maga előtt látja, akkor egyszerre kitörő indulattal veti magát keblére, s önfeledő örömmel kiált:

– Visszajöttél! Te! Te! Te! És ajkai, midőn megnémulnak is, még akkor is mondják, hogy «te, te, te!»

Körül az ősparadicsom. Fejeikre a jázminbokor hullatja ezüst koronáját s a sárgarigók és fülemülék chorusa énekli a «goszpodi pomiluj»-t…

AZ ÉDES OTTHON.

A csónakot elragadta a hullám; – a szigetlakók ladikja, melyen ide jöttek, rég elkorhadt már, ujat nem szereztek: – a jövevénynek nem lehetett e szigetről eltávozni, míg a legelső gyümölcsvásárlók meg nem érkeznek; abba pedig hetek és hónapok fognak telni.

Boldog hetek, és boldog hónapok!

Számlálatlan napjai a panaszatlan örömnek.

A senki szigete Timárnak otthona lett. Ott talált magának munkát és nyugalmat.

Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrepedt vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán mikor este későn a vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről várták, szeretve fogadták.

Eleintén az asszonyok is segíteni akartak neki e fáradságos munkában, de Mihály gyöngéden elutasította őket: lássanak inkább a gazdaság után; a földturás férfinak való munka.

És mikor készen volt a csatornával, melyen át a szigeten rekedt mocsár vizét lebocsátotta, olyan büszkén nézett végig munkáján, mintha ez volna egyedüli és egyetlen műve egész életének, melyet jónak nevezhet, a melyre belső birája előtt hivatkozhatik. A csatorna megnyitásának napja ünnep volt a kis szigeten. Nekik nem voltak sátoros ünnepeik, ők nem számították a vasárnapokat; ünnep volt náluk az, mikor az Isten elhozta rájuk az ő örömeiket.

S a szigetlakók nagyon kevés beszédű emberek voltak. A mit szent Dávid százötven zsoltárban mondott el, azt náluk egy fohász fejezte ki, s a mi szerelemvallomást a költők versbe szedtek, azt ő náluk elmondta egy szembenézés. Megtanulták egymás arczáról leolvasni a gondolatokat, megtanulták egymás gondolatait követni, együtt eszmélni.

Mihály napról-napra jobban bámulta Noémit. Hűséges, háladatos kedély volt az, szeszély, követelés nélkül. Nem ismert bánatot, aggodalmat a jövendő miatt. Boldog volt és boldogított. S nem kérdezte tőle soha: «mi lesz belőlem, ha te elmégy? itthagysz-e vagy elviszesz magaddal? Áldás lesz-e rajtam azért, hogy téged szeretlek? Micsoda vallás papja az, a ki téged megáld? Enyém lehetsz-e? Nincs-e másnak joga hozzád? Mi vagy te odakinn a világban? Micsoda világ az, a miben te élsz?» Még arczáról, még szemeiből sem olvashatta ki e kétségeket soha; csupán csak azt az egyetlen örök kérdést: «szeretsz-e?»

Teréza asszony néha napján fölemlíté Timár előtt, hogy sok dolga mulhatik most; de Mihály megnyugtatá őt a felől: elvégzi azt mind Fabula János uram; s ha azután Teréza Noémira tekintett, ki szelidkék szemeivel, mint a napraforgó a napot, úgy kereste Timár arczát, akkor nagyot sóhajtott: «mennyire szereti őt!»

Timárnak nagy szüksége volt arra, hogy egész nap árkot ásson, czölöpöket verjen le, rőzseburkolatokat fonjon; a nehéz testi munka küzdött lelke még nehezebb munkájával.

Mi történik ez alatt odakinn a világban?

Harmincz hajója uszik a Dunán, egy gályája a tengeren, egész gazdasága, milliókra menő vagyona egy asszony kezében.

S ha most ez asszony könnyelmű szeszélyében ezt az egész vagyont szélnek szórja, szétzilálja, csapodár kedvtelésben férjét, házát tönkre juttatja, fog-e valakinek a férj szemrehányást tehetni értte? Nem így következett-e?

Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon? Két helyen élt a lelke, kétfelé volt szakítva: ott vagyona, becsülete, világi állása, itt szerelme tartóztatta le.

Hiszen mehetett volna innen. A Duna nem tenger, ő jó uszó volt, akármikor átuszhatott volna a tulsó partra s senki sem mondta volna neki itten, hogy ne menjen el; hiszen tudták, hogy dolga van odakinn a világban; de mikor aztán Noémival találkozott, akkor megint elfelejtett mindent, a mi köröskörül van a világon, akkor csak szeretett, csak boldog volt, elveszett mámorában. «Oh! ne szeress olyan nagyon!» sugá a leány.

S így telt el nap nap után.

A gyümölcstermő időszak is eljött, a sziget fáinak galyait földig huzta az édes teher. Gyönyörűség azt mindennap nézni. A gyümölcsöt, mely fejlődik. Mindennap előbbre halad. Körték, almák családi jelszineiket kezdik fölvenni; a zöld szín bőrfakóra barnul, vagy sárga és piros sávokat vesz föl; a barna alapszín napos oldalán bibor szinezetet kap, az aranyszínbe karminpettyek, a karmazsinpirosba zöld pontocskák vegyülnek; és minden gyümölcs úgy mosolyog az emberre, mint egy nevető gyermekarcz.

Timár segített a nőknek gyümölcsöt szedni. Nagy kosarak teltek meg az istenadta drágasággal. Ő számlálta darabonkint, a miket a kosarakba rakott: hány száz, hány ezer darab? Mennyi kincs! Igazi arany!

Egy délután aztán, mikor a telt kosarat segítette Noéminek a tanyára vinni, idegen embereket látott a kunyhó előtt. A gyümölcskufárok érkeztek meg.

Hónapok óta az első emberarczok, mik a külvilágból hirt mondani jöttek.

Épen a gyümölcs felett alkudtak Teréza asszonynyal.

A szokott cserekereskedés volt az.

Teréza asszony szokás szerint buzát akart kapni a gyümölcsért; hanem a kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak adni cserébe, mint más évben. Azt mondták, megdrágult a buza nagyon. Komáromi kereskedők nagyon vásárolják, felverték az árát; mind lisztet őrletnek belőle, úgy viszik a tengerre.

Ezt persze Teréza nem akarta elhinni; ez csak olyan kufárbeszéd.

Hanem Timár annál jobban figyelt rá. Ez az ő ötlete volt. Vajjon mi következett belőle annyi ismeretlen idő óta?

Most már nem volt nyugta; az üzlet, a birtok gondolatai háborgatni kezdték. Olyan volt neki ez a tudósítás, mint a nyugalomra tért katonának a trombitaszó: visszavágyik a harczmezőre még szeretője karjai közül is.

A szigetlakók természetesnek találták, hogy Mihály elkészüljön már a szigetről. Hiszen hivatala hívja. Hiszen vissza fog jőni jövő tavaszszal ismét. Noémi csak arra kérte, hogy azokat a ruhákat, a miket ő maga szőtt, maga varrt Mihály számára, s a miket Mihály e szigeten viselt, ha innen elmegy, el ne dobja.

– Ereklyének fogom őket tartogatni.

– Aztán a szegény Noémira néha visszaemlékezzék.

Erre nem tudott neki szavakkal felelni.

Megvesztegette a gyümölcskufárokat, hogy maradjanak ott még egy napig.

Ezen a napon egyebet sem tett, mint Noémival karöltve bejárta a sziget minden boldog csalitját, mely tündérörömeinek tanuja volt; itt egy falevelet, ott egy virágszirmot tett el emlékül; falevélre, virágsziromra egész tündérregék voltak írva, miket csak két ember tudott elolvasni.

– Fogsz-e szeretni, ha soká nem látsz?

Az az utolsó nap olyan gyorsan elmult! A dereglyések este akartak elindulni, hogy hüssel utazhassanak odább. Mihálynak bucsuzni kellett.

Noémi okos volt; nem sírt. Hiszen tudta, hogy Mihály visszajő. Inkább arra volt gondja, hogy eleséget készítsen számára az utra s azzal utitáskáját megrakja.

– Éjszaka lesz, mire a tulsó partra átérsz, mondá Mihálynak gyöngéd aggodalommal. Nincs fegyvered?

– Nincs. Nem bánt engem senki.

– De igen: itt egy pisztoly van táskádban, mondá Noémi, s kiváncsian elővonta a fegyvert.

És akkor elsápadt.

Ráismert Tódor pisztolyára, a mit az ittjártában gyakran fitogtatott előtte, azzal fenyegetve Almirát, hogy meglövi.

– Ez az ő fegyvere!

Timár megdöbbent ez arczkifejezéstől.

– Mikor innen elmentél, szólt a leány heveskedve, ő rád lesett a tulparton s rád lőtt e fegyverrel.

– Hogy hiszed azt?

– Hallottam a két lövést s utána a te lövéseidet. Úgy van, ezt tőle vetted el!

Timár elbámult. Hogy a kik szeretnek, a láthatatlant is meglátják! Nem tudta tagadni.

– Megölted őt? kérdé a leány.

– Nem.

– Hát hová tetted?

– Ne félj tőle többé. Ő Braziliába ment. Az egész földteke van közöttünk.

– Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk! kiálta indulatosan Noémi, megragadva Mihály kezét.

Mihály csodálkozva tekinte Noémi arczába.

– Te? Te? Ily gyilkos gondolattal; ki egy házi állatot nem tudsz megölni, ki egy pókot nem tudsz eltaposni, sem egy lepkét tűre szurni.

– De a ki téged el akar tőlem venni, azt meg tudnám ölni: ha ember, ha ördög, ha tündér!…

És aztán szenvedélyesen ölelé mind a két karjával magához a férfit. Az reszketett és hevült.

A CSALÁDI ÉKSZER.

A tulparton ismét fölkereste Mihály a halászkunyhót.

Két dologgal tele volt a feje; az egyik az a kép, a mi az est ködében szemei elől eltünt, a lombövezte szikla a Duna közepén s a karcsú alak a sziklatetőn, ki kendőjével búcsuköszöntést lobogtat utána, míg láthatja; a másik a képzeletalkotta kép, mi van odahaza a komáromi háznál? No hiszen ezt ráér kirajzolni hosszú utjában az Aldunától hazáig.

A mint az öreg halász meglátta Timárt, elkezdett sopánkodni (a halászok nem káromkodnak soha).

– Nézze uram, az árvíz alatt valami gaz tolvaj ellopta önnek a csónakját innen; még a kunyhót is feltörte s az evezőket is elrabolta. Oh! milyen nagy tolvajok vannak a világon.

Timárnak olyan jól esett, hogy valahára szemtől-szembe tolvajnak nevezik. Igaz az. S ha még csak csónakot lopott volna!

– De mindamellett is ne átkozzuk azt az embert! mondá a halásznak. Ki tudja, milyen nagy szüksége lehetett a csónakomra abban a veszedelemben? Majd szerezünk más csónakot. Most pedig jó öreg, üljünk bele a kend ladikjába s igyekezzünk az éjjel a révig eljutni.

A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idő nagyon korán volt még s Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen uton érkezett meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy szállítsa el Levetinczre. Az volt eszmejárása, hogy Levetinczen tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta történtekről (annyi időt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve új és meglepő, ha Komáromba hazajut.

Levetinczen volt egy emeletes uri lak, melynek egyik szárnyát az öreg tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt berendezve, annak egyik lépcsőzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e lépcsőn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául választott ki.

Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni, hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni.

Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti podgyásza nincsen. Vadásztáskájában semmi egyéb, mint az a csíkos vászon-öltöny, a mit Noémi varrt a számára; mert a mi öltözetben odaérkezett, az még a hűsebb időszaknak volt szánva, s az is tépett, kopott volt már; csizmái foltosak. Külsejét nehéz volna igazolnia.

Ha a vadaskerten s a külön lépcsőn keresztül irodájába juthat, melynek kulcsát magával hordá, ott majd hirtelen átöltözik, előveszi uti bőröndjét, s miután a látszatot előkészíté, mintha nagy utról érkezett volna, akkor fogja behivni a tiszttartót.

Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsőn feljutott irószobája ajtajáig.

Hanem a mint azt fel akarta nyitni a kulcscsal, megdöbbenve észlelé, hogy belülről a zárban már van egy másik kulcs.

Itt valaki van a szobában.

Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek sem szabad belépni. Ki az a vakmerő?

Hevesen nyitá fel az ajtót és betoppant a szobába.

És akkor rajta volt a sor, hogy megrémüljön.

Iróasztala előtt ült valaki, a kit nem gondolt itt találni.

Az Timéa volt.

A tulvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentőbb rá nézve, mint ez a szelíd alak, fehér arczával, nyugodt tekintetével, midőn jöttére felállt az iróasztal mellől s a tollat letette kezéből.

A nagy kereskedelmi mérlegkönyv állt előtte, abban dolgozott.

Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem, hogy titkos utja végén épen nejét találja legelőször; az öröm, hogy őt itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nő itt dolgozik!

Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midőn Mihályt belépni látta, azután eléje sietett s kezét nyujtá neki – szótlanul.

Ez a fehér arcz még mindig talány volt férje előtt; nem olvashatá ki belőle, tud-e mindent ez a nő? sejt-e valamit? vagy semmit sem? mi rejlik e hideg közöny mögött? az elhallgatott megvetés-e, vagy a feláldozott, eltemetett szerelem? vagy csak lymphatikus véralkat élő dermedtsége az? Ő sem tudott Timéának mit mondani.

A nő úgy tett, mintha észre sem venné Mihály öltözetének szakadozott voltát; a nők tudnak látni, a nélkül, hogy oda néznének.

– Örülök, hogy megjött ön már! szólt halkan Timéa. Mindennap vártam. A másik szobában találja öltözékeit. Azután majd kérem, jöjjön vissza. Addig én is készen leszek.

És azzal keresztbe fogta szájában a tollat.

Mihály megcsókolta Timéa kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta őt, hogy még az ajkát is csókolja meg.

Átment a másik szobába. Az öltözőszobája volt.

Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét, öltönydarabjait, fénymázos csizmáit, a hogy otthon. – Mivelhogy föl nem teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett sejtenie, hogy a nő mindennap így várta őt – és ki tudja, mióta?

De hogy jön ez a nő ide? De mit csinál ez itt?

Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka himzetekkel! Nem kitalálna-e azokból valamit egy asszony? A nők a himzésöltések hieroglyphjait tudják olvasni. El kell dugni azokat.

Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajjon nem fogja-e valaki megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak, megkérgesedtek?

Mikor készen volt s ismét átment irószobájába, már az ajtóban várta Timéa. Kezét karjába ölté s azt mondá neki:

– Menjünk reggelizni.

Az irószobából az öltözőn keresztül kellett az étkezőbe átmenni. Mihályra ott is meglepetés várt. A kerek asztal fel volt terítve, és azon három teriték. Kire vár ez mind?

Timéa csengetett, s arra a terem egyik ajtaján bejött a komorna, a másik ajtón pedig belépett Athalie.

Ezé volt a harmadik teriték.

Athalie arczán eltitkolhatatlan harag gyuladt ki, a mint Timárt meglátta.

– Ah! Levetinczy úr, mégis csak hazakerült ön valahára. Ez igazán szeretetreméltó ötlet öntől! Azt mondani a feleségének: «Itt a kulcsaim, a könyveim, asszony, vezesd helyettem az üzletet», s aztán öt hónapig még csak azt sem tudatni, hogy hol jár?

– Kérlek, Athalie! csitítá őt Timéa.

– Hiszen én nem azért veszekedem Levetinczy urral, hogy olyan soká távol volt. Az igen szeretetreméltó dolog egy férjtől. Azt más is megteszi, hogy az egyik elmegy Karlsbadba, a másik Emsbe s nem zavarja egymás mulatságát. De köszönjük mi az ilyen mulatságot! Tavasztól őszig itt ülni Levetinczen, a hol paraszton meg szunyogon kívül más élő állat nincsen; reggeltől estig molnárokkal, hajósokkal perlekedni; bezárkózni az irodába s nagy könyveket számokkal irni tele, a világ minden részébe leveleket küldözni, éjszaka késő éjfélig angol, spanyol nyelvtant magolni, hogy az angol, spanyol ügynökökkel tudjon az ember értekezni, ez uram, nem fiatal nőknek való mulatság!

– Athalie! szólt szigorúan Timéa.

Mihály némán ült le a terítékhez, melynél ismerős étszerei és szokott pohara voltak föltéve. – Itt őt mindennap várták. Itt az asztal mindennap meg volt számára terítve.

Alig várta, hogy a villásreggelinek vége legyen. Athalie nem szólt többet; de valahányszor rátekintett, mindannyiszor a legőszintébb neheztelést olvashatá ki szemeiből Timár.

Ez biztató előjel volt ránézve.

Mikor készen voltak az étkezéssel, akkor Timéa ismét felkérte Timárt, hogy menjen át vele az irodába. Mihály azon gondolkozott, hogy minő mesét gondoljon ki, ha azt fogja tőle kérdeni, hol utazott?

Egy olyan mesét, a milyet Krisztyán Tódor szokott közrebocsátani, nemde?

De Timéa egy szóval sem kérdezte azt.

Két széket huzott az iróasztalhoz s leülve férje mellé, a felnyitott üzletkönyvre tette kezét.

– Itt van uram, az ön üzletének állása azon idő óta, hogy ön annak vezetését rám bizta.

– S ön azt maga vezette?

– Én úgy értettem, hogy ön ezt kivánta tőlem. Megértettem önnek a leveléből, hogy ön egy nagyszerű új vállalatot indított meg: a magyar liszttel való kereskedést külföldre. Úgy láttam, hogy itt önnek nem csak a vagyona, de kereskedői hitele és becsülete is koczkára van téve; sőt e vállalat jó sikerétől egy nevezetes iparág felemelése is függ. Én nem értettem az üzlethez; hanem azt gondoltam, hogy itt minden tudománynál többet ér a hű felügyelés. Ezt tehát nem bizhattam másra. Rögtön lejöttem Levetinczre az ön levelének vétele után. A hogy ön meghagyta, magam vettem kezembe az üzlet vezetését. Tanulmányoztam a kereskedelmi könyveket, beletanultam a számadásokba. Ezeket, úgy hiszem, rendben fogja ön találni. A könyvek és a pénztár állapota pontosan összeegyeznek.

Mihály bámulva nézte ezt a nőt, ki a kezén megfordult milliókat oly hideg nyugalommal tudta rendeltetésük helyére juttatni, bevenni, ujra kiadni; a veszélyben forgó pénzt gyors kézzel megmenteni, és még többet is tudott annál!

– A szerencse kedvezett az idén, folytatá Timéa, s a mi nálam kellő tudományban hiányzott, azt helyrepótolta. A tiszta jövedelem ez öt hónap alatt ötszázezer forintra megy. Ez összeg nem hever; én azt az ön meghatalmazása szerint beruházásokra fordítottam.

Vajjon mi beruházások tudnak egy asszonynak eszébe jutni?

– Önnek az első kisérlete a Braziliába küldött liszttel tökéletesen sikerült. A magyarországi liszt egyszerre kedvencze lett a délamerikai piacznak. Ezt irják önnek a bizományosai Rio-Janeiróból, s mindannyian egyhangulag elismerik az ön főügynökének, Krisztyán Tódornak ügyességét és becsületességét.

Timár gondolá magában: hát már én akármi rosszat teszek, abból mind jó lesz, s akármi esztelenséget gondolok ki, abból mind bölcseség válik? Hol végződik ez egyszer?

– E tudósítások után én azt gondoltam, hogy ön ezt tenné. Meg kell ragadni a feltalált alkalmat, s el kell foglalni teljes erővel a megnyilt piaczot. Én rögtön több malmot béreltem ki, új hajókat szereztem, azokat megrakattam, s jelenleg fél millió forint ára lisztszállítmánya megy önnek Dél-Amerikába, a mivel minden versenyt le fog egyszerre szorítani.

Mihály elbámult. Ebben az asszonyban több merészség lakik, mint egy férfiban. Más asszony bezárta volna azt a megnyert pénzt, hogy el ne szökjék tőle, s ez meri folytatni a férje által megkezdett vállalatot, megtízszerezve.

– Én azt hittem, hogy ön is így cselekedett volna! szólt Timéa.

– Igen, igen, susogá Mihály.

– Különben az is igazolja intézkedésem helyességét, hogy a mint mi e vállalathoz nagyobb erővel hozzáfogtunk, azonnal egész serege a versenytársaknak tódult utánunk, s most nyakrafőre őrletik a lisztet, és tömik vele a tonnákat s jönnek utánunk mind Braziliába. Hanem azért ne legyen önnek aggodalma. Mi azokat mind meg fogjuk verni. Azok közül egyik sem érti a magyar liszt előnyének a titkát.

– Hogyan?

– Talán ha valamelyik megkérdezte volna a feleségétől, az megtudta volna neki mondani. Én ezt így találtam ki. Az amerikai gabnapiacz árjegyzékében sehol sem találok olyan nehézségű buzát mint a magyarországi, tehát nekünk itt a nehéz buzából kell készítenünk a lisztet, hogy az amerikait legyőzzük. Én a legnehezebb árut használtattam hozzá. Itteni versenytársaink pedig mind a legkönnyebbet használják; ezért ők csalódni fognak, és mi maradunk felül.

Mihály egyik bámulatból a másikba esett. Míg ő hónapokon át a paradicsom tiltott gyümölcseinek érését leste, azalatt ez a gyönge nő éjt-napot áldozott, hogy roppant üzletének terhével megküzdjön; foglalkozott a száraz, lélekfárasztó munkával, férje nevének új hírt, fényt, becsületet szerzett, vagyonát gyarapítá, magától minden élvet megtagadott; fiatal szép alakját elrejté a mocsárvidék gabonatermő pusztáiba; tűrt, fáradt, tanult; új nyelveket sajátított el, levelezett, alkudott, felügyelt; még annál is többet tett: az üzlet titkaiba mélyeszté női lelkét, melynek csak az élet örömeit kellene keresni és – most nem kérdezi a hazatérő férjtől: «hát te mit tettél azalatt?»

Mihály azzal a félelemmel csókolta meg Timéa kezét, a mivel egy kedves halottat csókolnak meg, a ki már másé, a földé, a ki már nem érzi a csókot.

Azalatt, míg ő a szigeten mámoros önfeledésben tölté a napokat, ha Timéára gondolt, azt képzelé: ő most keres magának mulatságot, utazhatik, tán fürdőre ment; pénz van kezében elég, azt teheti vele, a mit akar; most azután látta, hogy miből állt Timéának a mulatsága? Számlákat vezetni, irodában ülni, levelezni és két idegen nyelvet megtanulni nyelvmester nélkül; és mindezt a férjétől kapott utasítás lélekszerinti fölfogása következtében.

A nő egymásután értesíté őt a nagy kiterjedésű üzlet minden ágazatáról. Kiterjedt az a börzeüzletre, a földiparra, a szállítmányüzletre, a gyáriparra, a leszámítolásra, és ezeknek minden fejlődményeiről rendes és pontos számadást tárt a nő férje elé. Consol, rente, metallique papirok árapálya, bérlet, albérlet, felesföld, regale, dézsma és robot, nehéz áru, könnyű áru, usance buza, spediteur-költség, calo, manco, tara, hajóteher, tonnasúly, külföldi mértékek és pénznemek rettenetes tömkelegében olyan biztosan járt-kelt, mint a ki mindig azt tanulta. Gyakran pereket is kellett folytatnia, terhes szerződéseket kötnie, mik nagy tanulmányozást követeltek. Az mind a legrendesebben történt. Mikor végiggondolt ezen a munkán Timár, akkor meggyőződött róla, hogy ha ő neki magának kellett volna azt végeznie öt hónap alatt, reggeltől estig minden órája igénybe lett volna véve; mibe kerülhetett hát még ez a munka egy fiatal nőnek, a kinek még elébb mindent tanulnia kellett? Hisz annak nem lehetett arra ideje, hogy kinyugodhassa magát.

– De hisz az borzasztó munka, a mit ön helyettem végzett, Timéa.

– Igaz, hogy a kezdet nehezen ment, hanem azután belejöttem s nem volt terhemre. A munka jól esik.

Milyen szomorú szemrehányás. Egy fiatal nő, kinek a munka a vigasz.

Mihály magához vonta Timéa kezét. Arczát mély szomorúság árnyékozá. Szive olyan nehéz volt. Csak azt lehetne tudni, mit gondol most Timéa?

Az a fiókkulcs nem ment ki Timár fejéből.

Ha Timéa titkát fölfedezte, akkor mostani magaviselete férje iránt nem egyéb, mint egy rettenetes itélőszék, mely megmutatja a különbséget a vádló s a vádlott között.

– Hát Komáromban nem volt ön azóta? kérdé Timéától.

– Csupán egyszer, a midőn önnek a szerződését Scaramellivel kellett előkeresnem iróasztalából.

Timár a vért érzé zsibbadni ereiben.

Timéa arcza nem árult el semmit.

– Most vissza fogunk menni Komáromba, mondá Timár; a lisztüzlet rendben van; a lengő áru sorsáról be kell várnunk a tudósítást, s az nem jön meg a télnél hamarább.

– Jó lesz.

– Vagy talán jobb szeretne ön egy utazást tenni Schweizba, Olaszországba? Ahhoz ez az idő legkedvezőbb.

– Nem, Mihály; elég sokáig voltunk egymástól távol; most már maradjunk együtt.

Hanem egy kézszorítás sem magyarázta, hogy «minek maradjunk együtt?»

Mihálynak nem volt bátorsága egy hizelgő szót mondani Timéának. Még hazudni is!

Pedig mennyit kellett előtte hazudnia! Reggeltől estig. Még maga a hallgatás is hazugság volt tőle, mikor Timéával szemközt állt.

Az üzleti iratok áttekintése a késő ebéd idejéig tartott.

Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a nagytiszteletű esperes úr.

Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy a mint Levetinczy úr megérkezik, őt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét tehesse nála. Sietett a kastélyba az értesítés vétele után. Az érdemrendje is fel volt tűzve a mellére.

A mint belépett, azonnal rágyujtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek folyamában felmagasztalá Timárt, mint az egész környék jóltevőjét. Megtette őt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égből; elmondá, hogy ez a lisztüzlet, a mit ő ily nagyban megindított, nagyobbszerű vállalat mindennél, a mi valaha Európából kiindult. Éljen a lánglisztből keletkezett lángész!

Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt és sületlenségeket. Valami úgy csiklandá belül, hogy nevessen fel hangosan s mondja ezt a felköszöntő úrnak: «Hahaha! hiszen nem azért jöttem én erre az ötletre, hogy titeket boldoggá tegyelek, hanem hogy egy ostoba ficzkót eltávolítsak egy szép kis leány mellől, s ha e bolondságból valami okos dolog lett, ez ennek az asszonynak az érdeme itt mellettem. Nevessünk egy nagyot!»

Az ebéd fölött aztán megjött a jó kedv. Az esperes úr és a tiszttartó egyformán szerette a jó bort. Az esperes úr kalugyer volt, özvegy pópa, hanem azért szerette a szépet s nem volt fukar a bókokban Timéa és Athalie iránt, e miatt az élczes tiszttartó gúnynyilainak téve ki magát czéltáblául.

A két jókedvű öreg úr élczelése, adomázása megnevetteté Timárt is; de mindannyiszor, midőn Timéa jéghideg arczára tévedt tekintete, félbeszakadt ajkán a kaczaj.

Ő zálogban hagyta a jó kedvét valahol másutt.

Bealkonyodott, mire az ebédnek vége volt; a két öreg úr csintalan czélzással sürgeté egymást, hogy ideje lesz már elmenni: a férj most érkezett meg hosszú útról, a feleség fiatal, vajmi sok beszélni valójuk lehet egymással.

– Bizony jól teszik már, ha elmennek! sugá Athalie Timárnak; Timéának esténkint olyan erős főfájása szokott lenni, hogy féléjszakán át nem alhatik bele. Nézze ön, milyen halavány.

– Timéa, ön beteg? szólt Timár gyöngéden.

– Nincs semmi bajom! felelt Timéa.

– Ne higyjen ön neki. A mióta Levetinczen vagyunk, borzasztó főfájásai vannak. Idegbaj. A feszült agymunkától van, meg az itteni rossz levegőtől. A minap már ősz hajszálakat találtam a fején. Hanem ő tagadja a baját, míg össze nem roskad, s akkor sem panaszkodik senkinek.

Timár a kínpadra vont bűnös torturáját érzé lelkében.

És nem volt bátorsága azt mondani nejének: «ha szenvedsz, engedd, hogy ott háljak szobádban, hogy melletted legyek, hogy ápolhassalak!»

Nem, nem! Attól félt, hogy álmában ezt a nevet találja kimondani: «Noémi!» s azt meghallja az a nő, ki fél éjszakán át nem alszik eltagadott gyötrelmek miatt.

Neki kerülnie kellett nászágyát…

Másnap útra keltek haza Komárom felé.

Postakocsival utaztak. Első nap Mihály benn ült a két hölgygyel szemközt a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már aratva, csak a tengeri zöldült még, meg az éktelen hosszú nádasok. Az egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket.

Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a titokrejtő, semmit el nem áruló arczot; azt mondta: dohányozni akar, s kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt.

Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalietól a rossz utak, a rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti kellemetlenségek leczkéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek, az ágyak kényelmetlenek, a bor eczetes, a víz szemetes, az emberarczok ijesztők, ő az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje majd szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, a ki olyan ideges?

Ezt az egész uton kellett Timárnak hallani. De Timéától nem hallott egy panaszhangot.

Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta őket, hogy ő már megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg; inkább nagyon jó dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni.

Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a hallgató arcz márványhidegsége alatt.

Mikor nejét szobájába kisérte, Timéa átadá neki iróasztala fiókjának kulcsát.

Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy szerződést kikeressen iratai közül.

Az iróasztal egy régi művű butordarab volt, melynek felső részét egy gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, a mit fel lehetett tolni, s ez alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a szerződések, a kisebbekben az értékpapirok és ékszerek. Az egész szekrény mahagoni színre festett vasból készült, s zárának volt egy titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely ponton kell a nyitást félbehagyni? Timéának meg volt magyarázva ez a fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt mesterség kinyitni.

Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok a drágaságok álltak, miket nem volt tanácsos piaczra vinni. Ilyen ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai, tanítványai vannak, a kik ráismernek a rendkivüliségekre: ez a kő, ez a camæa erről a helyről való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál hozzá? Azt a «megszerzőnek» csak a harmadik ivadéka veheti elő, a kinek mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá.

Ha Timéa kiváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a gyémántos ékszerre, melybe az ő arczához annyira hasonló kép van foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent.

Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bűnös út vezette őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a nagylelkűt, azzal szemközt, a kit megfosztott.

Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerű halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanut is költhetik lelkében, hogy itt is Timár keze működött.

És ha ily tudattal, ily gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére, becsületére, a mit Timéa tanusít? Egy fenkölt léleknek mély megvetését egy porban csuszó ember irányában, kinek nevét viseli, a kinek kezére esküdött, s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke!

Ez elviselhetetlen volna a férjre nézve.

Bizonyosságot kellett magának szereznie e felől.

Még egy hazugságot kellett segítségül hívni.

Kivette fiókjából a gyémántkeretes arczképet s átment vele Timéához.

– Kedves Timéa! szólt Mihály neje mellé leülve. Én e hosszú idő alatt Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később. Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványú arczképpel kinált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz; én ezt az ékszert megszereztem és elhoztam önnek.

Minden koczkára volt téve.

Ha Timéa arcza ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségben marad, ha feddő sötét szemei szárazan villannak az ékszerről a férj arczára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: «te nem vetted az ékszert Scutariban, itt hever az fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; ki tudja, mely sötétség vesz téged körül?»

És akkor Timár el van veszve…

De nem az történt.

A mint Timéa meglátta azt az arczképet, egyszerre átváltozott az arcza. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arczképhez s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könynyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arcza elkezdett élni! Mihály meg volt mentve.

Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni.

Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult, soha sem hallotta ő azt Timéától.

Ez pedig, a mint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kaczagással vegyült hangon mondá neki:

– Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám… Ő megszerezte ezt nekem!

És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá:

– Köszönöm… Oh! nagyon köszönöm.

És Timárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja.

Hanem a szívdobogás azt mondja neki: «ne lopj!»

Most már rablás volna ez ajkról a csók. A «senki szigetén» történtek után.

Mást gondolt.

Visszament szobájába s mindazon rejtett ékszereket, a mik még fiókjában voltak, előszedte.

(Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban; nem keresett fel mást, mint az iratot, melyre szüksége volt!)

Aztán mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet Levetinczre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez.

– Még nem mondtam el mindent! szólt Timéához. Ugyanott, a hol ez arczképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem azokat az ön számára. Fogadja el tőlem.

És ezzel egyenkint ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat, miknek villogó halmaza egészen elborítá a himzett köténykét. Ezeregyéjszakai tündérajándék volt az.

Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, boszuállásra szorított öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán!) Timéa pedig elkomorult; arcza ismét márványhideg lett, egykedvűen tekintett az ölébe halmozott drágakövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel!