VÁNDOROLJATOK KI!

A nagy világon e kivül nincsen számodra hely…

Vörösmarty.

Szivet cseréljen az, a ki hazát cserél!

Tompa.

Vándoroljatok ki…

Ha a szív mitsem érez, midőn e szóra gondol, – ha a hazát csak akkor kell szeretni, midőn ezt tenni élv és dicsőség és akkor nem, midőn a honszeretet neve keserv, – ha a távozni készülő nem hall lelkében semmi hangot, mely azt susogja: maradj, maradj! ha számot vetve magatokkal, meggyőződtetek felőle, hogy itthon nem tudtok semmit többé használni, ha a legszentebb remények utolsó csilláma is kihamvadt kebletekben, – ha nem szerettek senkit és semmit többé, a ki utánatok itt marad, – akkor… vándoroljatok ki.

Hisz mi az a hon? Föld, melyet másutt ingyen osztogatnak. – Itt ugyan őseid vérén zöldül a fű, de amott még gazdagabb; – itt ugyan minden lépten nemzeti emlék akasztja meg pillantatod, kedves vagy bánatos, dicsőség vagy gyász emléke; egy halom, egy diadalmező, egy rom vagy egy sír, – mit látsz rajtuk? kilátás van másutt is, s a kik elmultak, azoknak mindegy, akár emlékeznek rájok, akár sem.

Légy hidegvérű. Hát mi érdeme van arra a nemzetnek, hogy szeresd, hogy hozzá tartozó légy? Historiája más népnek is van, nagyobb is talán, mint nekünk, – jövője fényesebb akárhánynak, – gazdagabb valamennyi. S mi az a honszeretet? Lelki gyöngeség, költői rajongás, gyermeki ösztön. Ha kérdeni találja benned valami titkos érzelem: nem látod-e ez ismerős rónákat, miknek virágait is névszerint ismered? nem andalog-e emléked azon ház küszöbén, hol gyermekéveidet eljátszottad? nem csengnek-e füledbe azon ismerős dallamok, mik a mezők virágaival együtt teremnek? nem jelennek-e meg álmaidban mindazok arczai, a kiket szerettél? nem alszol-e csendesen, azt tudva, hogy fejed szülöttefölded keblén pihen? nem száll-e szivedbe büszkeség, ha a multakra gondolsz, s nem dagad-e önérzettől, ha a jövőre nézesz? s mindezeket magaddal fogod-e vihetni? a délibábos rónákat, az ismerős hajlékot, az édes dallamot, a kedves arczokat, az emléket és a reményt, mely a nemzet éltéhez van kötve? – utasítsd ki ez érzelmet szivedből s hitesd el magaddal, hogy elég nagy a világ, hogy az emberek mindenütt egyenlők s hogy az mindegy az emberiségre nézve, akár van magyar nemzet a világon, akár nincs.

Vándoroljatok ki! Adjátok el földeiteket akárkinek, a ki legjobb árt ad értük, hadd jőjjön helyetekbe idegen nép s ne maradjon itt más magyarnak, mint a bolondok, kik szerelmesek a földbe, s a szegények, kik kénytelenek azt szeretni. Beszélgessétek egymásnak, hogy itt az idő, melyben a nemzet megoszlattassék, hogy szétmenjen keletnek, nyugotnak, hogy ne éljen ott, a hol ősei meghaltak s ne haljon meg ott, a hol született.

Vándoroljatok ki. A ki ebben nem érez egyebet, mint az éghajlat változását, ki visszatekinthet a határról, a nélkül, hogy szemei nedvesek volnának, a kinek nincs egyéb terhe, mint az uti podgyász, a kinek nincs kedve bátor arczczal fordulni a borus idők felé s csak a napfényt keresi, az boldog ember s okosan cselekszik, ha itt hágy bennünket, kik el vagyunk szánva tűrni mindent, fáradni mindig és megtartani a régi szivet mindhalálig!

Egy képet rajzolok elétek, olvasgassátok el, ha útban lesztek.

A levelek, mikből e koszorú össze van állítva, három külön egyéniség kedélyét rajzolják.

Az első rendbeliek egy hölgyé, kinek családja súlyos erkölcsi kényszerüség miatt hagyta el az országot; a második egy derék vállalkozó magyar hazafié, ki egy tisztujítás alkalmával rajta történt kellemetlenségek miatt túlment a tengeren ex nobili indignatione; a harmadik példány egy korát évekkel megelőzött, eszmékben gazdag franczia német lángelméjé, kinek egyedüli hibája az, hogy nem száz év mulva született, vagy épen soha sem.

Álljanak itt úgy, a hogy egymás után következnek.

I.

Leona Rózához.

Dower, 184– év.

Isten veled, Isten veled!

Nem irok érzelmeimről, az elválásról, távollétről, mert ha azokra gondolnék, akkor betűk helyett könyeimet látnád e papiron.

Már nyolcz napja, hogy hajón vagyunk, az ég mosolyg, a tenger hízelg, az emberek előzékenyek; mintha mindenki tudná, hogy minket vígasztalni kell. Arczunkon meg kell látszani a gyásznak, melyet belül viselünk. Ha látnál bennünket, nem ismernél reánk. Atyám, az életvidám, őskedélyű férfi, kinek nyiltsága ismerős volt mindenki előtt, ki vele egyszer összejött, most magába zárkózott és hallgatag; egész nap cabinjában ül s mathematikai könyveket olvas, miket az előtt ki nem állhatott; velünk csak ebéd idején jön össze, akkor is különös ellenszenvet látszik a beszélgetés ellen mutatni, s ha testvéremmel találunk egymáshoz szólni, fölkel és ott hagy bennünket; testvérem Géza lelkülete egészen másnemű változáson ment keresztül, ő, az oly gyöngéd, oly nemes érzelmű, oly lovagias ifju, kinek költői kedélyébe mind szerelmesek voltunk, most egy keserű gunyolódó, tele élczes epéskedéssel, minden szava sarcasmus, egész nap nem tesz egyebet, mint gúnyoros persiflageokon töri fejét, miknek czéltáblájául azon legfájósabb érzelmeket választotta ki, melyek szívemben a hazátóli távolsággal együtt nőnek.

Oly arczot mutat, mintha igen víg dolognak találná mindazt, a mi velünk történt, s míg atyám minden szót, minden czélzást kerülni látszik, mely e legfájdalmasabb hangot adó húrt érinthetné keblében, ő satyrákat csinál azokból.

Egyszer elém áll s elkezdi magasztos arczczal, hogy neki egy világjavító eszméje van. Ő egy majomtelepet fog Amerikában alakítani, s ez új ivadékkal reformálandja az emberiséget, s hogy tervét megkedveltesse velem, azt rajzokkal illustrálta. Ott volt: a majom mint hős, a majom mint államgazdász, a majom mint versíró, a majom a szószéken, a majom mint emberbarát, s több efféle torzalakok, nevetségtárgyává téve a legkedvenczebb uralkodó eszméket.

Majd előveszi azon férfiak arczképeit, kik iránt a honban vagy külföldön rokonszenvet érzek, s lerajzolja őket nekem a legnagyobb élethűséggel, egyedül azt a különbséget téve bennük, hogy R.–G.-nak nyalka és neki igen jól illő bajuszát oda rajzolta viscount Palmerston ajkára, s felöltözteté őt magyar dolmányba; viszont Sz...t bajusz és szakál nélkül, hosszú altdeutsch frakkban állítá elém; kedves népdalaimat németre fordítva énekli, francziául úgy beszél, mint egy bajor, s németül a berlini kiejtéssel, s ha olykor a hajóskapitánynyal szóba ereszkedik, az angol beszéd közbe, mintha tévedésből tenné, be-becsusszant egy-egy tót felsóhajtást, s míg a becsületes angol érzékenyen szorítja meg kezét, ő a leghamisabb pathosszal mondja, hogy milyen önkénytelen rájár a szája az édes anyai nyelvre.

Ő nevet magának és én sírok, mert tudom jól, hogy ez affectált éles gúny csak takarója az éles fájdalomnak, s hogy ez a mindent sértő kaczaj csak a bánat disharmoniája.

Nem rég ábrándozva egy képet kezdtem el naplómba rajzolni. Egykori lakunkat ábrázolta az B. megyében, hol éltem legboldogabb óráit töltém. Lerajzolám a virágos erkélyt, az ismerős lugast, a rostélyon átlátszó kertet, mindent, a mit emlékem vissza tudott adni.

Valami hiányzott a képből s nem tudtam rájönni, hogy mi? de éreztem, hogy ez így nagyon üres, hogy látása nem adja vissza azt a mélabús benyomást, a mi felőle lelkemben élt.

Ott hagytam a képet cabineomban s nehéz szívvel mentem ki a födélzetre, s míg szemeim a változó habokba néztek, újra meg újra előképzeltem minden tárgyat. Hasztalan – nem tudtam a hiányzó vonást kitalálni.

Estenden egész csüggedten mentem vissza a cabineba, s a mint félbe hagyott képet megpillantám, meglepetve láttam, hogy az most ki van egészítve.

Idegen kéz vonásai kiigazgatták mindazt, a mit én hibásan rajzoltam, s a mit kifeledtem, a mi az egésznek azt a mélabús tekintetét megadá, oda volt rajzolva s a figyelmes kidolgozás tanusítá, hogy a kinek keze ott járt, kegyelettel nyult a képhez.

Kimentem Gézát fölkeresni.

Háttal állt felém, nem látott, a keletre siető felhőkbe bámult, szemeiben láttam a könyet, mely ott ragyogott; észrevétlen melléje simultam s vállára téve kezemet, megszólítám:

– Te könyezel.

Ő megdöbbenve fordult hátra s azután gúnyos tréfával viszonzá:

– A physiologia szerint ennek az az oka, hogy a szemmirigyek duczrendszere meggyengült!

– De édes testvérem, itt nem a szemekben, hanem a szívben van a baj!

Nem érezni! nem érezni! Milyen boldogság volna ez, ha lehetne. Hiába, az emlékezet a leghosszabb betegség, mert annak az idő a gyógyszere.

Isten veled; köszöntsd ismerőimet. Nem kivánom, hogy rám gondoljatok, mert az csak fájhatna nektek. Jenőnek mondd azt, hogy én igen víg kedélyben vagyok, ne tudja meg soha, hogy van egy szív, mely egy másik világrészen és egy másik életen túl sem szünt érezni, fájni, emlékezni és nem reményleni. Nem szeretném, ha azt érezné, a mit én; de azt sem, hogy elfeledjen s lelkében ne maradjon számomra egy halk hangja a csöndes kegyeletnek, s ha egykor boldog leend, gyanítsa, sejtse, hogy e boldogságaért én imádkoztam az éghez.

Áldjon az ég, az a boldog, az az elhagyott ég!

II.

Tekintetes hurdai és alsó-kerepesi Hurday László úr egyikéhez tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő druszáinak.

Hamburg, 184–

Szervusztok öcsém!

Mondtam, hogy ott hagylak benneteket, mint szent Pál az oláhokat s ha megmondtam, hát meg is teszem. Velem ugyan többet sem dibdáb ügyvéd uram, sem pitypoty notárius uram nem ül együtt a zöld asztalnál. Majd keresek én magamnak oly országot, a hol megtudják az embert becsülni. Én megélek, fogadom, majd meglássuk, szájas uraimék olyan könnyen tudnak-e engemet nélkülözni? Hát csak olyan tedd ide, tedd oda ember voltam nektek, ugy-e? Ma megválasztottatok alispánnak azért, hogy híd legyek a három esztendő mulva utánam következőnek. Jól van, majd megmutatom én nektek (nem neked szólok, hanem azoknak ott), hogy a ki embernek született, annak nem három lépés a világ. Elmegyek Amerikába, jószágomat eladtam Kirchthürmernek 80 ezer forinton. 40 ezer ugyan már feküdt rajta, de a többi mégis elég arra, hogy úr legyek. Minden leszek, a mi akarok. Megveszek egy birodalmat, s kikiáltom magamat benne királynak – s olyan ötvenet vágatok alattvalóim talpára minden nap, mint a parancsolat, s majd ha egy pár millióm lesz, akkor leereszkedem annyira, hogy benneteket meglátogassalak, addig nem láttok, ha megbetegesztek is értem.

Notabene, az agarászi társulat diplomáját küldd utánam, meg Jancsi hajdum liberiáját, a mit otthon felejtettem; legalább lássák az emberről, hogy valami. Én magam ugyan incognito akarok lakni egy ideig Amerikában, de az inasomat nem akarom, hogy lenézzék.

Senkit sem köszöntetek.

III.

Citoyen Kurcz egy elvbarátjának Berlinbe.

Icaria, 184–

Barátom! Megbocsáss, ha várvavárt levelemet sokáig kénytelen voltál nélkülözni. Elfoglaltságom némileg kimentend. Elképzelheted, hogy egy város megalapítása nem csekély fáradságokkal jár. Én e művet csak nem rég végezém be. Hírvágyó nem vagyok, ezért nem adtam saját nevemet ez általam megalapított városnak. Fekszik az egy szabad nép, a mohawkok szomszédságában, egy kellemes völgyben, mely különösen szép fákkal bővelkedik, úgy, hogy csupa campeche-fákból évenkint 2 millió dollárt vehet be ez általam alapított status. Gazdaságunk fő-főnemét azonban eddigelé a bivalyok teszik, melyek két-három ezernyi csordákban legelésznek buja savanáinkon, a nélkül, hogy valaki őrizni kényteleníttetnék őket, a lapályon fölségesen tenyészik az indigo s a napfényesebb helyeken igen sikeres kísérleteket tettem a czukornáddal, s hogy a természet minden ajándokával meglegyünk áldva, épen e napokban fedeztem fel egy gazdag rézbányát, melynek míveléséhez rögtön hozzá is fogtam, s mely évenkint körülbelül 200 ezer mázsányi érczet fog kiszolgáltatni.

Házam egy gyönyörű folyamparton épült, (nem említve több helyt létező nyári pavillonjaimat!) mely hely épen legalkalmasabb leend kikötőnek, már eddig is kedvencz helyük az itt keresztülhajókázó kereskedőknek, mert tudnod kell, hogy városunk piacza nemcsak terményekben, hanem transito áruneműekben is igen jeles élénkségnek örvend, itt lévén egyik rakhelye a szomszéd mohawk fejedelemnek, Kamehamehának, ki en passant mondva egyike a legszabadelvűbb férfiaknak s annyira nagylelkű, hogy nem rég saját leánya kezével kínált meg, melyet én el is fogadtam, nem azért, mintha hiuságomnak hízelegne, fejedelmi családdal jönni rokoni összeköttetésbe, mint inkább az ajánlott hölgy, most már szeretett hitvesem, Urakatna, valóban megragadó személyes előnyei végett.

Kényelmünkre semmi sem hiányzik, csupán csak még egy gőzös, melynek építése iránt épen alkudozásban vagyok, s mely rögtön megérkezendik, mihelyt a folyamot szabályoztatám.

Ámde mindezek oly anyagi érdekű dolgok, melyek a te költői kedélyedet meg nem hatják, kedves barátom. Végül hagytam a javát, mely téged is kielégítend.

Itt vagyunk végtére a honban, mely álmainkat valósulni látja, itt van a boldog Ikaria, az egyenlőség földe, hol mindenki egyforma, úr és paraszt, fehér és rézszinű ember és barom; hol a föld mindenki számára egyenlően terem, hol a világteremtő eszméknek nem kell küzdeniök kegyelt historiai emlékekkel, ősi szokásokkal, emberi balitélettel, legfeljebb mocsárokkal és szunyogokkal; itt teremteni lehet, mert itt még üres a tér (a hol t. i. a fák ki vannak vágva), az emberi teremtő lélek őshonában találja magát, hol nincsenek kasztok, népkülönbségek, valláskülönbségek, hol egyenlő joga van a cselédnek a gazdával, az asszonynak a férfival, mindenki lehet az, a mi akar, teheti azt, a mit akar, párbajt víhat, feleségétől elválhatik, egyszóval itt a szabadság őshazája van, ne érts félre, nem a nyomorult spartai szabadságé, hol a vének voltak zsarnokai a fiataloknak, sem az önző római szabadságé, hol egy nép zsarnoka volt a többieknek, sem a franczia szabadságé, hol a nép zsarnoka önmagának, sem az angol szabadságé, hol a törvények zsarnokai az egész népnek, még csak nem is az amerikai egyesült státusok szabadságáé, hol szinte vannak zsarnokok, minők a pénz, a tekintélyek, a becsületesség, hazafiuság s más efféle előítéletek kényszerűsége; ez az ikáriai szabadság, melyet nem korlátol semmi, még csak törvények sem, hol az emberek annyira szabadok, hogy még önmaguknak sem parancsolnak, hol nem grassál semmiféle alkotmány, hol még a családi fensőbbség is el van törülve, s a hol a birtoktekintély zsarnokságától maga a természet óvja meg az embereket, nagyszerű nyilatkozványai, a viharok, árvizek s baromfipusztító állatok által hirdetve a kapzsi birtokvágyóknak, hogy itt minden a statusé.

Ezúttal ennyit elég tudnod Ikariáról, máskor többet. Kifejlődésünk oly óriási léptekkel halad előre, miszerint legkevésbé sem kell megütköznöd rajta, ha legközelebbi levelemet három új közbeeső postaállomás bélyegével ellátva találod venni…

Utóirat. E napokban szinte háborunk ütött ki a szomszéd legwanokkal, egy internationalis kérdés miatt. Egyike tudniillik Ikaria statuspolgárainak, elveink szabad alkalmazása következtében a szomszédok kukoricza-telepítvényeiről találta magát ellátni, melynek következtében kellemetlen érintkezések támadtak közte és azon kukoriczaföldet monopolizáló rabszellemű népek között, s ennek megtorlásaul már épen bloquirozni akartam fővárosukat, azonban a fenforgó viszály mégis diplomatiai úton kiegyenlíttetett.

Légy boldog, – a mi azt teszi, hogy siess hozzánk.

IV.

Leona Rózához.

Washington, 184–

Túl vagyunk a tengeren, s olyanformán érezzük magunkat, mint ki valamit otthon feledett, és nem merjük magunknak megvallani, hogy ez otthon feledett tárgy: – a szív.

Sokat irhatnék azon benyomásokról, miket az itteni dolgok újdonsága lelkünkre teendett, ha egy uralkodó fájdalom mindazokat ki nem törülné belőlük.

Engem a boldogság érzete is bánt.

Más ember más körülmények közt dicsekednék azon sorssal, melyben mi vagyunk, én panaszkodom.

Mindazok, kik bennünket megismerének, kikhez utasítva voltunk, legmegelőzőbb szívességgel fogadnak bennünket; atyámat a tisztelet legőszintébb jeleivel fogadták az ország legjelesebb férfiai, s felderítésünkre a legelőkelőbb salonok nyitják meg élvezeteik minden kútforrásait, a nők részvéte, a férfiak biztatásai egy perczig sem hagynak el bennünket.

És ez a legkeserűbb érzés, mikor tudjuk, hogy bennünket vigasztalnak! Az egész úton derült egünk volt, mindenki sajnál bennünket, még a természet is, mindenki iparkodik velünk feledtetni azt, a mit feledni nem lehet.

Boldogságot, jóllétet látunk köröskörül. A munkás boldogul, a szegény ápoltatik, a népkifejlődésnek semmi akadály nem áll útjában, egy gazdag mellett nincs ezer koldus, a nemzetek testvérként laknak egy fedél alatt, mindenki szabadnak, elégültnek érzi magát! Miért nem érezzük hát mi is?

Német, frank, irlandi és olasz mind úgy él itt, mintha otthon volna, hazájának nevezi a földet, melyen megtelepült és tudja azt szeretni, vagy világpolgár tud lenni, s mindenütt jól érzi magát, vagy épen gyűlöli azt a hazát, melyet elhagyott, mint az irlandi, ki ha elsülyedve látná azt a földet, melyen született, megáldaná a tengert, mely azt elnyelé. – Miért hogy egyedül a magyar nem találja fel sehol hazáján kívül hazáját?

Talán azért, mert más nép szülöttének nem kell félteni nemzetét az elenyészéstől, csupán nekünk, őket az elszaporodás aggodalma bántja, minket az elfogyásé.

Itten szabad lég fog bennünket körül, és én irigylem annak sorsát, ki otthon a börtön levegőjét szívja.

Ne fordítsd le semmi nyelvre e mondatot, csak magyarul van annak értelme; ha találkozol a hazában szenvedőkkel, kik nélkülöznek, kiknek napi küzdelme a nyomor, keserv, a bujdosás, mondd meg nekik, hogy túl a tengereken élnek náluk szerencsétlenebbek, kik kényelem, becsülés és szabadság áldásai között őket irigylik s a boldog ég alól visszasóhajtanak ama viharokkal terhes ég alá, kiknek hiába ád mennyországot egy új világ, lelkeik mindig hazajárnak az elhagyott hazába.

Megbocsáss, hogy e gondolataimat közlöm veled, oly mélységes időn keresztül el kelle azokat titkolnom mindenki előtt. A körülem élő világban senki sem érzi azokat, testvérem kigúnyolja, atyám elitéli. Egyik kínos spartai szigort erőszakol lelkére, másik még kínosabb alakoskodást; a világ csodálja a rómait, ki karját égeté el; ők szíveiket égetik ki, de hasztalan, mert a szív újra kinő.

E napokban atyám az elnöknél volt, ki igen kedvező ajánlatot tett neki, minélfogva egész kényelemmel élhetett volna a fővárosban, atyám e helyett azon kegyet kérte ki magának, hogy félrevonulhasson valamely magányosabb részébe az országnak, s ott mezei gazdálkodással tölthesse idejét. Neki terhére van mindaz, a mi őt örülni kényszeríti, fut a tisztelkedők elől. Magam is alig várom, hogy szabaduljak e bennünket minden jósággal elhalmozó nép közül. Úgy fáj nem szerethetnem azokat, kik azt megérdemlik: mint a hogy fáj szeretnem azokat, a kiket nem szabad.

Érts meg és sirass.

V.

Tekintetes Hurday László ur levele Garmadi László urhoz.

New-York, 184–

No öcsém, ittam tengert! Mondhatom, hogy nem jó. Tanácslom, hogy addig Amerikába ne jőjj, míg Angliától New-Yorkig hidat vagy tunelt, vagy vasutat, vagy más effélét nem építenek, akkor is előbb meggyónjál és testamentomot tégy s assecuráltasd az életedet. Mert az igaz, hogy sok fürdőn voltam már életemben, de akkora kádban még nem fürödtem, mint most, sem mineralwassert akkora quantumban nem ittam, sem a fürdőért annyit nem fizettem, mint most.

Hamburgból két hajó indult el tele kivándorlókkal. Többnyire németek voltak, bajorok, badeniek.

Az első helyen kevés utazott, legtöbb az utolsó helyen volt összeszorítva, külön kabinja rajtam kívül senkinek sem volt. Elindulásunk előtt valami dalt kezdtek énekelni, hanem a legtöbbnek a torkába bele fagyott a hang, s az egypár, a ki még győzte magát pálinkával, mindenik másféle nótát fujt, míg abba nem hagyta.

Egy-két asszonyszemély kendővel integetett visszafelé, pedig oly sűrű volt a köd, hogy az ember a hajó egyik végéről a másikra nem látott s beletelt két óra, míg a kikötőből kivergődtünk, mialatt a sok lótófutó matróz szinte elütötte az embert a lábáról, taszigálva hosszú csáklyákkal a hajókat, a miknek neki mentünk, s iszonyúan dolgozva mindenféle kötelekkel és korongokkal legkisebb tekintet nélkül a publikumra. Az idő criminális volt, a ködöt harapni lehetett, s mikor dél felé javulni kezdett, akkor eső lett belőle, s a kinek még a bőre száraz volt, azt is keresztüláztatta.

Magam csak jól el lettem volna látva. Mindenről gondoskodtam Hamburgban, a mit tanácsoltak: szabattam magamra egy tengeri kutyabőrt, fejemen guttapercha sipka volt, lábamon kaucsuk csizma térden felül. Vettem dohányt, a mennyivel a gőzkatlant is be lehetett volna fűteni, két tajtékpipám a zsebembe tettem. Egy vízmentes táska lógott az oldalomon, abban voltak a váltóim, meg az ajánló leveleim, másik oldalon egy kulacs, abban volt valami pálinka, melyhez képest a vitriol még savó sem lehet.

A sok kényes bőrű népség letakarodott lassankint az eső elől a födözet alá; magam csak megmutatom, gondolám, hogy én magyar vagyok, s föl sem véve az esőt, rágyujtottam s füstöltem, mint egy harmadik kémény, utóbb nem maradt egyéb úrféle a födélzeten, mint én és a kapitány; már csak lemegyek én is, mert még azt találja gondolni, hogy én vagyok a kapitány s ő megy el. Kivertem a pipámat s befeküdtem a kabinba, Jancsinak meghagytam, hogy ne zörögjön. Egyszer fölébredek, kérdem Jancsitól, hogy hol vagyunk már?

A tengeren, felelt ő laconice.

Még nem értünk semmi statiót?

Nem, ugyan hogy nem.

Én már szerettem volna, ha oda értünk volna.

Ismét kimentem, véghetetlenül únva magamat, most már a kapitány sem volt oda fenn, az eső szakadt, a kapitány helyén egy szép nagy hosszúszőrű neufundlandi kutya ült nagyméltóságosan, oda mentem hozzá conversálni, s a mint megakartam czirógatni a fejét, úgy bekapta a kezemet, alig tudtam kijönni belőle. Nekiindultam, hogy majd benézek a födélzet alá, tán ott találok valami mulatságot. Az utolsó helyre benyitottam. Ott meg sem lehetett állapodni. Valami kétszáz férfi, asszony, gyermek és mopszli egymás mellett, hátán, ölében, aludt, pipázott, kártyázott, evett, ivott, danolt, káromkodott, pityergett, ki hogy fért egymástól.

Az ajtót becsukni! ordítá rám egyszerre tizenkettő, a mint beléptem.

Mindjárt, mondék, csak előbb kimegyek,

Van is mit félteni, hogy ez a gyöngy athmosphaera ki ne szaladjon innen, a mi kétszáz átázott köpenyeg, halzsíros bagaria, olajba főtt hal, foghagyma, pálinka és orrtekerő kapadohányfüstből szerencsésen conglomerálódott.

A ki ezt kiállja, az a víz alatt sem fullad meg.

Az első helyre bevetődvén, itt már tisztességesebb arczokat találtam.

Az emberek mind egy asztal körül voltak gyülekezve: ott kártyáztak.

Még közibük sem léptem, midőn egy szögletből kínos sóhajtozás üté meg fülemet.

Oda tekinték s az egyik pamlagon egy fiatal hölgyet látok fetrengeni, a kín és gyötrelem legiszonyúbb kifejezéseivel arczán. Jajgatva vonta össze magát, fogait összecsikorgatva s szemeit fehérével forgatva fölfelé; minden pillanatban irtózatos görcsös erőtetések kényszeríték, mik alatt meg látszott szakadni, s akármit adtak be neki a mellette ülő asszonyok, még rosszabbul lett tőle; a hideg izzadság verte az arczát, kapaszkodott ide-oda a legborzasztóbb halálfélelem kifejezésivel.

Egy fiatal menyecske volt az, ki férjestül Amerikába vándorolni indult.

Férje az asztalnál épen bankot adott.

Az emberek egy részét épen boszantani látszék a hölgy jajgatása, mások azonban már hozzá voltak szokva.

Én egész ijedtséggel léptem oda; nincs ezen a hajón orvos? kérdém aggodalommal.

Parancsol ön valamit? kérdé tőlem egy úri ember, kártyáját gustálva.

Én nem, hanem talán ez az asszonyság ott.

Tengeri betegség az egész, szólt ez hidegvérrel.

S azon nem lehet segíteni? kérdém.

Rögtön, a mint szárazföldet érünk.

De tán csak nem lehet belehalni!

Az orvos vállat vont, a férj osztotta a kártyát, a hölgy nehéz nyögését néha megszakíták kínos sikoltásai.

Én is elmentem onnan. Inkább az árbocz tetejében ültem volna, mint azt a kínlódást láttam; beültem a kabinba s valahányszor elakartam szenderülni, mindig keresztül hallatszott hozzám egy-egy sikoltás a födélzet alól.

Hány órája jövünk már Jancsi?

Tizenegy óta.

Tehát még kétszázötven óráig megyünk, míg szárazföldet érünk.

A következő éjjel nagyon rosszul aludtam, a szél valami lyukat talált, melyen keresztül bedudolt hozzám, a hajókötelek szüntelen verték a zapfenstreichot, a kátrány bűzét még a dohányfüst sem birta elölni, s ha a hajó egyik oldaláról a másikra fordult, mindig azt gondoltam, hogy kiesett a világ feneke.

Másnap, harmadnap majd megevett az unalom. Én olvasni nem szeretek, könyvet nem is hoztam magammal, de negyed napra már annyira nem tudtam mit csinálni, hogy megszólítottam egy tudós forma német embert, ha nem adna-e olvasni valami könyvet. Hogyne adott volna, még magát is ideadta ráadásul. E percztől fogva a becsületes ember az én contómra eszik, iszik, az én dohányomat szíja, s az én csizmámat viseli. De nem sajnálom tőle, mert igen mulatságos fiu. – Elindult tíz forinttal Hamburgból Amerikába.

Hát hogy fogunk ott megélni? kérdém tőle.

Az én fium homlokára csapva, nagy büszkén mondá: itt a capitalis.

Hát értünk valamihez, amice? kérdém tőle.

Mindenhez; én az vagyok, a mi akarok: ha kell művészet, vagyok szinész, szerelmes vagy énekes, akár súgó, a mire szükség van; értek a festészet minden nemeihez, a daguerreotypon kezdve a csizmatisztításig. Nekem egyenlő feladat a philosophiából praelegálni vagy a mopszlikat aufvartolásra tanítani; ha kell könyvet irni, én megirom, ha kell kiszedni, én kiszedem, ha kell bekötni, én bekötöm, s még ha rá kerül a sor, el is adom, meg is birálom, csupán azt nem teszem, hogy megvegyem. Én tudok mindent, a mit Bosco tudott, bort töltök üres palaczkból, értek a gymnasticához, járok a kezemen, árboczokat balancirolok a fogamon, kilencz golyót hajigálok a levegőbe és tartok humoristicus felolvasásokat. Én a kézi mesterségektől sem rettenek vissza, csinálok varróvánkosokat, tűtartókat, tubákos pixiseket, s úgy megvarrom a kaputot, mint akárki más. Ha minden kötél szakad, találok vendéglőst, a kihez beszegődöm, esztendő mulva magam nyitok korcsmát, tudom a frankfurti virslit készíteni felségesen, s tíz év mulva úr vagyok. Nur courage!

Már ez könnyű szívvel megy Amerikába; nekem tele pénzzel a zsebem, még sem tudok aludni, ha arra gondolok, hogy miből élek meg? ennek kisebb gondja is nagyobb ennél. Itt is akadt bolondra: én reám; nem múlik el nap, hogy valamimet neki ne adjam. Ő a világért sem kér semmit, egyszer csak azt látom, hogy neki ajándékoztam. Volt egy czifra alföldi bundám. Magára vette, persze, hogy iszonyatos figura volt benne. – Lehetetlen volt, hogy így meg ne mutassa magát az ismerősöknek. Azok is majd halálra nevették magukat rajta. Azóta mindig benne jár, hogy nekem és a többi utazóknak jó kedvet csináljon. Eszem ágában sem lehet, hogy az a bunda még valaha az enyém legyen.

Azonban mindezen mulatozáson keresztül hallatszott az első helyen levő hölgy sikoltozása. Egy hétig folytonosan tartott rajta a tengeri betegség, soha egy órára sem csillapult el. Reggelenként már oly félve hallgattam, ha nem hallatszik-e keresztül a szél zúgásán az a velőkig ható nyögés. Nyolczad nap reggel már nem hallottam, hogy nyögött volna, no már bizonyosan hozzá szokott, gondolám s szinte jól esett, hogy nem hallottam a vékony deszkafalon át nyavalygása szavát. Pedig ekkor még nagyobb szél fútt, mint valaha; úgy jártunk Friczczel, az én németemmel a födélzeten, mint a részeg emberek, én ő rajta nevettem, a mint egyik hajókötéltől a másikig ugrált, ő pedig Jancsin nevetett, a ki négykézláb mászott, ha egy tíz lépésnyi expeditióra kellett neki menni. Mikor legjobban nevettünk, jön fel a lépcsőkön két matróz, valami vitorlavászonba burkolt nyalábot emelve. Egy szót sem szóltak, letették a karfa mellé.

Mi az? kérdém kiváncsian?

A matróz végig nézett rajtam, mintha előbb számot vetne magában, ha vajjon feleljen-e? azzal félpofájába igazítva a rágott dohánycsomót, phlegmatice mondá:

Az a nő, a ki az éjjel tengeri betegségben meghalt.

Az inam megrogyott alattam e szavakra. Meg nem tudtam mozdulni helyemből; a matróz letérdelt a holttest mellé, s egy vastag tűvel hozzávarrta a halott arczát a lepedőhöz, hajós szokás szerint, a másik egy tizenkét fontos ágyúgolyót varrt a lábaihoz s azzal megfogták két felül s belódították a tengerbe.

Majd utána ugrottam magam is.

Egy percz mulva senki sem tudott róla többet, csupán engem lepett meg a gondolkozás, nem birtam elfeledni azt a látványt, mint csapott össze fölötte a víz, s még csak jel sem maradt utána, melyről sírját megismerjék, a hol megsirassák; a kik egy hét előtt elbúcsúztak tőle, kik ott álltak a parton könyező szemekkel, kendőikkel integetve, tán atya, anya, barátnéi, tán most is forrón imádkoznak értte, mikor már ő testével a tengerfenék csodaférgeit táplálja. Öcsém, ez borzasztó gondolat, nem akarom, hogy a tengeren temessenek el.

Már ekkor a síktengeren voltunk.

Öcsém, a mennyország szép dolog, a tenger is szép látvány, de a föld mégis a legsolidabb tünemény.

Azt látni, hogy az egész láthatáron semmi sincs azon a faalkotmányon kívül, mely talpunk alatt ingadozik, s azt tudni, hogy ez is minden perczben kilyukadhat, elsűlyedhet, szétpattanhat, meggyulladhat, s ha az embert el nem nyelte a czápa, vagy a vízbe nem fult, hanem valami tutajra menekült, ott meghalhat éhen vagy szomjan s utóbb egymást lesz kénytelen megenni, ez szomorú állapot.

Egy reggel szokatlan zajra ébredtem fel. Mintha nagyon sokat kiabálnának odakinn s valaki az ablakomat beszegezné.

Mit csinálnak ott? kiálték felriadva.

Vihar lesz, az ablakokat beszegezik, hogy a víz be ne jőjjön rajta, világosíta fel Jancsi.

No ez lesz még szép, mondék hirtelen felöltözködve.

Alig voltam készen, épen csak a kávémat akartam meginni, az asztal előttem, a csésze a kezemben, midőn egyszerre puff! nagyot csap valami az ajtómra, én a forró kávét a nyakamba öntöm s az asztal alá esve, findzsa, tányér és csupor minden hegyibem hull, magam pedig gurulok az ágy alá.

Eleinte még azt gondoltam, Friczi bolondult meg, az csinál velem valami otromba tréfát, hanem egy másik taszítás, mely ellenkező oldalról támadván, ismét kabinetom tulsó falához vágott, tudtomra adá, hogy benne vagyunk a viharban.

No most itt az itélet napja, gondolám magamban, mikor láttam, hogy a szobám padimentumáról egyenesen a stukaturjára esem fel, s ütődöm, verődöm mind a négy falához, mint egy csaptatóba jutott egér.

Odakinn ordított a vihar, a habok keresztül csapkodtak a hajón, a kapitány káromkodott, az asszonyok jajgattak, s e mellett a hajó úgy ropogott, mintha egyszeribe szétmenne minden eresztékeiből; erre felfordult velem a világ, a fejem szédülni kezdett, a gyomromban mintha malomkövek lettek volna s azok is sokalnák az ott lételt; idáig csak nevettem a tengeri betegséget, de most egyszerre elállta minden ízemet úgy, hogy feküdtem bele, mint egy darab fa; megfogtam kezemmel a függő ágyamat s beleharapva eláldottam a világot olyan czifrán, hogy Jancsi térden állva könyörgött, ne ingereljem a szenteket, mert bizonyára nem sokára meglátandom őket.

Egyszer elordítja valaki magát oda lenn a hajó fenekén: Lyuk! s rémséges hangon terjed e kiáltás egyik fedélzetről a másikra, lyuk, lyuk! az emberek őrjöngve nyargaltak alá s fel, csak ez egy szót ismételve mindenféle hangváltozatain az ijedelemnek.

Én a milyen fél-deliriumban ott feküdtem, nem képzeltem egyebet erre a szóra, mint hogy a hajó árbocza kilyukasztotta az eget.

De hisz könnyű lesz azt befoltozni, mert van miből, gondolám magamban, míg egyszerre Friczi ijedt arczczal benyit szobámba s tajtékzó szájjal beordít, míg szeme egyszerre tizenkét felé állt:

Az Istenért, ki innen, a hajó feneke lyukat kapott, már négy lábnyira van benne a víz.

Bizony bánom is én, viszonzék; ha víz jött be az egyik lyukon, fúrjanak a fenekén másikat, s azon meg ereszszék ki s mérgesen hasra feküdtem.

Hallottam, hogy azután megint bekiáltott valaki.

Munkára minden ember! A szivattyúhoz.

De hisz azt a vizet mind megihatod, a mit én kiszivattyúzok, gondolám magamban, s fekve maradtam.

A betegség azonban mindig nagyobb erőt vett rajtam, s a kínok dühöngése után bekövetkezett a haláltóli félelem.

E kínt nem lehet tollal leirni, az örök elkárhozás eszméje nem lehet nálánál nagyobb; a test és lélek egymással versenyez a szenvedésben, s egyik a másikat gyötri, – százszor keresztül esik a halálon s megint újra kezdi. Maga előtt látja a legnagyobb irtózatokat, s nincs ereje testének megmozdulni, hogy tőlök megszabaduljon, sem lelkének, hogy bátran nézzen szemeik közé. Végre hat lövést hallottam dördülni, a segélylövéseket, melyek után az ágyúkat a tengerbe hányták s erre az a gondolat támadt bennem, hogy most a lőporos hordókra senki sem ügyel, egy szikra bizonyosan oda pattant, s lassankint szivárog közelebb, közelebb.

E gondolat annyira kínzott, hogy felvánszorogva kinyitottam ajtómat s kibuktam a födélzetre. A szél menten lekapta sapkámat s elvitte, nem tudom hová. A födélzeten dolgozott, a ki még mozdulhatott, a vitorlaköteleket vagdalták széllyel. Két árboczot már kitört a vihar, a harmadik hol jobbra, hol balra csapott hegyével a habokba, a kapitány ott állt az árboczba fogódzva, mellette a newfoundlandi, a födélzet telve volt jajgató tehetetlen néppel, kik hasonló állapotban voltak, mint én. A toronymagas hullám majd a felhőkig tolt bennünket, majd lehajított a tenger mélységes fenekére; végre láttam, hogy a mentő csónakokat kezdik leoldozgatni s abba hagyják a szivattyúzást.

Tehát a hajó el fog sülyedni.

Egyszerre tódult minden ember a csónakok felé, kiki ölében vitte, a mit féltett, a mit szeretett, némelyik egy-egy nagy ládát, melyet a többiek behajtottak a vízbe, más alélt nejét, gyermekeit.

Csupán én értem nem jött senki, ott feküdtem tehetetlenül a karzat mellett, Jancsit láttam egy csónakba lépni. Utána kiáltottam, hogy vigyen el engemet is, rám sem hallgatott; később megláttam Friczit, az oda ugrott hivásomra s a köpönyegemet megszabadítá, hanem engemet ott hagyott.

Ezen pillanatban egy irtózatos hullám túlcsapott a hajón s engemet fölkapva, keresztül dobott a karfán, bele a tengerbe.

Ez volt aztán az a fürdő, a mit nem rekommendálnak az orvosok.

Kétségtelenül ott veszek, ha valaki nem könyörül rajtam, egy valaki, kiben egyedül volt emberszeretet és becsületérzés az egész nép között s ez a valaki volt a newfoundlandi kutya. Utánam ugorva, megkapta galléromat s fölemelve iszonyú torkával a víz szinére, kiúszott velem azon csónakig, melybe a kapitány szállott.

Ő volt az utolsó, a ki elhagyta a hajót; a mint félig-meddig magamhoz térve láthatám, még egy darabig ingadozott az elhagyott hajó a víz fölött, azután egyszerre megállapodva, elkezdett lassan forogni, azután mindig sebesebben, egyszer körülcsapta az örvény s a hajó elbukott, helyét a tengerfenékről feljövő buborék s a födélzetről fennmaradt málhakötegek úszó tömege jelelé csupán.

A megmenekült csónakokat azonban szétzavarta a vihar. Egy közülök túl lévén málhával terhelve, melytől a kivándorlók makacsul nem akartak megválni, szemünk láttára sülyedt el, senki sem menekült meg belőle.

Mi és még egy másik csónak, melyen Fricz és Jancsi voltak, három napig hányódtunk a tengeren, míg egy utánunk jövő brigg fölszedett bennünket.

Én ez idő alatt folyvást hagymázban feküdtem, különben nem tudom, hogy mit ettem volna, de még azt sem, hogy nem ettek volna-e meg engem; az bizonyos, hogy ki akartak dobni a hajóból, mint beteget, de a kapitány nem engedte.

Már most ide jutottam. Első dolgom az, hogy Jancsit elcsapom, a miért ott hagyott; másik pedig az, hogy neked irok, miszerint tudasd mindazokkal, a kik utánam akarnak vándorolni, hogy előbb nézzék meg a komáromi kalendáriumból, hogy nincs-e akkorra zivatar jelentve, mert ilyen alkalommal az ember épen olyan könnyen megláthaja a másvilágot, mint az új világot.

VI.

Ugyanazon hazafi levele ugyanoda és onnan.

Jó napot pajtás.

A mult levelemet azon végzém, hogy Jancsit elcsapom, már megint visszafogadtam.

Ez ugyan furcsa tudósítás neked Amerikából, ki immár Niagara zuhatagokról s rézszinű emberekről szeretnél hallani, de e körül fordul meg minden; csak engedd, hogy elől kezdjem a dolgot.

Megérkezvén New-Yorkba, minden málhám odaveszett a tengerbe, az antik gombos díszmentémet kivéve, a mit Jancsi, mikor minden veszni indult, felöltött magára, szerencsémre a váltóim mindig velem voltak a táskámban, azokat tehát rögtön siettem pénzzé tenni.

Inasom nem lévén, egy hôtel garniban foglaltam helyet, a hol az ember table d’hotenál eszik. Amerikában annyira szokás sietni, hogy itt az ember este reggelizik és reggel vacsorál. Ezt megértve, magam is iparkodtam az első harangszóra, mely a villás reggelit jelenté, a közös étterembe. Az egész sokaság a kandalló tüze körül volt seregelve, egyik lehúzta csizmáit s a talpait fölrakta a kandalló rácsára, a másik szétvetette lábait előtte, frakkja szárnyait széthúzva, háttal melegedett nála, a harmadik köpködött jobbra-balra, a mi alkalmat adott a negyediknek és ötödiknek igen ügyesen kapkodni félre a lábaikat, kettő-három neki állt a falnak s egy darab szénnel számokat irt rá, azokat összeadták, kivonták, sokszorozták és elosztották; én köszöntem egyiknek is, másiknak is, egyik sem fogadta el, a minél sokkal jobban boszantott még az, hogy akármennyit figyeltem a beszédjökre, úgy hadartak, úgy össze-vissza nyelték a szót, hogy daczára két évi angolul tanulásomnak, egy hangot nem birtam belőle megérteni, s ha valamelyikhez szóltam, úgy, a hogy én tanultam angolul beszélni, egyenesen az orrom alá nevetett.

Végre felhozták az ételeket és italokat, alét, portert, melasset, rhumot, halból csinált kocsonyát, hideg marhapecsenyét, vastag hurkákat, sajtot, halikrát és mindenféle salátát.

Tudod, hogy én az itt elősorolt elementumokat otthon nézni sem tudtam, nemhogy megenni és inni. De az éhség most rá fanyalított. A harmadszori csengetésre egyszerre felugrott valamennyi a kandallótól s rohant az asztalhoz, a nélkül, hogy nekem valaki azt mondaná: tartson velünk.

Én azt hittem, hogy majd az ételeket sorba fogják adni, s nagy álmélkodással vettem észre, hogy a ki minő tálat elfoghatott, annak neki állt és abból regalirozta magát, egyik jól lakott a caviarral, másik a kocsonyával, némelyik a hurkák által boldogult, mire észrevettem magamat, nekem nem maradt egyéb, mint egy tál saláta, meg valami hideg sós hal, a minek a javát kiválogatta más.

Evés alatt kiki csak a körmeit használta, evés után vett mindenki egy villát, azzal szétfeküdvén ki az ablakba, ki a székekre, úgy, hogy a lábai a szék karján lógtak alá, mindenki elkezdte a villákkal elébb nagy hangosan a fogait piszkálni, azután meg a körmeit.

Gondolhatod, hogy ezt a mulatságot már nem vártam végig.

Felmentem a szobámba, s előhivatva a pinczért, megparancsoltam, hogy süttessen nekem pecsenyét, meg hozzon bort.

Öt percz mulva visszajött.

Mi ez? kérdém megtekintve azt a gömbölyű húsdarabot, mely még annyira élni látszott, hogy tán elbődül, ha a villát bele szúrom.

Ez beafsteak! felelt a pinczér.

Jól van, hanem én a húst csak sülve szeretem, vidd vissza, süttesd meg. Hát a bor hol van?

Erre elém tett egy kis orvosságos üveget.

Hát itt a bort talán patikában árulják, minden órában egy evőkanállal beveendőt? Hozz legalább egy itczét.

Újabb öt percz mulva aztán ebédeltem, elköltvén mellette négy olyan kis orvosságos üveg tartalmát.

Nálunk lehetett volna ez a bor 12 váltó krajczár, – itt fizettem érte négy pengő forintot.

Azért irtam le e dolgokat oly körülményesen, mert becsületes organismusú embernél nagy rubrika a gyomor, a ki tehát utánam akar jönni, előbb szokjék el a szegényes magyar eledelektől, mert azok itt csak nagy úrnak valók.

Az nap mindjárt rábíztam a kijáró legényre, hogy keressen nekem egy butorozott szállást, mintegy öt szobából állót, meg egy inast, a ki ételt hordani, ruhát tisztítani, dohányt vágni, s más efféléket értsen.

Egy óra alatt készen volt a commissióval, a sietség ellen itt nincs panasz.

A szobák és hely leirása után meg voltam elégedve a talált szállással s rögtön felpénzt adtam rá.

A legény targonczába rakta holmimat s egy jó fél óra múlva egy szép tágas utczában állt meg velem egy magas ház előtt, melynek lehetett legalább hat emelete.

Nini! kiálték megijedve, melyik emeletben fogok én itt lakni?

A legény azt felelte: a melyikben tetszeni fog.

Nem értettem!

De hát a szállás árára nézve mindegy, akármelyik emeletet foglalom lakásul?

Tökéletesen.

Úgy bolond volnék, ha nem az első emeleten laknám.

Az természetes.

A legény hívására azután előjött a kulcsárné, s miután megtudta, hogy én vagyok, a ki a szállást fölvettem, maga után intett, hogy majd megmutatja szobáimat. Legelőbb is a földszinten fölnyitott egy boltot, s inte, hogy nézzek bele.

Lelkem! nem vagyok én sem mesterember, sem kereskedő, nekem nem kell a bolt.

Együtt jár a szállással, lőn a felelet.

No hát Isten neki, csak a többi legyen alkalmatos.

A boltból egy fa-csigalépcső vezetett fel az első emeletbe. Csinos, fával kitáblázott szobába jutottunk, melylyel meg voltam elégedve, s kérdtem, hogy honnan nyílik a többi?

A kulcsárné ismét egy csigalépcsőhöz vezetett, mely a másik emeletbe vitt föl.

Hát ez micsoda? tán a másik szobám meg a második emeletben van és a harmadik a harmadikban, negyedik a negyedikben.

Úgy volt, a szobák mind egymás tetejében következtek, az ötödik szoba a padláson nézett ki.

Ez itt így szokás, magyarázá ciceróném, földszint a bolt, első emeletben a szalon, másodikban az ebédlő, harmadikban a hálószoba, padláson a cselédszoba, ez így legkényelmesebb.

Tehát az inas én rajtam jár keresztül.

Ha pedig én az egyik szobámból a másikba akarok menni, huszonkét lépcsőt kell felmásznom, s ha itt vagy ott feledtem valamit, egész nap szaladgálhatok létrán fel, létrán le.

Ez az egész ház így van felosztva, nem keresztben, ha nem hosszában.

Mulatságos java azonban még csak ezután következett.

Jött a megrendelt inas, egy nagy vörös képű siheder, beállt hozzám, leült egy székre minden kinálás nélkül, egyik lábát a másikra tette, szivarát a szája végébe nyomta s elkezdtünk alkudni.

Ő kiválogatta, hogy mit tesz meg és mit nem tesz meg, s azután megmondta a szabott díjat, melyen alul nem szegődik; – csekélység biz az, annyi fizetésem nekem is volt főszolgabiró koromban.

Egy pár napig jól megvoltam vele, elvégzett mindent, csakhogy egészen úgy bánt velem, mintha nem is volnánk úr és szolga, hanem csupán két szerződő fél, kik közül az egyik fizet, a másik dolgozik, de mindketten egyenlő rangban állnak.

Harmadnap vasárnap volt. A legény délelőtt elvégezte egész napra való munkáját s felszólított, hogy ha még valami dolgom van, mondjam meg eleve, mert nála délután társaság fog lenni, theaestélyt ád s akkor nem fog ráérni, hogy velem bajoskodjék.

Nagy szemeket mereszték. Még ezt sem hallottam többet, még csak az van hátra, hogy én szolgáljak neki.

Azt gondoltam, csak tréfál velem. Délután későn jöttem haza csöngetek, valamire volt szükségem, az én inasom nem jő. Erre egészen felindulva rohanok fel a lépcsőkön, benyitok a szobájába s csakugyan egy egész társaságot találok nála, melyet haragos megjelenésem még csak meg sem látszott zavarni.

Az én legényem a theát töltögette a csészékbe.

Hát kend nem hallotta, hogy csöngettem? ordíték reá, reszketve a méreg miatt.

Az felesleges volt, felelt ő hideg vérrel, miután holnap reggel ismét szolgálatára állok készen, addig pedig saját vendégeimmel vagyok elfoglalva.

Mit? hát ki itt az úr? én-e vagy kend?

Úr? szólt czifra hangnyomattal az én legényem s olyan grimászokat csinált, hogy elfutott bele a méreg, kikaptam a számból a pipaszárat s kettőt-hármat olyat raktam vele a ficzkó nyaka közé, hogy csakúgy porzott a liberiája.

Nesze semmirevaló! kiálték, ha te megtanítottál engemet a te szokásodra, majd megtanítalak én tégedet az enyimre.

Ezzel ledobáltam a lépcsőn őtet is, meg a vendégeit is.

Még ki sem fújhattam magamat, midőn egy uniformisos egyéniség benyit hozzám s nyájasan tudtomra adja, hogy a városnegyed békebirája igen örülne, ha személyesen szót válthatna velem.

Én rögtön vele mentem, bérkocsin a békebiró lakára hajtattunk, ki is igen szivesen fogadott magánál s miután leültetett, kérdezé, hogy ki és mi vagyok?

Mondám, hogy engem Hurday Lászlónak irnak.

Kért, hogy állásomat, mesterségemet vagy czímeimet mondjam el.

Mesterségem nincs, czímeim igen is vannak, itt a passusom.

A biró most még kevésbbé tudta, hogy ki legyek hát voltaképen? utóbb is beirt notabilitásnak.

Azután inte egy uniformisos legénynek, ki által megvert inasom elővezettetvén, megkérdezé tőlem, ha ismerem-e ez embert és igaz-e, hogy ütlegekkel illetém?

Hogyne vertem volna meg, mikor visszafelelgetett!

Az önbiráskodás itt tilos, viszonzá a biró, e rendkivüliségért fizet ön uram 25 dollárt.

De legalább kényszerítse ön ezt a ficzkót, hogy kövessen meg!

Azzal valóban nem tartozik.

Egy szót sem szóltam többet, kifizettem a 25 dollárt, még 25-öt téve melléje, hogy Jancsi hajdum hollétét kitudakolván, hozzák vissza hozzám.

Ezóta ismét együtt vagyunk.

Én pedig föltevém magamban, hogy egy óráig sem maradok tovább olyan helyen, a hol az ember egy qualificatióban van a cselédjével.

Épen apropos érkezett erre hozzám Friczi.

Rajtam rontott, s mielőtt védhettem volna magamat, nekem esett, összecsókolt, agyonölelt s leült mellém.

A kaputtól kezdve a mellényig minden öltözet az én köpönyegemből készült rajta. De nem juthattam szóhoz, mire ő elkezdé, mennyire csodálatosan járt ő én velem, hogy mikor meg akart menteni, a galléromat megragadva, azt hivé, magam is benne vagyok s csak a csónakban vette észre, hogy üres a köpönyeg. Azt azután haragjában a vízbe hajította, elnyelte valami czethal.

Így tudni hazudni csakugyan szeretetreméltó tulajdonság!

No de hagyjuk ezt, szólt az én geniusom, beszéljünk komolyabb tárgyakról. Ön rosszul érezheti itt magát, ön földmíveléshez van szokva, nekem van egy jó barátom, egy Berlinből emigrált franczia, citoyen Kurcz, ki ezelőtt tíz évvel vándorolt ki, azóta városokat épített, statusokat alapított, a mint ön az itt fekvő levelekből átláthatja, elmegyünk oda s ott megtelepedünk.

S itt egy csomó levelet nyomott a markomba, miket citoyen Kurcz irt Amerikából elvbarátainak s mikből csodadolgokat olvastam ki s miket lemásoltattam, hogy nektek megküldhessem.

Öcsém, ezek csodálatos előmenetelek!

Alig várom, hogy szemeimmel győződhessem meg róluk, előre képzelem magamnak azokat a nagyszerű városokat, mik itt oly hirtelen támadnak a földből, mint nálatok a vakandtúrás, a pompás erdőket, mikben csupa kávé és szerecsendió terem; arany fövényen jár az ember s ha megszúrja a fa oldalát, tej folyik belőle.

Ikariának nevezik azt az országot.

Már nincs nyugtom, míg ott nem leszek. Előre örülök neki. Nemsokára útban leszek, a hely nem igen lehet messze s meglehet, hogy mire mi megyünk, már akkorra gőzhajó is fog járni oda.

Mehetnék ugyan Új-Telepre is, a hova az öreg Széki vonult, de nem akarok olyan helyre menni, a hol magyar embert lelek, meg aztán Széki régi antagonistám s nem bízom olyan vállalathoz, a mibe magam fajta ember kap. Lám, ez a németbe ojtott franczia tegnapelőtt teszi le a lábát az üres földre s ma már városokat számlál.

Hijába! nem érthet mindenki mindenhez.

VII.

Leona Rózához.

Új-Telep, 184–

A ki azt hiszi, hogy Amerika az igéret földe, hol munka nélkül terem a kenyér, az itt keserűen fog visszasóhajtani az egyiptomi bográcsok után.

Ide, hol az emberi kéz oly kevés s hol a földet magát is nyomról-nyomra kell újjá teremteni, pihenni senki sem jöhet.

Én szeretem a munkát, mert elfoglalja lelkemet, de te el fogsz komorodni rajta, ha megmondom, miszerint én mindazon foglalkozást teljesítem, mikben otthon a cselédek is válogatni szoktak.

Cselédet mi csak az esztendő azon szakában tartunk, mikor a legsürgősebb mezei munka ideje van, az ember itt drága, egyébkor magunkra vagyunk szorulva.

Én főzök, edényeket takarítok, a szobákat tisztogatom, a veteményes kertet mívelem, fejem a teheneket, öltönyöket varrok, fehérneműt mosok, azt magam kimángorlom, s ha látnál aratáskor a mezőn dolgozni, felgyűrt ingujjal, karjaim barnára égetve a naptól, nem ismernél reám.

Atyám és bátyám szántanak, építenek; háziszereket faragnak, hetekig megtart, míg egy hold földet, a hol semmi erdő nincsen, használhatóvá birnak tenni s ha bevetették, sövényt kell fonniok köröskörül, hogy a bölények rá ne menjenek; néha egész éjjel vadászni járnak; itt egyébiránt a házi állatok is úgy elvadulnak, hogy lőni kell rájok.

Atyám maga is a legkeményebb munkákat teljesítve, elvből szoktat engem mindazokhoz; a műtét sikerül: a mint megkeményednek kezeim, akként keményedik meg szivem is.

Már ezen levelemben kevesebb nyomát találod az érzelgésnek, mint az előbbieknél. Főzésről és aratásról beszélek. Nem ábrándozom többé, csupán álmomban. Csak akkor álmodom magam haza s ha ilyenkor fölébredek, gyakran úgy képzelem édes csalódásomban, mintha most is otthon volnék, csendes ismerős szobámban, s csak akkor veszem észre boldog tévedésemet, midőn az ablakon kitekintek s megpillantom az idegen növényzetet, mely házunk körül tenyész. Pompás növényzet az, költői remeklése a természetnek; fák, miket virágnak nevezhetsz, körüldongva, körülrepkedve tarka colibriktól, mik olyanok, mintha a madaraknak pillangókkal párosodásukból eredtek volna. És e pompás növényzet között, ha itt-ott egy törpe nyirfát vagy egy szomorú tölgyet pillantok meg, azt úgy üdvözlöm, miként rokonomat, s ha e tarka madársereg közül egy-egy sötét fecske néha ablakom alá száll fecsegni, annyit elbeszélek hozzá, mintha e vándormadár túl a tengeren mindazt elfecsegné másnak.

E napokban Géza vadászni járt; visszajövén bejött hozzám s azt mondá, hogy nekem is hozott valamit, de nem adja ingyen, hozományát egy mosolylyal kell jutalmaznom.

Egy tavaszi ibolyaszál volt az, minő e világrészen alig látott ritkaság.

Oh, a cserébe adott mosoly őszinte volt!

Lelkem vágyódásaiból eredett virág, melynek alakja, illata mult boldogságomra emlékeztet, ezer szóra, ezer tárgyra, a mit el nem feledek soha, csókjaim alatt hervadott el, egy egész elmult szívvilágot szoríték benne ajkaimhoz. Akkor imakönyvembe tettem, most megszáradva neked küldöm el. Itt nem lehet hazámbeli virágokat tartanom, atyám nem tűrheti az érzelgés semmi jelenségét maga körül.

Isten veled!

VIII.

Hurday László úr tekintetes Garmady László úrhoz.

Ikaria, IX-dik esztendő 237-ik napján.

Sokáig hallgattam, csupán azért, hogy annál többet beszéljek egyszerre.

A dátumról láthatod, hogy nem erről a világról irok.

A mappán ne keress, mert a hol én vagyok, oda okos ember nem jár.

Ha ez a levelem hozzád jut, az csak a csodálatos isteni gondviselés munkája lesz, mert mi kívül vagyunk valamennyi világrészen, a honnan még a folyóvíz sem megy ki.

Elindulásunk előtt egy feliratot intéztünk citoyen Kurczhoz, melyben felszólítók, hogy kiván-e bennünket statusa polgáraivá felvenni? mire ő sajátkezű válaszában felelt, biztosítva bennünket azon rendkívüli kegyéről, miszerint nemcsak hogy örül bennünket elfogadni, sőt a statusához legközelebb esendő városig elénk fog jőni s személyesen vezetni bennünket saját fővárosáig.

E készség szeget ütött a fejembe.

Hogy egy statusfő ráérjen az indigenáknak személyesen comitivául szolgálni, ezt még a nagy tisztelet sem motiválhatta, a mivel ilyen két nagy ember irányában, mint én és Friczi tartozott.

Tizenkét napig utaztunk vasúton, azontúl hol kocsin, hol lovon, mindinkább vaduló tájékok mélységében, oly helyeken keresztül, a hol még vadember sem lakik.

Végre eljutottunk az utolsó városba, a hol patrónusunkat feltalálandók valánk.

Ez egy olyan város, a hova csak kaucsukgyűjtéskor szokott kijárni a kereskedő-nép, egy pár hónapi időre, azontúl nem lakik benne senki egyéb, mint nehány fogadott csősz, kiknek ott rendkívül kevés őrzeni valójok lehet, miután a házak igen czélszerűen nélkülöznek minden ajtót és ablakot.

Szerencsénkre a szomszéd telepítvényen keresztüljöttünkben figyelmeztettek bennünket, hogy ha odább akarunk menni, vegyünk kocsit, lovat és ökröket s ámbár Friczi váltig állította, hogy lesz ott minden, a hova mi megyünk, mégis jónak láttam ilyes marhafélével ellátni magamat.

De minek ez, monda Jancsi, ha ott ezrével vannak a bivalyok és egész ménesek vadlovakból, majd fogjunk onnan.

Megérkezve az említett nyári városba, el nem tudtuk gondolni, hogy hol fogunk itt citoyen Kurczra ráakadni.

Minden házba benéztünk, sehol egy lélek sem volt, az egész város állt három utczából, míg végre utóbb azt határozók el, hogy én elindulok a középsőn, Jancsi balra, Friczi jobbra, a város tulsó végén megint összejövünk, s ha azalatt találkozunk valakivel, megtudakoljuk, merre van citoyen Kurcz országa?

Mindenikünk találkozott egy bakterral. Az enyém azt felelte, hogy csak menjek egyenesen, Jancsinak azt felelték, hogy tartson jobbra, Friczinek pedig, hogy térjen balra. Ebből megtanultunk annyit, hogy akár ott maradjunk. Nem volt mit tenni mást, mint citoyen Kurczot minden áron bevárni.

Letelepedtünk egy üres házba, ott vártunk öt napig, azalatt megettünk és ittunk mindent, a mit magunkkal hoztunk, s már én bölcsen vissza akartam fordulni, midőn este felé nagy triumphussal jelenti Friczi, hogy a citoyen a város végén jön.

Nosza én is siettem magamat hirtelen gálába csapni, előszedtem a prémes mentémet s iparkodtam egy rég betanult instellationalis dictiót emlékezetbe hozni, hogy e nagy férfiut kellőleg üdvözölhessem, s a mint kiállok nagy prosopopoeával az ajtóba, ime látok az utcza végéről nagy koczogva közeledni egy fakó szamarat, melyen csak amúgy a szőrén ülve lötyögött egy kicsiny ember; ha gyalog jön, azt hiszem, hogy pávián, szakálla, haja hosszú volt, fésű zsarnokságát soha nem ismerve, képe fekete, mint a kiről nyolczszor lehámlott már az európai bőr. – Tagjait igen czélszerű öltönyök fedezték, két egyszerű hüvely, állatok bőréből szabva, melyet egy ugrással föl lehet venni, fején egy spárgából font sapka, a hátán egy puska, az övében két pisztoly, egy vadászkés, meg egy vella. Kezeinek egyikében, mely semmivel sem volt piszkosabb, mint a másik, egy hosszú póznát viselt, a mivel a szamár fejét innen onnan ütögette.

– Hát ez a citoyen Kurcz? mondék Friczihez fordulva. Jancsi tedd el a mentémet! A citoyen meglátva bennünket, oda akart szamaragolni, de a nemes állat szabad hajlamai követésének nemes érzetében, neki vitte őt a kerítésnek s annak neki fenve, kényszeríté a lovagot lemaradni a hátáról s gyalog tenni meg a további útat.

– Ah! ti már itt vagytok, szólt a citoyen kezét nyujtva felénk s elébb engem, azután Friczit, végre Jancsit csókolgatva össze. Ti pontosan megtartátok szavaitokat, én nem. Az adott szó megtartása egy neme a privát rabszolgaságnak és mi a rabszolgaságot nem tűrjük.

– De barátom, mondék, charakteres ember megtartja szavát.

Erre ő szent meggyőződéssel viszonzá: «és a charakter egy neme a privát zsarnokságnak, melyet az ember önmaga iránt gyakorol, mely korlátolja a szabad akaratot és mi semmi zsarnokságot, semmi korlátolást nem szívelünk!»

A mint látod, ezek szeretetreméltó principiumok. De üljünk lóra. Citoyen Kurcz alig abrakolta meg paripáját s vezetett bennünket Ikaria felé.

Barátom! olyan statusban, a hol útak nincsenek, hasznos állat a szamár, citoyen Kurcz vigan poroszkált előttünk, míg mi lovainkat gyalog vezettük magunk után.

Egy hegyre felérve, vezetőnk megállíta bennünket, mondván: «megálljatok! szent föld, a melyre léptek, vetkőzzétek le a régi embert, midőn csizmáitok e határt érintik, ez Ikaria».

Friczi arczra borult s meg akarta csókolni a földet, hanem az annyira tele volt nőve tüskével, miszerint e czeremoniát kénytelen volt akkorra halasztani, mikor a legközelebbi ereszkedőnél a sárban megcsúszamlva, orrán száján ért le a lejtő aljába.

No most merre megyünk? kérdém a citoyentől, aggodalmasan tekintve körül a mindig sűrűbbé változó rengetegben; ő prófétai ihlettel veregetett vállamra, mondván:

Ez a szűz természet, melynek eredeti alakját emberi kéz utakkal meg nem csúfította.

– No hát csak férjhez kell adni szaporán, mondék, a statusnak nem használ a természet hajadonsága.

– Önnek igaza lehet, szólt a citoyen helybenhagyólag, erre még nem gondoltam.

Úgy látszék, hogy sok másra nem gondolt a citoyen.

Egész óra hosszat mentünk oly bozótokon keresztül, a hol kertészkéssel kellett nyilást metélni, másutt lábtöréssel járó faomlatagokon kellett lovainkat átemelgetnünk, néhol hasoncsúszva jutottunk ki a tömkelegből, folyvást mulattatva szemünk közé mosolygó vampyrok, vadmacskák és csörgőkigyók egész corporatióitól, kiket minden lépten-nyomon ütni, lőni, vágni, hasogatni kellett, nem is szólva a musquitokról, melyeknek sokaságát nem szabad számokkal kifejeznem, mert az itt saját athmosphæra, egy külön neme a levegőbeli ingredientiáknak.

Akadtunk helyekre, hol a szűz természet olyan mocsárokat nyomott az útunkba, mikben nyakig járták lovaink a vizet, bőszültté téve a pióczák, kigyók s sajgató halak millióitól; egy tehenem beledült a sárba, azt ott szemem láttára ette meg valami vérpiros békahal-forma féreg, mely ezrével rohant egyszerre rá s vérét kiszopta, majd ismét nyaktörő sziklagerinczeken jártunk kötéltánczot, s egy helyütt egy ölnyi széles szakadást kellett átugranunk, mely alatt száz lábnyi mélységben omlott egy rohanó patak.

– Citoyen, mondék, hid kellene ide.

Ő nagy komolyan szólt:

– Mentül hozzájárulhatlanabb marad e hely, annál biztosabbak vagyunk minden kül megtámadás ellen.

Annyi igaz, hogy ide ugyan ágyuval utánunk nem jő senki.

Legvégre akadtunk egy olyan meredekre, melyen a lovainkat csak úgy birtuk lejuttatni, hogy egész élő fákat kötöttünk visszafordított galyakkal a farkára.

Már itt nem állhattam tovább.

– Messze megyünk-e még? kérdém a citoyentől; minden lovunk sántított, az egész társaság képe tele volt improvisált rúnákkal, miket mindenféle tüske rajzolt reá, csizmáinkon nehéz volt az agyag s el voltunk csigázva úgy, mint a ki várat ostromolt.

– Attól függ, felelt a citoyen, ha be akarunk-e még ma vergődni a fővárosba, vagy statiót tartunk egy útközben eső nyári pavillonban.

Az utóbbit választók.

Még egy hosszú csavargás után elértünk az igért helyre.

Tudod, a mit az ember óhajt, arról előre ideákat szokott magának csinálni, a mik rendesen máskép ütnek ki a valóságban; én is nyári pavillon alatt egy oszlopos, szellős hajlékot képzeltem, chinai tetővel, szunyoghálós ablakokkal, ernyős, sátoros ereszszel, a milyeneket sokszor láttam lefestve, no épen ilyen nem volt az a valóságban, hanem két faágas volt leverve a földbe s azon egy szarufa keresztbefektetve, melyhez két oldalról bambusznádkévék voltak támogatva.

Nálunk a pásztorok és csőszök szoktak ilyen pavillonokat építeni nádból vagy kukoriczaszárból. Az eleje el volt rekeszelve tövissel, ez volt az ajtó.

– Ez a pavillon nagyon egyszerű, mondám a citoyennek.

– És czélszerű! felele ő. A legnagyobb zivatar el nem hordja, a földingás le nem dönti, a villám soha bele nem üt s ha megázik, egy nap alatt ismét megszárad.

A marhákat hozzákötöttük a fákhoz s magunk befeküdtünk a pavillonba.

– Kérlek benneteket, szólt a citoyen, vigyázzatok ott egy lyukra, ne feküdjetek rá, meg lehet ugyan, hogy csak ürgelyuk, de az sem lehetetlen, hogy csörgőkigyó-tanya s az mindjárt kibúvik, ha meleget érez.

– Mit! kiálték felugorva. Én csörgőkigyókkal háljak egy födél alatt, hát ha ezt a kastélyt nekem ajándékozod!

A citoyen nevetett, biztosítva, hogy itt a csörgőkigyó oly megszokott házi állat, mint nálunk a patkány, nem kellemetes, de nem is félelmes.

De már én csak kimentem onnan Jancsival együtt, összekerestünk egy rakás száraz fát s távol a kunyhótól tüzet raktunk, ottan virradtunk meg.

S ez bölcs gondolat volt. Mert itt a milyen forró a nap, olyan hideg az éjszaka s ha folyvást nem tüzelünk, minden marhánkat megeszik a vadak, miknek förtelmes ordítozását s villogó szemeit egész éjjel láttuk és hallottuk tíz-húsz lépésnyi távolban magunk körül, míg a vampyrok oly közel repkedtek füleinkhez, hogy a susogásaikat lehetett hallani.

Fricz és Kurcz ezalatt philosophi nyugalommal horkoltak a pavillonban.

Alig szürkült, midőn fellármáztam őket, hogy menjünk tovább.

Jancsi mindnyájunk számára kenyeret, szalonnát pirított, melyet a citoyen oly jeles dolognak talált, hogy azt mint különös új fölfedezést rögtön úti naplójába igtatta, egész országa népével megismertetendő.

A mint látni kezdtünk, mentünk tovább.

Én aggódva kérdezém a citoyentől, hogy nincsenek-e az ő státusában magyarok is? Képzelheted, milyen insultus volna reám nézve, ha valami hazámfia ilyen állapotban látna meg.

A citoyen dicsőült arczczal felelt, itt nem ismertetnek a nemzetiségek, itt nincs német, nincs magyar, nincs franczia, a népek testvérek mind.

De valami nyelven csak mégis beszélnek egymással?

– Még most mindenki a saját nyelvén kénytelen beszélni, szólt a citoyen felsóhajtva, s ez az átka az emberiségnek, mely gátolja, hogy egyformákká lehessünk, de segítve lesz rajta, egy nagy szellem most épen egy nagy világnyelven dolgozik, melyet minden nemzet egyaránt megértsen, s azontúl nem lesz különbség ember és ember közt.

Ez érdekes egy grammatika lehet.

Végre egy folyamhoz értünk, melynek partján a város épült, még ezt ekkor nem láthattuk.

A kérdéses folyam minden száz lépésnél tíz-húsz öles vízomlásokat képezett, néhol két szikla közé szorult s oly sebesen nyargalt, hogy a kövecset nem lehetett belehajítani, másutt meg elterült, száz zátonyos szigetet képezve.

– Barátom, mondék, ezen a folyamon sok szabályozni való lesz, a míg gőzhajók járhatnak rajta.

Elhitte az amice és nem iparkodott megczáfolni.

– Most rögtön meglátjuk a várost, szólt végre, mihelyt az erdőből kibukkanunk.

Én hozzá lévén szokva, hogy amerikai városok neve alatt hosszú egyenes utczákat, hat emeletes házakat, dolgos népséget, árúkkal rakott piaczot, korlátos kikötőket képzeljek, ha még annyi szemem lett volna is, mind oda irányozám a mutatott tájra, ime, előttem állt mintegy kilencz-tíz fakunyhó, egymástól ezer meg ezer lépésnyire, egy csoport góré és levélszín által környezve.

– Ez Ikaria! szólt a citoyen az exaltatió gyönyörteljes hangján.

– Valóban regényes, feleltem én reá, csak hogy nálunk az ilyen residentiának tanya a neve, nem város.

Még egy örömöm volt hátra, mely tapasztalataimat megkoronázza; az indus herczegasszony, Urakatna, személyes láthatása.

Annyit hallottam beszélni a délczeg indus hölgyek szépségeiről, karcsú termetükről, vadonnat villogó szemeik tüzéről, azokról a csodálatos, szokatlan bájakról, miket a költők oly csábító szépen irnak le, s mikről európai embernek fogalma sem lehet, hogy még az úton megkérdezém patronusunkat, ha feleségének nincsenek-e még több testvérei, kiket Kaméhaméha solid embereknek feleségül adna, mire ő azt válaszolta, hogy még van kilencz, s ha kivánom, számomra megkér egyet.

Megköszöntem. A mint közel értünk a citoyen hajlékához, ő mellém hajolva gyöngéd büszkeséggel súgá fülembe: amott jön ő, hitvesem, Urakatna, a természet vadgyermeke. És jött. Egy riska tehenen ült, lábai lógtak kétfelül, akkorák, mint egy vasaló. Öltözete egyetlen darabból állott a szeretetreméltó teremtésnek, mely olyformán volt alkotva, hogy mozdulatait mentől kevesebbé korlátozza, termetének egyéb részei gyönyörű czirádákkal voltak tetovirozva, bőre ki volt hánytatva kék zöld tulipánok s piros kacskaringókkal, a minők csak egy indus herczegasszonyt megilletnek. Képe valami vastag zsírral lévén lakirozva, annak alapszínét ki nem találhatám, de vonásai annál kitünőbbek voltak, szépen kiülő nagy pofacsontok, gyönyörű kicsiny beesett szemek, a legszeretetreméltóbb befelé görbülő piszeorr, s alatta egy elbájoló száj egyik fültől a másikig, melynek alsó ajka egy csigahéjra ki lévén feszítve, szépen lenyult az állig, fülecskéiből, melyek tenyérnagyságra meg voltak nyujtva, egész füzér állatfogak lógtak alá s orra porczogóján egy hosszú halszálka volt keresztül szúrva, mint a hogy a lúd orrán szoktak keresztül dugni egy talut, hogy ne ehesse a vetést.

A szeretetreméltó hölgy meglátva bennünket, elámult ránk, s a helyett, hogy férje nyakába rohant volna, mind csak engem nézett, még megérem, hogy belém szeret.

A citoyennek elébb egy párt a nyaka közé kellett húzni a póznával, hogy észrevétesse magát a szeretett hitvessel, ki akkor aztán leszállt a tehénről s szépen megcsókolta a lábát.

No mert, ha a képét csókolta volna meg, bizonyosan kiszúrta volna a szemét azzal a plajbászszal, a mi az orrába volt dugva.

– Pajtás, mondék, mind ilyen szépek Kaméhaméha többi leányai is?

– Egytől egyig! biztosíta a derék férfiu.

Hurday László levele tekintetes Garmady László úrhoz.

Ez nap a citoyen vendégei voltunk. Urakatna asszonyság főzött.

Hús, hal, gyömbér, hagyma, kányabogyó, tej, vaj és faggyú volt gyönyörű tutti-fruttivá összefőzve, melyből Urakatna asszonyság annyit tömött magába kétmarokkal, hogy majd kiugrottak a szemei belé; Jancsi az első falatnál sírva fakadt s kiment a házból, az én gyomrom is honvágyat kezde érzeni, gondolva az otthoni konyhára; rögtön utána is láttam, hogy valakit kibecsültessek a telkéből s magam ura lehessek valahol. Kurcz gazda mondá, hogy van itt egy üres ház, mely a statusé, azt megvehetem s rögtön bele is szállhatok; odavezetett; nagy tengeri fűzfás rekettye közt épült egy kis vityilló keresztülkasul rakott faderekakból, melyeknek végei egymásba voltak róva s közei kitömve mohával. Lerajzolni sokat ér, de benne lakni keveset. No de ha itt ez az architectura van divatban, hát vegyük meg.

Többek közt kérdezém, hogy jutott a status ehhez a kunyhóhoz?

Hát az a család, a mely benne lakott, a napokban kihalt belőle sárgalázban.

Sárgalázban! kiálték betéve az ajtót, hát ha ez volna a Noé bárkája, belemennék-e lakni! már akkor csak inkább magam építek egyet; hol van üres fundus?

Az én országfőnököm bevitt az erdő közepébe, ott mutatott egy dombot, sok szerencsét kivánt s ott hagyott a Kanahán kellő közepében.

Öcsém, mindaz, a mit Robinsonról regélnek, tréfa, gyertek Ikariába; bezzeg nem azzal akadsz itt meg, a mi nincs, hanem azzal, a mi van; kapsz földet, de annyi az erdő rajta, hogy nem tudod hová tenni, kapsz embert is, a ki napszámban dolgozik, de otthon a viczispán sem kap akkora diurnumot.

Két-három citoyen a szomszéd tanyákról megalázta magát az építéssel segítségemre lenni, kiknek szívességéből nagyhamar összetákoltam valami ólat s az épen annyi pénzembe került, mintha otthon kőházat építtettem volna, szél s eső pedig ott jött be rajta, a hol akart.

Magammal persze hogy semmit sem hoztam, azt gondoltam, hogy minek tengerbe hordani a vizet? minek következtében bátran visszamehettem volna oda, a honnan jöttem, ha egyike a szomszéd genieknek (mert mi mind geniek vagyunk, a kik itt egy csomóba lakunk), ki régóta azon rögeszmével küszködik, hogy mint lehetne a világról kipusztítani a pénzt s az embereket rávenni, hogy az aranyat és ezüstöt semmire se becsüljék, e napokban összebeszélve Friczivel, hogy kiköltözzenek Kaliforniába, ingóságait, szerszámait és baromfiait nekem jó pénzért el nem adta volna.

Így legalább módomban van szántani, vethetni; a meggazdagodásról hegedült szent Dávid, megköszönöm, ha itt a paradicsomban éhen meg nem halok.

Az első napokban kérdőre fogtam Kurcz gazdát, hogy hol vannak azok az egész bivalycsordák, a mik itt legelnek? ő elvitt magával s valóban alig félórai járás után rábukkantunk egy falka fekete lobonczos állatra, mely egy szép mezőségen mintegy kétezernyi számmal legelészett.

– Szeretnék belőle egy párt kiválasztani, mondék, gyerünk közelebb.

A mint azonban e szép állatok megszagolták közeledésünket, nekikerekedtek s elfutottak előlünk; egész nap szaladtunk utánuk, sehol sem érhettük utol, végre bevették magukat egy mocsárba, a hova nem követhettük őket.

– Hát öcsém, ki feji meg ezeket a marhákat? kérdém, mikor halálra kifáradtunk a nyargalásban.

– Senki sem, viszonzá ő, ezek a státus gulyái.

Következett az indigo.

Az ember elővett egy bogyót, a minek a leve előbb piros, azután megkékül, s azt mondta, hogy ebből indigo lesz.

– Az bizony fagyalbogyó! mondék neki, hisz az indigo nem cserje s a szárát használják, nem a gyümölcsét.

Az ember elbámult.

No még csak a czukornádat óhajtottam látni: ide adott egy valami kórót, hogy rágjam meg, nem valóságos czukornád-e?

– Nádnak elég nád, hanem czukornak nagyon émelygős, hol terem ez? kérdém gyanakodva.

Eleinte titkolódzott, hanem végre fölfedezte a telepítvényt, egy egész hold affélével szépen beültetve.

Én majd hanyatt estem nevettemben.

– Talán ismered ezt a faját a czukornádnak? kérdé tőlem aggódó ábrázattal.

– Ismerem bizony, nálunk cziroknak híják és seprűket csinálnak belőle.

Ez napságtól fogva nem megyek a citoyenhez tanácsot kérni.

Ő egész nap gépeken calculál, mikkel a holdba lehet fölrepülni; mondám neki, hogy jobb lenne annál egy száraz malom, a min a málét megőröljük; vagy pamphleteket készít az örök békéről, minél ismét jobb szeretném, ha a szunyogokat tudná rá venni, hogy kössenek fegyverszünetet. Engemet magasra becsül; a mióta a czukornádjára ismertem, minden szavam oraculum előtte, én pedig nem jól érzem magamat olyan országban, a hol magam vagyok a legokosabb ember; én ehez nem vagyok szokva.

Annyit azonban megtanultam, hogy Ikariában is csak úgy terem a föld, ha az ember szánt-vet rajta, s amúgy dunántúliasan hozzáfogék saját úri kezeimmel az ekeszarvához, s miután két ezer holdas birtokomban akadtam vagy tizenkét holdra, melyet fel birtam szántani, a nélkül, hogy egy fordulóban egyszernél többször beleszakadt volna a szántóvas a sok mindenféle gyökérbe, azt szépen bevetettem búzával, kukoriczával, s már most legalább ott terem majd valami, ha a status madarai ki nem eszik a vetést, vagy a szűz természet virágos kertet nem csinál belőle. Én legalább nem csudálkoznám rajta, ha a búzavetésem helyén spanyolnádat látnék nőni.

Jancsinak egy csepp hasznát sem tudom venni.

Ezt a fiut mindennap új meg új csoda éri, nem küldhetem száz lépésnyire a háztól, rögtön visszaszalad, jajgatva, hogy őt soha nem látott állatok vették üldözőbe.

Eleinte csak a tigrisektől és csörgőkigyóktól ijedezett, most már a bagolyfejű pille is bekergeti a házba, s ha valami madarat hall kiabálni éjjel, ha három országot igérnél neki, sem lépne ki az ajtón.

E mellett iszonyú szerencsétlen, mindenféle szép alakú bogyót megkóstol s azoktól aztán majd a kórság töri ki, vagy megszagol valami virágot, s attól úgy megdagad az orra, mint egy tülök.

A múltkor kiküldtem a partra halászni, egyszer csak jön vissza nagy ordítva, s elmondja, hogy leült egy lapos kősziklára, s a mint ott halásznék, egyszerre fölemelkedik vele az egész kőszikla s elkezd szaladni.

– Tekenősbéka volt az, miért nem fogtad el? mondám, megettük volna.

– De majd elfogott engem egy hal, monda ő, csúnya nagyfejű állat, négy lába volt és száz fog a torkában, alig tudtam előle elfutni. Milyen hal lehetett az?

Nem mondtam meg neki, hogy majd krokodilust fogott, mert akkor magam mehetnék aztán a korsóval a vízre.

Öcsém, mi itt állandó ostromállapotba vagyunk téve. Fejsze nélkül a szobából ki sem léphetek, s a házam elé ki nem lehet ülnöm töltött puska nélkül. Szürkületkor minden barmot be kell hajtanom az aklokba, s azokat jól bereteszelni s tövissel körülrakni, mert a mint lemegy a nap, előjönnek az ikariai autochtonok, a mindenféle szinű és szagú jaguárok, macskák, párduczok, sakálok és kigyók s egész éjjel ordítanak a házam körül; minden órában ki kell lövöldöznöm az ablakon, hogy elriogassam őket.

Nemrég egy kis fiatal üszőmet kikötöttem a fűre legelni, egyszer Jancsi nyargal be nagy ijedten, hogy nézzem meg csak, micsoda állat lett a bornyúból; oda megyek, hát a bornyúm helyén egy roppant óriás kigyót találok, akkora volt mint egy gerendely; a mint elnyelte a bornyúmat, a kötél kilógott a szájából, melynél fogva az a fához volt megkötve, s ott hevert a kötélen csüggve, a jóllakás miatt tehetetlenül. A bornyú árában aztán confiscáltam az állat bőrét s most lóistrángokat szabtam belőle.

Volt vagy hat pár igen szép gyöngytyúkom, azokat minden este magam hajtottam fel a padlásra. Egy éjjel nagy zajra ébredek fel. Kiküldöm Jancsit, hogy nézze meg, mi bántja a tyúkokat, ő persze azt felelte, hogy semmit sem látott, reggelre minden tyúkomnak el volt rágva a feje, a vérüket kiszívta valami állat.

Máskor reggel felé nagy tombolást hallok a lovaim között, magam fölkelek, kimegyek az ólba, azok folyvást kapálóztak, nyerítettek, a bőrük reszketett s kötőfékeiket iparkodtak elszaggatni.

Meg nem foghattam, mi bajuk. Végre vissza akarok menni a hajlékomba, hát az ajtóm előtt egy akkora jaguárt látok feküdni, mint egy tinó.

A derék állat nyugodtan hasalt ott keresztben, farkával veregetve a földet s hosszú nyelvével körülnyalogatva pofáját. Jancsi a padlásra bújt el ijedtében s én kiszorultam a házból, miután a fenevad épen az ajtóm előtt vett állomást.

Azt hittem, hogy majd csak elmegy, ha megunja magát. Nem az, ott várt késő estig, meg sem mozdulva helyéből.

Már ekkor nem volt mit tennem, mint elszánnom magam a legvégsőre, kifeszíték egy gerendát az akol hátuljából s a házam háta mögé kerültem szép csendesen, a jaguár szerencsémre nem vett észre. Ott benyúltam az ablakon, s a puskámat, mely a falnak volt támasztva, kivettem.

Csak az egyik csöve volt golyóra töltve, vigyáznom kellett, hogy egy lövéssel leterítsem a fenevadat.

A mint észrevett, egyszerre fölugrott helyéből s gyanús morgással lehajolt első lábaival a földre, eltátott torkából kilátszottak fehér fogai, szőre felborzadt, zöld szemei szikráztak.

Azon pillanatban, melyben nekem ugrott, szerencsésen főbe lőttem, de még akkor is maradt annyi ideje, hogy egyik lábamat átkapja, s csak jó vastag csizmámnak köszönhetem, hogy azt ketté nem harapta, míg a puskaagygyal végkép agyonverém.

A jaguárral még csak elkészülnék, azt agyonlőhetem, de mit csináljak azzal a millió bogárral, miket a szűz természet az emberek kínzására talált fel.

Egész nyáron ki nem birtam pusztulni a scorpióból és scolopendrumból, miknek harapása gyilkos, szaga és alakja pedig undorító, s még van egy másforma féreg is, mit maringoingnek hínak, ez hosszú mint a czérnaszál és szőrös s ha éjjel az embernek a bőre alá befúrja magát, megdühödik tőle.

A csimaz Európában a gyalogsághoz tartozik, itt az is röpül, mikor leülsz vacsorálni, eloltja a mécsedet s keresztülrágja a szunyoghálót.

A szú egész éjjel őröl a ház oldalában, s ha valami ételt meghagysz este, reggelre megeszi a hangya.

Mielőtt éjjel lefeküdném, egész testemet be kell kennem valami olajjal, hogy zselléreim ne nyúljanak hozzám, s legközelebb, hogy mécsemet eloltva, sötétben foglaltam el ágyamat, lábaimnál valami síkos hideg testet érzék, mely oly különös hatással volt rám, hogy valahányszor elaludtam, mindig fölébresztett, végre nem állhatva tovább, tüzet gyujték, hogy majd megnézem, ki osztja fekhelyemet? s nagy ijedelmemre egy rétes formára összetekeredett kigyót látok ottan aludni, a legmérgesebb fajából a cobra capellának; szerencsémre jól volt lakva, azért nem bántott. Bizonyosan ő ette meg a tyúkjaimat is. Helyesen mondá Jancsi, hogy ott jöhet az be ide a faházba, hol akar.

Másnap mindjárt hozzáfogtam az újra építéshez.

Ketten Jancsival végeztünk mindent, a hogy a Csallóközben szokás vert falat csinálni deszka között agyagból polyvával. Fecskerakást.

Egy hét alatt készen állt a házunk.

Otthon a béresek laktak ilyenben, itten ez palota, melynek a szomszédok csodájára járnak, innen legalább hermetice ki van zárva minden külső állat.

Még most élve irok a paradicsomból, nem tudom, a legközelebbi levelemet nem a menyországból fogom-e datálni.

Notabene: ha valaki utánam akar jőni, csak biztasd, hogy siessen.

IX.

Citoyen Kurcz levele berlini elvbarátaihoz.

Barátim!

A siker, melyet elveink aratnak, óriási.

Csak annyit irok, hogy országunk ismét több nagyszerű telepítvényekkel szaporodott, melyek közt legelső helyen áll egy magyarországi férfi, Hurday László telepe.

E férfi nagyszerű statusœconom, igen jeles földész, nagy chemicus, szerencsés speculans, bátor vadász és bámulatra való építész.

A mióta ide jött, egész prairieket tett termékenynyé, reformálta a gazdászatot, új tulajdonságait fedezte fel az eddigelé legfontosabb kereskedelmi szereknek, többek közt a czukornádnak, mely eddigelé csak fényüzési czikk volt, egy oly újabb alkalmazását ismerteté meg velem, mely azt a proletariusokra nézve is közhasznúvá teszi.

Minden tenyészik kezei alatt, fővárosunk egészen megváltozott, mióta ő itt van, egymásra építvén a legczélszerűbb alakzatú villákat, kastélyokat és raktárakat.

Azt mondanom sem kell, hogy e derék férfiu egyike legjobb barátaimnak, mondhatni hódolóimnak, – s köztünk szólván, – ő, mint a szépnemnek különös tisztelője, imádott nőm, Urakatna irányában túlságosan is nagy figyelemmel látszik viseltetni, mely sejthető hajlamnak netaláni szenvedélyesebb következményeit az által reménylem megelőzhetendni, hogy e derék férfiut legközelebb nőmnek legkellemesebb testvérével, Kaméhámeha király leányával, Kingatara-Ururuth kisasszonynyal fogom összeházasítani.

Sietek, nem irhatok többet, az általános emberiség világbékerendező fiókgyűlésébe várnak. Szellemem veled.

X.

Leona Rózához.

Uj-Telep, 184–

Ma nagy öröm ért.

Este felé, midőn a közteremben családunk minden tagja együtt volt, az aratók a mezőről tértek vissza, s danolgaták szomorú melodiájú irlandi dalaikat, egyszerre ajtónk előtt egy ismerős harsány hang szólalt meg.

Egyszerre ugrottunk fel, atyám a kandalló mellől, testvérem az ablakból, én zongorámtól.

E hang, e kérdezősködő beszéd magyarul volt mondva.

Világosan hallók, hogy valaki e szavakat mondja kívül: ki van itthon Székiek közül?

Bátyám sietett az ajtót feltárni, s mi a belépőben Hurday Lászlóra ismertünk, egyikére atyám egykori politikai ellenfeleinek, kivel egykor annyi kellemetlen összeütközése volt.

És mennyi öröm volt e találkozásban most! Atyám eléje sietett az érkezőnek s némán megrázta kezét, s a mit oly régen nem láttam szemében, mosolygott, s a mit soha nem láttam, könyezett.

Akárki lett legyen a távol hazából, egy idegen! egy ellenség! mi tárt karokkal fogadtuk őt, nem találtuk helyét, kedves barátunknak neveztük, boldog volt, a ki melléje ülhetett közülünk. Mintha az egyes ember is az elhagyott hazának egy vándordarabja volna, egy eleven atom az imádott nemzetből.

Mint szerettem volna nyakába borulni, s keblén kisírni magamat, kinek látása is gyűlölt volt otthon. Gondolj reá, mit tennék akkor, ha azokat ölelhetném, kiket otthon szerettem!

Oh elvesztett paradicsomom! Még azt a csillagot sem látom, mely fölötted ragyog!

A seb el van mérgesedve, melyet hazulról hoztam. A szív kitépetett termőföldéből, de gyökerei benszakadtak. Nappal gondolataim viszik lelkemet haza, éjjel álmaim. Nem élünk, csak hervadunk e földbe átültetve. Felfogadtuk, hogy feledni fogunk mindent, s azon veszszük észre magunkat, hogy megloptuk lelkünket, hirlapokban csak azt olvassuk, a mi hazánkról beszél, ajkainkra önkénytelen jönnek a Kárpátok alatti melodiák, és azután úgy nyomja valami a szívet, mint a ki nem sirhatott köny. Nincs betegség a miénkhez hasonló.

Nem gyógyulunk.

Bátyám az őrültséghez közelg, atyám a halálhoz, én a kétségbeeséshez.

Még a sír sem fog meggyógyítani minket, idegen földön: ki tudna ott pihenni?

Kezünkbe szorítjuk egykori ellenségünk kezét; megbocsátánk neki, kiengesztelődtünk iránta, örülünk, hogy körünkben tarthatjuk. Oh hisz ő is magyar, ott, hol senki sem az.

Ilyenek az én örömeim. Ilyen az a verőfény, mit az éjfélkor felmerülő nap a pólusi éjszakára vet.

XI.

Hurday László Garmadyhoz.

Új-Telep, 184–

Nem vagyok citoyen többé. Száműztem magamat Ikáriából.

Nemsokára legközelebbi levelem után beállt az esőzési időszak és nyitva voltak az égnek csatornái negyven nap és negyven éjjel, oly mértékben, hogy az orrát sem üthette ki az ember a szobából.

Ilyen mulatság itt minden esztendőben kétszer tartatik.

E kellemetes farsang elmultával első dolgom volt vetéseimet megnézni.

A búzám tetejében, melyet lapályra vetettem, három ölnyi magasságú volt a víz, s azon a salamandrák legelésztek, egy domboldalban levő hat hold földem, melyet gyümölcsfákkal ültettem be, a sok esőtől átázva, lefutott kertestül együtt a dombról s rámászott a rizsvetésemre, az oltványok ágaikkal lefelé s töveikkel felfelé levén szépen megforgatva.

Az esőidő elmultával jöttek a heti rendbe az irtóztató orkánok, a minőkről civilizált embernek fogalma sincs.

Egy-egy zivatar, mely három napig folyvást tart, egész őserdőket pozdorjává tör össze, s a legvastagabb jegenyét úgy csavarja guzsnak, mint én egy fűzfavesszőt; folyóvíz megáll a szél miatt s keresztültör a partján, s a vihar addig kerülgeti az ember házának tájékát, addig próbálgatja a tetejét, míg egyszer egy iszonyú roppanásra ébred s maga felett látja a csillagos eget, míg a háztető egyes nádkévéi ezer lépésnyire repülnek szétszórva.

Ez ellen nincs más védelem, mint szépen meglapulni s vigyázni, hogy az embert agyon ne üssék a fák.

A vihar megszüntével következett az irtózatos melegség, melytől néhány nap alatt mocsárrá apadtak a vízáradások, myriádjait hozva elő a mérges kigyóknak, békáknak és bogaraknak; egy napon, hogy otthon nem voltam, a fekér hangyák megették az egész bútorzatomat, nem hagytak meg egyebet, mint a mi vas volt és kő.

Ez időben előjöttek azután a különbnél különbféle betegségek, a minőnek ti csak neveit hallátok, sárgaláz, fekete halál, ichthyosis, elephantiasis, scorbut, vereshimlő és gugavész s más mindenféle veszedelem, miknek leirásával restellem bántani æsthetikai érzelmeidet; elég annyit tudnod, hogy ezekből egy is elég sok arra, hogy az ember nyomorúságosan elveszszen.

Én szerencsésen keresztülláboltam ez időszakot, hanem szegény Jancsi beleveszett.

Egyszer már makacs hideglelésből gyógyítottam ki, a mi itt mindennapi dolog, de végre polypus támadt a torkában, s már annyira nem terjedt orvosi tudományom, hogy ezen segíteni tudtam volna, s a szegény fiut megfojtotta a gyilkos kinövés.

De nem soká kellett a magány buslakodásain tépelődnöm.

Egy reggel, midőn épen ágyamban fekve, azon törném fejemet, hogy milyen jól van az elrendelve, hogy a magyar táblabiró universalgenie legyen, egy kicsinyt földmíves, egy kicsinyt orvos, egy kicsinyt mechanicus, jó nagyon vadász és erősen katona, különben mit csinálnék most, ha mind e férfiakat magamon kívül kellene keresnem, épen akkor hallok nagy tappogást, czammogást az ajtóm előtt s citoyen Kurcz szavára ismerek, mely bebocsáttatást kiván.

Kinyitva a mesterséges fakilincset, előbb belép a szobámba a citoyen, utána egy másik citoyen, egy hét láb magas rézszinű indus, kinek tollakból csinált koronája a pókhálókat szedte le a gerendáról.

– Ez ipam, Kaméhaméha, a mohawkok fejedelme, monda az öcsém, bemutatva a vadembert, ki köröskörül szépen ki volt pingálva sáfránynyal és vörös agyaggal; az orra fel volt hasítva méltóságosan, s belőle egy nagy rézperecz lógott alá, övéből köröskörül csüngöttek üstökeiknél fogva a fejbőrök, miket ellenségei koponyáiról lescalpozott, egyik kezében volt egy hosszú harmincz fogú szigony, a másikban egy félmázsás kőfejsze. A derék ember szuszogott rettenetesen, s egész szobámat eltöltötte valami vadállati bűzzel.

Fölkeltem előtte, hogy kellően üdvözölhessem, ő szuszogott és kiáltott valamit (e nép beszéde igen rövid sententiákból áll), melynek értelmét citoyen Kurcz ilyenformán adá tudtomra:

– A nagy kaczika, ajánlataim által indíttatva, elhatározá magát, hogy legkisebbik leányát, Kingatara-Ururuth kisasszonyt neked nőül adja, el is hozta őt magával ide künn áll az ajtóban.

Hát híják be, inték a kaczikának, ki szavaimat megértve, kinyúlt az ajtón s bevezette a nekem szánt mátkát, ki merőben hasonlított a nénjéhez, csakhogy még nagyobb feje volt. A menyasszonyi hozomány a nyakába volt téve, egy tarka kutya, melynek lábait két kezével fogta. A mint engem meglátott, elkezdett rugódozni, kapálózni, el akart szaladni, míg a kaczika meg nem fogta a fülét, s fülénél fogva oda nem vezette hozzám.

– Nagyon szerelmes, biztosíta a citoyen, ő a természet legvadabb gyermeke, de ha egyszer megszeret, akkor el nem hágy soha.

(– De majd elhagyom én őt, mielőtt megszeretne, gondolám magamba.)

A kaczika erre levette leánya nyakából a tarka kutyát, s jelek által tudtomra adá, hogy azt szokásos szertartások után együtt meg fogjuk áldozni; mire nézve nagy tüzet rakott az udvaron, s miután azt vagy tizenkétszer iszonyú kiabálás közt keresztülugrálta, s engem hasztalan biztatott, hogy szintén ugorjam át, elővette a bicskáját, a kutyát leölte vele s felhúzta azt egy fanyársra, oda tette a tűzre pirulni.

Kurcz öcsém észrevéve e szokatlan pecsenye iránt tanúsított undorodásomat, aggodalmas arczczal figyelmeztetett, hogy ebből aztán enni kell, mert itt a kutya szent állat és annak a húsa delicatesse.

De majd teszek én arról, mondám, s előhozva egy kulacsot tele rhummal, oda nyújtám azt a kaczikának, s míg ez azzal volt elfoglalva, belerúgtam a kutyát a tűzbe, úgy hogy az spodiummá égett.

A kaczika azonban úgy leitta magát, hogy elkezdett előttünk tánczolni, a fejszéjét forgatva s danolva, mintha farkasoktól tanult volna énekelni.

Végre az jutott eszébe, hogy felhívjon bennünket birkózni.

A szegény citoyen reszketve fogadott szót, s a rézszinű Goliáth úgy áthajította a vállán, mint egy macskát, s miután Cannibal herczeg nagy nevetés közben ugyancsak e polgártárst még egy párszor összeropogtatta s a levegőbe bukfenczeztette volna, akkor meg nekem állt, hogy én is birkózzam vele.

De már engem, teringette vadkirálya, csak nem csapsz a földhöz, ha még egyszer születsz is, kiálték nekigyűrközve, s derékon kapva az óriást, amúgy szegedi gulyások módjára egyet lódítottam rajta, s azzal úgy teremtettem a földhöz, hogy csak úgy nyekkent.

Erre rögtön megjuhászodott az én emberem, fejét lehajtá előttem a földre, s talpamat feltette nyakára, határtalan meghódolása jeléül; azután a citoyenhez fordult könyörögve, hogy legyen közbenjáró nálam, hogy egymással a béke és szövetség pipáját kiszívjuk.

Pipát cseréltünk.

Ő elvette az enyimet, utolsó hetvenöt pengő forintos tajtékpipámat, melyet emlékül elhoztam hazulról, s nekem adta a magáét, mely szintén gyönyörű egy darab, állván az egy kokusdió héjából, melybe egy nád van dugva szárnak.

Míg mi az udvaron a szövetségpipát szíttuk, szeretetreméltó menyasszonyom azalatt ottbenn a szobában kutatott.

A gerendára volt felakasztva félfont faggyúgyertya, azt mind egy szálig megette.

Leendő ipam azonban kissé magához józanodván, azt kezdte tudakolni, hogy hát én mit adok viszont nászajándékul leányáért.

Elvezettem az ólakba, megmutogattam neki lovaimat, teheneimet, biztosítám, hogy ezt mind neki adom, sőt még más mindent veszek, csak vezessen el a szomszéd városba.

Az ember majd kibújt bőréből örömében s igérte, hogy rögtön elvisz, ha akarom Quebeckig.

Én pedig régen szöktem volna már innen, ha út vezetne ki ebből az országból, de soha sem kaptam kalauzt.

Most megragadtam az alkalmat. Tüstént lóra akartam ülni.

Minek az? inté a kaczika, hagyjam itt a lovat, üljek fel az ő hátára.

Én biztosítva a citoyent, hogy mentül előbb visszajövök, felültem a kaczika nyakába s mondhatom, hogy kivált ily rengeteges országban ez a legkényelmesebb alkalmatosság, a melyen utazni lehet.

Szeretett menyasszonyom messzire elkísért bennünket, s mikor egy tó mellett elmentünk, hogy ügyességét s hasznavehetőségét bebizonyítsa előttem, beleugrott, s nagy örömmel úszott vissza, az egész kötényét tele hozva eleven békával, melyekkel nem szünt meg kinálni.

Jól van fiam, Kingatara-Ururuth, mondék neki, csak tedd a füstre, előveszed, míg visszajövök, s ezzel búcsút vettem tőle, búcsút az egész paradicsomtól, minden muskitóival és csörgőkigyóival egyben.

Jelenleg Új-Telepen vagyok, az öreg Széki tanyáján, kit egykori ellenségeskedésünk daczára is jól esett látnom, s a mint tapasztalám, ő is örömest látott engem.

Néhány napig egészen magán kívül volt az egész család öröm és izgatottság miatt.

Egy este az elnöktől különös ajándékot kapott az öreg. Egy átalag igazi magyarországi bort.

Több évi nélkülözése után e felséges italnak, úgy nyúltunk ahoz, mint valami históriai szentséghez, s míg a nedv ajkainkat érinté, könyeink hullottak bele.

Ez ital, mintha valami sajátságos új lelket öntött volna belénk, rég elfeledett érzelmeket kezde bennünk föléleszteni, mintha az elhagyott hon szavát hallottuk volna; ez az én vérem, melyet ha isztok, megemlékezzetek nevemről, hogy megszenteljétek azt!

Az öreg Széki oda fordult hozzám, egyenes lélekkel kérdezve:

– Miért vándoroltál ki?

– Jobb hazát kerestem, felelék.

– És ha találtál volna, most elégült volnál, nemde? Rossz szíved van. Azért, hogy a haza szegény, ott kell-e azt hagyni mindjárt? Én kénytelen voltam azt tenni, de érzem, hogy bele is halok. Téged mi kényszerített? Megszöktél gyáván a hazából, mint az öngyilkos megszökik az életből, magad után hagyva a bajt az ott maradóknak; ez a nemzet öngyilkolása. Ha valahányszor súlyos napjai voltak a magyarnak, mindannyiszor elmentek volna a hazából, a kik mehetnek, hol volna most a magyar nemzet? Nem tudsz otthon használni többé? Ha elvesztettél egy tért, állj a másikra és hass ott; ha nem lehetsz egyéb, lehetsz becsületes ember s egygyel többen vagytok otthon. De te földbirtokos is voltál; földedet, mit ősöd vérrel vagy érdemmel, vagy takarékossággal szerzett, te egy idegennek engedted át. Eladtad egy darabját a hazádnak, mely rád volt bízva. Mindennap olvasom hírlapjaitok hátulján, hogy a leggazdagabb urak, kikre legtöbb volt bízva, egész falvakat, egész tájékokat engednek át külföldi jövevényeknek. Oh! megérdemlik érte, hogy maguk is jövevények legyenek egykor idegen országban s koldusok a haza földén. Elég ugy-e, ha a szegény ember szereti a hazát, a gazdag nem tartozik neki semmivel? Most jó ürügy van megfutni minden baj elől s nagylelkűséget csinálni az önzésből, s a szívtelennek azt mondhatni, hogy ő szabadelvű! Vannak erények, melyek nemzetek éltéhez vannak kötve, ilyen a magyarnál az, hogy önmagát mindenek felett szeresse. Másutt mindenütt bűn ez érzelem, de ti nektek szent legyen ez önzés és a divatrajongások semmi faja meg ne foszszon benneteket attól, mert boldog lehet a világ, lehet szabad, lehet üdvözült a magyar nélkül, de magyar nemzet nem születik újra, ha még egyszer újra támad is a világ! Eredj haza, s ha nem tudsz egyebet használni, legalább tudj szeretni, addig míg van mit szeretni.

… Egy szót sem tudtam válaszolni az öregnek, még most is gondolkozom azon, a miket mondott. Nem tudom, mit teendek, de aligha meg nem kísértem még egyszer a tengeri útat.

Leona Rózához.

Új-Telep, 184–

(Fekete pecsét.) Atyám meghalt. Megölte a kínozott szív. Most már csak ketten szenvedünk.

Mindig titkolta előlünk baját s az egyetlen orvosságot, a vigasztalást, soha sem vette be. Orvosa átismeré baját s rég megmondá előttünk, hogy betegsége számára nem e világrész füvei termenek írt. Készen voltunk halálára, ő maga többször mondá előttünk: a világ minden orvosszere sem gyógyít meg engem, s még csak enyhíteni sem engedte fájdalmait. Utolsó perczig megtartotta azt a catói szigort, mely alatt összeroskadt. Nem engedett magának a hazáról beszélni soha. Midőn haldokolt, bátyám félrement ágyától, siralmas sarcasmussal mondva: nem megyek hozzád közel, mert betegséged rám ragad. Engem oda vont magához a haldokló. Arczán erőt látszott venni a sokáig elkényszerített érzelem. Füleimbe súgva mondá: iróasztalomban találsz egy ezüst szelenczét, ha meghalok, nyisd fel, egy maroknyi homokot lelsz benne, onnan való föld ez! onnan hoztam azt el… Mikor eltemettek, hintsétek arczomra, hadd nyugodjék fejem – hazai föld alatt!…

XII.

Harday levele Garmadyhoz.

Új-Telep, 184–

Midőn e levelemet kapod, már én akkor a tengeren vagyok, vagy tenger alatt.

A világ itéletével nem törődöm, mondjanak rólam a mit akarnak, de előtted bárha menteni nem is, de legalább ki akarom magyarázni magamat.

Legtöbben nevetségesnek fogják találni, hogy mint a német szóra küldött gyerek haza szökik falujába, akként én is visszafanyalodom nagy szégyennel és pironkodással az elhagyott, a megvetett hazába. De nevessetek bár akkorát, hogy ide halljam, irjatok rólam víg regényeket, fessetek rólam torzképeket, legyek példabeszéddé odahaza, mindez engem meg nem tántorít akaratomban. Én visszamegyek.

Nemrég meghalt az öreg Széki. Halála előtti órákban megszorítá kezemet s odavont ágyához:

– Ismersz-e egy balgatag embert, kérdé tőlem, a ki legkeményebb ellenségeivel kibékült, s legjobb barátaival haragot tart?

Többet nem szólt. Eleget is mondott vele. Az a balgatag ember én vagyok. És így van az. Ha nem tudjátok egymást megbecsülni, csak jertek ide. Én szeretném, ha minden pártvezéreinket kiküldenék ide egy pár esztendei patvariára.

Az öreg Széki halála után családja sehogy sem akart elereszteni köréből, ott kellett velük maradnom. Az ifju Géza fogytig megtartá kiapadhatlan humorát, azt, mely a lélek legmélyebb keservéből támad, míg testvére, Leona, oly szeretetreméltó ellentétben birta magában egyesíteni a gyermeteg érzelgéseket a háziasszonyi komolysággal.

Csak azt sajnálom, hogy fiatalabb nem vagyok, hogy elvehetném, vagy vénebb, hogy apja lehetnék.

Egy este pipázva ültünk a verenda alatt Gézával, ő kötekedve hordta fel emlékembe mindazon táblabirói anekdotákat, mik itt-ott gyűléseken, tisztújításokon, országgyűléseken történtek közöttünk. Előjött róla a szó, minő harczokat viseltünk egykor egymással a zöld asztal mellett, mire én azt találtam kiszalasztani a számon, hogy bár most is ott ülhetnénk. Erre ő vállamra üt s azt kérdi: mért nem megyek hát haza?

– De már azt nem cselekszem, mondék, soha többet! Ha eljöttem, megbántam bár, de nem vallom be; s ha itt vagyok, itt megőszülök, itt meghalok, de vissza képpel sem fordulok többet, bárha itt volna is az özönvíz és ott az Araráth hegye.

Géza mosolyogva szólt, bodor füstöt eresztve pipájából:

– Tehát fogadjunk, hogy ön vissza fog menni Hunniába.

– A fejembe.

– Az nem sokat ér, de fogadjunk száz aranyba.

Kezet adtam rá.

Ő bement a szobájába, egy percz mulva pisztolylövést hallok belülről s rá Leona kétségbeesett sikoltását.

Ijedten berontok, s im az ifjut egy pamlagra dőlve találom, félkarjára támaszkodott, másikkal elájult testvére kezét tartá.

Arczán semmi változás, ajkai, szemei mosolyogtak, mint egyébkor, hanem egész mellénye el volt már borítva vérrel.

Én sietve odarohantam, hogy segítsek rajta.

Ő halkkal mondá:

– Már ezen túl vagyunk.

– Miért tevé ön ezt? kérdém én irtózattal elállva.

– Látja ön, szólt ő el-elmaradozó hangon, ez a szegény leány itt hervad miattam. Otthon jegyese van, otthon hazája van, kiket imád, kikért örökké visszasóhajt, itt nincs senkije, a kiért itt legyen, egyedül én. Most már én sem leszek. El leend hagyatva, s kénytelen lesz visszamenni oda, hova én őt nem vezethetem többé.

– Istenemre! kiálték közbe, nem lesz elhagyatva, a még csak én élek, apja leszek neki és testvére és védelmezője.

Az ifju hálásan szorítá meg kezemet.

– Lesz-e ön kisérője is odáig? hazáig?

– Akár a más világig.

– És ha jutalom helyett önt ezért ki fogják nevetni? gúnyolni?

– Nem törődöm vele.

– Tehát vissza fog ön menni Hunniába? szólt haldokló hangon s mosolyogva veté utána: és így megnyertem fogadásomat… Azt a száz aranyat… alapítványul hagyom… szegény kivándorlott scythák számára… a kik vissza akarnak menni Amerikából… Hunniába… Percz mulva e szavak után megszünt élni.

Én megtartottam igéretemet.

Az első fájdalom elzajlása után rábeszéltem a szegény leányt, hogy hagyja el a földet, melyhez két sír fájdalmas emlékén kívül semmi sem köti többé.

Az a kegyeletteljes gond, melyet iránta tanusíték, rávevé, hogy ezentúl rokonának nevezzen.

Ha arra gondolok, hogy boldogsága kútforrásához én vezethetem vissza, e gondolat minden más egyebet kitöröl elmémből, most már kötelességem visszatérni, most e határozatra nem csupán szivem gyöngesége ösztönöz többé, hanem egy haldoklónak adott fogadásom s egy élő angyalnak földi üdve.

Ejh! De mit mentegetem én szivem gyöngeségét! mit iparkodom elpalástolni azt az érzést, mely előtt lelkem meghajol! Nem tagadom, haza akarok menni én is, mert szivem megrendül erre a szóra: haza! mert nem kell az élet, nem kell a halál, nem kell az üdvösség másutt sem testemnek, sem lelkemnek! mert nem akarok boldog lenni, nem akarok ember lenni, ha magyar nem lehetek és ha itt volna a paradicsom és abban ananászt teremne minden szál fű s patakban folyna tej és bor, mégis haza mennék, bárha otthon meg tövist teremne minden rög s az a négy fehér folyam az ország czímerében olyan vörös volna is a vértől, mint maga az a vörös mező, melyet keresztül szel.

Ha a magyarok istene bele nem fordít bennünket ebbe a nagy Balatonba, egy hónap mulva megláttok.

Nem bánom aztán, nevessetek ki, gúnyoljatok ki, mégis jobb, mintha megsiratnátok.

Isten veled! A viszontlátásig. Az édes, kedves, annyiszor megálmodott viszontlátásig!

* * *

Vándoroljatok ki! –