A MUNKÁCSI RAB.

I.

«Minden madár oda röpül, a hova kedve tartja.

Az eszterág megtanítja fiait repülni, hogy ha majd hullani kezdenek az őszi levelek, tudjanak szállni a szabad felhőkön keresztül s felkeresni azt a hazát, hol melegebben süt a nap, zöldebb a mező.

Csak én nem mehetek.

Nem mehetek, nem eresztenek ezek a lánczok.

Kezemen, lábamon nehéz vasat zörgetek. – Csörg, csörg a láncz, oly szomorúan, mintha mindegyik gyűrűjét egy-egy koporsószegből kovácsolták volna s végei egy durva kőbe vannak megerősítve. Éjjel én fekszem e kövön, nappal e kő terhe fekszik keblemen. Hajh! e kőbe vannak verve lánczaim.

Mióta viselhetem azokat, úr Isten!?

Van-e még napvilág oda künn?

Piroslik-e még az égalja a hajnal költekor? Énekelnek-e még a madarak? Van-e még virág a mezőkön? Van-e még élet oda künn?

Börtönömnek nincsen ablaka; sötét van benne; ha laktársaim – a kigyók és patkányok szemei – nem világítanának, azt hinném, hogy megvakultam.

Nem tudom, hogy mikor van reggel, mikor este? – ha lelkem, hasztalanul erőködve kitörni börtönöm falán, fáradtan elalél, – akkor elalszom; s mikor lánczaim csörrenése fölver, akkor fölébredek. Ha ivóvizem megpenészedik és kenyerem összeszárad, arról tudom meg, hogy egy hosszú hó lefolyt. Minden hónapban egyszer kapok kenyeret és vizet.

Csak egy akkora foltját láthatnám az égnek, mekkorát egy lánczszem bekeríthet! Csak egyetlen napsugár járna le hozzám keskeny nyiláson, egyetlen atomja annak a köz áldásnak, mely mindenre egyiránt kiömlik s én érzem, hogy mint a pinczébe elásott növény, fel fognék azon nyilásig nőni s kinőnék börtönömből. – – –

Soha sem imádkoztam életemben. – Láttam a halált legíjesztőbb fegyveröltözetében, láttam azt a vihartól korbácsolt tenger hullámai között, mikor a meghasadt ég lángot okádott alá a féregre, ki rémületében elfelejté, hogy ő a természet királya s korlátlan zsarnoka mindennek a mi él, s térdre hullt és fogadásokat hazudott azon lénynek, kit boldog perczeiben megtagadott. Én ott sem imádkoztam. – Mikor mint az üldözött vad, futottam hegyeken és vizeken keresztül, mikor «hajrát!» ordított utánam száz hóhér kiáltása s az utánam lőtt golyók füleim körül fütyöltek, én akkor sem imádkoztam. – S mikor vándor utamon három-négy falut találtam egymásután, melyekből minden élő kiholt; az útfélen sövények alatt temetetlen holtak feküdtek szerteszét, s a templomok körül, a kálváriák alatt kétségbeesett haldoklók csoportjai nyavalyogtak, kik a dögvész elől futva iszonyúan eltorzult arczokkal káltának fel a kereszthez: «Isten, Isten! vedd el rólunk ostorodat!» – én még ott sem tanultam meg imádkozni; – és most mégis imádkozom; itt lenn, a tömlöcz fenekén, az örökké sötét éjszakában kétségbeesésem és nehéz lánczaim között, nyomorúan, reménytelenül, – térdeimmel és arczommal a nedves földre borulva ismerem meg, hogy van Isten az égben! – – – Érzem sujtoló kezeinek látogatását.

Imádság! kétségbeesett sziv imádsága! átmehetsz-e börtönöm vastag falain? Börtönöm falai – bocsássátok keresztül imádságomat!

Isten! villámok és égi háborúk Istene! Vedd vissza tőlem a mit adtál, vedd el tőlem ezt az életet, s add annak életéhez, kit tőlem elvettél. Add neki mind azt az örömet, a mit nekem nem adtál; adj neki annyi áldást, a mennyi csapást éreztettél én velem; vigadjon ő, valahányszor én szomorkodom. Úgy hulljanak rá malasztjaid, mint az én könyeim hullanak a porba. Tedd oly fényessé az ő életét, mint a mily sötéten hagytad tömlöczömet. Nagy Isten, ismered angyalaid legszelidebbikét, kiért imádkozom, leányomat! Árva leányomat; és azt a hű barátot, ki nyomort és üldözést együtt állt ki velem. Hol? merre hányja őket a lét vihara? Légy vezetőjök a vihar között, mindenható! Engem pedig engedj meghalni, és ne adj másik életet a mostani helyett. Mindennek el szabad enyészni a világon: az idő, a hír, a csillagok el fognak mulni, miért volna csak a fájdalom az, mely örökön örökké éljen? Oh tégy semmivé, tégy semmivé! amen, amen!»

II.

A horvát-bánsági végvidék határán, a kék vizű Unna közepén fekszik egy regényes kis sziget, sötétzöld fenyvessel benőve.

Csaknem átellenében van egy kisded város, melynek alacsony házikói kedves egyszerűségben fehérlenek elő a gyertyánfák zöldjéből; túl rajta egy magas, kopasz, vörös hegy, oldalairól kajla sombokrok, mint bolyhos bibircsók merednek elő; tetején egy düledezett puszta vár, melynek bástyáin és legmagasb tornya tetején vadfák zöldellenek.

A folyamparton, egymástól két, háromszáz lépésnyi távolban, gömbölyű, galambház alakú tanyák vannak felállítva, melyek eresze alatt fegyverére támaszkodva áll a végőr, fejére levont fekete csuklyája alól tekingetve ki az őrzött határszélre.

Apró lovakon egyenruhás harámbasák járják a vártákat sorról-sorra, öveikben nehéz fegyverek; komoly, rövid szavakat váltanak mindegyik őrrel, míg a vigyázók fenn a lárma-tornyokban óranegyedenként éles kürthangokat rivallnak le a hallgató vidékre.

Olykor elnyúlt kiáltás hallik a távoli erdős bérczek között, majd egyes lövések, miknek hangját a sziklák visszabőgik; valaki szökni akart tán a határon át, s agyonlőtték.

Különben nagyon csendes és szomorú e táj, mintha csak egy hosszú tömlöcz folyosóját látná az ember, őröket és vártákat s néhol a folyamparton egy-egy akasztófát.

A fenyves sziget északi partján haragos zöld bórfenyő közül tünik elő egy magános, emeletes épület, veres téglafalai itt-ott megcsapkodva kövecsvakolattal; lapos, idomtalan ablakain kiülő vasrostélyok, kapuja veres fenyőből, sűrű vasszegekkel és keresztbe rakott pántokkal beverve, előtte éjjel-nappal két fegyveres szerezsán jár fel s alá.

Ez a kosztaniczi vesztegház.

Mindenkinek, ki a határon átköltözik, itt kell kitölteni a veszteglési időt, tíz, húsz, vagy legveszélyesebb időben negyven napot.

Veszélyes idők azok, midőn a dögvész a szomszéd török tartományokban csak három mérföldnyire van a határszéltől. Jelenleg épen az Unna túlpartján fekvő Brozolian faluban dühöng; azaz dühöngött, míg az utolsó lakost is ki nem ölte belőle, s parthosszant minden kunyhót és palotát sorra látogatott.

Túl a horvát és dalmát határokon hármas kordont húztak ellene, minden utazó gyapot kelméi lúgban és borszeszben mosattak ki; még az erszényben hordott pénz is összefüstöltetett, az utasok külön szobákba zárattak el, minden közlekedés teljesen megszüntetett a két part között, s mégis negyednapra azután, hogy a túlparton már nem talált tenni valót a halálvész, a vesztegintézetben ütött ki; az nap meghaltak négyen, következő nap meghalt az intézeti orvos, két betegőr, hat szerezsán és tizenegy utazó, harmadik nap már nem maradt egyéb élve, mint három határőr és néhány utas.

A megholtakat egy nagy verembe temették össze, mintegy hatvanan lehettek; ki győzött volna azoknak sírt ásni? A sír elébe egy durván összefaragott keresztet ástak, melyre a szent Isten symbolumán kívül csak e rövid epitaphium volt felvágva: «Itt nyugszanak hatvanketten.»

Már a negyedik nap csak egy igen kicsinyke sírt kelle ásni.

Ötödnapra mekkorát sem. Akkor már teljesen megszünt a ragály, csak egy beteg volt a veszteg-intézetben, ő vele együtt csak három élő.

A többinek nem fájt többé az élet.

* * *

Véresen áldozott le a nap a folyam vizében, elbukó fényképe, mint égő tűzoszlop feküdt végig annak hullámtükrén, körüle az egész ég lángba és vérbe öltözött; a távol hegyormok, a fehér házfalak, a gyertyánerdők mind veresre voltak festve; a fellegek visszavert szinétől csak közben a fenyvesek maradtak bánatos sötéten.

«Vihar lesz!» dörmögi fázósan magában a végőr s gubájába búvik s honn maradt családjára és meleg tűzhelyére gondol. S még nem hamvad el az ég haragverése, midőn a fenyvesek zúgni kezdenek, mindig erősebben, erősebben; a hideg Bóra, az éjszaknyugoti szél ordítva vágtat alá a hegyekről, folytonos, csillapulhatlan nyomással, mely a tornyokban a harangokat veri félre, az Unnában malmokat sülyeszt el, s kicsavarja a fenyőszálat kőszirti tövéből!

A fellegek végig repülnek az égen, korbácsolva láthatlan erőtől, a mezőkön megdűl a legsoványabb vetés, s az Unna hullámai túlcsapnak a parton az iszonyú nyomástól.

Az éj beáll, de nem a nyugalom. Képtelen erőszakban mutatja ki hatalmát a láthatlan elem, mely nőttön nő, mintha a kapellai sziklákat akarná megdönteni. A föld virág, az ég csillag nélkül marad.

Milyen szomorú hely a fenyves szigeten a vesztegház! ablakait beverte a szél, mely csukatlan kapuját szilajon vagdalja a falakhoz, s a magános kút elszabadult vedrét csikorogva lógázza a kút-ostornál fogva; majd neki vágtat a magas téglakéményeknek, azokat ledönti, azután megbontja a háztetőt, néhány cserépzsindelyt mint falevelet söpör le róla; a támadott nyiláson alája feszül, a léczezet szakadoz, a gerendák ropognak, a szélvitorla előre lerepül; még egy nyomás, a szarufák elszakadtak s a vihar lefújta a vesztegház tetejét.

Ugyanekkor fújta ki lelkét az utolsó beteg az intézetben.

Egy aggnő volt, őszhaja kúszáltan lógott le arczába, melyet a mirigy-görcsök éktelenül kivettek alakjából; szemei mélyen beestek, homlokán és arczain veres szederjes foltok kezdtek felsömörzeni. Ez iszonyú ragály kevés percz alatt szétbontja az egész életműszert. Alig hunyta le szemét, már a kezek megfeketülnek.

Az ágy mellett kis zsámolyon egy halavány kis leány ül, alig 12–13 éves, szomorú, dalszerű sírással ül a halott mellett, s ennek kőhideg kezét csókolja zokogva és fulladt, pihegő hangon beszél hozzá s várja annak feleletét s zokogása mindig hangosabb lesz, a mint nem birja azt felkölteni. Megöleli a halált alvót s arczát megczirogatja kicsinyke kezével, mondja neki: «anyám, édes anyám! kis leányod hí, a kis Gizella, ne aludjál oly sokat!» – – A vihar a betört ablaktáblák üvegdarabjait hajigálja be a szobába, a kis leány sír, az agg nő aluszik.

– Ki él még itt? hangzik mogorván az ajtón kívül, melynek rostélyos ablakán egy bozontos veres arcz tekint be, szemei alig látszanak elő a homlokát elborító hajcsimbókok alul, szájából dűl a pálinkagőz.

– Segíts! rebegi felé fordulva a kis leány, anyámnak baja van.

– Mi baja?

– Nem akar szólni és igen hideg!

– Meghalt.

– Ne – ne mondd! – hiszen csak most beszélt még velem, s meg is csókolt.

– Nem fog megcsókolni többet, kis leány! – ne menj hozzá olyan közel, mert majd te is meghalsz.

– Bár meghalnék, bár vele mehetnék én is, szólt siránkozva a leányka és mellé feküdt a mirigyes halottnak, fejét lehajtá azon vánkosra, melyen a halott feje volt és szemeit lehunyta, mint az.

– Hát apádnak kije maradna akkor?

A gyermek hirtelen felrezzent e szóra, felemelte fejét, reszketett, leszállt az ágyról, aggodalmasan körültekinte.

– Ismered apámat? kérdé titkosan súgva az ismeretlentől; ki vagy te?

– Én a vesztegintézeti betegőr vagyok, s apádat nem ismerem, de csak úgy gyanítom, kell még valakinek lenni a világon, a ki téged szeret; nem igaz?

– Istenem, ha meg találnék halni, rebegé a leányka, s messze távozott a halottól; szegény apám, mint sírna, ha engem sem láthatna többet! – Az élet ösztöne hirtelen új erővel támadt fel benne e gondolatra, hogy még van valakije, a kinek örömére itt kell maradnia.

– Vigy ki innét, szólt nyugtalankodva a betegőrnek; olyan nehéz itt a levegő, nyisd fel az ajtót; – nem akarok meghalni; – milyen hideg és fekete lesz az ember, ha meghal! s kis kezeivel az ajtó rostélyába kapaszkodott.

– Nem nyithatom ki ajtódat, mert a kulcsok a felügyelőnél vannak.

– Hívd ide őt.

– De nem fog jöhetni, mert el van temetve.

– Hát itt a benyilókba nem mehetnék? Még tegnap úgy zörögtek benne szomszédaink, – ma már csendesen vannak. Tán elutaztak.

– El ám – a másvilágra!

– Hát ki van még élő e lakban!

– Mi ketten.

A leányka ijedten néze szemébe a férfinak, valami oly kimagyarázhatlan sejtelmes sötétség ült annak minden vonásaiban, mely egyszerre taszít és vonz, biztat és ijeszt; nagyon szomorú volt.

Egy rögtöni lövés szólalt belé a vihar üvöltésibe a folyampartról, utána hajhászó lármahang és újra lövések, a szikláktól százszor visszaveretve. Valakit üldöznek. «Megállj!» kiáltja száz hang, a szél együtt felsivit vele, azután meg az üldözött lihegését utánozva lelohad, paripák robogását és a vér-ebek dühös csahaját engedve hallani.

– Istenem, mi ez? kérdi hallgatózva a leány.

– Mit se félj! szól a betegőr, a szél hajigálja a kéményeket a háztetőkre, azok zuhognak, vagy a dámvadat verték ki erdejéből s azt üldözik.

– Lehet, szól a kis leány, de nem hitte a mit mondott, hanem remegve közelíte az ablakhoz s annak szárnyait feltárva, a zaj helyére kitekintett.

A férfi sem hitte a mit mondott, hanem a folyosó ablakához lépve, annak vasrostélyai közt kidugta éktelen fejét, s lenézett oly tekintettel, minővel a kalitkába zárt fenevad nézi martalékát.

Mintegy hatszáz lépésnyire a szigettől a dalmát parton egy lovas férfi nyargal, utána hat szelindek fut dühösen ugatva s minden perczczel közelebb érnek hozzá; «utána, utána!» ordítják üldözői, rekedten uszítva a vérebeket s utána lövöldözve, s így rohannak parthosszant. Az üldözött kétségbeesetten, elszánt arczczal fordul vissza üldözői felé s tajtékzó lovát vérig sarkantyúzza, keze pisztolyain remeg, mintha egy elhatározó perczre tartogatná azokat. Egy lövés levitte fejéről fövegét és sűrű fekete haja szét van zilálva, – a folyamparton egy csónak van kikötve, azt kell elérnie, hogy megszabaduljon. Lova ki van fáradva, egy jól irányzott lövés találja még az agyon nyargalt állatot, s az megroskadva előre bukik és lovagját fején keresztül ledobja. «Hajrá!» kiáltják az üldözők, s a hat véreb rárohan az elesettre. Elnyomják. Kétségbeesett erővel küzködik ez velök. Vér foly mindenütt, nehezen birja magát e kűzdésben a part felé vonszolni s üldözői már nem messze vannak. Az ebek dühösen ágaskodnak rá. Már épen a csónak mellett van. Lő. Egy eb elmarad. Elmarad a másik, a harmadikat dühösen rúgja el magától, s egy képtelen ugrással eléri a csónakot, beleugrik, a csáklyával egyet taszít rajta, a láncz elszakad, s a csónak belódul a habok közé.

– Utána!

A határőrök másik csónakot hoznak. «Száz tallér annak, a ki visszahozza!»

Az üldözött ekkor oly közel volt a vesztegházhoz, hogy arczát annak ablakaiból teljesen ki lehete venni.

– Isten irgalmazz! sikolta a leány s elfutott az ablaktól.

A betegőr bekémlelt ajtaja rostélyán s látá, hogy a leány egy, a falra függesztett feszület előtt kezeit tördelve imádkozik, majd Istent hivó tekintettel emeli fel könyes arczát az égre, s kulcsolt kezeiben reszketve szorítja ajkaihoz az olvasót.

– Ő az! kiálta fel tompa, sóhajszerű hangon az ember, és szemei villogtak; oda futott újólag az ablakhoz, s letekinte az üldözöttre, kinek már ekkor nem lehete látni arczát.

Hat szerezsán hajtotta a csónakot, mely a menekülőt üldözé, ki ereje végfogyatékával egyedül evezett előlök a lélekvesztő naszádon. Az Unna házmagas hullámokat hányt, mik a két ladikot, mint dióhéjat hajigálták hol fel, hol alá. Az üldözők szüntelen közelebb értek a menekülőhöz, s már nem lövöldöztek rá, alig lehettek tőle két evezőnyomásnyira, bizonyos volt, hogy elfogják.

Vad kárörömmel nézte a férfi fenn a vesztegház ablakán, mint fogy a távolság a két csónak között, s fejét és karjait kidugva a rostélyzaton, borzasztó átkokat ordít le az üldözött fejére.

– Verjen meg az Isten súlyos balkezével!

E pillanatban érte el az üldözők csónaka a futóét, egyik határ-vadász megkapta annak elszakadt lánczát s annál fogva két kezével rántá magához a csónakot.

Egy éktelenül magas hullám hömpölyge a két csónak felé. – «Vigyázzatok!» kiálta le ablakából a betegőr. Késő. A kiáltás még nem ért le hozzájuk, midőn a habtorlat felkapta gerinczére a két naszádot s azokat egymáshoz vágva, keresztülcsapott rajtok, tajtékkal temetve be mind a kettőt. – – Egy siket jajkiáltás hallatszott, s a következő pillanatban csak az egyik naszád tört a túlpart felé, félig megtelve vízzel, míg a másikat megfordítva vitte alá a rohanó hullám. – A hat szerezsán belefúlt a vízbe, az üldözött pedig átvergődve a török partra, megmenekült.

A betegőr kétségbeesve rogyott össze az ablaknál, őrült bánattal susogva: «Nincsen sors!»

Az átok nem fogott. Nem lehetett foganatos. Ártatlan gyermek imádsága megrontá annak erejét. Az üldözött gyermeke az ártatlan gyermekleány ott imádkozott a szoba szegletében, futó apjáért, s imádsága mindenható talizmánul védte meg őt.

Jaj neki, ha e talizmánt elveszíti! Jaj neki, ha leánya nem lesz ártatlan többé!

III.

Ne félj, bizton alhatol a szabad ég alatt, vad fa árnyékában; járhatsz a mirigytől kipusztult falvak utczáin, szemébe nézhetsz a villámtekintetű zivatarnak, szemébe halálos ellenségednek, ki koldusbotra jutott miattad; erdők fenevadai nem bántanak téged; dögmirigy nem ragadhat te rád, a felhők haragja téged kikerül, vízbe nem fúlsz, földön el nem esel, ellenséged meg nem ronthat téged, mert érted ártatlan gyermek imádkozik.

Ez időtájban több belföldi hirlapok sajátszerű igaz történetet hirdettek; valahány, annyiféle változtatással és hozzáadással, melyből körülbelől ennyi volt igaz: A m...i királyi sóadó-hivatalnál a főpénztár tetemes összegig meglopatott; a főpénztárnok ugyanis, bizonyos Murányi Ádám, egy becsületes családos öreg ember, mintegy 60,000 forintot adott át bizományilag alpénztárnokának, ki régi lelki és testi barátja volt, s kinek azt a szomszéd városba kellett volna általvinni. Az ember igen jó barátja volt a vén Murányinak, s igy könnyen kimagyarázható, hogy ennyi pénzt érezvén kezében, érzékeny búcsút vőn barátja kapufélfájától s a bizománynyal együtt hűségesen megszökött. Tömérdek körlevelet bocsátának ki utána, minek következtében több rendbeli vándor férfiaknak lőn megfogattatása, kiket a világ nagy méltatlanul csavargóknak nevez, s kik fülek, vagy körmök dolgában jó távolról találtak hasonlítani a körlevélben foglalt személyes leiráshoz; de mindössze sem értek 60,000 katona forintot. – Az ember minden nyom nélkül eltünt.

A szegény agg Murányi Ádám pedig vénségére jutott azon szép tapasztaláshoz, hogy kötve kell hinni a komának, s miután az ő rovására elveszett összeg kipótlására összes minden értéke sem lévén elégséges, büntetésül három esztendei börtönre itéltetett, egy éjjel tömlöcze ablakára magát nyakravalójánál fogva felakasztotta. – Csunya irónia volt a sorstól; – azon nyakkendőre, melyen megfúlt, szép czifrán volt felhímezve a hit, remény és szeretet; születése napjára hímezte a kendőt számára egyetlen leánya, ki igen szép leány volt, imádott, ünnepelt királynéja a legelső köröknek messze földön és igen jó leány; csupa szendeség, elmés és művelt, remekül tudott zongorázni, hímezni és tánczolni; büszkesége volt minden rokonának, s gyönyörüsége mindenkinek, ki ismeré; később pedig szobalány lett egy éltes úri hölgynél s tányérokat mosogatott s fehér ruhákat mángorolt a konyhaszolgáló társaságában, szobákat söpört és az úri hölgyet segíté reggelenként kifesteni.

Testvérbátyja Murányi Gábor épen akkor járt jegybe egy előkelő nagykereskedő kisasszonyával, midőn atyja ily szerencsétlen megdicsőülést ére; az előkelő kisasszony oly szent és benső érzelemmel vonzódék az ifjuhoz, hogy midőn ez boldogtalan esete után könyes szemekkel hozzája indult, nehéz fájdalmait kedvese szivével megosztandó, s lelki sebeit annak önzéstelen hű szerelme balzsamával enyhítendő, e szende szerető becsapta orra előtt az ajtót s inasaival vetteté ki a szemtelent, ki koldus létére elég vakmerő azon köttetésre emlékezni, mihez boldog korában jutott.

Egyébiránt a leány atyja, egy elhirhedt nagykereskedő, elég jószívű volt a ci-devant fiam uramnak azon emberbaráti ajánlatot tenni, hogy miután leánya tiszta vonzalmára magát elszegényülése által méltatlanná tette, boltsegédének szivesen befogadja.

– Köszönöm uram; Isten fizesse meg jó szándékát, de nem fogadhatom el, mert útra készülök.

– Hová?

– Magam sem tudom, de igen messze.

– No hát – szerencsés útat kivánok. Ha tetszik úti költség… nem mondom, hogy egy pár forinttal meg nem segítem.

– Nagyon szép; de a hová én megyek, oda nem szokás útiköltséget vinni.

S a fiatal ember kezde gondolkozni róla, hogy melyik a legrövidebb országút, mely a másvilágra vezet, s már épen bezörgetett az élet harminczadi hivatalánál; reményével, e minden hitelezők leguzsorásbikával, számot vetett, bánatát, fájdalmait, mint egyik életből a másikba át nem vihető dugárukat lerakta, útlevelet váltott magának egyik lőporárusnál a sírok országába, midőn eszébe jutott, hogy tán illendő volna testvérétől is elbúcsúzni, tán annak is lesz valami izenni valója a megdicsőűltek honába és elment testvérét fölkeresni. Azon asszonyságnál, kihez a leány szolgálatba állott, már nem találta őt, az asszonyság kiadott rajta, mert fiatal férje volt. – A leányt azután egy nőtlen férfi fogta pártul, s az időtől fogva igen czifra öltözetekben kezde járni s ház körül főkötőt hordott. A hogy testvére ráakadt, alig ismert rá; elfogúlt félénken húzódott tőle, elpirult, szemeit lesütötte s nem tudta bátyjának becsületes tekintetét kiállani. – «Mi történt veled?» – A leány nem felel semmit, hanem elkezde sírni. E sírás világosan megmondott az ifjunak mindent; megmondá, hogy a lány szerencsétlen; szerencsétlen, mert saját lelkében sem találja azt az utolsó menedéket, melyre a halálig üldözött nyugodtan hajthatja le fejét, – a becsületet – s hiába takarja el piros szalagokkal a szégyen foltjait, miket az erény fehér ruhájából kimosni nem lehet. Csak egy irgalmat kért testvérétől a leány, azt az egyet, hogy felejtse el őt örökre. Az ifju el tudta taszítani magától a szerencsétlent, de nem tudta kitaszítani szívéből annak emlékét, s e percz óta megszünt gondolkodni a halálról, de annál többet gondolt halálos ellenségére.

Elment atyja sírjához. A temető árkába volt az eltemetve, szegény; fejénél egy szűrke kődarab; valamely buzgó keresztény egy kosár szalmapernyét döntött rá megismertető jelül, s minthogy egy meglehetős esőszakadás egyik oldalát kimosta az ároknak, a halott ruhájának egyik csűcse kimaradt a sírból. Az ifju lehasítá e ruhaszegletet, nehogy az ebek majd annálfogva kihúzzák a sírból a halottat. Azt a rongydarabot pedig keblére rejté, hogy ott feküdjék az szívén, nehezebben, mintha az egész emberiség bűne feküdnék rajta. Nem sírt, hisz a tűzhányó hegy oldalából nem fakadhat patak. Leült a sírra, meghinté ruháit a rádöntött hamuval s gondolkodott a sors igazságkiszolgáltatásáról.

Keserű elmélkedései lehettek, nagyon keserűk. Nem ismert apjánál becsületesebb embert, ki teljes életében oly szilárd jellemű, oly tiszta lelkű volt volna mint ő; ki megőszült fejével a tömlöczben halt meg, csúfosan, önkezei adta halállal, s a temető árkába ásatott el, még jó, hogy nem az akasztófa alá. Eszébe jutott, hogy egy év előtt mily boldog vala; mindene volt, testvére, ki büszkesége volt, kedvese, ki által üdvözültnek hitte magát, szebbnél-szebb reményekkel gazdag jövendője, és irigyei: most pedig semmije sincs, csak gyalázata és keserű emlékei a multnak, minek neve tapasztalás; üdv helyett átok, irigyek helyett szánakozók, a szív paradicsomából temető lett, belétemetve a lehunyt remények, nehéz keresztek ültetve belé, legszélébe egy öngyilkos halott, a szerelem, elátkozottul eltemetve. Ki hinné: mennyi kisértet lakhatik meg egy emberi agyban? Vagy egy őrült gondolatai nem egy polusi éj kisértetei-e? Örömre kevés egy ember szíve, miért hogy fájdalomra mégis oly tág?!

Lefeküdt a temető árkába, de nem aludt, csak álmodott. Egy nagy vadon erdőt látott, kietlen, úttalan erdőt, hol rémarczú vadállatok nevezték testvérnek, barátnak, szeretőnek egymást, s marták, üldözték a testvért, a barátot, a szeretőt. Itt találkozott egy ősz öreg emberrel, ki egy gödröt ásott, saját sírja gödrét. Ráismert. Régi hitelezője volt az neki, kitől az életet kapta kölcsön – édes apja. Nyakába borult az ősznek, kérte, hogy ne feküdjék a sírba, abba a hideg ágyba, a férgek közé. «Elmegyek! felele az ősz, szomorúan ingatva sárral dobált fejét, haza kell mennem, mert meg vagyok ölve; nézd: nincsen szívem, egy ember, kit keblembe bebocsáték, kilopta onnan azt, s megszökött vele, s most meg vagyok halva!» s ezt mondva, jég-hideg kezét fia arczán végig húzta.

Ez fölébredt, az esővíz csurgott az árokba, az volt ilyen hideg, de homloka égett. Egy átkot kezdett mondani álmában. Álmait el szokta feledni az ember, mikor fölébred; de ő nem felejté el, hogy mit fogadott az ősz embernek, a ki maga ásta meg magának a sírt, s nyakán viselé azt a kendőt, melyre a hit, remény és szeretet voltak hímezve, s mik később oly kék foltot hagytak viselőjök nyakán, oly feketét szívében!

Fölkereste a legmagasabb sírt a temetőben, s arra fölállt, s két marokkal szórva a világ négy részeibe a hamut, melyet apja tetemeire döntöttek, megátkozá az őrült kétségbeesés átkával ellenségét és minden áruló barátot és minden hűtlen szeretőt, és mindent a mi él és lehelletével vesztegeti az Isten levegőjét. Elátkozá magát és az Isten menykövét, mely őt agyonüsse, ha valaha családja nyomorát el fogja felejteni és azt a földet, mely alatta megnyiljon és őt hamvaúl kihányja, ha apja s rokonai kínszenvedéseit megtorlatlanul hagyná, és azt az eget, melynek felhői közt elkárhozott lelke bujdosó maradjon világ romlásaig, ha az, ki oka volt apja halálának, nem fogott ott meghalni, azon tömlöczben, a hol az ő apja, ott rothadni meg abban a temető-árokban, a hol az ő apja, szennyezett névvel enyészni el a földről, mint az ő családjából minden ivadék, ha annak gyermeke nem lesz földönfutó, mint az ő apjának gyermekei, ha megcsalt szerelem kárhoztatja, s az a nyomor, mely a szétdult boldogság méhéből születik, oly mértékben nem fogják azt utólérni, mint az ő apjának gyermekeit.

Riadva ébred fel a pásztor hamvadó őrtüze mellett, a szél zúg, az eső esik, a szél zugási közt úgy tetszik neki, mintha a föld futó lépések alatt dobogna s a rohanó lég iszonyú átkok utóhangjait hordaná birkózva a felhők rémeivel és az eső ködében egy rémet lát rohanni a széllel szemközt, mely kúszált hajába és tépett öltönyébe markol. A kisértet a temetőből jön, a lápok bolygó tüzei röpkednek előtte, utána, üvölt, de nem emberi fülhöz szóló hangokat, el-elbukik és ismét fölkel és sárt és követ dobál az égre. A pásztor eltakarja képét, hogy ne lásson, s gubájába húzza magát s gyermekkori imádság-töredékeket keresgél emlékében, miben megnyugodjék, s áldja magában az első kakas-szót, mely a kisértőt haza küldé hideg kriptájába. Hátha még lelkét látta volna a rémnek, azt az őrült, összegyilkolt lelket!

Murányi Gábor világgá ment, hogy egy férfit keressen, kinek arczát nem látta soha, kiről nem tudta, hogy merre van; csak annyit tudott róla, hogy neve Tóvári Dániel s hogy neje és leánya van, kiket a Hercules-fürdőkbe küldött el maga előtt Törökország határszéléhez közel.

IV.

Egész éjen át üvöltött az éjszaki szél, korán reggel volt, mikorra lecsillapodott. Iszonyú rombolást tett mindenfelé. A környék legvénebb lakói nem emlékeznek oly viharra, mint az elmult éjszakáé. Az Unna átszakasztotta gátjait, s az egész kosztaniczai síkot elöntötte; a hegyekről nagy szikladarabok szakadtak alá, útat törve magoknak a hegyoldali fák között. Az őrházak sok helyen beszakadoztak, a háztetők fel voltak tépve s a templom tornyáról hiányzott a kereszt. Egy repedt harang már korán reggeltől fogva kongott a városban szakadatlanul, szomorú, rezgő hangon. Sok volt a halott, a vihar, kiütött a halálvész, az áradás, mennyi szolgája a halálnak. S még mindez nem volt elég. A hideg szél elálltával erős dér esett, mely leforrázott mindent, a mi zöld, a mi viruló volt; minden levél lefagyott a fákról, minden virág, minden gyümölcs, minden gabona le volt aratva, le volt szüretelve tavasz derekán.

S a nap mosolygva néze le a derült menyországból.

Törődik is azzal a nap, ha a föld beteg.

Korán reggel zörgetett a betegőr a kis Gizella ajtaján, s miután azt kinyitni nem tudta, befeszíté. A kis leány ébren volt, félelem és hideg nem hagyták őt egész éjjen át aludni és szemei ki voltak sírva.

– Aludjál szépen kis leány! aludjál; hunyd be szemedet és fordulj a fal felé, aludjál csöndesen, anyádat viszem temetni, ne nézz ide!

A kis leány lázasan reszketve szállt le ágyáról s gyapjúshawljába burkolva gyöngéd kis termetét, szomorúan elszorult hangon kérdé a férfitól: hol van a koporsó?

– Hol bizony? és a koporsót beszentelő pópa, az éneklő diákok, a szemfedő, a viaszgyertyák és a halotti kiséret? Mondtam, kis leány, hogy eredj aludni.

S ezzel a betegőr átkötötte a halottat az ágylepedővel, melyen feküdt, s annálfogva hátára vevé azt, ment vele kifelé, oly nyugodt apathiával, mintha csak egy köteg málhát vitt volna hátán; a halott lábai, kezei és hosszú őszhaja két felül lecsüngtek a lepedőből, míg a kis leány szepegve futott utána, anyja hideg kezét tartva kezei közt.

Künn egy gödör volt számára feltúrva, alig két lábnyi mély és igen keskeny, itt letette hátáról terhét a szolga, átfogta derékon és a gödörbe hosszan fekteté. A kis leány rá akart még egyszer borulni, azt eltolta onnan, s egy kapát vőn s a fagyos göröngyöket rákapálta a halottra. A leányka hangosan felsikoltott, a mint az első hant érte anyja arczát, percz mulva el volt az egészen takarva, csak még az egyik keze látszott elő, azután az is eltünt, a szolga dombot hárított fölé, azt saruival jól megtaposta s egy letört fenyőfagalyról letépve a lombokat, annak két átellenes ágát meghagyta s ez idomtalan keresztet sírjelül oda tűzte a domb fejéhez.

A leányka ez alatt folyvást zokogott, anyját és a jó Istent emlegetve, ki őt magához vette.

Szegényke oly egyedül, oly árván maradt el ez idegen helyen.

– Jó kis leány, nem tudnál egy imádságot? szólt a férfi, a mint dolgát elvégezte a sír körül; ne hagyjuk úgy itt, mint a ki magát akasztotta fel, mondj egyet, majd én utánad mondom; csak akármilyet, megérti azt az Isten.

A kis árva zokogva monda el egy miatyánkot siránk, reszkető hangon, mit a bérszolga dörmögve monda utána, süvegét durva kezei közt tartva, azután keresztet vetett magára s munka közben levetett bőrködmönét felölté, s egykedvűen kérdé a kis leánytól: hová készülsz most menni, kis árva?

A leány félve tekinte föl rá, a nélkül, hogy fejét fölemelné. Azt nem szabad megmondanom.

– Úgy, Istenem van, itt maradsz! szólt vállat vonva a szolga s minden további értekezés nélkül ott hagyta a leánykát. Ez egy marok földet kötve keszkenőjébe anyja sírjából, megcsókolá annak tördelt keresztjét, s azzal visszament a vesztegházba; ott néma és hallgatag volt minden, csak a halál-óra pók vert az ágydeszkák között. A leányka egy kis ládikát keresett elő, mely anyja ágyfejénél volt a szalmába elrejtve s azt shawljába takarva, lesietett az udvarra. Minden ajtó nyitva volt és minden kamra üres. Ekkor kezdé észrevenni, mily egyedül maradt az egész szigeten. Kifutott a sziget szélére, sírt, kiáltozott, kezeit tördelé;… az éjszaki parton emberek jártak fel s alá, kik el voltak saját magukkal foglalva s nem ügyeltek rá. Ismét visszafordult a szigetbe, szerte tévelygett a fenyves sorok között, meg-megbotlott egy alig fölhányt halomban s lelkendezve tért a sziget tulsó partjára, mert a betegőrt látta távozni.

Az Unna tulsó partjain egy gerendákból foltozott tutaj lebegett jól rosszul kormányozva egyetlen férfi által a tulsó part felé. Ne hagyj itt! sikolta utána a leányka végig szaladva a parton, s kétségbeesve nyujtá kezeit utána. A férfi nem figyelt rá. – Istenem; édes anyám! rebegé a gyermek s arczát a deres fűbe temetve, sírt keservesen, azután kiült egy, a víz felé hajló fenyő derekára s ott egy ágra lehajtva fejét, oly ékes szóló zokogással sírt a távozó után, hogy az útja közepéről nagy ügygyel-bajjal visszafordult s mogorva nyájassággal kiálta rá messziről: no hát ne tréfálj, ha velem akarsz jőni, mondtam, hogy megunod magadat itten s a halottak nem adnak sem jó szót, sem enni valót, így, kapaszkodjál belém! s karjaira emelé a leánykát, s visszagázolt vele tutajához, melyet csak az imádság tarta a víz szinén. Most itt ülj meg s csendesen viseld magadat, különben megmerülünk.

A leányka félre vonta magát az úszó talp közepére, kis ládáját ölébe vette, s a kendőjébe kötött földet csókolgatta és lassúdan sirdogált. Az éjszaki partról gyakorta rájok kiálta egyes éber szerezsán, mire a férfi óvakodva hajtotta tutaját a déli part felé s hosszas vergődések után egészen átázva értek át a török-dalmát határra.

Itt a férfi kiemelte a leánykát a partra, a rozzant talpat víznek ereszté s görcsös vándorbotját kezébe véve, kérdé a gyermektől: vannak itt talán rokonaid, ismerőid? hol laknak, merre akarsz menni?

Vette-e észre a gyermek azt a sötét tekintetet, melylyel a férfi e kérdéseket intézte hozzá?

– Nem szabad róla beszélnem, szólt titkolózva. Kérlek jó ember, vezess el a legelső faluig, ott majd egy szekeret fogadok, mely odáig vigyen, a hol már valaki vár reám.

– Szivesen jó leányka, adsza kezedet.

S a szolga vezette a gyermeket a parti ösvényen, mely mintha rég nem járt volna rajta senki, szomorúan be volt nőve fűvel. A levegőben kányák és karvalyok kóvályogtak, mik messziről megérzik a holttest-szagot s ellepték a mezőket. Olykor büzhödt posványokon kellett átgázolniok, mik tele voltak nadályokkal és vízi kigyókkal; ezeken a férfi vállain vitte át a gyermeket, ki lassanként kezde annak szomorúan sötét arczulatával megbarátkozni, s ilyenkor gyöngéden simogatta a vezető napbarnította arczát s izzadt haját félre törölte szemeiből s nyakát bizalmasan átkarolta.

Végre egy erdőszélben házak kezdtek előtünni. Egy téres falu. De a házak egyikén sem füstölt a kémény, utczáin nem járt senki, udvarain nem ugattak az ebek. Ez keresztény falu volt, mint egy, a falu végén felállított feszület jelölé. E feszületnél kétfelé vált az út; itt elbocsátá a leányka a férfi kezét, adott neki két maravedit fáradságáért s megköszönte szivességeit és elindult a faluba magának ott szekeret fogadni. A férfi pedig a másik úton ballagott tovább a falu alatt, s miután a leányt elveszté szemei elől, egy gyalogbodza árnyába lefeküdt s vadul mosolygó arczát durva tenyerébe fektetve, a távol maradt feszületre függeszté szemeit. Kis idő mulva ijedten futott vissza a leány a faluból, kezeivel eltakarta arczát, szőke haja fel volt bomolva, futott árkon és töviseken keresztül a feszületig, ott térdre bukott s eszméletlenül elterült alatta.

A férfi oda ment hozzá, felemelte elalélt fejét, halavány arczába nézett sokáig és szomorúan susogta: tavaly még az én testvérem is ilyen szép volt. A leányka föleszmélt s reszketve húzta magát a férfi ölébe, míg szemei exaltált félelemmel néztek a laktalan helység háztetőire. Mit láttál? kérdé tőle a férfi; halottakat! felelé a leány és szemeit félénken hunyta le.

Abban a faluban már egy lélek sem élt. A házak tele voltak temetetlen halottakkal, kik a milyen torzhelyzetben kimúltak tűzhelyeik mellett, szobáik közepén, ajtajuk küszöbében, ott és úgy maradtak, nehéz halálszaggal vesztegetve meg a levegőt.

– Jerünk innét, szólt a férfi a felocsudó leányhoz; felejtsd el a mit láttál. Szomorú napok jártak e helyen keresztül; egész Priedor-ig nem fogunk néplakta helységet találni; ha akarod, odáig elvezetlek.

– Oh igen, épen odáig akarok menni, szólt mohón a leány; azután mintha megbánta volna, hogy oly nyiltan szólt, akadozva mondá: mindegy, akárhová.

S ismét útnak indultak. Hét hosszú nap utaztak együtt napfényben és zivatarban, hegyeken és vizeken keresztül, éjjel-nappal a szabad ég alatt, mert a falukból minden lakót kivert az Isten haragja. A hegyes út kövecsei fölvérzék a kis gyermek leányka lábait; vezetője ölben vitte őt tovább; ha rájok esteledett, az ő keblére hajtá le fejét, ott aludt el, ha zivatar érte őket utól, az ő kezei takarták be a zápor és a szél hidege ellen is; gyakran, midőn a leányka egy árnyékos fa tövében elszenderült, mérföldeket járt be a kőszívű szerezsán, hogy egy kosár friss szamóczával lephesse meg a felébredőt. A leányka mind inkább kezdett vele megbarátkozni s hálaul imádkozni tanítá őt az úton. Nyolczadnapra, a mint egy völgy torkolatából kiértek, tünt föl előttük Priedor város nyulánk minaretjeivel és kúptetejű ószerű török mecsetjeivel, mik mindenünnét sűrű kertekkel voltak körülvéve; magát a várost meneteles bástyafal köríti, melyen három kapu van, kettő keletnek, egy éjszaknak s jelenleg csukva mind a három. A városon kívül egy tágas, de szenynyes földszinti négyszög épület, hol a külföldi kereskedők végzik foglalatosságaikat az itteniekkel; a város és az épület közötti tér tele van mindennemű szarvasmarhák, juhok, tevék és bivalyok csordáival, mik innét hajtatnak fel részint Dalmátiába, részint havasalföldre, szerteszét halomra rakva egész határ málhák, gyapjús harák, jegyzett deszkaládák, szurkos ponyvákkal leteritgetve, közbe piszkos ponyvasátrak, mik alatt örmények árulnak kimustrált szöveteket; csupa tetőből álló pajták, hol bánsági gabona van letöltögetve s a dugárusok domboldali pinczéi, miket a kitűzött zöld zászlóról lehet megismerni.

E minden országból összehalmozott tárgyak között még tarkább vegyületű népcsoport jár fel s alá; örmény, rácz, török, egyiptomi, oláh, magyar, bojár, zagyván, vegyesen jön, megy, alkuszik, vitatkozik, énekel, koldul és káromkodik; vadismeretlen arczaik, ismeretlen nyelvök, szokásaik, öltözetük s minden érezhető tárgyon a keleti indolens ronda hanyagság átalános typusa.

Az utasok a néptömeg közé vegyültek, mely idegen létére dögvész idején a városba be nem bocsáttatva, kénytelen volt ide künn sátorozni. A leányka végig futott szemeivel a tarka népcsoporton, összejárta az egész sokadalmat, kifáradt a keresésben és még sem találta azt, a kit keresett.

Lankadtan ült le egy kőre megpihenni; kisérője oda ült lábaihoz.

– Áldjon meg az Isten, szólt neki a leányka, már most hagyj el; tovább nincs miért mennem.

– Most akarsz-e elhajtani magadtól? szólt sajnos hangon a férfi, s oly ragaszkodó fájdalommal tekinte a leányka szemeibe, hogy könyei csordultak ki rája.

A leányka kezdé észrevenni, hogy a férfi arczvonásai minden vadságukat levetkőzék és szemei nem forognak oly vadul, mint egy hét előtt; haja, mely akkor kúszált volt és bozontos, most tömött fürtökben feküdt vállaira s naptól barnult arcza tiszta caucasi vonásain bátorság és szenvedély ragyogtak keresztül, kegyelő szelídségtől enyhítve. Nem, ne menj el hát soha, szólt érzékenyen s hálás vidámsággal ölelte magához a térdelő fejét, maradj velem, a míg te akarod.

– Míg a halál akarja, szólt a férfi a gyermek térdeire hajtva le fejét.

Két napig vártak az utasok Priedornál, mialatt szüntelen figyeltek a fel- s aláhullámzó tömegre. Nem találták a kit a leányka keresett, de kinek nevét szeszélye legbizalmasabb perczeiben sem árulta el védőjének, minthogy az sem kérdezé tőle azt egyenesen soha.

Midőn harmadnap ismét a tömeg között szerte jártak, hirtelen a népcsoport közül egy törökösen öltözött férfi, hosszú fekete barkós arczczal, rohant elő. Gizellám! kiálta nem festhető öröm szinével arczán.

– Atyám! sikolta örömrepesve a leány a férfihoz rohanva, s annak nyakát átfűzve karjaival s arczait számtalan csókkal halmozva el, őrült szeretettel ölelték át mind ketten egymást.

A rejtélyes szerezsán arcza is lángolt, erősen megnézte a férfit s magában mondá: Tehát te vagy az!

A leányka azonban kibontá magát az ölelő karok közül s a szerezsánt kezén fogva apjához vezeté, örvendő hévvel ajánlván azt, mint kinek igen sokkal tartozik.

Az apa éles tekintettel, gyanúsan vizsgálta össze a szerezsán arczát; mozdulatlan, egykedvű maradt az, némi szinezete a részvét szelid örömének derengett csak rajta.

– Légy üdvöz, szólt az apa, ha leányommal jót tettél, velem tetted azt kétszeresen, én itt lakom közel majoromban, nevem Karám György, szivesen látott vendég lész nálam minden időben!

– Hazudsz, mondá magában a szerezsán, a te neved Tóváry Dániel s átkozott lesz az a nap, melyen engemet vendégednek fogadtál. – Köszönöm ajánlatodat, felelt a meghivónak, szivem és kezem mindenkor készen állanak szolgálatodra, az én nevem Szomor Lőrincz; magyarhoni száműzött vagyok, ki szökve jöttem át a határon s két hétig lappangtam mint szerezsán és betegőr a kosztaniczai vesztegházban, végeztem a legaljasabb szolgálatokat, mirigyes szöveteket mostam a válukban, ragályos beteget ápoltam, holtakat temettem, eltemettem leányod anyját is, míg egyedül maradva átszökhettem; nyilt vagyok irántad, mert barátságodat ajánlottad s én viszont az enyémet, a nép előtt azonban nevezz szolgádnak, így majd nyomomat vesztik üldözőim; nevem: Szomor Lőrincz.

Az apa szivéről kő terhe esett le, mondhatta volna ő is, hogy: hazudsz – neved Murányi Gábor; de ő nem tudta azt, s apja vonásait nem ismerte meg az ifjuban s hagyta magát a veszélyes hálótól körülhurkoltatni.

V.

Négy esztendő temette el egymást.

Priedor városa mellett egy gazdag örmény lakott, kinek igen sok pénze, igen szép leánya és egy igen jó barátja volt.

Karámnak hítta ő magát; a népség boldog embernek nevezte őt.

Gizella volt a szép leány neve, ki akkor 16 éves lehetett és igen szép, csupa szendeség, csupa kellem; remekül játszott a mandalinon, mesterien hímzett és tündérien tánczolt s gyönyörüsége volt mindenkinek, a ki ismeré. Maga a helytartó Kajmakán is sokszor megfordult kedveért az örmény házánál s a leányka rózsaarczát megveregeté, vagy dohányfüstöt fújt szeme közé, mi minden esetre feltünő gyöngédség lehete egy Kajmakántól.

A jóbarát, egy karcsu deli férfi, tűzszemeivel, fényes hajfürtjeivel s keletien hajlott arczvonásaival a török macedon hölgyek Adonisa, férfiak ellenében bátor, kitartó, nők iránt hizelgő, engedékeny; szenvedélyeiben szilaj, érzelmeiben gyöngéd és nemes, s mi legfölebb ajánlá a helyzetek emberét, elszigetelt és elnyomott vallásában buzgó és rendületlen. Ki hinné? ez ember négy év előtt szerezsán volt a dalmát partokon; próbaköve minden halálbetegségnek, jóval előbb pedig egy akasztott ember fia, s egy becstelen leány testvére és egy kipusztult család koldus ivadéka; most pedig halálos ellensége egyetlen leányának szeretője. Övé volt a leányka minden gondolatja, a szerető szív minden dobbanása ő róla beszélt; szemének egy intésével elcsalhatta volna őt magával a föld utolsó részébe.

Egy este az örmény hímzett kabátjában, fején vörös süveggel, szájában füstölő csibukja, künn üldögélt majorja ajtajában a márvány padocskán s az alkonyodó ég piros felhőin s hazatérő fejér nyájain legelteté szemeit, ujján egy nagy pecsétes gyűrű volt, történetesen rátekinte s egy rugócskát nyomott meg azon, a kő felugrott, alatta egy férfi arczképet engedve látni, ki bajusz és barkó nélkül, fodrozott hajjal, fehér inggallérral s magas frakkban volt oda festve remek email munkában. Az örmény mosolyogva nézte a hozzá semmiben sem hasonlító képet, s mosolyogva gondolá: Ki tudja, hogy ez valaha én voltam?

Nem képzelé, mily közel van az hozzá, a ki azt nagyon is jól tudja.

A házához vezető úton sebes vágtatva jött egy lovag, a kapunál lepattant tajtékzó ménje hátáról; ez beszaladt az udvarra, a lovag pedig lihegve sietett az örményhez, s fáradtan veté magát mellé a kőpadra.

– Béke veled, szólt az örmény, nagyon elfáradtál!

A lovag nagyot sóhajtott s hideg izzadságot törle le arczáról, «végem van!» úgy mond, s forró homlokát két kezébe temetve keservesen sírt.

– Mi lelt?

– Oh! kétségbe kell esnem! szólt a jóbarát vigasztalhatlan arczkifejezéssel; el vagyok veszve.

– Ki akar bántani? kérdé az örmény, s mentül tovább nézte a férfi arczát, annál nehezebb sejtelmek szálltak lelkére.

– Tudod, hisz annyiszor elmondtam, hogy én Magyarhonból szöktem, politikai vétségem miatt s négy év óta élek itt mint szökevény, mialatt számtalanszor megkisértették elleneim, hogy a magyar határon belül különféle kecsegtető ajánlatokkal visszacsalhassanak, de soha sem hittem cseleiknek.

(– Azt velem is megpróbálták, gondolá magában az örmény, de én is vigyáztam magamra, s innen maradtam.)

– Most egy nevezetes török statusfogoly szökött el innét az ausztriai határra, kit midőn a porta visszakövetelt, cserébe a magyar kormányszék tőle bizonyos Tóváry Dánielt kért általadatni, ki ezelőtt négy évvel ide átszökött. Egy stambuli ferman azonnal kiküldé a keresőket, hogy a kivánt szökevényt országszerte kutathassák, s a fürkészők engem találtak elő, s egy közülük, noha négy év alatt végtelenül elváltoztam, rám ismert, megtudták, hogy én vagyok Szomor Lőrincz s rögtön folyamodtak a consulhoz, kiadatásomért.

Az örmény ereiben fagyni kezdett a vér, arczát kiverte a hideg veriték. Tóváry Dániel? mormogá meredezve.

– Csak egy kétségbeesett módom van még a megmenekülhetésre, csak egy; de az fájdalmasabb a halálnál, azt nem teszem meg.

– Micsoda mód? kérdé elképedve az örmény, – minden tagjait rázta a hideg – micsoda mód, sürgeté mohón a feleletet.

Musulmánná kell lennem.

– Csak az? És ha ez elég. Hisz ezt meg kell tenni, most, most mindjárt, haladéktalan.

– Ember, értetted-e, hogy mit mondtam? leányodat veszteném el e lépés által s nélküle koporsó nekem a világ.

– Ne, ne félj, ne aggódjál. Azon segítve lesz, te jóbarátom vagy, de én is jóbarátod vagyok, légy nyugodt, én is, leányom is Mahomed hitére térünk.

Az örményt a saját magairánti félelem túlságosan nagylelkűvé tette; megölelte a kétségbe esett barátot, összecsókolta s igért neki minden szépet és vigasztalá azt, míg maga majd megfulladt félelmei alatt.

Egészen elhitte e mesét.

Oly valószinű volt! Ő nem tudhatta, hogy a jóbarát őt és élete előbbi folyamát ismeri és mint ismeri! – annak hűségéről négy év alatt erősen meggyőződött s rögtön sietett a helytartóhoz, bejelentendő, hogy hitét bizonyos okoknál fogva meg akarja változtatni.

Török polgárt nem adnak ki más státusnak s ez csak musulman lehet.

Ekkor a leányhoz ment a jóbarát, annak ismét más mesét mondott. Megállt előtte szomorú, könyes arczczal s megfogta a leány kezét és gyöngéden megcsókolá.

– Mi bajod? kérdé a leány, s ő is elkezde sírni, bár nem tudta, hogy miért.

– Elhagylak angyalom, örökre elhagylak.

– Oh ne tréfálj.

– Hiszed, hogy tréfából sírni is tudok?

– De az nem lehet; te az én lelkem, az én életem vagy, nélküled meghalok.

– És én nélküled elkárhozom. Lásd, atyád nagyravágyó, én koldus vagyok. A helytartó szépnek talált téged, s ez atyádnak hizeleg.

– A helytartó? Az a rút ember, hiszen ő pogány?

– Azon könnyű segíteni.

– Kereszténynyé fog lenni?

– Oh nem, ti tértek át hitére.

– Istenem, megőrültem-e, vagy csak ezután fogok!? Oh Lőrincz, mint szeretnék kételkedni szavaidban.

– Iszonyú való mind, a mit mondtam. Rabneje leszesz egy durva, állati szenvedélyű pogánynak, s majd ha férjedet megzsinórozzák, tán a sultán háremhölgye. Mily fényes jövendő vár reád!

– Ne kínozz!

– Isten veled, szegény leány! adja az ég, hogy sokáig ne élhess, akkor majd meglátsz még oda fenn.

– Nem úgy Lőrincz, ha Isten van az égben.

– Van, csak az kár, hogy a földet még emberek lakják; fogod tapasztalni még ez éjjel, hogy igazat beszéltem.

– Lőrincz, várj éjfél után, mikor feljön a hold, itt ablakom alatt, válassz ki két gyors paripát aklainkból, ne félj, én a tied maradok.

S a leány összeszedte becsesebb ékszereit s elhatárzá magában, hogy apjától megszökik. A szerelem elvette eszét.

Késő éjjel jött haza az örmény, hosszasan beszélt vele s elmonda neki mindent, a mivel igazolni akarta kényszerült hittagadását, szép metaphisikai és philosophiai okokkal támogatva, az igazi okokat azonban nagy bölcsen elhallgatta. A leányt ez még inkább meggyőzte kedvese állításának valóságáról. Alig hagyá magára az örmény, midőn csendesen felnyitá ablakát; alant a jóbarát várta két felnyergelt lóval, az leemelte őt a párkányról, átölelé s forró ajkával leszítta a leány első istenítő csókját, még egyszer kebléhez ölelé őt, és még egyszer –

Apa, ne aludjál! – Fuss – rejtsd el magad a föld gyomrába! A talizmán elveszett. Ártatlan gyermek nem imádkozik érted többé!

A jóbarát feltette az egyik lóra a leányt, a másikra meghitt szolgáját ülteté, s útnak indítá őket Brozoliáni felé. Maga pedig bezörgetett az örmény hálószobája ajtaján.

– Ébredj fel ember, ellopták leányodat.

Őrült haraggal rohant elő az apa. – Ki volt az? utána! ordítá veszettül, lovat ide, utána a ki mozdulni tud! Hirtelen lóra kaptak, az örmény és barátja; a berber lovak versenyt futottak a széllel, vágtattak mindenütt a futók nyomába. Azon utat, melyen egykor hét napig utazott a jóbarát, most 10 óra alatt hagyták hátra. A Unna partjára értek. Lovaik kidűltek alóluk. A futók csónaka már akkor a folyam közepén evezett. Magánkívül rohant másik csónak után az örmény, evezőt ragadtak mind a ketten. Elfeledte az ember, hogy neki nem szabad a magyar határon belül magát mutatni; de bízott is benne, hogy senki elváltozott arczára nem ismerhet. Ha tudta volna, hogy előtte egy nappal a jóbarát értesité eljöveteléről a harámbasákat. – Evezett. Szemei vérben forogva függtek az előttük törő csónakon. Csaknem egyszerre ért mind a két ladik a parthoz. – Rabló, megállj! ordítá az apa s a jóbarát szolgáját torkon ragadta. Az erősebb volt nálánál s a megtámadót letiporta. A zajra előcsődültek a szerezsánok és szétválaszták a birkozókat. Hol van leányom? kérdé önmagát is elfeledve az apa. – Széttekinte, sem a jóbarátot, sem leányát nem látta sehol. Egy harámbasa lépett hozzá, vállára tette kezét: Üdvözöllek a magyar parton, Tóváry Dániel, a király nevében foglyom vagy!

* * *

Murányi Gábor átka betelt. Az ember, ki miatt apja börtönre vettetett, ugyanazon börtönbe került, ugyanazon börtönben halt meg, melyben a vén Murányi. Csak annyiban nem telt be az átok, hogy Tóváry leánya, Gizella, nem lett oly nyomorú, mint Gábor nővére, hanem Gábor karjai közt mint boldog nő élte le napjait, s ez volt az a leány és ez volt az a barát, kikért a boldogtalan fogoly Munkács földalatti börtönében élte utolsó perczéig buzgón imádkozott. Ha tudta volna, hogy ezek miatt jutott oda!