AZ ERDŐK LEÁNYA.

I.

Három ifju lovag ült együtt a kastély erkélyén. Kettő közülök közönséges alak, kikre nincs miért figyelmet fordítani, a harmadik a kastély ura. Darvai Ernő szép szőke fiatal ember, ki az alatt, míg társai koczkáznak, mesélnek és kaczagnak, az erkélyen kihajolva, a távol kéklő erdőkre bámul.

Az erdők felől egy lovag közelít csatlósával a kastély felé, az ifju tétova szemei csak akkor veszik észre, mikor a hallható lódobogás figyelmezteté rá, kezével mosolyogva int neki, azután csodálkozva csapja össze kezét, s a mint a jövevény nagy sietve vágtat be a kapu alá, társaihoz fordul kaczagva:

– Tamás megjött, de nemcsak hogy medvét nem hozott, hanem még a kutyákat is mind ott hagyta.

Erre megnyilik a terem ajtaja, s a sárosan, csatakosan belépőt egyszerre háromszorosan üdvözli azon kaczaj közt tett kérdés, hogy hol maradtak az ebek?

– Hagyjatok békét, kiált mérgesen az érkező, levágva magát egy karszékre, s hevesen szórja le magáról kalapot, keztyűt és vadászkürtöt. Medvére mentem és ördögre akadtam, minden kutyámat agyon verte.

– Kicsoda? Micsoda? kérdezék össze-vissza.

– Mit én tudom! Valami emberi medve, vagy erdei manó, vagy görög istenasszony. Fogalmam nincs róla, hogy micsoda?

– Beszélj okosabban.

– Jó volna, ha tudnék. A mint a zuhatag alját elkezdtem hajtani, hirtelen egy gyönyörű medve szökik föl kopóim előtt, oly nagy, a minőt még életemben soha sem láttam. Szőre nem volt oly molyette, gubanczos, mint más medvéké szokott lenni, a kik teli heverik magukat bojtorjánnal, hanem szép fényes, fekete, mintha mindennap fésülnék. «Hajrá!» kiáltok megörülve kopóimnak, azok elkezdik sarkalni, a medve nem áll velök csatába, hanem fut sebesen fölfelé a vizesési sziklának, a hova lehetetlen lóval utána menni. Én leszállva lovamról, veszem fegyveremet, s rohanok utána, s tüskén, bozóton üldözöm, míg végre a medve barlangjához érve, oda éktelen ordítással beszökik. E pillanatban valami csoda lép elő a barlangból, csodának nevezem, mert más nevet nem tudok neki adni, egy leányalak, egy embernek maszkirozott fenevad, egy pokolbeli dæmon a legszebb angyalarczczal, egy holtnak hirdetett félisten, egy elveszett gyermek, kit medvék neveltek, magas, idegzetes, karcsú; szemekkel, mint a villámló éjszaka s kezében egy akkora husánggal, hogy nekem két kézre is adna mit czepelni. Rögtöni meglepetésemet még ebeim is oszták, elhallgatva egy perczre a nem várt királyi vad előtt; abban a pillanatban a csodás bestia vadállati ordítással rohant rájok, s buzogányával, mit úgy forgatott kezében, mint hölgyeink a legyezőt, három percz alatt mind egy lábig agyon verte. A medve ez alatt egyre ordított a barlangban, de nem jött elő, hanem hagyta egyedül végezni a harczot ennek az ördögök leányának. E pillanatban azon eszme vett erőt agyamon, hogy ez alak nem ember, hanem vadállat s tán ijedtségnek sem szégyenlem nevezni azon érzést, mely ekkor elfogott, fegyveremet ragadtam, czéloztam és rálőttem. Reszkető kezem nem talált, de a ráintézett lövésre felsikoltott a leány, s ijedten hátra tántorodék. De már e sikoltás emberi hang volt, s az ijedtség egészen emberi vonalmakat adott arczának, úgy hogy én megborzadva ejtém ki kezemből a fegyvert, érezve, hogy ez nem vadászat többé, hanem gyilkosság. Ő visszafutott előlem barlangjába, én pedig az egész úton azon törtem fejemet, hogy álmodtam-e, vagy ébren láttam ez alakot.

– Valami elveszett gyermek lehet, mondá egyike a lovagoknak, kit a medvék megtaláltak, s a helyett, hogy megették volna, felnevelték. Ha szoptatós vad talál meg kis gyermeket, rendesen nem szokta bántani, hanem haza viszi kölykei közé, s magáénak fogadja.

– Hajtó vadászatot kellene rá tartani, szólt a másik, s valahogy hálóval elfogni, mindenesetre emancipálni kellene a medvék társaságából.

Legutoljára szólt bele Darvai.

– Szép-e? kérdezé kaczérul.

– Csoda szép! magasztalá a vadász, a minő neméhez a női szépségnek még nem vagyunk szokva. Termet, idomzatok, arczvonalok minden tökéletes rajta.

– Jó, ne rontsd el leirásoddal a való hatását.

– Tán magad akarod látni?

– Látni és legyőzni, mondá Ernő büszkén és önhitten.

– Vigyázz magadra, e lény a vadállatok közé tartozik, kik fogaikat és körmeiket használni tudják.

– Ha nő, ismerem ellene a fegyvereket, s ha vadállat is, himje láttára meg kell szelidülnie.

– Az ördögbe, mormogá a vadász, hímje volnék én is, s elkergetett.

– Ah barátom, a nőfarkas is válogató, te csak medvéket ijeszteni vagy már jó, nem nőket szelidíteni. Annál inkább, minthogy rá is lőttél. Ha rá akadok, tizet teszek egyre, hogy el is hozom.

– Ne felejtsd el, viszonzá csipősen a vadász, hogy medvéje is van, a ki tán medvének épen olyan szép, mint te grófnak, s lehet, hogy a medve szerelemféltő.

– Akkor megölöm a medvét s elhozom a leányt, úgy is sok ember szeretőjét csábítottam már el, még csak medvéét nem. Ki tartja a fogadást?

II.

Még sötét van mindenütt, – a csillagok égnek, emberek alszanak, s már a Tátra legmagasabb csúcsán piroslik a hajnal fénye, mikor maga a nap még a tengerek alatt jár.

A magas csúcs hófedett alakja rózsaszinűen jelen meg a múló éjszakában, a feketekék csillagzatos éggel csodás ellentétben.

De lent a völgyben még ködös éjszaka van, még ott tán egy óra mulva lesz reggel.

Mélyen, mélyen, sziklák lábainál, beárnyékozva kietlen fenyő rengetegtől, van egy tó, egy fekete vízmedencze, bele düledező vén fenyőfák usztatják benne örök lombjaikat. A sziklák meredeken, magasan emelkednek föl körüle, még alulról is szédítő rájok föltekinteni.

A tóból egy folyam ered, távolabb útat tör magának a sziklák között, s száz ölnyi mélységbe menydörögve rohan alá, fehér köddé, fehér habbá törve, mire leér. A sötétben csak a küzdő, tomboló zúgás hallik, a mint a dühös vízroham ostromolja a sziklákat, minden században le-letörve egyet, maga a folyam a völgyi ködben és az éjszakában elenyészik.

A havasi csúcs mindig világosabb, majd bibor, majd aranyszinű, az éj árnyékai lejebb húzódnak a völgybe, és úgy tetszik, mintha ott összejőnének s még sötétebbé tennék annak éjszakáját.

A tájak, az alakok körrajzai már látszanak, de még minden feketén. A sziklák, az erdők fái, mind feketék, éjszinűek, és a tó, mely alakjaikat visszaadja, olyan, mint az a fekete tükör, melyből a bűvész a jövendőket nézi.

Csak alant, a szakadékban látszik valami fehér köd, valami kígyózó fehér habsugár, mely örök zúgással rohan le a völgybe, nem hagyva soha egészen elnyugodni, elfeketülni az éjszakát.

Hirtelen, mint egy ébredő istenség, kivillanik a nap az útját elálló ormok mögül, az éjszaka elvész, elenyészik, a tűzisten egy tekintetére a fekete tárgyak ezer színt öltenek. A fekete fák ős zöld lombjaikkal tünnek ismét elő, kék és liliomszín a gránitos szikla, néhol, a mint a kén kiverte magát rajta, vagy hol a czinóber zegzúgos erei látszanak, vagy a hol a moha fogamzott meg, a hasadékokban sárga, piros és zöld foltokkal terhelve.

A fekete tóban a napsugár ragyog, s honnan a földalatti víz fölveti magát, kilencz helyen a bugyogó forrás smaragdszínt játszik benne.

Virág nyílik minden nyomon. Kékellő csengetyűk, piros havasi rózsák rengnek a folyam medre felett, s hullatják a vízbe illatos leveleiket, s a habbá tört folyam hófehér ködéből, mint a nap teremtő sugára, bűbájos szivárvány emelkedik elő tündöklő hét szinével s diadalívként hajol a vízzuhatag egyik partjától a másikig.

Ilyen lehetett a percz, midőn az alvó mindenség felett először hangzott a szó: «legyen világosság».

A táj megnépesült illatos virággal, zengő madarakkal, minden, minden gyönyörre látszik teremtve lenni; – ilyen lehetett a percz, midőn elhatározá az úr, hogy e mindenségnek legyen királya, legyen ember!

… És ime – mi alak jelenik meg a vadrózsákkal ölelkező fenyőbokrok közül?

Egy nő?… Egy tündér? vagy elvadult leányzó, kit anyja kidobott a vadaknak, s azok fölnevelték, – szépnek, erősnek, vadállatnak?

Körültekint a vad, ragyogó szemekkel; mozdulatai vadak, délczegek, mint leopárdé; a nap, ég, virágok, minden mosolyogni látszik reá, hirtelen elsimul arczáról a szilaj kifejezés, valami szelidebb tekintet, hasonlatos a mosolyhoz, vagy a hála kifejezéséhez, derül föl rajta, keblén összeteszi két kezét, s a mint végig tekint a dicső mindenségen, s szemeivel végre a napba néz bele, el nem vakulva fényétől, kebléről fohász szakad fel, elküldve az ismeretlen szellem oltárára.

Megérté-e azt a varázsbeszédet, mivel a természet szól teremtett lényeihez, mit az erdei madár s minden magasabb lélek, ki nem tagadta meg jobb érzéseit, megért? Míg testét vadállatok bőre ruházza, míg nyelve azok egyszerű kiáltásait beszéli, a szív ember szíve, és a lélek Isten lehellete maradt-e belül?

Ott megáll a zuhatag előtt. Leveti egyszerű leplét, mit vidra viselt ő előtte. Gazdag haját, mely borostyánindával volt csomóba felkötve, lebontja, az végig hull térdig érő gazdag hullámzatban idomzatos testén, melynek minden tagja oly tökéletes, a mint ez az Isten kezéből legelőször kijött.

Azután a habzó permeteg alá lép, egészséges testét a porrátört víz jéghideg harmatába fürösztve, s a mint ott áll a hófehér köd közepében, alakja könnyű rózsapírral belehelve, égő arczával s felemelt kezeivel, vágyva, ismeretlen kéjjel fogva a ráömlő habcseppeket, az égő szivárvány közepett, mely glóriaként fogja őt körül, a völgyfenék sziklás torkolatából, a sötét fenyvesek közül, egy férfi alakja tünik elő.

A vadász egy perczre mozdulatlanná varázsolva állott meg a tünemény előtt, nem így a vad.

A mint megpillantá üldözőjét, a vadmadáréhoz hasonló kiáltással szökött ki a víz medréből, s mintha valami állatontúli ösztön sugallta volna neki, hogy nem az élet, hanem az életnél becsesebb tulajdon az, mit most védenie kell; mielőtt elfutott volna, előbb egyszerű öltözetét kapja hirtelen magára s azután vadszilaj tekintetet vetve háta mögé, rohant az erdőnek.

A vadász utána. Felhevülten, elbűvölve üldözte a tüneményt. Rohant sziklákon, bokrokon keresztűl eszeveszetten, nem látva a veszélyt, csak a bűbájos alakot, mely bele vezeti.

Az pedig futott előle, sebesen, mint az őz. Futó lábai alatt alig hajlott meg a fű. Szikláról sziklára szökellt. Minden izma aczélból látszott alkotva lenni. A vadász messze maradt el tőle. A leány nemsokára a berkek sűrűjébe érve, ott a bokrok között eltünt a vadász szemei elől, ki őt még mindig nem szűnt meg üldözni.

Azonban épen a sűrű berek, mi annyiszor volt menhelye, lőn ez egyszer árúlójává, hosszú leeresztett haja, mit meglepetésében elmulaszta újra tekercsbe kötni, mindenütt fennakadt a gátló cserje között, ha egy helyütt kibontá, másutt érzé magát megfogva, s mentül inkább sietett szabadulni, annál inkább bebonyolítá magát sűrű, hosszú hajfürteivel.

Már hallá a futva közelgő vadász lihegését, ki észrevéve vadja vergődését, kétszeres erővel sietett azt ott lephetni, mielőtt újra kiszabadíthatná magát, s mint a madár, melynek csak tollát fogta meg a tőr, elvadult méreggel tépte vissza haját a nyüzsgő tövisek közől, s azt kezével keblén összefogva, oldalvást kiugrott a berekből, s keresztben futott el a vadász előtt, visszatartva a zuhatag felé, mely itt két egyenlő magasságú sziklafal között rohanva végig, egy szakadékot képezett, a mely messziről elég keskenynek látszott arra, hogy egy kétségbeesett szökéssel át lehessen egyik partjáról a másikra ugrani.

Azonban, a mint a sziklapárkányra ért, hirtelen visszahökkent a leány. A két szikla legalább hat ölnyire volt egymástól. Közöttök ötven ölnyi mélységben zúgva rohant a bérczi folyam, s alant egy szélesebb medenczében megtorlódva tajtékozó tavat képezett, melyből egy keskeny szakadékon át azután megint oly dühvel, oly erőszakkal rohant alább alább, szikláról sziklára.

Kétségbeesve fordult innen is vissza, végig futott a sziklapárkányon, valami rést keresve, melyen lefuthasson rajta. Mindenütt meredek volt az, mint a fal, a fehér követ simára köszörülte a rohanó zuhatag, mely ezredek óta váj magának medret a kemény, szilárd kőben, hol csak itt-ott kapaszkodott meg egy-egy csenevészett tamarik- vagy gyalogfenyő-bokor.

A vadász már közelgett menekülni nem tudó vadja felé. Ez lihegve jártatá villogó szemeit köröskörül. Látta, hogy nincs menekülés. Letekinte az alatta mélyedő örvénybe, a folyam tajtékot hányva rohant le a tóba, a kiálló sziklákat el-eltemette a feltorló hullám, úgy ordított, úgy csatázott oda lenn ez az örökké élő szörnyeteg. Az élet ösztöne visszarántá őt az örvény széléről. Égő szemekkel közelge a vadász, kitárt karjai elzártak minden menekülést az üldözött elől. Reszketni látszott a kéjtől, az örömtől.

Mint a fészkén lepett sas fordult ekkor felé kétségbeesetten a bájoló fenevad. Félig hátra hajolva, ellenére szegzett hiúz szemekkel, szökésre készen várta azt, behorgasztott ujjait a csatára készülő keselyű körmeihez hasonlóan a közelgő arczának irányozva.

De ez nem gondolt a leány kezével, nem védte magát ellene, hanem a mint hozzá ért, hirtelen átölelte annak karcsú derekát, s hevesen magához ragadva, azon pillanatban vérpiros ajkára egy égő csókot nyomott.

A leány, kinek arcza egy percz előtt lángba volt borulva, hirtelen elhalványult, fölemelt karjai lankadtan estek le üldözője vállaira, de a következő pillanatban még egyszer oly vad hőség futotta el arczát, és minden tagjait, vad, leopárdi vonaglással feszíté ki magát az őt ölelve tartó karok közől, s üldözőjét egy dühös taszítással elhajítva magától, vakon, eszeveszetten a mélységbe leugrott.

Üldözője, a szőke ifju, rémült kiáltással kapott utána; késő volt. Megdermedten állt meg a sziklapárkányon, elveszett zsákmánya után tekintve.

A sziklaoldalból néhány tamarikbokor nőtt ki, a szédelgő mélység fölött tengődve. Ezeknek egyikében fennakadt az eső leány, s szédült bukásában öntudatlanul ragadta meg annak egyik ágát, mely egy pillanatra meggátolta további esését. E pillanat elég volt arra, hogy eszméletét visszanyerje. Hirtelen széttekintett. Alatta közvetlenül a kiálló hegyes sziklák, miken szét kell zúzatnia ha leesik, néhány lépéssel odább a zuhatag által képezett meder, melynek tajtékozó habjai tombolva csapódnak fel a sziklára. A tamarikfa gyökerei alig voltak belenőve a sziklahasadékba, s a fergeteg által oda vert porhanyó föld a rázástól kezdett alá hullani.

Ernő, az ifju üldöző, már látta oda fenn, mint válnak el a bokor gyökerei sziklás tartalékjoktól, a bokor mindig alább hajlik, az ágak recsegnek.

– Isten segíts! kiálta kétségbeesetten, térdre hullva.

A leány föltekintett e sikoltásra. Nem érté a szót, de látta az eleven kétségbeesést üldözője ajkán, ki őrült bánattal nézett le rája, a könyet szemében, a sápadtságot arczán, s szelíden tekinte föl rá újolag, mintegy biztatólag, azután hirtelen összehúzta magát, egy villanó pillanatot vetett fel a bokorra, s azon perczben, midőn az már szakadni készült terhével együtt a mélységbe, mindkét lábával egy elastikus lökést adott testének, s bámulatos ügyességgel pattant le a szikla oldaláról, ívet képezve szökésével az alatta meredő csúcsok felett a hullámzó tó medréig, melynek tajtékos kék vizei összecsapódtak felette.

Ernő lélekzetfojtottan nézett utána a sziklapárkányról. Néhány pillanat múlva ismét megjelent a leány a víz felett, küzdve a haragos hullámmal, mely hol fölveté, hol elmeríté újra. Nem sokára kiért a tulsó partra a tomboló örvény vészei közül, ott leült egy terebélyes fa alá, hosszú haját kiteríté a forrón sütő napra, s ott maradt eldőlve a virágos fűben, gyakran föltekintett a tulsó parton álló ifjura, kitől nem félhetett többé, a köztük elrohanó vizesés nem hagyta őt átjönni, és a kitől még sem futott odább, hanem ott maradt őt nézve, soha nem ismert kiváncsisággal, s játszadozott hosszú sűrű hajával, melyet a napsugárban szárítgatott.

Amaz pedig ott túl őrjöngött, őt ekként látva és hozzá nem juthatva.

III.

A holdnak nagy udvara volt az égen, egy nagy széles fényes gyűrű, mit a bűbájos égi vándor maga körül vont az égen. E fényes körön belől ezüstkéknek látszott az ég, a csillagok kifénylettek belőle rezgő pillogásaikkal, túl a fényövön alaktalan köd borongott, s a gomolygó szürke gőz körülhullámozta a bűbájos ragyogó kört, sehol sem törhetve át rajta; a halvány csillag varázsudvara köréből sápadt, kisérteti fénynyel tekinte alá a kietlen tájékra.

Szakadékos bazalthegyek oldalában egy leégett erdő helye látszik, mit az itteni gazdálkodási mód szerint fel szoktak gyujtani s a hamu által termékenynyé lett földet első évben bevetik tatárkával, másodikban zabbal, a harmadikban már nem teremne semmit, akkor ismét elhagyják, míg újra megnő rajta fa és bokor.

A fekete égett törzsökök körül szerte hajtásnak indult a zöldülő bokor, s a földet belepő kékes hamu körül tövises, gubanczos növények magzottak föl.

Messze és közel nem látni egyebet, mint az egymásba fonódott mahola és iszalag indáit, a törpe nyárfát ezüst leveleivel, itt-ott mered csak elő az embermagas bozótból egy-egy fekete fatörzs, mely csak félig égett le, s melynek derekára most a vadszeder futott köröskörül.

A hegyekről alárohanó szél ijedelmesen fut végig a tájon, nem találva tárgyat sehol, mely vele megküzdjön, a rémes szélfuvásban mintha távoli gyermeksikoltás és vadállatok bömbölése hallatnék.

Mint valami kisértetes tünemény, három alak fut egymás után a csalitos, harasztos avarban. Elől egy gyermek, ki a kétségbeesés ijedelmével rohan a sűrű bokrokon keresztül, sikoltása végig hangzik a határtalan kietlenen, utána egy nagy fenevad, egy fényes, lomposszőrű medve, ügető, hánykódó futással, s futása közben morogva, duzzogva, bömbölve, és leghátul egy magas délczeg női alak, kit, mintha szárnyak vinnének, oly sebesen vágtat a két előbbi alak után, a szél elmarad mögötte, olykor hosszas füttyentése hallik, a vadmadáréhoz hasonló.

Az embertelen csöndes éjben elhangzik sikoltás, bömbölés és fütyülés, a szélzúgás összemossa mind a hármat.

A futók közti tér mindinkább rövidül, az üldözött gyermek elesik a földre, két ugrással a vadállat utolérte, s egyik iszonyú talpát nyakára téve, elkezdé körül szaglálni. A gyermek behúnyta szemét, lélekzetét elfojtá, megmerevedett; a medve orrát szájához tartá: leste, hogy fog-e lélekzeni? E perczben ott termett a magas, csodás női alak, kinek a medve ismerő, örvendő nyihogással adott helyet, ki azonban szilaj erővel ragadta meg mindkét kezével a medve nyakán a bőrt, s azt elrántva onnan, a bozótos tüskebokrok közé taszította, s azzal odaugrott a gyermekhez, azt felkapta ölébe és kebléhez szorítá.

A medve azonban éhes boszúval rohant a leánynak, félretéve minden korábbi ismeretséget, felállt két lábra, s vérengző torkát feltátva, bőgve rohant zsákmánya elrablására. A leány büszke daczczal tett egy lépést felé, s míg egy kezével a gyermeket tartá ölében, ideges jobbját a vadállat torkába taszítá, s egy futó pillanat alatt, megragadva annak nyelvét, lába elé vágta a földre, s vad, bátor mozdulattal hágott fejére, s valami szemrehányó állati hangot szólt hozzá, mire a fenevad nyöszörögve, meghunyászkodva simult elé, a fejére taposott lábat nyalogatva, mint egy eb.

A leány lehajolt hozzá, megsimogatta fejét, azután az ölébe vett gyermeket ölelgeté összevissza, ki még mindig aléltan feküdt karjai között, s szólt hozzá ismeretlen biztató hangokat.

A medve körülnyalta száját, s azután magát megadva, dömmögve czammogott a leány után, ki az ölébe vett gyermeket hízelegve, csókolgatva élesztgeté s vitte magával, ismeretlen állati gyöngédséggel nyögdécselve hozzá, hangokon, minő a galambturbékolás, vagy mint a vad papapály nyögése, minő a gerliczenevetés, s az a döngés, melylyel az őzek hivogatják egymást, míg az utána kullogó vadállat nagyokat, hangosakat ásítva tekingete föl a gyermekre, egészen másnemű gyöngédségek kifejezéseivel szemeiben.

A gyermek, a mint vitetni érzé magát, lassan, félig felnyitá szempilláit, s a mint meglátá az ismeretlen, csodás teremtést, kinek karjai gyöngéden vitték tova, a mint annak állati gyönyörtől ittas arczába, szokatlan tűzzel világló szemeibe látott, megrázkódék a borzalomtól, újra lehunyta szemeit, s azt hitte, hogy valami soha nem látott vad viszi haza kölykeinek eledelül.

A leány érzé, hogy a gyermek tagjai lázasan reszketnek ölében, s leoldá nyakáról az odavetett fényes vidrabőrt, beletakargatta a fiut, s arczát ajkához szorítva, leheletével melegíté őt fel.

A gyermek kezdé észrevenni védelmezője biztatásait, s bármennyire ijesztő volt is előtte annak szokatlan kinézése, közelebb bújt hozzá, karjait nyakakörül fűzte, s félve rántotta föl mezítelen lábacskáit, a mint a vad kisérő a havasi medve, gonosz tréfával kapkodott fel hozzájok.

Mintegy hat éves pórfiu lehetett. Anyja sokszor fenyegette az erdei leánynyal, ha rossz volt. Most az eszébe jutott, összetette kezeit s szepegve könyörgött az erdei leánynak, hogy ereszsze haza anyjához, soha sem lesz rossz többet.

Elment anyja szava ellen málnát szedni az erdőre, már tele szedte szilkéjét, midőn észrevette, hogy a szomszéd bokor mellett meg egy nagy fekete medve szedi szintén a földre hullott málnát. Ijedten futott el onnan, kosárkáját is ott hagyva, a medve először kifalta a kosárból az epret, s azután kergette meg a fiut, megette volna őt is, ha a vad leány el nem kapja előle. Most ő belőle is vadfiu lesz, gondolá magában a gyermek.

A leány pedig vitte őt egyenesen erdőn, bokron keresztül, tán valami sejtő ösztön vezérlé valamerre. A medve megérté az irányt, mert sokszor lefeküdt a leány útjában, mintha el akarná zárni előtte a tovább mehetést, s nyugtalanul hentergőzött, idomtalanokat vetve esetlen alakján. A leány nem ügyelt rá, csak a gyermekkel volt elfoglalva, azt tartogatta, melengette s beszélt neki ismeretlen szavakat, minőkkel az állatok beszélnek egymás között.

Lassankint tisztulni kezde előttük a környék, a közelből kutyaugatás szólalt meg, a ritkáson át néha egy-egy ablak gyertyafénye villant keresztül. Egy faluhoz értek. Kisded házak fehérlettek elő a hegyoldalban elszórva.

Itt a medve aggodalmasan leült két hátulsó lábára, s füleit hátrahúzva, lihegő nyelvvel tekingete szélylyel, mintha semmi kedvet sem mutatna a tovább menetelre. A leány tova ment, nem ügyelve az állat intő nyöszörgéseire.

A gyermek hallva a kutyaugatást, felvidulva tekinte szét, s a mint a falut meglátta, repesve mutatott arra, szaggatott szavakban rebegé: «a mi házunk!» – «édes anyám!»

A leány megérté a gyermek örömét, s el kezde vele szaladni, a gyermek örült, kaczagott, a leány nem hallott emberi kaczagást még soha, megtetszett neki a hang, eltanulta, s aztán kaczagva vitte a fiut a mutatott ház küszöbéig, ott letette, megölelte, a gyermek megcsókolta arczát, s egyszerű kedveskedéssel szólt hozzája:

– Köszönöm, jó vad leány, hogy haza hoztál anyámhoz, ha apám kimegy az erdőre, megmondom, hogy vigyen neked is valamit.

A leány valami könyet érzett szemébe tólulni, lassan, andalogva ment az erdőbe vissza; valami nagy fehér kutya utána futott a faluból, csak akkor vette már észre, midőn egy ugrásra volt hozzá, akkor elkezdett szaladni, futott az erdő széleig, az eb mindig nyomban üldözé, ott a leány sebesen, mint egy vadmacska, felkapaszkodott egy fára, s annak egy nagy, vastag ágát iparkodott letörni védszerül.

Az eb néhány pillanatig dühösen üvöltött fel a fára, midőn hirtelen az erdőből egy nálánál hatalmasabb állat ugrott elé – a medve. Az eb futni akart, a medve vad ordítással szökött rá, s nyakánál fogva megkapva, felvetette a hátára, s azután futott a vadleánynyal együtt, zsákmányát czepelve hátán ismét be a rengetegbe.

IV.

Ez idő óta a vadleány gyakran kijárt erdejéből a kisded faluhoz, mikor a lakosok mind elmentek a munkára s csak a gyermekeket hagyták otthon. Ilyenkor addig kiáltozott, míg a pórfiu meghallá, s elébe ment az erdő széleig, ott eljátszogatott vele a leány, hozott neki tarka madarakat, piros erdei gyümölcsöt, s csudálatos csigahéjat, mit a tengerszem mélyén keresett föl, fölvette karjára, s órákig elhordozta erdőkön, völgyeken, s azután ismét visszavitte az erdő szélére, s onnan haza bocsátá.

Esténkint körül-körül járta a falut, behallgatózott kiváncsian a kis kalyibák ablakain, keblében ismeretlen vágyakat érze, midőn tűzhelyeik körül látta ülni a magához hasonló lényeket, az anyát, kit gyermekei körülcsevegtek, az ifju legényt, ki suttogva beszélt titkos kedvesével, az ismeretlen tárgyakat, mik az embereket körülvevék, s gyakran sírva, jajgatva ment vissza az erdőbe, maga sem tudta, hogy miért?

Éjről-éjre beljebb mert menni a kis helységbe, csak azt várta, hogy az esteli harangszót elhúzzák, akkor tudta, hogy minden lélek aludni megy, akkor végig lopódzott a nesztelen utczákon, bement félve, tétovázva egész a templomig, ott visszarettent a nagy tornyos épülettől, visszafordult, s ismét másik utczára került.

Egy éjjel túl mert haladni a templomon. E nagy ódon épület valami visszataszító hatást látszott iránta gyakorolni, még mikor túl volt rajta, akkor is oktalan borzadálylyal tekintgetett rá vissza, s félve kerülte ki annak a holdvilágban vetett árnyékát, s azután sietett a falu tulsó részébe, melyet még soha sem látott.

Csöndes volt körül az éjjel. Elnyugodott szél és madár. Egyedül járt végig a néptelen utczán a vadleány, mintha azon órában, midőn a testnélküli lelkek feljőnek a földre, ő, a léleknélküli test, a szellemet keresné, mit a természet elfeledett bele teremteni.

A mint a falu tulsó feléhez közelge, valami énekhang ütötte meg füleit, húrok pengése és emberi nyelv danája… Előtte ismeretlen hangok… Ismeretlenek, de elbűvölők. Hallgatózott… Félénken, tétovázva ment közelebb, ismét közelebb. A tiszta csengő férfihang érzelgő ömledező dala vonta őt közelebb-közelebb ellenállhatlanul… Egy nagy kert rácsozatához ért, a kerten túl díszes úri kastély látszott elő, a kastély erkélyén, a holdas félhomályban egy ifju férfit látott meg, megismerte benne minapi üldözőjét, ki elől a nyilt halálon futott keresztül, s kitől azután nem tudott megválni. Közelebb járult az éneket hallgatni, s mentül tovább hallgatá, annál inkább elbűvölve érzé magát, ereiben forrongott a vér, arcza kigyulladt, ajkai reszkettek. Már egészen az erkély alá ért. Oly nesztelen lopódzott odáig, hogy az ott ülő észre nem vevé jelenlétét.

Az erkély oszlopaira felfutó növények indái tekergőztek fel, ezeknek egyikére felkapaszkodott, először csak félig, azután egészen átölelve az oszlopot, fejét a lombok közé hajtá, úgy leste az énekest, mint a tigris, mely prédáját keríti.

Az ifju elvégzé dalát, ujjai még egyszer végig futottak a guitarre húrjain, s az utolsó accord után bágyadtan ereszté le kezét az erkély rostélyzatán. E perczben megragadva érzé azon kezet, s egy forró arczhoz szorítva, s egy forró ajk csókjaival elhalmozva. Meglepetve tekinte alá, s az édes bámulat kiáltása tört ki ajkán, midön üldözött tündérét, az erdők leányát látta maga előtt, égő arczczal és szemekkel, és ajkain s minden arczvonásán a kéj, a névtelen öröm kifejezésével, a minő lehet egy nőnek arcza, ki a szerelmet előbb tanulta érezni, mint annak nevét kimondani.

Az ifju oda hajolt hozzá, átölelte lenyújtott karjával karcsú derekát, fölemelte magához, s a gyönyörgazdag pillanatban keblére omlottan feküdt a leány, nyögve, sírva, kaczagva, mint a vadgalamb búgása, mint a gerlicze nevetése, az erdők fenevadjának ős örömhangja, midőn párját fölleli.

V.

Egy este jókedvü czimborák gyűltek Darvaihoz, köztük a medvevadász is.

– Elvesztéd fogadásodat, czimbora, szólt hozzá a legelső üdvözlet után a házi úr. Az erdei leány nálam van.

– Tartok tőle, viszonzá ez gúnyosan, hogy a vad helyett valami nagyon is szelídet helyettesítél, egyébiránt rajtam áll elismerni: ha valóban ő-e az vagy sem?

– Hogy kétséged annál kisebb legyen, tehát nem csak a leányt fogod meglátni, hanem medvéjét is.

A csodálkozás hangjai szólalnak meg mindenfelől.

– Hogy a leány nem tért az erdőbe vissza, nyomán szaglálva utána jött, egy reggel ott találtam feje alatt fekve. Most vánkosul szolgál számára.

– S nem vagy féltékeny iránta? kérdé egy kötekedő hangon.

– Nem, mert a fenevad fogadott anyja a leánynak. Ő nevelte fel.

A vendégek csak kaczagtak, azután még kiváncsiabbak voltak láni a csodát s unszolák Darvait, hogy a leányt mutassa meg nekik.

– Jertek utánam, mondá az ifju házi úr, s egy karos gyergyatartót kezeibe véve, végig vezeté vendégeit a folyosón az épület tulsó szárnyába, ott egy keskeny csigalépcső vezetett le egy mélyen fekvő sötétes szobába, melynek tetején volt egyetlen gömbölyű ablaka, az egész terem sötét virágú sárga selyemmel volt behúzva, a szoba mélyén hasonló szinű nehéz függönyök födének el egy tágas alcovent, földig lebocsátva.

Darvai letette egy középen álló asztalra a gyertyatartót, s míg vendégei vigyorgó kiváncsisággal gyülekeztek az alcoven körül, maga egy hosszú selyemzsinórt megránta, a függönyöket kétfelé gördíté.

A kiváncsiságot önkénytes bámulat váltá fel az arczokon.

Egy gyönyörű nőalak volt előttük, kinek phantastikus nyuszt- és hermelinprémes öltözéke alig rejté el bájait, kar és vállak mintha tajtékból volnának faragva, minden mozdulatánál lehete látni az életerős izmok alakulásait, a vörösbársony nyugágyon hosszan hullámzottak végig gazdag hajfürtei. De a mi mindennél megragadóbb volt, az a szenvedélyteljes arcz, mely egy futó pillanat alatt százféle indulatváltozaton ment keresztül: az álmodó epedés, midőn meglepeték, azután a bámuló ijedtség az idegen arczok láttára, majd az indulatos szerelem, midőn azok közt kedvesét meglátta, düh és szikrázó harag, a megbántó szemek tekintete miatt, s a rákövetkező szégyen és kétségbeesés, midőn kedvese arczát is hasonlónak találta a többiekhez. Keservesen zokogva borult le nyugágya vánkosára, csodás arczát kezeibe temetve. A vendégek ijedve vették észre, hogy e nyugvánkos él, s a mint a leány sírását meghallá, fölemeli fejét s villogó szemeit fenyegető mozdulással hordozza végig a jelenlevőkön.

– Nem fog bántani senkit, biztatá vendégeit Darvai, s visszaereszté a függönyt. Azt véli, hogy a leány sír, pedig csak azért rejté el arczát, mert szemei nincsenek szokva az éji gyertyafényhez.

– Valóban ő az, mormogá boszúsan a medvevadász, letéve a fogadási díjt, kétszer annyit adnék érte, ha az enyim volna.

A vendégek odahagyták a szobát, fölmentek az ivóterembe, ott sokáig tivornyáztak, ittak a vadászért és a vadért. Egyszer a vendégek egyike ezt a kérdést intézi Darvaihoz:

– Nem vetted észre, mennyire hasonlít valakihez ez a leány?

– Valóban. Régóta gyötör magamat is az a gondolat: valakihez kell neki hasonlítania, a kinek neve nem tud eszembe jutni. – A czimbora felkaczagott.

– Semmi csoda, hogy elfeledted, – mert első feleségedhez hasonlít.

Darvai arcza egy perczre zavarodottnak látszék, a vendégek mind helyeslék, hogy a hasonlat egyszer kitalálva, csakugyan meglepő.

– Úgy igazán nem csoda, hogy nem emlékezem rá, viszonzá Darvai, visszanyerve hideg, tréfás arczkifejezését, szegény asszonyt úgy kitaláltam vetni fejemből, mintha soha sem láttam volna, és már most e leánytól is elment minden kedvem. Nem nézhetnék rá többet, a mióta tudom, hogy volt nőmhöz hasonlít.

– Még pedig feltünőleg.

– Melyitek is mondta csak az elébb, hogy szeretné, ha az övé lenne?

Mindnyájan egyhangúlag kiáltának fel, mindegyik azt állítá, hogy ő volt.

– Kérem, protestált a medvevadász. Én szóltam, pénzt is igértem érte, le is teszem szívesen.

– Elsőbbséged van, viszonzá Darvai. Pénzedet elengedem, elviheted. Nőmnek semmiféle arczképét sem akarom magamnál tartogatni, legkevésbbé egy elevenet.

A medvevadász oda ugrott hozzá. «Kezet rá, míg szavad meg nem másolod.»

– Nem másolom meg, sőt lekötelezesz vele.

– De ha meg találod bánni.

– Akkor fizetek kétszáz aranyat bánatpénzül.

A társaság ez alku után még egyszer oly víg lett, mint az előtt. Legvígabb volt Darvai, de látni lehete rajta, hogy erőlteti a jókedvet, néha, mikor nem vette észre magát, elmélyedt, elkomorodott, s ha aztán újra föleszmélt, úgy danolt, úgy kaczagott, hogy szinte látszott rajta, mennyire jobb szeretne sírni s a poharakat vendégei fejéhez vagdalni.

Egyszer egyik inasa belép hozzá és jelenti, hogy egy vén pórasszony akar vele okvetlen beszélni.

Máskor kiverette volna házából az ily órában alkalmatlankodót, de most szinte kapott az alkalmon, hogy a társaságot elhagyni ürügyhöz jutott, biztatva társait, hogy rögtön visszajő, fölkelt s elhagyta a termet. Voltak kiváncsiak, kik meg akartak győződni felőle, hogy csakugyan vénasszony-e a kiért kimegy? Percz mulva visszajöttek azzal a megnyugtató válaszszal: hogy vén biz az és rút, mint az éjszaka.

Az ott maradtak elfoglalták üresen maradt helyét s jól mulattak nála nélkül, s nem vették észre, hogy két hosszú óra mult el, mióta Darvai kiment a nővel beszélni; a medvevadász felugrott az asztalra, ott tánczolt a poharak között, s mikor épen a huszadik áldomáspoharat itta ki új vadja örömére, belép Darvai, a szokottnál komolyabb arczczal s illetődött, reszketeg hangon szólva hozzá, átnyújt kezébe egy csomó aranyat: «itt bánatpénzed, úgymond, a leány itt marad… Mulassatok czimborák… Én rosszul vagyok, lefekszem». Azzal elment.

– Tudtam! ordítá, poharát és pénzét a falhoz vágva a medvevadász.

A czimborák tovább ittak és danoltak.

VI.

Darvai az idő óta nem látta többé a leányt.

Másnap rögtön elhagyta kastélyát, oda volt több hónapig, hírt sem hallatva magáról.

A leány ez alatt ott maradt bezárva azon rejtett szobában, melynek csak egyetlen ablaka volt a legtetején, azon bocsátottak le az ő és medvéje számára eledelt.

E szobát a kastély valamelyik előbbi tulajdonosa, ki szenvedélyes festő volt, alakíttatta így festő műhelylyé, a platfond magas ablakához szinte lehetetlen volt a hozzájuthatás.

A leány naphosszant nyugton el volt rejtekében, legkisebb neszét nem lehete hallani, de ha eljött az éj, ha a kastély lakói bezárták kapuikat s aludni mentek, mikor már élesen halló füleiben az utolsó éjszakai zörej is elcsendesült, fölkelt fekhelyéről, leoldá ágya függönyeiről a vastag selyem zsinórt, felveté nehéz aranyos bojtjánál fogva az ablak keresztvasára s csodás ügyességgel felkapaszkodva a zsinóron, a két vas közti szűk nyiláson keresztül bújt, nesztelenül, csöndesen végig ment a corridor tetején, s az odáig felfutó venyigefonadékon sebesen alásuhant. Soha sem vette őt észre senki.

Ez éji vándorlásainak czélja rendesen azon kis házikó volt, hol a kis pórfiu lakott, kit egykor megszabadíta.

A gyermek édes anyja és nagyanyja laktak ott egyedül. Az öreg asszony különös előszeretettel látszott lenni a vadleány iránt. Egész éjeket fenntöltött vele; s ha hála volt az érzet benne, mivel unokája életét fizette vissza, úgy az gazdagon lőn visszaadva. Ő a leánynak lelket adott, – beszélni tanítá.

A leány bámulatos előhaladást tett. Néhány hó alatt értette és beszélte az emberi hangokat, lelke, szemei felnyiltak, az állati vad ösztönök helyét érző indulatok foglalták el szivében, a gondolkozás gyémántköszörűje megnemesíté arcza vonalmait, szemeiben élő lélek tükrözé vissza magát. Megtanulta ismerni mindazt, mit eddig csak titkon sejte, az Istent, kit eddig a kelő napsugárban együtt vőn észre az erdei madárral, s a szerelmet, melynek önkénytelen vágyait a csalogányhangokból leste el, s a néma sóhajtás helyett megtanulta a keresztyének imáját, s a gerliczeturbékolás helyett az édes szót: «szeretlek».

S tudott gondolni rá, mily öröm lesz az azon ifjunak, ki, mielőtt lelkének gondolatai születtek volna, már birta azokat, ha e szót váratlanul, véletlenül kimondatni hallja!

Egy napon Darvai egész váratlanul megérkezett. A leány hallá a kocsizörgést, megismeré kedvese szavát. Szive dobogott, reszketett, midőn közelíteni hallá lépteit szobája ajtajához, függönyei közé elrejtőzve várta őt, onnan lesve rá örömtől pihegő kebellel, midőn az ajtó feltárultával kedvetlenül vevé észre, hogy Darvai másod magával jő szobájába.

Egy úri hölgy a 35–40 év között, arczán hajdani szépség nyomaival, miknek helyét lassankint az erősebb indulatok vonásai kezdték elfoglalni, büszkeség, megvetés, gyülölet. Ez jött Darvaival.

Darvai udvariasan kinálta a hölgyet, hogy üljön le, míg többi szobáit elrendezik. Az úri hölgy büszkén támaszkodott az elébe tolt egyik szék karjára s nem fogadta el a kinálást.

– Köszönöm, lesz még időm rá. Nagyon rövid leend, a mit önnek mondani akarok.

– Annál hosszabb leend, a mit én szándékozom kegyednek mondani.

– Megengedem. Úgy is utoljára beszélünk egymással. Leányom a kolostorban meghalt.

– Tudom, asszonyom. Láthatja, hogy cselédeim gyászlivreet viselnek.

– Úgy hiszem, csak a szót vesztegetném, ha most ön előtt mindazt elmondanám, a mit a szerencsétlen gyermek ön miatt szenvedett. Nem élt önnel egy boldog napot, önnek az üldözései elől menekült a kolostorba.

– Természeteink nem egyeztek.

– Jól van. – Nekem nincsenek szemrehányásaim. Ez eset bennem egészen más gondolatokat költ, igen száraz, prózai gondolatokat, legkisebb érzelgési szinezet nélkül. Úgy hiszem, ön elég tapintattal bir azokat kitalálni.

– Óh igen. E gondolatok tárgya nem egyéb, mint hogy nőm halálával gazdag hozományát adjam kegyednek vissza.

– Reménylem, hogy ez ellen nincs ellenvetése.

– Dehogy nincs. Azt tudhatja kegyed, hogy a mit én magam örököltem, azt réges régen eltékozoltam mind.

– Ez önnek okot adhat arra, hogy neje birtokát bitorolja, de jogot nem.

– Fogok keresni jogokat hozzá.

– S reméli ön, hogy hazánkban oly rossz lábon áll az igazságszolgáltatás, miszerint egy ember neje vagyonát bitorolhatja, egy ember, ki nejét halálra üldözé, ki vele három napig együtt nem lakott, ki szembeszökőleg mindent, mi nejére emlékeztetné, eltávolíta magától, mindent, nejének utolsó arczképeig.

– Rosszul van értesülve asszonyom, sőt nőmnek igen is híven talált arczképét tartom magamnál, kegyedet épen azért vezetém ezen szobába, mert épen itt van az, lássa s győződjék meg felőle.

S hirtelen felrántá az alcoven függönyeit, melynek sötétében térden állva, reszketve, sápadtan látszott meg a leány; vonásait a hónapok óta ébredező lélek annyira átalakítá, hogy maga Darvai is megdöbbentnek látszék azoknak hasonlatossága miatt, míg az úrhölgy rémülten tántorodott vissza a látvány elől és zavarodottan kérdé: «ki ez nő»?

– Ugy-e híven van találva, asszonyom? Vonásról vonásra, arcz, alak, maga az a mód, a mint szemeit az emberre szokta vetni, mikor elégületlenkedik, sőt az a kis emlékezetes szeplő arczán sem hiányzik. Mit gondol ön, ki ez a leány?

– Gonosz lélek… hebegé az úrhölgy, merevül nézve a szivét reszkettető alakot.

– Ez a leány, szólt Darvai, leülve a székre, melyhez napa támaszkodott, egy szerencsétlen szerelemgyermek, kit anyja gyalázattal hozott e világra, s hogy gyalázatát eltemesse, eltemette gyermekét is.

– Nem igaz, vágott közbe a hölgy.

– No, no, kegyed nem tudja, hogy mit akarok mondani. Az úrhölgy, ki a leánynak lételt adott, épen akkor jegyben járt egy gazdag, előkelő úrral; képzelheti ön, mennyire érdekében állhatott botlását a legmélyebben eltitkolni. A gyermek egy szegény pórnőnek adatott át, hogy nevelje mint tulajdonát. A pórnő egyszer, midőn fáért az erdőre járt, kivitte magával a kis gyermeket, letette a földre, hogy munkájában ne akadályozza, s midőn visszatért, nem találta többé ott, a kosárka, melyben kihozta, üres volt.

Az úrhölgy arcza kékült.

– Soha sem akadt rá többet, bár mennyire járt utána. Az elveszett leányt valami vadállat elragadta, haza vitte kölykeinek, a medvekölykek nem bántották, megszerették, a vén medve megszánta, fölnevelte fiaival együtt, s évek mulva beszélni kezdtek róla, hogy a vadleány itt-ott megjelenve, ijesztgeti az embereket, kis gyermekeket ragadoz, s a vadászok ebeit agyon verdesi.

Az úrnő reszketve hanyatlott egy pamlagra, s arczát elfödé kezeivel.

– Látja ön, asszonyom, folytatá Darvai hidegen, kegyetlenül, a leány szépen megnőtt, arcza elragadó, termete bájos, csak lelke nincsen; egy vadállat emberi alakban. Ki fog ennek elveszett lelkéről számolni valaha?

– Hallgasson ön, hallgasson ön, rebegé az ijesztgetett nő.

– Mit gondol ön? ha egy napon e leány megjelenne a világ előtt, mind azok, kik önnek leányát ismerék, nem egyhangúlag kiáltanának fel: hogy a halottak feltámadtak a sírból, hogy az önnek szülötte, gyermeke.

– Az Istenért, mit cselekszik ön? sikolta fel a nő, kezeivel mintegy el akarva fogni a hangokat, miket veje mondott, hogy a leányhoz ne jussanak.

– Mitől se tartson ön. E leány sem hallani, sem beszélni nem tud emberi hangokon.

A hölgyet lázas borzadás futotta át, a belső szemrehányás küzdelme volt az, az ébredező dacz ellen, a lélek harcza önmagával… A dacz győzött.

– S mit akar ön uram a leánynyal? szólt visszatérő hideg nyugalommal, föltéve, hogy ön be tudná bizonyítani, hogy a leány az enyim, mit nyerne vele? meggyalázna a világ előtt. Ez önre nézve nem haszon. A körülmények, mik e titkot rám nézve veszélyessé tevék, elmultak, férjem rég meghalt, senki sincsen, a ki magánviszonyaim miatt kérdőre vonhatna.

– És ha én e leányt, miután bebizonyítám, hogy az öné, nőül venném?

– Képes volna ön azt tenni? kiálta fel elszörnyedve az asszony. – A leány arcza kigyulladt e szókra. Nem vette észre senki.

– Nemde különös volna az, folytatá Darvai, ha egy szép estén, midőn önnél legvigabban folyik a mulatság, a népes társaság közt önnek kitagadott veje megjelenne egy hölgygyel karján, kinek láttára mindenki bámulva kiáltana fel: ez ő! ez ikertestvére a megholtnak, ki midőn beszélnének hozzá, akarnák mulattatni, leülne a földre, vagy az asztal alá, szilaj, erdőben eltanult hangokat mormogva feleletül, s az elkapott ölebecskéket fojtogatva rakásra.

A nő reszketve nyujtá felé karjait, szólni akart, de a hang elfagyott ajkain.

A leány indulatosan veté le magát vánkosára.

E neszre a vánkos alatt nyugvó fenevad fölemelte fejét, tompa fenyegető mordulással szólva bele az emberi beszédbe.

Az asszony ijedve szökött fel helyéről s e fenyegtő vadállat szilaj szemeivel találkozva, önkénytelen másik ellensége felé hátrált, ki ijedelmén mosolygott.

– Ne féljen tőle asszonyom. Ez a vadállat ön leányának anyja volt. Midőn kegyed elveté őt magától, ez volt, ki felfogadta, felnevelte, azóta is mindig vele járt, elkisérte börtönébe is és őrzi éjjel-nappal, mintha édes anyja volna… nem olyan rosszak a vadállatok asszonyom, mint a minőknek őket az emberek rágalmazzák.

– Mit akar ön, mit akar ön?

– Mindenekelőtt a kezem alatt levő javaknak birtokában maradni.

– De a leánynyal mit akar ön tenni? arra feleljen.

– Ha ön, asszonyom, leánya hozományáért sürget, akkor fellépek vele és nőül veszem; ha békében hagy, akkor ön megegyezésével fogok számára egy kolostort keresni, hol embert neveljenek belőle Isten számára, és halottat a világra nézve.

Az úrnő éledni látszott, keble terheitől szabadulni.

A leány vad, tűztekintetet lövellt fekvő helyzetében a két alkuvóra, gyilkos, embervesztő gondolatokkal teljes pillantásokat.

– Megegyezünk, szólt lassabban az úrnő, reszkető kezét vejének nyujtva, mit az gúnyos mosolygással vont ajkaihoz, hidegen megcsókolva.

– De csitt, szólt az úrnő, attól a fenevadtól hogy fogunk megmenekülni? ha nem engedend a leányhoz nyúlni. Itt erőszakot használni bajos.

– Elvégzem én, nyugtatá Darvai. Én szoktam a medvének néha pástétomfalatokat osztani, majd legközelebb só helyett egérkővel fogom neki megfűszerezni s néhány óra mulva végrendeletet tehet a bőréről.

Az ifju megnevette ötletét s azután gúnyos diadallal nyújtá kezét a megalázott nőnek s a nélkül, hogy az elhagyott leányra egy tekintetet vetne, eltávozott.

VII.

A leány egyedül maradt.

Mintha a láz gyötörné, reszkettek tagjai, rázkódott, remegett, a hideg veríték gyöngyözött homlokán.

Miért tanult emberi hangokat érteni? Miért kellett emberi szív mélyébe látnia? Miért hagyta el erdejét, fenevad társait? Örülhetett volna tovább is a napsugárnak ott, lehetett volna nyugalmas állat, melynek nem fáj a lélek. Miért kellett lelkét föltalálnia? Most a lélek meg fogja őt emészteni.

A tudás nem boldogít…

Reszketve borult fenevad társára, ki nevelőanyja lőn, midőn édesanyja elveté magától, átölelte nyakát, összecsókolgatá fejét, sírt, töredezett emberi szavakat beszélt hozzá.

– Elmegyünk… Visszamegyünk erdőnkbe… ne félj. – Elmegyünk a barlangba, a zúgó víz mellé, leszünk fenevadak ismét… Kikerüljük az emberarczot, elfutunk az emberszó elől, nem jövünk lakásaik felé soha… A puha mohát, az éneklő madarat, a vad méhet, a kék virágot – ott találjuk újra… A kék eget, a zúgó patakot, a szelid fákat… Mind oly szelidek, oly ismerősek, úgy köszöntgetnek zöld lombjaikkal, mikor a szél fú. Mint hízelegnek hulló sárga leveleikkel, mint vigyáznak az alvóra, ki árnyékukba lefeküdt… Elmegyünk, vissza oda, vissza. Fölkeressük a magas sziklákat, hol a piros gyümölcs érik. Meglátogatjuk a testvéreket, a vadakat, a szélzúgást és a holdvilágot, elmegyünk a leégett erdőbe, hova ember nem mer jőni, futni, nyargalni fogunk rajta végig, egymást kergetni a holdvilágnál, kiáltozva, örülve… Elmegyünk, elmegyünk… Ha a testvérek látni fogják néha, hogy félremegyek sírni a bokrokba s elveszek előlük, ne mondd el nekik, mi bajom?… itt fáj valami, valami olyan nagyon, valami féreg emészt – belől, szivemben, úgy kínoz, úgy öldököl.

A vad nyöszörgve, vihogva bújt hozzá közelebb, czirógató kezeit nyalogatva, s nyugtalan, fájdalmas tekintettel nézve föl rá, mintha mondani akarná neki, hogy ő e nyelvet nem érti, beszéljen vele a régi, ismert hangon.

Rövid idő mulva ismét léptek hangzottak a lépcsőn, az ajtó kinyilt, Darvai lépett be rajta.

Az ajtónál egy szolgától kis porczellán kosárkát vett el, mely pástétomdarabokkal volt tetézve s azzal a nyugágy felé közelített.

Odasimult hizelgőleg a leányhoz, de a mint annak szemeibe tekinte, megrendült, visszahökkent, oly elevenen volt azokban kifejezve a gyűlölet, az irtózat, a kétségbeesés.

Eszébe jutott, a mit valaha állati ösztönről hallott beszélni, arra gondolt, hogy tán e titkos sejtelem megsúgta a leánynak, hogy most ellensége van hozzá közel, s míg erre gondolt, s míg a leány szemébe nézett, elállt szive verése az iszonyattól.

Érzé, hogy itt teljes lélekjelenlétére van szükség, hogy most rosszkor lépett az oroszlán kalitkájába, s azon nyugodt tekintetet feszítve merően a leány arczára, mely az ugrásra kész tigrist meg szokta kötni, mely a vadállatokat megigézi, egy lépést tőn felé, hideg nyugalmát egy perczig sem vesztve el.

Még egy lépést tőn közelebb. A kezében tartott étkes kosarat halkan, kimért nyugalommal nyujtá a medve elé, midőn, mint a dúvad ugrott fel helyéből a leány s tiszta, érthető hangon kiálta rá:

– Mit akarsz?

Az embert az ijedtség megdermeszté. Mint az Isten haragja üté meg füleit a nem várt emberi szózat. Halálitélete hangzék abban.

A fenevad ordítva kelt föl fektéből, megértve társnéja szavában a hangot, az ember rémséges sikoltással veté magát a leány keblére, nyomorultul esdve a védelemért, a leány dühösen tépte le magáról ölelő karjait s embertelen erővel taszítá el magától s azzal futott ki az ajtón, míg az elhagyott szobában rémes sikoltozás s vadállati bőgés viszhangzott iszonyú tusában.

A leány végig futott a folyosón, elhányva útjából, kik eleibe álltak, az ismert venyigéken lekúszott a falról, s vijjongva, sikoltozva rohant az erdőnek, rettentő álomkép azoknak, kik utána néztek.

Percz mulva valamelyik ablakon nagy fekete állat ugrott ki a házból, szája és körmei véresek voltak, ordítva futott az is a leány után.

Az úrnő még azon éjjel eltávozott az iszonyú esemény helyéről. Útja az erdőn vitt keresztül. A merre járt, mindenütt csordástul járó fenevadak üldözék kocsiját, medvék és farkasok; mintha mind összebeszéltek volna, s néhol majd itt, majd amott meglátta a szilaj fenyegető női alakot, és hallá, vagy csak vélte hallani, annak irtózatos kiáltását: «anyám! – anyám!»

Még maig is, ha a farkasok szokatlanul üvöltenek a kárpáti erdőkben, ha szélcsendes éjszakában a zuhatag tombolása messze elhangzik, ha a vihar tördeli a fákat s bedúdol az ablakon, mintha valaki ijesztgetve fenekednék ott künn, a pórnő azzal ijesztgeti kicsijét: «jó légy, hallod ott künn a vadleányt, ha rossz leszesz, eljön érted és elragad».