Front matter

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

A VÉN GAZEMBER

MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI

HETEDIK KÖTET

KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX.

A VÉN GAZEMBER

AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.

MINDEN JOG FENNTARTVA

Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten.

A báró Inokay-családnak a gazdatisztje volt Borly Gáspár, ütött-kopott öreg úr, ezer ránczczal az arczán. Mikor én gyerek voltam, még élt s minthogy az én édes atyám tartotta keresztvízre a gyerekeit, Jancsit meg Gézát, per «koma» szólították egymást szemtől-szembe, hanem a háta mögött soha se nevezte máskép apámuram, mint «az a vén tolvaj», vagy «a vén gazember».

Maga a földesúri familia, Inokayék, akik a nagy kastélyban laktak, hasonlóképen vén gazembernek nevezték tisztjüket, mert ismeretes volt, a vak is láthatta, hogy legalább a fele jövedelmet ellopja. Nincs az a helyzet, amiből ő hasznot ne húzott volna, még talán a tehénből is kilopta a borjút. Az erdőből eladogatta a fát; a gabonát, gyapjút potom áron adta el a zsidónak, miután ezért illendő «rebachot» alkudott ki magának, együtt trafikált a bérlőkkel, a felesekkel. Szóval, olyan szemérmetlenül csinálta, hogy már az idegenek is észrevették s gyakorta figyelmeztették vagy a bárót, vagy a bárónét:

– Ugyan miért nem néznek jobban a körmére?

De a báróné, egy beteges, törékeny teremtés, aki mindig fejfájásról panaszkodott, csak a vállát vonogatta, fáradtan, unottan:

– Oly régen van már az uram családjánál, hogy sokat el kell neki nézni; az apja, öregapja, sőt a szépapja is már az Inokay báróknál szolgált, úgyszólván összeforrt a családdal, az uram nem jó néven venné, ha áskálódnám ellene.

A báró barátai (ámbár igazabban csak kártyázó czimborái voltak) szintén szóba hozták néhányszor:

– Te, Gottfried, vezet-e ez a te tiszted valami számadásokat, könyveket?

Inokayt ugyanis Gottfriednek hívták, emlékezetül arra az ősére, aki a keresztes hadjáratokban Bouillon Gottfried zászlaja alatt harczolt.

Inokay elgondolkozott.

– Lehet, hogy vezet.

– Sok furcsát beszélnek az emberek. Nem szoktál beléjük nézni?

– Az emberekbe?

– Nem. A könyvekbe.

– Tudom, hogy csal a vén gazember, – felelte az oligarcha-ivadék – ennélfogva undorodom beléjök nézni.

– Nagy könnyelműség, kedvesem. El kellene őt csapnod brevi manu!

– Minek már arra a rövid időre? – felelte a báró álmatagon.

Ebből aztán meg azt sem lehetett tudni, mire érti a rövid időt. Arra-e, hogy Borly már hetven éves aggastyán, tehát már nem lop sokáig, vagy arra, hogy már úgy is rövid az az időszak, amíg neki valamije lesz. Mit érne, ha megtoldhatná is egy csipetnyi idővel? Nem érdemes, hogy e miatt fáraszsza magát.

Valóban, ezt az utóbbit is lehetett érteni, mert Inokay Gottfried a tönk szélén állott, mindössze a sulyoki birtoka volt meg, az is megterhelve apadt a végromlás teljes bizonyosságával.

Hej, hol vannak a régi nagy uradalmak? Drégely vára, Szanda vára, Végles, Korpona, mérföldnyi búzaföldek, hatalmas erdőségek tele vaddal, malmok, korcsmák, hidak, melyeken vámot szedtek s a tömérdek jobbágy, mely nekik dolgozott s kikkel, ha fegyverbe öltöztették, vígan lehetett elszedni a másét.

Lecsaptak a váraikból rablókalandokra, hogy a kis vagyonokat magukhoz szedjék a kúriákból, összetörve pályákat, szíveket és életeket. Az embernek szinte a háta borzong, ha az egykori oligarchákra gondol. Pedig talán nincs is értelme, hogy fázik az emlékükre. Meglehet, szükségesek voltak, a természet rendje szerint, mint ahogy megvannak a tengerben a czápák, akik az apróbb halakat felfalják. A nagy tengerparti városok, mióta a czápák ritkábbak lettek, már szinte arról tanácskoznak, miképen lehetne a város közelében házi czápát tartani, mint tisztasági faktort, aki fölegye a beesett mindenféle emberi és állati testeket és hulladékokat, melyek a tengert elpiszkítják. Egy czápa olyan szükséges rossz a tengerben, mint egy kormányzó a szárazföldön.

Hasztalan a hosszú harcz a Balassák, Bacsók, Bebekek és Inokayakkal. Pedig hány emberöltő pusztult bele! Országgyűlések, bölcsek és tudósok századokig csinálták az institutiókat az oligarchák és rablók ellen. Kommasszálták az erdőket és újra felosztották, hogy némi aequilibrum támadjon, a sokból elvettek és a kicsihez hozzáadták, körülbástyázták a tulajdon szentségét paragrafusokkal, úrrá tették a bírót a legkisebb és a legnagyobb fölé; lassan-lassan haladt a világ és távolodott az oligarcháktól és rablólovagoktól. Hogy az úton járó kereskedőktől el ne szedhessék útközben a készpénzt, kitalálták a váltót. A váltóból sarjadzott ki a hitel modern formáiban s annak mindenféle szövevényei és finomságai fejlődtek fokozatosan, és mikor már azt hitte volna a társadalom, hogy az oligarchák letűntek, századok óta alusznak a várromok alatti kriptákban, egyszerre megint szembe találja őket, csakhogy nem pánczélruhákban, sisakosan, de redingot-kabátban pénzintézetek élén, ahonnan lecsapnak a kis vagyonokra, mint elődeik. Csak a forma változott – maguk az oligarchák megvannak. A világ haladása mindössze egy kis optikai csalódás.

Az örök változás elmélete érvényesült. Az emberek porából fű nő, a fűvet megeszi a bárány, a bárányt megint megeszi az ember (a pápuák legfeljebb közvetlenebbül csinálják), a régi oligarchákat is az uj oligarchák falták fel, csak a csontokat hagyták meg az olyanfajta embereknek, mint Borly kasznár.

Különben originális apró emberke volt a kasznár, tele bibircsókkal kerek képén, mely a vérbőségtől úgyszólván lilaszínbe játszott. Kegyetlen és savanyú, legalább látszólag, ami nem is csoda, mert nagy megpróbáltatások érték. A felesége korán meghalt, mind a két fiát eltemette embernyi korban s csak az egyik, Géza után maradt két unokája: László és István. Ezeknek élt, nyilván ezeknek gyüjtött, de ezeket se szerette, el volt fásulva a világ iránt.

Vagy hogy bolond volt, mert arra is mutatkoztak jelek. Mikor uj tornyot építettek a sulyokiak és gyüjtöttek rá, Borly nem adott rá egy árva garast sem, pedig a legszegényebb özvegyasszony is részt vett annak építésében a maga filléreivel. Hát azt mondaná az ember erre, hogy fösvény, azért nem adott, de viszont egy külön házikót építtetett a kertje végében beteg kutyák menhelyéül, ahol ő maga gyógyította a környék beteg, sánta kutyáit, drága orvosságokat hordogatva sebeikre s ő ingyen foglalatoskodék azokkal.

Egyszer valaki szemére is vetette, hogy a toronyra nem adakozott, Istennek nem adott semmit, holott az ebeknek hajlékot épített.

– Istennek az ő háza – felelé az istentelen – az egész világ, neki nincs is szüksége házra, még kevésbbé arra, hogy én adjak neki valamit, sőt én várok tőle, ő adjon nekem (no iszen, csak azt lesse a vén imposztor). A torony a papoké s én a papoknak nem adok semmit, elég fundácziójuk van s elég sok embert elbolondítanak úgy is, de a beteg kutyákra senki se vet gondot, pedig azok hű állatok, megérdemlik a gyámolítást.

Mesélik azonban, hogy ennek rejtélyes oka volt. Hiszen nem lehet a babonában hinni, de az emberek száját se lehet befogni. Szörnyű dolgot mesélnek. Gyurcsányi Pál, Kiriáky Józsefné, Varga Istók élő emberek s látták Lucza napján éjfélkor, mikor egy csomó kutya csörtetett elő a temetőből s megmarta a Galandánét, s hogy az egyik lompos farkú kutya maga a kasznár volt. És ahogy ez a kisérteties hír bejárta a környékbeli fonókat, azóta többen megfigyelték, hogy valahányszor a kasznár elutazik Pestre (vagy hogy ez csak ürügy), akkor mindig megjelenik vagy itt Sulyokon, vagy a szomszéd községekben egy-egy idegen kutya, akinek a tekintetében (dícsértessék a Jézus Krisztus!) fölismerhető a gonosz kasznár. Semmi se bizonyosabb, suttogják, mint hogy a kasznár nem megy Pestre, de valahogy kutyává vedlik át (és ekkor van ő a maga helyén) máskor aztán hosszú ideig megint ember, de csak nézzék meg jól kegyelmetek, van valami az arczában, a homlokában, a szemeiben a kutyából.

A két Borly-árva velem diákoskodott Rimaszombatban. Egy osztályba jártak, mert ikrek voltak, csinos fiúcskák, valóságos két Adonisz; még most is élénken emlékszem csattanó piros orczáikra, sugár alakjukra.

Testben szinte a felösmerhetetlenségig hasonlítottak, míg szellemi tulajdonokban nagyon is elütöttek egymástól. Laczi első eminens volt, István hátul faragta a padot, vásott «durae capacitatis puer» volt, akinek tölcsérrel se lehetett volna a fejébe valami nagy okosságot önteni, egész nap pigézett, vagy gombozott, vagy verekedett, míg ellenben a gyors felfogású Laczkó a múzsákkal és az auctorokkal társalgott s bámulat tárgya volt lelki ékességei miatt. Kevélyen mondogatták a professzorok:

– Borly Lászlóról vegyetek példát. Micsoda ember lesz abból! Egy kis Deák Ferencz a maga nemében már most is.

De mennyire összeomlanak a legtudósabb emberek egész sokaságának megjegyzései és jóslatai egyetlen egy embernek egyetlen egy ostoba bogarával szemben, annak kiáltó jele volt Borly kasznár úr elhatározása, hogy t. i. Laczkót kiveszi az iskolából és lakatosnak adja, míg ellenben Pistát tovább nevelteti papnak.

A professzor urak szörnyűködtek s valóságosan megrohanták az öreget.

– Hát van önnek lelke, kasznár úr, hogy ezt a jeles ifjút erőszakkal kitépi a tudományok kertjéből és a másikat hagyja itt, akinek ahhoz semmi hivatása?

– Hm, – felelt az öreg – a lakatossághoz sok ész kell, tehát azért adom az okosabbat lakatosnak, versenyeznie kell egy városnak valamennyi lakatosával úgy az árúk készítésében, mint azoknak eladásában, míg ellenben a papnak csak eklézsiához kell jutnia, a többi mind magától megy. Isten az ügyetlen szolgáit se csapja el.

Bárhogy erőlködtek, nem sikerült eltéríteni tervétől, állhatatos maradt. Neki – úgymond – nem telik két fiút iskoláztatni, hát azt taníttatja tovább, amelyik nagyobb szamár. Punktum.

Persze szapulták e miatt is a környéken:

– A vén gazember tönkre teszi azt a geniális gyereket. Igazi daemoni lélek. Örül a szíve, ha valami rosszat tehet. Még a saját unokáját se kíméli. Szégyen, gyalázat. Sőt hülyeség. Összelopkod az unokáinak egy nagy vagyont s aztán lakatosnak adja az egyiket, a derekabbat. Megeheti aztán a hagyatékot. Minek egy lakatosnak a nagy vagyon?

Ami magát a Laczi gyereket illeti, neki tetszett az uj mesterség. Tanulni vágyó lelke nem kereste a megtanulni valókban a különbségeket; arra még nem volt elég érett. Sőt különb dolognak tartotta, ha valaki egy csutorát ki tudott esztergályozni, mintha valaki egy szép verset komponált meg vagy egy szép kriát. A lakatosmesterség titkai érdekelték, izgatták fantáziáját.

Még ezt az utolsó vakáczióját otthon töltötte a nagyapai háznál, de már nem oly vidáman, mint tavaly vagy harmadéve, mikor még az urasági park, tavával, kuglizójával, bújócskáival nem volt eltiltott paradicsom, mikor még együtt játszottak ők ketten és a kis Pál báró, meg a Mária baronesz. Kergették a lepkéket, csónakáztak a tavon, horgásztak a Sulyok vizében, kiszedték a fészkeket a magas fákról.

Egyszer harmadéve a kis Mari (mert nagy ördög volt a kis Mária) olyan magasra mászott föl galyról-galyra egy fészekért, hogy mikor a magasból letekintett, szédület fogta el és zsibbadás. Görcsösen kapaszkodott meg a felső ágban, olyan volt ott rózsaszín szoknyácskájában, hátára lecsúszott szalmakalapjával, mintha egy nagy virágja nyílt volna ki a fának. Csakhogy a virág reszketett és sírva fakadt.

– Jaj, nem tudok többé lemenni. Nem merek. Apa, mama, ne hagyjatok!

Pál báró (akkor tizenhárom éves volt) elképedve futott a kastély felé a szülékért. Borly Pista segítségért kiabált, Laczi azonban egyenesen utána mászott, mint a mókus s mire a kastélyból előszaladtak a szolgák és cselédbeliek dunyhákkal, lepedőkkel, létrákkal, már akkorra fenn volt a legtetején.

– Kapaszkodjék a nyakamba baroneszka, én majd leviszem.

A kis lány átfogta a nyakát, odatapadt hozzá szorosan.

– Az egyik kezemmel fogom a lábacskáját; ne féljen semmit.

– No, már nem félek. Jó lesz így?

– Jó.

Már nevetett is hozzá; ilyen a leányszem; mosoly lakik benne a könyek alatt is.

Denique lehozta a fáról szerencsésen, mire a báró megdícsérte a fiút és megveregette a vállát.

– Boszorkányos Varga János, ezt nem hagyhatjuk jutalom nélkül. Válaszsz, mit akarsz inkább? Egy baraczkot a fejed búbjára, vagy egy flóbert-puskát?

– Se az egyiket, se a másikat – felelte a fiú a verejtéket törülve a homlokáról.

– Hanem?

– Hanem adjon a bárókisasszony egy csókot! – követelte bátran.

Az oligarchák ivadékának tetszett a szó, elnevette magát, pedig ritka volt a mosoly penészszínű, bágyadt arczán.

– Ohó, te paniperda! Hát már te regényeket olvasol? A várkisasszony egy csókot ad az életét megmentő lovagnak, amit az térdenállva vesz át. Nos, ugorj oda Miczi és csókold meg a leventét…

Miczi fülig pirult, aztán elpityeredett.

– Hát nem akarod megcsókolni?

– Mert ha előre megcsókolnám, aztán nem venne feleségül, – mentegetőzött a kis lány – úgy járnék, mint Rozália tante az orosz ezredessel.

– Ostoba liba vagy! – förmedt rá haragosan a báró. – Kitől hallottad ezt a sületlenséget?

– A madame beszélte.

– Takarodj a szobádba! – parancsolta szigorú hangon.

A báró mérges volt és nagy patáliát csapott a bárónéval (született Münster grófnővel) és a franczia gouvernante-tal, hogy a kis Mária elhanyagolt nevelésű, akinek lelkét holmi illetlen és pikáns pletykákkal már eleve közönségessé teszik. A madame visszafeleselt, amiből éles jelenet támadt. A báró menten el akarta csapni a madame-ot a háztól, a madame is rögtön el akarta hagyni a házat, de minthogy a fizetése több évről bent volt az uraságnál és hirtelen kifizetni nem tudta, minden a régiben maradt, bebizonyosodván ujra és ujra, hogy a hitvány anyagiság, a pénz, sokszor elnyomja a lelkek finomságának érvényesülését.

Annyi mégis történt, hogy a kis Máriának ezentúl nem lehetett olyan szabadon elkalandoznia fivérével és a kasznár-fiúkkal; egyedül szedték a réteken a magvast, üldözték a kenderáztatókban a békákat és molesztálták csúzlijukból a falubeli kutyákat. (Látná csak a kasznár, lenne, tudom, ne mulass.)

A báró különben tökéletes nagyúr volt. Az ő szava okmányszámba ment, mint a királyé s a legközelebbi napok egyikén, mikor Pestre ment (gyakran vonzotta oda a Nemzeti Kaszinó), egy flóbert-puskát hozott kasznár Laczinak, át is küldte az inasával, mihelyt megérkezett, de az inas visszahozta.

– No, mi az? Nem volt a fiú otthon?

– De otthon volt, hanem azt mondja, ő mást kért, a puska nem kell neki. Hogy amit mondott, megmondta.

– Itt van, – nevetett a báró gúnyosan, egyenest a madame felé tekintve – a kisasszony egy csókkal tartozik és a követelő fél nem enged. (Aztán az inashoz fordult.) Vidd vissza a puskát, a másik fiúnak.

A flóbert-puskát tehát Borly Pista kapta, amely esemény, ha a sulyoki verebek rendes történelmet vezetnének, véres betűkkel lenne felírva a verébannaleseken, így azonban nyomtalanul zajlott le, ha csak azt nem veszszük, hogy Pista azóta nagy háládatosságot érzett a bárói család iránt, szolgálatkész volt és elnéző, valóságos meghunyászkodással engedte birkózás közben, hogy a vézna Pál báró földhöz verje. Úgyszólván lefeküdt neki, a puskáért.

Az öreg kasznár, aki a keritésen át látta a Pista szolgai önmegtagadását, körülbelül ilyenfélét dörmögött magában:

– Nem, ez nem való mesterségre. A mesterembernek vissza kell ütni az öklével, mert különben nem becsülik meg a társai. Ez a nagyurak közé való, enged nekik, ilyet szeretnek, püspök lesz.

Talán ez adta neki az első impulzust, hogy Pistát taníttassa és a Lacziból faragjon lakatost, amely mesterséget azért szerette, mert a megboldogult apósa után, aki lakatos volt, mind megmaradtak a szerszámok, elrakta szépen ládákban a padlásra. Itt meg a szerszámok adtak impulzust. De mindegy is, akár a lakatos van meg előbb és csak azután szerez szerszámokat, vagy a szerszámok vannak meg előbb és csak azután neveltetik hozzájok a lakatos.

Az öreg kasznár ezt a tervét még csak érlelte az a kis epizód, hogy a piskóta-dongájú kis báró, vérszemet kapván a Pista feletti hatalmaskodás által (mert a hatalmaskodást csak egyszer kell megkóstolni, hogy rászokjék az ember: roppant jó íze van), a Laczi gyerekkel is olyan fölényesen akart elbánni, mire az úgy elagyabugyálta rövidesen, hogy a kis báró vért köpött egy pár napig.

Az öreg báró éktelen dühbe jött s első perczben korbácscsal kereste a kasznár Laczit, úgy hogy az elszaladt az erdőbe és ott a csősznél húzta meg magát egy pár napig. Azontúl is kerülnie kellett a kastélyt, mert a báró megmondta nyiltan Borlynak:

– Az unokájának pedig mondja meg, hogy ne mutatkozzék többé a szemem előtt, mert ki nem kerüli a pofont.

Az utolsó vakáczióban tehát már a tájékára se ment Laczkó a kastélynak, – ahol egy csókkal tartoznak neki és egy pofonnal.

Pedig veszedelmes várandóság volt együtt a kettő. Nehéz a mérleget megcsinálni róla. A «követel» rovatba kell-e tenni, – vagy a «tartozik»-ba az egyiket? Majdnem elepedett a csókért (semmi sem makacsabb a gyerekszerelemnél) és minden vére felforrt a pofon gondolatára (semmi sem érzékenyebb, mint a kamasz-büszkeség). Pedig nem juthatott eszébe az egyik a másik nélkül. Mintha egy pajkos dzsin kivenné a szívét s folyton mártogatná felváltva mézbe, marólúgba.

Szerette volna, ha találkozik Marival, úgy, mint azelőtt, minden este kiszínezte ágyában azt a jelenetet, ha be találna állni másnapra, de a baroneszka is kurta kapiczányra volt most fogva, gyorsan kezdett fölfelé nyúlni, a tavalyi szoknyácskán mind ki kellett ereszteni a hajtásokat s megjött a lánygyerekek első halálos ellensége: a «Nem illik»; többé már nem lehetett künn kószálni a réteken és a faluban, az urasági parkban ellenben Laczinak volt koczkáztatott vállalat mutatkozni.

Így mult el az utolsó vakáczió is anélkül, hogy valami történt volna. A végzet, úgy látszik, ad acta tette a csók és a pofon dolgát. Ő maga pedig óvatos volt. Hogy az egyiket kikerülhesse, lehetetlen volt behajtani a másikat.

Szent Mihály-napkor mindennek vége lett. («Csak még egy napig lehetnék itthon» – sóhajtozott Laczi.) A borjúbőrös ládát föltették a kocsira s azzal upre pupos bevitte a nagyapa a városba, egyenest a templom-utczába, Disznósy Mihály uramhoz, akinek a czégtáblája egy alacsony sárga házacskán volt kiakasztva, egy akkora kulcsot ábrázolván, aminővel talán csak Szent Péter nyitogatja az ég óriás kapuit.

A mester éppen künn szipákolt a boltajtóban, hosszú megyszárát lelógatva s kezeit zöld posztó köténye alá dugva, miközben hangosan beszélt, a felhőket nézegetve, mintha azokkal disputálna.

Mivelhogy háttal volt fordulva, nem vette észre Borly kasznárt és unokáját, akik a piaczon hagyván a szekerüket, gyalogosan közeledének.

– Adj isten jó napot, Disznósy Mihály uram, – köszöntött rá Borly. – Úgy látszik, önmagával beszélget kegyelmed?

Disznósy uram megrezzent, hátra fordult, de egy csöpp meglepetést se árult el.

– Hát azt teszem, – felelte – mert szeretek becsületes emberrel beszélgetni, aki tovább nem adja, amit mondok. Fogadj isten azonban.

– Elhoztam a fiút, Disznósy uram.

Lopva bandzsalított rá a mester, majd így szólt az ő szokásos finom módján, mert igen finom beszédű vala a neve végett. Meg akarta mutatni a világnak, hogyha Disznósy is, azért nem disznó.

– Szívemből épülök látásának körülményein és mikéntjén.

– Neveljen belőle embert – tette hozzá a kasznár.

– Magától nő a fa görbére vagy egyenesre – jegyzé meg Disznósy uram és kivette az egyik kezét a köténye alól, hogy a kasznáréba tegye.

Mire lemozdult a boltajtóbul s előre ereszté a vendéget, mondván:

– Falak között vagyon a komoly megbeszéléseknek a barázdája, hogy a mag át ne guruljon a szomszédba.

Beléptek a boltba, hol senki sem volt s hol száz meg száz lakat és kilincs fénylett az üvegrámák alatt. A belső helyiségekből, hová egy ajtó nyílt, kalapácsolás, fűrészelés, nyiszálás zaja hallatszott be.

A kasznárnak egy kis támlanélküli széket gurított a gazda, mialatt még egyszer végigmustrálta a gyereket a tekintetével, aztán megnyomogatta a vállpereczeit:

– Hogy hívnak?

– Borly Lászlónak.

– Rossz név, – mondotta elégedetlenül – nem lakatosnak való. Miska, Gyurka a lakatosoknak való név. László nevű lakatost az öregapám se ösmert, talán nem is lehetséges, de azért meg lehet próbálni.

– Reménylem, áll a multkori szavunk – törte meg a csöndet a nagyapa.

– Nem szoktam a kötelet elrágni – felelte a lakatos gőgösen.

– Úgy állapodtunk meg, hogy a fiút kitanítja a mesterségre.

– No, no – bólintott fejével a mester.

– De már azt nem szeretném, hogy a fiúval mégis úgy bánjon, mint más inasokkal szokás, hogy az öreg legények megüssék, fülét megczibálják, mert a fiú igen önérzetes és ki nem állná.

Az öreg Disznósy kétkedve csóválta szőrös, idomtalan fejét, melyen rajta volt a mongoltipus.

– Hogy ki nem állná? Kiállja azt mindenki. Nem láttam még én soha lakatos-inasból cserepet. De legyen úgy, ahogy a nemzetes úr mondja.

– Hát abban állapodtunk meg, ugyebár, hogy a gyerek kosztját én fizetem fél huszasával naponként, de ebben benne van háromszor hetenként a pecsenye és a tanítás is, mert semmi munkát nem köteles végezni, amit az inasok szoktak, csak olyant, ami a mesterséggel jár.

– Szóval, hogy egy Esterházy herczeget tartok itt a műhelyben – egészíté ki a mester keserűen.

– Ebben maradunk.

– No, no – bólintott ismét a lakatos.

– A fiú tehát most már itt marad, a ládáját majd ide hozzák, ott van a kocsin. Ami pedig a tartási pénzt illeti, azt előre kifizetem egy félévre.

S ezzel elővett egy zacskót az oldalán levő bőrtarisznyából és kiöntötte tartalmát a pulpitusra, csupa fényes, csillámló huszasokat, amelyekből három tett ki egy forintot.

– Egy fél esztendő száznyolczvan nap, tehát itt van kilenczven huszas, olvassa meg kegyelmed.

Disznósy uram föltette a rezes okulárét savószín szemeire s elkezdte megszámlálni a huszasokat, külön garmadára rakva, egy, kettő, három, négy, fel egész ötvenhatig, itt aztán elúnta a monoton dolgot és így szólt:

– Ej no, ha eddig stimmelt, ezután is stimmel – mire a kezével nagy hirtelen besöpörte mind a két ezüstgarmadát a nyitva álló fiókjába, melynek alján tallérok, huszasok és mindennemű rézpénzek voltak összehalmozva.

Laczi tehát ott maradt a lakatos-műhelyben és szorgalmasan tanulta a mesterséget. Azt lehetett volna hinni, hogy nem szokja meg a lakatosságot, de ellenkezőleg történt: a lakatosok őt nem bírták megszokni. Kirítt e szurtos környezetből a nyalka úrfi, a tintanyaló, amint nevezték. Nem tudott összeforrni velök, nem húzott sem a legényekhez, se a magához hasonló inasfiúkhoz, nem hanczurozott velök, hanem könyveket olvasott vagy rajzolt, ha üres ideje volt.

Nem is igen szerette a személyzet.

– Mit keres itt köztünk? Hát már mindenki mesterember akar lenni? Megéljük még, hogy az esztergomi érsek is maga csinálja meg a lakatokat a pénzesszekrényeire. Még csak az kellett, hogy az urak kapjanak rá a mesterségünkre. Akkor aztán miből éljünk meg?

A városka egyéb lakosai sem vették komolyba a Borly fiú lakatosságát.

– A kis Capet Lajost is csizmadiához adták inasnak a hóbortos párisiak – emlegette Buriusz Ferencz, a városbíró.

De maga Disznósy uram hova-tovább kezdett más nézeten lenni s nem egyszer lehetett hallani, amint a fiú felől beszélgetett magában.

– A külseje egy patikáruslegényé vagy egy grófé, de a lelke, az egy igazi lakatos lelke.

Egy félév alatt csakugyan bámulatos eredmény lett. A fiú fölszedte az egész mesterséget az öt újjába, úgy hogy csodájára járhattak volna. Minthogy a rajzolásra is igen könnyű vala a keze, többet ért a legjobb öreg legényeknél is, a második félévben pedig egy olyan lakatot talált fel, hogy Disznósy uram majd megbolondult örömében, jeges borogatásokat kellett rakni a fejére, legott szabadalmat is vett rá s megküldte egy bécsi üzletnek a mintát, aki negyvenezer ilyen lakatot rendelt ennek folytán, mire másodszor is borogatni kellett a Disznósy uram fejét.

Mikor egy kicsit magához jött, megiratta a bécsi üzletnek, hogy negyvenezer lakatot ugyan nem készit (minek is volna annyi lakat a világon?), hanem öt darabot, ami kész, itt küld prezentbe. A másik levelet pedig megiratta Sulyomra, a kasznárnak, mellékelvén ahhoz mintegy harmincz darab huszasokat, írván, hogy a fiú odáig emelkedett agyvelejének ékességében és kezének ügyességében, miszerint e naptól kezdve, nem hogy a nemzetes kasznár úr fizetne érte naponként félhuszasokat, ellenkezőleg, ő (Disznósy Mihály) fizetend a fiúnak naponkint két egész huszasokat.

Borly uram nagyon jó szívvel vehette a Disznósy Mihály levelét, mert mikor a következő hetivásárra bejött, egy disznófő-sajtot hozott a mesternek ajándékba, a Laczi fiúnak pedig egy ezüst órát, melyet egy nyájas hátbaütés kiséretében adott vala a ficzkónak.

– Látom, hogy ember lesz belőled, Laczkó fiam. Csak te iparkodj ezentúl is, mert hidd meg nekem, hogy minden pálya jó, csak jónak kell lenni hozzá az embernek is. Az pedig mégis a legjobb, amelyik a legkevesebb embernek kell. Ha volna például esőt csináló mesterség, mindjárt odaadnálak inasnak.

Mire aztán panaszkodott a nagy szárazság ellen, hogy nem lesz mit enni, hogy éhen fognak halni az idén, még talán az uraság is, majd elbúcsúzván Disznósyéktól, ekképen szólt:

– Hanem most pünkösdre még talán akad egy kis pogácsa, gazd’uram: azért hát bocsássa el a gyereket vagy három napra; megérdemli azért a lakatért.

Disznósy uram komor méltósággal szólt közbe:

– Megfogja a macska az egeret anélkül is, hogy Ferencz József-rendet kapjon érte.

– Te pedig vigyázz az órádra, hékás, – folytatá a kasznár a fiúhoz szólva – mert igen jó óra. Bécsben vettem egy megszorult török zarándoktól s az a tulajdonsága vagyon, hogy egy kicsit lassan jár. De hát tíz forintért nem is szaladhat lóhalálában. A báróé ötszázforintos chronometer, annak meg az a baja, hogy siet. És az se jó. Látod, nekem soha se volt órám, mégis itt vagyok. Tudom az időt, a napról, az árnyékról, meg a gyomrom hangulatából. Nekem nem is kell óra. Ostobaságnak tartom. Hanem azt mondja a zarándok, hogy pompás szerkezete van. Csakhogy holmi regulák szükségesek és ezeket be kell tartanod. Adj rá kezet, amicze, hogy mindig be fogod tartani a regulákat és akkor pompás óra lesz a zsebedben. No, adod a kezedet vagy nem adod?

– Adom, nagyapa!

– No, így már jól van. Hát minden reggel pont négy órakor fell kell húznod és egy félórával előre igazítanod, ha napközben még se járna jól vagy megállna, megrázod egy kicsit, mintha rostálnál vele. A rázás addig tart, míg megindul, mert okvetlenül megindul. Az egész megállás csak egy kis móka, egy kis kötekedés tőle, ne ijedj meg, egy porszem esett bele vagy eféle, mert filigrán, finnyás portéka. Este féltízkor megint felhúzod és megint előre igazítod háromnegyedórával, aztán föltétlen nyugalomban hagyod reggel négyig, azaz vízszintesen fekvő helyzetbe teszed az asztalra vagy a párnád alá, szóval, hogy ne járj vele. Ezek a szokásai. Különben remek jószág, pompás gépezet. Valami csodálatos, kedves ketyegése van. Vigyázz, nehogy elrontsad.

Laczi boldog volt az órával és igyekezett a természetéhez alkalmazkodni, korán kelt, korán feküdt, hogy az órának eleget tegyen s e közben édes álmodozások közt gondolt a pünkösdi napokra, amikor talán Mária is meglátja az órát a zsebében. Hogy fog az annak imponálni! Hiszen órája Pál bárónak sincs.

Míg Laczi színes terveket szőve, mohó vágygyal készülődött Sulyomra, sőt éjszakánkint álmaiban már ott is járt Mari mellett az urasági parkban – addig ott meglehetős rossz ünnepekre volt kilátás. Sötét felhők tornyosultak, kivált a kastély fölött. Az egész községben arról beszéltek, hogy az uraság nagy bajban van. Az a bizonyos suttogás volt ez, mely a dobpergést szokta megelőzni.

Végrehajtók egymásnak adták a kilincset, de ez nem lett volna baj, hiszen volt a bárónak prókátora, az öreg Tartsányi Ezékiel, aki el tudta húzni a pöröket, ameddig a bárónak tetszett; a báróné is beteg volt, de ez se lett volna baj, hiszen ott volt doktor Arendorffer György, aki mediczinákkal tartotta benne a lelket, ameddig a léleknek tetszett – hanem az volt a nagy felfordulás oka, hogy a báró Pesten járt és a Kaszinóban egy pár ezer forintot veszített becsületszóra. A kártyaadósság pedig nagy dolog. A többi bliktri. Fizeti az ember, ha lyukas hídon talál. De a kártyaadósság parancsol. Annak meg kell lenni, ha a pokolból kerülne is ki.

A pokolnál azonban vannak még valamivel közelebb eső helyek: az uzsorások zsebei. Onnan kell az összeget kiteremteni szép szóval, igérettel, előre eladott terméssel vagy akármivel. (Betáblázást, sajnos, már nem lehet igérni.)

– Borly, – mondá a báró a kasznárnak, mikor Pestről hazajött – pénzre van szükségem.

– A hitelünk kimerült, méltóságos uram. A pénzintézetek nem adnak.

– Meg kell a zsidókat próbálni.

– A zsidók is megokosodtak, méltóságos uram.

– Hát mit csináljak? Vesztettem. Maga okos ember, tudja, hogy mi az. Főbe kell lőnöm magamat, vagy fizetni.

A vén gazember vállat vont.

– Nagyurak bolondsága.

– Hát mit tanácsol?

– Ne fizessen és ne lőjje főbe magát.

– De hiszen kizárnak a kaszinóból.

– Bárcsak régen kizárták volna. Nevetséges logika. Mert a kaszinóból kizárnák, ami csak egy ház Pesten a hatvani-utczában, méltóságod ki akarná magát zárni az egész világból. Hát a két gyerekből: a baroneszből és a kis Pál báróból mi lesz aztán? Ej, ej, méltóságos uram!

– Borly! – szólt a báró szigorúan. – Ne tartson nekem prédikácziókat, hanem szorítsa meg a zsidókat, adjon el valamit, adjon el mindent, ha kell, de a pénznek meg kell lenni.

A vén gazember most már nyakába vette a környék uzsorásait, de eredmény nélkül jött haza, fáradtan, leverten azzal a jelentéssel, hogy a tőke óvatos.

– Hát hol járt?

– Mindenütt.

– És mindenütt elutasították?

– Mindenütt.

– Bajomban is volt Flucknál?

– Ott is.

– Nem beszélt Sternnel Koppányban?

– Beszéltem.

– Hát az ujfalusi Glück, mit mondott?

– Azt mondja, nincs most pénze. Pukkadjon meg ott, ahol van.

– Egyebütt aztán nem volt?

– Kinél kellett volna még lennem?

– Persze, persze – hagyta rá Inokay nagy flegmával – ilyenkor tűnik ki, Borly, hogy még mindig kevés a zsidó.

Borly uram figyelmesen nézett a gazdájára; tudta már, hogy a húr a végsőig feszült, mikor az akasztófahumor első csöppje kibugygyan.

– Bizony nehéz a helyzet, de nem reménytelen, – szólt azután – egy mód még van.

– Halljuk, halljuk, bátyóka, beszéljen! – sürgette a báró nyájasan.

Ha kényeztetni akarta az öreget, bátyókának szólította, mint valaha gyerek korában. Pedig most már nagy megerőltetésébe került, undorodott tőle, nem becsülte, gazembernek tartotta, gondolván magában: «A tolvajnak bizonyosan van pénze, eleget összelopkodott; ha akarna, adhatna nekem, visszaadnám busásan; hiszen nem lehet az, hogy már nekem soha se legyen pénzem többé.» Többször ott lebegett már ajkán a szó: «Hát magának nem volna egy kis pénze, bátyóka?» de mindig visszanyelte. Nem, nem. Egy Inokay mégse teheti azt, hogy a gazdatisztjétől kérjen pénzt. De hiába is tenné. A vén gazember, ha nem akar adni, úgy is eltagadná; ha pedig adni akar, maga is ajánlkozhatik. Talán éppen azt pedzi most…

– Halljuk, halljuk, bátyóka!

– Azt gondoltam, méltóságos uram, hogy talán, hm, a családi ékszerekből lehetne csinálni egy kis pénzmagot.

– Azok a feleségemé. Neki adtam; anyám, dédanyám viselték – nem tehetem.

– Hiszen ki lehetne váltani – vélte a kasznár.

– Mikor? – kérdé a báró.

– Valamikor – mosolygott gúnyosan a kasznár. – Ha méltóságod akarja, elvinném Pestre és elhelyezném a zálogházban.

A báró szabadkozott eleinte, de minthogy nem volt más mód, pünkösd előtt két nappal csakugyan összecsomagolta a családi ékszereket; zafir-, rubin-, gyémántgyűrűket, régi kelyheket, keleti gyöngyökkel kirakott imakönyvtáblákat, forgókat, násfákat egy egész ládányit. A ládát aztán elvitte Borly uram Pestre, úgy hogy az egész úton rajta ült, mint Bónis Samu bátyánk a koronát rejtő vasszekrényen.

De az öreg útja nem volt szerencsés. Másnap azt sürgönyözte Pestről, hogy a zálogház nem adja meg a megkívántató összeget, hát mit csináljon?

A báró elszaladt Kékkőre barátjához, báró Balassa Antalhoz (annak se volt soha pénze), vele tanácskozott. Balassa az örök áron való eladást tanácsolta. «Akkor még marad is egy kis pénzed, még tán nekem is kölcsönözhetsz.» Inokay tehát visszasürgönyözte: «Adja el az ékszereket».

Ebből aztán megint nagy sürgönyözés keletkezett. A zsidók keveset akartak adni, Inokay túlsokat akart kapni, végre is a zsidóknak lett igazuk, a báró kifogyott türelméből és potom pénzen kapták meg az ékszereket.

– Látom, – mondá Inokay egy furcsa mosolylyal Balassának – hogy a vén gazember (Borly) nagy összeget akar most lopni, hát mit tehessek ellene?

Ezalatt pedig nagyban készült Laczkó a pünkösdi ünnepekre. A városka egyik díszkertjében egy gyönyörű feslő rózsabimbót pillantott meg, pünkösdkor nagy ritkaság egy ilyen rózsa. Nézte-nézte a vasrácson át és az a bohókás gondolata támadt, hogy ez a rózsa Inokay Mária. Csillagban is volt már egy ilyen Inokay Máriája az égbolton. A harmatos gyermekszerelem gyakran táplálkozik e fajta szertelenségekből. Laczi kétszer is megnézte napjában a rózsát, mely egyre jobban kezdte kibontogatni zöld zacskójából az összegyömöszölt szirmokat s olyan ismerősen mosolygott már a végén Laczira, hogy szinte integetni látszott neki.

«Hm, – gondolta Laczi – de nagy dolog volna, ha azt a rózsát hazavihetném a baronesznak. Igen, de át tudnám-e neki adni? Lesz-e alkalmam találkozni vele, mert a báró még mindig haragot tart rám! Ejh mit! Betenném éjjel, lopva az ablakába, vagy elküldeném a Zsuzsa szolgálótól.» Hova-tovább mind jobban megbarátkozott ezzel a gondolattal. És a rózsa is szólította: Bizony jól tennéd, Laczika, ha letépnél, hideg van még itt, korán születtem (az éjszakák még hűvösek voltak).

A kert magas falkerítéssel volt körülvéve, csak a vaskapu rácsain lehetett belátni; a háttérben egy nagy, komor épület meredezett mansard-tetővel és tömérdek galambbal, melyek szerelmetes búgással ültek egymás mellett a tető zsindely-fodrain.

– Miféle ház ez? – kérdezősködék Laczi.

– Az angol szűzek zárdája.

– Nincsen ennek soha a kapuja kinyitva?

– Az apáczák nem járnak sehova, csak néha mennek ki sétálni a növendékekkel.

Némelykor egy öreg kertészt látott csoszogni Laczi a szép kavicsos utakon a kert orgonabokrai közé, melyek most nyiltak javában. Oldalt a magas kőfalba egy ajtó volt vágva, mely a szomszéd ház udvarára szolgált. A szomszéd ház az «Arany bárány» czímű vendéglő volt. Hajdan ez is a klastromhoz tartozott; egy Balassa kisasszony volt a fejedelemasszonya, ki a vőlegénye, Drugeth Pál halála miatt szent fogadalmat tett, hogy apácza lesz, de később megbánta a dolgot (minden asszony csak asszony), jó vér is forrt benne, hát egy palotát építtetett a klastrom mellé s néha éjjelenként oda szökött át a titkos ajtón, ahol levetvén apáczaruháit, a legpikánsabb franczia toiletteben jelent meg az odahítt férfivendégek, leginkább katonatisztek közt s álnév alatt mulatott pezsgő vidámsággal, ledér pajzánsággal. A háziasszony tisztét a palotában egyik titoktartó társalkodónője, valami Villárczy kisasszony vitte. Sok tarka-barka bohóság történt itt. A városka őszhajú matrónái még most is mesélik ezeket az istentelen históriákat.

Később (egy század mulva) a Bárány-fogadó lett a Balassa Ágnes bűnös palotája helyén, a palotát átalakították vendégszobákká, de a zárda régi állapotában maradt s még most is ott az ajtó, mely a Bárányba nyílik.

Laczi látta egyszer, hogy a vén kertész kinyitja az ajtót egy rozsdás kulcscsal s átszalad egy pohár sörre a Bárányba, csak úgy könnyedén betéve az ajtót maga után.

Ez adta neki az eszmét, hogy mikor a kertész bent iszogat a Bárányban, az udvarról egész kényelmesen be lehet szaladni a zárdakertbe és kihozni a rózsát. Hiszen a viráglopás úgyse bűn.

Az is bizonyos volt, hogy a kertész napjában többször is megjárja a Balassa Ágnes útját, őt is a titkos gyönyörök csalogatván, csak ki kell az alkalmas pillanatot választani.

Lesbe állt hát Laczi pünkösd szombatján délután az átellenes szíjjgyártó kapujában s nem sokáig kellett várnia, míg a kertész megjelent, gereblyével egy kicsit pepecselt a kavicsok közt, mialatt a mellékajtóhoz jutott s kinyitván azt, iszkiri, eltűnt az ajtó mögött.

Ez volt az alkalmas percz. Laczi ott hagyta leshelyét és egyenest a Bárányba tartott, ahol a vörös terítékű szobában találta a tiszteletreméltó kertészt, amint éppen a vendéglős tubákos szelenczéjéből merített egy csipetnyit, nagyot prüsszentvén utána.

– Egészségére Tumbus apó!

– Köszönöm Kovács úr. Igazán finom burnót.

A pinczér hozta a sört.

– Friss csapolás – szólt a vendéglős.

A pinczér észrevette a belépő Borly Laczit és a szokásos hosszadalmas vallatás alá vette:

– Mi tetszik ifjú úr: sör, vagy bor?

– Bor.

– Milyen bor? Butelliás bor vagy asztali bor?

– Asztali bor.

– Fehér vagy vörös?

– Hozzon fehéret.

– Egy verdungot vagy egy messzelyt?

– Egy messzelyt.

– Vízzel vagy anélkül?

– Anélkül.

Laczi felhajtotta a zavaros italt s leszúrta az árát, aztán az udvarnak tartott a söntés melletti ajtón, mely a pitvarba nyilt.

– Erre van a kijárás – figyelmeztette a pinczér.

– Egy szekeret várok otthonról, megnézem, nincs-e az állás alatt.

– Ott most csak egy szekér van.

– Talán éppen az enyém.

Minden gyanu nélkül sikerült kijutnia, az állás alatt valóban csak egy szekér volt, zsákokkal megrakva, a zsákokon egy tót paraszt aludt jóízűen hortyogva.

Laczi körülnézett, az udvar néptelen volt, csak egy kis fiúcska ült egy ledöntött nagy fán, lábait lelógatva, egy bádog-messzelyt tartott kezében.

– Nem vesz bort bácsi? – kérdé Laczitól.

– Nem. Hát bort árulsz?

– Bort.

– És hol van a borod?

– Itt a lyukban.

– Hol veszed a bort?

– Az apám pinczéjében, leveszem a kulcsot a szögről, amikor nem látják és én is hozok egy-egy kancsóval.

– Ide öntöd a fa odvába?

– Ide öntöm, de csak ha az apám nem látja, mert megharagudnék, ha megtudná, hogy én is kocsmát nyitottam.

– Bolond vagy te fiú. Sokkal jobban elmulathatnál a piaczon. Egy generálisruhába öltözött majmot mutogat ott egy talján.

Se szó, se beszéd erre a hírre, felugrott, levágta a messzelyt a földre s úgy szaladt a piacz felé, mintha puskából lőtték volna ki.

Laczi most már egyedül volt, sietve lépett az ajtóhoz, szíve nagyot dobbant. Hátha a kertész jön. Eh, mindegy. A macska fél, én nem félek. Hirtelen betaszította az ajtót s egy iramodással, nem nézvén se előre, se hátra, csak a rózsatőre, ott mellette termett. Enyim vagy hát, szép rózsaszálam!

De amint lehajolt, hogy letépje, egyszerre eszébe jutott a mesékből a rózsává elátkozott királykisasszony, akinek az életfonalát metszi el, aki leszakítja. Hátha ez a rózsa mégis maga a baroneszka.

Hah, hogy megszúrta egy tövis! Csupa tövis a szára. Idegesen nyúlt a bicskája után s amint már rátenné, hirtelenül megcsendűl egy félénk, mégis parancsoló hang:

– Jaj, nem szabad. Nem szabad, uram!

Laczi összerezzen, a tollkés kiesik kezéből erre a hangra, ijedten néz fel s majd sóbálványnyá mered, fojtott, tompa hangon dadogva:

– Szent Isten! Inokay Mária.

– Nini, nini, – kiált fel a leány vidáman – hisz maga az izé… a lakatos.

Különös vizsga pillantást vetett rá, mialatt Laczi tollkéséért lehajolt. – Hogy megnyúlt a fiú, – gondolta magában. Aztán egyszerre furcsának találta a keskeny, feketedő csíkot az ajka fölött. «Hiszen magának már bajusza van» akarta mondani és kaczérságra nyilt ki már a piczi szája, nevetni kezdett már a pajkos szeme, de elharapta, inkább nem mondott semmit, csak piros lett, mint a pipacs. (Nem lehet a bajuszt kinevetni, nagy dolog az.)

– Megijedt tőlem ugy-e? – kérdé Laczi zavarral, csak éppen hogy mondjon valamit.

– Hogyne ijedtem volna meg, mikor a virágomat le akarja tépni.

– Hát a maga virágja? – szólt a fiú csendesen, tompán. – Tudtam, éreztem.

– Tudta? És mégis le akarta tépni? Szép magától.

– De hiszen magának akartam elvinni – mentegetődzött az ifjú.

– Köszönöm szépen, – jegyzé meg a leány gúnyosan – itt nevelem nagy fáradsággal. Minden áldott este és hajnalban tüzet rak Tumbus apó két felől mellette, csaljuk a szegény virágot, hogy azt higyje, mintha már júniusi éjszakák volnának és mindezt azért, hogy maga leszakítsa idő előtt. De hát hogy jött be ide?

– A kertész nyitva hagyta az oldalajtót és a rózsát el akartam vinni Sulyomra, holnap oda megyek, azt gondoltam, magának viszem.

– Hát nem tudta, hogy én itt vagyok a zárdában? – kérdé a leányka közömbösen.

– Oh Istenem, ha tudtam volna! Azt hiszem most is, hogy csak álmodom. Miképen is történhetett ez?

– A madame elhagyott bennünket, összeveszett apával, – felelte a leányka a régi, őszinte hangon, – apa aztán behozott ide a zárdába. És most itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok.

S pajzánul meghajtotta magát Laczi előtt, megperdülvén a saját tengelye körül gyerekesen, miközben a szoknyái lágyan lesímuló szegfűformából széles haranggá puffadtak fel a szélben.

Virágok, bokrok és füvek mind nevették ezt a bohókás irgést-forgást. A májusi napfény szétöntötte megolvasztott aranyát az egész természeten, még a két szürke hamufolt is a rózsatő mellett olyannak látszott, mint két nagy vidám szem. A hétpöttyös bödék, az Isten tehenkéi, ott játszogattak a hamuban, tetszett nekik, hogy ez nem olyan terület, mint a többi.

– Nagy szerencse, – szólt Laczi álmodozó hangon – hogy végre megtaláltam.

– Úgy tesz, mintha keresett volna.

– Hát azt gondolja, hogy a nap minden órájában nem jár az eszemben?

– Én nem gondolok semmit; én csak azt tudom, hogy csúf dolgot akart elkövetni, le akarta tépni a rózsámat, amit én a Szűz Máriának szántam, mert a jövő héten a kékkői búcsújáró helyre megyünk, odaviszem a rózsát. Magam ültettem el a tőt tavasz elején s akkor megfogadtam a fejedelemnő asszony jelenlétében, hogy az első virágját a Szűz Mária oltárára teszem. A fejedelemnő kinevetett: «Nem nyílik az még ki akkorára, édes lányom, mikor mi a búcsúra megyünk.» «Kényszeríteni fogom, – feleltem – mert kényszeríteni csak arra nem lehet, hogy ne nyíljék, azt mondja a népdal, de arra, hogy nyíljék, talán lehet; hiszen virág, hiszen szelid, ha virág, és szófogadónak kell lennie, ha szelid. Hát nincs igazam?»

Laczi csak a fejével bólintott, hallgatta, hallgatta a kedves csacsogását és majd fölfalta tekintetével az igézetes kis teremtést.

– Aztán volt még egy skrupulusom, meg is kérdeztem Ottilia nővértől (mert tudja, minden apáczát nővérnek hívunk) «mondja meg nekem, Schwester, szabad-e a virágot megcsalni? Nem vétek-e az?» A Schwester gondolkozott és azt mondta: «A virágnak nincs lelke, nem gondolkozik, a virágot szabad megcsalni.» Testvér, feleltem neki, ha a virágnak nincs lelke, hát akkor honnan van az illata? A testvér vállat vont. Azt mondja, hogy nem tudja. Hát már most azt az egyet én sem tudom. Nem tanult maga erről semmit?

– Nem. De azt hiszem, hogy van lelke.

– No, az meglehet, de azt látom, hogy magának nincs, mert különben nem akarta volna leszakítani. Ugyan nagy bajba hozott volna. Mert én azzal tartozom a Szűz Máriának.

– Szép, hogy számon tartja tartozását, baroneszka. Hát nekem nem tartozik valamivel?

Olyan buta pofácskát vágott erre, mint egy aluszékony fiókmacska.

– Nem emlékszem, – szólt vontatottan és megrázta a fejét, hogy a körülnyírt haja repkedni látszott az arcza körül, a fülbevalóiból pedig kikapcsolódott az egyik és a kavicsokra esett.

Lehajolt érte kecsesen, hanyagul.

– Tudja-e, hogy már kifúrták a fülemet? – dicsekedett. – Mult vasárnap. Nem fáj az.

– Most már tudom és igérem, hogy el nem felejtem, – gúnyolódott Laczkó, – de maga, úgy látszik, elfelejtette, hogy lehoztam a fáról… emlékszik: mikor?

A kis baronesz elpirult.

– Aha, tudom már, – szólt nyugtalanul, szétnézve, nem jön-e az utakon valaki. – Persze. Igen, igen. Emlékszem most már, lehozott és… és…

Laczi most vakmerően két lépést tett feléje:

– Egy csókot kértem akkor jutalmul.

– Akkor én még kis leányka voltam – ellenveté kérlelő tekintettel.

– Hiszen még most is kis leányka.

– Annak tart? – kérdé a leány elbiggyesztve ajkait.

– Annak, természetesen.

– Úgy? Hát minek magának a csók egy gyerektől?

– Hát csak – felelte a legényke nyeglén, vállát vonva.

– Tudja mit, ha gyerek vagyok, hát adok magának helyette egy pacsit. Egy nagy pacsit, keresztül, kasul, szúrom, pacs. Jó lesz?

Laczi elmosolyodott.

– Inkább beösmerem, hogy már kisasszony.

– Köszönöm, igen kegyes. Nos hát, nem fizetek, tisztelt hitelező úr.

Laczi homloka elborult.

– Haragszik rám?

– Nem.

– Miért nem fizet hát?

– Mert egy igazi kisasszony csak olyan valakit csókolhat meg, aki valamikor a férje lesz.

– Nem mondta-e mindig, hogy az én feleségem lesz? Emlékezzék vissza, Mariska! Nem tettünk-e szent fogadást egymásnak a kápolnában?

– Tettünk, tettünk, – felelte idegesen – de lássa, azóta sok történt.

– Nevezetesen?

– Azt mondja a világ, hogy az most már lehetetlen.

– Mit ért a világ alatt?

– A barátnéimat, kikkel bizalmasan közöltem titkomat, mert mi itt az intézetben mindent elmondunk egymásnak. Pfuj! azt mondta nekem gróf Starwitz Kati, egy lakatosinast szeretsz! Nem szégyenled magadat?

Laczi lehorgasztotta a fejét, mint egy vádlott.

– És maga mit mondott erre, Mária Karolina? (Mert ezen a néven szólították a családban Inokay kisasszonyt.) Mit mondott erre, kérem, feleljen nekem? – kérdezte fázékonyan, türelmetlenül.

– Én azt a kérdést vetettem fel előttük, hogy előfordul-e ilyesmi a regényekben?

– És mit feleltek?

– Jetefalvy Örzsi, aki az összes német regényeket fölfalta már (én még csak vagy ötöt olvastam), azt mondta erre: «A regényekben sok csodás dolog előfordul, de ilyesmi még soha se történt és soha sem is történhetik. Egy Inokay bárókisasszony épp oly kevéssé lehet felesége egy lakatosnak, mint nem lehet egy szarvasbogáré vagy egy iramszarvasé.»

Laczi ereiben megdermedt a vér, úgy állt ott, mint egy elitélt.

– Hát már most én mit csináljak? – kérdé sötéten, rekedten.

– Azt én nem tudom – vonogatta vállait Mária Karolina. – Én nem tehetek róla, én mosom a kezeimet, – majd látva a Laczi szomorúságát, fájdalmát, szelíden, szánakozóan hozzátette: – Lássa, lássa, minek lett lakatos?

Aztán mintha egyszerre kiesnék a természetes hangból, a gyermekszerelem édes szamárságaiból egy nyegle szerepbe, – hátra vetette a szép fejét negédesen s lendületes gesztussal szavalta a nyilván regényekből eltanult mondatot:

– Ön két lény családi boldogságát tette tönkre e lépésével.

Oh, szegény kis lelkek, szegény bakfisok! Oly egyenlőtlenek vagytok és oly félszegek. Valami, amit az égből hoztatok magatokkal s valami, ami már rátok ragadt ahhoz a földi salakból. Olyanok vagytok, amilyen a strikkeléstek a kis kosaratokban, amibe a mama is belestrikkelt, a tante is, a nevelőnő is és csak az a kedves belőle, ami a magatoké.

– Hát olyan bűn lakatosnak lenni? – tört ki Borly Laczi szilajan és meg akarta ragadni a leányka karját.

De az egy sikolylyal ugrott el előle.

– Jaj, meg ne szúrjon! Csak nem akar megölni? Ugy-e nem?

Szinte habozva mondta, szinte csalogatón, félig incselkedve, mintha talán szeretné, hogy megszurkálja. Mert hát szerelmi tragédiája lenne, nagy eset lenne, tíz napig beszélnék és irigyelnék a növendékek.

Laczi csak most vette észre, hogy a nyitott peneczilus, melylyel a rózsát akarta lemetszeni, még a kezében van, ijesztő lehetett hát, amint ott hadonászott a késsel, Mariska karja után kapkodva.

– Oh, bocsánat, bocsánat, Mária Karolina. De ne menjen! Hiszen elteszem a kést. Inkább magamat ölném meg, mintsem magát. Oh, dehogy, dehogy. Én csak azt kérdeztem magától (és a hangja lázasan remegett), hogy olyan nagy bűn-e a lakatosság? Hisz nem bűn.

– No, tudja, én se hiszem, hogy bűn volna, – szólt húzódozva – de ha egyszer a világ ilyen, hát akkor ilyen.

S ezzel kedvesen rámosolygott Laczira, búcsút intve neki a kezével.

– Sokáig beszélgettem, már keresni fognak. Isten önnel, Laczika. Ha hazamegy, csináljon egy kis lakatot és tegye a szájára, érti-e?

Laczi utána iramodott.

– Mária Karolina, – lihegte lázasan – álljon meg egy perczig. Ne hagyjon így el! Segítsen rajtam!

– Hogyan? Miben? Miképen? Ne bolondozzék. Menjen már haza, meglátnak az ablakból.

Kissé félre lépett, ahol egy nagy platán eltakarta.

– Akarja-e, – szólt a fiú eltökélt hangon – hogy ne legyek lakatos?

Dacz ült a homlokán és keménység az összevont szemöldjein.

– Hát az jó volna, – szólt a leány hanyagul, felületesen – de hát akkor mi lenne?

– A mivé maga akarja, hogy legyek.

A leány elkaczagta magát. Tetszett neki a gondolat, hogy ő mondja meg egy férfiúnak, mi legyen. Hogy ő tőle függ, ő irányít, ő rendelkezik. A szemei is megcsillantak. Oh, azok a fénylő, világító Szent János-bogarak azokban a szemekben!

– Nos, tudja mit, legjobban szeretném, ha katonatiszt lenne.

– Katonatiszt?

– Igen, nekem tetszenek a katonatisztek, szépen vannak öltözve – folytatta ismét, gyerekesen, piczinyt selypítve. – A barátnéim is a katonatiszteket csodálják legjobban, Katalin levelezik is egyikkel.

– Levelezik? Hát lehet innen?

– Lehet. Hogyne lehetne?

– Hisz akkor mi is levelezhetnénk.

– Persze. Föltéve, hogy katona lesz.

– Az leszek, Mária Karolina, biztosíthatom. És hát, hogy levelezik az a bizonyos Katalin? A postán?

– Dehogy. Különös módja van annak. Megmondhatom. Mert maga előtt most már nem szabad titkomnak lenni. Igaz-e, hogy nem szabad?

Egyszerre közlékeny lett, szinte megolvadt hangja a melegségtől, bensőségtől, amint folytatá:

– De, mondom, ez nagy titok, úgy vegye. Lakatoska, lakatot tessék tenni a szájacskájára! Hajoljon ide közelebb. Hát úgy van az, hogy van nekünk itt egy csacsink, akivel Tumbus apó együtt öntözi a kertet, a csacsi nem öntözi, hanem ő húzza a talyigát és a vizes hordót, amely a talyigán van. Ez a csacsi nappali dolga. De reggel a Tumbus és a csacsi bevásárolni mennek a piaczra. A csacsinak olyan nagy füle van, mint egy zacskó, hát a nagy fülébe betesz Katalin egy levelet, azt aztán a piaczon kiveszi a csacsi füléből a katonatiszt, Littmanek Eduard hadnagy úr, haza megy, felel rá, mire megírja a választ, akkorra már a csacsi a Sánta mészáros üzleténél áll. Littmanek odamegy, beteszi a választ a szamár fülébe és mi, itthon, mikor senki se látja, kiveszszük onnan. Hát már most tudja. Legyen ezzel is okosabb!

Laczi elmosolyodott a történeten, de mégis csak a maga dolga állt előtte elsőbbnek.

– Ezt most már tudom. De mit érdekel engem Littmanek hadnagy? Azt szeretném én inkább tudni, mily módon levelezhetnénk mi ketten?

– Furcsa! Hát a csacsinak a másik fülében. Hiszen két füle van.

– Úgy, de hátha az én levelemet venné ki a Littmanek?

E pillanatban léptek hallatszottak, galyak ropogtak, madarak rebbentek fel a bokrokból, ami valakinek a közeledését jelentette.

Laczi elsápadt.

– Bajban vagyunk – suttogta és körülnézett.

– Pszt, csendesen! – szólt a leány elkomolyodó homlokkal. – Nem kell megijedni!

– Csak maga miatt.

– Én miattam? – kaczagott fel, az egyik vállát fölhúzva. – Azt hiszi, hogy engem könnyű zavarba hozni? Csalódik.

Az öreg kertész jött a ribizkével szegélyzett gyalogúton. Egy darázs szállingózott, zümmögött a feje körül, vele jött makacsul, talán virágnak képzelte az orrát s rá akart ülni, a kertész kergette, vagdalkozott, hadonászott a feje körül a két karjával, de a darázs nem tágított.

– Hess, hess, oktalan állat, ne légy annyira szemtelen!

– Tumbus apó! Tumbus apó! Ne csukja be még a kis ajtót, – kiáltá eléje a baronesz nyájas, behízelgő hangon, amint megpillantotta a galyak hézagain át, sőt néhány lépést előre tett a kanyarodóig, ahol láthatóvá lett.

– Hopp, hopp, itt vagyok. Mi tetszik? – kiáltá vissza Tumbus apó a maga rozsdás hangján.

– Ne csukja még be a kis ajtót, apóka.

– Bah, már becsuktam. Hát miért is ne csuknám be? Meleg van kisasszonyka, hm. Eredj te czudar! (Ez a darázsnak szólt.)

– Valakit ki kell eresztenie, apóka.

Az öreg a szemeit meresztette, mígnem észrevette a fiatal embert. Kegyetlen vigyorgásra fintorodott el az arcza.

– Hehe, hehe! No, szépen vagyunk! Huj, huj, micsoda meleg, micsoda pokol. S azonfelül még idegen szagot érzek…

Szimatolni kezdett a levegőben.

– Idegen szag. Haj, idegen szag. Fiatal uracska, hihihi. Itten, ahol a madár se jár. Szörnyűség! Na, szépen vagyunk. Éreztem, éreztem, azért siettem annyira! (Kivicsorította a fogait, mint aki éppen valami ilyenbe akar beleharapni.) Hát már most mit csináljunk vele? Kivallatjuk, hehehe, hogy hol vette itt magát és mit akar itt, hihihi, ahol a sármányból is csak az asszonya jár? Honnan jött, tu-tu-tu? Apáczák leimádkozták, az égből pottyant le. (Tumbus apó minden lépéssel megállt s a hasát fogta, úgy nevetett.) No-no-no, jelentést teszünk a fejedelemasszonynak. Katonásan, regula szerint. Kutya kutyánszki, macska macskánszki!

Laczkó a falak és a vaskerítés magasságát méregette szemeivel, hogy nem lehetne-e menekülni, de a falak magasak voltak, a vaskerítés pedig kopjahegyekben végződött. Lehetetlen, lehetetlen. Itt csak a madár tud kimenni!

Tumbus apó ellenben a becsípett ember bőbeszédűségével nyomogatta, hempergette, kapargatta a pikáns, érdekes eseményt, mint az eb a csontot, hogy nem találna-e rajta valami ennivalót.

– Hát már most mit csináljunk vele? – motyogta. – Olajba sütjük vagy porrá törjük és minden apáczának beadunk belőle egy evő kanálnyit?

Annyira kaczagott, hogy egy fába kellett fogódzkodnia.

– Tumbus! – kiáltá rá a baronesz parancsoló hangon és a lábával toppantott, – micsoda szemtelenségeket beszél maga itt össze-vissza? Ez a fiatal ember apám gazdatisztjének a fia, érti-e, behíttam az utczáról, hogy a szüleim felől kérdezősködjem s ő bejött, mert kend részegeskedni ment a korcsmába és nyitva hagyta a kis ajtót, szigorú kötelességszegést követvén el. Hát már most forduljon vissza menten és nyissa ki az ajtót, mert különben én teszek mindjárt jelentést a fejedelemasszonynak. Egy, kettő, három, mars!

– Hiszen megyek már, megyek, – szólt egyszerre megjuhászodva. – Ez már más, kisasszonyka. Hiszen ha mindjárt úgy tetszett volna hozzám szólni, kisasszonyka, hogy «parancsolom, Tumbus».

– Egy szót se többet, Tumbus.

S ezzel csipőjére tette a kezecskéit s haragosra, morczosra vonván össze a homlokát, a villámló szemeivel intett Tumbusnak, hogy előre menjen.

– Jőjjön hát, ifjú úrka – makogta az apó alázatosan.

S mintha egyszerre kijózanodott volna, egyenletes léptekkel ment kinyitni az ajtót, bizalmasan morogván az utána ballagó Laczkónak: «Szép kis bolondság! Micsoda asszony lesz ebből! Mikor már mint palánta is ilyen. Ujujuj, de ránczba szed ez valakit.»

A kulcs megcsikordult az ajtóban. A legényke még egyszer visszafordult, még egy utolsó pillantást vetett rá. A kis leány egy nyírfa lehajló ágára ülve himbálózott és a kezével búcsút integetett neki.

* * *

Mindez pedig abban az évben történt, mikor az uralkodó azt a szinte félénk kérdést intézte egy bölcs emberhez, vajjon nem lehetne-e ebben az évben kétszer szedni ujonczot, mire felelé a patriarkák ékesszólásával az illető nagy ember: «Az anyák nálunk csak egyszer szülnek egy esztendőben.»

Szóval, ebben az évben a legértékesebb gyümölcs a férfiember volt (olcsó portéka máskor). Most királyok áhítoznak utána. Ilyen időknek örül a Halál, mert ezt az ázsiót ő okozza; sokat bevon a künn levő nyerskészletéből.

Borly Laczi, illetve a kis Mária ugyancsak eltalálta, milyen pályát kell választani. (Mintha Ámor is császári királyi ügynök volna.)

Dehogy gondolt e percztől piros pünkösd ünnepére többé a szilaj vérű, daczos akaratú fiú: mit bánta ő Sulyomot és a pünkösdi fánkot a nagyapa házánál? Első dolga volt a lakatosságot lerázni és a helyett, hogy haza ment volna, a zárdakertből egyenest a kaszárnyába indult, jelentkezett az őrnagynál, akit Nasztálszky Ferencznek neveztek.

– Mit akar? – kérdé az őrnagy.

– Katonának akarok beállani.

Végigtekintett a sugár gyereken, szép, lelkes szemei, intelligens arcza legott megnyerték.

– Jól van. Hogy hívják?

– Borly László.

– Csak nem Borly Gézának a fia?

– De igen.

– No hát akkor nem jól van! – kiáltott fel az őrnagy élénken. – Édes apád a legjobb barátom volt. Folyton levelezésben állottunk. Halála előtt azt írta csodálatos sejtelmek közt: «Kár, hogy nem vagy közel, szeretném a fiam jövőjét reád bízni. Valami ilyen vágy száll a szívemre, mely gondolataimat, valahányszor halálsejtelmeim megujulnak, reád irányítja.» És te most nálam akarsz beállni? Hát mi bajod? Mi végzet hoz ide? Miért akarsz katona lenni?

– Csak úgy – felelte az ifjú Borly.

– És elhatározott szándékod?

– Megmásíthatlan.

– No, abból semmi se lesz. Én nem engedem meg. Különösen ilyen időkben. Más, ha pályának választottad volna, de csak így oda menni ágyútölteléknek az önkéntes csőcselék közt, atyád emléke iránti kegyeletből nem hagylak. Különben is gyenge vagy még a puskához meg a borjúhoz. Azért tehát balra nézz, fordulj és takarodj a nagyapádhoz!

Laczit elkeserítette ez a véletlen, de nem olyan fából való volt, akit az akadály visszatart. Elhatározta, hogy Pestre megy és ott áll be. A fővárosban már úgy is fel volt ütve a verbung a «Nyúlkaszárnyában». (Jó magyar gondolat osztrák kaszárnyát így nevezni.) Szívesen látták a jelentkezőket. Valami nagy tolongás mindazonáltal nem volt észlelhető a kaszárnya környékén.

Összeszámította a pénzkészletét, tíz huszasa volt, több, mint három pengő forint. Ezzel bátran meg lehet indulni, két huszas Váczig a postakocsin egy ülés, onnan pedig beviszi a hajó egy huszasért. Élelemre s egyéb szükségesekre még mindig marad hét huszas.

Reggel egy kis batyut kötött a fehérneműjéből s ezzel elbúcsúzván Disznósy uramtól, mintha haza, Sulyomra készülődnék, kiment a piaczra, megkereste a zárda csacsiját, mely a Zeheriné asszonyom zöldséges sátra mögött állt a talyiga előtt könyező szemekkel és egy levelet csúsztatott a fülébe. Amint a fülébe nyúlna, észrevette, hogy ott két levél van. Kivette és szíve megdobbant örömében, az egyik levél neki szólt (a másik Littmaneknek), hamar felbontotta és ezt olvasta belőle: «Kedves Laczi, a mamám nagyon beteg, éppen most küldtek értem kocsit, hogy haza menjek. Ne írjon nekem levelet, mert nem vagyok itt. Sokat szeretnék írni, de nem érek rá. Én egészséges vagyok és nagyon búsulok szegény mamán. Levelemet senkinek se mutassa meg, szakítsa szét.»

Laczi zsebébe csúsztatta a drága kincset, a levelet, hogy majd az úton milliószor átolvassa s ujra a szamárhoz közeledett, hogy visszavegye levelét. Jaj, csak oda ne nézzen valahogy Tumbus apó! Tumbus apó oda nem nézett, nagy alkuban volt egy tyúkos ketrecz előtt s a szamár is békén engedett kotorászni a fülében. Őt másforma levelek érdekelték, a Zeheriné asszonyom sátrában egy kosárból frissen, inycsiklandozóan kikandikáló salátalevelek. De hogy ezeket elérje, egyet kellett volna rántania a talyigán s arra mostani siestájában lusta volt. Azaz, hogy más körülmény is hozzájárult, a visszaemlékezés keserűsége, hogy t. i. Zeheriné asszonyom némelykor már rajta érte ilyen csinyeken és az asztalon keverő kis minczérral ütött egyszer-kétszer a pákosztos szájára. Éppen ezen filozofált hát, érdemes-e vagy nem a vállalkozás s talán éppen azon könyezett, hogy ilyen nehéz, fejtörő problemák közt kell szomorú napjait tengetnie.

De ideje volt a levelekkel végezni. A postánál már szerszámozták a lovakat. Éppen csak hogy odaért, megindult a sárga-fekete jármű vidám trombitaszóval végig a városon. Ennek a hangjára kinyíltak a rozmarintos violás ablakok utczahosszat, mert itt az is esemény, ki megy, ki érkezik a postakocsin.

A másik ülést egy körülbelül harminczéves asszonyka foglalta el, ki útközben a Kálvária-utcza egy sárga házánál szállott fel, tömérdek skatulyával és kosárral. Csinos, köpczös asszony volt, pirospozsgás arczczal, fényes, élveteg szemekkel. Fehér szalmájú franczia kalapot viselt, mely azonban nem vallott jó izlésre rikító pipacs-virágaival. Semmi esetre sem volt előkelő, még talán úri asszony se, mert szembetűnő módon igyekezett annak látszani. Gyanús dolog a pszichologia pápaszemén át. Mert aki otthon igazi úri asszony, az abban pihen meg útközben, ha csekélynek nézik, holott az otthon csekély: útközben kényes. Úton mindenki annak szeret látszani, ami nem.

Eleinte behunyva tartotta a szemeit (két éhes tigrist lánczon), de úgy látszik, nem vette be a természete a nyugodtságot. Izgett-mozgott váltig, mint az eleven ezüst. A keztyűit húzogatta fel s hosszan odatartotta fehér kezét a nap felé. Hadd lássa a fiatal ember is, hogy ez a kéz nem szokott dolgozni, aztán felgyűrte a sáfrányszínű ruhája újját, fel egész vállig, mintha melege lenne, hadd lássa a fiatal ember, hogy ez a gömbölyű kar ölelni való.

Laczkó észre se vette őt. Elhúzódott, meglapult a sarokban és a maga belső világában barangolt.

Ezalatt az asszonyság nyitogatta a skatulyáit, hol zsebkendőt keresett, hol a kis fésűjét vette elő és az aranyos szőke fürteit kezdte fésülni, miközben sűrűn kérdezgetett a kocsistól egyet-mást, de úgy, hogy nem bánta volna, ha helyette az ifjú felel. Mikor érünk Kopolyházára? Lehet-e ott jól ebédelni? (Kopolyházán egy félórát etetett a posta.) Mert ő jó koszthoz van szokva és talán meg is halna, ha egy nap meg nem kapná a maga tányér levesét és ahhoz egy kis frissen sültet. Ah, Istenem, milyen nagy áldás egy jó szakácsné! Vajjon mit csináltak az első emberek, Ádám és Éva, mikor még nem volt szakácsné?

A kocsis vídám öreg ficzkó volt s amint gyalog ügetett a kocsi mellett fel a hegynek, a Vargyas erdőben, tiszteletteljesen felelt a különböző kérdéseire, melyeket a hegyek, az előbukkanó kastélyok vagy romok felől hozzá intézett. Ösmerte az egész útvonalat, mindig ezt járta. Elmondta a vidék összes történeteit, a katasztrófákat, emlékeket, melyek egyes helyekhez, fákhoz, házakhoz, árkokhoz fűződtek. Különösen a Vargyasról beszélt sokat, ahol most is zsiványok tanyáznak. Csak az imént mutatott egy behorpadt sírhalmot az erdő szélén, ahol egy postakocsis, Milik István fekszik, kit a híres Patkó ütött le, mikor tízezer forint volt a kocsiban; most megint egy ilyen sír következett, vadméhek döngték körül, ez is egy postakocsisé, ismeretlen haramia lőtte le a bakról.

– Mind itt vannak elpotyogtatva a kocsis pajtásaim – tette hozzá nagy vigyorgással.

– Hát nem fél? – kérdé az asszonyság fázékonyan.

– Mit félnék? – felelte egykedvűen, az évezredes argumentumhoz nyúlva. – Ha az ember mindig a kocsin van, a kocsin hal meg. Hát a tekintetes asszony nem fél az ágyba feküdni, mikor minden ismerőse az ágyban halt meg?

Az asszonyság nevetett és olyan fehér fogsort mutatott, mint a marmancs-virág czikkelyei. De biz a Laczkó azt se látta.

Majd az egyik kosarába nyúlt és cseresznyét húzogatott ki, nagy kényesen ette, mint egy királykisasszony; minden szemet külön megtörölt a keszkenőjével, ketté törte, hogy nincs-e benne valaki (mert hát a pondró is szereti a jót) s aztán csak az egyik felét dugta be egyszerre a piczi szájába, mintha csak valami filigrán madarat etetne. Uczczu lelkem, de kényes, ez ugyan nagy urasághoz lehet szokva, hanem, ami aztán következett, elrontotta emezt, mert a magokat a két újja közé fogva, megczélzott valami tárgyat és ellőtte, ahogy a parasztgyerekek szokták. No, ez már nem volt úri modor. Hanem arra jó volt, hogy egyszer csak csupa véletlenségből eltrafálta valahogy a Laczi fiút. Éppen az orrára pottyant. Ijedten rezzent fel, mint akit hirtelen felköltenek, az asszonyság elpirult s mentegetni kezdte magát.

– Jaj, de bolond vagyok! Bocsásson meg, kérem. Elhiheti, hogy nem akartam. Fáj?

Laczi még nálánál is jobban elpirult és zavartan dadogta:

– Nem, nem, biztosíthatom.

– Az ember ilyen bohóságokkal űzi el az unalmat útközben. Úgy restellem, de úgy restellem.

– Szót se érdemel, kérem alásan.

– Ön nagyon is udvarias fiatal ember, – folytatta bűnbánó kaczérsággal, lehorgasztva fejét – de ugy-e, igazán nem haragszik? (S ezzel odanyujtotta neki a keztyűs kezét.) Adjon rá kezet, hogy nem haragszik. Így ni. S egy egész perczig kezében tartotta a kezét, miközben szemének delejes villanata az ifjú szemét kereste. De az tiszta volt, mint egy hegyi pataknak a vize, amelyet meg nem zavarhat a beledobott kavics, mert szintén kő van az alján és egy csöpp sár sincs.

Hanem a beszélgetés most már megindult. Ezer kérdezni valója volt és tudta a módját, kihúzni a szavakat belőle.

– Hova utazik?

– Pestre megyek.

– Ott lakik?

– Nem, csak dolgom van ott.

– Volt-e már többször Pesten?

– Voltam a nagyapámmal vagy kétszer.

– Úgy látszik, a nagyapja sokat jár Pestre? De jó neki.

– Most már nem igen jár, de azelőtt ott lakott az egyik nővére, Máli néni. Ahhoz jártunk.

– És most már nem lakik ott?

– Meghalt.

– Reménylem, örököltek utána egy pár házat?

– Egy telket örökölt a nagyapa utána, a «Három páva»-utczában.

– No, az se rossz, kivált ha kétemeletes ház is van rajta.

– Mindössze egy félszer-féle van rajta, hol a Máli néni férje valamikor üres hordókat tartogatott, mert borkereskedő volt.

Az asszonyság elbeszélte, hogy ő meg Pozsonyba megy a beteg nővérét látogatni, a haldokló kívánja, de első utazási czélja csak Vácz, mert a kocsiút nagyon kifárasztja, tehát Váczon hál meg, kipiheni magát a fogadóban és csak a reggeli vonattal megy tovább Pozsonyba.

– De hátha a nővére meghal azalatt?

Ájtatosan emelte szemeit ég felé.

– Az Isten mindenre képes.

– Az Isten igen, – felelte a fiatal Borly – de ön persze nem képes éjjel utazni.

A menyecske fölkaczagott, szívből, édesdeden.

– Ah, kis skorpió! No, lássa az ember! Még csípni is tud.

Ilyen dévaj, kötődő hangon folytatá Potifárné az attakot a szemérmes József ellen, akit nehéz volt megmelegíteni, de Potifárnét talán éppen az ingerelte. Elhagyták az erdőt, melyet szamóczaillat töltött be s a tündéries Kopolyka völgy tárult eléjük szétszórt falvaival, bádogos tornyaival. Az egyikben valamelyikben delet harangoztak.

– Hé, kocsis, messze van-e még a vendégfogadó?

– Egy kurta félóra mulva ott vagyunk.

– Hát Váczra mikor érünk?

– Gyertyagyujtáskor.

Az asszonyka a fiatal Borly felé fordult.

– Ön ma akar Pestre utazni?

– Természetesen. Hiszen nyolczkor megy a vonat.

– Tudja mit, – mondá fojtott hangon, szemérmetesen lesütve a szemeit – maradjon ön is Váczon.

– Minek? – kérdé ez csodálkozva.

– Hát csak úgy – felelte a vállát vonogatva. – Háljon meg ott. A «Csillag»-ban jó szobák vannak. Kedélyesen elbeszélgetjük az estét… a vacsoránál. Képzelheti, milyen unalmas magamnak.

– Sietek – felelte Laczi.

– A sietés az ördög – kaczagott fel Potifárné. – Kihez siet.

(A boldogságomhoz, gondolta Laczi, de nem mondta.)

– Dolgom van – mondta.

– Mi ön? Diák ugy-e? Vagy efféle?

– Semmi se vagyok.

– Az a legszebb hivatal. Úgy látszik, úri fiú? (És nagy mamlasz – tette hozzá magában.)

– Ahogy veszszük.

– Van vagyona?

– Vagyonom bizony nincs.

– Az mindegy, ha várandósága van valahol.

(Hát az van, gondolta magában Laczi: egy csók meg egy pofon.)

Tra-tra-tra-tram! Megszólalt a kocsis trombitája. Faluhoz értek. Ez Kopolyháza. Az izzadt lovacskák csöngetyűi vígabban szóltak, mert ők maguk is sebesebben gurították a nagy járművet le a lejtőn, be a fogadó udvarába az állás alá, ahol a szekerek egész raja állt már. Zaj, elevenség volt az udvaron. Lengyel zsidók hagymát ebédeltek a viaszos vásznú fedeles kocsikban. Az állatok csendesen kérőztek a rúd mellett vagy ittak. A vödör föl s alá szaladgált a csikorgó kerekes kúton, a lovak feje zabos tarisznyákba veszett, a kocsisok pedig durákot játszottak egy megfordított kád fenekén, vagy a szolgálókkal legyeskedtek, segítvén nekik csirkéket fogni az udvaron, amelyek fürgén szaladgáltak a lovak és ökrök lábai alatt, mialatt a pinczér odabent az ebédlőben végzetes igéreteket tett a fejükre.

– Fél rántott csirke salátával, igen is, mindjárt hozom, két percz alatt itt lesz.

– Menjünk be az ebédlőbe – szólt az asszony.

Laczi megtapogatta huszasait a zsebében és ő is leugrott a kocsiról.

Az ebédlőben éppen csak egy asztal volt még üres. A másik négynél vendégek ültek; egy kanonok a szokásos hugával, egy család bakfis-leányokkal, bizonyosan a nevelőből hozták vagy oda vitték, az asszonyság minduntalan igazított valamit a ruhájukon, az öreg úr, nyilván rokon lehetett, gyöngéden, udvariasan foglalkozott velök, mint valami herczegnőkkel, vizet töltött nekik, fölemelte a földről egy udvarló fürgeségével az elejtett asztalkendőjüket, miközben egyre csipkedte az állukat vagy simogatta a tömött dióbarna hajfonataikat, nem győzvén ismételni szokásos mondását:

– Lányok, lányok, földi boszorkányok!

A harmadik asztalnál két kereskedő számolt valamit papiroson. A negyediknél, leghosszabbnál ellenben a helyi intelligenczia ebédelt.

Itt még lett volna elég hely, de a mi utasaink az ötödik üres asztalhoz ültek.

– Hozzon, ami éppen készen van, – parancsolá Potifárné a pinczérnek fenhéjázó hangon – levest, pecsenyét, tésztát, bort. Csak gyorsan, gyorsan. Az a fődolog. (Majd Laczi felé fordult.) Legyen kérem, vendégem.

Laczi elhárító mozdulatot tett.

– Se szó, se beszéd, meg kell lenni. Az ilyenben nem szokás kosarat adni, fiatal ember. Tanuljon egy kicsit mórest. Most már azért is meg kell lenni.

– De kérem.

– Mondom, hogy egy szót se. Mert ha még egyet mukkan, vacsorára is megmarasztom Váczon. Foglyom lesz ma estére, érti-e?

S gyöngéden megnyomta a lábát az asztal alatt.

– Pardon! – mentegetőzött Laczi. – Oly ügyetlen vagyok. Úgy rémlik, hogy ráhágtam a lábára?

– Nagy csacsi maga – nevetett az asszony és ránézett kedvteléssel, mint a pók a szunyogra, mely már a hálójában vergődik.

Laczi érezte arczán a tüzes tekintetét, mint a hangya-mászkálást s epedve várta a nyíló ajtót, hogy zavarának véget vet az ételek megérkezése.

Csakugyan léptek hallatszottak künn. Az ajtó nyilt s belépett rajta az öreg Borly, a sulyomi kasznár.

Lacziban megfagyott a vér; csak bámult-bámult megzsibbadva, a megüvegesedett szemeivel, hogy álmot lát-e vagy valóságot? Az öreg Borly nem nézett se jobbra, se balra, egyenest a hosszú asztalnak tartott és ott helyet foglalt, háttal az unokájának. A Laczi szíve hangosan dobogott. Ezt a szerencsét fel kell használni. Aki mer, az nyer. Zsebkendőjét ösztönszerűleg arcza elé tartotta; felugrott és kirohant az ajtón. Potifárné utána szólt: «Mi lelte magát!» Azt hitte, az orra vére indult meg s ahogy szokásos ilyenkor, a kúthoz rohan. Várta, csak várta egy darabig, de nem jött vissza, tudakozódott a pinczértől, az se tudott róla semmit, kiment a postakocsishoz, aki egy kicsit szundikált a kocsibakon, felvilágosítással azonban ő se szolgált, hanem a fiatal ember czók-mókja és a köpenyegje nem volt a kocsiban, tehát megszökött.

– Pedig ki volt fizetve a helye egész Váczig, – mondá a kocsis.

Az asszonyka fejet csóvált s kedvtelenül mormogta: «Soha ilyen élhetetlen fiatal embert…»

Laczi pedig ezalatt lelkendezve ment-ment batyujával egyenest a mezőknek. Nagyatyja váratlan megjelenését arra kellett magyaráznia, hogy üldözi. Talán az őrnagy értesítette, vagy Mária árulta volna el közös titkukat? De nem, nem, Mária ezt nem tehette. Különben is Mária csak reggeli után indulhatott Sulyomra és ha tőle tudta volna meg a nagyapa, akkor még nem lehetne itt; majdnem bizonyos, hogy az őrnagy küldött ki még tegnap este lovas embert az öreghez, ki aztán bejött reggel a városba s miután Disznósyéknál hült helyét találta, kérdezősködések nyomán meg birta állapítani, hogy Vácz felé ment.

Biztos volt tehát, hogy a nagyapa üldözi s ez ellen kellett megcsinálni neki is a maga húzásait. Ezek pedig nem lehettek mások, mint letérni az országútról, még pedig úgy, mintha Nagy-Maros felé menne, elérni a Dunához, átmenni csónakon Szent-Endrére, ott meghálni és másnap aztán elveszve az ellenség szeme elől, a Duna másik partján egész nyugodtan és teljes biztonságban eljutni Budára.

Hiszen persze sokkal egyszerűbb lett volna, ha Laczi a kopolyházi vendéglő udvarán megkérdezi a kocsisoktól, hogy a kutyafejű öreg urat melyik hozta és honnan hozta, – mire kisült volna, hogy Borly kasznár egyenesen Váczról jön és eszeágában sincs az unokáját elfogni. Hanem iszen éppen az! Ha az emberek mindig eltalálnák, melyik úton menjenek, sok nagy bonyodalomtól kimélhetnék meg magukat!

Ment, mendegélt hegyről le, völgyből fel, lapályon, csalóka gyalogutakon, míg végre uzsonnatájt kiéhezve, elgyengülve valami füstöt pillantott meg a Naszály erdő szélén. A füst ellenállhatlanul vonzotta. Benne van abban az étel fogalma, a hajlék nyájassága. De hátha zsiványok főznek lopott húst a fa alatt, ahogy a mesékben szokott lenni? Mindegy. Az éhség nagyobb úr a félelemnél. Akaratlanul is a fák felé vitték a lábai. Alig tett nehány lépést be az erdőbe s ime, kibontakozott eléje az egész kép egy tisztáson. Csakugyan zsiványok ültek egy bogrács körül, négy marczona alak. Az egyik az ételt kavarta, a másik rőzsét rakott a tűzre, kettő pedig hasmánt feküdt a szűrén, füstölgő pipákkal az agyarukban. Visszahökkent; szeretett volna elfutni, de az illetők már észrevették. Az egyik intett is neki:

– Ide, ide, ifjú uram!

Laczi észrevette most a háttérben az épületeket, egy veres fedelű aklot, egy-két csűrt és lakóházakat. Világos tehát, hogy valami majorba került. Alkalmasint a váczi püspökébe. Mert amerre a szem lát, az mind az övé itt. Felbátorodva lépegetett a tűzhöz s rájok köszönt:

– Adjon az Isten jó napot.

– Hozta Isten, ifjú uram. Talán eltévedett?

– Bizony nem lehetetlen. Szent-Endrére tartok.

Az öreg, aki az ételt keverte, neki döfött egy pontnak nyugaton a varecskával.

– Ott van a ráczok városa egyenest!

– Át lehetne-e menni kompon?

– Ma már nem, de csónakon, ha van hozzá csónakos, akármikor. Azért hát nem kell sietni. Üljön le, ifjú uram és legyen vendégünk.

– Megköszönöm a szíves barátságot és elfogadom, mert biz én megéheztem.

Az egyik guggoló alak legott odább csúszott a szűréről, hogy a vendégnek is jusson, de Laczi el nem fogadta:

– Köszönöm a szívességet, de köpönyegem magamnak is van.

Azzal leterítette a köpenyegét és ő is a tűz mellé telepedett a többivel, mire megindult az ismerkedés. Csakugyan a püspök számadó-juhásza, a faragó-gazda, meg annak a Penczről idejött két sógora tartottak ott egy kis majálist pünkösd vasárnapján, mivelhogy a birkapörkölt csak a bográcsban, szabad levegőn főve jó, – meg aztán azért is jöttek ki ide kijebb, hogy a bojtárféle népnek a nyála ne folyjon. Itt volt a kulacs is, azt a pencziek hozták, ahol jó bor terem, nyujtották is mindjárt a vendégnek:

– Húzzon belőle előjáróba egy-két kortyot.

– Majd ha eszünk – hárította el Laczi.

Eközben megindult a világ dolgáról való beszélgetés, hogy hát lesz-e háború, nem lesz-e, mert nagyon beszélik. Hallott-e az úrfi valamit?

– Én úgy tudom, hogy lesz – felelte Laczi.

– A burkussal?

– Hogy a burkussal.

Az egyik penczi sógor, egy körteképű ember, aki egyébiránt nem közönséges perszóna, de maga a penczi szőlőbíró, ekképen okoskodott:

– Azt mondják, nem lesz, mert úgy hallatszik, hogy a mi királynénk, meg a Rothschild zsidónak a felesége valami nagy uzsonnán voltak együtt. Asszonyokban nem marad meg a szó, folyt a trics-tracs, a háború felől is, és azt mondta volna a királyné: no, az uramnak sok baja lészen a háborúban, hanem azért nem fél egy csöppet se, nem vehetik el semmijét, mert az országait mind átiratta telekkönyvileg az én nevemre, ha valaki területet veszít, csak a porosz veszíthet. Mire azt felelte volna Rothschildné: «Ne búsuljon semmit, felséges asszonyka, nem lesz a háborúból semmi, mert az én férjem nem ad hozzá pénzt.»

Így szőtték-fonták a saját elméjük guzsalyához kötve a szállingó hírek színes kenderét, míg a pörkölt megfőtt. Akkorára kihozta a majorból a vászonnép a tányérokat, kanalakat, meg a kenyeret s olyan traktamentumot csaptak, hogy a püspök se eszik olyat odaát Váczon. Aztán, ha már bor van, meg vászonnépség, nem lehet messze a duda se. Előkerültek a bojtárok, a nyájat odahajtva közelbe s utczu, hopp, olyan táncz kerekedett, hogy még a bárányok is ugrándoztak, játszadoztak a dudaszó édességénél. A holt birka bőre olyan szépen tud az élőkhöz beszélni.

Laczinak azonban nem volt maradása.

– Bocsássák meg kegyelmetek, de előttem még nagy út áll, már én megyek. Köszönöm az emberséges vendéglátást.

– No, az ugyan szót se érdemel. Isten vezérelje.

Hanem a számadó juhász szép lányai zokon vették a távozását. Különösen a fiatalabbik, a Zsuzsika csalódott. Az ő szűk eszében úgy látszott a dolog, hogy a legényke egy álöltözetű juhászbojtár, aki háztűznézni jött ide, íme kisül, hogy mégis csak úr. Hát menjen a pokolba! Elfordult durczásan, rá se nézett többé.

A többiek mind kezet fogtak vele. A penczi sógor azonban nem biztatta.

– Attól félek, hogy nem talál csónakost ilyen nagy ünnepen.

– Magam is aggódom emiatt, pedig nem szeretnék Váczon hálni.

(Félt, hogy Váczon mozgásba hozza az öregapó a rendőrséget és felkutatják.)

A juhászgazda benyúlt erre a lajbizsebébe és kivett onnan egy csipetnyi taplót.

– Tudja mit, ifjú uram, mondok valamit. Menjen egyenest Váczra és állítson be a széléről harmadik dunai malomhoz, ott keresse meg Gobóczy Mátyást, a molnárt, ha este, ha éjfélkor és mondja meg neki, hogy tiszteletét üzeni Baligó Demeter uram (már mint én) és kéreti, hogy vigye át a Dunán a csónakján. Ha megteszi, jó, ha meg nem teszi…

– Akkor mit csináljak?

– Akkor fogja ezt a taplót; csiholjon ki és tegye rá a pipájára, de úgy, hogy a szagát feléje vigye a szél; erre aztán megteszi.

Laczi ajkán kétkedő mosoly jelent meg, Baligó észrevette, de nem haragudott meg.

– No no, csak tegye azt, amit én mondok.

Ezzel aztán felfrissülve megindult Borly Laczi és szép csendesen beért még éjfél előtt Váczra a harmadik vízimalomhoz, ahol megtalálta volna Gobóczy Mátyást, csakhogy aludt már akkor, de csak úgy, mint a nyúl, mert amint meghallotta, hogy valaki a legényével beszélget, megszólalt:

– Ki van itt, hé?

– Egy fiatal úr keresi gazduramat.

– No, mit akar? – kérdezte haragosan. – Éjjel se hagyják már az embert pihenni.

Ezzel talpra ugrott, apró termetű emberke volt, de a szemei élénken világítottak, mint a macskáé.

– Hát mit hozott? – förmedt rá a jöttre, miután jól szemügyre vette.

– Baligó Demeter uram tiszteletét hoztam.

– No, az ugyan kevés, nem tört el alatta a dereka. Egyebet nem hozott?

– Egyebet nem.

– Hát ki az a Baligó Demeter? – kérdé csodálkozó hangon.

– Nem ismeri a molnár úr?

– Az öreg apám se hallotta a hírét. És miért, mi végből tiszteltet? Búzája van itt, vagy mije? Akar valamit?

– Hogy azt mondja, vigyen át engem molnár úr a csónakján Szent-Endrére!

– Hát elment annak az embernek az esze? Én vigyem át a csónakomon? Hogy én? Ejnye forgós teremtette!

– Bocsássa meg uram, – kérlelte Laczi, – látom most már, hogy egy kis pünkösdi tréfát járatott velem a juhász, én nem vagyok az oka.

De ha nem használ, hát nem árt; elővett a taplóból egy csipetnyit s kinyitván a pipája kupakját, rá tette a serczegő tüzes dohányra s amint szállt, szállt a tapló illata a levegőben, egyszerre csak szimatolni kezdett az öreg, majd rárivallt a legényére:

– Oldd le hamar a csónakot, János, ha már így áll a dolog. Menjünk, fiatal ember!

(Megismerte finom illatáról a báránycsecs taplót, melyet csak ő és Baligó használ a környéken s mely csak fenyvesekben nő, ott is ritkán.)

János eloldotta a csónakot, mire Gobóczy uram előre tuszkolta a legénykét, aztán maga is beugrott és a csendes éjben, mely titokzatos édes rejtelmekkel volt megtelve, ringató csobogás mellett síklott a kis jármű rézsút keresztbe a nagy folyamon, melynek ezüst lapján nézegette magát a holdvilág.

Nincs miért elbeszélni a Laczi apró viszontagságait, hogyan ért Szent-Endrére, ahol fel kellett zörgetnie a korcsmárost, hogy szobát kapjon. Másnap későn kelt fel, hogy már éppen delet harangoztak a toronyban és csak délután indulhatott Buda felé megkönnyebbült szívvel, mert itt bizonyára senki se fogja üldözni és megkönnyebbült zsebbel, mert a pénzkészlete veszedelmesen megapadt. Egy huszast a molnárlegénynek adott, két huszast a szobáért fizetett, két huszasért ebédelt, egy huszast felváltott a boltban, ahol dohányt, kenyeret, szalonnát és gyufát vett, úgy, hogy nem volt már csak két huszasa. Azzal pedig nem nagy úr az ember egy olyan gazdag városban, mint Pest.

Kocsira nem telt ebből, pedig lett volna alkalma az úton itt-ott fölkérezkedni egyik falutól a másikig, de azért borravalót kellett volna adni, tehát inkább ment gyalog, ami nem bolondság, ha még a holmiját is magával czipeli az ember a perzselő melegben. Eltikkadva pihent meg itt-ott valamely fa alatt, vagy egy forrásnál. Uzsonnatájt egy magyar faluhoz ért, a szélső háznál egy köcsög aludt tejet kért, megkérdezte a szíves háziaktól, mivel tartozik.

– Hát ugyan mivel is tartoznék? – förmedt rá a gazda – nem kerül az nekünk semmibe és nem ér semmit.

A következő sváb helységben egy pázsítos teret, hol a szomszédos házak apró libái tanyáztak, keskeny gyalogút szelt át, mely némileg megrövidíté a helységen keresztül vezető utat, Laczi a gyalogösvényre tért s minthogy nem eléggé vigyázott, egy a lába alá tévedt ügyetlen libácskát agyon taposott. A libapásztor leányok mind összeröffentek, éktelen kiabálás támadt; a vénasszonyok előkerültek a szép fehérre meszelt házikókból, ki seprővel, ki piszkafával, sőt megjelent maga a községi biró is és megállapítván a kis liba bekövetkezett halálát, egy huszas bírságra ítélte a fiatal utast.

Szóval, midőn végre későn este elfáradva, kimerűlve megérkezett Budára, nem volt egyebe, csak egy huszasa és a nagy étvágya, mely a budai kis vendéglőkből kiáradó pecsenye-illatokra ágaskodni kezdett, mint a türelmetlen paripa.

Nem birt sokáig ellentállni, betért a «Fehér farkashoz», egy nyájas külsejű egyemeletes házba a Fő-úton, ahol szinészek és szegény díjnokok, írnokok voltak a törzsvendégek.

Nagy élénkség volt bent, zsivaj, disputa. Egy vézna cseh lány a cziterát verte szüntelenül. Egy-egy becsípett vendég közbe kurjantgatott. A kiszolgálatot maga a korcsmárosné végezte, akit mindenki «sógorasszonynak» szólított.

– Még egy messzelyt, sógorasszonyka!

– Egy rostélyost kérek, sógorasszony!

– Sógorasszony lelkem, nézze csak meg az ablakokat, mintha léghuzam volna valahol.

Laczi egyenesen hihetetlennek találta, hogy annyi sógora legyen, hanem azt örömmel tapasztalta, hogy az étel olcsó és pompás; valakinek, aki rostélyost evett a szomszéd asztalnál és egy messzely bort ivott hozzá, húsz krajczárt számított a sógorasszony. Megéri a pokolban is. Laczi vérszemet kapott, nagyon éhes volt, még egy tésztát is rendelt, káposztás koczkát, kedvencz ételét. Holnap úgyis vége mindennek, következik a prófunt és a birkózás az élettel.

Messze, az ötödik asztalnál három katona mulatott. Nagy szeretettel nézegette őket. Holnap már ő is ilyen lesz. De sokért nem adná, ha hallani lehetne, hogy miről beszélgetnek.

Addig-addig hegyezte a füleit, hogy a cziterahangok daczára valamit meghalljon, míg egyszer megkisebbedtek a szemei, a fáradtság elnyomta, feje lehanyatlott váll-lapoczkái közé, pipája kiesett a szájából, ő maga elaludt és hortyogni kezdett.

Maga se tudja, meddig tartott, csak azon rezzent föl, hogy valaki megdöfte. A sógorasszony állt előtte.

– Nagyon hortyogtál, édes fiam.

Megrázkódott, kitörölte az álmot szemeiből.

– Elaludtam egy kicsit – szólt röstelkezve.

– Én pedig nem azért fizetem a cziterás lányt, hogy te itt agyonnyomd az instrumentum hangjait a hortyogásoddal.

– Hát az igaz – mondá bűnbánó mosolylyal. – Fizetek, asszonyság.

– Mid volt?

– Egy rostélyos, egy tészta, két kenyér és két messzely bor.

A vendéglősné figyelemmel megnézte vendégét, finom ruháit, urias arczát és így szólt:

– Fizetsz kereken egy pengő forintot.

Laczit már maga a tegezés is bántotta, hanem az egy forint rémületbe hozta, minden vér a fejébe tódult, vörös lett, mint a paprika, majd holthalavány.

– Hogyan? – hebegte – hiszen a rostélyosért az imént csak tizenöt krajczárt számított egy úrnak?

– Hát persze, – felelte az asszony nevetve – szegény ember nem fizethet többet, de te fizethetsz. Neked a rostélyos hatvan krajczár. Csak szúrd ki!

– Lehetetlen az, – felelte Laczi elképedve, nagy zavarral nyomogatva ujjaival az egyetlen huszasát – a rőf mindenkinek egyforma rőf, a nap is egyformán süt mindenkinek.

– A nap azt teheti, ami neki tetszik, – pattant fel a sógorasszony emeltebb hangon – én azonban nem sütöm egyformán a rostélyosokat. Tegnapelőtt is bejött a szemben lakó gróf Zichy, másfél forintba számítottam neki a borjúszeletet. Az Isten se egyformán osztja fel a javakat az emberek közt, édes fiam, hát istentelenség volna, ha a korcsmáros is nem ehhez tartaná magát. Szegény vándorló legénynek egy garas a pörkölt adagja a sógorasszonynál. Tudja azt egész Buda.

– Hiszen szép, szép, – hebegte Laczi röstelkedve – de én erre nem gondoltam és most nagy bajban vagyok, mert éppen csak egy huszas van nálam.

– Hát akkor ezt mondtad volna előbb, teringette faszekere. Hiszen én nem láthatok a zsebetekbe. Nem vagyok én Isten. Felöltöztök, mint valami báró úrfiak, mint valami pávakakasok, feszíteni, mutatni tudtok, de a zsebetek rátok czáfol. Nem szeretem az ilyen embereket. Menjetek lábat lógázni a Privorskyba, ne a sógorasszonyhoz, mert a sógorasszony potentát a maga szemetjén és adót vet ki a nyegleségekre. No, hát add ide azt az egy huszast és eredj Isten hírével!

Laczinak ez volt az első keserves megszégyenülése, amelyre rá nem szolgált, de amely ellen még se tehetett semmit. Mert az életnek nem a tragikus botlásokból nőtt konfliktusai a legkeservesebbek, hanem azok a tűrhetetlenek, melyekbe csak úgy esetlegből ütődik bele. Odaadta huszasát és kisomfordált, mint a leforrázott kutya.

Ott künn szép, lanyha, csillagos éjszaka volt, csak kelet felől látszott egy kis borulat. Habozva állt meg az utczán, hogy merre menjen. Legjobb volna lefeküdni valahol, de a zsebében már csak rézkrajczárok csörögtek. Egy sétányt keresett, ahol leülhet, batyuját feje alá tette és végigdőlt a padon, betakarva magát köpenyegével, szemhéjjai legott édesen kezdtek tapadozni, midőn ott termett a sétányok ismeretes poloskája, az invalidus katona és a főváros nevében megrázta istenesen.

– Hé! Ni! Mi ez? Itt nem szabad aludni!

– Hisz azzal nem bántok senkit.

– Bántja a rendet és a rend a fő, punktum.

Laczi ványadtan szedte fel a czók-mókját s elhatározta, hogy járkálni fog reggelig, megnézi az érdekes házakat odaát Pesten, melyeket azóta építettek, ahogy itt járt, de alig ment egy félórát, rettentő bágyadtság, kimerültség vett rajta erőt.

Gondolta, hogy egy éjjeli kávéházba nyit be és egy asztalnál ülve várja be a reggelt, megszámlálta krajczárjait, de nem volt annyi, hogy feketekávét rendelhessen vagy akár egy pohár szilvóriumot. Ejnye no, mit tegyen már most? Most légy okos, Domokos! Más ember kétségbeesett volna, de ő nem. Ifjúság, bolondság. Hiszen ott volt a nagy kincs a zsebében, a Mariska levele. Ha nem volt étele, elolvasta, ha álmos volt, elolvasta. Ha nem tudott hová menni, egy utczai lámpáig mindig eljuthatott s ez már is czél volt, mert kivette a levelet a lámpánál és ujra elolvasta. Talán a kávéházat is csak azért óhajtotta, hogy milyen lehet abban a ragyogó gázvilágításban a Mariska kezeírása.

De hát a kávéház lehetetlen a krajczárok csekély száma miatt. Azok pedig nem kölykeznek meg maguktól. No, semmi, ott a verbunk, lesz felpénz holnap s kezdődik a gyöngypálya. Csak az éjszakát kellene még eltölteni nyugodtan valahol.

Egy mentő gondolata támadt. Hopp, elmegy a Hárompáva-utczába, fölkeresi a nagyapa puszta telkét, ott úgyis van egy félszer-féle, nyugodtan lefekszik, senki se fogja háborítani s legalább a maga földjén van.

Ösmerte jól az utczákat, nosza nyomban megindult és meg sem állt, csak mikor már odaért, pedig egészen künn volt a Krisztina városrészben. Magas palánk vette körül, de mi volt az Laczinak, bedobta előbb a czókmókját, aztán áthajította magát a palánkon, könnyedén, ruganyosan, akár egy akrobata.

Nem sokat érő telek volt, mindössze néhány száz négyszögöl, benőve labodával, farkastejjel és mindenféle vadbokrokkal. A balszögletben nyitott faoszlopokon valami tákolmány pipiskedett, olyan, aminők a szénaszárító pajták falun, csakhogy ezt egy vihar egyenesen lefejezte, a korhadt fedelet lecsapta a földre, csak az oszlopok ágaskodtak az égnek, mint akasztófák. Az öreg Borly nem sokat törődött vele, bár kérték a szomszédok, nem adta el. «Hadd nőjjön benne a pénz».

Laczi sokszor járt itt kis gyerek korában a nénikével, mikor még itt tartották az üres hordókat, amelyeken pompásan lehetett dobolni. Most is ott állott még néhány öreg hordó s egész halom szétesett donga. De biz ő ezekkel nem sokat törődött, feje alá csapta batyuját egy óriás hordó tövében, betakaródzott a köpenyegével, egy perczig fölnézett a hunyorgató csillagokra, vajjon melyik az ő csillaga és melyik a Mariskáé, aztán elaludt.

Talán föl se ébred, csak világos reggel, ha eközben a keletről jövő felhő szét nem húzza a maga fekete köpenyegét szinte egész végig az égbolton s nem kezd a csendes nyári eső cseperegni. Már ennek aztán fele se tréfa. Egy-két kövér csöpp az orrára pottyant, meg a nyakába gurult.

Fölriadt. Az uj viszontagság egészen elkedvetlenítette. Hát csakugyan minden összeesküdött a nagy mindenségben, hogy ő ki ne pihenhesse magát? Az ördög műve, hogy azt a fedelet elvitte a szél. Azelőtt itt állott tíz évig, most egyszer vehetné hasznát és nincs többé. De nini, itt vannak a hordók. Egynémelyiknek nincs feneke. Éppen egy olyan állt a fejénél is. Egy nagy ötvenakós alkotás, ha oldalt gurítja, szépen belefekhet, meg nem ázik. Hiszen Diogenes is ilyenben lakott. Nosza, neki gyürekezett és feldöntötte s amint a taszítás folytán odább csúszott a vén hordó feneke, a szuroksötétségben valami csillámló pont szúrta meg Laczi szemét a hordó előbbi helyén. Olyan volt, mint egy szentjános-bogár teste, csakhogy még sokkal élénkebben csillogott, tündökölt és szinte szikrázott, megvilágítva kicsike körben a barnás talajt. Laczi lehajolt, odanyúlt, de csakhamar ijedten kapta el az újját. Valami megszúrta. Hah, talán valami mérges pók vagy Isten tudja mi? Előkereste gyufáját s megvilágította a helyet. Hát egy melltű volt, akkora darab gyémántgömbbel, mint egy borsószem. Laczi ugyan még soha se látott gyémántot, de hallott meséket a karbunkulusról, mely a sötétben világít. Erről legott ráösmert a becses kőre s megörült neki: «No, ezt egyenesen az Isten hajította le nekem most, mikor a legnagyobb szorultságban vagyok, reggel eladom a zsidónak».

Minthogy az eső még mindig permetezett, bebújt egészen a hordóba s megörült egyszerű ötletének, mert ott mentve volt minden bajtól. A Szűz Mária kötényében sem volt jobb dolga a szent gyermeknek. Egyrészt, hogy pompás sötétség volt odabent, mint egy kosnak a szarvában, másrészt, hogy odakünn azalatt megeredt a zápor s altató monoton czuppogással verdeste a hordó dongáit kivülről. Csak egyetlen eshetőség maradt fel aggályosnak: ha annyi esővíz talál lezuhanni, hogy fölemeli a hordót s elúszik lakójával a kert közepén terpeszkedő régi meszes gödrökbe és pocsolyákba.

Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, nyugodtan aludt s kipihenve ébredt fel. Kidugta a fejét. Fölnézett az égre, hát bizony az aranykarika már magasan járt, volt elég szárítani valója, de a nagyobb részt már bevégezte, csak még a fűvek és a falevelek tartották meg csillogó gyémántjaikat, a vízcseppeket s himbálták kaczérkodva. Ezekről eszébe jutott az esteli gyémánt-tű – vagy talán csak álom volt? Mohón kapott a kabátja hajtókájához, ahova szúrta, és nini, csakugyan igazi tű. Most már hirtelen röppent ki szemeiből az álmosság. Megmosakodott a hordók tetején felgyűlt vízben s aztán megvizsgálta a helyet, ahol a tűt találta. Érdekes volt. Az eső egy kört vájt ki azon a helyen, ahol a talaj lazább volt, mint egyebütt, tehát beljebb nyomta a zápor s mert mint piczinyke pocsolya húzódott a támadó mélységbe a víz, az állandó nyomással rohamosan átdolgozta sárpéppé a talajt.

– Itt gödör van, – gondolta Laczi s egy éles végű dongával elkezdte a sarat kihányni. – Ide valamit elástak.

Hányta, piszkálta ki a sarat, míg nagyot kondult valami; vashoz ért a donga.

– Hopp! Megvan!

Szíve hangosan dobogott, mint otthon Sulyomban, mikor a madárfészekbe benyúlt és megtalálta vagy a tarka-barka tojásokat, vagy a kopasz, meleg kicsinyeket.

– Itt vagy, kutya? – szólt végre, a kezét egész hónaljáig bedugva, miközben óvatosan emelte ki a súlyos tárgyat.

Hát egy kis vasládikó volt, erős rovátkos pántokkal, a zárján külön egy kis rézlakat. Szerette volna Laczi kinyitni, hogy mi van benne, feszegette, nyitogatta a bicskájával, egy követ talált, verte, paskolta a lakatot, de nem birt vele boldogulni. (Kár, hogy nem hozott magával szerszámot.) Ez a lakat jobban hozta ki a sodrából, mint maga a ládácska s ami kiváncsiság hajtotta, az a lakat belsejének, nem a kis láda tartalmának szólt – mert a lakat szerkezete tulajdon annak látszott, amit ő talált fel Disznósy uramnál. A művész hökkent meg; nem a találó örült meg, de a feltaláló sápadt el, hogy amit ő kigondolt, azt már mások előbb tudták. A kíváncsiság mellett, hogy a szerkezetet megvizsgálhassa, lehangoltság, elkedvetlenedés vett rajta erőt, mint mikor az ember valami nagy polczról szédül le a semmibe.

Mindegy, egyelőre mégse lehet tenni egyebet, mint begöngyölgetni a vasládát a czókmók közé, aztán bemenni a városba, egy kis pénzt csinálni a gyémánttűből, megreggelizni derekasan, aztán odaállni, ahol a verbunk szól.

Úgy is tett, valahol, a káptalan se tudná a sok utcza közül, egy boltot talált, ahol ki volt írva: «Arany ezüst ékszerekre pénz-kölcsönök. Ékszerek esetleg meg is vétetnek.»

De így a batyuval restelt bemenni, odament tehát előbb egy kofához, hat krajczárért cseresznyét vett nála, hogy ismeretséget kössön vele.

– Édes-e a cseresznye, szüle?

– Édes bizony, édes.

– Nincs benne pondró?

– Ropogós, mint a mandula – felelte az anyóka.

– Engedje meg néni, hogy egy darabig itt hagyhassam a holmimat. Egy kis dolgom van itt a közelben (a zálogházra mutatott).

Az öreg asszony titokzatosan hunyorított.

– Nincs benne pondró, hé?

A «pondró» szóra bizonyos hangsúlyt tett s petyhüdt ajkai vigyorogva húzódtak szét.

Laczi nem felelt, nem értette, hova czéloz, letette a batyut a sátor alá, aztán bement a zálogos boltba, hol egy nagyszakállú zsidó üldögélt a rács mögött, a «szegénység tornya», a különböző elzálogolt csomagok padlásig érő garmadája alján.

Vöröses pillájú szemeivel fáradtan pillantott fel az érkezőre, aki némán nyujtotta oda a gyémántos tűt.

A zsidó figyelmesen nézegette, – a Laczi szíve hangosan dobogott. – Hátha valami hamis ékszer, cseh üveg, vagy mármarosi gyémánt.

– Száz forint – mondá a zsidó egykedvűen.

Laczi elsápadt a rémítő összeg hallatára, ennyi pénze még soha se volt s szó nélkül bólintott a fejével, mire a rács mögötti ember gyorsan lebonyolítá az ügyletet, kezébe nyomta a bankókat és a zálogczédulát.

Rohant ki vele, mint a bolond (mert hátha visszaszívja a zsidó), künn az utczán is ment, ment czél nélkül, mint akit kergetnek, csak valami messzi mellékutczában jutott eszébe, hogy nini, ott hagyta a holmiját a kofánál. De a nagy öröm, a gazdagság szédítő mámora annyira megkonfundálta, hogy sehogy se tudott többé az utczák labirintusából kiigazodni. Elveszett előle az a pont, ahol a kofa volt, mintha az ördög nyelte volna el. Olyan formájú zálogos boltot hiszen talált, de a kofa sátra nem volt ott, viszont hasonló kofát is látott egy helyütt, de itt meg a zálogház hiányzott az átellenes sarokból. Loholt, futott, kapkodott az útvonalak közt vagy egy óráig, míg végre megpillantotta az öreg anyókát. Már messziről hívogató mosolylyal tekintett feléje.

Laczi odasietett örvendezve a sátrához, de a jószágát sehol se látta a cseresznyés, szamóczás kosarak, a tojások és a zöldség-boglyák közt.

– Hová tette a holmit, nénike?

– Miféle holmit? – kérdé az élesen.

– Amit itt hagytam.

– Én nálam?

– Hát persze. Csak talán nem akarja eltagadni?

– Fusson ki a szemem, ha láttam – s ezzel megrázta magát, mint mikor a pulyka fölborzolja a tollait. – No hallja, fiatal ember, miféle kolmark ez? Korán kezdi a csirkefogóságot, galambom. De jóra talált az öreg Cserepesnében. Ám csak volna itt valahol egy rendőr, hogy a nehéz nyavalya jőjjön rá valamennyire kapitányostól. Hanem most már azt mondom (és a csípőjére rakta fel a kezeit, katonás magatartásban), takarodjék innen íziben, mert különben a hátán lesz ez a néhány záptojás, Isten engem úgy segéljen.

De már erre csakugyan megfutamodott a hadsereg legujabb katona-palántája s csak a szögleten állt meg, bekukucskálván az ott lévő zálogos-bolt üvegajtaján, amennyire a zöldfüggöny engedte s csak miután látta a nyíláson, hogy ott egy másforma zsidó ül, ámbár a rács meg a batyu-gúla szakasztott olyan volt, kezdett némileg habozni, hogy hátha még se az a bolt, még se az a kofa.

– Eh, ostobaság! – szőtte a gondolatait – nem lehet azt már megtalálni. Sőt talán nem is érdemes. Egy kis fehérnemű van benne, egy pár czipő, a fésűje, kendői, harisnyái. Tegnap még ez volt mindene, de ma már a száz forint mellett haszontalanság, csekélység, vesz másikat, jobbat. Hisz most már ő úr. Beül egy kocsiba, bevásárol, behajtat egy vendéglőbe s miellőtt a «gyöngyéletbe» belemenne, csinál még magának egy jó napot.

Eszébe jutott, hogy még nem is reggelizett. Egy kirakatnak a sonkái, pörzsölt szalonna-darabjai, fehér czipói, pirosló szalámirudacskái incselkedve nevettek rá.

Ejh, menjünk reggelizni! Az ördög vigye el a holmit is, ha már az öreg kofát elvitte, hanem a vasláda… Ohó, a vasláda! Bizony, majd elfelejtette. Teringette, a vasládát mégis kár volna ott hagyni. Nem, az nem lehet. Legalább látta volna, mi van benne. Aztán a lakat. No, a lakatot meg éppen nem hagyhatja, ha térdig nyüvi is lábát a mászkálásban.

A legelső fiakker-állomásnál megtapogatta a zsebében levő bankócsomagot, ott van-e még és mivel az Isten rendesen észt is ad annak, akinek pénzt ád, legott megtalálta a jobbik eszét.

– Hej, kocsis! Ösmeri maga a budai zálogházakat?

– Hogyne – szólt az röhögve. – Többet járok oda, mint a templomba.

– Hát vegyük őket sorba.

– Melyik tájon?

– Hiszen ha tudnám. Maga csak figyelmeztessen, ha valamelyikhez odaér. A helyszínén majd megösmerem, melyik volt.

Czipelte vagy másfél óráig a Rácz-városban, a Vízivárosban, mindenfelé, de eredmény nélkül. Ez sem az, meg ez sem.

A beszédes kocsis megszagolta végre rajta a vidéki embert, s ő kezdte a dolgok mibenlétét firtatni.

– Talán megcsalta valamelyik zálogos az ifjú urat?

Laczi a fejét rázta.

– Talán zálogban van valamije?

Laczi a fejével bólintott.

– Hm, értem. Elvesztette a zálogczédulát?

– Nem, megvan.

– Ejnye gigom-gágom! – rikkantott fel a kocsis. Hiszen a czédulán rajta van a zálogház czíme, száma.

Laczi a homlokára ütött.

– No, erre igazán nem gondoltam volna – szólt felvillanyozva s mohón előhúzta pénze közül a vastag sárga czédulát.

– Látszik, hogy nem pesti ember – kaczagott a kocsis diadalmas, szinte fenhéjázó arczczal.

– Már az igaz – hagyta rá.

– Itt sok mindent kell tudni, ha az ember meg akar élni. Éles ész kell ide.

A czédulából aztán kiokoskodták a helyet s nehány percz mulva megtalálták az igazi zálogházat és az igazi gyümölcsárus asszonyt. Mintha gyárilag készülnének ezek a kofa-pofák, éppen olyan volt, mint a többi.

Csodálkozott, hogy kocsiról látja leszállani és bizalmasan vigyorgott.

– Hát sikerült? – kérdé rekedten kapzsi, irígy pislantással.

– Igen! – mondá Laczi őszintén és a holmija után nyúlt.

– Nem oda Buda, – ugrott fel a székéről, mikor látta, hogy Laczi távozni akar – egy kis borravaló nekem is kijár a zsákmányból.

Laczi zsebébe nyúlt és egy forintos bankót adott neki, majd föltette podgyászát a kocsira és a «Fehér farkas»-hoz parancsolta magát vitetni, eszébe jutott a «sógorasszony», akinek kevesebbet adott tegnap este egy huszassal, mint amennyit kért. Útközben megállította a kocsit egy vaskereskedésnél, ahol feszítő vasat s egyéb szerszámokat vásárolt, amelyekkel aztán a «Fehér farkas»-nál, ahol szobát rendelt, magára maradván, feltörte a vasládikót.

A lakat csakugyan szomorúságot okozott neki, mert éppen olyan volt, mint az ő lakatjai, megesküdött volna rá, ha valahol otthon találja, hogy ő csinálta, de szomorúságát csakhamar eltompította az ámulat, mert amint fölpattant a vasláda zárja, elkáprázott a szem, mintha az «Ezeregy éjszaka» valamelyik meséje ugrana ki belőle valóságnak. Színültig tele volt a láda kincsekkel, arany lánczokkal, smaragd kösöntyűkkel, rubinttal, topázzal, kirakott csattokkal, egy násfa gyémántokkal, egy könyvnek (alkalmasint imádságos könyvnek) az arany táblája, kirakva ezerféle színekben tündöklő nemes tüzű opálokkal, két arany serleg, drágakövekkel rakott gyűrűk, fülbevalók, nyolcz sor keleti gyöngy, akkorák, mint a legnagyobb borsószemek, de ki győzné azt mind elszámlálni.

Valóságosan megijedt a sok kincstől. Mit fog ő ezekkel csínálni?

Hamar megtalálta a választ szívében. Hát mit csinálna velök, vesz egy kis faládát, abba rakja, aztán elküldi Inokay Mariskának Sulyomra. Hogy fog az azoknak örülni, hogy ugrál majd a tükör előtt, mint egy kis bárány. Fölpróbálja valamennyit s találgatni fogja, ki küldhette?

Az aranykönyvtáblába imádságos könyvet köttet be a kompaktornál, aztán imádkozni fog belőle azért a derék emberért, aki a csecsebecséket küldte. – Ő reá persze gondolni sem fog, hogy is küldhetne egy rekruta ilyesmit? Milyen szép lesz aztán, ha hosszú évek mulva, mikor már öregek lesznek, a kandallónál ülve, lábukat melengetve téli estén, egyszer csak így szól hozzá: «Mesélj valamit öregem» (már mint ő, Laczi), mire aztán így szól: «Hát mit meséljek, édes szívem? Jó lesz, ha elmondom, kitől kaptad te kis lányka korodban azt a sokféle aranyholmit?»

Úgy elábrándozott ezeken, hogy reggelizni is elfelejtett. Már delet is harangoztak, mikor lement az ebédlőbe, ahol a «sógorasszony» pompás töltött káposztát adott és rántott csirkét és számított neki az egészért tizenöt krajczárt – mert akinek az Isten pénzt ad, annak szerencsét is ád.

Ebéd után azonban hozzálátott a dolgaihoz, megvette a faládát s feladta a postára a kincseket, úgy, hogy harmadnapra furcsa jelenet fejlődött ki ebből a sulyomi kastélyban.

Éppen a kastélyban járt délelőtt az öreg Borly és miután a Pestről hozott pénzt még tegnapelőtt átadta az uraságnak, most csak a letisztázott részletes kimutatást nyujtotta be arról, hogy milyen árakon adott túl az Inokay családi kincseken. Nyolcz különböző ékszerész és régiségkereskedő vette meg a portékát. Ebből három bécsi czég (mert azt mondja, Bécsben is járt a vén gazember s fölszámította a költségeit).

Az egész lajstromot ott hagyta az uraságnál, az bele is nézett s szokott könnyedségével megelégelte, hogy vagy két-három tételt megfigyelt.

Egy arany serleg kétezer frt.

Egy régi emaillirozott láncz szebeni ötvösöktől háromszáz forint.

Keleti gyöngysor kétezer frt.

Egy gyémántos násfa ötszáz forint.

Hanyagul az íróasztalra dobta a lajstromot. Minek most mérget nyelni? Majd előveszi máskor. Már azért se szeretett ezzel a dologgal foglalkozni, mert bántotta a lelkiismeret, fájdalmat okozott neki az ereklyék elpocsékolása. Legjobb az ilyenre nem gondolni többé.

Volt, nincs… Pezsgőbe fojtani az egészet.

– Hej, Baptiste, hozz egy palaczk eliquot-t a pinczéből, de itt legyen az egyik lábad.

Délután azonban éppen a verandán ült a beteg feleségével és a leányával, mikor a postás csomagot hozott haza a levelek közt, a csomagra ez volt írva: Báró Inokay Mária kisasszonynak Sulyom. U. p. Bokrosd.