Front matter (continued 3)

Megint összecsapnak; szuszog, fúj Brivinszky, mint a duda, emelgeti a mellét a düh meg a szégyen. No nézd, a nyálas kölyköt, milyen nehéz elbánni vele! Rezgeti kardját arabs módra, hogy ha levág, ne a tompa lapjával találjon, előszedi a cselvágásait, a Villenois-féle terczet, a Colesseti suhogóst, melyet vérhozónak is neveznek az olasz mesterek. Mind nem ér semmit, a vágást mindenütt felfogta Borly könnyedén, játszva, minden fáradság nélkül, amit úgy lehetne csak szavakban kifejezni, hogy kardjába öltözik, azaz kardjából pánczélruhát támaszt maga körül, néha szinte meginog, hátratántorodik a súlyos vágástól. Hun, csikorgatta a fogait Brivinszky – két egyenlő részre hasítom a fejedet. No most, no most, és villan, lecsap a fényes aczél egyenesen a fejének. Fentartja Borly, s abban a pillanatban alúlról fölfelé vág az óriás jobb hónaljába; vérsugár szökik fel, aláhányatlik a Brivinszky karja, fölordít, mint a megsebzett bika. Halt! kiáltják a segédek. De ha nem kiáltanának is, vége van; a kard kihull erőtlen kezeiből.

A katonaorvos odaugrik:

– Sapristi, ez veszedelmes vágás!

Borly sipkájához emeli a kezét:

– Igen sajnálom, kapitány úr.

– Psja krev (kutya vér) – morogja a lengyel elszontyolodva. – Mi lesz belőlem? Mi lesz a másik párbajomból?

– Az ördögbe is, – vág közbe Litmaneck; – hadd menjen valaki vissza vendéglőbe és mondja meg Inokay bárónak, hogy vis major jött közbe, hogy a reggeli párbaj elmarad; – milyen határidőt tegyünk doktor?

– Nem tudom, – felelte a doktor sötéten – mindenek előtt egy hordágyra lenne szükség.

Így végződött a Brivinszky-Borly párbaj. Borly megköszönte segédei fáradságát s szobájába vonulhatott lefeküdni, de alig bogozódott első álma, ajtókopogtatásra ébredt fel. Ki az, mi az? Senki sem felelt, mert nem az ő ajtaján kopogtattak, hanem a szomszéd utasén. A szomszéd is felriadt s hallani lehetett, hogy ő is kérdezi, ki az? Litmaneck főhadnagy, hallatszott tisztán a folyosó felül. Aha! Tehát az én Litmaneckem van itt.

Kis vártatva fölkelt a szomszéd szoba lakója, bebocsátotta a kopogtatót és a vékony falon át hallani lehetett némelyeket a beszélgetésből és látni a gyertyavilágosságot az oda szolgáló ajtó hasadékain át.

– Hogy nem lesz meg a párbaj, mondja ön? – kérdé egy álmos hang. – Hát mi történt?

– Egy másik párbaja volt az imént és az ön ellenfele megsebesült.

– E szerint el lesz halasztva?

– Az Isten tudja, – hangzott a Litmaneck szava – nem lesz annak, ahogy én nézem, a kezében se pisztoly, se kard többé.

– Micsoda? Annyira megsebesült volna?

– A jobb hóna alatt kapott egy vágást fölfelé, mindjárt leesett a karja, az ér is át van vágva.

Laczi szíve nyugtalanul kezdett dobogni, felült ágyában, fejét félkönyökére hajtva.

– És ki vágta meg? – kérdé a szomszéd szoba tulajdonosa, akinek hangjában lassan-lassan felösmerte az Inokay báróét.

– Egy gyerkőc. Valami Borly főhadnagy.

– Borly főhadnagy? Hát itt van? Igaz, persze. De hisz ez nagyon érdekes. És hogy keletkezett a párbaj?

– Az étteremben vacsorált s Brivinszky őt szólított fel első ízben, hogy önt kihívja, báró úr, s ő megtagadta.

– Hiszen oka volt nem párbajozni. A nagyapja temetésére jött haza.

– Igaz, ez elég ok lett volna, de eleinte vállalta és csak mikor önt megnevezte, hátrált meg.

– Mit mondott?

– Nem adott magyarázatot. Egyszerűen nem vállalta. Különben mondhatom, helyes fiú.

Nem sokáig diskuráltak, hallotta félálomban, aztán csak reggel ébredt fel s miután a Nr. 8-ban fekvő kapitány hogyléte felől tudakozódott, (bár annak 39 fokos láza volt) gyorsan dolgai után látott, és már kilencz órára otthon volt Sulyomban a koporsóval, szemfedővel, viaszgyertyákkal.

Nagy, népes temetés volt. Már délben gyülekezni kezdtek a kocsik a két sulyomi korcsma előtt. A megboldogult ismerősei majd mind eljöttek a végtisztességtételre, egész tömege az apró uraknak, akik fürhéczes kocsin járnak, de voltak itt ismeretlen úrias alakok is, messze földről érkezettek. Azt mondják, az öreg szabadkőmüves volt és hogy az egy külön titokzatos ország, ahol ő nagy rangot viselt; egy szó mint száz, annyi emberrel, amennyi ide verődött, két grófot is lehetne temetni, nem egy kasznárt. Nagy sürgés-forgás keletkezett a korcsmában, készült a tűzhelyen a sok rántotta és lúdzsiros pirítós, a vendéglők nélküli ország két étele, mely minden háznál gyorsan kapható. Eljöttek továbbá a környék valamennyi kisasszonyai, hogy a bárókisasszonyt lássák, aki jelen lesz a temetésen, sőt olyanok is voltak, akik a legendárius kis főhadnagy látására kászmálódtak föl kuriájukból, teljes közömbösséggel viseltetvén a halott iránt. Mindenki eljött, még Disznósy Mátyás uram is, csak Borly István nem, akit a sürgöny nyilván nem talált otthon, mert csak a szupplikácziós diák az, akit a villanyos drót se ér utól. Megjött közvetlenül a temetés előtt Gyengő István ügyvéd is és egyenesen a kastélyba hajtatott, bemutatván magát Inokay bárónak.

– A temetés után a megboldogult végrendeletét vagyok hivatva kihirdetni. Hol kivánja ezt méltóságod?

Inokay közömbösen vont vállat.

– Nem érdeklődöm a megboldogult hagyatéka iránt. Nem is látom be, hogy mennyiben érintene az engem – mondta a báró.

– Azt beszélik, hogy sokat gyüjtött az öreg úr.

– Nincsen kizárva – szólt a báró ásítva.

– Tehát méltóságod nem is tudja?

– Soha se néztem bele a számadásaiba.

– A megboldogult mindamellett azt az óhajtását írta rá a lepecsételt végrendelet borítékjára, hogy felbontandó és kihirdetendő a báró Inokay-család és két unokája, Borly László és Borly István jelenlétében.

– Ha azt kívánta, tehát nincs semmi ellenvetésem ellene. Szíveskedjék ide fáradni a temetés után a két Borlyval, mert a tisztilakban nincs alkalmas szoba.

– Csak az egyik Borly érkezett meg a temetésre.

– Akkor hát az egyikkel.

A temetés minden különösebb esemény nélkül ment végbe. A kántor uram versei nagyon tetszettek, a szép diófa-koporsó mindenkinek imponált, az öreg Vargyasnét ellenben a csipkézett szemfedő kilátszó szegélyzete hozta bámulatba. «Istenem, Istenem, milyen jó lehet abban pihenni.» A koporsónál csak maga a szép főhadnagy állt. Az se sírt, csak állt ott, lehajtott fejjel, némán, haloványan, mint egy kőszobor. Feltűnő volt, hogy a földesúri család, melynek pedig utat nyitottak volna a tömegben, nem ment a koporsóhoz közel, hanem csak a széleken húzódott meg, inkább nézőnek, mintsem résztvevőnek. Ezek a nagyurak ott döfik be a tüskét az ember vékonyába, ahol nem is gondolja. Aztán egy koszorút vagy csak egy bokréta virágot mégis csak köthetett volna a kertészük a koporsóra, hiszen akármilyen volt, mégis csak őket szolgálta. Ezen kívül zavarólag csak egy oda tévedt kutya éktelen vonítása hatott, éppen az ének alatt, de ezt is eligazította egy-két rúgással az egyházfi: «Csiba te, vagy talán azt hiszed, hogy te vagy a kántor, no, majd mindjárt megtanítalak én móresre.»

Oh, de gyönyörü volt a baronesz! A noszpályi református papkisasszonyok figyelték minden mozdulatát, kár, hogy a ruhája szabását, a szoknya formáit nem tudták olyan messziről kivenni. De annál jobban emlékezetükbe vésték a fejtartását, a módot, amelylyel a félrecsapott napernyőt tartotta a nap ellen, a fejbicczenést, amelylyel a köszönők üdvözlését viszonozta s ez az, amit jó lesz megtanulni; de aztán olyan is volt, amin megbotránkoztak a nevezett papkisasszonyok, hogy a baronesz a lesütött szempillái alól gyakran tekintgetett lopva a deli katonagyerekre, akihez fogható tisztet csak a mézeskalács szívekre szokás festeni a szokásos versikék fölé. Ma jött meg vendégül Amália tante is (az Inokay Bécsben élő testvére), egy régi világból való öreg dáma, szürke selyemkalappal, wuklikkal és aranyos pápaszemmel az orrán, az is váltig a főhadnagyot nézte s kíváncsian kérdezte unokahúgát:

– Ki az a fess tiszt?

– Az öreg Borly unokája – kiáltotta be a fülébe félhangosan a baronesz, minthogy Amália tante egy kicsit süket volt.

A szemeivel pislogott s most már lorgnettejét is elővette a pápaszem elé, hogy jobban lásson.

– Pompás gyerek, mint a gyertyaszál. Bocsásd meg, szívem, tudod, egy kicsit hibás a fülem, nem jól hallottam, hogy ki az. Mondd meg, kérlek, még egyszer.

– Az öreg Borly unokája – ismételte Mária és elpirult.

– Úgy, – szólt a vén dáma a fejével bólintgatva – köszönöm. Pedig azt gondoltam, hogy az öreg Borly unokája.

Aztán véget ért a beszentelés, elhalt a csodaszép ének «Et cum Lazaro, quondam paupere» s csak a Perkálné görcsös, fuldokló zokogása hangzott ki a beállott csöndben. A minisztráns gyerek átvette a plébános úr kezéből a szent füstölőt, a keresztet vivő Kozár Jancsi glédába helyezkedett, a halottvivő legények most már fölkapták a Szent Mihály lovát (könnyű volt a nemzetes úr, mint a pehely). A bárói család csodálatos módon eltűnt onnan a szögletről, Disznósy uram pedig felhasználván az alkalmat, oda furakodott a főhadnagyhoz s megfogva annak mind a két kezét, fölkiáltott:

– Milyen kár volt, milyen kár volt!

Az emberek csodálkozva néztek oda. Ez volt az egyetlen hang, mely sajnálkozást fejezett ki e különös temetésen. Holott Disznósy uram is úgy értette, hogy kár volt őt ott hagyni a Laczkónak. Mert aztán Majza Jánoshoz, a mézeskalácsoshoz fordult, aki a megboldogult kasznártól a mézet szokta megvenni évenként s eképen szólott:

– Az Isten lakatosnak teremtette, de a császár elvette katonának. Borzasztó kár volt. Ha meggondolom, hogy micsoda lakatot csinált az a gyerek és látom most rajta ezt az uniformist, hát dühbe jövök.

Megmozdult a menet lassú, ünnepélyes lépegetéssel a temető felé, a parasztgyerekek előre futottak, hogy a koporsó leeresztését közelről lássák (mert csak az az egy szép van a temetésekben). Mindez gyorsan történt és ezzel most már vége a kasznárnak. Csak egy piczinyke púp jelzi a földön, hogy ő is volt. Lassanként elszállingóztak a keresztény hívek, csak még a sírásók szedték össze egykedvűen a csákányaikat és fülkosaraikat s Perkálné zokogott a kereszthez omolva, reá szent képecskét, Mária mennybemenetelét ragasztva. A főhadnagy is ott állt megilletődve, midőn egy kéz a vállát érinté.

– Szervusz, Laczi!

Borly megfordult és Pál bárót látta maga előtt. Magas, nyurga fiatalember volt; jól kihúzta őt is az idő.

– Ah, ön is eljött, Pál báró? – szól a főhadnagy meglepetve.

– Csak nem akarsz talán magázni, – pattant fel a báró röstelkedve – azért, hogy én még semmi se vagyok.

– Nem, nem, de látod, azt se tudom, hogy hol a fejem. Igazán szép tőled, nagy megtiszteltetés, hogy ide is eljöttél – mondá.

– Értelek. A családra neheztelsz és talán jogosan. De lásd, én más vagyok, én máskép gondolkozom. És hát a család, tudod, mi minden érte, talán tudod, milyen szegények vagyunk és az ember végre is azért tart magának törülközőt, hogy a maga szennyét beletörülje és azért gazdatisztet, hogy a maga könnyelműségét ráfogja. De én… én szerettem az öregedet, ő is szeretett engem, jól tudom és fáj a szívem utána.

Pálnak mind a két szeme megtelt könynyel. Borly észrevette és szeretettel fűzte karját a Paliéba.

– Hát te hogy vagy?

– Csak úgy (vállat vont), de gyerünk innen.

– Hová?

– Hát egyelőre hozzánk, ahol még a végrendeleten kell átesned, azután majd szabad léssz és velem is ráérsz egy kicsit beszélgetni.

– Hozzátok? – kérdé fojtott hangon, szinte félénken.

– Igen, édes apám azt akarja, hogy nálunk legyen a végrendelet felolvasása s nekünk is szabad lesz bemenni.

– Kik azok a «nekünk»?

– Hát a Mari testvérem. Nem emlékszel már rá?

– Hogyne emlékezném!

– Azért mondom, – fecsegett Pál – mert ti katonák könnyen felejtitek, azt mondja, a lányokat. Andere Städtchen, andere Mädchen.

– Ki mondja azt?

– Mari testvérem.

– Ő mondta?

– Ő, de mit csodálkozol ezen?

A kastély kopjás vaskerítésénél Gyengő ügyvéd várt rájok s egy pár lépést tett eleibök; ugyanott a szolgabiró, Bekeházy Gábor mutatta be magát a főhadnagynak.

– Sok szépet hallottam felőled – szólt nyájasan a vidéki gentry mindjárt bizalmas modorában.

Mindez megmelegítette egy kicsit Laczit az epedve várt és most mégis rettegett pillanathoz, a bárói család elé lépni. Mindamellett inkább rontott volna rá egymaga egy porosz ezredre. Sajátszerű szepegéssel ment végig a parkírozott udvaron, az ügyvéd a kocsijához lépett és annak a ládájából egy kis bőrtokot húzott ki, azt a hóna alá fogta, a szolgabiró pedig anekdotákat beszélt a közelebbi korteskedésből, hogy a siroki kántor betanította a papagályát «Éljen Inokay követünk» kiáltásra és most a madárnak is három forint napidíjat követel a szemtelen.

Így értek föl a lépcsőn a szarvas-agancsokkal és mindenféle vadász-trofeumokkal díszített előcsarnokba, melyből a társalgó szoba nyílt. Mivel a zsaluk le voltak eresztve, a napsugaras fényözönből belépők csak lassan, nehezen különböztették meg a tárgyakat és alakokat.

Inokay fölállt és a szolgabirónak nyujtá kezét.

– Mi hír a kerületben? Széna, szalma? – hadarta gyorsan, mintegy annak jeléül, hogy nem kíván rá feleletet. Egy igazi nagyúr nem kíváncsi.

– Ah, a mi főhadnagyunk! – szólt könnyedén, a tiszthez fordulva. – Mikor jött?

– Még tegnap, méltóságos uram!

– Hogyan, hiszen én úgy tudom, hogy tegnap még a városban volt.

– Igen, de már innen mentem be a városba, egy kis dolgom volt ott.

– Igen kevés lehetett, – felelte meleg mosolylyal s jelentőségteljes pillantással – mert az enyémet is elvégezte.

Borly meghajtotta magát és azt se tudta, hogy hova tegye kezét-lábát, úgy rémlett neki, ha egyet lép, megbotlik a kardjában és elesik, pedig már nem is volt homály a szobában. Sőt ellenkezőleg, még fényesebb nap világított, mint odakünn, még hozzá kettő, a Mária két fényes szeme s hozzá az az egész fehér arczocska, csodálatos édességével. Laczi nem mert odapillantani és mégis mindenünnen oda látott. Szédülés fogta el, forgott vele a szoba és különben is olyan furcsa volt minden, egy beszabadult zöld legyecske zümmögött bent, de ezt olyannak érezte, mintha egy egész czigánybanda játszanék és csak az volt különös, hogy az óra halk ketyegése keresztülverte magát e hangokon. Vagy talán nem is az óra volt az, hanem a saját szívének hangos, zavaros dobogása.

Ott állt a kicsike az anyja mellett, a lovon hadakozó Inokay Sebestyén bárónak Mányoki által festett nagy képe alatt. Mint az alvajáró, ment gépiesen Laczi is a többiek után a báróné felé, ki úgy vette ki magát, Uram bocsáss, a holdvilág arczával, a terebélyes krinolinban, mint egy sátor a félholddal a tetejében. Sovány kezét lomhán, fáradtan nyujtotta csókolásra, míg a baronesz kislányos pukkedlit csinált az urak előtt és odahajolt az anyja mögé a nagy karosszékre.

– Foglaljanak helyet, uraim – szólt a báró – és essünk át a mai szomorú alkalomnak utolsó részén is, mely szorosan véve, nem is tartozik mi reánk, de minthogy a megboldogult kívánságáról van szó…

– Igen is, – vágott közbe az ügyvéd – ő maga kívánta, hogy végrendelete a méltóságos bárói család előtt bontassék fel és hirdettessék ki. Talán inkább a szolgabíró úr lesz szíves felolvasni.

Átnyujtotta a bepecsételt iratot Bekeházynak, aki felbontván azt, páthoszszal kezdte olvasni:

– Az Atya, Fiú és Szentlélek Isten nevében! Én, nemes Borly Gáspár, alulírt tanúk előtt lelkemet Istennek, törékeny testemet az anyaföldnek ajánlván, fenmaradó földi vagyonomról ép elmével, átgondolt akarattal a következő végintézkedést teszem.

– Halljuk – szólt az ügyvéd, elfelejtve, hogy ilyen előkelő társaságban még köhécselni sem illik.

– Áll pedig a vagyonom – olvasta tovább Bekeházy – a sulyomi 115. számú telekjegyzőkönyvben bekebelezett csekély ingatlanomból és viskómból, továbbá a budai telkemből. Az elsőt, a sulyomi ingatlant hagyom örökös tulajdonul hűséges ápolásért özvegy Perkál Józsefnének. Senki őt örököseim közül abban ne háborgassa, a budai telket ellenben, melyet tízezer forintra becsülnek, hagyom egy alapra, mely a beteg kutyák gyógyításának czéljaira szolgáljon, mert minden háziállatot gyógyítanak az emberek, csak a kutyát nem, holott minden háziállat között a kutya áll a legelső rangban tehetségben, szolgálatkészségben, hűség és pajtáskodás dolgában.

– Menjünk tovább – szólt közbe a báró közömbösen.

Ingóságaimat ugyancsak Perkálné örökölje, a könyveken kívül, mivelhogy nem tud olvasni.

– Ohó, egy homályos pont – csapott le az ügyvéd a szövegnek egy részére, mint a keringő héja. – Kérem csak még egyszer felolvastatni ezt a kikezdést! Az ingóságokat kapja-e Perkálné azért, hogy olvasni nem tud vagy a könyveket nem kapja azért?

– Mindegy az, kapja, mert kapja, punktum – vélte a szolgabíró és olvasta tovább a következőket: «Vagyonom főrésze, részint készpénzben, részint papirokban, a losonczi, miskolczi, egri takarékpénztárakban és az egri káptalannál van letéve, kitesz kamatok kamatjaival összesen négyszázhuszonnyolcz ezer forintokat.»

– Ah – röppent el a báróné ajkairól a csodálkozás önkénytelen felszisszenése. A báró gúnyosan mosolygott. Borly főhadnagy lesütötte szemeit. Mária kötése fölé hajolt. A szolgabíró pedig letette meglepetésében a végrendeletet az asztalra és fölkiáltott.

– Hallatlan összeg! (a báróra tekintett, aki egy ringaszéken ülve, egykedvűen lóbázta magát, miközben egyet-egyet csikordult a szék.) Tetszett tán valamit mondani?

– Nem – felelte Inokay fáradtan.

– Akkor hát tovább olvasok. «Ennek az összegnek a főrészét abból a czélzatból szereztem, mert előre láttam, hogy az én szeretett uram, Inokay Gottfried, úgy lelki jósága, valamint urias könnyűvérűsége és kedvtelései miatt, előbb-utóbb tönkre fog menni…» Bocsánat, báró úr, ha talán parancsolja, hogy abbahagyjam?

– Dehogy. Csak folytassa – szólt a báró hidegen. – Sőt csak most kezdek kíváncsi lenni, hogy miféle gorombaságokkal traktál kasznárom a másvilágról.

– Ez okból – folytatta a felolvasást Bekeházy – elhatároztam, hogy amit lehet, megmentek az én kis uram, báró Inokay Pál és kis úrnőm, báró Inokay Mária részére. Loptam én is az egész világgal, ahol észre nem vették, még talán ott is, ahol észrevették és összegyüjtöttem nekik kerek négyszázezer forintot, amely összeget ezennel nekik hagyományozom, illetve az övék az, az övékből való, úgy hogy azért engem semmi hála, semmi köszönet nem illet, nekem ezt az eszmét csak a sajnálkozás és az az érzés sugallta, hogy így édesebb pihenésem lészen az anyaföldben.

Templomi csönd támadt, szinte dermesztően ünnepélyes. Mintha a megholt szelleme suhogna bent, egy ablakot kitaszított egy hűs áram és végigsurrant a szobán. A báróné szemei megüvegesedtek és egyszerre megteltek könynyel. A báró elfelejtette magát ringatni székén s mereven bámult maga elé, mint hogyha álmot látna. Csak a zöld legyecske döngött, dudált vidáman, meg-megkoppantva az ablaküvegeket.

Az ügyvéd felugrott és meghajtotta magát a baronesz előtt.

– Gratulálok, kisasszony.

– Ah, istenem! – sóhajtott az öreg báróné és nyugtalanul kereste szemeivel a főhadnagyot. A finom asszonyi lélek gyorsan meglátta a neki gyujtott örömtüzeknél másoknak a bánatát s kínos tapintatlanságnak vette az ügyvéd gratuláczióját Borly jelenlétében.

Mária piros lett, mint a pipacs s csak az ujját tette a szájára, – figyelmeztetve az ügyvédet, hogy már nem szólhat, mert a szolgabiró tovább olvas.

– Rendelem végül, hogy a fenmaradó huszonnyolcz ezer forintnyi összeget, mint tulajdon takarékosságom gyümölcsét, egyenlően oszsza fel Gyengő István, hites ügyvéd, végintézkedésem végrehajtója, két unokám, Borly László főhadnagy és Borly István tanuló között, kikre, valamint földes uraimra az ég áldását kívánom. Atya, Fiú, Szentlélek Isten nevében Ámen.

Van még valami?

– Még egy Post Scriptum – s olvasta odább Bekeházy. – «Nagy tajtékpipámat hagyom a helybeli kántornak, Boczkó Péternek a búcsúztató versekért, könyveimet Inokay Pál bárónak, budai telkemnek földalatti részét Inokay Mária báró kisasszonynak menyasszonyi kelengyéül, a padláson levő lakatos-eszközöket egy jól tanuló sulyomi parasztgyereknek, aki lakatosmesterségre érez hajlandóságot.» Eddig van. Ritka egy eset, – tette hozzá – nem vagyok mai gyerek, de ilyet még nem hallottam. Négyszázezer forint! Forgós teringette!

S ezzel fölkelt és átnyujtotta a nagyértékű okmányt Inokaynak.

Az pedig fogta, amint úgy négyrét volt hajtva, kétfelé szakította és az asztalra dobta.

– Az isten szerelméért, mit cselekszik? – kiáltott fel a szolgabíró. Az ügyvéd, aki egy kicsit asztmás volt levegő után kezdett kapkodni, maga a báróné is ijedten ugrott fel.

– Azt, amit tennem kell – mondá a báró kipirulva, büszke, csengő hangon; szinte szép volt most és kiegyenesítve termetét, egy fejjel látszott magasabbnak. – Azt, amivel az egyik nemes embernek kell, hogy feleljen a másik nemes ember, a halottnak az élő.

– Apa, apa mit tettél? – szörnyűködött a baronesz.

– Borly megfosztotta a saját unokáit egy olyan vagyontól, ami a törvény szerint már az övéké volt, én visszaadom azt nekik, bár a törvény szerint most már az én gyermekeimé lehetne; ez a legkevesebb, amivel tartozom ama nagyszívű ember unokáinak, akit én egész életemben félreismertem. – Igy lesz, punktum, mert úgy akarom és szeretném látni, ki akadályozza meg?

– Én – felelte egy kellemes érczes hang, a fiatal Borlyé. – Mi nem fogadhatunk el olyan vagyont, mely a méltóságtoké. Mi becsületes emberek vagyunk és tudunk dolgozni s nincs joga minket senkinek megsérteni, bár csak Borlyak vagyunk.

A báró csodálkozva hallgatta a főhadnagy heves kifakadását s ez a hevesség visszaadta hidegvérét.

– Ön rosszul ítéli meg szavaimat, főhadnagy úr, ha ilyen értelemben magyarázza azokat. Lekicsinyítésről szó nem lehet; bizonyára rosszul választott alkalom volna az Isten és emberek előtt. A Borlyak az én szememben e percztől kezdve egyenrangúak lettek a nemességben az Inokayakkal, de csak úgy, ha az az Inokay, aki most beszél önnel, méltó lesz ahhoz a Borlyhoz, aki az imént szólott hozzánk abban az iratban. Reménylem, megértett engem? Amit mondtam, megmondtam.

S ezzel egy szót se várva, nehéz, határozott léptekkel ott hagyta a termet.

Pali kiosont apja után, elfogta valahol a korridoron és lehajolt, kezet csókolt neki.

– Értelek, Inokay – szólt és eltűnt szobája ajtaján.

A többiek megrőkönyödve néztek össze. Hát mi lesz most?

Valóságos tanácstalanság állt be. A báróné felállt, ünnepélyesen fölvette az asztalról a berepesztett végrendeletet, majd magához intve lányát, eltávozott, egy fejbólintással üdvözölve az urakat.

– Szép spektákulumot csinált apád – panaszkodott útközben. – Most, mikor idáig vagyunk! (Ujját a torkára tette.) Ki látott ilyet? A gondviselés egy mentődeszkát nyujt feléje, sőt egy hidat és ő elrugja, mert kevély.

– De mikor a kevélység úgy megszépíti az apát, édes mamám.

– Köszönöm szépen. Ha kevély akart maradni, takarékosnak kellett volna lennie. Rá kell küldeni a tantet, hadd beszéljen a fejével. Gyere, beszélnünk kell a tante-tal. Ah, Pali, jó, hogy elémbe jösz. Eredj be, kérlek és mondd meg az uraknak, várjanak egy kicsit, mert így nem maradhat a dolog. Istenem, Istenem! Mennyi baja van az embernek.

Bent a nagy teremben csak a három úr maradt, az ügyvéd, a szolgabíró és a hadnagy. Az inas hűsítőket hozott be.

A szolgabíró dühös volt, de azért mégis felhajtott egy pohár jégbe hűtött vizes bort.

– Valóságos ternó egy ilyen végrendelet, választások idején, de egyébként is. Mindig nagy kortesnek tartottam az öreg Borlyt, de hogy ilyen slágert kivágjon, soha sem hittem volna. Gyönyörű ez. Hisz ennek már a szele is elég, hogy elsöpörje az útból Peszerényit. De hogy egy ilyen mennyből aláhullt mannát el ne fogadjon Inokay, ez mégis hihetetlenebb mindennél.

Gyengő fiskális mosolygott:

– Majd előveszi a jobbik eszét. Ösmerem már én az efféle felbuzdulásokat.

– No, no, a báró nagyon makacs ember, szóval karakter – vélte a szolgabíró.

– Hát már most mit csináljunk? – kérdé a főhadnagy.

– Azt hiszem, valami jegyzőkönyvet kellene felvenni – szólt a szolgabíró habozva.

Az ügyvéd elgondolkodott.

– Az eset nagyon komplikált – mondá. – A végrendeletet a bárónak semmi esetre se volt szabad szétszakítani, mert az nemcsak az ő gyermekei jogát tartalmazza, de a Perkálnéét is. A szétszakítás azonban nem képezi a végrendelet megsemmisülését, mert hiszen fel volt olvasva, ki volt hirdetve és tanuk vannak alatta. Aztán az is kétséges, van-e a bárónak joga lemondani olyas valamiről, ami nem az övé, mert a báró végre is, igaz, természetes gyámja a gyermekeinek, de ő maga nem örökös. A báró úr lemondása különben már azért se érvényes, minthogy a főhadnagy úr ezt el nem fogadta. Igaz viszont, hogy az ön visszautasítása – az öné, főhadnagy úr – szintén érvénytelen, mert ha jól tudom, ön még kiskorú. Persze ennek ellenében föl lehetne hozni, hogy egy császári főhadnagy állásánál fogva nagykorúnak veendő, föltéve mondom, de meg nem engedve. Ám ha megengednők is, semmis volna a báró lemondásának elfogadása, abból az okból, mert ön csak ön és semmi esetre sem képviseli kiskorú Borly Istvánt, annak nevében tehát nem nyilatkozhat. Ez egy egész labirinthus, uraim, amelyben én sem tudok hirtelen eligazodni, egy egész gordiusi csomó… De egy jegyzőkönyv még se árthat.

– Oh, a jegyzőkönyv soha se lehet felesleges – mondta a szolgabíró lelkesen. – Az már olyan a mi szakmánknál, mint a gyógyászatban a hashajtó. «Vegyen be a patiens egy kis hashajtót.» Ez mindenesetre jó. Vegyünk fel tehát a dologról jegyzőkönyvet. Ez a czivilizáczió szimboluma. Csak az az ország lehet boldog és szilárd, ahol az előforduló bajok és esetek jegyzőkönyvbe vannak fölvéve. Itt azonban ez csak a kezdet, magam is beösmerem, hogy ez egy gordiusi csomó. Ezt valahogy merészen kell keresztülvágni! Amint mondani szokták, karddal.

– Hát majd szétvágom én! – kiáltott föl a főhadnagy kipirúlva.

– Hogyan? – kérdezték kíváncsian.

– Ez az én dolgom. (S ezzel a belépő Pálhoz fordult.) Pál báró, jelents be, kérlek, édes apádnál.

– Mi végre? – kérdé Pál báró. – Apámat nagyon megrázta a jelenet, ilyenkor rosszul érzi magát, azért kérdezem, mi végre.

– El akarok tőle búcsúzni – felelte nyugodtan.

– Ilyen hamar?

– Meg kell lenni.

– Hát jól van, gyere velem.

E perczben nyitott be a komornyik is, hogy a méltóságos asszony kéreti az ügyvéd urat. De még ennél is jobban gomolyodott a dolog, mert a Balassa almásszürke négyese is most gurult be nagy ostorpattogtatás mellett az udvarra. A szolgabíró kitekintett az ablakon s vígan dörmögte magában: «Az ördög mindig készenlétben tartja a maga emberét, hogy ahol valami nemes munka folyik, közbelépjen.» S ezzel kiszaladt Balassa felé, hogy elbeszélhesse neki a történteket.

A korridoron azt mondta Pál báró a főhadnagynak:

– Várj egy kicsit, beszélek előbb az apával, mert ő furcsa ember.

Borly a régi ismerős képeket nézegette a folyosón, Tátikáról, Csobánczról, Kisfaludy regéiből vett tárgyakról, odább függött üveg alatt rámában az Inokay-nemzetség családfája, az első pánczélos ős ágyékából kinőtt törzs teli almával s minden almán egy név, a legfelső ágon csak két alma volt, az egyiken ez a szó: «Mária». Az első embert is egy alma tette szerencsétlenné. Itt áll most megint, ahol annyiszor epekedett fiúkorában, hogy erről a fáról szakítson.

Az oldalt eső szalon ajtaja félig ki volt nyitva és nagyon kiabálva beszélhettek, mert minden szó jól ide hallatszott.

– Szörnyűség ilyet tenni! – szólt egy rezes, tompa hang. – Ilyenkor. Szerdára megint árverés van kitűzve. S én nem adhatok nektek többet. Itt valamit tenni kell. Sequestrumot kell kérni Gottfried ellen, ha másként nem lehet. Különben nincs joga lemondani. Az örökség a gyerekeké. Sequestrum neki.

– Meg kell a «máskéntet» próbálni – vegyült bele egy másik hang, a bárónéé. – A dolog menni fog. A főhadnagy derék ember, nem fog nehézségeket csinálni.

– Mit, derék ember! – rikácsolta az előbbi női hang. – Minden főhadnagy egyforma, mind flasztertretter. Ismerem őket. Elég főhadnagygyal volt dolgom. Egy közös zsákba kellene őket varrni és behajítani az Ipolyba.

– Oh, tante, ő olyan szépen, nemesen viselte magát! – védelmezte egy csengő szózat. – Nem igaz, mama?

A főhadnagynak minden vére megbizsergett. Ez a Mária szava volt.

– Valóban Málika – bizonyítá a báróné. – A főhadnagy engem is bámulatba ejtett, hogy szinte hinni kezdtem a beszédeket, amiket Gottfried a parasztoknak tart, hogy az emberek egyenlők…

– Paperlapap – ellenkezett a siket tante (mert csak az lehetett). – Ösmerem a dörgést, honnan jön. Azt hiszed, hogy a tante már öreg, nem lát semmit, hogy a tante együgyű, ki nem talál semmit. Láttam a hadnagyodat ma chère, a temetésen. Azt hiszed, nem tudtam, hogy kicsoda, az nem a kíváncsiság volt, hanem a vizsgálóbíró ravaszsága. Elpirultál, mikor kérdeztem. Látni akartam, nem tévedtem-e. Azért kérdeztem megint. És te megint elpirultál. Hát én most már semmit se kérdezek és te se szólj semmit se.

– Nem igaz, gonosz tantika, gonosz tantika.

– No no, ne sírj hát azért. Legyen hát nem igaz. Hanem azért az összes hadnagyokat az Ipolyba kellene fojtani fölfelé a kapitányig. Mert a becsületes ember az őrnagynál kezdődik. De mondom már, hogy ne légy bolond, ne sírj azért.

Hej, pedig már a főhadnagy is csak egy kis híja volt, hogy ríva nem fakadt odakünn a lelkében tomboló boldogságtól.

– Laczkó! Hol vagy Laczkó?

– Itt vagyok – felelte fojtott hangon, de félt hogy nem fog tudni onnan elmozdulni s hogy Pál is észre veszi, miként leste meg a hölgyeket pongyola érzéseikben. És sajnálta is, hogy nem tart tovább. Csak még egy perczig itt lehetne, csak még egyetlen hangját hallhatná.

Hasztalan, mennie kellett, ahonnan a Pál léptei kopogtak, ahol a folyosó kiszélesedik. Azelőtt is gyakran kiabálták itt: «Hol vagy Laczkó?» – hej, de ez régen volt és akkor még vesszőkön ültek, rövid bársony czik-czakos szoknyácskájában, egy nádpálczán lovagolt a leány is, még most is mintha hangzanék szava a komor ünnepélyes oszlopok közt: «Gyü te Ráró». Ejnye, iszen itt is van a Ráró! (Egy poroló nádpálcza volt a szögletbe támasztva.)

Az izzó napfény vakító sugarait ide is belövelte, pajkosan szaladgáltak az agancsokon, a falakon keresztbe rakott lándzsákon, vérteken és kopjákon, melyek szinte jegyzőkönyvekbe vannak már véve a bíróságok fiókjaiban, a két leander, mely nagy abroncsos zöld vödrökben őrt állani látszott az ajtónál, megperzselt, lekonyult virágaira néhány vad méh és darázs szemtelenkedett be. Ezek keringtek ott őrülten, a zsákmány körül.

– Apa szívesen lát – jelentette Pál báró. – Bent van nála báró Balassa.

– A báró van itt? – szólt Borly megütődve. – Megállj csak, kedves Pali. – Nem lehetne az, hogy ő méltósága külön fogadjon?

– Hiszen előtte is elbúcsúzhatsz. A báró kedves ember, ismered. Miért akarsz az öregemmel külön beszélni?

– Csak úgy, – felelte Borly – szeretnék.

Pál báró vállat vont, némi gyanakodással.

– Hát eredj be ebbe a szobába, bemegyek, megmondom neki.

Az úgynevezett Zrinyi-szobára mutatott. Ebben hált állítólag valamikor Zrinyi Miklós, a költő, aki udvarlóképen fordult meg egyszer a sulyomi kastélyban. Amaz Inokay kisasszony, Katherina, aki kikosarazta az ország első lovagját és költőjét, ott lóg életnagyságban a falon keleti gyöngyből rakott pártában, – abban is temették el.

A szoba küszöbén kiöltött piros nyelvvel egy lihegő kutya feküdt, a méltóságos úr agaraiból.

– Cziczke! – szólítá meg Borly. – Eressz be Cziczke!

Cziczke felugrott, megrázta magát, hogy szinte pattogott a bőre, a farkát csóválta, látszott, hogy felösmerte.

Borly benyitott a szobába és megállt az Inokay Katherine képe előtt, aki aranyzöldbe játszó brokát selyem ruhában ábrázoltatik egy sólyommadárral a kezében. A madarak és az asszonyok mindig összetartottak. Csakhogy mostanában már csak a kalapjaikon szerepelnek kitömve. Nézte sokáig, nézte a képet, kereste a hasonlatosságot a régi és a mostani Inokay kisasszony vonásai közt. Milyen furcsa, hogy gróf Zrinyi Miklós ebben a szobában lakott. És talán itt kapta a kosarat is. Nagyot dobbant a szíve és olyan sápadtnak mutatta a régi velenczei tükör, hogy megijedt magától. Ejh, mért volna furcsa? Hiszen ha itt volt Zrinyi Miklós, hát csak kellett valahol hálnia is.

Valami bútor pattant. Összerezzent. Majd egyszerre látománya támadt, egy villanat s eltünik a kép, és előtte áll Inokay Gottfried báró.

Nevetve állt ott, mind a két kezét kinyujtva feléje barátságosan.

– Ah – ön megijedt – kedves főhadnagy. Persze nem gondolta, hogy ez a kép rámástól voltaképpen egy ajtó. Ezt természetesen maguknak el nem árultuk, mikor mint gyerekek itt szaladgáltak, mert játéknak véve, bizonyosan tönkretették volna a sok próbálgatással a szegény Inokay Katherinát. Sajnálkozva hallom Palitól, hogy ön itt akar bennünket hagyni.

– Mindamellett szeretném, ha előbb ez a hagyatéki ügy rendbe jönne.

A báró szivarokat vett ki egy szekrényből és szivélyesen megkínálta.

– Gyujtson rá, főhadnagy úr és üljön le egy kicsit nálam. Igen örülök, hogy önnel kezet szoríthatok. Ami pedig az örökséget illeti, vegye úgy, mintha nem volna végrendelet. Nagyatyjuk után a két unoka örököl, punktum. Ez másképp nem is lehet.

– De…

– Semmi de, kedves főhadnagyom. Én nem fogadhatom el az örökséget önök elől. (Előre elmosolyodott attól, amit mondani akart.) Pedig voltaképpen én is csak beteg kutya vagyok, mint a többiek, kikről az én öreg barátom gondoskodott. Sőt én vagyok a legbetegebb.

– De hisz a gyüjtött pénz a méltóságod vagyonából van véve.

– Én azt most már nem hiszem.

– De ha maga a megboldogult mondta?

– Éppen azért.

– Nem értem.

– Lássa, ha én most azt a pénzt elfogadnám, örökké bántana a lelkiismeret, hogy azt önök elől elraboltam; mert tegyük fel, hogy csakugyan elharácsolt az öreg úr egyet-mást tőlem, engedelmeskedve annak a nemes érzésnek, mely őt szinte szentté teszi én előttem, (a báró arcza kimelegedett és hangja lágy lett, majdnem reszketeg), csak az ő szerencsés keze, az ő gazdálkodása, roppant takarékossága és üzleti ügyessége mellett nőhetett az fel akkora összegre. Borokat vett olcsón s drágán adott el. Gabonával is spekulált. Mindezt azzal a gondolattal, hogy a gyermekeimnek legyen. Nálam az a pénz épp úgy elolvadt volna, mint a többi. Hanem azért én most seperjem be, ugy-e, tekintet nélkül arra, hogy az ő unokáinak marad-e vagy nem marad? Ugyan mondja meg, mit tartana rólam a világ? Hát megmondom én, mit tartana: azt, hogy Inokay hitvány ember, aki elfogadta attól a hű szolgától hosszú életének keserves verejtékét s kifosztotta az unokáit. Azt ugyan senki se hinné, hogy az a négyszázezer forint tőlem van elcsipegetve. Sőt komolyan mondom, most már én se hiszem.

– De hát akkor mit csináljunk? – szólt a főhadnagy szinte megijedve. – Mert az örökséget én se fogadhatom el, ha akarnám se, hiába hagyja nekem méltóságod.

– És miért?

– Mert rajta van a stigma. Maga az örökhagyó bélyegezte meg, rámutatva, hogy lopott vagyon. Engem a tiszti kardbojt kötelez arra, hogy visszautasítsam.

Inokay meglepetésében lenyelte a csibukja füstjét, köhögni kezdett tőle.

– Hm, erre nem is gondoltam. Ejnye, ez furcsa kezd lenni.

– Annyira furcsa, – vette fel a szót a főhadnagy – hogy végre is oda kellene adni csupa becsülettudásból az öreg úr hagyatékát valami jótékony czélra, idegeneknek. De hát akarhatta-e ő azt? Okos lenne az? A mai viszonyok között? Hiszen kaczagna rajtunk a világ.

Ez a szó uj perspektivát nyitott Inokay elé. Nevetségessé lenne. Persze nevetségessé. Ettől ijedt csak meg komolyan; ezt kerülte egész életében, ezért volt finnyás némely dologban s némelyekben könnyelmű és most íme ott áll, hogy éppen a finnyássága, a gavallérossága miatt váljék nevetségessé. A negyvenes évek pózoló nemzedékéhez tartozott, mely egy fönséges színjátékot játszott el Európa előtt, – maga dolgozván önmaga ellen, fölszabadítá jobbágyait, levetette bíbor palástját, eleresztette szolgáit, mintha mondaná: «Nem akarok úr lenni többé», csapra eresztette a zsírt, hadd folyjon el. Ez a nemzedék annyi ideig hányattatott a színpadon, hogy a való életről és annak követelményeiről megfeledkezett, pedig hát élni mégis csak kell, ingyen senki se ad semmit, a varga nem varr csizmát, a szíjgyártó nem ad lószerszámot. E fényes föllobbanások nem lehetnek állandók se egy ember, se egy nemzet életében. A realizmus és az idealizmus kell, hogy fölváltsák egymást, mint az éjt a nap és viszont. Mert akár az egyiket viszi túlságra, akár a másikat, elpusztul bele. A sovány ember is épp oly közel áll a szélhüdéshez a soványsága miatt, mint a kövér a hájáért. Inokay szinte hátra tántorodott e bepillantásnál az így fölvetett kérdés belsejébe. Úgy van, úgy, a főhadnagy igazat beszél! Inokay Gottfrieden kaczagni fognak. Oh hogyne! Hahaha! Don Quichote de la Mancha kidobta a négyszázezer forintot az ablakon s Rozinante éhesen nyerít az istállóban.

– Igaza van, főhadnagy, igaza van, – motyogta elszontyorodva – az nem volna okos dolog, sőt a legnagyobb esztelenség lenne. Valamit tehát ki kell gondolni. Valóban benne van abban a végrendeletben, hogy ez a vagyon tőlem van elszedve?

– Valóban benne van.

– Milyen szavakkal, mert én nem figyeltem a kifejezésekre?

– Azt hiszem, azt a szót használta az öreg úr, hogy «loptam».

– Bizonyos ön ebben?

– Jó volna talán elkérni a szöveget, a méltóságos asszony vette magához.

A báró csengetett a komornyiknak.

– Kérd el a bárónétól a végrendeletet, szükségem van rá.

A komornyik elhozta pár percz alatt, még egy kis czédula is volt hozzá mellékelve, behajtva pikkelyes kígyó alakra. A báró kibontotta és elolvasta a tartalmát. Csak egy sor volt: «Légy eszeden, Fredi. Szerdán itt árverés lesz, és azután is. Máli».

Idegesen gyűrte össze egy gomolyaggá az ujjai közt, miközben figyelemmel olvasta végig a végrendeletet. Síri csönd volt a szobában. A nyitott ablakon egy bignoniának a fehér virágos ága behajolt. A főhadnagy azzal mulatta magát, hogy a fürtöket olvasta rajta, bizonyosan ötjével a régi mód szerint, szeret – szívből – színből – egy kicsit – sehogy sem.

– Csakugyan a lopott szó fordul itt elő, – morogta Inokay mintegy magában – és mégse tehetem, nem visz rá a lelkem, megcsömörülnék magamtól…

Így elmélyedve önmagában, dünnyögve olvasta tovább, míg egyszerre élénken felkiáltott:

– Hopp! Megvan!

A főhadnagy kérdőleg tekintett rá.

– Megtaláltam a megoldást.

– Hogyan? Mit?

– A szegény öreg úr nem volt józan eszénél, mikor a végrendeletet csinálta.

– De ez alkalmasint csak föltevés.

– Dehogy. Bebizonyítható. Megsemmisíthető az egész végrendelet, tehát a stigma is. Nem marad egy körömfeketényi ok se, hogy az unokák becsülettel be ne üljenek az örökségbe. Olyan jel van itt arra, hogy az öreg bolond volt, mely a napnál is világosabb.

– Hol?

– Hát ez a tétel, hogy a budai telkének föld alatti részét Mari leányomnak hagyja. Hát van ennek valami józan értelme? Budán csak nincs se kőszén-, se ezüstbánya a föld alatt? Mi hát az a föld alatti része az ő budai telkének, ha nem egy megzavart agyvelőnek a fantazmagóriája?

– A telek föld alatti részét? – ismétlé zavartan a főhadnagy, és olyan piros lett, mint a kapos.

A báró észrevette, hogy sarokba szorította, és most egész kéjjel akarta ledömöczkölni, gyönyörködvén saját elméjének élességében s ki akarván annak a diadalát élvezni fenékig.

– No, ugy-e megvan az arkánum? Most tessék aztán beszélni. Érdekes eset, Istenemre. Hogy fog Balassa csodálkozni!…

S e pillanatban csak az a vágya volt, hogy Balassával bámultassa meg magát. Ha nem lett volna illetlen, legott átszalad hozzá.

– No, az ördögbe is, ugy-e nem hitte volna? – hadarta ezután. – Milyen megoldás! És a fiskális se vette észre. Ne hivassam be a fiskálist?

És felugrott, a csöngetyűzsinór felé indulva.

– Nem, méltóságos uram. Mert én magam is felvilágosítom, hogy tévedni méltóztatik. Sajnos, ez a théma még így négy szem közt is kényes rám nézve, de immár kénytelen vagyok vele. S legott belátja méltóságod, hogy nincs meg a megoldás.

– Én pedig határozottan állítom, hogy megvan.

– Hallgasson meg előbb!

A báró hitetlenül rázta fejét, mialatt Borly belefogott az elbeszélésbe, akadozva, vontatottan, elváltozott hangon, mint mikor az oskolás fiú olyan thémából felel, amelyre el nem készült, miközben szórakozottan morzsolta ujjaival kardbojtját. Elmondta, amit már tudunk, hogyan hált meg egy éjszaka a budai telken egy üres hordóban, hogy találta meg a gyémánt-tűt s ennek révén mint lett figyelmessé, hogy a hordó alatt kincsek lehetnek elásva.

– No és? – vágott közbe a báró türelmetlenül, a hosszúra nyúló elbeszélést megszakítva.

– Kerestem és megtaláltam a kincseket.

A báró gúnyosan kaczagott föl.

– Hozsánna, oh Boccaccio! Köszönöm a kedves mesécskét. A főhadnagy úr le akar engem pipálni. A főhadnagy úr kincseket talál a nagyapó fundusán, amelyek a leányomnak vannak testálva, azokat természetesen kiemeli, elpezsgőzi, elkártyázza a kantinban, minélfogva most már nem csak azért illeti az én gyermekemet a hagyaték, mert az öreg az övékéből lopta, hanem azért is, mert az unoka elherdálta a kincseiket. És ezt persze Inokay báró el is hiszi. Mert hát az ilyen báróféle ember nem gondolkozik, nem kombinál, hanem csak ugrik a fényes után, mint a csóka.

– Bocsánat báró úr, de én soha se szoktam hazudni.

– No, no, édes fiam, – szólt a báró a rokonszenves melegség hangján – nem is úgy van az értve, de ha két jó ember valami dologban a dialektika fegyvereivel vetélkedik, az egyik fegyverrel szabad a másik fegyvert kiparirozni. Azért hát, ha ön kincset talált a budai telek belsejében, mutassa elő és én megadom magamat. Dixi.

Nagyot fujt és hosszú lélekzetet vett, mint aki megint kilőtt egy bombát.

– A kincs megvolt, méltóságos uram (a báró gúnyosan mosolygott), bizonyára mondom, hogy megvolt, magam néztem át darabonkint, de…

– Hiszen éppen az a de – vágott közbe nevetve.

– De nem akartam megtartani, hát elküldtem postán a méltóságod leányának, a baronesznek.

Inokay felugrott, mintha egy villámáram lökte volna fel.

– Ez volt az? – kiáltott fel. – Kibújt hát a megfoghatatlan rejtély! Igen, igen, most kezdem már érteni az összefüggést. Az öreg úr sajnálta a családi ékszereinket és a maga pénzéből vette meg egy költött eladási lajstrom szerint, valójában pedig elásta a telkén Miczi számára.

Most a főhadnagyon volt a meglepetés sora.

– Hogyan? A méltóságtok ékszerei voltak?

– Sajnos, mi adtuk át az öreg úrnak, hogy zálogosítsa el, s miután több pénz kellett, azt az instrukcziót kapta, hogy adja el. Ő aztán el is adta, be is mutatta, milyen czégek vették meg, melyik darabot mily áron. Képzelheti ennélfogva meglepetésünket, midőn egy napon megérkeztek a különböző firmáknak eladott ékszerek együtt egy ládában a lányom nevére czímezve. Azóta sem mertünk hozzájuk nyúlni, senki se viselte, mert nem tartottuk a mienknek.

– És az öreg úrtól nem kértek felvilágosítást?

– Resteltük volna előhozni. Annyit azonban mégis gondoltunk, Isten bocsásson meg, hogy valami inkorrekt dolgot cselekedett. Pedig hát egy szent volt ő akkor is köztünk. Mit érezhetett az ő hófehér lelke a mi gyanakodó, szemrehányó tekinteteink alatt? Oh istenem, istenem, mily vakok voltunk! Milyen igazságtalanok. De legyen ön megnyugodva, én is foglalkozom egy gondolattal, kiásatom és az Inokayék kriptájába temettetem el. Elégtételt adok neki.

– Köszönöm, méltóságos uram.

– Ha van túlvilági élet, – folytatá a báró ellágyulva – bizonyára jól fog neki esni ez a kis figyelem. De mondja csak, főhadnagy, tudta már ön akkor a végrendelet tartalmát?

– Hogy tudtam volna?

– Hát talán fölismerte az ékszereket?

– Miről ismertem volna fel?

– Hát akkor miért küldte a leányomnak?

Egyszerű volt a kérdés, de a főhadnagyot ugyancsak megakasztotta. Nem jó sokat beszélni, kivált katonának, mert befonódik a saját kifejezéseibe, mint az Ábrahám báránya az iszalagok közé. Kínos verejték ütött ki a homlokán, míg arcza csupa láng lett.

– Nem haragszik meg méltóságod, ha egészen őszinte leszek? Nem ítél meg engem? – tagolta idegesen, szomorúan, zavartan, – ha elmondom, tekintve a körülményeket, a helyzetet, amit talán nem kellene, amit, hogy is mondjam csak, oh Istenem… de talán mégis…

– Csak beszéljen őszintén. Hiszen máskép nem érthetnők meg egymást.

A főhadnagy lehunyta szemeit és a kardjába fogodzott, szédült, a szoba forgott vele.

– Fiatal gyermek voltam akkor – szólt el-elhaló, rekedt hangon. – És tudja a báró úr, milyenek a gyermekek, nem veszi rossz néven, szerelmes voltam a kis baroneszbe.

Félve nyitotta ki szemeit, hogy áll-e még a világ és csodálkozott, amit látott és hallott. A bignonia-gallyak csak úgy lóbázták a fürtjeiket, mint azelőtt, a nap besütött és fényes aranysávot vont az Inokay Katherina brokát szoknyáján, a madarak csipogtak odakünn, a báró pedig nevetett.

– Aha, ni! Hát így sülnek ki a selymaságok? Aztán lássuk csak, – mondá évelődve – meddig tartott ez a szerelem?

– Bocsánat, de az már nem tartozik ide, – sóhajtá mélán, álmadozón.

– Bizonyos esetben idetartozik.

– S ez az eset, méltóságos uram? – kapott a szón Borly, mint az éhes hal a csaléteken.

– Ha még most is szereti – felelte Inokay csöndesen, kiégett csibukját leeresztve a padlóra.

A hadnagy lesütötte szemeit, mint egy elítélt.

– Ha szeretem-e? – szólt szenvedélylyel, álmodozón. – Ki se lehet azt mondani.

– No, iszen akkor mégis nekem van igazam, hogy megtalálható a megoldás.

– Hogyan? – nyögte a főhadnagy, kételkedő, réveteg tekintettel.

– Föl van adva a rébusz, találja ki, – mosolygott a báró.

– Méltóságos uram! Igaz lenne? Nem tréfa? Szabad szólanom?

– Csak egyenesen, katonásan, mint a nyíl, katona uram.

– Hát adja nekem feleségül a baroneszt.

– Én pedig két kézzel adom oda, – szólt egyszerűen, minden ünnepélyesség nélkül a báró – föltéve, hogy ő is akarja.

S ezzel mintegy jelképileg oda nyujtotta a főhadnagynak mind a két kezét.

A főhadnagy pedig lehajolt, elöntötték szemeit nagy boldogságában a könyek, némán megcsókolta kezét, de érezte a báró, hogy egy-két köny is hull rá s ezzel hirtelen átnyalábolta a fejét, a melléhez szorította, hogy síró katonát ne lásson és a nyaka tarkóján csókolta vissza.

– Mi ketten végeztünk, édes fiam: mostan eredj be az asszonyhoz és végezz a leányommal magad!

A főhadnagynak sem kellett több. Boldogan hagyta ott a bárót, szinte mámorosan az örömtől. A milyen kishitű volt a kezdet kezdetén, éppen olyan elbizakodott lett; katonaerkölcs az. Ha félig sikerül az attak, a győzelem nem lehet kétséges többé.

Ment, ment, azaz hogy szinte futott a hangos folyosón, megszólítván kurtán, parancsolón az ott ődöngő komornyikot.

– Jelentsen be a hölgyeknél.

– Nem szabad senkit bebocsátani, bent tanácskozik a két méltóságos asszony az ügyvéd úrral és Balassa báró úr ő méltósága is bent van; azt mondták, zavartalanul akarnak maradni, hogy még a bárót se bocsássam be.

– Hát a kisasszony?

– Az kiment a kertbe.

Iszen éppen az kellett Borlynak, hogy az öregek nélkül találja. Ámor okosan diktálja az ilyenfajta dolgokat a gondviselésnek.

Megindult a komoran susogó ős platánok alatt, vizsgálva a kavicsot és a füvet, nem mutatják-e meg a kis czipők nyomait. Bizony nem mutatták. Bolyongott ide-oda, de a kisasszony sehol se volt, csak kis mókusok riadtak meg lépteire és futottak fel a fákra. Végre valahol a zöldséges kert tájékáról parasztnóta csendült meg: «Magas a kaszárnya teteje.» A második sort elnyomta a kerekes kút zörgése. Aztán megint kicsattant a nóta:

Borly mellét kevélyen feszegették az üde hangok, a katona után epedő lányka keserűsége (amiben már benne van a nyelvi kérdés is embrióban.)

A dal a kerekes kút felől hangzott. A káposztapalántát öntözgette a kertész lánya, kit a kút melletti szomorúfűz takart el a szem elől. Körös-körül vidám volt minden, csak a nótában rejtőzött valami kis szomorúság. Méhek, darazsak zöngtek a szerelemről, gyíkok suhantak a füvek között, virágokhoz tapadt bogarak ringatták magokat vékony száron. Illatot, mámort lehelt minden, még a szomorúfűzfa is nevetett.

Laczi a dal irányában a kertészlányhoz ért.

– Nem látta, kérem, a bárókisasszonyt?

– A búzamosókhoz ment – felelte a leány.

– Merre vannak a búzamosók?

– Nem tudom. A pataknál valahol.

Igen ám, de a patak, a Litva, végigfolyt az egész ötven holdas parkon, most tehát még kevésbbé tudta Borly, merre induljon. Mert a fák miatt az ember csak egy arasznyit lát a parkból egyszerre. Fülelt, hallgatott, semmi nesz, csak a harkály kalapácsolt valahol messze s fönn magasan száll egy vagy két galamb. Tovább megy, megint szárnysuhogás a levegőben, megint galambokból száll egy kis csapat, ez is bal irányban. Hopp, menjünk a galambok után! A főhadnagy irányt változtatott. Hiszen a madarak segítették már egyszer megtalálni a szerencsét, miért ne indulna ezúttal is utánuk? Amit megkezdtek, hadd végezzék be. Ha búzát mosnak valahol, a kis torkosoknak tudniok kell, hol van ma a lakoma.

Tudták is. Hír jár erről galambok országában. Csakugyan ott mosták a búzát a béresasszonyok rostákban, teknőkben a Litva patakban, azután lepedőn szárították. Ebből lesz a kalács az urasági asztalon. Ugyancsak a pataknál a túlsó parton fehérítették az otthon szőtt vásznat, mely szét volt teregetve a pázsiton. Ebből lesz a bárókisasszony kelengyéje.

A galambok nyomán oda talált Laczi. Mihelyt kiért a sűrűségből, messziről megpillantott egy óriási pipacsot. Az volt a bárókisasszony napernyője. Ott ült a patakparton buja páfrányok közt, a lábait lelógatva, horgát leeresztve az elsikló pisztrángok közé. Mellette a lepedő szélein, ahol a búza száradott, egy csomó galamb járt-kelt és csipegetett nagy biztonsággal. Fél is a galamb a galambtól! Se ők nem vetettek rá ügyet, se ő rájuk, mélázva hallgatta a patak csobogását. Hanem egyszer csak mi történik? A patak olyanformán kezd csörögni, nem ahogy a víz, de ahogy egy kard szokott. Ez mégis rendkívüli, ez mégse lehet. Hátra tekint, elsápad és felugrik. Megdermed benne a vér, mozdulni se tud. A főhadnagy jön.

Az első ösztönszerű mozdulat az apró lilavirágos szoknya gyüremléseit lesimítani. Majd megjelenik szemében a halálos rémület. A búzát rostáló asszonyok bent állanak a patakban s szoknyáik felgyűrve és a deréknál görcsbe kötve láttatni engedik fehér lábikráikat, föl egész térdig, sőt még felül is. Jaj, mindjárt meghal a szégyentől, ha ezt a főhadnagy meglátja.

– Le a szoknyákat! – kiáltja hevesen, mint egy vezényszót. – Hamar, hamar!

A béresasszonyok csodálkozva neszeltek fel s látván a közeledő tisztet, eltalálták az ijedtség okát, mire meg is szólalt a csintalan Horpácsi Verona nevetve:

– Jaj, lelkem kisasszonykám, ne féltse a katonát. Látott az már az asszonyból többet is.

De már ekkorára oda is ért a főhadnagy nagy sebbel-lobbal s messziről kezdte a beszélgetést németül, hogy a cselédség ne értse.

– Önt keresem, kisasszony.

– Engem? – csodálkozott Mária (pedig ugyan ki mást keresett volna ott?). – Szép, hogy én is eszébe jutottam.

– Sohase is ment ki onnan.

– Katona szava lőpor nélküli füst – mosolygott Mária, kék pántlikás kalapját megigazgatva fején, mely alól hátul két vastag szöszke hajfonat lógott végig a derekon, le egész a szoknya csipkefodráig.

– Hát mivel mulatja itt magát?

– Képzelje, horgászgatok.

– És fogott-e valamit?

– Semmit, uram, semmit. Nincs szerencsém.

– Azért hagyja abba?

– Azért, mert maga jött.

– Ne zavartassa magát.

A baronesz szót fogadott, lehajolt a horgáért, aztán ujra le akart ülni, de Borly figyelmeztette:

– Talán menjünk följebb, mert a halak megijednek a rostáló asszonyoktól és visszaúsznak.

Fölfelé mentek a zizegő füzesekkel szegélyezett parton, míg végre a főhadnagy talált alkalmas helyet egy satnya bodzafa mellett.

– Ez a jó hely. Itt fogtam én sok halat azelőtt.

– Hátha azóta már megváltoztak a halak is – ellenveté a leány.

– Hát még ki változott?

– Mit tudom én? – felelte Mária vállat vonva és leeresztette a horgot.

Leült, kecsesen elrendezvén szoknyája redőzetét a térdein, míg a két hajfonat sziszegve lecsapódott végeivel a földre a fűtestvérei közé.

– Engedje meg baronesz, hogy én tartsam az ernyőjét.

– Ha nem restelli.

A hadnagy tartotta most már a piros ernyőt, föléje hajolván, folyt a társalgás közömbös dolgokról, imitt-amott ejtvén egy-egy czélzást, amit a baronesz gondosan kikerült, mint a vízben úszkáló pisztrángok a horgot.

– Engedje meg baronesz, hogy én is leüljek melléje.

– Mit? már elfáradt? Nem, nem, csak maradjon.

– Attól tart talán, hogy a halak megijednének tőlem?

– Ugyan ki félne magától?

– Hát maga sem fél?

– Én? Hogy félnék? Hiszen meg nem esz.

– És mégse enged magához leülni?

– No, hát üljön le, nem bánom.

Így ültek aztán ketten egymás mellett és megint csak ilyen dib-dáb dolgokról beszéltek. Kakuk szólt valahol. Annak a szavát számlálták. Egy vén kecske jött a túlsó partról szomjasan s éppen velük szemben leereszkedett a patakba inni. Mária megint igazította a szoknyáját, nehogy a kecske megláthassa alulról a bokáit. A főhadnagy édesdeden nevetett az efféléken, a nap pedig szállt-szállt lefelé elbágyadva, szóval, telt az idő és nem jött alkalmas gondolat, amelylyel a főhadnagy megkezdhetné a rohamot.

– Hát maga azóta mindig Bécsben lakik?

– Igen.

– Vannak-e ott szép lányok?

– Szép lányok mindenütt vannak – felelte Borly.

– Persze el sem jött volna, ha ez a szomorú eset nem történik.

– Még nem.

– Ugy-e furcsának tetszik most a falu?

– Szebbnek találom, mint valaha.

– De a mi kertünk nemde csunyább most, elhanyagolt? A papának nincs rá pénze. Sok szép dolog elpusztult. Az áloék, a nagy agavék, amiket nyáron kiültettünk.

– Az én eszem most csak két növény körül jár, – felelte a főhadnagy rejtélyes arczczal – azokból kell egyet elvinnem. S az mind a kettő megvan. A többinek pedig nem érzem a hiányát.

– No, ugyan melyik két növény az?

– Hát az egyik ez – felelte Borly, leszakított egy pitypangot s a Mária ölébe tette.

– A másik?

– A másik meg ez – letörte egy fűzfavesszőnek a felső végét és azt is odabocsátotta a pitypang mellé.

– No, ezek, mondhatom, nem valami nagy ritkaságok. Maga igen szerény.

– Nem ritkaságok, de nagy jelentőségük van.

– Hogy-hogy?

– A pitypangból lánczot és gyűrűt csinálnak a falusi leányok, a fűzfából pedig a kosarat fonják.

Mária elértette és elfordította a fejét, hogy pirulása ne lássék.

Amint pedig a fejét elfordította, láthatóvá lett, hogy egy hernyó mászik a hófehér nyakán. Laczi ösztönszerűleg odakapott, de a hernyó becsúszott a ruha derekán, azon a tündérárkon, mely a nyakból kezdődik, hát bizony minden komolyabb megfontolás nélkül gallér alá kellett nyúlni és kivenni a szörnyeteget. Hanem hát a baronesz se rest s ha nem érzi meg a hernyót a nyakán, megérzi a főhadnagy izzó, lüktető újjait, felugrik, mint egy megriadt őzike s eközben haragosan hátra legyintett a tenyerével, hogy a főhadnagy kezét megüsse, de éppen az arczot találja nagy csattanással.

– Haragszom, menjen, menjen!

– De hisz a hernyót vettem le a nyakáról – védekezik a főhadnagy elszontyolodva s arcza kipiroslik, nem annyira az ütéstől, mint a gondolattól, hogy ütés érte.

– Mi történt köztetek? – csendült meg e perczben mögöttük egy ismerős hang, a báróé, aki keresésükre jött s akit a nagy izgatottságban észre sem vettek. – Összevesztetek?

Mária makacsul elfordította fejét és lenézett a vízbe, Borly is hallgatott.

– Látom, történt valami. Nos? Tegyen jelentést, főhadnagy uram!

– Hát csak az történt, – felelte Borly – amit igértek az Inokay-házban. Betelt rajtam a végzet. Egy csók várt rám itt hosszú idők óta és egy pofon. Nos, hát megkaptam a csókot is, a pofont is, de megfordítva, ahogy képzeltem. A csókot a ház gazdájától, a pofont a ház kisasszonyától.

Inokay bosszús arczot vágott.

– Talán egy kicsit ajtóstól rohant a leánykérésnek, főhadnagy uram?

– Még el se értem odáig – szólt a főhadnagy sóhajtva.

– De hát akkor mint történt a dolog?

– Egy hernyót vettem le a kisasszony nyakáról.

– Ejnye, Mária, hát pofonokat osztogatsz, mint egy markotányosnő?

– Hiszen csak a kezét akartam – szólt Mária elpityeredve.

– És alkalmasint nem nagyon?

Mária ujból nem felelt.

– No, felelj hát. Nagyon akartad vagy nem nagyon?

– Nem nagyon – tagolta Mária fáradtan.

– Látod, pintyőke, nem szép volt tőled. Hiszen Borly csak udvarias volt és semmit nem tett és nem mondott, pedig tőlem felhatalmazása volt többre is.

– Tőled? – hebegte Mária csodálkozva és megfordult, hogy a könyein keresztül apja lelkébe mélyeszsze tekintetét.

– Hiszen ha nem szereted, arról nem tehetek, – folytatta – tégy úgy jövendő sorsodra nézve, ahogy akarsz, de ez egyenesen illetlen volt, azért hát ne durczáskodj, eredj oda, engeszteld meg Borlyt, nyujts neki kezet.

Mária lehajolt a halászó botjáért, a napernyőjéért és ha már ott hevert, felemelte a pitypangvirágot is, odament Borlyhoz és átnyujtotta neki…

– Hát itt van a pitypangja, de most azután ne okoskodjék többé.

A megdicsőülés verőfénye ragyogott a főhadnagy arczán. Lehajolt, megcsókolta a hófehér kezecskét, mely a pitypangot nyujtotta. Mária pedig szemérmetesen lehúzta a nagy szalmakalapját a lángoló arczára.

– Nos, rendbe jöttetek? – kérdé Inokay meglepetve.

– Örökre – felelte a főhadnagy boldogan.

– Hát mégis szereted? – szólt Inokay nevetve.

A leány a fejével bólintott, hallgatagon, mélán lépegetve mellette a kastély felé, halászbotjával a rögöket ütögetve.

Áthaladva a sűrűségen, a vakmerő fiatal hős (a hogy Laczit a hadseregben nevezték) egy-kétszer titkon a Mária kis kezecskéjét a magáéba merte zárni s Mária engedte is, de a hol a kert megnyílt titkon lappangható emberi szemeknek, ott csendesen kihúzta. A mint kijutottak a park gondozott részébe, a hajdani szökőkúthoz, a kavicsos úton szembe jött a bárónő, Máli tante és Balassa.

Máli néni meglátván a horgászó botot a Mária kezében, szokása szerint messziről elkezdte a zsörtölődést.

– Nos hát, pintyőke, hogy szolgált ma a szerencse? Fogtál valamit?

– Oh, igen, – kiáltá eléje Inokay hamis szemhunyorítással. – Egy főhadnagyot.