Front matter (continued 2)

– Mit rendeltél, lányocskám? – kérdé a báró.

– Semmit.

– Valami csomagod van.

– Nyisd fel, papa. Neked van peniczilusod.

A báró elmetszette a spárgát, fölfeszítette a fadobozt és ámulva kiáltott fel:

– A családi kincseink! Hát hogy lehet ez?

A beteg úrnő, ki egész fülig gyapjas nagykendőkbe volt beburkolva, gépiesen ismételte:

– A mi kincseink? Ne beszélj!

Aztán sóhajtott és köhécselt.

– Istenemre mondom, itt vannak – lihegte a báró. – Csodálatos egy eset. Mind itt vannak. Megfoghatatlan!

Elsápadt, mint akivel valami kísérteties történik s egymás után kezdte behányni a beteg asszony ölébe a násfákat, gyűrűket, fülönfüggőket, kösöntyűket.

Az a reszkető sovány kezét kinyujtotta és babrált rajtok, simogatta őket és téveteg mosoly játszott az elsárgult ajkai körül. Örült nekik, mint egy gyerek.

Mariska is csodálkozott a jeleneten. Azon csodálkozott, hogy a szülei min csodálkoznak.

– Hát hol voltak az ékszerek? – kérdé.

Férj és feleség összenéztek, a grófnő aztán behunyta a szemeit és nem felelt, magának a bárónak kellett felvilágosítást adni.

– Elküldtük az ötvösnek Pestre.

– No és az mostan visszaküldte. Hiszen ezt könnyű megérteni. Hát mit nem értesz még, papa?

– Nagy csacsi vagy, lányocskám; az ékszereket nem egy ötvöshöz küldtük, egyik részét elküldtük Bécsbe ehhez, ahhoz, tudod, igazítás kedvéért, mert más a serlegek mestere és más a gyöngyök befoglalója és elküldtük anélkül, hogy egyik a másikról tudott volna és most visszakapjuk az összes ékszereket egy helyről, egy dobozban a te nevedre czímezve, anélkül, hogy az aranyműveseknek valaha megmondtuk volna, hogy egy ilyen nevű lányunk van.

No, már erre Mariska arczán is látszott a megütődés.

– Hisz ez képtelenség!

– No, látod!

– Nincs valami kisérő levél? – kérdé a beteg grófnő – amely világosságot áraszthatna.

– Nincs – szólt a báró, megvizsgálva a dobozt. – A csomag Budán adatott fel. Ez az egész.

– Talán Borly adhatna felvilágosítást?

– Alig hiszem. Éppen az ő jelentése teszi megfoghatatlanná a dolgot. De minek is koptassuk az eszünket. Haza kerültek, mint a Polycrates gyűrűje. Ez a fő.

– Mariska, kérlek, kelj föl és hozd ki szívem az orvosságot.

Mariska távozása arra kellett, hogy a grófnő egy kellemetlen gondolatját közölje az urával.

– Félek, Gottfried, hogy az ékszereket még sem szabad a magunkénak tartani.

– Természetesen, Francziska. Arra egy perczig sem gondoltam. Mi már fölvettük az árukat, tehát nem a mieink. Elég olcsón vesztegettük el, az igaz.

– Nem gondolnám, hogy Borly ezúttal is csalt.

– Sőt bizonyosnak tartom, hogy valami miskulancziát csinált. Vagy legalább nem járt egyenes úton, mert az egyenes úton nem teremnek csodák. Az egyenes utakon kavicsok vannak és kátyuk, de ez az esemény, hiszen majd megjön a nyitja, azt engedi hinnem, hogy valami rendkívüli disznóságról van szó. Rendkívüli komplikácziók rendkívüli disznóságokból fejlődnek.

– Nem lehetséges-é, – találgatta a grófnő – hogy Borly valami ismerősünkkel közölte az ékszereladást, aki vele járt mindenütt s mikor Borly hazakerült, ő visszavásárolta az ékszereket és elküldte ajándékba Miczinek?

– No, persze, – nevetett gúnyosan Inokay – az anyáknak és a regényíróknak mindig van egy történetkéjük. Különösen az anyák esze termékeny. Egy herczeg vagy egy álruhás királyfi, aki a kisasszonyra vetett szemet. Oh, Francziska, Francziska, nincsenek ma már ilyen ismerősök…

De bármiként magyarázták is, az eset folyton talány maradt. Várták, hogy az idő belevilágít, de az idő nem mutatott ehhez semmi kedvet. Ment, ment feltartóztatás nélkül és hozta magával, amit a sors a kerekei közé vetett. Előjöttek sorba régi húszéves adósságok, ellágyult pillanatoknak, apró ballépéseknek, nemes gavallér-stikliknek végzetes következményei, csak az ékszerek visszatérése maradt kifürkészhetlen titok. A jezsuita-atya, aki gyóntatni szokta az Inokayakat s minden évben két hetet töltött a kastélyban, maga is fejet csóvált az eset hallatára s végre is csodának minősíté a dolgot, hogy a családi kincsek, melyeknek alapját a szent földön harczoló I. Inokay Gottfried vetette meg, maguktól térnek vissza a családhoz. Istennek dicsősége és Urunk Jézus Krisztus ereje nyilatkozik ebben. Utoljára a ház barátja, Balassa is, aki pedig mindenféle furfangokat képzelt eleinte, beadta a derekát és a jezsuita-atya nézetét fogadta el, azzal a záradékkal, hogy talán meg kellene még egyszer próbálni.

Falun lassan, csöndesen múlik az idő – az emberek máskép élnek, a világrázó események máskép hatnak. Azaz, hogy nincsenek is események. Idáig el nem jönnek. Ha egy kolosszus törik is össze valahol, itt nem hallatszik semmi recsegés. Még a szöcskék ugrálása is nagyobb neszt okoz a fűvek közt. A fűvek pedig megnőnek minden évben, csak egyszer-másszor vagy nagyobbra vagy kisebbre és ez itt a nagy esemény. Az összetört kolosszusból talán elvetődik nemsokára egy cserépdarab… de azt se lehet tudni, miből való. Ágyúk bömbölnek a messzeségben, mindegy, itt azért tisztán hallatszik a fülemilék hangja a bokrokból. Száguldó lovak dübörögnek a csatatereken villogó szablyájú huszárok alatt – eh, semmi, itt vígan ficzánkolnak azért a kis csikók a pázsiton. S ha ide ér is egy-egy morzsája a nagy eseményeknek, drámáknak, az csak olyan, mint mikor a finom pernye leszáll a sárga kalászra, mint fekete czérna és ringatja magát rajta, – hát ugyan ki gondolna arra, hogy az ötödik faluban egy templom égett el s abból való a kis fátyolszilánk?

Hanem ’iszen azért ide is eljut, ami ide való. Különösen, csodálatosan, de eljut. Csak az, ami ide való, nem úgy, mint a nagyvárosokba, ahová minden beér, még az is, ami sehová se való; Disznósy uram példának okáért beüzeni a kőszenet fuvarozó sulyomi emberektől, mondják meg Borly Laczinak vagy a nagyapjának, hogy mit lustálkodik otthon a gyerek, csak hadd jőjjön vissza a zöld posztókötényhez, elég herőczét ehetett már. A kőszenes emberek azt felelik Disznósy uramnak, hogy a fiú tán nincs is otthon, mert nem látták mostanában, hanem azért majd megmondják, ha otthon volna, ő neki, ha otthon nem volna, az öregnek.

Így ér be a fiú elveszésének híre a kőszenes emberektől, mint ahogy minden beér, csak nem a rendes úton. Lám az özönvíz-katasztrófa is beért a kőszénben, – most már Sulyomban is látják, hogy a kőszéndarabok valaha fák voltak és hogy kívül voltak. Nagy dolog lehetett, mikor úgy befelé fordult a világ, ez a nagy bunda, a fürtös, szőrös oldalával.

Borly uram vállat vont a hírre és beüzente Disznósy uramnak, hogy a fiú nincs itthon, nem is volt; az ördög tudja, hol van.

Egy ideig nem is keresték. Rossz pénz nem vész el. De bizony a fiú csak nem jött. Az öreg pedig nem ért rá bemenni a városba, a sok mezei munka miatt, míg végre a legközelebbi vásárkor mégis belátogatott Disznóssy uramhoz, hogy mi az hát azzal a gyerekkel.

– Elveszett, kasznár uram, – mondá a lakatos ünnepélyes mosolylyal – pedig micsoda elme volt!

– De mégis, milyen körülmények közt tünt el?

– Azt mondta pünkösd vasárnapján, haza megy Sulyomba.

– Hm, hm. Ott ugyan nem volt. És egyebet nem mondott?

– Nem szólt egy kukkot se.

– Szomorú volt?

Disznósy uram vállat vont.

– Minden lakatos szomorú. Már t. i. délelőtt – tette hozzá.

Az öreg Borly homlokára ránczok ültek ki.

– Föl nem foghatom, hová lehetett. Nem hallott semmit?

– Nem.

– Mit kellene csinálni?

Disznósy uram gondolkodott, látszott, kinlódik bent a kis agyveleje, borsónyi izzadságcsöppek gyültek a halántékára.

– Talán ki kellene doboltatni – tanácsolta aztán bizonytalanul.

– Eh, bolondság – szólt a nagyapa. – Nem mopszli az én unokám, vagy arany gyűrű, hogy meg lehessen találni. Majd előkerül, ha akarja. Bízzuk a dolgot az időre.

De már erre kitört Disznósy uramból a fölháborodás.

– No hallja, kasznár úr, maga ugyancsak rossz ember; más egy bornyúért is jobban búsulna, mint maga azért a kitűnő unokáért. Ez már istentelenség, kasznár úr.

Az öreg kasznár egy bölcs gunyoros nyugalmával mosolygott. Volt benne daemoni és visszataszító, de egyszersmind a patriarkából valami fönséges, megható erő.

– Legyen nyugodt, – felelte csendesen – az én öreg nagyapai szívem megérezné, ha a fiú bajban volna.

Disznósy uram megvetőleg fordított neki hátat.

– A te szíved? – morogta magában. – Egye meg a kutya a szívedet!

De azért mégis imponált neki a kasznár, mikor még egyszer visszafordult a boltajtóból, ezeket mondva:

– Az ifjúság tele van megmagyarázhatlan bohóságokkal. A fiú nem közönséges lélek. Tehát nem is jár közönséges utakon. Tehát nem is lehet megtalálni. Tehát hiábavalóság is keresni. Punktum. Istennek ajánlom, Disznósy uram!

Lassanként az egész környéken híre ment, hogy Borly Laczi eltűnt. Beszélték, hogy öngyilkos lett, – mert elkeseredett, hogy lakatosnak kényszerítette a nagyapja. Beszélték, szinészek közé állott. Látta is valaki játszani Szegeden. Az egyik vasasnémetet adta a «Peleskei Nótárius»-ban. Beszélték, hogy betyár lett és a herencsényi erdőkben együtt garázdálkodik a gonosz Krudy Kálmánnal. Pedig micsoda becsületes jó képe volt!

Maga a méltóságos báró is érdeklődött a dolog iránt.

– Igaz-e, – kérdé egyszer a kasznárt, – hogy az unokája elszökött a lakatostól?

– Sajnos, igaz.

– Lelketlenség volt őt arra a pályára adni.

– Én csak jót akartam, méltóságos uram. (Az öreg lehorgasztotta a fejét.)

– A fiú karakter volt. Nekem is tetszett – folytatá a báró. – Figyeltem őt. Sokszor összehasonlítottam a fiammal. Szerettem volna, ha olyan lenne a fiam.

– Oh, a fiatal báró sokkal több, finom, előkelő lélek – szólt Borly. – Más anyag, egészen más. Nem is lehet egy napon említeni.

– No igen, a Pali izé, csínos gyerek, de puhány. Ebben a Lacziban volt valami keménység. Valami különös gentlemanlike. Egy kis izé, egy kis vadság, de nem nemesség nélküli. Mindig eszembe jutott, izé – szólt a felesége felé fordulva. – Sapristi! – mi is jutott csak az eszembe? Hát igen, hogy gyerekkorában ilyen lehetett a Széchenyi Stefi. Hja, bizony egy kis vadság. Ez a karakter virágja. Ha a nap süti, kibontja a szirmait, ha árnyék éri, befogja a penész. Egy rablóbetyárból könnyen válhatott volna kedvező viszonyok közt hadvezér s Napoleon talán a Bakonyban végzi életét, ha magyar parasztgyereknek születik, – ámbár iszen így se végezte valami fringiásan. Natürlich. A fiút nevelni kellett volna, hogy a vadságot levakarják róla az izék, a professzorok, nem odaadni mesterembernek, ahol csak izék, uj durvaságok ragadnak le rá.

– Szegény az eklézsia, méltóságos uram, – panaszkodott Borly a verenda oszlopához dőlve – nem győztem kettőt taníttatni.

– Paperlapap! – nevetett fel a báró gúnyosan, ki ritkán volt olyan beszédes kedvében, mint éppen ma. – Maga engem szamárnak tart Borly? Mi?

– Oh, uram, méltóságos uram!

– Csak vallja be. Maga minden nagy urat izének, szamárnak tart, mi? Azért, hogy tükörből fésülködünk, gondolja magában: «Nektek csak hajatok van, de agyvelőtök nincs.» Pedig lássa, nekünk is van eszünk (s mereven, megvetően, fixirozta Borlyt). Azt hiszi, én nem tudom, hogy maga gazdag ember?

– Hogy én?

– Hogy pénzei vannak a losonczi takarékpénztárban, a miskolcziban, az egriben. Ön gyüjt, mint a méhecske. Ön szorgalmas, mint a méhecske. Hanem okosabb, mint a méh, mert az egy rakásra gyüjti a mézet s jön őszszel a gazdasszony és kiszedi a kaptárból. Ön azonban három-négy kaptárba rakja a dolgait és erre van is oka, mi? Én legalább méltánylom az okait, mert a méh a virágokról gyüjti a mézet s ezt nem szükséges neki eltitkolni, ön ellenben nem a virágokról gyüjti, de erről a thémáról nem akarok beszélni, mert én tükörből fésülködöm. Hiszen ért engem? Hanem azért azt a gyereket taníttatni kellett volna, nagy vétek érte, ha valami ferde dologba bonyolódott.

Az öreg kasznár fülig vörösödött, mindamellett gunyorosan, fölényesen mosolygott.

(Borszasztó szemtelen fráter – gondolta magában a báróné.)

– Majd megmutatkozik az én igaz lelkem egy napon, higyje meg, méltóságos uram. Majd lát engem még a méltóságos úr az én igazi ruhámban.

– Hiszen látnám én most is, ha nem tartanám a szemem behunyva, – felelte Inokay csípősen. – De nem akarom tovább feltartóztatni – tette hozzá fáradtan, hidegen. – Tudom, hogy sok dolga van.

Ily jelenetek gyakran előfordultak a kastélyban, kivált az utolsó időkben. A főúr idegeit megviselték a ki- és bejáró végrehajtók. Ingerlékeny lett. A szegénység nemcsak az arczon szánt barázdákat, hanem a lelken is. A simaság eltünik s még a modor is hepehupás lesz. Annyiszor figyelmeztették a kasznár üzelmeire, hogy végre is megszokta őt vagyoni megrontójának tekinteni. A saját könnyelműsége, mint ártatlan mellékszereplő, mind ritkábban jelent meg a színen, minél jobban közelgett végkifejléséhez a dráma. De mégse birt volna szakítani Borlyval. A totum fac nélkül élni se akart volna. Végre mégis csak az öreg segítette ki minden bajból. Nagy szorultságban még a kőből is ki tudott pénzt préselni. Olyannak tünt fel nem egyszer a báró előtt, mint a gondviselés, kivált mióta egyre szegényebb lett. Mikor utolsó forintját költötte, mikor az inség beköszöntött (mert az is megérkezett csakhamar) és már nem volt semmi kigondolható forrás, az öreg rendesen előtoppant valamivel:

– Nini, majd el is felejtettem, itt járt nálam egy ványoki paraszt és lefizetett ötven forintot, hogy azt mondja, még a méltóságod apjának tartozott vele. Itt van, elhoztam a pénzt.

Máskor valami száz év előtt kötött üzletből jött vissza hetvenhárom forint húsz krajczár. És ez így ment mindig a tizenkettedik órában. Mintha a gondviselés hajigálna le a bárónak éppen a kellő pillanatokban némi kenyérmorzsákat. De a bárónak úgy tetszett, (mert a báró kombináló fej volt), hogy ebben Borly uram is segít egy kicsit a gondviselésnek. S voltak perczei, amikor szinte jó szívvel gondolt a totum facra. A vén gazembernek mégis van szíve. A vén gazember mégse olyan kapzsi. Hiszen ezeket a pénzeket, amelyekről senki se tud, mind megtarthatná magának.

Ellenben az unokájával való elbánás mindig felháborította, pedig ez idő szerint ennek az eltünése volt a környék legérdekesebb beszélgetési csemegéje. Mindennap bukkantak fel uj és uj hírek, de a valóságot senki se tudta, csak talán a baronesz sejtette, aki azonban anyja felgyógyulása után visszament a zárdába és talán nem is sokat törődött a szegény fiúval.

De hát akármilyen nagy a világ, mégse vész el abban egy gombostű sem, és végre mégis csak eljutott a valóság, mely a hazug híreknél lassabban jár, a nagy messzeségből a kicsiny faluba, mivelhogy Korporal Johann Bőrös huszár levelet írt a soktornyú Majlándból a szeretőjének, Kovács Juditnak, Sulyom helységébe, Nagy Magyarországon, – amelyben megírta, hogy hála istennek egészséges, csak éppen a lábán támadt egy bütyök, akkora, mint egy huszas, amiatt van most ispotályban, ahol minden órában ezerszer gondol az ő Jutkájára és a huszasról jut eszébe, hogy véghetetlen keserves szerelmében és dologtalanságában, mert most a lovat is más puczoválja, (hiszen legalább az lenne mellette ágyánál a nagy bánatjában), az jól esnék, ha egy kis dohányra valója lenne, de az sincs, pedig a dohányzás vígasztalná. Azért hát küldj drágám két forintot, de jól bepecsételd, hogy az olaszok útközben ki ne lopják, mert olyanok. Ujság itt nincs egyéb, csak egyre beszélik, hogy háború lesz. A generálisunk magának a császárnak a testvére. Aztán még az az ujság, hogy itt van a kasznár Laczi is a regementben, aki a legfiatalabb huszár, beállott valahol Pesten önkénytesnek, bizonyosan a gonosz nagyapja adta el, és olyan szép legény, hogy valamennyi rozmaringos ablakból őt nézik a majlándi fehérnépek, de én ugyan rájok se nézek, mert ne félj rózsám, ha te nem látsz is engem, én mindég látlak. Az Isten áldjon meg erővel, egészséggel, de a két pengőrűl, meg az én epedő szivemről felejtésbe ne essél.

Mint a villám futott szét a híre Bőrös János levelének, a nótárius úr olvasta el, hát el is híresztelte.

– Ahol ni, katonának állt be a Borly-fiú. Otthagyja a foga fehérét szegényke. Mert van is a golyónak esze? Lám, mivé fejlődik egy gonosz ember cselekedete. Mert bizonyosan a fölötti elkeseredésében állt be, hogy mesterembernek adták.

Nagy szenzáczió lett ebből. A sulyomi lányok még nótát is csináltak rá. Nem emlékszem már szórul-szóra, csak azt tudom, hogy magát a Laczit szólaltatták meg, mintha ő panaszkodnék:

Hanem iszen nem így volt ez versbe rakva, ahogy én irom, hanem sokkal szebben, úgy hogy összebongtak a szavak a sorok végén, mint a csöngetyűk a lovak nyakán, én csak úgy nagyjában emlékszem és tudom, hogy gyönyörű és megható dal volt. Az öreg Borly is hallotta nem egyszer, mert csak éppen azért is fújták a szénagyűjtő leányok, hogy ő arra ment, de nem haragudott érte, legalább nem mutatta, csak egyetlen egyszer tört ki nagy haragosan:

– Ostoba libák vagytok! Van is ilyenkor Majlandban hó!

Hó ugyan nem volt Milanóban, inkább a szokottnál is nagyobb melegük az olaszoknak, – mert a háború csakugyan kiütött Olaszországban is, bár ez csak olyan mellék-epizód volt; az igazi nagy hadjáratot a porosz király indította.

Nekünk egyébiránt meglehetősen közömbös volt. Egy háború, melynek nem lehet rossz kimenetele. Mert okvetlenül megverik benne a németet. Vagy a mi saját németünket, vagy a másik németet. De mégis jobb volna, ha a mienket vernék meg.

Sulyomban mindez a legkisebb izgatottság nélkül esett meg. Balassa Antal báró hajtatott négyesén egy hétfőn éjfélkor Kékkőre a városból. Sulyomban a kastély előtt megállott, de már nem volt módja bemenni: kapu, ajtók becsukva; csak az Inokay ablakát zörgette meg, ahol világosságot látott.

Inokay, aki franczia regényeket olvasgatott, kiugrott az ágyból, fölkapta a revolvert és az ablakhoz futott.

– Ki az? Mi az? Mit akar?

– Én vagyok, Balassa. Nagy hírt hoztam.

– Mi történt?

– Megvertek minket – kiáltá be lihegve. – Vége Ausztriának. Fut a seregünk Königgrätz alól.

– Áldassék érte az úr szent neve! – felelte Inokay ájtatosan.

Szép világ volt ez. Az első föllélegzés. Mintha csak gonosz álom lett volna az eddigi élet. Új hír jött reggelre, hogy Klapka seregével az ország határain betört. Hol vette, hol nem vette a seregét, de jön vele és most már megint mindnyájunknak el kell menni. Mozogni kezdenek már a rögök is. Nagy dolog az, mikor egy egész nemzet reménykedik, vár valamit. Nem is tudja, mit. Csodákat. A falusi legény mustrát tart apja istállójában a lovak közt: melyikre illenék legjobban a nyereg? A kis parasztgyerekek ellopkodják az üres pálinkás hordókat és dobolnak rajtuk. Az arató lányok abba hagyják a Szűts Marcsa románczát és azt kezdik dalolni:

Itt a vesztett csatákról a részleteket várják, Bécsben már tudják ezeket, – ott meg azt figyelik, hogy miként dobolnak a kis gyerekek az üres hordókon a falvakban. Félelmes hangot adnak azok ilyenkor. Azt mondják azok a hangok, hogy a legélesebb kardot nem solingeni aczélból kell verni, hanem a népek szeretetéből. A Burg termeiben komoran sétál a császár és nem azon gondolkozik, hogy a hódítókkal kellene beszélnie, hanem a meghódítottakkal. Egy udvari tisztviselő kel titkon útra Kehidára az öreg «tekintetes úr»-hoz, hogy a császár szeretne vele beszélni… és így szövődik a történelem olyan szálakból, amelyekre senki se gondol.

De azért Sulyomnak is megvannak a maga kis tragédiái.

Egy-egy öreg asszony sírdogál a padkán, mely a napraforgós, muskátlis előkertben lapul meg a falnál. Ez annyit jelent, hogy valahol egy legény elesett. A kasznár úr, vagy maga a báró úr olvasta az ujságból. Sokan megsebesültek, némelyek elvesztek a futásban. Ezekért is reszketnek itthon a családtagok. Katonalevelek jönnek, azokat az egész faluban széthordják az írástudók és felolvassák a kutaknál vagy a faluháza előtt, ahol nagyobb fajta gyülekezés vagyon. Ezek sokkal szebbek, sokkal érdekesebbek, mint az ujságok. Hát bizony Tóth Pál is beleharapott a fűbe valahol Morvaországban. Sőt Bőrös Jancsit is derékon szakította egy kartács. Az se ír már többet levelet Juditjának. Hanem a kasznár Laczival meg mi történt? Azt írja Kazi István öreg szüleinek, hogy egy előörsi csetepatéban hat olaszt vágott le, olyan nagy virtus cselekedetet mutatván, hogy másnap maga Albrecht főherczeg napiparancsban dícsérte meg az egész ármádia előtt s azon melegében kinevezte hadnagynak. Bizony, hallja kegyelmetek, öreg szülém, az úr a pokolban is úr, könyvekben hízott elméjével többre megy mindenütt, mint mi szegény legények, ha megszakadnánk is a vitézségben.

A hír valónak bizonyult a lapokból is, hol «egy magyar huszár bravurja» czímen volt leírva a Borly László vitézi kalandja. A báró maga vitte át a lapot a kasznárházba a vén gazembernek.

A gazdasszony azt mondta, nincs itthon.

– Hát hol van?

– Elszaladok érte – vállalkozott a szakácsné.

– Majd magam megyek, hol van?

– Megkövetem alásan, a kutyái közt.

A pajtában volt az ebek gyógyterme, az öreg úr felgyűrt ingújjakkal, derekára kötött köténynyel dolgozott köztük, kötözgette a sebeiket, pemecselt velök olyan fontoskodással, mint egy nagy operateur; egy öreg szánnak az alja tele volt orvosságos üvegekkel, zsírtégelyekkel és mindenféle furcsa szerszámokkal.

A báró vidáman nyujtotta eléje az öreg «Pesti Napló»-t.

– Olvassa el, – szólt mohón – hogy mit művel az unokája.

– Olvastam már – felelte közömbösen.

– És ezt maga csak így mondja? Hisz ez nagy dolog! A fiú karriérje meg van állapítva. Ember lesz abból.

– Azért, mert hat embert összevagdalt? – kérdé a kasznár gunyorosan.

– Meg van maga bolondulva?

Az öreg Borly vállat vont.

– Könnyű hat emberen akár száz sebet vágni egy félóra alatt, de nehéz, méltóságos uram, csak egy sebet is begyógyítani. Itt látszik ezeken a kutyákon. Ezt a bundást már két hónapja gyógykezelem s még mindig fáj a lába. Fáj még, Bundáskám? (Lehajolt hozzá, szeretettel simogatta.) Nagyon fáj még, szegénykém?

A báró fejet csóvált s elujságolta mindjárt a bárónőnek, hogy az öreg egy csöppet se látszott örülni az unokája sikerének, mert az hat embert összevagdalt és hogy milyen gyöngédséggel gyógyítja az ebeket.

– Talán mégis van szíve – vélte Inokayné.

– Van annak ördöge, nem szíve. Pietista lett, ez az egész. Ami gyakori jelenség éppen a nagyon bűnös embereknél és a parázna multú asszonyoknál, hogy életük alkonyán elkezdik a Bibliát olvasni, a templomot bújni, a szegényeket istápolni, az erényeket prédikálni. Szóval, fölveszik az apostoli allure-öket, hogy most meg az Istent bolondítsák, miután már az emberek ellen eleget vétkeztek.

Borly Laczi tehát hadnagy lett, de még ezzel nem ért véget a szerencséje. További hírlaprészekből, részint saját leveleiből még a következőket kell róla elmondani.

A főherczeg egy nap Mantuához közel a Mincio balpartján ütött tábort s egy parasztházat foglalt el lakásul. A vidék délről nyitott volt, éjszakról ellenben hegyes, erdőborított.

Második éjjel, mikor a tábor már nyugovóra tért, a főherczegnek eszébe jutott, jóval túl éjfél táján, miután úgy se tudott aludni főfájása miatt, hogy egy kis sétát tesz a táborban, egy kis friss levegőt szí a csillagos éjben s megnézi az előörsöket.

Segédtisztjétől követve, végigment a roppant alvó táboron. Csak imitt-amott pislogtak még tábortüzek, mint macskaszemek a sötétben. Az egyik tűznél egy fához támaszkodva egy huszártisztet vett észre.

Lépteit szándékosan arra irányozta. Kiváncsi volt, hogy a tiszt mért nem alszik és mit figyel.

A tiszt is észrevette a főherczeget és szalutált.

A tűz amint reá világított az arczára, a fővezér ráismert Borly Laczira, aki néhány nap előtt lett hadnagygyá.

– Ön még nem alszik, hadnagy úr?

– Nem, fenség.

– Talán észre vett valamit? – kérdé a főherczeg.

– Igen, fenség s éppen azon gondolkoztam, hogy felköltöm ezredesemet és jelentést teszek neki.

– Ah – szólt a főherczeg meglepetve. – És mit vett észre?

– Igen gyanús dolgokat, fenség.

– Sapperlot, hadnagy, beszéljen hát.

– Attól tartok, hogy az ellenség a hátunkba jön és meglep az éjszaka álmunkban.

– Az lehetetlen! – mondá a főherczeg elgondolkozva. – Hiszen az előőrseink fel vannak állítva és még eddig semmit se jelentettek.

– Mert még ők nem vették észre az ellenséget és az későn is talál lenni.

– De hát akkor miből szopja ön ezeket?

– A madarak sokasága röpül ki az erdőségből órák óta, pedig ezek a madarak aludnának, fenség, ilyenkor, ha az erdőben csend volna. Az erdőben hadtestek nyomulnak előre felénk s ezek verik fel a szárnyasokat.

A fővezér lábai a földbe gyökereztek.

– Sapperlott, önnek igaza lehet! – kiáltotta s maga is figyelni kezdett. Csakugyan hallani lehetett az erdő felől s annak monoton zúgásától megkülönböztetni az elütő rebbenés neszét: zsr, zsr, amit csak madárszárnyak suhogása okozhat.

A fenséges fővezér rögtön kiadta a parancsot a tábor fölébresztésére s hogy harczra készen álljon.

Alig egy óra mulva visszatért éjjeli pihenő helyére, de még le sem ereszté fejét a vánkosra, mikor már az előőrsök puskalövései az ellenség közeledését jelentették. A támadásra kész sereg most már pozdorjává verte őket s Borly László ezért a megfigyeléseért megint fölvarrhatott a dolmányára egy csillagot.

– Ha így fog haladni ez a fiú, – mondogatták a táborban – hogy minden héten egyet lép előre, egy esztendő mulva Isten lehet.

Ehhez az epizódhoz a kiegészítő magyarázatot egy katona-levél adta meg, mely egy pár hónap mulva megérkezett Sulyomra a kasznár úrhoz.

«Kedves nagyapka! (így szólt a levél.) E soraimat Bécsből írom, ahol a Ringlottengasse 15. szám alatt lakom. Jó tágas udvari szobám van, tíz forint havonkint. Mindenekelőtt kezeit csókolom és bocsánatát kérem, kedves nagyapka, hogy híre-tudta nélkül otthagytam Disznósy uramat és a lakatosságot, de ez a pálya nem birt kielégíteni és a sors úgy akarta, hogy katona legyek. Ha megszomorítottam ezzel a lépésemmel, talán vétkes vagyok az Isten előtt, de másrészt csak az ő szent akarata olthatott belém oly vágyakat, melyeknek ellentállni nem tudtam s melyek a katonaéletbe vittek. Eddig, hála Istennek, nincs okom panaszkodni, a szerencse kísért uj pályámon, a golyó megkímélt s kitüntetések értek. Közkatonából főhadnagy lettem rövidesen. Amiben az Istennek én hozzám való jóságát látom és azt, hogy a nagyapa órája nekem szerencsét hozott. Mert mikor a Mincio mellett feküdtünk a táborban és egy éjjel egész tizenegyig inspekcziós voltam, órámat a nagyapa meghagyása szerint, hogy azt pont fél tízkor minden este kitegyem a zsebemből, hogy nyugodt, vízszintes helyzetben legyen s ne járjak vele, ösztönszerűleg gépiesen azon este is kitettem a mondott időben, mint ahogy általában mindazt teljesítettem és teljesítem most is az órával, amit akkor rám parancsolt nagyapka. Nem találgatom, miért mondta ezt vagy amazt, teljesítem, amit mondott. Ahogy aztán tizenegy óra után magam is le akartam hajtani a fejemet nyugalomra, egyszer csak megtapogatom magam, hát nincs az óra a zsebemben (megijedek, hiszen az az egyetlen emlékem otthonról), halaványan emlékezni vélek, hogy kitettem valahol a zsebemből, de hol? Talán valamelyik tábortűznél, ahol megfordultam. Alkalmasint letettem szórakozottan a gyepre. Nosza, indulj Laczkó, keresd meg az órádat. Keservesen esik, de meg kell keresni. Kerestem, kerestem, szinte egész hajnalhasadásig, amikor végre megtaláltam, de épp e keresés közben lettem figyelmes a közeli erdőség felhessegetett szárnyasaira, amihez járult a fővezér váratlan megjelenése, akinek erről jelentést tettem (reménylem, már olvasta nagyapa az ujságokból) s így léptem megint előre egy fokkal, amit, mert babonás vagyok, egyenesen az órának köszönök, vagyis annak, hogy a tanácsokat, melyek hozzá fűződnek, betartottam.

Csak azért nem írtam előbb, mert be akartam várni, míg a haragja kihül irántam. Ha már kihült volna, írja meg, kedves nagyapa, mert már nagyon szeretném látni. Ha ki nem hült is, szeretném látni.

Kezeit csókolja

szerető unokája

László.

U. i. Én most a Feldmarschall Kapronszki adjutánsa vagyok.

Az éjjel nagyapkáról álmodtam. Hát a kastélybeliek mit csinálnak? Pistát csókolom, ő is írjon.»

Ez a levél csak fölfrissítette azokat a legendákat, melyek a gyermek főhadnagyról szálldogáltak a mi vidékünkön. Na, ha abból nem lesz nagy ember, akkor megette a fekete herkenytyű az egész ármádiát. Ime, mit érhet egy kis megfigyelés! Ha az a fiú észre nem veszi a madarak röpülését, Olaszországban is könnyen Benedeket fog az ellenség. Mert mind Benedek az – az Isten akárhová tegye őket. Egy félmillió Benedek. Hanem ebből a fiúból, majd meglássák, valami Savoyai Eugén ugrik ki. Hiszen Napoleon se kezdte jobban.

Voltak, akik ezt se hitték. Végre is nem minden kaparás származik oroszlánkörömtől. És hát mit ért, hogy Olaszországban mi győztünk? Mit ártott volna, ha ott is elvesztjük a csatát – mikor a béke azért úgy lett megkötve, mintha elvesztettük volna? Velencze, Lombardia az olaszé lett.

A professzor úr a gimnáziumban, ahol Inokay Pál báró és a nehézkes eszű Borly Pista tanult, ragyogó arczczal jött be egy reggel az osztályba és a kék czeruzájával a mappán kijelezte, ami Olaszország figurájából visszaszármazott Olaszországnak.

– Mars ki a csizmából!1) – mondá, mintha a szegény Ausztriához intézné szózatát s aztán felénk fordult és elmagyarázta a világra szóló fordulatot, kiéreztetve a szavak háta mögül, hogy Ausztria most már meglehetősen mezítláb van. Azt is kisejtettük, hogy bár ő húzta ki a lábát a csizmából, mégis a mi lábunk (a magyaroké) szabadult meg a szorítástól.

Jókedvében lévén, az egész óra alatt a custozzai és a königgrätzi csatákról mesélgetett, el nem felejtkezve arról sem, hogy ott messze a csatatereken is a főiskola egyik kiváló növendéke, Borly Laczi tüntette ki magát a legjobban (bizony használhatta volna az eszét másra is), kiemelte a megfigyelések hasznát minden téren, ez lévén a tudományok tudománya s miután ezeket elvégezte, kiszólította az első eminenst, Inokay Pál bárót és a következő kérdést intézte hozzá:

– Mondd meg nekem ezek után Inokay, hol kel fel a nap?

Pali báró elgondolkozott a szokatlan kérdésen, minthogy növénytani óra volt, aztán így felelt meg hasonló ünnepélyes hangon:

– Sadovánál.

– Valde bene, fiacskám. Valde bene. Szeretnélek megölelni e helyes feleletért. Csak egyben hibáztál. Königgrätzet kellett volna mondanod.

– Én Sadovát olvastam az ujságban.

– Igaz, vitás a dolog; a poroszok Sadovát mondanak, az osztrákok Königgrätzet, de én az osztrák pártján vagyok ebben.

Csendes, kedvetlen morgás futott végig az osztályon.

– Mert, hogy kit hol vertek meg, – folytatá az ő professzoros humorával, – arra visszaemlékezni mindig a megvert az illetékes.

Tényleg felkelt a nap Königgrätznél. Rásütött a rögökre, a hangyák kibújtak alóluk, rásütött a koporsókra, a halottak feltámadtak, bevilágított a kulcslyukon, a nyirkos börtönök megnyíltak, öreg, fakó irások, amelyek már nem értek semmit, bástyákká váltak és felvonó hidakká; nyüzsögni, mozgolódni, élni kezdett a nemzet.

De Sulyomra persze ennek is csak bágyadt visszfénye jut el. A falu csak falu. Mit lát az ebből az ujjászületésből? A nagy halleluja-zengésből akkora lesz, amit a cserebogár szárnyverése is elnyom. Nincs itt se szózat, se fáklyafüst. Legfeljebb arról lehet egy kicsit sejteni az uj aerát, hogy a bíró uram bemeszelteti a sárga-fekete oszlopot, melyen ott áll a táblácska a maga primitiv rébuszával:

Sulyom Helység -zás tilos.

Hanem az már itt is valami, mikor egyszerre csak nemzetiszín zászlók jelennek meg a házakon, mintha a fakó, füstös zsúpfedelekből nyiltak volna ki. Vajjon megérzik-e ezt a csodát a Kossuth-bankók, amiket a nagyapó tizenhat évvel azelőtt szintén oda dugott a zsúpok közé? Ma már rájok se tudnak akadni. Pedig hátha még eljön az idejük. Csak lobogj, lobogj öreg zászló, régen nem lobogtál; játszszál vele szellő, régen nem játszottál!

Hanem iszen, ha a szellő nem játszott volna is a zászlókkal, játszottak volna ők maguk eleget az emberi szívekkel. Két név volt rájok írva: «Éljen Inokay Gottfried képviselőjelöltünk» az egyiken, Peszerényi Gábor a másikon.

Hja, ezek a zászlók! Bizonyára a legszebb hely a fehér közepük, ahová egy emberi nevet felírni lehet. Fölfelé már csak a történelembe visz az út, – de lefelé is mehetni. Innen pedig rendesen a hivatalos lapba kerül a név, az «Árverés» rovatba. Mert a fülemile-nyelveknél is, melyek egykor a Lucullus-lakomán szerepeltek, költségesebb eledel a választói nyelvek, az éljenek és a szavazatok. Már hatvanegyben is Inokayt akarta fölléptetni a sulyomi kerület, de akkor Borly lebeszélte a méltóságos urat.

– Isten ments. Mit gondol a báró úr? Hisz az nagy költséggel jár. Nem birjuk meg. A birtok nagyon meg van terhelve. Nincs pénzünk hozzá. De ha még volna is a választáshoz, nincs a Pesten való tartózkodáshoz. Ha csak egy évet töltene ott a báró úr rangjához illően a családjával, összeroppanna minden. Csőd lenne ennek a vége. Gondoljon az apró gyerekeire méltóságod.

Inokay engedett akkor az érveknek, meghökkent a következményektől és nem lépett fel.

Most megint felszólították a kerületben és most már Borly is azt javasolta, hogy föl kell lépni.

A báró csodálkozott.

– Maga nyilván meg van bolondulva, Borly. Hiszen tudja, hogy a tönk szélén állok, hogy a fiamért, a leányomért a kosztot nem tudom fizetni, hogy már a helybeli mészáros húst nem akar hitelbe adni s ennek daczára azt javasolja nekem, hogy lépjek fel. Miből, honnan vegyem a költségeket? Talán valami aranybányát fedezett fel?

– Hát ’iszen éppen azért kell föllépni, mert nem fedeztem fel és mert a tönk szélén áll méltóságod. Ezt a helyzetet még csak úgy lehet ideig-óráig fenntartani, ha most megválasztják. A hitelezők lecsitulnak, sőt még a hitel zsilipjei is megnyilnak egy időre.

– De hát aztán?

Borly a vállát vonogatta.

– Ami «aztán» van, az már Isten dolga.

– És mi lesz szegény gyermekeimből? – sóhajtott a főúr, fejét gondterhelten lehorgasztva félkönyökére.

Ritkán voltak ilyen világos pillanatai. Menekült az efajta gondolatok elől, de ha megragadták, finom lelke összetört alattok.

– A gyermekei? Az szintén az Isten dolga, – mondta Borly szinte vallásos kenetességgel. – Ő fog azokról gondoskodni, a maga módja szerint. Sőt én azt tartom, hogy már gondoskodott is.

– Hogy érti azt?

A vén gazember zavarba jött, elvörösödött, mint a czékla.

– Úgy értem… hogy is érthetném máskép? Tudniillik, – hogy szavamat ne felejtsem… Mit is mondtam, hogy is mondtam csak? Igen, úgy értem, hogy a baronesz igen szép, tehát férjhez megy.

– De kihez?

– Valami derék emberhez.

– Hozomány nélkül?

– A derék ember nem keres hozományt.

– De hol van ilyen derék ember?

– Bizony nem mindig a grófok és bárók között.

Ilyenkor rendesen sóhajtott Inokay, kinézett az ablakon, a felhőkből képződő alakzatokat bámulta hosszan, majd így szólt:

– Rosszul hajtanak a kopók!

Ez volt a rendes szavajárása. Eleinte csak a birtokra vonatkozott, mely rosz termést hoz, később pedig magára Borlyra, a kopókra semmi esetre sem, mert azokat és a fajlovakat egyenként adogatta el, már nem volt egy sem.

Az adósságok egyre fenyegetőbb jellegben kóvályogtak a feje fölött, a hurok mindig jobban összeszorult a nyaka körül, – de azért csak múltak a napok és valahogy majd csak mindig lesz. Apró örömei most is csak úgy voltak, mint azelőtt. Nagy örömei pedig egy nagy úrnak soha sincsenek.

Ilyen apró öröme volt, hogy fia első eminens. Írták a professzorok, hogy milyen derék fiú. Ha még megvolnának a dominiumok, föl se venné, – de így egy pompás napot szereztek neki. Igaz, hogy uj bánatot is, mert fájt a szíve, hogy meg kellett szüntetnie a mentort, akit eddig mellette tartott s aki egyszersmind angol nyelvre tanította.

De hát a Gondviselés is vigyáz egy Inokayra s nemsokára levelet kapott a fiútól, hogy egy angol nyelvmester annyira megszerette, minden héten ingyen ad neki két órát az angolból, tovább gyakorolhatja magát s ugyanekkor valami franczia madame is megismerkedett a kis báróval, az meg sétákat tesz vele reggelenként s az öreg Dumas nyelvén csacsog vele. Csak aztán bele ne szeressen a lurkó! Ami azonban közelről nem festett olyan veszedelmesen, mert a madame a hetvenedik tavaszban járt.

Így izmosodott szellemiekben a fiatal Inokay és ily apró szerencsék érték. Az öreg is tudott ezeknek örülni. A szegénység talaján jobban és sűrűbben tenyésznek a virágok.

De hát a fiú meg is érdemelte a sors kedveskedéseit. Pompás, szeretetreméltó ficzkó lett. Nem a régi oligarchák folytatása, hanem teljesen uj hajtás. Olyas valaki, aki egyenlő erővel akar versenyre szállni a társaival, hogy melyik a különb legény, ki vág nagyobb rendet az élet küzdelmei közt? Szinte resteli, hogy ő báró Inokay. Jobban szeretne lenni Tóth János.

Mikor húsvétkor otthon volt, eljárt a parasztokhoz, bekukkantott a mezőn a csőszhöz, annak a kunyhójába s engedelmet kért az apjától, hogy egy éjszaka ő is künn hálhasson, hogy milyen élet a csőszé, tudvágyó, igénytelen, szerény és mégis nagyratörő, mert amellett, hogy a paraszttal szóba áll, a múzsáknak is teszi a szépet. De már ez az ő legbensőbb titka. Erről csak Borly bácsi tud. Mert az utálatos vén gazembert csakis ez a gyerek szereti igazán. Csodálatos egy gusztus. Pedig azt mondják az emberek, hogy a gyerek ösztöne csalhatatlan, legjobban találja el, ki a jó barát, ki az ellenség. Ha tudná a szegény báró úrfi, hogy ez a vén ember tette tönkre a szüleit s földönfutóvá őt. Hanem annyi esze most még nincs. Egy nagy költői beszélyt kezdett komponálni a vizsgára, «Jurisics Miklós Kőszegen», csupa gördülékeny hexameterben s ha egy-két strófát kifaragott belőle, nyomban átszaladt a kasznárlakba, hogy az öregnek felolvassa, aki nagy barátja a versificatoroknak és a sánta kutyáknak (hanem a sánta hexametereket talán még se szereti). Ilyenkor bezárkóznak, a szakácsné, aki a kulcslyukon nézeget be, azt beszéli, hogy az úrfi most is, mint kis gyerek korában, oda ül az öreg ölébe s úgy olvassa fel neki egy papirosról a szavakat, melyek szépen pattognak mintha bolhákat roppantana az ember.

Perkál Zsuzsa pletykája terjed a vidéken, mert olyan itt, ami a kastélyból jön, mint ami Bécsben a Burgból kiszivárog, minden bolondság nagy esemény.

– No, hát jó is, – mondják – hogy a kis báró költő lesz, még pedig emilyen; mert már amolyan nem lehet, aminő az apja volt.

E pletykából az öreg báró is megtudja, hogy a fiú verseket ír. Még el is mosolyodik. Ártatlan foglalkozás. Úrnak se derogáló. Gróf Zrinyi is írt, Balassa Bálint is, Koháry is. Aztán a hősöket énekli, Jurisics Miklóst. Hát jól van, csak a vers is jó legyen. Ámbár majd kitudódik, elmegy a vizsgára, meghallgatja.

De biz azt soha se hallotta meg az öreg Inokay, mert a Palinak vagy elment a kedve a thémától, vagy nem bírta tovább szőni, jobb időre hagyta és a «Tavaszhoz» czímű poemát készíté a vizsgára, mely is rendes szokás szerint már a vizsga előtt egy héttel jelent meg a többi jelesnek ítélt vizsgai dolgozattal az önképzőkör lapjában, a «Korány»-ban.

Mindamellett a vizsga napján az egybegyűlt szülők előtt egy csomagot mutatott fel az igazgatótanár úr, dr. Bogdán Lukács a következő szavakkal:

– Ismeretlen kézből egy csomag érkezett azzal a kívánsággal, hogy azt közvetlen a magyar költészeti dolgozatok felolvasása után nyissam ki s az abban foglalt kérelemnek eleget tegyek. Íme felbontom a csomagot.

Fölszakítván méltóságteljes nyugalommal a pecséteket, miután a csomag kioldózott, félénken fogta meg a szélét a mutató és a nagyujjával, mely a diákok szerint lapos volt, mert az örményeké állítólag lapos a kecske-nyúzástól és azért fogta meg félénken és tartotta messze magától, hogy hátha robbanóanyag van benne, nagy súlya miatt nagyon gyanus volt. Valahogy ügyetlenül lefelé fordítá a nyílását, mire aranyok, valóságos uj veretű körmöczi aranyok kezdtek belőle ömleni s legurulni vidám csengéssel a hepe-hupás, repedezett padlóra.

Nosza lőn nagy bámulat és nagy ijedtség. Bogdán direktornak a czvikkerje is leesett az orráról. Nagy poczakja miatt képtelen volt lehajolni.

– Hamar nebulók, hamar, hamar! – kiálta. – Szedjétek fel!

A nebulók kiugráltak a padokból és hirtelen fölszedték az aranyakat. Bogdán úr egy csomóba rakta a kathedrára. Gyönyörűséges sárga csikók, egy egész ménes! Mindjárt látszott, hogy száz darab.

Most ismét föltette szemüvegét és a kezei közt maradt papirosokból kihúzta az összehajtott levél formájút.

Néma csönd támadt, míg átfutotta, mindenki az ő arczát nézte.

– Igen különös – szólt most a tanár. – E levél azt tartalmazza, hogy e száz darab aranyat egy magát megnevezni nem akaró költészetbarát báró Inokay Pál «Jurisics Miklós Kőszegen» czímű imént felolvasott költeményének jutalmazására küldi.

A kis Inokay Pali elpirult, mint egy kis leány, aki bókot hall, száz és száz szem keresi, (ott ül az első padban elől), az öreg báró is jelen van a szülők közt s felvillanyozva kiált közbe:

– Sapristi!

Tölcsért csinál a tenyeréből, a füléhez tartja s úgy hallgatja előre hajolva a többit.

– Igen különösnek mondám az esetet, – folytatá az igazgató, szokott magyarázó modorában, – de mondhattam volna rendkívülinek vagy furcsának; különösen pedig először azért (s itt fölemelte a kecskenyúzó lapos hüvelyk-ujját), mert a Maecenások már ritkák, sőt nincsenek is, másodszor azért (a mutató ujját emelte fel) mert az aranyak szintén ritkák, sőt nincsenek is, harmadszor azért (kibökte a középső ujját) mert maga az Akadémia sem ád nyulfarknyi versezetért száz aranyat, csak a hosszú színműveket szokta eképpen jutalmazni és különös főképpen azért (most már a gyűrűs ujj következett), mert «Jurisics Miklós Kőszegen» czímű vers ma itt nem olvastatott sem Inokay, sem más tanítvány által, azért tehát…

A konkluziót akarta levonni, de megzavarodva pillantá meg, hogy még egy ötödik ujj is van a tenyere legvégén, minélfogva hirtelen visszarántá az elindított mondatot és kiigazítá magát.

– Vagyis ötödször azért különös, mert rendkívül különös s ez okból felszólítlak báró Inokay, nyilatkozz fiam, mit tudsz a rejtélyes dologról?

– Semmit – felelte a kis Inokay, illedelmesen fölemelkedve a padsor élén.

– Nem komponáltál ilyen czímű verset?

– Komponáltam, de nem fejeztem be.

– Nincs meg valahol a zsebedben a fragmentum? – kérdé a professzor.

– Nincs. Elszakítottam. Hanem a fejemben megvan.

– Az nem ér semmit. Meg tudnád-e mondani ki küldte a száz aranyat?

– Fogalmam sincs róla.

– Hát mit gondolsz? Kié ezek után a pénz?

– Az enyém semmi esetre sem – felelte a diák önérzetesen.

Részint a helyeslés, részint a csodálkozás moraja hömpölygött végig a klasszison.

– Miért nem?

– Mert a jutalom egy itt felolvasott «Jurisics» versnek szól, holott egy felolvasott Jurisics vers nincs.

– Valde bene, kis fiam. Hát kié már most a pénz, ha nem a tied? No ne habozz, mondd ki bátran, hogy a gimná…

– Nem a gimnáziumé tanár úr, – felelte pillanatnyi habozás után – visszaszáll az adakozóra a rendelkezési jog.

– Helyes! – kiáltott fel a tanár nagy páthoszszal. – Roppant helyes! Nekem se higyj. A logikának higyj. A józan okosságnak. A józan okosság a tanárok fölött áll. Sőt az igazgatótanár fölött is. Leülhetsz. Megfeleltél. Ember vagy a talpadon.

Inokay Gottfried diadalmasan dagadó mellel hagyta el az ódon iskola-épületet fiával, boldogabban, mint talán annak idején Első Inokay a Szentföldet, ahol a szaraczénokon vett erőt.

– Úr vagy, – mondá ottkünn, megszorítva a fiú kezét – szépen feleltél. Hanem mondd meg nekem, ki küldhette azt a pénzt?

– Nem tudom, apa.

– Olyan valaki tehette csak, – kombinálta idősb Inokay – aki tudott a versről. Hát ki tudott róla?

– Nem tudott róla egy lélek se, az öreg Borlyt kivéve.

– No, ez ugyan nem küldte a száz aranyat. Gondolkozz csak, hátha mások is hallották?

– Nem hallhatta azt emberi fül, ha csak a kosztadó gazdám, a Neuschlosser nem, mert hangosan szoktam felolvasni éjjel, amint egy-egy sorral szaporítottam, s ő a mellettem levő szobában hált.

– Gazdag ember ez a Neuschlosser?

– Elég jómódú.

– Hátha ő küldte a pénzt?

– No, ez ugyan nem küldte – nevetett a diák.

– Miért ne küldhette volna?

– Mert egy szót se tud magyarul.

Hm. A báró hallgatagon lépkedett fia mellett, végig a nagy piaczon, mialatt gondolataiba mélyedt. Különös föltevések nyargaltak agyán keresztül, néha egy-egy vállvonogatás, vagy hangosan kiejtett szószilánk jelezte, hogy két ellenkező gondolattal tusakodik. Ki tudja? Hátha! Ej, ej! Furcsa volna. De nem nem. Ami lehetetlen, lehetetlen. Ah, haj!

– Mondtál valamit apa?

A báró összerezzent.

– Nem, semmit sem mondtam fiam, csak egy kicsit hangosan gondolkozom erről az esetről. Ilyen is csak egy Inokayval történhetik.

Ilyen beszélgetés és gondolatok közt tért be apa és fiú a «Zöld fába» ebédelni, ahol, vizsgák idején, mikoron számos nagy úr gyűlt be a vidékről a fehér czipók városába, a híres Csutorásné szokott főzni, kinek ételei egy egész országrészben úgy emlegettettek, mint csodák. Csutorásné asszonynéni kastélyból-kastélyba vándorolt, ahol névnap vagy lakodalom esett, előre prenumerálva voltak rá a familiák, a messze Gömörből még Kis-Mártonba is elvitte egyszer herczeg Esterházy s egy ezrest adott neki naponként, mikor pedig állandóan akarta volna szerződtetni, a derék asszonyság, aki egy rimaszombati hentes özvegye volt, hidegen, gőgösen utasítá el:

– Az nem lehet, instálom. Csutorásné nem főzhet familiának, Csutorásné az egész nemzeté.

Úton is volt ő kigyelme jóformán az egész évben, hanem a vizsgák idején pontosan beállított a «Zöld fába». A «Zöld fa» volt az ő kedvencz orgánuma. Innen árad szét híre, neve dicsősége az országba, szétviszik a mindenünnen összegyűlt urak.

Fölösleges mondani, hogy pompásan ebédeltek meg, különösen a lúdgége-leves, meg a csirke volt remek, melyet Csutorásné a saját methodusa szerint «prézli» nélkül mártott be egyszer-kétszer forró zsírba és azután sütötte meg, külön a «rurá»-ban.

Ebéd után nagy ferbli kerekedett az urak közt, az extrában. Természetesen Inokay is leült játszani. Sőt ő indítványozta:

– Egy kis alkotmányos költséget szeretnék nyerni tőletek.

Eleinte nyert is, panaszkodtak a Szentmiklósyak, Ragályiak, Radvánszkyak, akik játszottak:

– Nagyon szomjasak lehetnek a választóid.

– Kicsi érdemeket borral kell megtoldani – tréfálkozott Inokay.

Délután vele volt a szerencse, este azonban elfordult tőle s reggelre minden pénzét elvesztette, még a szép sárga négyesét is elnyerte egy Radvánszky. Az Isten is a tótokkal tart.

Hanem az azért mindegy volt, Inokay olyan egykedvű maradt, mintha babba menne a játék, nyugodtan felkelt az asztaltól reggel, egyet-kettőt nyujtózkodott a sok ülés után, aztán barátságosan megrázta a partnerek kezét.

– Már most aztán még arra kérlek, – szólt oda Radvánszkyhoz – hogy tartsd meg a parádés kocsisomat is, mert nincs rá szükségem.

– Hogy-hogy? Hiszen a többi lovaknál is hasznát veszed.

Inokay keserűen mosolygott.

– De nincsenek ám más lovaim. Ha csak azt a száz sárga csikót nem veszed, amit a fiam majdnem megnyert.

– No hát csak vidd el most még a lovakat. Hiszen nem ereszthetlek innen világ csúfjára fogadott kocsin. Majd ideadod őket őszszel vagy télen, ha ujakat veszel, addig ott hagyom használatra.

– Majd bolond vagyok, hogy az én drága takarmányomon hizlaljam a lovaidat – utasítá vissza az ajánlatot gavallérosan.

De abba mégis belenyugodott, hogy a fogaton most előbb hazamegy. Azután küldi el otthonról. Pompás útjok volt szép juniusi napon. Az apabáró valóságos akasztófa-humorban volt, az egész úton derülten beszélgetve a fiával, tele volt ötlettel, sziporkával, anekdotával. Amint azonban a kerületébe érkezett, a házakon lengő zászlók, melyeken az Inokay név kígyózott, mélabús hangulatba hozták. A kis Inokay szívét a lelkesedés dagasztotta ezektől, az idősb Inokayt az önvád mardosta. Pedig igen egyszerű pszihologikus tünet. Léha embereknél gyakran tapasztalni. Lefelé az örvénybe, a mélységbe bátran, elfásultan lépegetnek, sőt bizonyos nyegle virtussal, – de a mélységből fölfelé esik nehezökre egyet lépni s elszorúl a szívük, hogy immár milyen nagyot csúsztak le.

Kalapot lengettek a parasztok, a szérűkről, az Inokay-ház régi jobbágyai, meg az apró bocskoros nemesek a falvakon, a gyerekek éljeneket visítottak. A kovács-műhelyben, Daróczon egy lovat patkoltató palócz-nemes elrikkantotta magát:

– Inokay Pozsonyba, Peszerényi puttonyba!

(Pozsony alatt, régi módiasan, a diétát értette ő kigyelme, puttony alatt a megbukást).

– Szeretnek apám – mondá villogó szemekkel a kis Inokay.

Amivel aztán egészen elszomorította az öregjét, egy szót se szólt, csak a fejét horgasztotta le, néha meg elfordítá, talán azért, hogy egy előszivárgó könyet töröljön ki a szemeiből.

– Mit ér már az nekem? – felelte egy mérfölddel odább.

Talán mindig ezen gondolkozott azóta. Az elhibázott életén. A tizenhét elátkozott esztendőn, amikor a magyar a maga sírját is megásta. Ha már nincs haza, minek van ő is? Pedig benne kellett volna élnie a hitnek, hogy a haza halhatatlan. Ime itt van a haza és hívja a hatalmas Inokayak sarját, hogy lépjen előre építeni, áldozni. De kit talál? Egy tehetetlen koldust, egy tékozlót, akinek ma-holnap mindenét elliczitálják. Hát előlépjen? Nem szemtelenség-e az?

Igazán fájt neki ez a népszerűség. Hagynák őt az elzüllés útján, egyet se szisszenne, egyet se mukkanna, de így kitört belőle a keserűség.

Fia próbálta szétbeszélni, de csak rövidesen felelt.

– Mit csinál a mama?

– Megvan.

– Hát az öreg Borly?

Kedvetlenül vont vállat.

– Az ördög tudja.

– Hát a Miczi otthon van-e már?

– Igen, őt már a mult héten haza hozta mamád a zárdából.

– Megnőtt?

– Rá sem ösmersz. Igazi nagy lány.

– Hosszú ruhát visel?

– Persze.

– Szép-e benne?

– Minden Inokay kisasszony szép fiatalon.

– Talán már kérője is van?

Megint egy fájdalmas helyre ért a beszéd. A hozomány, a hozomány! sikoltozott az Inokay lelke, mely tele volt ilyen sebekkel.

– Szamár beszéd – felelte mogorván.

Két emberből volt összetéve. Egy finom lelkületű, érzékeny idealistából, akinek minden igazságtalanság fáj, amit másoknak okozott, és egy léha főúrból, akiről mindig mások gondoskodtak s aki minden akarat nélkül él egyik napról a másikra, a környezete mindent elszed tőle, mindent elfojt benne, csak a szenvedélyeit hagyja meg. Van ugyan véleménye mindenről és okos véleménye, de lusta azt megformálni, mindig annak az akaratába öltözik, akivel legutoljára beszélt. A sulyomi Virgoncz zsidó jellemezte legjobban: «A méltóságos úr mindig vagy túlkorán jön a vasúthoz, vagy lekésik, mert másoktól kérdezi meg, hány óra, ahelyett, hogy a saját zsebébe nyúljon, ahol a legpontosabb chronométer óra ketyeg.»

Hogy ím hazafelé közelgett – az éjjeli kártyaveszteség is bosszantani kezdte, egyre levertebb lett s mikor végre egy kanyarodónál előbukkant a kastély bádogtornya s mellette mint egy meglapult cserebogár a kasznár-lak barna zsindelyfedele, félénkség fogta el, hogy mit fog mondani Borlynak, mikor majd reggel útnak kell indítani a négyes fogatot az uj tulajdonosának. A fogat olyan, mint a mindennapi kenyér, minden perczben szükséges és neki azt kell mondani: elkártyáztam, nem az enyém többé. Hiszen úri tempó – ha aztán egy ménes van otthon, de hajh, mit mondjon ilyen esetben Borlynak?

Hiszen talán a báróné is megkérdezi, elhalványodik és sírni fog titkon, ahol senki sem látja, de ez mind nem olyan borzasztó, mint mikor a vén gazember rámereszti a szemeit, ahogy azt előre elképzelte, gúnyosan, mélabúsan: «Hát már most min parádézunk a kerületben?»

Keresztül-kasul, zagyván kergették egymást a keserű gondolatok, majd szétlökték a koponyáját, mely lüktetett a halántékoknál. Ejh, mit, hadd törjön, ami törni való. Hiszen minden oldalról repedezik már az exisztenczia. Az árverések az ingatlanokra is ki vannak tűzve, csak a vén gazember tudja még őket elodázni mindenfelé furfangokkal – jele, hogy még mindent el nem lopott. A négyese miatt is bizony csak azért fog haragudni, mert ha ő adhatja vala el, egy kis polgári hasznot csinálhatott volna magának. És végre is mit alterálja őt a kasznár? Hát tartozik ő neki felelősséggel? Ejnye, de bohókás gyerek vagyok – biztatta magát a báró. Fölkaczagott hangosan, vidáman. – «Félek a saját kasznáromtól.» Pali csodálkozva nézett körül.

– Min nevetsz, apa?

– Valami furcsa jutott eszembe.

Úgy volt, mint mikor az ijedt ember éjjel egyedül fütyülni kezd, el akarván magával hitetni a fütyüléssel, hogy nem fél. Tüzelte magát Borly ellen. A vén kutya az oka mindennek. Ő vitt be ezekbe a bajokba. Az ő lopásai, pusztításai. Versenyeztünk egymással. Siettem költeni, hogy neki ne maradjon. Ő pedig sietett lopni, hogy megelőzzön. De végre is én az enyémet költöttem.

Szinte vígasztalására szolgált, hogy egy nap minden össze fog roppanni, minden, minden, de legalább Borlytól is megmenekszik. Borlytól? Lehetséges-e, hogy Borly ne legyen? Nem birta elképzelni azt az állapotot magára nézve. És végre is, mit ér az efféléken tünődni? Az bizonyos, hogy még most megvan Borly és hogy holnap reggel a fogatot el kell küldeni Radvánszkynak és hogy Borly furcsa szemeket vet akkor ő rá és hogy ehhez képest a kerékbetörés is kisebb kín, talán sziszegés nélkül kiállaná, de ezekben a szemekben, babona vagy nem babona, de úgy érzi, mintha az ősök szemrehányó tekintete meredne rá és az valami szörnyű… szörnyű…

Hess! Megcsikordul sarkaiban a két kőoroszlános oszlop között az ónos kapu. Hess, gyötrő aggodalmak, szívet fojtogató gondok! A hintó begurul az udvarra, Mariska baronesz a mamájával már ott állnak a lépcsőháznál kipirult arczokkal, repeső örömmel. A vén komondor, az Ipoly, fel akar ugorni kis gazdájához a hintóba. A cselédség is előkullog, ki az istállók, ki a kertészlak mögül, az ifjú urat látni. Jaj, hogy megsoványodott szegényke!

Aztán jönnek az ölelések! Hát hogy vagy? Hogy megnőttél! Jézus Mária! Nagy melegetek volt. Éhes lehetsz, szívecském! Csupa por vagy, lelkem! Hamar adjatok egy kefét. De talán mégis ennél hamarább. Gyere, terítve van! Hamar az ételeket, kulcsárné!

És nézik, nézik, csókolják, nem tudnak a gyerekkel betelni. Hát így megy ez itt is. A nagy urak is csak emberek.

Ott benn aztán megindul az ezer meg ezer kérdezni való. Először a fontos dolgok, a bizonyítvány, hogy milyen volt a koszt, hogy ment a vizsga, azután a Pali kérdezősködik az itthoni dolgokról, nagy-e már a «Viczke» (az agár), megvan-e még a kis farkas, akit tavaly fogtak az erdőben s nem történt-e valami baja a papagálynak és hogy mi ujság a faluban?

– Bizony nincsen itten semmi ujság. Micsoda ujság is lehetne Sulyomban?

– Hát az öreg Borly hol lehet, hogy nem mutatja magát?

– Az öreg Borly? Az most beteg.

– De csak nem fekszik? – kérdezte a báró mohón.

– Ágyban fekszik, sőt orvos is jár hozzá – felelte a báróné.

– Ejnye – szólt megkönnyebbülten a báró. – Hát mi baja történt?

– Én bizony nem is tudom. A Johann tudja a részleteket, ő vele volt, mikor feldőltek.

A Johann éppen a fekete kávét hozta be egy tálczán, a báró tehát ő hozzá fordul:

– Mi baja a kasznárnak?

– Bort vittünk Lázonyba a választóknak s átmenve a Berkenyés patakon, bedőltünk a vízbe, a kasznár úr valahogy a kocsi alá került, úgy hogy megnyomta egy kicsit az oldalát.

A komornyik elbeszélte aztán, hogy a kasznár úrnak nem annyira a feldőlés ártott, mint inkább az, hogy azon módon vizesen, lucskosan megint a szekérre ült és elment a pinczébe, – holott ilyen esetben az első regula haza menni és pedig nem lépésben, hanem szaladva a kiizzadásig, hogy otthon száraz ruhát váltson az ember; ő maga (a komornyik) így is tett, de a kasznár makacs vén ember, aki mindent jobban akar tudni; pedig a pincze a maga nyirkosságával a legveszedelmesebb hely ilyenkor.

– Hát mi dolga volt a pinczében?

A komornyik megszeppent, ötölt-hatolt, kereste a szavakat.

– Te valamit takargatsz.

– Nem merem jelenteni, kérem alásan.

– Mit félsz? Nem eszlek meg.

– A hordó, amit a választóknak kellett elvinni, a feldőlésnél összetört és a bor, kezét-lábát csókolom, befolyt a patakba.

– A patak pedig kiitta – fejezte be a báró nagyúri közömbösséggel.

– A kasznár úr uj hordóért ment a pinczébe… Mindjárt mondtam neki akkor: Nagy baj lesz ebből, nemzetes uram, olyan tüdőgyuladást szed fel, majd meglássa, hogy fűbe harap tőle. És ehol van, ni.

– Tüdőgyuladást kapott?

A báróné, aki egy almát hámozott, letette a kést.

– Igen, Gottfried, az öreg rosszul van. Éppen az imént járt itt az orvos. Azt hiszem, meghal.

– Miből gondolod? Az orvos mondta?

– Nem éppen. Inkább a beteg magaviselete ébreszti bennem ezt a hitet.

– Elmehetsz – mondja a báró a komornyiknak. – Hozd el a csibukomat! (Majd a bárónéhoz fordult.) Önkívületben van?

– Nincs, észnél van; beszél, intézkedik és ír. Vagy legalább egész délelőtt írt a gyúródeszkán, amit a dunyhájára tettek.

– Nem is hal az akkor meg. Pedig nem bánnám, ha meghalna, – jegyzé meg a báró mogorván – legalább megszabadulnánk tőle.

– Gottfried, Gottfried! Hogy lehetsz olyan rossz szívű, olyan kereszténytelen!

– Tolvaj volt. Tönkretett bennünket.

– Megengedem, sőt magam is azt tartom, hogy gonosz, ártalmas ember volt, de a halál mindenért kiengesztel.

– Ne féltsd még. Sőt azt mondom, nincs is tüdőbaja. Vagy ha van, abba se hal meg. Mert ahogy én ismerem, míg az én tüdőm megvan, addig ő nem a magáéval lélekzik.

– Eredj, ki nem állhatom az ilyen rossz vicczeket.

– Hát ugyan honnan veszed, hogy meghal?

– Onnan, hogy ő maga érzi a végét.

– Miből látod ezt, ha az orvos semmit se szólt?

– Abból látom, hogy délelőtt haza sürgönyözte az unokáit.

– A főhadnagyot is?

– Azt is.

A baronesz, aki egy divatlapot nézegetett, összerezzent s egyszerre arcza elé emelte a sustorgó papirlepedőt; bizonyosan a pirulást akarta eltakarni.

– Haza hozhattuk volna szegény Pistát – szólt közbe Pál báró megdöbbentő komorsággal.

– Hát Pista nem jött veletek? – csodálkozott a báróné – azt hittem, leszállt a kasznárlaknál.

– Ő szupplikálni ment az idén.

– Mi az a szupplikálás? – kérdezte a báróné.

– A protestáns iskolákban van az, mama. A protestáns iskolák szegények, a diákjaik is szegények. A legszegényebb diákjaik a vakáczióban felosztják egymás közt az országot s kuriáról-kuriára mennek pénzt kéregetni a kabátos emberekhez az iskolájukra. Víg élet jár ezzel, sok kaland, sok jó tapasztalat és a gyüjtött pénzecskéből is egy kis perczent. A diák, mint a tücsök, összegyüjti nyáron a télire valóját.

– Szegény teremtések! – sóhajtott föl a báróné, megcsókolva fia homlokát.

– Sajnálod őket, mama?

– Sajnálom.

– De miért?

– Mint ahogy sajnálom a kis csikót, mikor a paraszt idő előtt hámba fogja. Te talán nem sajnálod?

– A csikót igen, de a diákokat nem… Sőt magam is szegény diák szeretnék lenni.

A báróné ajka veszedelmesen kezdett mozogni, görbülni mindenféle szögletre, ami nála a közeli sírást jelentette s csakhamar elő is törtek a könyek szemeiből; átfogta a fia nyakát, szívéhez szorította őt s lehajtván a deresedő fejét, a fiú szőke hajában törülte le a könyeit.

– Oh, fiam, fiam, ne kívánj ilyet, – rebegte zokogva – mert hamar beteljesedhetik.

A fiú fülébe súgta:

– Engedd meg, mamuskám, hogy meglátogassam Borly urat.

– Eredj, fiam. Jól teszed, ha elmégysz. Látom, jó szíved van.

Az öreg báró nem állhatta az asszonysírást. Kiment csibukjával a verandára, ahol belevetette magát a piros nádszékbe és nézte az úszó felhőket az égen, melyek nyugat felől gyülekeztek. Sajátságos lehangoló érzés vett rajta erőt. Valami rejtélyes, félemlítő csend honolt a természetben. Az ispánlak felől különös, hátborzongató kutyavonítás hallatszott. Az öreg Borly beteg kutyái. Talán tudják, hogy a patronusuk haldoklik. Ki nem ment az eszéből. Mégis csak furcsa lesz, ha már az öreg Borly nem lesz. Nem is hinné az ember, hogy mennyivel üresebb lesz a világ Borly nélkül. Próbált valami egyébre gondolni. Hiszen végre is nem nagy eset. Hetven éves ember odavaló. Aztán sok becsületesebb embert akasztottak már fel, akiket senki se sajnált. Ejh, egy eltaposott hangyáért is nagyobb kár. Próbált valami egyébre gondolni. De a felhőfoszlányok olyan szeszélyesen gömörögtek, alakultak, hogy vagy egy csomó koporsó úszott az ég peremén, vagy maga az öreg kasznár lovagolt egy kecskén vagy sárkányon.

– Johann! – kiáltá az udvaron őgyelgő komornyikra – gyere csak ide.

– Parancsoljon a méltóságos úr.

– Eredj le a pinczébe, van ott a balszögletben néhány palaczk tokaji esszenczia, hozz fel egyet a kabátod alatt és vidd el a kasznárnak, de ne szólj semmit a bárónénak.

– Értem.

– Mert nagyon restelném előtte.

A kasznárra csakugyan ráfért az életet adó nektár, mert már csak hajszálon lógott benne az élet. Nagyon átfázott, nagy bolondot csinált, hogy a feldölés után még mindig elvitte Lázonyba a hordó bort a választóknak. Pedig már akkor is beteg volt, mert a kocsiból kiugorván, régi begyógyult sérve fölszakadt, megujult és fájni kezdett, de ő csak tartotta magát és elvitte a bort, együtt ivott a választókkal, lelkesítő beszédeket tartott nekik, hanem estefelé hirtelen elzöldült, kitört rajta a borzongatós hideg, rögtön haza kellett szállítani.

A sulyomi doktor (mert okos asszony Perkálné, mindjárt elhívatta) tüdőgyuladást állapított meg s nosza, lett hirtelen sürgés-forgás és szaladgálás. Eredj, Zsuzska, jeget kérni a méltóságos bárónétól! Szaladj, Gyurka fiam (az ostoros gyerek volt Gyurka) pióczákat fogni a nádas tóhoz. Éjjelre egy kis könnyebbséget érzett, a láz is engedett a harminczkilenczből, reggel felé elszunnyadt egy piczinykét, de közben egyre beszélt álmában. Perkálné, aki jeges borogatásokat rakott rá, azt mondja, hogy a kis báróval beszélgetett folytonosan. Oda ne adja a száz aranyat az öregnek. Menjen rajta utazni! Aztán úgy tett, mintha lovakat hajtana, csettentett a szájával, kezével a gyeplőt látszott tartani, szóval összeálmodott prücsköt-bogarat.

Reggel nagyobbodott a láza, szemei homályosulni kezdtek. Perkálné megkérdezte gyöngéden, nem kíván-e valamit?

– De igen, sürgönyözök az unokáimnak, látni szeretném őket, hadd vigye be egy lovas ember a városba.

– Hát egyebet nem kíván-e?

– Ugyan, mit kívánnék még? – kérdezte csendesen.

– Talán papot?

– Papot nem. Hanem tudja mit, Perkálné, adja ide a pipámat még egyszer.

Az orvos pipázva találta, összecsapta csodálkozásában a kezeit, mire a beteg elmesélte, hogy egyik ősét, Borly Tamást karóba húzatta Heister a Rákóczi-időkben s az így karóba húzva is a borzasztó kínok közt pipázott. Családi nyavalya ez a Borlyaknál.

Tiszta eszénél volt szinte egész nap; papirost kért és a gyúródeszkát a dunyhára téve, megfogalmazta a sürgönyöket unokáinak, jegyzeteket csinált, mindenféle számadásokat végzett, déltájban azonban nyugtalan lett s minden szekérzörgésre fölzavarta Perkálnét:

– Talán a kis báró jön. Nézzen csak ki, Perkálné!

Türelmetlenül várta Pál bárót, panaszkodott, zsörtölődött, hogy már itt kellene lenniök, ha csak valami bajuk nem esett útközben. Váltig ezzel foglalkozott, úgyszólván velök utazott szellemileg, most körülbelül Pákonyán vannak, itt etetnek, most indultak el, Majornokon itatnak… nem lehetnek már nagyon messze.

Perkálné misékre járó ájtatos asszonyszemély lévén, titokban mégis elküldött a papért, ki tudja, mi történhetik, a nemzetes úr lelkére, úgy gondolta, bizony ráfér egy kis reperáczió, de hogy csak úgy nyisson be a plébános úr, mintha látogatni jönne, a minisztráns-gyereket a szent szerekkel hagyja egyelőre kívül.

Főtisztelendő Malinka János úr megértette a dolgot és úgy jött, amint Perkálné mondta.

– No, mi dolog az, kasznár úr? Mit látnak szemeim?

– Már engem visznek, – mondá a kasznár egyszerűen.

– Ejh, annyira talán mégse vagyunk.

– Paratus sum – felelte a beteg nyugodtan.

– No, ha paratus, annál jobb, akkor aztán tisztuljon meg a bűnöktől is. Jó vadász szárazon tartsa a puskaporát, jó keresztény tehertől mentesen tartsa a lelkét. Nem kivánja fölvenni a haldoklók szentségét?

– Nincsenek bűneim – felelte.

– Senki se tiszta ezektől – szólt a pap szigorúan.

– Én az vagyok – mondá a beteg önérzetesen.

Malinka úr meg nem állhatta, hogy hátra fordulva, oda ne szóljon Perkálnénak:

– No hallja, ez már mégis nagy szemtelenség.

Nem használt semmi rábeszélés, a Perkálné rimánkodása, nem vette fel az utolsó kenetet. «Aludni akarok», szólt, és mint egy pogány, a fal felé dőlt. Majd az a vágya támadt, hogy a Miczi bárókisasszonyt szeretné látni (hogy ugyan mire való az?) Perkálné átment a kastélyba, megvinni a méltóságos bárónénak a beteg kívánságát, ki is beleegyezett hogy a baronesz oda menjen (de a bárónak nem szabad róla tudni). Mariska tehát elindult Perkálnéval s útközben egy piros rózsát szakított a parkban s azt a kezében himbálva lépett be a beteg szobájába, hol a leeresztett zsaluk miatt félhomály volt.

A beteg felrezzent a szoknyasuhogásra és félkönyökére próbált emelkedni.

– Ki az? – kérdé gyenge hangon.

– Én vagyok itt, Borly úr.

– Ah, eljött a kisasszony. Köszönöm, hogy nem félt eljönni.

– Dehogy is féltem. Mért féltem volna? – szabadkozott Mariska. – Egy rózsát hoztam magának.

Az öreg elmosolyodott.

Mariska pedig egész bátran odalépett az ágyhoz és letette a rózsát a paplanjára.

– Milyen szép – mondá az öreg a rózsát nézegetve, majd reszketeg kezével utána nyúlt, megfogta, megszagolta, de már nehéz volt tartani, kiesett az újjai közül a mellére. – Perkálné, Perkálné!

– Itt vagyok nemzetes uram.

– Ezt velem fogja eltemetni. Így legyen a mellemen a halálom után is. Érti-e Perkálné?

Perkálné zokogni kezdett. Mire a baronesz szemei is megteltek könynyel, mert a sírás is ragadós.

– Ne sírjon, kisasszonyka, – szólt a beteg – jól esik nekem, hogy sír, de minek az? Nincs én rajtam semmi megsiratni való, tessék elhinni. Ami pedig magát illeti, Perkálné, most már menjen ki!

Perkálné engedelmeskedett.

– Jőjjön kérem közelebb, lelkem kisasszonyka, mert az a vén béka bizonyosan hallgatózik a kulcslyuknál. Valami eszembe jutott, amit elfelejtettem felírni s amit a kisasszonynak most már csak élő szóval mondhatok meg, mert már nem birja kezem az írást, de figyelje meg pontosan, jól teszi, ha otthon följegyzi magának. No, jőjjön hát, még közelebb!

– Hiszen itt vagyok már, Borly bácsi.

Az öregnek láthatólag jól esett a «bácsi» szó, lázas, zavaros szemeiben zöldes fény csillant meg, majd behúnyta azokat:

– Budán a Páva-utczában egy telkem van, – susogta az öreg – ezen a telken van egy nyitott félszer-féle, a félszer hossza tizenkét lépés, szélessége hat lépés. Éppen a közepén, ahol a hosszúság akármelyik széléről eléri a hatodik, és a szélesség a harmadik lépést, el van a földben ültetve valami. Érdekes kis fészek, majd meglássa. Ami benne van, magáé – az esküvőjére ajándék… a Borly bácsi ajándéka ezért a rózsáért… El ne felejtse, baroneszka.

– Nem, nem, – igérte mohón a bárókisasszony, csak hogy már szabaduljon. – Isten áldja meg, Borly bácsi! Ne ijeszgessen engem, úgyis tudom, nem lesz semmi baja.

S kifelé szaladva a szobából, amint nagy szélesen föllibbenté a fehér lepedőt, melyet a legyek inváziója ellen akasztanak az ajtókra a falusi kis urak, szemben találta a doktort.

– Nos, hogy van a beteg? – kérdé a nevezetes férfiú halkan.

– Azt hiszem, félrebeszél. Olyan csodálatosakat mondott, valami budai telekről, ott egy félszerről a… Nem lehet azt érteni.

– Adott neki egy kis tokajit? – kérdé az orvos a pitvarban szomotyoló Perkálnétól.

– Nem adtam, kérem alásan.

Az orvos felhúzta szemöldjeit.

– És miért nem adott neki?

– Mert nincs tokaji borunk.

– Hát mért nem szólt? – mondá a bárókisasszony. – Hoztam volna én neki.

– Az Isten is megáldja, édes drágám – hálálkodott Perkálné.

Mariska haza futott, hol a kis báró megérkezésének örömére éppen fel volt bontva egy palaczk tokaji esszenczia. Jó szerencse, nem volt az ebédlőben senki, nosza hamar keresni egy fölösleges poharat, de a pohárszék helyett nagy zavarában az ősi ezüst griffekkel kivert szekrényt nyitotta ki, történetesen benne van felejtve a kulcs s ott a csodálatosan hazakerült arany billikomokat pillantja meg. No ez éppen jó lesz, fedele van, tehát ki nem csordul belőle útközben a bor, elviheti a kötény alatt, senki se tudja meg. Legott utána nyúl a kisebbiknek, melyen a Mátyás és Beatrix arczképe van kivésve, megtölti a palaczkból, de most mit csináljon a palaczkkal, hogyan pótolja a hiányt? Ejh, hát mire való a víz? A palaczkra rá van írva: «1850. termés». Úgyis rossz esztendő, elfér még rajta ez a kis gáncs a többi mellett.

A baroneszka elvitte a bort, de a parkon keresztülszaladva, meg nem állhatta, hogy kiváncsiságból föl ne menjen a dombra, ahol egy veres fedelű gloriette állt, innen szétnézve megpillantotta a kígyózó országúton a malom fűzfái irányában a négylovas fogatot. «Jön már a Pali, jön már a Pali,» – kiáltozta gyerekesen és sietve berohant a kasznárlakba s átadta Perkálnénak a billikomot.

– Itt van ni, fogja Perkálné, a pohárért majd eljövök én magam. Jön már a Pali!

– No, hála Istennek, mert a nemzetes úr is nagyon várja.

Mariska visszaszaladt, hogy ott legyen a megérkezés első perczeiben. Mert a legnagyobb öröm is csak olyan, mint egy köcsög aludttej, hogy csak a tetején van egy kis vékony réteg tejföl.

Perkálné pedig bevitte a bort a betegnek és mindjárt most az orvos jelenlétében elkezdte kínálni.

– Nem iszik egy kis tokaji borocskát, nemzetes uram?

Az öreg tagadólag rázta a fejét s oda se nézett.

– Nem kell. Hagyjon békét, Perkálné.

– Meg kell inni – parancsolta a doktor.

– No ugyan. Csak egy piczinykét, nemzetes uram. Jaj be finom, jaj be jó. (S csettentett a nyelvével Perkálné, mint ahogy a gyerekeket szokás ilyesfélékkel rávenni.) Az a kis angyalka hozta, a baronesz. Olyan ez, mint a manna. Meggyógyul ettől a halálos beteg is. Majd meglássa, milyen erős lesz mindjárt, még talán fel is kel mindjárt. Aztán micsoda gyönyörű kancsóban van, csak a király iszik ilyenből.

De már a kancsóra fölpislantott az öreg, nézte-nézte a meredt, zavaros szemeivel, fölemelte a fejét s izgatottan kalimpált remegő karjaival s lassankint fölismervén azt, élettelenül rogyott vissza párnáira a rémület hörgő kiáltásával:

– Az aranypohár, az aranypohár!

Azontúl nem nyerte vissza öntudatát. Mikor délután eljött a kis Pál báró, már nem ösmerte fel.

– Pedig hogy várta, milyen nehezen várta a méltóságos úrfit. Tízszer is tudakozódott utána napközben. Bizonyára mondani akart valamit.

– Istenem, Istenem! – sopánkodott Pál báró, a könyes szemeit törülgetve. – Én reménylem, hogy még jobban lesz. Ugy-e, elküld értem, Perkál néni, ha magához tér?

– Oh, dehogy is nem küldök, édes szívem.

Este maga az öreg báró is beosont a kasznárházba megnézni, de őt se ösmerte már fel a vén gazember. Ott volt az orvos és a plébános is, akiket ismételve elhivatott Perkálné. Az egyiket, aki visszatartsa ezen a világon, a másikat, aki ellássa útravalóval a másvilágra. De biz az nem reagált egyikre sem. Ott úszott ő már a bizonytalan vizeken és inkább volt már a tulsó parton. A melle szörcsögött, a szemei beestek és az arcza is megváltozott.

– Félek, – mondá a doktor – hogy a gyuladás átment a tüdő balszárnyára is.

– Meg lehet-e még menteni? – kérdé a báró, aggódón lesve az orvos válaszát.

Az orvos vállat vont.

– Most már az Isten kezében van – felelte az orvos németül.

– Mit mondott? – kérdé halkan Perkálné a tisztelendő úrtól.

– Hogy nagyon rosszul áll a dolga, – fordítá le az Isten szolgája az orvos szavait, meglehetős szabadon, de híven.

– Mentse meg, kedves doktor, ha lehet, – lágyult el a báró – a legjobb két tehenemet küldöm el önnek ajándékba.

A doktor gyanusan mosolygott; ő már tudta, hogy azoknak a tejéből nem köpül vajat a doktorné. Csak a «miért» lehetett még érdekes. Hogy ő miért gondolja? Azért nem köpül-e, mert a tehenek hatóságilag le vannak foglalva és elárvereztetnek, vagy azért nem köpül, mert a vén gazembert már nem lehet megmenteni?

– Ma éjjelre várható egyébiránt a krizis – dohogta dodonai arczulattal.

Az éj be is köszönt. Csak olyan volt, mint a többi éj. Csillagok ragyogtak fenn az égen, pásztortüzek égtek az erdőszéleken, békák brekegtek a mocsarakban, vidám kurjongatások verték föl a csöndet a mezőkről, hol lovaikat legeltették csintalan parasztlegények, milliárd élőlény nyüzsgött-mozgott, czirpelt, sustorgott a park füvei közt, – talán több élő féreg és parazita van csak egy fán is, mint a hány ember a világon, – a kakasok megszólaltak éjfélkor és hajnalban, éppen úgy, mint mindennap, csak a beteg kutyák üvöltöttek, vonítottak most hangosabban a kasznár betegápoldájában s mikor kibukkant virradat után a nap, friss, édesen csiklandozó sugaraival bevilágítván mindenüvé, a kastélybeli lakók mindent abban a rendben találtak, ahogy tegnap vagy tegnapelőtt, kivévén, hogy Perkálné, aki máskor ez időtájban a kávét pörkölte vagy főzte, úgy hogy annak illata átszűrődött a park fáin és messze szállt, szállt a szűz reggeli levegőben, most a kasznárlak küszöbén sírdogált, mély keserűségét, ha valakit a keritésnél megpillantott, hangos szavakba öntve:

– Oh jaj, oh jaj, kire fogok én ezentúl mosni?

– Csak talán nem halt meg a kasznár úr? – kérdé Gyuri, a gulyásbojtár.

Ma ő kelt fel elsőnek s nem ok nélkül. A kasznár úr dohányát akarta egy kicsit megdézsmálni, mely az ablaka alatti belső kertecskében növekedett. Még ugyan zsenge dolog ilyenkor, de a krumplilevélnél mégis jobb. S íme, már ébren találja a vén áspiskígyót.

Perkálné csak a fejével intett, hogy meghalt.

– És mikor halt meg? – kérdé egykedvűen a bojtár.

– Most egy óra előtt – nyöszörögte Perkálné.

– Ejnye, a kirielejszomát – fakadt ki csodálkozva, mintha nem az volna a lényeges, hogy meghalt, hanem az, hogy egy óra előtt halt meg. – Furcsa ez a világ, – tette hozzá elgondolkozva – hogy egy ilyen nagy ember is elpusztulhat. Szinte hihetetlen. Mit szóljon aztán az ilyen magunkforma ember, ha éri is valami?

Gyurka rögtön beszaladgálta az urasági portát a szomorú esettel.

– Meghalt a kasznár, mondá a kocsisnak, aki a lovakat vakarta.

– A kasznár letette a kanalat, – ujságolta a kocsis, betekintvén a tehénistállóba is, ahol Borcsa szolgáló a teheneket fejte.

Borcsa szolgáló bevitte a hírt a belső szobákba, ahol a szakács a reggelit főzte.

– No, bezzeg a kasznár is elment már deszkát árulni Földvárra.

A komornyik a reggelivel, melyet rendszerint az ágyban költött el a báró, együtt tálalta fel az éj eseményét.

– A szegény nemzetes úr beadta a kulcsot.

S míg így ment a hír fülből-fülbe, szörnyűködést és megilletődést okozva, addig az öreg úr megmeredve feküdt halottas ágyán, nem volt rajta semmi különös, ha csak az nem, hogy az egyik szeme nyitva maradt, sehogy se lehetett lecsukni. «Még les valamire,» suttogták a béresnék, akik átöltöztették fekete ruhájába, szépen megfésülték a szürke haját, két gyertyát is gyujtottak melléje két oldalt, a piros rózsát meg (melyet a baroneszka hozott tegnap) a mellére tették, ahogy ő kívánta. A faragó béres ellenben, aki mindig haragudott az ápolás alatt levő kutyákra, kiereszté azokat kórházukból: «mars ki innét», de azok, csodák csodája, nem futottak szét, bár sok faluból valók voltak, hanem összecsődültek a kasznár udvarán az ajtaja előtt, mintha a jobbágyai volnának és attól várnák a legfőbb szót, hogy mit csináljanak. Oly csodálatos volt mindez, hogy a népeket a babonás félelem lepte meg «Ime az oktalan ebek eljöttek a temetésére.» Vagy hogy talán ő maga is köztük van és csak a gyarló emberi hüvelye maradt ott a terítőn a Perkálné és a kisebb eszűek bolondítására, míg lelke voltaképen egy kutyába költözködött. Legalább esküvel állította Hódi Mihályné, aki gyakran segédkezett az ápolásukban, hogy egy kutyával több van, mint tegnap este volt, minthogy pedig tegnap este óta nem volt az ápolda nyitva, nyilvánvaló, hogy hová czéloz. Bolondság hiszen, bolondság, de a plébános úr, mikor meghallotta a kisérteties esetet, ahelyett, hogy összeszidta volna a terjesztőjét, az égre emelte a szemeit.

– Hja, sehogy se akart meggyónni, hogy a bünös lelkét feloldhattam volna.

A babonás rémület gyorsan oda csődítette az egész falut s okos, sőt tapasztalt emberek se restellették szembe vizsgálni (persze csak nagy messziről) a kutyákat, hogy melyik hasonlít a megboldogulthoz legjobban. «Ez lesz az», fogták rá az egyikre, akinek az egyik szeme hiányzott és vetették a kereszteket, mondván: «Ez a hiányzó szem az, amit a béresnék benyomtak a halotton». A Gyuri gulyásbojtár is jobbik eszéhez nyúlt, lemondván a gondolatról, hogy a dohányt megdézsmálja, mert látja azt a nemzetes úr. S mikor úgy déltájban azzal bízta meg a báró, hogy kergesse szét az udvarról az odaszoktatott kósza ebeket, akik undorító látványt nyujtanak a sebeikkel és béna tagjaikkal, nekik rontott vitézül egy nagy husánggal, de a világért se merte volna megütni vagy csak fenyegetéssel megriasztani az egyiket, azt a bizonyosat, aki a nemzetes úr.

Kevéssel délután csengős, féderes fiakker hajtatott be a kasznárlak udvarára. Délczeg fiatal huszártiszt ugrott ki belőle. Szájtátó népek, kik künn a kerítésnél áldogáltak, szinte felszisszentek az ámulattól, kivált az asszonyfélék. Jaj de szép! Piktor se festhet annál különbet.

Perkálné felsikított a pitvarban:

– Szent Isten! A Laczika!

– Én vagyok – szólt mohón a főhadnagy. – Hogy van a nagyapa?

Perkálné egy szót se felelt, csak a sírása indult meg, mint a befagyott patak, ha léket ütnek rajta és a keze legyintésével mutatta, hogy mindennek vége.

– Meghalt?

– Ma hajnalban.

– Hol fekszik? – kérdé sötéten a főhadnagy.

Perkálné némán mutatott a balra eső szobára.

A gyermekfőhadnagy megfogta a kardját, hogy ne csörömpöljön, aztán bement és néhány perczet töltött egyedül a halottnál.

– Nem sokat változott meg – szólt végtelen szomorúsággal, mikor kijött. – Mi baja volt?

– Tüdőgyuladás – tagolta Perkálné fuldokolva.

– Nem hagyott valami írást vagy üzenetet?

– Semmit se tudok.

– Pista öcsém nincs itthon?

– Nincs, de neki is ment sürgöny.

– Ki intézkedik a temetés iránt?

– Senkije se maradt, senkije a világon – síránkozott Perkálné.

– Hát a földesúr?

– Az nem szerette.

No, azt bizony magától is gondolta Borly Laczi. Már mint gyerek sokszor hallotta, hogy az öreg úr keze magához hajlik és hogy bolond a földesúr, bolond, ha tűri. Mikor uj csizmát kaptak vagy uj kalapot, a többi gyerekek rájok kiabálták, amit a szülőktől hallottak: «Könnyű nektek, eleget lop a nagyapátok.»

– Ha a földesúr nem törődik a szegény nagyapával, akkor én veszem kezembe a tisztességes eltakarítását – szólt keserűen. – Mi történt már eddig?

– Semmi egyéb, csak hogy itt volt a hatóság és bepecsételt mindent, még az én ládámat is.

Laczi átment a paphoz, megállapította a temetés határidejét másnap délutánra, beszólt a rektorhoz, aki már javában izzadt a búcsúzó versezet megkomponálásában s fel is olvasott egy kész strófát belőle:

– Ugy-e szép? – kérdezte a rektor hevült arczczal.

– Csinos, – szólt a főhadnagy szórakozottan, belenézvén a kéziratba – de ön a bárókisasszonytól is búcsúztatja őt, amint látom, ez pedig talán nem szükséges.

– Enélkül se olcsóbb – mondá a rektor – s a théma csábító, mert a bárókisasszony egy rózsát hozott a haldoklónak, amit vele fognak az ő kívánságára eltemetni. Így beszélte el nekem Perkálné.

A gyermekfőhadnagy elpirult.

– Talán éppen azért. Lássa, a kisasszonyra kellemetlen lehet ez a leleplezés. Hátha a szülei megdorgálják ezért a tettéért, mert szegény nagyatyámat nem nagyon szerették a kastélyban.

– Hát persze sok tarka macskája volt neki. Nem bánom különben, ahogy a főhadnagy úr parancsolja.

– Nem szeretném, hogy kellemetlenség történjék. Az öreg báró furcsa ember.

– Nem sokat törődik az a dolgokkal, tessék elhinni.

– Az igaz, ott se volt ma, úgy látszik.

– Elutazott.

– Elutazott? – ütődött meg a főhadnagy. – És itt se lenne holnap a temetésre?

– No, azt már mégse teszi. Csak úgy kirándult. A kerülete székhelyén van valami értekezlet délután. Oda kocsizott el.

Mind a pap, mind a rektor nagy szívességgel és becsülettel fogadták, könnyen észrevehette, hogy a nagy távolság nagyra növelte itthon a nimbusát; a rektor pláne visszakísérte a gyászházhoz s ellátta tanácsokkal, hogy ha beszalad a városba, hol vegye meg a koporsót, hol a szemfedőt, mi jár a sírásóknak, mennyi a papnak fizetendő stóla stb.

Utczahosszat kijöttek a parasztok a kapu elé és köszöntötték, a muskátlis, napraforgós kertekben kibukkant egy-egy menyecskefej, a bokrok közül is rámosolygott, csak a hatalmas, kevély kastély meredezett rá mogorván, közömbösen, becsukott szemekkel, leeresztett zsalujú ablakokkal. Csak az nem vette őt észre. De ki tudja, nem leselkedett-e ott is egy édes szempár a fehér csipkefüggöny mögül? Hiszen az a rózsa, mely a halott mellén hervadt, ki másnak szólhatna?

Hazaérve, azt parancsolta a főhadnagy a vele jött fiakkeresnek, hogy fogjon be, beviszi a szomszéd városkába, aztán Perkálnéhoz fordult, ki megint sírni kezdett, hogy megpillantá.

– Az éléskamrát is bepecsételték? Mert ehetném valamit, Perkál néni, még ma nem ebédeltem.

– Nincs itt, lelkem, szentem, a világon semmi, kivált ilyen nagy úrnak, mint maga, ha csak egy kis rántottát nem csinálnék.

– Hát csináljon!

– De hagyja abba a sírást, Perkálné, – szólt közbe a rektor – mert a főhadnagy úr nem akarja a rántottával a könyeit is megenni. Azok különben is a megboldogultat illetik.

– Hisz csak azt tudnám, hogy megemlékezett-e rólam, hűséges kutyájáról a végrendeletben? Mert oly hirtelen történt! Oh, Istenem, ki hitte volna!

A rántotta csakhamar elkészült s Laczi a városkába hajtatott, ahol megvette a szemfedelet, megrendelte a koporsót, a keresztet és minthogy a betük csak reggelre készülhettek el, elhatározta, itt várja meg. Megszállt az «Arany bárány» vendéglőben, hová édes emlékek kapcsolták. Szobájából belátott a zárda kertjébe, hol most is ott gyomlálgatott Tumbus apó, míg a csacsi, kinek füle egykor levélszekrényül szolgált, most valami csurgató készüléket czipelt, öntözve az utakat és a gyepet.

Úgy tervezte Laczi, hogy Disznósy uramhoz is ellátogat, de a hangulata nem volt most arra való. Az ottani levegő, a fölfrissült emlékek, a haláleset és a vele kapcsolatos eszmekör úgyszólván bilincsbe verte lelkét. Tudta, hogy az öregnek nagy vagyona van, látta gyerek korában, amint pénzeket hord, küld Miskolczra, Losonczra, Váczra, különböző takarékpénztárakba, azt is sejtette, hogy a vagyon nem egészen tiszta eredetű. Bizonyára a földesúr is tudja ezt. Egy-egy elejtett szava cseng-bong a fülében s ha összeállítja, biztosan meg lehet állapítani, hogy Inokay mindent tud.

No már most kész gyűlölet, ha ez a vagyon, mely az Inokay-gyerekektől van elszipolyozva, a Borly-gyerekekre esik. Hiszen a gazdaság jó, híd a baroneszhez, de ez a gazdagság válaszfal. Az is jobb, ha ő neki (Laczinak) van valamije és Máriának nincs, mintha megfordítva, Máriának volna és neki nem. Hiszen mind jó volna, ha mástól jönne az örökség, de a nagyapó bizony még ezzel is csak megkeseríti unokáját, akivel egész életében szigorúan bánt. De hát talán jót akart, mert furcsa ember volt. Isten nyugosztalja.

Hánytorgatván elméjében a dolgokat, arra is gondolt, hogy hátha lemondana az örökségről, de ez nagy szamárság volna, aminő csak a regényekben van s azonfelül nem vezetne czélhoz; a regényekben is csak azért vezet, mert az író az egyik szamárhoz, aki lemond a vagyonról, egy füst alatt kikomponál egy másik szamarat is, akit ez a gyöngéd érzés meghat s lábaihoz omlik az előbbi szamárnak. Mindenféle bántó gondolatok szorongatták. Hátha ott se lesz a baronesz a temetésen? Hátha látni se fogja? Hátha a báró se lesz a temetésen s így nem nyílik alkalma a kastélyba menni és megköszönni a részvétét? De ha elmegy is a kastélyba, kérdés, Mariskát láthatja-e; vagy ha láthatja is, kérdés, beszélhet-e vele?

És így tologatja az egyik gondolat a másikat, mint a széttúrt zsombékból ezrével másznak ki a hangyák, hangya tetején másik hangya. Isten tudja, hogy fogadja majd a báró. Hiszen az utolsó elválásuk az volt, hogy egy pofonnal fenyegetőzött. Hátha lenézi, fumigative bánik vele és éppen a baronesz előtt? Oh, de borzasztó lenne! Neki (a baronesznek) is fájna az. Azaz, ki tudja? Hiszen hol van az megírva, hogy a baronesz még mindig szereti? Hátha nem is szerette sohasem?

A föltúrt zsombék hangyái járnak-kelnek, mászkálnak, rágódnak a szívén, csiklandozzák, égetik, ingerlik, míg szeme, kihajolván a zárda kertjére nyíló ablakon, ott kalandoz, hol a fűvek is beszédesek… Ott állt, arra ment, ott himbálózott egy fa ágára ülve… Minden, minden ő róla beszél, jönnek, czikáznak az emlékek innen is, onnan is, szívét édes bánatba mártogatják, míg végre kigyúl az égen az első csillag, utána a második, harmadik, aztán egyszerre valamennyi, ezeknek mind közük van a szerető szívekhez, azok kedvéért is jönnek fel, valamelyik a végén megszánja és okvetlenül így szól hozzá:

«Oh, Borly főhadnagy, ne légy olyan ostoba, hiszen szeret az téged, mert odavitte azt a kis piros rózsát a nagyapádnak, te miattad. Oh, te ostoba Borly főhadnagy, gazdagabb vagy te Rothschildnál, mert ő szeret s boldogabb vagy te a földnek minden lakójánál, mert ezzel a hittel mehetsz te most vacsorálni az étterembe.» Ezt mondja a csillag s ha a csillag nem mondaná, egy felhő mondaná s ha az se vállalkoznék rá, egy susogó falevél vagy egy virágnak az idetévedt illata is megsúgná.

Úgy elábrándozott, hogy szinte már tíz óra is elmult, mikor eszébe jutott, hogy vacsorálni kellene. Szerelem idején nem úr a gyomor.

Átment a rostélyos-illatoktól terhes folyosón az épület túlsó szárnyába s benyitott az ebédlőbe, mely egy nagy s egy kisebb teremből állt, a harmadik, vörös terítékes részt, hol Tumbus apó iddogált a levélhordóval s hol Garibaldi vörös inges arczképe függött a falon, nem is említve. Laczi különben az első nagy teremben foglalt helyet, hol a szokott kisvárosi alakok vacsoráltak a szétszórt kerek asztaloknál. Az egyiknél két fiskális ült s a «Galgavölgy» czímű hírlap szerkesztője, odább a megyei főorvos disputált Hlinkó árvaszéki elnökkel, egy helyütt fiatal kereskedők a kucséberrel bolondoztak. Odább egy katonatiszt ült egy hölgygyel. Katona szeme a katonát veszi legelőbb észre. Borly Laczi szalutált neki s leült egy magános asztalnál. A kardcsörömpölésre felpillantottak a vendégek, ahogy szokás kis városokban, mindenki az ujon jöttet nézte.

– Tyűh, a teremburáját, de gyönyörű gyerek!

– S milyen fiatal, hisz ennek még szopnia kellene!

– S már főhadnagy! Bizonyosan valami nagy úr. Meglehet, főherczeg.

Az egész társaság tűkön ült, de kivált a «Galgavölgy» szerkesztője. Csak a katonatiszt nem mutatott különösebb érdeklődést, annak méltóságán alul van a csodálkozás, ámbátor csak gyalogtiszt, de a hölgyet nem kötelezte ilyenfajta kevélység, váltig odanézegetett a legyezője alól.

Laczi addig is, míg a pinczér a rendelt szeletjét meghozza, a helyrajzi viszonyok tanulmányozására adta magát. Ez alól nem ment senki. Nézte, ismergette a gyalogos főhadnagyot és egyszerre csak eszébe nyilalt, nini, hiszen ez Litmaneck, aki gróf Starvitz Katival levelezett. Az asszony is ismerősnek látszott előtte. Ezt már látta valahol, de hol, nem tudta volna megmondani.

A többi arczok is csupa ismerősök voltak, csak egy kicsit durvábbak, mint ahogy emlékében éltek. Az idő eljár, hiába. A szomszéd teremből (oda nem láthatott be) czigány muzsika szólt s ha néha kinyílott az ajtó s elállt a muzsika, nagy zsongás, zaj hallatszott ki vagy pedig valamely hazafias mondat ütötte meg a füleit, nyilvánvaló, hogy egy-egy szónok dolgozik odabent.

Mikor a pinczér elhozta az ételt, önkénytelenül megkérdezte:

– Talán lakodalom van odabent?

– Nem, a követjelölt vacsorál ott a híveivel.

– Ide való jelölt?

– Nem a mi jelöltünk, de innen a megyéből. Idáig kisérték a falusi urak.

– Hát ezt a főhadnagyot nem ismeri?

– De igenis. Ez Litmaneck főhadnagy úr.

– És a hölgy?

– Az a felesége.

– Nem tudja a születési nevét?

(Kiváncsi volt Laczi, hogy csakugyan Starvitz Katit vette-e el? Ámbátor nem lehet, mert a hölgy nem olyan volt még az esteli világítás mellett sem, mint aki nem sok idő előtt került volna ki a nevelőből.)

– Nem tudom a nevét, de gazdag asszony lehet. Különben ő is azt kérdezte az imént tőlem, hogy nem tudom-e a főhadnagy úr nevét.

– Az én nevemet kérdezte?

– Igen is, kérem alássan.

Fokozottabb érdeklődéssel fordítá figyelmét a csinos asszonyra, kinek tekintete némi kaczérsággal vágott a gyermek főhadnagy felé. A főhadnagy se aludttej; tünődött rajta, honnan ösmeri. Majd úgy találgatta, hogy az arczvonásait vizsgálta, majd úgy, hogy behúnyta a szemeit és az emlékeiben keresgélte az élveteg arcz mását.

Amint aztán megint kinyitotta a szemeit, látta, hogy a belső teremből, hol a muzsika szólt, egy nagy szakállú robusztus alak csörtet ki, mint egy megvadult bölény s megáll a Litmaneckék asztala előtt, valamit mond a főhadnagynak, mire az szó nélkül fölkel s egy fülkébe vonulnak, beszélgetnek és az egyedül maradt menyecske most már egész szemtelenül incselkedik vele a hamis szemeivel, azon a nemzetközi nyelven, mely a drót nélküli sürgönyzést fölöslegessé teszi, mintha csak azt mondaná: «Tetszel nekem, a többi a te dolgod.»

Borly Laczi lesüti erre a szemeit, csak lopva néz oda. A szemlesütésről ráösmer az asszony és gúnyosan, sajátszerűen mosolyog. A gúnyos mosolyról ráösmer a gyermek főhadnagy. Ahá, ni! Hiszen ez a váczi asszony, akivel együtt utazott a postakocsin, mikor katonának ment Pestre.

Elfordítá róla a tekintetét Litmaneckre, de későn, mert Litmaneck már visszalépegetett hölgyéhez, ami éppen nem lett volna különös, de annál jobban meglepte az, hogy a nagyszakállú Herkules-alak egyenesen az ő magánosan álló asztala felé tart s odáig érvén, meghajlik s mogorva, zordon hangon mutatja be magát.

– Brivinszky.

– Borly – felelte a főhadnagy csendesen.

– Nyugalmazott császári kapitány és földbirtokos – tette hozzá az óriás.

– Igen örülök, – mormogta Borly a szokott frázist – parancsolsz valamit, kapitány úr?

– Egy kis lovagias szívességre kérlek. Engemet megsértettek.

Vérben forgó szemeivel szétnézett a teremben s nagyot fújt, ziháló melléből hörgésszerű hangok törtek ki.

– Engem! Egy Brivinszkyt! Litvánia ősi kormányzóinak ivadékát!

Ujra áttekintett a vacsorálók feje fölött, mintha csodálkoznék, hogy a mennyezet össze nem roppant, hogy a petroleum-lámpák világítanak s hogy az emberiség nyugodtan eszik és csámcsog.

– Ez vért kíván! – folytatá, miközben megcsikordultak a fogai, hogy a csikorgás szinte kihallatszott a hegedűhangok közül. – Nem maradt számomra más út, mint a legelső két kollégát felszólítani, hívják ki nevemben a dölyfös sértegetőt.

A kis főhadnagy érdeklődéssel vizsgálta az óriás kapitányt, ki inkább látszott volna széles, pirospozsgás arczával, tömpe orrával, szürke zekéjében mészárosnak, mint veterán kameradnak, csak a nadrágja szabása vallott katonatisztre. Mindent megváltoztathat a változó életmód, de a nadrágot soha. A katonát a lábszárairól lehet felismerni.

– És mikor lenne ez? – kérdé csendesen.

– Most mindjárt.

Borly meghajtotta magát.

– Szolgálatodra állok, kapitány úr.

– Köszönöm, kamerad. Akkor hát ide hivom Litmaneck főhadnagyot is.

Mire megfordult és a szemeivel intett a szöszke Litmanecknek, kit a kenderszínű haja miatt «Pleznyáknak» híttak cseh nyelven a cseh származású ezredben.

Litmaneck kinyílott a szemintésre, mint egy bicska, felkelt s jött, mire Borly is felkelt és eleibe ment, úgy hogy a fele úton találkoztak, mint valami udvariaskodó fejedelmek.

– Litmaneck.

– Borly.

Kezet fogtak s így szólt Litmaneck:

– Átjöttem az asztalodhoz, mert itt nincs asszony, akinek ez nem való.

Letelepedtek mind a hárman az asztalnál.

– Borzasztó akarok lenni, – hörögte Brivinszky – két egyenlő részre fogom a fejét hasítani. Olyan egyenlő lesz a két rész, hogy mérő serpenyőbe lehet tenni.

– Mindenekelőtt az a kérdés, – szólt Borly – hogy van-e rá elegendő ok?

– Litmanecknek elmondtam az okot.

Litmaneck a fejével intett.

– Igen, a sértés kétségtelen, bár tagadhatatlanul furcsa formában van.

– Mi és hogyan történt?

Brivinszky halántékán kidagadtak az erek s ajka idegesen remegett, szemei zöldes fényben szikráztak, amíg beszélt.

– Hogy van-e elegendő ok? – szisszent fel. – Itéld meg, kis főhadnagy. Két gentleman ül egymás mellett egy nagyobb társasággal, iszogatnak, kocczintanak. Az egyik gentleman én vagyok, a másik ő. Egyszer csak megint nyujtja én felém a poharat és az enyémhez üti barátságosan. «Igyék, kapitány úr, nem boldog a magyar»; fölemelem a poharamat és így szólok: «Ejh, mit «kapitány úr», legyünk pertu, kedves öregem». Ő erre rám néz, hátraszegi fejét kevélyen s így szól kifogástalan udvariassággal: «Igen sajnálom, kapitány úr, de nekem fogadásom van, hogy csak kétszáz emberrel leszek egyszerre pertu életemben és sajnos, most ez a létszám teljesen be van töltve. De mihelyt valaki meghal közülök és üresedés támad, el nem mulasztom rögtön értesíteni és igen szerencsésnek fogom érezni magamat, ha ilyen bizalmasabb barátjává lehetek.»

– Hallatlan szemtelenség! – hüledezett Litmaneck.

– Két egyenlő részre fogom hasítani a fejét. (Tenyerével az asztalra csapott, hogy minden tányér és pohár tánczolt rajta.) Egy lattal se lesz több az egyik fele, mint a másik, ki fogad rá? Állom.

– Csodálom, hogy nem ütötted pofon – véleményezte Litmaneck.

– Mert türtőztettem magamat, mert így gondolkoztam magamban: te oroszlán vagy, Brivinszky s az oroszlánhoz méltóság illik és flegma. Hát a flegmát erőszakoltam magamra. Pedig felforrt bennem a méreg, mert a társaság gúnyosan kaczagott, mintha csak valami jóízű élczet mondott volna az illető. Ezer ördög, kiáltám bonhomiával, tréfára fogva a dolgot, hisz akkor nincs más mód, mint egyet kipéczézni az ön pertu barátjai közül és üresedést csinálni, azaz két egyenlő részre hasítani egyiket. Azt gondoltam, elneveti magát és észre tér, de ő metsző gúnynyal nézett rám és hidegen elfordult. Erre én dühösen kirohantam és most azért fordulok hozzátok, kamerádok, hogy kérjetek nekem elégtételt ettől az embertől és majd meglássátok, mi lesz vele.

– Jó, jó, tudjuk már, két egyenlő részre hasítod, – türelmetlenkedett Litmaneck – gyerünk már.

Borly fölkelt, elővette kardját a szögletből s mialatt felkötni kezdte, így szólt:

– Hát kit is kell kihíni?

– Litmaneck ösmeri.

Litmaneck a fejével bólintott, Brivinszky pedig folytatá:

– Egy elszegényedett falusi bárót, egy bizonyos Inokay Gottfried nevűt.

A gyermek főhadnagy elsápadt erre a névre, kiejté a kardja kötőjét kezéből s a kard csörömpölve hullott alá.

– Rossz omen, – szólt Litmaneck nevetve, mialatt a kis főhadnagy lehajolt a kardért. – Úgy látszik, az anyád szokta felkötögetni otthon.

Felemelte e közben és csendesen visszatámasztotta a szögletbe.

– Nem vállalom el a megbízatást.

– Micsoda? Hogy nem vállalod? – fortyant fel Brivinszky és majd felöklelte a rettenetes szemeivel. – Nos és miért?

Reá szegezte szörnyű tekintetét, mint a rohanásra iramodó fenevad.

– Mert nekem más dolgom van.

– Miféle dolgod?

– A nagyapámat kell temetni, mi végből hajnalban haza megyek. A koporsóért jöttem be a városba.

– Úgy, de azért hajnalban haza mehetnél – sziszegte Brivinszky.

– Mindegy, nem vállalom el a dolgodat. Bocsásd meg, kapitány úr.

– De hisz az imént már elvállaltad és most azt mondod, hogy haza kell menned. Nos, mit szólsz erre, kis hadnagy?

– Semmi egyebet, csak hogy nem vállalom.

– Hisz akkor te egy himpellér tacskó vagy, akit én felfricskázok!

Borly a kardja után kapott.

– Kapitány! – mondá és minden vére arczába szökött – ön meg fog ezért lakolni. Ön elégtételt ad nekem azonnal, föltéve, hogy ön valóban kapitány, aminek kiadja magát s nem valami csavargó élősdi lengyel.

– Elég, – menydörgé Brivinszky – végezni fogunk!

– Szép, holdvilágos este van, kapitány.

– Igen, csillagok vannak az égen… Egyik lefut az éjjel.

– Csak a vén asszonyok fenyegetőznek, kapitány.

Borly ezt emeltebb hangon mondta. A társaságok ide kezdtek figyelni. Litmaneck közbeszólt:

– Ne csináljatok itt botrányt! Brivinszky, legyen eszed, vagy különben én is magadra hagylak.

– Jól van, – szólt Brivinszky tompán sziszegőn – időt és helyet.

– Itt a vendégfogadó mögött egy kis akáczos van – felelte Borly.

– Jó hely. És mikor?

– Most mindjárt.

– Jobb lesz, ha ön legalább egy órát vesz igénybe s ezalatt a szüleinek ír.

– Nincsenek szüleim.

– Mit tudom én kinek, a szeretőjének.

– A szeretőm a kardom.

– Jól van, tehát egy félóra mulva.

Borly a pinczérnek csengetett, hogy fizet, mialatt a kapitány Litmaneckkel váltott szót.

– Szaladj át, kérlek, a kaszárnyába, küldj nekem két tisztet, akik kihívják Inokayt, a párbajt reggelre tegyék, te pedig egy harmadik tiszttel gyere el az akáczosba.

– De hát a feleségemet hova tegyem? – hökkent meg Litmaneck.

– Vidd haza!

– De hátha nem akar menni.

– Parancsolj rá.

– Könnyű az ilyet mondani, Brivinszky – sóhajtott fel Litmaneck szomorúan.

Borly egyenest a fiskálisok asztalának tartott s csak úgy találomra a «Galgavölgy» szerkesztőjét szemelte ki magának.

– Egy szóra kérem, uram.

– Parancsoljon.

– Én Borly főhadnagy vagyok; egy kis affairem támadt, melynek azonnal vége lesz, úgy hogy egy óra mulva csendesen lefeküdhetünk (most tizenegy óra van), legyen ön segédem.

«Galgavölgy» rettenetes ura, ki nem hajlik meg a hatalmasok előtt s rettentő ostora a hadseregnek, alázatosan meghajolt.

– Nagyon szívesen, főhadnagy úr.

Ünnepélyes, méltóságteljes arczot vágott és a sétabotját kereste. A fizetőpinczér lihegve szalad oda, de Galgavölgy csak a kezével intett fönségesen:

– Most nem érek rá. Irja fel!

– Bocsássa meg, ha alkalmatlanságot szereztem, – szólt Borly – de bizalmam volt önhöz.

– Ön valóban éles szemű férfiú, főhadnagy úr, nem csoda, hogy erről az oldalról olvastam és írtam önről a legközelebbi hadjáratok idejéből egy kedves és vitéz dolgot, de ön most se tévedt, megtalálta a czélra alkalmas gentlemant. E városkában rég ideje az én vállamon nyugosznak az úgynevezett lovagiassági ügyek. Mielőtt ide jöttem volna, a becsületről alig voltak az itteni embereknek fogalmaik. Ah, mi volt itt azelőtt!

– Nagyon lekötelezne ön, ha még valakit megnyerhetne ügyünknek a jelenlévő urak közül.

– Nagyon helyesen. Barátom, Gyengő István ügyvéd éppen jó lesz. Gyere csak ide, Pista!

Pártfogói hangon szólította oda s olyan modorban tudatta vele a segédkezési szerepet, mintha egy dominiumba ültetné be. Hamar rendben voltak és elindulhattak az akáczos felé. Az apáczaasszonyok órája a zárda tornyán éppen tizenegyet ütött. Csendes, hűs szél fujdogált, szénaillatot hozva a frissen kaszált rétek felől. Különben csendes volt minden s egy emberi lélek sem járt a közelben.

– Még egy kicsit sétálhatunk is, míg az ellenfél megjön.

– Ki lesz az ellenfél?

– Brivinszky kapitány. Ösmerik az urak?

– Oh, hogyne. Mint a rossz pénzt. Gazdag birtokos itt a közelben. Arról nevezetes, hogy egyszer a három feleségével whistezett együtt.

– Úgy látszik, szeret házasodni – jegyezte meg a gyermek főhadnagy.

– Különben nem rossz ember, – folytatta a szerkesztő – csak azt veszik neki rossz néven, hogy a mostani felesége vagyonából él.

– Még csunyább volna, – mosolygott a főhadnagy – ha az előbbi felesége vagyonából élne a mostanival.

– Nem vennék azt rossz néven, – szólt közbe Gyengő ügyvéd – inkább azt kifogásolják, hogy a felesége nem szép módon szerezte pénzét, melyen a birtokot vette.

– És mivel szerezte?

– Virágokat árult Törökországban.

– No, azt nem lehet éppen rút foglalkozásnak tartani.

– Eleven virágokat, főhadnagy úr.

Telt az idő, kétszer is körüljárták a kis akáczost, melyet a balga gőg «városi parknak» keresztelt, találtak is egy tisztást, ahol pompásan lehet verekedni, de csak nem jött az ellenfél, az óra a felet ütötte és még se jött.

– Pedig nekem korán reggel mennem kell – türelmetlenkedett a főhadnagy.

– Tudom, – szólt az ügyvéd – ön temetésre siet, de az csak délután lesz.

– Úgy, de nekem ott funkczióm van.

– Nekem is – felelte az ügyvéd.

– Hogy-hogy?

– A megboldogult öreg úr én reám bízta a végrendeletét.

– Régen?

– Vagy három év előtt hozta hozzám lepecsételve, holnap fogjuk felbontani.

– Tehát nem tudja, mi van benne?

– Nem közölte velem.

E pillanatban léptek hallatszottak a vendéglő felől és beszélgetés nesze.

– Hop, hop! – jelezte «Galgavölgy» szerkesztője az irányt, amelyben vannak, miközben érdekes történetekkel mulattatta a helyi hirlap kalandos multjából. Hogyan keletkezett első párbaja? Egy élite-bálon vett részt, ahonnan elküldte a hölgyek névsorát a segédjének, hogy késő este még a nyomdába adhassa. Sietve vetette papirosra a tudósítást, milyen volt a dekoráczió, a buffet, a zene, a hangulat s kik voltak a legszebbek, Szabó Ilonka, Brányi Vilma és Sipeky Mária, – tehetsz vele, amit akarsz. Ez a «tehetsz vele, amit akarsz» a segédjének szólt, hogy fésülje meg, cziczomázza fel a szokásos frázisokkal a tudósítást, kurtítsa, tódítsa, ahogy tetszik, de a marha leadta a hevenyészve írt sorokat a magok nyerseségében és most már egyenesen Sipeky kisasszonyra vonatkozott, hogy tehetsz vele, amit akarsz, amit zokon vettek az udvarlói és kihívták. Az egyik Seladonnak aztán belelőtt a lábába, az még most is sántít, de még most se vette el.

Megzörrentek a galyak és előbukkantak az alakok: Litmaneck, Brivinszky, egy új tiszt, egy katonadoktor és tiszti szolga, aki műszereket és kardokat hozott.

Némán üdvözölték egymást, mire a segédek félre vonultak tanácskozni s aztán közölték a föltételeket, hogy tekintve a sértés csekélységet, a párbaj első vérre megy.

Litmaneck felállította a feleket, aztán így szólt:

– Béküljenek ki, uraim, hiszen sértés voltaképen nem is történt.

Brivinszky a fejét rázta.

– En garde! – kiáltá most Litmaneck.

Egy vaczkából fölvert nyúl egyenesen nekik iramodott és a Brivinszky lába között futott el.

– No nézd, még ez is mit mer. Szemtelen egy állat!

– Rossz omen – dünnyögte Gyengő.

– Rajta! – vezényelt Litmaneck.

A két hajlékony penge összecsapott, mintha két sziszegő kígyó nyelve érne össze. Az óriás Brivinszky hevesen rohanta meg a kis főhadnagyot, olyan csapásokat mérve rá, hogy iszonyat, de Borly ügyes és nyugodt, nem támad, kiméli erejét és kiparírozza a vágásokat. Mintha egymás gondolatát tudná a két kard s nem is az első vér a férfitesteken volna a fő czél, hanem az első hét-nyolcz szikra, melyet egymásból csal ki a két összeütköző aczél. Szikra már kihasadt kilencz is, a két kard szisszen, csattan, lesiklik egyik a másikról s «Halt»-ot kiált Litmaneck, keresi az első vért a holdvilágnál, de még mindig nincsen. Csóválja a fejét Litmaneck. Ez egyszer kemény gyerekre akadt Brivinszky.