GÁNYÓ JULCSA.

I.

Forró nyári estén Csepcsányi Bálint hazafelé indult a munkából. Szombat este volt, holnap pihen, vasárnap munkaszünet, így parancsolja ezt a magas kormány. Házuk túl volt a szabad-szent-tornyai határon, a Gyopáros partján. Épp a homokhát felé eső nagy utczán ment végig, midőn egy kis házból hangos énekszó hallatszott ki az utczára.

– Ki lehet? – gondolta a legény s oda ment a kerítéshez hallgatni. Leány dalolt, de mély hangja szinte férfiasan csengett. Hallgatta… csak hallgatta. A nóta hangzott, szétáradt a nyugvó mindenségben. A forró, poros este csöndjét betöltötte… s a jó Isten tudja, hogy történt, de Bálint szívében is megmozdult valami a hallatára. Odakönyökölt a kis ház falára s úgy hallgatta. Két sűrű szemöldöke összenőve, két szürke szeme elmélázva pihen. – Néha meg-megsimítja hosszú, seprüs bajuszát. Tetszik neki a dal. Pedig a szavát alig érti.

Betaszítja az udvar kis ajtaját, most már odahajol az ablakra s benéz. Odabenn a lány tánczol. Egy mécsestől van megvilágítva a termete, de azért Bálint kilátja, hogy hajlik erre, hajlik arra. És jól áll neki a táncz. Ki lehet? Arczát sem veszi ki. Ebben a házban meg, úgy tudja, hogy Madarászné lakik emberemlékezet óta, annak meg semmi néven nevezendő magzatja sincsen.

Odakönyökölt a kis ház falára.

Eh, megtudja.

– Hé, húgom, adhatsz egy pohár friss vizet? – kiáltja be a lánynak. Aztán befelé fordul a pitvarajtó felé. De csak a küszöbig juthat, mert az ajtót hosszában becsapta az orra előtt a lány.

– Ide ugyan nem jön senki fia, de az Istennek se, – kiáltja ugyanaz az érczes hang s a lány nekifekszik a zárt ajtónak.

– No ne izélj hát, csak egy pohár vizet…

– Menj oda, a honnan jöttél, – volt reá a felelet s az ajtó elé tolta a reteszt.

De Bálintnak most már elfutotta a vér a szemeit. Ez a két szürke szem szembe néz azzal, a ki fenyegeti, legyen az férfi vagy asszony. Most már bemegy, ha addig él is.

– Ereszsz be, mert kiemelem az ajtót a sarkából…

Semmi felelet, némaság.

A legény nem rest, a mit mondott, meg is teszi. Egyet emel a vállával az ajtón s az kiesik a sarkából.

Előtte a lány, megvilágítva a függő lámpától – tetőtől-talpig. Csak egy rokkolya a termetén, fehér ingváll a derekán. Épp olyan sűrű a szemöldöke mint a legénynek, szürkéskék szemei villognak, széles állkapczája összeszorítva, felvetett ajkai lihegnek a visszatartott dühtől, karjait kifeszíti – támadásra készül vagy csak védelemre? De elszánt a lány.

Egy pillanatig némán szembenéztek. És le volt győzve a legény, le a lány…

– Adj egy pohár vizet, ihatnám, – mondja Bálint csöndesen.

– Itt a víz. – Azután, mikor átnyujtja a poharat Bálintnak, szeliden hozzáteszi: – egyedül vagyok. Néném, Madarászné, halottas-házba ment… De – és szemei ismét felvillantak – nem félek azért.

– Ne is félj semmitől. Nem vagyok én rossz ember, csak szomjas voltam, – tette hozzá lassan. – Messziről jöttem, poros volt az út.

– Poros nagyon. Aztán hazafelé indult? – kérdé a lány, mostan már épp oly csendesen, halkan, mint Bálint.

– Hazafelé a homokhátra. Odavaló vagyok. A Csepcsányiék tanyáját tudod merre van?

– Tudom. Szembe a Lőveyék portájával.

– Ott. Én az öreg Csepcsányi fia vagyok, Bálint…

– Hisz akkor, – s a leány szemei mintha felvillantak volna, – nálunk részes kigyelmed.

– Hát te ki vagy?

– Manga Julcsa, a gányó Manga András lánya. Hallottad tán a hírem…

– Még az apádat is ismerem. Úrnapja óta, hogy a nagy majorba vagyok részes. A nótát is tudom, a mit fújnak rólad.

– El ne mond, mert megbánod. – És a lány szemei megint felvillantak.

– Nem én. Meg nem is tudnám. Aztán, hogy jutottál ide, Kopogba?

– Segíteni jöttem Madarásznénak. Beteges volt a nyáron a keresztanyám. A jövő hét elején azért csak haza megyek, mert apámnak is szüksége lesz rám, anyám rég meghalt.

– Jövő hétfőn én is nálatok virradok. Vasárnap este kimegyek. Az Isten áldjon meg.

– Békességes nyugodalmat addig is… Világítsak?

– Tudom most már a járást… És a legény elhaladt.

Hogy a Hajduvölgy partjáról leért, azt a nótát kezdte fütyülni, a mit elébb a lány dalolt.

II.

Így találtak egymásra még a nyár elején. Most már nótát is fújnak róluk a gányók. Híres legény, híres lányra akadt. Beszéltek róluk annyit, mint akár a Zana Zsuzsiról, megtérése előtt.

Marga Julcsa apja dohánykertész volt a laposi uraságnál. Ott szolgált vagy huszonöt esztendeje. Az öreg gányó és két gyereke egy nagy szobában lakott, együtt a Györgyiekkel, meg az Annusékkal. Öt öl hosszú volt a szoba és huszonketten laktak benne. A szoba nagy volt, piszkos és czifra. A falról, az Annusék oldalán, czifra szűz Mária aranyrámás képe tekingetett alá. A sarokban poros, hosszú viaszgyertyák, a melyeket Radnáról hoztak magukkal az utolsó bucsú alkalmával. Itt lógtak egy fogason az Annus Terka czifra viganói is, vagy heten.

A másik sarok, a Volenszki Jóska sarka volt. Ebben szerelmes pár lakott. A leghetykébb gányó fészke volt. Picziny, fekete-szemü feleségével, Czombos Verával a harmadik eléggé üres sarkot foglalta el. Ezeknél csecs-szopó is gőgicsélt. A harmadik sarokban Györgyiék tanyáztak. Györgyi óhitü feleségével, kit Pankotáról hozott s a ki magával hozta a görög rituálizmus minden csudabogarát. Egy hosszú keresztet, a melyet a pópa szentelt meg, egy nagy fonatost, tán ezt is megszentelte valami papjuk. Meg aranyalapú orosz szent képeket, a jó Isten tudja honnan.

A háznak ebben a részében ordított a Mihály hat gyermeke, meg itt lakott Györgyi Jóska is, a nóta Györgyi Jóskája, kit megcsalt a kedvese, Rétes Mari s a ki ezért széles kedvvel, nagy megvetéssel, hátat fordított az összes gányó- s gazdalányoknak.

A háznak negyedik sarkában, mert hisz minden háznak négy sarka volna, lakozott özvegy Manga András leányával, Julcsával, meg nyomorék fiával, Lajkóval.

Épp vacsoránál ültek mind. Mindegyik a maga rekeszében, de azért átal-átal szólva a másik sarokba. Julcsán ócska, piros viganó, foltos, piros derék. De hajában piros muskátli, az urasági kertésztől kapta egy rongyos mosolyáért.

– Kelmed még mindig arra a lányra gondol, – mondta Julcsa, nem törődve, hogy a többiek is hallják.

– Arra hát, – felelt Jóska, lehuzva orrára a kalapot. – Annyit ér csak, hogy gondoljon rá az ember. Ha többet érne, meg is kérném.

– Miért ne kérné? – Azért, hogy a pajta alján mással találták? Akkor is magára gondolt, ha azt csókolta. – Ismerem én a Mari veséjét, a máját…

– Akkor mire volt ez jó neki.

– Arra, hogy kigyelmedet megigézze. Ilyen az asszonynép, nem egyenes az útja, – mondta Julcsa s keserűen nevetve oldotta le a kendőt fejéről, – többet ér azért az a Mari három gazdalánynál, kik vásárhelyi czafatos ruhában járnak s akkora selyemkendőt kötnek a derekukra, hogy mozdulni sem tudnak tőle. Azért olyan a tánczuk is, mintha medvét tánczoltatnának, nem tudnak a rokolyájuktól…

– De leszólod őket, pedig gazda fia a szeretőd. Vetette oda neki Jóska nevetve.

– Az, elnézem neki még azt is, hogy gazdaember az apja.

– De rátartós lettél Julcsa, – szólott oda az apja, a legöregebb majorosi gányó, kinek kékes inge, gatyája tisztára megbarnult a dohánylétől. – Azért nem vesz az téged el soha, ne higyj neki.

– Nem ám, – bólintott fejével Györgyi Jóska s utána mondta a Volenszki is, meg a felesége: – nem az.

– Nem-e? – pattant fel a leány kihuzott derékkal. – Kinek néztek engem? Hát én velem csak úgy lehet cziczázni, mint valami csárdai lánynyal. A hány selyemkendőt adtam neki, annyiszor verje meg az Isten…

– Ki ne mondd leányom. Az Isten szavát ne vegyed hiába, – szólalt meg a kemencze oldalán egy öreg, összetöpörödött asszony – a Györgyi-fiuk öreg anyja, ki vénségére beépült a nazarénusok közé.

Julcsa leült ismét s kibontva az asztalra terített kendőt, végig simította kétszer.

– Elvesz, tudom, igérte, – mondta nyugodtan.

E perczben felnyílott az ajtó s Tóth András, egy orosházi csendőr lépett be rajta.

– Szerencsés jó estét, hasznos beszélgetést, – mondta szinte félénk hangon.

Mind köszönt neki, csak Julcsa nem, ki föl se nézett rá.

– Jó estét Julcsa, – szólott most oda a magas, csontos fiú a lánynak. Még félénkebben, mint az előtt.

– Adjon Isten kelmednek is, – feleli a lány hetykén.

– Nem jöttél a bánomi bálba. Pedig vártunk.

– Ki várt?

– Hát… én is.

– Aztán kelmeden kivül még ki?

– Én nem vagyok elég?

– Nekem nem. Másnak lehet.

Györgyiné, hogy tompítsa a szóbeszéd élét, egy pohár borral kinálta meg a csendőrt. Az leült a Györgyiék sarkába s most már oda se mert a lányra nézni többet. Julcsa meg nem törődve, hogy a csendőr, meg amazok is ott vannak, lassan leoldotta rokolyáját, pruszlikját. Mind felaggatta egy fogasra. Egy szílkébe vizet öntött s megmosta arczát, fogait és sötét vászonszoknyát, felöltőt vett magára.

Mintha csak a csendőr ott se lett volna, pedig az majd felfalta a szemével.

– Kinek öltöztél fel ilyen későn, Julcsa? – kérdé Györgyi Jóska gúnyosan.

– A szeretőmnek, nyolczra végzi a dolgát. Azzal volna pár szavam.

– És ki az? – kérdi a csendőr, de már most hangja fenyegető.

– Tudja kelmed úgy mint én. De hajaszála se görbüljön, mert akkor még azt sem engedem meg, hogy egy perczre rajtam felejtse a szemét, – pattant fel a leány s aztán Tóth Andrásra rá se nézve, kiment az ajtón.

III.

Úgy esti nyolcz óra felé járt az idő. A nap lement már, de azért még elég világosan lehetett látni. A lány gyors léptekkel ment végig a nagy akáczsoron, a mely az országútra vezetett s ott a hajduvölgyi nádas szélén megállott.

Csendes volt minden. A napkeletnek elterülő falu fehér házai élesen rajzolódnak ki a szürkéskék ég alapjára. A kopogi-utcza felett sürü szürke por lebegett. Amarrébb, az Eötvösék határán levő akáczsor fái lilaszinü árnyat vetettek a szürkés láthatár vonalára. Egyik-másik házban már felgyuladt a mécses. Messziről egy cséplőgép egyhangu dudolása hallatszott, meg a nádasból felrebbenő vizimadarak sivítása.

A lány figyelt. Még nincs itt, hol lehet? Pedig jól hallotta, mikor átöltözött, hogy az uradalmi gép zakatolása elnémult, így hát már vége a munkának. Oda könyökölt egy ákácz törzséhez s csak nézett maga elé. Itt is, ott is egy gazda tanyája. Ime egy ilyen háza, ilyen istállója s háztája van neki is. Bánná is ő, bárcsak semmije se lenne, hogy így semmi akadály se lenne a boldogságukban. De hát azok a házak tiszták s egyszerüek. Az ő életük, meg ruhájuk, a házuk is czifra, de piszkos. Dohánylétől szagos a czafat a testén. Pedig most le is tette azt az aranyszegélyű tarka rongyot s olyat vett magára, minőt a gazdalányok viselnek. Nem áll neki, tudja. Sápadt lehet… Kékes a szeme alja. Felemészti a vágy, a szenvedély. És az a dohány, a melynek kéjes nehéz illatja reggeltől estig izgatja!… Úgy érzi, felbontja testét ezer tűzparányra s ez mind külön ég és mind egyet-egyet követel: élni, szeretni, szeretve lenni. Eh, nem áll a testéhez ez a ruha. Hisz mint kis lánynak már dohánylevelek lógtak a bölcsője felett. Édes anyja a mig szoptatta is, csak dohányt csomózott s az első dajka-dalokat dohányfűzés közben hallotta. Aztán az átkos, édes dohánylevelek elvitték az anyját. Nem birta ki a nehéz izgató ájért, heptikás lett. Eltemették. Nem volt ki rájuk vigyázzon. Az öcscse, a Lajkó három éves korában felmászott a kasztenra egy köteg dohányért, a melyet el akart csenni, lebukott s összetörte a derekát. Ma nyomorék. Ő tudja, hogy lenne olyan, mint a gazdaleányok. Tudná ő is olyan begyesen, urasan emelni a lábait, mint ők, tempózni, mint ők szoktak – – de a dohány, az az… széttépi a módos tempót s kiárasztja a szívéből azt, mit ott már rég kifejlesztett. Öltözne ő is tisztán, egyszerűen… de a dohánylé elkeveri a fehér gyolcsot, kieszi a fekete vásznat. Olcsó rongyot kell akasztani a testére, a melynek tarka virágain nem látszik a piszok, a melynek lármás színei olyanok, mint néha a lelke, midőn az érzelmek össze-visszaságától majd kicsordul. Van ebben is minden, tarka, színes virág, szenny, aranyos czikornya, bársonyos szeglet, kimart alsó.

– Julcsa, itt vagy már? – kérdte Bálint s átfogta a derekát.

– Lassan, lassan, mert megégeted a körmöd. Nem látod, hogy olyan gúnya van a testemen, mint a milyet a ti lányaitok a templom udvarára vesznek. Ne nyúlj hozzám.

– No, kis czirmosom, szeretsz?

– Szeretlek. Most nézz rám. Ugy-e nem vagyok már olyan gányós?

– Hisz azért szeretlek, mert olyan vagy.

– Elvennél azért, hogy gányós vagyok?

– Hisz tudod, hogy elveszlek az őszszel, szüret után.

– Hiszem. De csak én hiszem. Amazok mind azt hajtják, csak hitegetsz. Csak a nádas szélén csillagfénynél igéred a házasságodat, a napfény tüze meg eloltja a szavadat.

– Hazudik a ki mondja.

– Még senki sem ismer az övéid közül.

– Ismernek a szavam után.

– Mit felelnek a szavadra?

A legény hangja megrezgett.

– Van olyan, a ki ellenzi… van olyan…

– Ki ellenzi? – pattant fel a lány. – Mit vethetnek a szememre. Szűz leány vagyok és szeretlek. Ilyen menyasszonyt nem kapsz minden tanyán.

– De van olyan, a ki nem azt keresi, de a tanyát, melyet a leány móringba kap. Anyám ötezerforintos leányt szánt nekem. Böske néném tizezressel hiteget.

– És te?

– Én rád gondolok, ha azokról beszélnek.

– De szót nem ejtesz rólam? Tudom.

– Anyám hallott rólad. Azt is megigérte, hogy egyszer eljő hozzátok és széjjelnéz a házatok táján. Azt mondja, a leányt háza tájáról ismerni fel.

– Huszonketten lakunk egy házban.

– De a pitvar ajtaját csak te söpröd?

– Azt is az anyád mondotta neked?

– Ő is. De ne bántson téged az, a mit mond, csak téged viszlek haza, a cserepes tanyánkra.

– Hej, bár csak gaz lenne annak a tanyának a teteje. Bárcsak ne is volna meg.

– Mit érnél vele? Akkor is csak téged vennélek el.

– Hej Bálint, attól félek, hogy csakis akkor vennél el.

– Gazda fia vagyok. Ura szavamnak, – mondta Bálint dölyfösen, felhúzva a vállát.

– Leszek a szolgálója… én édes gazdám. – A lány odaborult a vállára. – Azért, hogy én szegény lány vagyok, nincs az égnek annyi csillaga, mint a mennyit én kegyelmednek minden éjjel lehozok a csókjaimmal. Nem tudom, mit szeretek kelmeden. Azt-e, hogy akkor, épp akkor tért be hozzám s úgy, ott dalolva meglepett. Vitt a nóta, elvitt… úgy éreztem, tágul a lelkem, felpattant a kis ház ajtaja s az édes tavasz iramlott be rajta. Kelmed volt az első… A két szeme megigézett, azt hittem, mindaz, a mit eldaloltam, valóság lett s a mit még gondolatba se tudtam volna foglalni, hangos szóval elárasztotta a mindenséget Én gazdám, én uram…

És a gazda szerelemittasan vitte, vitte magával. Oda a nádas szélére, a melynek susogó rengetege ráborult a kiszáradt mocsárra s a melynek mélye édes vágygyal, forró szenvedélylyel, titkos homálylyal, kimondhatatlan boldogsággal van tele…

IV.

Pár nap multán a majori kukás pajtában fűztek a lányok. Az estalkonyat hamar leszállt, künn nagy a borulat. A mestergerendáról lecsüngő egyetlen ligroinlámpa éppen csakhogy a fűzőket világítja meg. A padmalyról száz kötéllel is csüngött már a dohánylevél. A munka gyorsan haladt. Mindegyik rekesz más családé. Mangáék épp az Annusék mellett fűztek. Annus Terka átjött a komájához, Julcsához fűzni. Ott ül most egymás mellett a két leány, mindakettő munkának vetkezve. Annus Terka kerek termetét csak egy nagy virágos vékony gyolcsruha fedte. Ujjai feltűrve, feje menyecskésen bekötve, hogy be ne keverje haját a dohányról leváló nehéz por.

Mindegyik leány kezében hosszu vastű, a melylyel nagy gyorsasággal, ügyesen fűzték a levelet.

– Az a, Julcsa! Úgy mondták nékem a bánomi legények.

– Hazudtak, mert én voltam az első szeretője, tudom.

– Lehet, – felelt rá Terka s nagy gyermekszemeivel csodálkozva nézte Julcsát. Öt éve, hogy egy házban laknak, de azért még mindig megbámulja pattogó szenvedélyét, szikrát hányó szemeit. – Én ugyan nem bánnám, ha lett volna neki tíz is… A Czombos Mihály még gyereklegény, így nem is lehetett neki… Elég baj rám nézve, hogy azt kell tudnom, hogy utánam lesz még neki vagy tíz…

– Hát nem várod meg?

– Megvárjam? Hogyan? Én tizennyolcz éves vagyok, a Mihály meg négy év mulva kerül sor alá, aztán meg még legalább két év… Öreg leány lennék, mire elvehetne, akkor meg már úgy se kellenék neki.

– És te ebbe beletörődsz?

– Mit tegyek?

– De ha csókol, nem szalad át a hátadon a hideg, hogy a jövő nyáron már tán mást ölel a karja?

– Ugyan ne ríkass hát meg, – s a leány sírva fakadt.

– No ne sírj hát, hisz csak kérdem. No te bolond gojhó. – És Julcsa nagy hévvel össze-vissza csókolta a sírástól csak úgy ziháló, nagy, kerekre hízott leányt. – Ne bomolj. Gyerekember szerelmét könnyü pótolni. Hisz még azt se tudja, mért csókol. – Mihály után lesz egy derék gazdád, a ki megbecsül s ha átfogja derekadat, tudja azt is, hogy ilyen derék leányt nem ölelt még, ilyen meleg szív nem volt az övé…

Annus Terka mosolyogni kezdett a könyei alatt.

– Aztán… tudnál ilyet? – kérdte halkan.

– No nézzék ezt a csifincset, máris erre gondol. Hát a Mihály?

– No most meg azt nem akarod, hogy megvígasztalódjam. Julcsa, de nehéz is veled. – És a leány megint sírni kezdett.

– No nézzék ezt a két lányt, összeül sírni, a helyett, hogy dohányt fűzne, – szólott át a rácson egy fiú, ki e perczben lépett be a pajtába. Végig nézett nagy méltósággal rajtuk, lassan bejött hozzájuk. Nagyot lépett, lassan mozdult, akár csak egy királyfi. Fiók Szent Lászlónak is csúfolták a gányók. Czombos Mihály volt, a Terka szeretője. Oda állt a lányok elé s nyugodtan felvett egy csomó dohányt és nézegetni kezdte.

– No Mihály, épp a szeretődet vigasztalom. Azt mondja, meghal, ha nem mehet hozzád.

– Tüstént el nem vehetem, – felelt rá a fiú, méltóságos lassúsággal leülve közéjük.

– Nem veszed biz azt el soha, mert nem lesz bolond megvárni.

– Elébb, mint téged a Bálint, – viszonozta Mihály s fűzni kezdett ő is.

– Hallgass, mert megbánod, – szisszent föl Julcsa, odadobva a lába elé egy köteg dohányt, a melyet kezében tartott.

– De úgy van. Büszke lány vagy Julcsa. Mi nem kellettünk neked soha. Nagyravágyó; tudja az egész major. Kávén, meg mazsolán akarsz ezentúl élni, meguntad a vöröshagymát.

– Azt mondják? Azt?

– Azt. Meg hogy a Bálint csak bolondít. Én nem bánom, semmi közöm hozzá. De néked jobb lesz tudni róla, azért mondtam el.

– Ugyan hagyd el, ne bosszantsd a Julcsát, – vágott szavába Terka s odasimult hozzá.

– Gazda ember lenézi a mi fajtánkat. Ezért nem szeretem, ha gányó utánuk jár, – folytatta Mihály, nem hagyva magát félbe szakíttatni, épp oly méltósággal és komoly hangon.

– Hát én, én, – pattant fel ülőhelyéről most Manga Julcsa, – jártam valaki után vagy látott valaki valaha egy lépést legény felé tenni. A nőválaszon nem ültem mindig… mert nincs a véremben, hogy én kérjek meg egy legényt… te mégis azt mered mondani.

– Én azt mondom Julcsa, a mit tudok, hogy gőgös vagy és szegény vagy. A szegénynek meg alázatosnak kell lenni, hogy boldoguljon.

– Te se vagy a rátóti zsidó keresztfia.

– Nékem nincs szükségem arra, hogy gőgös legyek, arra se, hogy alázatos. Hétköznap a dohánylevél között ülök… de dalolok az alatt is. Vasárnap meg, ha bálba megyek, a gányó lányok megismernek, akkor is, ha csak hat forintos a csizmám, s megismernének, ha színaranyban állanék is előttük.

– Meg ám Szent László.

– Annak neveznek, mert felfelé nézek, hogy a mestergerendába be ne üssem a fejemet.

– Majd a Terka lakodalmán beszélek még veled egyszer, – és Julcsa felnevetett.

– Azon is eltánczolom veled a csárdást, ha a gazdák ülve hagynak is.

– Ugyan legyetek egy kis nyugodalommal, Julcsa már úgy is eltépte mind a dohánylevelet…

– Az az ő dolga. A Bálint elveszi így is. Ha az ő felesége lesz, úgy se fűz többet.

De most már Julcsa nem figyelt. A szérüs kertről nóta hallatszott. Egy gányó nóta, de tudja jól, hogy gazda dalolja. Oda vetette egy csomóba a dohánylevelet, rá se nézve azokra, kisettyent az ajtón.

– Megbánja még, meglátod.

– Nem jóra visz az, ha a leány fut a legény után, kivált ha gazdag a legény.

– Ne hidd, hogy a pénzét szereti, én ismerem. Csak a szíve kapja el… Most is csak annak a szavára hallgatott…

Csak annak a szava felelet nélkül ne maradjon…

– Mihály… az én szavamra ki felel?

– Az, a ki a dohányod fűzésében is segítségedre vagyon, – felelt a legény s nagy méltósággal átfonta a leány derekán a karját.

Átfonta a leány derekán a karját.

V.

A Julcsa meg futott-futott végig a pajta szélén, ment a hang után. Csillagtalan az éjszaka. Minden csendes, csak a nóta hallatszik. Ott a nagy szalmakazal aljáról szól a hang. Nyomtatás után Bálint lepihent s még a pipája ki nem égett, eldalolta a szíve szerelmét.

A leány megállt előtte.

– Dallos a kedved, Bálint?

A legény felriadt.

– Hát lejöttél…? Hát eddig sohase jöttél ide. Nem akartál a világ csúfja lenni… így mondtad. – És a legény karja tágult.

– Nem úgy. Nem csókolózni jöttem. Van itt még rajtunk kivül valaki?

– Amott a szalmakazal túlsó oldalán az öreg Bús, meg a Kunos Mihály szalonnát sütnek, a többi már alszik a kert árka szélén.

– Jól van. Annál jobb… Hallgass rám… Ezek mind csúfolnak, bántanak. Mert eddig mást nem szerettem. Hiába járt utánam három határ legénye. Most azt hiszik, a pénzedbe szerettem. Attól nincs se nappalom, se éjjelem.

– Hiszen tudod jól, hogy én nem hiszem.

– Ez nékem nem elég. Nem akarom, hogy leszóljanak. Ha a tieid megadják nékem a tiszteletet, a többi is tisztelni fog. Ha anyád ellátogat hozzánk, nékem is jobb dolgom lesz. Akkor még elvárok valameddig.

– Az anyám?

– Az. Hisz igérted, hogy még a nyáron eljő.

– Jól van, legyen, ha addig élek is, de elhozom. – És a szerelemittas legény két szeme felvillant. – Szeretsz hát?

– Szeretlek… Tudod, hogy nincs szívembe zárva, csak a te képed, csak a te szavadra hallgatok, csak a te nótáid kavarognak a szívemben. Tudod, tudod jól, – s a leány leült Bálint mellé a szalmába.

– Lesz egy kis házunk. Mert ha magam gazdája leszek, apám rám iratja a kis rátai részét.

– Lesz két olyan dolgos kezed, mint a milyen családodban nem volt még. Dalom betölti nem csak a kis házat, de az apai jus egész területét. A mit lámpagyujtáskor mondok néked, arra a feleletet a hajnali csillag adja…

– Lesz két kis tehenünk is. Az egyiket anyám ajánlotta, úgy igérte az esküvőmre.

– Még akkor is, ha engem viszel a paphoz?

– Hisz te fogod fejni majd, gyönyörűm.

– Lesz kertünk is? Lesz benne majoránna?

– Lesz benne virág. Meg mák, paszuly, szőllő. Te sütöd nékem a turóslepényt szombat este.

– Te meg szombat éjszakáján, mikor kifekszünk a küszöb elé, átfonod a karodat a derekamon, aztán elaltatsz édesen, csittítva szívemet, csittítva a csókjaiddal.

– Így, – s a legény át akarta fonni a leány derekán a karjait. De a leány nem hagyta magát. Felugrott. – Nem, nem. Csak ma nem… Az Isten áldjon Bálint, – és fejére húzva a fehér kendőt, eltűnt a sötét éjszakában.

VI.

A lány hazafelé indult. Alig hogy kiért azonban a szérüskertről, egy magas ember állta útját. Tóth András volt.

– Rám leselkedett kelmed úgy-e? – kérdte a leány, megriadva, de azért hetykén.

– Rád. És most már szemedbe mondom, hogy nem jó úton jársz. Én elvettelek volna.

– Ugyan úgy-e, hát azt hiszed, mentem volna hozzád?

– Jobb amannak a szeretője lenni?

– Hallgass András! Elhallgass!

– Nem, nem hallgatok. – És most az erős legény megfogta Julcsa kezét s úgy megszorította, hogy az felszisszent. – Eddig nem mertem szólni néked. Nem tudom mi volt, az életem csak veszedelem, de ha szembe találtam magamat véled, olyan lettem, mint a ma született bárány. De ma nem félek. Nem… Elmondom, a mi a szívemet nyomja. Szeretlek, tudod. Szeretlek úgy, hogy bűnbe kergethetnél, hogy az édes szülőmet meggyilkolnám érted… te meg csak nevetsz rajtam s nem hallgatsz a szavamra. Mondták, szeretőd a Bálint, tudtam, hogy vele tánczolsz minden bálon, hogy az ő gyűrűit hordod, hogy… de, hogy az éjszakákat vele…

– Ki ne mondd, András! Ki ne mondd!

– Kimondom, miért ne mondanám. Hisz most már úgy sem veszítek vele semmit, hogy az éjszakákat nála töltöd, azt csak ma este tudtam meg… Mert úgy-e, úgy van?

– Higyjen, a mit akar. Ott járok, a merre nekem tetszik, arra nézek, kire kedvem tartja, annak a gyűrűit hordom, a kiét elfogadom.

– És azt ölelem, csókolom, a kit szeretőmnek elfogadtam. Julcsa, ide jutottál?

– Csendőr, kisérj be, lehúzom a kendőmet. Állíts a pellengérre!

– Julcsa, Julcsa, hallgass reám. A hogy én szeretlek, annak még az árnyékát se közelíti meg annak a gazdának a gondolatja… Tud is ez a gazdanép szeretni. Csak a kétszer-kettőt tudja.

– Azt, hogy énrólam mit mondtál, azzal nem törődöm. De Bálintot ne vedd nyelved hegyére, mert megbánod.

– Nincs mit veszítsek, ha te nem szeretsz.

– Nem, nem szeretlek. Elmondom ma, holnap, mindennap. Se feleséged, se társad nem lehetek… Menj utadra, András.

– Megyek. Az Isten meg fog verni, nem azért, hogy az én társam nem lettél, de hogy mással bűnbe estél.

– Ha megver, én tűröm, nem te. Az Isten megáldjon, András, – s most, mintha a leány szívében megrezdült volna valami: – Szánlak, András. De nem tehetek érted semmit. Az Isten áldjon.

A leány ment útjára hetykén, de azért a szíve mélyén sajnálta Andrást, annyira sajnálta, hogy még azt se vette neki zokon, a miért azt merte neki mondani, hogy most már úgy se venné el feleségül…

VII.

Bálint meg másnap – vasárnap reggelre – haza ment, pedig nem volt szándékában. Beszélni akart az anyjával. Künn volt a tanyájuk, közel a Gyopároshoz. Magas part szélén épült, az udvarban néhány eper- és cseresznyefa. Egyik oldalán istálló, a másikon szérűskert. A tanya körül nagy darab föld, hatvan hold. Ez kettőjüké lesz, Bálinté, meg a testvérnénjié, ki egy vásárhelyi gazdához ment feleségül.

A házban még a szülőin kívül, az édes anyja huga, a kora özvegységre jutott Keresztesné, Böske néni, mint a hogy a hármasfalu nevezte: Kopog, Ballarész, meg Homokhát, s annak egy kis tizenegy éves leánya, a Julcsa lakott. De csak édes anyja volt otthon. Az öreg, száraz, csontos asszony a kemencze oldalán ült, talpig sötét festőruhában, derekán vastag húszforintos gyapotkendő, ha mindjárt julius van is.

– Azt véltük, haza se jösz, – mondta az öreg asszony, hogy Bálint belépett az ajtón. – Vasárnap ritka vendég vagy itthon, Bálint.

Bálint leült a lóczára, maga elé vetette kenyeres tarisznyáját.

– Hazajöttem tisztálkodni.

– Majd a fejed megmosásával kezdem el. Csak nem mész a Zalaiék felé. Pedig tudod –

– Hallgasson reám szülém, – szólt szavába hirtelen Bálint, – nem veszem el azt a lányt. Nem szeretem.

– Ki beszél szerelemről? Tán még nótát is tudsz a szeretkezésről, mi? – nevetett az öreg asszony, de nevetése köhögéssé csorbult. És minél jobban köhögött, annál gyorsabb, élesebb lett a szava. – Nem kell néki a Zalai Örzsi, hogyis kéne? Az apjának hatvan holdja van az orosházi határban s a lány magába van rá. A szőllők szélén pedig négyszázötven forint a kis hold ára. Hogy kéne az az én Bálintomnak.

– A szívemet nem is kérdi.

– A szíved tartja majd el a gyerekeidet?

– Anyám, tudja kelmed jól, hogy Manga Julcsát szeretem.

– Ne beszélj erről. Mit ér neked az, ha szereted. És mit ér nekünk? Ezzel se te, se én nem leszünk gazdagabbak.

– Csak az a pénz ér hát valamit a világon?

– Csak. A szerelem elröpül, nyoma se marad. Nézd a sok szocziálistát, ez mind szerelmes szívvel fogott feleséget, mert mivel fogott volna egyébbel? Most még se telik be a szerelemmel. Elhallgat a szív, ha üres a gyomor.

– De a mienk nem lesz az.

– Apád földjére számítasz, meg a kis rátai tanyára? Apád csak kitagad, ha elveszed, – mondta az öreg asszony véghetetlen nyugalommal.

– Két karomat nem vághatja le, – felelt reá Bálint épp oly nyugodtan.

– Azt nem, azt majd az élet töri meg.

– Anyám, igértél nékem valamit még régen, még mielőtt a Zalaiék hatvan holdjáról szó lett volna ejtve.

– Igértem neked sok mindent, te is azt igérted mindig, hogy engedelmes cselédünk lész.

– Az leszek. Csak egyet tegyen meg. Olyat, a mit igért. Jöjjön el a Mangáékhoz csak egyszer. Ha meglátja Julcsát, tudom, közbenjáróm lesz az édes apámnál.

– Ezt igértem, meg is tartom. De apádnál csak a menyasszonyod értéke szól majd érted.

– Julcsa aranyat ér.

– Ezt mondod, mert szereted.

– Kelmed is meg fogja szeretni.

– Én elmegyek veled, körülnézek náluk, hogy megmondhassam, mit tartok róla.

– Mikor jön hozzájuk?

– Akár ma is. Minél előbb, annál jobb. Az Annusné, kivel laknak, úgyis ángyom. Azt látogatom meg s akkor őket is kinézem.

– Csak le ne nézze őket…

– Azt látom majd meg, a mi látható. A szemeimet meg az Úristen adta nékem.

Bálint nagy örömében nem tudott hová lenni. Kisietett az ajtón, megmosdott a kútnál, hamar magára rántotta a tisztát, befogta a két mezőhegyesi lovat s úgy bepótyikálta nagy kendőkbe az édes anyját – a juliusi napon – úgy, hogy az pipacspirosra pirulva ült az oldalán.

VIII.

A mint Csepcsányiék kocsija megállott Mangáék háza előtt, a gányók mind künn voltak a napon czifra ruhában. Ünnepeltek. Ott virított a Manga Julcsa sáfrányzöld selyemviganója mellett, a melyre szürkéskék selyem átalvető kendő borult, az Annus Terka sárgás rózsaszín rokolyája s a Badár Rebeka fehér felöltője, nagy virágos narancsszín szoknyája mellett. Mindegyiknek hajában, kezében, mellén lángszín muskátli. Köztük vegyesen a legények vörös ingben, fehér ránczbaszedett gatyában, sűrűn pitykézett mellényben.

Manga Julcsa, a hogy meglátta az érkezőket, pár lépéssel elindult feléjök, végigsimította a ruháját, azután megállt… várni. Hátha még se hozzájok jöttek.

– Eljöttem, – szólalt meg Csepcsányiné, hogy leszállt a kocsiról, – az ángyomat, Annusnét, meglátogatni. Otthon van, Terka?

Terka lesegítette a ruháiba bonyolult öreg asszonyt.

– Nincs itt, – mondta, megcsókolva arczát. – Bánomba ment, Pál bátyámékhoz, de azért fáradjon be nénémasszony a mi szegényes házunkba.

– Hát nem hozzám jöttek, nem, – gondolta Julcsa, s az egyik kezében levő muskátlit lassan szétmorzsolta.

– Ez itt… a Manga Julcsa, – úgy-e? – kérdezte Csepcsányiné, odafordulva Julcsához. – A Madarászné komámasszony huga (hát csak erről ismersz, erről, – zengett a Julcsa fejében). – Derék lány, pajtásod Terka, úgy-e? Együtt laktok?

– Együtt, néném, meg Volenszkiékkal és a Györgyi Mihályékkal. Szegényesen vagyunk.

– Kis házban nagy boldogság elfér, – szólalt meg most Julcsa.

– Nagyba is elfér az, húgom. Nagyba is, – felelt reá Csepcsányiné.

Ezalatt Bálint levetette a lovak istrángját, oda jött a ház elé s a gányó fiúk közé keveredett. Az öreg asszony Terkával bement a házba. Julcsa daczosan künn akart maradni, de Bálint intett neki, erre bement ő is.

– Hát melyik a ti részetek, ez? No ide ülök, miután hozzátok jöttem el látogatóba. Csinos nagy ház, tele van.

Terka leült mellé, Julcsa pedig a saját szegletükbe vonult s ott kihúzta a sublót egyik fiókját, úgy tett, mintha keresgélne benne valamit.

– Csinos ház. És ez a tengersok viganó mind a tied, Terka?

– Az a, néném. Most is hét van rajtam ez alatt, – mondta, felhajtva a selyemszoknyát.

– Persze, persze, telik nektek. Én nékem soha se volt háromnál több egyszerre a testemen. – Persze, persze. Ti birjátok.

– Mi nem birjuk, néném, – szólott oda most Julcsa, pártját akarva fogni Terkának. – De nénémasszonynak egyebe is volt, mint a teste, nem kellett annyira csinosítani, mint minékünk. Minket nem vehetnek el az apánk négy ökréért, mert neki nincs.

– Ejnye de igazat is szóltál. Engem csak azért vett el az uram.

– Azt nem mondtam, néném, – felelt most hevesen Julcsa, vérvörösre pirulva. – Csak úgy magunkról beszéltem.

– Ti kényesek vagytok. Mi nem voltunk. Selyem viganó se volt rajtam, mint lány, soha se. Két átalvető selyemkendőm volt, az egyiknek hat forint volt az ára, a másiké négy. A tied mennyijébe volt az apádnak, Julcsa?

– Semennyiébe se. Magam szereztem a mult kukoriczatöréskor. Tizennyolczat fizettem érte.

– Erre persze jutott. Erre mindig jut.

– Jut másra is, néném, – szólott közbe Terka, hogy csittítsa a két beszélőt. – Nézze, ez a láda tele van vászonnal, ezt a Julcsa mind a saját keresményéből szerezte…

– Persze, persze. Ez a lakodalomra készült. Módos ember fia kerülgeti a szép leányt, hát tizenhat vég vászonra lesz szükség, hogy az ágyakat befödje véle…

– Nem kell nékem egyéb, mint egy kis kunyhó gazfedele s abban egy vaczok szalma. Boldog leszek én azon is azzal, a kit szeretek, – vágta oda Julcsa mind élesebb hangon.

– Boldog-e? De jó is a dolgotok. Az én édes apám nem mert volna négy szekér bútor nélkül elküldeni az uramhoz. Úgy tudták az én gondos, bölcs szülőim, hogy mikor a tejfel elfogy, akkor nincs már méz se.

– Az Úristen nem csengő aranypénzért árulja a kis méheknek a mezei virágok mézét.

– De a koldustarisznyába se juttat belőle.

– Koldus az, a ki kér, könyörög. Én nékem mindig magasan volt a fejem. Nem tudtam megalázni magamat semmiért.

– Büszke lány vagy, gányó Julcsa, büszke lány, – vágott vissza az öreg asszony, de mind nyugodtan, mozdulatlanul. Még ajkain is csak oly egyforma változatlan mosolylyal, mint mikor leszállott a kocsiról. – Büszke, persze selyemruha a testeden. A suhogása bátorít…

– Nem az, de a szerelmem. Tudja meg néném, hogy az, a kit szeretnek, az méltán büszke lehet, mert azt az Isten pártolja.

– Akkor az is fog tudom megvédelmezni, ha a szegények szegényei lesztek, úgy-e?

– Az, akkor is. A szegényt szereti az Isten a legjobban.

– De nem azt a szegényt, ki selyemmel födi a rongyait.

– Ne bántsa néném. Nem ismeri, milyen jó, derék lány az. Színaranyat ér a szíve, – szólalt meg Terka, a ki félve figyelte a két asszony harczát.

– Hagyjad el Terka, hisz azért jött ide, hogy legyalázzon.

– Azért jöttem ide, – mondta az asszony s nyugodtan simogatta a kezében levő keszkenő szélét, – hogy megmondjam néked, hogy hiába jársz a fiam után. Jobb, ha idejekorán én tőlem tudod meg. Menj máshoz, ne vesd a szemeidet mindjárt a legderekabb s legpénzesebb gazda fiára. Mert az csak addig pénzes, míg téged nem ismer. A mi fiúnkat nem gányó lánynak neveltük, a mi portánkon ne érezze senki a dohánylé szagát…

De ezt már Julcsa nem birta tovább. Felpattant ülőhelyéből, odament az öreg asszony elé és szembenézett vele:

– Ismer? nem ismer? Szegény ember lánya vagyok. De… csak úgy megyek a fiához, tudja meg, hogy ott hagyja értem mindenét, pénzét, tanyáját, családját. Hogy csak úgy megyek hozzá, ha koldus lesz. Koldus vagyok, koldus legyen a párom.

Ezzel kiment.

A házajtónál Bálint várt reá. Körülte a gányók.

– Megmondtam anyádnak is, megmondom neked is. Úgy megyek hozzád, ha elhagyod értem apádat, anyádat, el pénzedet. Mert csak így vagy az én nyomorúságomhoz méltó. Gazda-emberhez nem megyek.

A gányók szemmeresztve hallgatták. Czombos Miska szólalt meg:

– Igazad van. Most már veled tartok. – A kinek nem tetszik, a mit a Julcsa mondott, megfelelek neki én.

– Ne akarj az olyannak prókátora lenni, kinek nincs szüksége reá, – mordult rá Bálint, félrelökve a fiút. – Te meg gyere Julcsa innen velem, még nem késő. Békéld meg anyámat s menjünk aztán a paphoz.

– Én… őt? És ha azt mondanád, tépjem ki a szívemet gyökerestül, hamarább megtenném. A mint mondtam, úgy van. Most terajtad áll, hogy az enyim lész-e vagy másé. Szegény sorsban veled megyek. Nem az én gyomromnak való a gazdák kenyere… Isten áldjon…

És a lány, a többi gányó legények-, lányoktól követve elment.

Bálint egyedül maradt. Odabenn meg szegény Annus Terka nyelte a keserű falatokat egyre-másra, Csepcsányiné meg csak tartotta szóval.

IX.

És Manga Julcsa várt. Napok multak s Bálintról se hír, se hang. A munkába embert állított maga helyett. Izenetet meg nem küldött a lánynak semmit.

Julcsát majd elpusztította a lelkében lázongó szenvedély. Se éjjele, se nappala nem volt. Szólni meg nem szólt senkinek. Nem engedte a büszkesége. Dalolt egész nap, hogy azok ne sejtsék, mi marja a szívét. Pedig a fenhéjázó szavával megnyerte mind a gányókat. Mind neki adott most már igazat. Nem volt melegebb szószólója Czombos Mihálynál, a ki pedig idáig lenézte, mert azt hitte, csak a legény pénze után bomlik.

De mit törődött ő most ezzel? Mit a szóbeszéddel? Mit bánta volna, ha az egész világ felfordul is, csak Bálintról jött volna hír.

Esténkint leste a hajduvölgy szélén, tán oda jő beszélni véle… Tán akadályok vannak az útjában, azért nem jöhet, tán ez, tán amaz. Szabad-Szent-Tornyáról meg csak jöttek a részesek, de büszkesége nem engedte, hogy tőlük tudakolja, hogy mi van Bálinttal.

Így telt el egy hét. Vasárnap Juczi néninél, a homokháton volt bál. Hítták a lányok, Terka meg Rebeka, menjen velük. Nem akart. Bálint nélkül úgy se érne a bál semmit…

– Ugyan hagyd el, hisz még azt mondják, ott hagyott, azért nem mutatod magad, – ejtette ki Terka.

– Azt mondják, azt… Akkor megyek… Nem látta még Manga Julcsát senki se sírni, nem is fogja.

És a lány felöltözött a legszínesebb ruhájába. Fejébe, hajába piros szegfűt tűzött. Rózsaszín szallagot font a hajába s hat alsószoknyát vett a selyem viganója alá. Olyan kényes volt, mint még soha.

Suhogott a sok szoknya körülte, illatozott egész teste a rozmarintól, szagos majoránnától. Napbarnult nyakán tíz sor kláris, arany gyöngykoszorú övezte a fejét. A fülében két nagy máriás arany fülbevaló. A füle mellett egy egész csokor téglaszín muskátli.

A mint kilépett a házajtó elé, a két másik lány irigységgel, elragadtatással nézte. Ilyen szépnek még nem látták soha se.

A mint végigmentek a homokháti főutczán, a gazda-lányok mind összebújtak szapulni. Ez az a híres Manga Julcsa, ki a Csepcsányi Bálintra vetette a szemét, ez az, ki azzal kérkedik, nem kell néki se pénze, se háza. – Ez az a híres gányó lány, kiről hét nótát csináltak egy takarás alatt.

Éppen három órát ütött, hogy befordultak a Juczi néni kapuján. Az udvarban volt az egész mindenség. A nagy eperfák alatt tánczolt a hármas falu egész fiatalsága.

Ott volt Misinszki Franczi sötét gyászruhában (nem tudom kit gyászolt olyan vígan) az újdonsült urával. Ott Guba János meg a felesége, kit a tavalyi szénagyűjtéskor választott künn a sós-tó partján, három lány közül. Ott Molnár Jánosné, madárkaszerű arczélével, meg a derék Jánossal, ki kötelességtudólag, nagy figyelemmel és becsülettudással tánczoltatta pirinkó feleségét. Meg Berta Pál, kivel Molnárné, mint a hogy az írás mondja: «ült egy meleg subában, no de persze régen, még kislánykorában». A subát Bertáné sikkasztatta el valami vándorlólegénynyel, hogy ne legyen többé szóbeszéd róla.

Meg a csendes Éliásné is eljött a falu széléről, gyönyörködni a süldő legény fiában, kiből olyan híres tánczos lett.

Meg Rétes Mari, magára rántva legszebb tarka viganóját, kijött Orosházáról, hol szolgálatba lépett és itt nyolcz major gányósága, elvegyülve fehér gyolcsgatyáju, kaczkiás kis kalapjukban, a gazda-fiúk fekete, finom posztó-mándlijai között. – Hányféle szín a sárga napfényen, a fehér ingek, gatyák szinte vakítóan világítanak ki a tarka selyemkendők, színes viganók közül. A homokháti paraszt-banda húzza, odabenn meg két czigánynál, néhány legény mulat.

Bálint nincs a tánczolók között. De hogy is lenne, hisz itt úgy se tánczolhatna mással, mint a «gányólánynyal».

Azért Julcsa csak elmegy a tánczba. Hisz itt minden legény, lány tudja a történetét, itt hát nem lehet bús, levert. Itt nem láthatják, csak csapongó kedvét, három határban híres tánczát. Györgyi Jóskával járja. A legények között ő a legjobb tánczos. A legény méltósággal, lassú lépéssel kezdi, ő azonban gyorsítja. Tánczol, mintha csak minden egyes lépéssel a szíve bánatján könnyítene, annyira rezeg egész teste, oly szenvedélylyel járja.

A csárdás alatt azonban eszébe jut, hátha Bálint az ivók között van, hátha egy pohár bor mellett várja… nem akar addig tánczolni, míg megérkezik.

A táncz végeztével odasiklik az ivó ajtajához. Odabenn csak Tóth András, meg egy társa isznak. Széles a kedvük, hangzik a daluk, két czigány húzza nékik, de annak a két czigánynak még a czinczogásából se hall az ember semmit.

Így dalolja a csendőr. Érti a lány, ellepi két arczát a vér. Hirtelen a tánczolók közé vegyül s még feléje se néz többé az ivónak.

Senki… senki. De hát hol lehet? Hát csak ilyen volt a hűsége, olyan, mint az árvalányhaj virága, a melyet az első nagyobb szél elkap s elvisz oda, honnan nincs visszajövetel! Eh… annál jobb, hajtja a lány. És tánczol, tánczol őrült szenvedélylyel. A legények meg majd szétszedik. Hisz azelőtt csak nagy nógatásra ment el egyik-másikkal. Most meg nem nézi, ki kéri, megy mindegyikkel és szinte tüzes szenvedélyével lávát önt annak a lelkébe is, a kivel tánczol. Mert a legény is mind úgy járja az oldalán, mintha ennek az egy táncznak végeztével már egyenesen az örök fényesség birodalmába kivánkozna. Julcsa lángszín rokolyája perdül, kibomlott piros szalagjai körülövezik testét, megrezgő ajka kéjes szenvedélytől liheg, szikrát hány a szeme, minden izma mozdul, úgy tánczol, mintha csak nem is a testével, de a féktelen kíntól megtelt lelkével járná a csárdást arra a hegedű hangjára, a mely boldogságról, szerelemről húzza ezt a keserűt!

Egy táncz végeztével, egyszer csak odasiklott hozzá Juczi néni s letörülve az izzadtságtól gyöngyöző arczát nagy piros kendőjével, így sóhajtott fel:

– Hej, ha nékem ilyen szolgálóim volnának, mint te vagy Julcsa, nem volna üres az ivóm hétszámra.

Julcsa szürke szeme szinte bogárszínűvé vált, oly sötéten nézett vissza Juczi nénire:

– Nem fogadna fel tán szolgálójának? – kérdte élesen.

– No, ne haragudj hát lányom. Ennél én ugyse tudtam volna többet mondani a tánczodról.

De a leány oda se figyelt már rá, odadobta magát egy új tánczosa karjai közé s csak járta-járta tovább. Késő este lett s csárdása még csak oly tüzes volt, csak oly szenvedélylyel járta ki a muzsika minden hangját, mint kezdetben, a mint épp egy friss kellő közepén meglátta, hogy Bálint lassan… mint a kinek nem sietős a dolga, belép a korcsma kis kapuján.

Julcsa azért csak tánczolt, mintha nem is látná… A csárdás végeztével aztán felment a ház sötét folyosójára épp az ivó elé s ott várta. Itt lesz a legjobb hely, mert sötét is, az ivók zajától meg nem hallatszik a hangjuk.

Julcsa lángszin rokolyája perdül…

Egy fél perczig egyik se szólt, csak álltak egymás mellett, végre Bálint törte meg a csendet.

– Egy hétig küzdöttem. Egy hétig – mondta megcsukló hangon. – Nem bírtam velük és most…

– És most eljöttél úgy-e… Megmondani, hogy velem maradsz és megélünk a két kezünk munkájából, – szakította félbe Julcsa, hevesen közeledve Bálinthoz.

– Most eljöttem – s Bálint akadozva folytatta – tudod, hogy szeretlek, tudod. Nem lesz soha más a szivemben, csak végtelen szerelem… irántad. De így nem lehet. Nem, nem lehet… Az öregjeim kitagadnak. De nem ez fáj. Az apámat szeretem, nagyon öreg már és gyönge. Szüksége lesz rám nemsokára. Látod, mit tehettem… Meg kellett tennem. Akad még néked vígasztalód, Julcsa. Énnekem nem lesz ebben az életben boldog napom többet. Koldushoz ne menjél!

Elhallgatott, kereste a szót. A lány meg nem felelt rá semmit. Nem hitte, nem, a mit hallott. Hát ilyen is lehetséges? Annyira nem várta Bálint szavát, hogy szinte beledermedt a hallatára. Szinte a szíve megszünt dobogni, szinte elalélt a lélek benne.

Hallgattak mind a ketten. Az udvaron azok új csárdáshoz kezdtek. Odabenn meg a két czigány csak czinczogott. Tóth András harsogó hangja meg elnyomta a két muzsikás visszás hangját – s csak folytatta a nótát folyton: «Mezitláb is elmehetsz…»

Ismét Bálint szólalt meg:

– Mit tehettem? Voltam Zalaiéknál. Egy hétig kértem apámékat, könyörögtem egy hétig.

– Egy hétig! egy hétig! – kiáltotta be a hangos éjszakába a leány. – És egy örökkévalóság fogja bánni, a mit meg én követek el. Kövess! – mondta tompa hangon Bálintnak. Aztán feltárta az ivó ajtaját, ott András a czimborájával, odakönyököl az asztalra s csak dalol. A korcsmárosné egy liter bort tesz éppen eléje.

– Tóth András, tudom, nem kellek már neked hitestársul. Nem is kívánom ezt a tisztességet. Jobb lánynak való ez, mint én vagyok. A Gányó Julcsát nem viszik a paphoz, az csak ölelni jó. Leszek a szeretőd, ölelj át… Kelmed meg, Juczi néni, ha dallos, nótás szolgálót akart, hát leszek én olyan, hogy még a homokháti pap szava se hallik, fogadjon meg, leszek a cselédje…

És odament Tóth Andráshoz, lebontotta nyakáról az odakötött kis selyemkendőt s odanyujtotta néki. Az félig mámorban, mint ki maga se tudja, ébren van-e vagy álmodik, átfonja karját a leány dereka körül…

Bálint, egyet káromkodva, mint párducz ott terem s ki akarja a karjai közül tépni. De a leány megnyúlt derékkal, erős karral visszalöki, úgy, hogy a poharak közé esik.

– András a szeretőm, ne legyen gondja kelmednek rá.

A lármára a tánczolók is bejönnek. Julcsa egyenesen szembe néz a mindenséggel.

– Vezessétek ki ezt a legényt. Szememre hányta, hogy az András szeretője vagyok. Hát igaza volt. Az leszek. Vigyétek innen, mert elvesztette a fejét, megártott neki, hogy gazdalánynyal volt a papnál. Ti meg lányok, – fordult oda a két gányó lányhoz, Rétes Marihoz meg Annus Terkához, – mondjátok meg otthon, hogy a Julcsa nem olyan lány, a kit el is lehetne venni. Az csak csárdába czégernek való. Igazuk volt… Beszegődtem a Juczi nénihez. Itt majd megbecsülnek…

És a szilaj leány oda vetette magát András karjai közé. Bálintot meg a gazdalegények körülfogták s erőszakkal kituszkolták az ivóból.

X.

Reggelig dalolt, mulatott az András oldalán, csókolta az ajka, ölelte a karja… Csak a szívében volt véghetetlen némaság. Mikor aztán a csendőr mámorosan elhagyta s a két czigány is kilódult a csárda ajtaján, a leány szinte bambán kérdte magától, igaz volt-e mindez vagy álom? Hová jutott és hogyan?… Maga se tudta. Egy lépést tett csak előre s ezzel lecsúszott, le a lejtő legaljára. Miért? Hisz Andrást nem szerette… Bálint meg nem érdemelte meg a szerelmet. De most már késő a bánat, késő…

Reggel még munkához se foghatott, hisz nem volt vele egyebe, mint ez a tarka köntös, csupa selyem, arany a testén. A Juczi néni meg boldog is volt nagyon, hogy egy ilyen szolgálót kapott, hogy hagyta volna már első reggel dolgozni! Hisz még így tán el is kedvetlenedett volna a dologtól.

Mig az öreg asszony benn a szobában rendezkedett, porolt, Julcsa leült a tornácz lépcsőjére és nézett maga elé… A szomszéd szőllőben egy ember kapált. Nem volt éppen fiatal, haja is deresedett már, ránczok boronálták be a képét, de azért a szemeiből fiatal, ifjú szív melege sugárzott ki. Horváth János volt, a nazarénus.

A leány csak nézett maga elé.

Az ember úgy látszik, hallott a históriáról, mert munkája közben nem egyszer feltekintett reá. Míg egyszer csak, hogy tekintetük összevágott, megszólalt.

– A Manga András leánya vagy, úgy-e hugom?

– Az, – felelt rá a lány röviden.

– Ismerem apádat. Györgyiékkel laktak egy házba, tudom.

– Azokkal.

– Reggelig tartott a bál?

– Nem, csak az ivóban tánczoltunk.

– Te is? A Manga András lánya.

– Az vagyok. Gányó Julcsának is hínak. Nóta is van rólam.

– Ez nem érdem.

– Nem? Az se, ha az ilyen szegény ember lánya csendőrökkel mulatja át az éjszakát?

– Az meg már éppen bűnös cselekedet.

– Hát ez nem bűnös, ki ott hagyja szeretőjét s olyat vesz el, a kit nem szeret?

– Az olyan elkárhozik.

– Mit ér az nékem?

– Csak az Isten malasztja ér valamit.

– Kelmed tán hivő?

– Krisztusban hiszek.

– Én is hittem az Isten igazságában eddig. Most kiben higyjek, ha a szeretőm szavába se lehet.

– Ne káromold az Urat, lányom, – mondta János szeliden. – A nagy megpróbáltatásban van ő legközelebb hozzánk.

– Hej, elszakadtam én tőle… igen nagyon messzire.

– Egy megtért bűnös száz jámbor hivővel felér, így mondja ezt a szentirás.

– Elbukni könnyű… pedig még nem is olyan rég buktam el, csak tegnap. Ugyan milyen is lehetek így, megváltozott az ábrázatom? – Ezzel oda ment a lány a kúthoz s belenézett a medrébe. – Olyan vagyok, mint voltam. Úgy látszik, azelőtt se értem többet.

– Annyit értél, mint a mennyi jó érzés a szívedbe szorult.

– Szerettem Bálintot… szerettem. És most vette észre magát, hogy ennek az idegen embernek itt, maga se tudja miért, de mindent elmondott.

– A szerelem határa az emberöltőig se tart, csak az az érzés ér valamit, a mi Istenhez emel.

A lány felnézett rá. Az ember dolgozott nyugodtan, fel se tekintett rá, a mint ezt mondta.

– Könnyű kigyelmednek. Én nékem üres a világ.

– Nékem telve van azzal, a mit érzek…

– Mit érez… mit? – kérdé a lány kérdő arczczal.

E perczben kocsi állott meg a csárda kapuja előtt, egy rakott szekér. Rajta nyoszolya, ládák, kocsisa Czombos Mihály.

A mint Julcsa meglátta a kocsit, azt hitte, meghasad a szive. Megismerte a ládákat, az ágyat. Az ő ruhája… az ő ládája, az ő szűzi nyoszolyája van rajta. Az, a melyet a Bálintékhoz kellett volna vinni, szüret után… Így hát kitették az apai födél alól. Nyitva, nyitva előtte a széles világ…

– Az apád küldött, – mondta Mihály egymásután lerakosgatva a butorokat földre. – Elküldötte néked a két ládát.

– El? – kérdte a lány szívszorongva.

– Meg ezt az ágast, a ruháidat akasztottad rá, úgy tudom.

– Azokat… aztán mit még?

– Meg a nyoszolyádat. Benne van az ágyneműd is mind. Egy dunyha, négy vánkos, két derékalj, czihák…

– Aztán még mit?

– Ezt a pár tányért is. Keresményedből vetted. Jó lesz néked… ezentúl.

– Egyebet semmit?

– Egyebed nem volt.

– Aztán… izent valamit még nékem?

– Úgy szólott, hogy hagyjam meg néked, – mondta kérlelhetetlen nyugalommal Mihály, – hogy soha többé át ne lépd a házuk küszöbét. Hogy ne tudjon rólad ezentúl se jót, se rosszat. Ne hallja a nevedet említeni, még a halálos ágyán se, mert ha szegény ember is, meg gányó is, de eddig becsületben öregedett meg. Csárdás lányt nem tűr meg a házánál. Így mondta.

– Így mondta?

– Így. Többet nem mondott.

Julcsa odament az egyik szekrényhez s kinyította. Mintha csak rá nézve e perczben a legnagyobb fontossággal az bírna, hogy minden megvan-e benne. Aztán odament a másikhoz, kinyította azt is. Abban is rendben van minden. Majd odafordult Mihályhoz.

– Jól van Mihály. Menj haza… Én meg csak azt izenem néki, hogy a jó Isten áldja meg minden ősz szál haját. A jó Isten őrködjék minden lépte fölött… és ne is halljon soha, soha többé rólam semmit. Ezt mondd meg neki Mihály egyedűl, most az Isten áldjon…

Mihály odament hozzá és kezet adott neki. Összenéztek, egy se szólt egyet se. Aztán felpattant a fiú a kocsira, közibe vágott a lovaknak s gyors vágtatással elrobogott.

Julcsa pedig, elfelejtve, hogy Horváth János ott van a kerítésnél és láthatja, oda rogyott az egyik szekrényre s keservesen elkezdett sírni.

Sírt, sírt soká. Elsírta a tegnap szivében maradt könnyet is, a melyet csókra, ölelésre váltott az éjszaka.

A mint így elhagyatva zokogott, egyszerre csak egy hang riasztotta fel, János volt. Átjött a kerítésen. Rátette vállára a kezét.

– Mi bajod van leányom?

A leány felvetette szemét. Hej, ha ezelőtt valaki így sírás közben találja, de megbánta volna… Vagy tán ennek az embernek szabad?

– Egyedűl vagyok és széles a világ.

– Telve a világ azzal, a mit érzek, és az Isten veled vagyon, – mondta a nazarénus és lassan elballagott.

XI.

Julcsa mint szolgáló nagyon bevált. Rendes, gyors és pontos volt. Ellátta a Juczi néni minden vendégét, mindegyik nyelvén tudott szólni, csak csókolni, ölelni nem hagyta magát többé. Akkor este egyszer – és soha többé. De ennek a híre csak több vendéget hozott a csárdába. A legények kerülgették nagyon, mind azt hitte, ő lesz az, a kit kiválaszt s kinek majd szavára hallgat. Azért aztán a Juczi néni is belenyugodott, hogy nem tesz eleget a vendégei kivánságának. Egy hétig nyugodtan is volt. Mind csak azért remegett, hogy Tóth András majd visszajő s jogait fogja követelni. De az orosházi csendőröket Csorvásra rendelték, hol a szocziálisták újra zavarogni kezdettek, ott lehetett az András is. Reggelenkint, mielőtt vendég jöhetett volna, odament a kerítéshez s elelbeszélgetett Jánossal, ki ott bíbelt szőllőjében.

– Aztán mikor lesz a szüret bátyám?

– Az idén korábban, egy hét multán meglesz.

Egy hét multán. És a lánynak az járt az eszében, hogy pár hét még és Bálint esküvője is meglesz… és akkor, akkor vége lesz reá nézve dalnak, vége táncznak. De hát ma is, mit ér! Vissza csak nem térhet már hozzá.

– Hosszú lesz a tél, – mondta a lány. Arra gondolt, milyen lesz a tél. Hová hajtja majd a fejét? Itt csak nem maradhat örökké.

– Nékem nem. Mert nem fogy el a dolgom akkor se.

– De mi lesz az én dolgom télen?

– A vendéget ellátni, mint tavaszszal, nyáron meg őszszel.

– Tán csak nem hiszi? – pattant fel Julcsa, lángszínre pirulva.

– Tudom, hogy nem. Látom a szemedből. De hát nem találnál jobb helyet?

– Hol, kinél? Urat még nem is láttam.

– Parasztgazda is felfogadna.

– El is szegődök innen, csak találjak helyet. Bár a Juczi néni nem bánt. Beletörődött már abba, hogy csak félkonvencziónak teszek eleget.

– Az Istennek csak nem tetszik ez a hely.

– Majd elsegít innen… aztán meg – – tette hozzá akadozva a lány – itt hallhatok hírt amazokról is.

– A Bálintról úgy-e?

– Arról is. De meg a majorosiakról is.

– Ha az én szavamra hallgatnál…

– Nem vagyok én arra érdemes, hogy kigyelmed a szavát pazarolja rám, – felelt reá Julcsa keserű hangon.

– Ha te megértenéd, hogy Krisztus miért eresztette magához a kicsinyeket, miért hagyta megcsókolni a lábait a vétkes asszonytól…

A leány figyelte arczát, hangját. Nem tudta maga se miért, de úgy érezte, mintha más ülne itt, mikor beszél s más hallgatná a szavát, nem ő. A beszédje alatt, mintha elaludt volna a tűzláng a szivében, mintha se gányókról, se Bálintról, sem a csendőrről nem tudott volna semmit. De jó is elhallgatni, a mit beszél.

A szeretet szavát hallotta mindenben. A ki szeret, az nem kárhozik el, a ki szeret, csak az él.

– De a ki meghal – az szerelmét is elviszi magával. – S a lány úgy érezte, leg is jobb lenne meghalni – s elvinni szerelmét magával a fekete föld alá.

– Nincs halál, csak élet, élet volt, van és lesz, – mondta a nazarénus és nyugodtan feltekintett reá. A lány meg lesütötte a szemét. Bálint pedig soha se látta szemlesütve. Azzal szembe nézett mindig. Ez meg, ha reá néz, mintha kinyítná a lelke könyvét s lapozna-lapozna benne úgy, a hogy a kedve tartja.

A lány hallgatta volna még soká, de Juczi néni kiáltott reá, be kellett az ivóba mennie. Tán vendég érkezett.

XII.

Egy este, tán három napra rá, a mint a vendégek elmentek és Julcsa elrakosgatott, kinyílott az ajtó s Tóth András lépett be rajta. Julcsa azt hitte, fejére szakad a ház. Mintha tűzláng borította volna el a lelkét, daczosan megállt előtte és szembe nézett vele. András azonban nem riadt vissza, kitárta karjait, ment, mint a ki ismert háznak kapuján indul befelé, biztosan.

– Vissza, András. Ne nyúlj hozzám!

– Tán ismersz még hé, Gányó Julcsa!

– Az vagyok, de nem a szeretőd.

– Egy éjszaka az voltál.

– Meg is átkoztam százszor azt az éjszakát.

– Én meg megáldottam minden pillanatát.

– Akkor éjszaka fordult tőlem el az Isten.

– Akkor éjszaka nyílott ki előttem a magas égbolt. Julcsám, gyönyörűm! – s a férfi közeledett hozzá.

A leány halottra válva, szinte megdermedve ott állt egy helyen, a mint azonban hozzáért a karja, egy ugrással az ivó túlsarkában termett s az asztalt tolta maga elé.

A csendőr szemét azonban elfutotta a vér, már nem látott, nem hallott semmit, csak az a multkori éjszaka járt az eszében. Bírni akarta a lányt, ha addig él is. Egy kézzel félrelódította az asztalt s most előtte állt.

A lány egy perczig tétovázva nézett maga elé, sem előre, se hátra. Előtte a magas, erős férfi, mögötte a fal… Mit tegyen? Egyszerre, mint a macska, felszökött az ivóból a padlásra vezető létrára s homlokegyenest felszaladt rajta. A meglepett férfi első pillanatban nem tudta, hogy történhetett. Aztán észrevevé magát, utána akart rohanni, de a lány egyet rántott a létrán s felkapta a padlásra. Ide nem jöhetett utána. De a legénynek volt-e távolság, a melyet át ne lábolt volna, – volt-e olyan emelet, a melyre ő érte fel ne tudott volna mászni. Egyet gondolt s aztán gyorsan oda húzta az ivó asztalát a padlás-ajtó elé, egy szék még reá és fenn van. Ott pedig a padláson az övé, – ott nincs, nincs mentség.

Eh, ha meghal – czikázik át a leány lelkén – hát meghal. Amott a padlás hátulsó ajtaja nyitva, arra kimenekül. Egy ugrás és a János szöllőjében van… Ha kitöri derekát… az is jobb, mint egy pillanat még ennek az embernek a karjai között.

Mint a macska, odasiklik az ajtóhoz, behunyja a szemeit s egy pillanat alatt lenn volt a szőllő-venyigék között. De jó az Isten. Egy pár nap előtt kapált itt János, puha a szőllő hantja s a lánynak csak a ruháját tépte el a venyige.

Innen hová? Csak egy út lehet. Ott a János kunyhója, egy mécses világít még ki belőle, – oda. A lány lélekszakadva rohan a kis házig, belöki ajtaját és benn halálra válva, János elé rogy.

– Mentsen meg, mentsen meg! Tóth András jő utánam. Meghalok, ha itt ér.

– Hajad szála se görbül az én kunyhómban, – mondta János nyugodtan. Kiment háza elé, rázárta a lányra a kunyhót s ott várt az ajtó előtt.

Az éjszaka csendjét András káromkodása szakította meg. Kiugrott ő is a lány után. Összekarmolva a képe, vér önti el az arczát, – de azért nyomában.

Látta, hogy abba a kunyhóba ment be.

A küszöbnél, szemben egymással, a két ember.

– Itt van, ereszsz be, mert tönkre teszlek.

– Az én házam az Úr hajléka, oda csak tiszta fővel, tiszta lélekkel jut az ember.

– Ereszsz be, mert darabokra zúzlak – s felemelte a kezét.

A nazarénus nyugodtan közeledett felé, leeresztett kézzel, messzire elhajítva magától a süveget.

– Itt a homlokom, nincs süveg rajta, mely ütésedet felfogja. Nincs kezemben fegyver, nincs velem más, mint az Úr mindenható ereje. Testemen keresztül bejuthatsz, lelkem azonban megvédi akkor is a lányt.

A csendőr visszariadt. Maga se tudta miért, de ő, a ki annyi fegyveres emberrel állt már szemközt életében, ettől a fegyvertelentől iszonyodni kezdett. Bárcsak lett volna véle valami, egy kő, egy fejsze. De semmi, semmi. Nincs más fegyvere, mint a testi ereje. A keze fejével meg hogy illethette volna ennek a védtelen embernek a homlokát, itt az Isten ege alatt?

A nazarénus ment feléje, a csendőr meg hátrált. De János mind gyorsabban haladt s midőn odaért hozzá, megfogta szeliden a kezét s így szólt:

– Ketten vagyunk védtelenek. Egy olyan ember, ki fegyvert nem foghat a kezébe s egy lány odabenn, kit az édes apja elkergetett, mert egy éjszaka tartamán a te szavadra hallgatott és a ki ma a szegények szegénye, nincs egyebe, mint a mit az Úr végtelen kegye reá ruházott: lelki ereje. Törj reánk András, tégy tönkre minket. Vagy ereszd útjára a szegény embert, hogy megmutathassa annak a lánynak, hogy melyik az a csillag, a melynek fénye tündöklőbb az emberek hajlékából kiáradó mécsek sugarainál.

És a csendőr – egész lelkében megrendülve – megrázta a nazarénus kezét s aztán torony iránt elrohant a sötét éjszakába.

A nazarénus, megtörülve a homlokáról gyöngyöző verejtéket, visszatért a házba.

– Mai napunk munkáját bevégeztük, menj pihenni lányom. Holnap az igaz útra vezetlek.

Manga Julcsa felállt s ment feléje. A szemeik összenéztek, de nem szólt egyik sem.

Soká így álltak szemben egymással. Majd Julcsa szólalt meg:

– Vezess el bárhová,… csak oda ne. Bárhová vezetsz, az igaz ösvény leszen… érzem.

– Istenben bízzál csak, én az ő útját járom. A keskeny ösvény szövétnekét tartom.

– Megyek veled, – mondta a lány.

És a nazarénus elvezette. Nem ment messze véle, csak a szomszéd házig. Ott lakott az öreg Ányosné, annak gondjaira bízta a lányt.

XIII.

Ányosné, kihez vezette, szűkszavú, beteges asszony volt. Már jóformán nem is élt, csak abban még, a miben hitt. A homokháti főutczán lakott, tán ötödik ház volt a portája a Juczi néni korcsmájától. Kicsiny ház, szőllő közepén, a melyet szintén János munkált. Így szokták ezt a hivők, összetartanak, támogatják egymást. A ki elaggott és maga nem munkálhatja földjét, azét elmunkálják a «barátai», mint a hogy azokat nevezik, kik már beépültek.

– Egy bűnös, eltévelyedett lelket hozok a házadba, gondodra bízom. Meglátta az igaz ösvényt, azon akarná végigjárni ezentúl az élet útját. Igaz szolgálód leszen.

– Az Úr kedveli azt, ki bűnből tér vissza közénk s megtért. Az Úr szolgálója vagyok.

– Én járok majd hozzá tanítani. Te istápold.

Az öreg asszony felkelt ülőhelyéből, odament a lányhoz s az egyik nyoszolyához vezette.

– Itt megpihenhetsz, ha elfáradtál.

– Elfáradtam… nagyon fáradt vagyok, – szólalt meg a lány. Úgy érezte igazán, megingott alatta a föld s pihenni vágyna.

– De azért még elmondom azt, a mint mondanom kell. Hallgass meg néném, ki vagyok. A Gányó Julcsa, a nóták Julcsája. Pár nap előtt még fiatal szeretőm volt, – most hangja éles lett egy pillanatra. – Elhagyott. Odavetettem magamat a más karjai közé, kit nem szerettem, tisztátlan testem, lelkem, – tette hozzá most már nyugodt hangon. – Befogad így a házába?

– Nem azt kérdem, mi voltál. De azt, mi vagy. Ha elfáradtál, itt megpihenhetsz.

– Maradok, – s a leány körülnézve a tiszta tágas szobában, úgy érezte, e perczben született.

– Ányosné lát el engem is, Julcsa. Ő főz, mos reám, én meg a szőllőjét gondozom.

– Majd főzök, mosok én kelmednek ezentúl, tudok én hozzá, hogyha gányó leány vagyok is.

– Az nem vétek. Lehetsz gányó is, csak hivő legyél. A csárdába meg én átmegyek, tette hozzá János, és elintézem dolgaidat.

– Mitévő legyek a butoraimmal?

– Ruháidra bizonynyal nem lesz már szükség.

– Ágyamra se, elhálok én a földön is.

– De azért mind elhozom. Odaadhatod ruháidat a lánytársaidnak. Azokról úgy se tudsz majd ezentúl semmit.

– Ők se tudjanak rólam.

– Isten tudjon rólunk csak s mi róla, – mondta János és kiment.

A lány, hogy egyedül maradt az öreg asszonynyal, munkához fogott s dolgozott délig. Délután ő vitte ki az ebédet Jánosnak a szőllőbe. A nazarénus szürethez készült. Holnap reggel kezdik a szőllőt szedni, az idén hamar lesz újbor. A mint a lány végigment a nagy, tágas, pusztai szőllőn, meg-megállt az őszi napon. Elmerengett. Merre szem lát, csak szőllő. Itt-ott egy sugár jegenyenyárfa szakította meg a nyári naptól oly szinesre perzselt szőllő sorait… Ott az út szélénél kis présház, a melyet tökéletesen befutott az össze-vissza kuszált venyige, amott egy csomó pirosra érett riczinus. A szőllő útjain szerteszét ágbogas alma-, meggy- és cseresznyefák. Itt-ott egy százados diófa, jobb idők emlékeül. A tőkék oldalán érett, kékelő szöllőfürtök, a tőkék alján meg szertefutott tök s egyéb vetemények. Mindezen túlért, viruló mindenséget keresztültánczolta az ősz még szines, de azért már langyos napsugara… s a levegőt meg-megvonalozták a vén asszonyok nyarának finom, pókhálószerü ezüstös szálai.

Végtelen nyugalom itt a virulás közepén. Nyugalom, pedig holnap kezdődik a szőllő pusztulása; a szüret, s aztán letarolva élet, termés. Olyan, mint a hivők élete. Nyugodalmas, békés… pedig holnap tán már porba hull az élet gyümölcse és vége a földi létnek.

De jó is itt. Miért is jutott ide olyan későn? Miért nem jöhetett ez emberek elé szennytelen testtel, lélekkel; miért nem nézhetett annak az egyszerü embernek a szemeibe akkor, midőn még arczát sem a szenvedély, sem a szégyen pirja el nem futotta. Midőn még, ha tarka ruha fedte is a testét, lelkén még rajta volt a harmat, míg a forró nyár el nem pörzsölte szíve virágait.

– Késő, késő… Most már nem nézhet a szemeibe, csak akkor, ha hibáiról, vétkeiről beszél neki…

És a lány haladt lassan. Nem sietett, jól esett neki az őszi napfény, jól, hogy itt olyan távol van attól a másiktól. S egyszerre mintha kigyó siklott volna át a testén, úgy megborzadt. Eszébe jutott, hogy Bálint elhagyta, hogy megcsalta, hogy érdemetlen volt szerelmére. Egyszerre lángba borult a lelke – szilaj vágy fogta el, szembe nézni s arczába köpni néki még egyszer, utoljára azt, hogy undok, hogy haszontalan ember! Hogy gyülöli, hogy nem akar róla tudni se jót, se rosszat, hogy eltemette a szerelmét örökre… De minek azt neki elmondani, ha így van? kérdte önmagától… És így van-e? A lány összehúzta keblén a nagy fekete kendőt, (már sötét ruhában volt, mint a hivő asszonyok) meggyorsította lépteit. Egy pár lépés csak s a János kunyhója. Ott áll a kunyhó előtt s feni a kapáját. Odamenjen eléje?… Nem, nem, most nem. Úgy érezte, e perczben méltatlan arra, hogy a szemeibe tekintsen.

Odalopózkodott mögé, a kunyhó túlsarkára. Letette a kosarat és csendesen, nesztelenül elment…

De, mikor már jó messze volt a kunyhótól, önkénytelenül visszatekintett. János nem vett észre semmit.

XIV.

Egy délután, a mint künn ült a pitvarajtóban a földön s az öreg Ányosnétól kapott bibliát lapozta, egyszerre, a mint föltekint, mintha csak a földből nőtt volna ki – Bálint állt előtte. A lány felugrott. Be akart a szobába menni, Bálint megragadta a kezét.

– Állj meg egy szóra, csak egy szóra, Julcsa.

– Miért jöttél, hát nem volt elég, a mit mondtál, még tetézni akarod? – kiáltott fel a lány.

– Hallgass meg. Megbántam, a mit tettem, meg a mit elkövettem, te tőled függ csak Julcsa s visszatérek hozzád…

– Nekem nincs már szavam hozzád. A mi mondani valóm volt, megmondtam s megtettem. Azt is, a mit nem kellett volna. Miről legyen hát szóbeszéd ezentúl közöttünk.

– Arról… hallgass meg Julcsa… arról, hogy ma és mindig, örökre téged szeretlek. Hiába minden. Hiába az apám igérete, pénze, hiába a szülőim fenyegetései… Tevéled a nyomorúság paradicsom lészen, nélküled a jólét maga a pokol. Eljöttem hozzád, hogy megkérjem a kezedet.

A lány odakapott a szívéhez. Én Istenem, mily boldogságot jelentett volna néki ez a három szó pár nap előtt! És ma mit ér?

– Kezemet kéred. Hát nem tudod, hogy azt az éjszakát a csendőrrel töltöttem? – vágta szemébe Julcsa felegyenesedve, emelt fővel, szembe nézve vele.

Künn ült a pitvarajtóban.

– Tudom, tudok mindent. Mit bánom én még ezt is. Így is csak az a két szem fog reám nézni, mint azelőtt az éjszaka előtt nézett, az a két kar fog ölelni, mint azelőtt,… az a száj…

– Ne folytasd, mert többet találnál mondani, mint a mennyit a gyomrom bevenne. Megcsalódtam benned, – mondta a leány, de most már csendesebben, szinte oly nyugodtan, mint a hogy Jánossal szokott beszélni, – és nem csókoltalak soha, karom nem érte a vállad, szám nem illetett jó szóval…

– El akarod tán tagadni. Hát igaz az, a mit mondanak, hogy a nazarénus szeretője lettél. Egy takarás alatt három szerető! Sokra vitted húgom! – kaczagott fel Bálint s végig vágott botjával egy katang kórón.

– Gondolj a mit akarsz, – felelte a lány még nyugodtabban, színtelen hangon – ismétlem, hozzád jó szóval soha nem szóltam, mert a kihez én szóltam, a kit én szerettem, az nem te vagy. Legalább nem az, a kinek ma látlak. Az én szeretőm egyenes férfi volt, bátor, szavának állt, igaz ember volt… tehozzád nem hajolok le… a te nyelveden nem tudok. Az Isten vezérelje útjaidat – s a lány még egyszer a szemeibe tekintett, mintha ezzel a tekintettel végleg kitörölte volna lelkéből azt a véges haszontalan érzést, a mely ehhez a férfihez fűzte; aztán lassan elfordult tőle s a ház felé indult.

– Julcsa… Julcsa! Ez az utolsó szavad?

– A mit mondtam eddig, mind igaz szó volt. A mit ezentúl mondok, az is az lesz. A te nyelveden nem tudok.

– Megvert, megvert az Isten. Megbánod ezt még Gányó Julcsa. Ha majd tönkre tettél egészen… akkor az Istennél felelsz értem.

A lány visszafordult.

– Az Isten útjára léptem, annak a szavára hallgatok. Annak az itéletét várom. Az legyen veled!

A lány bement.

A legény meg lázongó lélekkel, szenvedélytől remegő testtel, kirohant az udvarból.

XV.

Pár nap a szüreteléssel telt el. Ezalatt Julcsa úgy érezte, végleg megnyugodott, úgy érezte, azzal a másikkal végzett s most már csak azt fogja tenni, a mit amazok, a hivők fognak néki mondani. Ha az élettel végezett is, úgy látszik, van még ezentúl is valami.

Mit tudott erről eddig? Pedig tágult a lelke amazok szavára. Mintha balzsammal csepegtették volna be sebzett, összetört szívét. Úgy érezte, nyugalom, béke áradt szavaikból. Az egyik sor szőllőt Jánossal együtt szedte. Elmondta néki, hogy Bálint járt nála s mi történt köztük.

– De jó is, hogy végeztem vele. Olyan könnyű a szívem, mintha mázsányi kő gördült volna le róla.

– Könnyen itélsz lányom. Nem tekintesz felé. De tekintened kell. Ha rossz útra tér, te lész okozója. Te felelsz meg üdvösségeért a Mindenható előtt addig, míg cselekedetei a tiédből szakadnak. A mit most fog tenni, azért rajtad a felelősség.

A lány elsápadt.

– Hisz én elutasítottam, én szemére vetettem, hogy miért nem akarok tudni róla.

– Ez nem volt elég, elhagytad menni a nélkül, hogy megnyugodott volna. Az elvadult ember vadakat tehet.

– Mit tegyek hát, mit? – kérdte a lány szívszorongva.

– Most nem tehetsz mást, mint várni. Ha meglesz a baj, néked kell majd megorvosolnod a lelkét.

– Én Istenem, mit követtem én el ellened, hogy annyit mérsz a fejemre – zokogott fel hangosan a lány.

János odament hozzá, felemelte fejét s a szemébe nézett.

– Az élet azért van ránk róva, hogy kiéljük. A mennyit az életben küzdünk, annyi nyugalom vár reánk azután. Mitől félsz?

– Attól, hogy szerettem. Hogy küzdjek így meg vele?

– Szereted még?

– Nem, – felelt a lány s most felnézett a János szemébe, nyugodtan, megnyugodva.

– Az Úr veled leszen.

XVI.

Vagy tíz nap mulva, hogy künn dolgozott az udvaron a lány, egyszerre csak Annus Terka, meg Czombos Mihály toppantak be az udvarára.

– Hát te Julcsa, hogy kerültél ide a hivők közé? – kérdte Terka.

– Úgy, hogy beálltam szolgálónak az öreg Ányosnéhoz.

– Hát a csárdában nem ment jól a dolgod? – kérdte ártatlan arczczal, kerekre nyilt szemmel, Terka.

Julcsa végigsimítva fekete rokolyáját, így szólt:

– Nem nékem való volt a munka… Beleúntam.

– Mondd ki már, ne szégyeld, hogy nem becsületes lánynak való, még ha gányó, akkor se, – szólott közbe Mihály.

– Én nem vagyok becsületes…

– Ne piszkold be magadat annyira, Julcsám, tudjuk mi azt jól, hogy miért vetetted oda magadat az András keblére. Tudjuk, hogy nem a gusztusod vitt arra, hogy csaplár-lány legyél.

– Akármi vitt rá, ezen már se Isten, se ember nem változtat. Ott a bélyeg a homlokomon.

– Lecsókolom, – tréfálkozott Terka és átölelve Julcsát, össze-vissza csókolta. – De tán fel is tartunk, Julcsa. Dolgod van?

– Nincsen. Úgy is izentem volna nektek, hogy jertek át, beszédem lett volna veled. Gyere be Mihály, segítsd kihozni a ládáimat.

Bementek, a szoba üres volt.

– Hát a gazdasszonyod hol jár? – kérdte Mihály.

– A gyülekezetbe ment. Este jő vissza.

– Van jó dolga. Különben vén asszonynak való időtöltés.

– Ne csúfolódj, Mihály. Nem jól áll néked. Komoly fiú voltál… Ne vedd a nyelved hegyére azt, a miről nem tudsz.

– Tán te is annak akarsz felcsapni, Julcsa. Az ám, most látom, hogy szakasztott olyan a ruhád, mint a hivő asszonyoknak.

– Attól kapom a ruhát, kinél lakom. A jóra meg az tanít, a ki segítségemre volt.

– A nazarénus János, úgy-e? – kiáltott be az udvarról Terka, ki figyelte a beszédüket.

– Az, ha ő nem lenne, vagy a szeméten lennék vagy a kopogi temetőben.

– Az Isten megáldja, ha jót tett veled, – mondta Mihály s felkapva egyik vállára a nagy ládát, kivitte az udvarra. Nem akarta sehogyse Julcsa segítségét elfogadni, a másikat azonban már csak ketten hozták ki.

Julcsa az őszi napon kipakolta a ládákat.

Ebben a viganói. Ez sáfrányzöld, amaz halványzöld, ez meg lángpiros. Mindegyik emlék,… de szive csak nem mozdul meg a láttukra. Pedig mindegyiket Bálint kedviért vette.

– Ez legyen a tiéd, Terka. Tudom, szeretted ezt a sáfrányszint mindig. Ehhez nagyon jól áll a kék selyem általvető kendő, tudod a nagy aranybabokkal.

Terkában elhült a vér.

– Nékem, nékem adod? – Örömében ujjongani kezdett, Julcsa nyakába vetette magát, aztán egyszerre csak, maga se tudta, hogy miért, de sírva fakadt.

– Ugyan bolond! Azért, hogy én nékem nem lesz többet tarka viganóra, tizennyolcz forintos selyemkendőre szükségem, azért még nem visznek ki a kopogi határba!

– Fogadd el, Terka. Julcsa tudta mindig, mit csinált. Nem habarodott meg azért, mert nem kell neki a babos kendő.

– Ezt meg, – mondta Julcsa, nem figyelve a mit Mihály mondott, – ezt a violaszín köntöst add a Rebekának. Az ő holló hajához illeni fog nagyon… Ezt a harmadik ünneplőmet meg Rétes Marinak adjad át. Felveheti az orosházi bálba.

– Hát akkor néked mi marad? – kérdte Terka álmélkodva.

– Én nékem már nem lesz szükségem ünneplőre, mert én nékem ezentúl mindennap ünnep lészen, – válaszolt Julcsa sugárzó szemekkel.

– Így igazán, igazán nékem adod a sáfrányszín rokolyát, meg a kék kendőt?

– Neked szántam. Legkedvesebb lánytársam voltál.

– Az vagyok tán most is, vagy mi? – s a lány ismét elfakadt sírva.

– Nem,… csak voltál. A mi útjaink szétválnak, Terka. Hol találkoznánk? A dolgunk más, ünnepelni is másutt fogunk.

– A Julcsa hivő lett, – mondta Mihály most már a mély meggyőződés hangján. – Beépült.

– Nem fogadnának be ilyen bűnös lányt, mint a milyen én vagyok. Nem vagyok én közéjük való. Csak a vétkeimről tudnak.

– Julcsa, elhagysz minket? El…

– Ti úgy sem akartok tudni rólam. Az édes apám szava sújtott. De megérdemeltem, most van időm elmélkedni róla.

– De hisz azért jöttünk éppen, hogy elmondjuk, édes apád megbánt mindent, haza hí, vár téged, megbocsájt.

– Késő. Más otthonom van nékem. Más utat látok és más tartja nékem a szövétneket, késő.

– De hát, hogy bolondíthattak el téged ilyen rövid idő alatt.

– Úgy, hogy megmutatták az élet igaz útját, azt járom.

Terka csak csóválta a fejét.

– Hagyd el, Terka. Julcsa fejét ismerem. A szívét meg becsülöm is. Keményfejű lány s a szíve vitte erre az útra, tán visszahozza majd minékünk is.

– Soha, Mihály, soha! Mindenki csak egy nyelven beszélheti az igazság szavát. Én már csak így tudnám. És most segítsd visszavinni a ládákat.

Terka ezalatt vállvonogatva, könyes szemmel, de mosolyogva, boldog arczczal rakosgatta össze a viganókat. Julcsa adott neki egy nagy vászon-kendőt, abba belekötötte, aztán még egyszer összecsókolta ismét nagy zokogás közt Julcsát s elindult hazafelé.

Mihály lassú léptekkel követte, az ajtónál mégegyszer visszafordult.

– Az Isten segítsen meg, ha haza vágynál, a mi kéményünk füstje után mindig elindulhatsz. Sütnek ott számodra is Julcsa,… ezzel megfordult s méltóságos léptekkel kiment az ajtón.

A lány soká nézett utánuk. Ott fordultak el a Juczi néninél, midőn eltüntek, Julcsa megkönnyebbülve sóhajtott fel.

Egy lépéssel most már közelebb… Kihez? Talán még Istenhez is.

XVII.

Az öreg Ányosnéval igen jól megfértek. Az ájtatos hivő asszony keveset törődött háza tájával s jóformán másra sem ért rá, mint «barátkozás»-ra. Ha csak ideje volt, hol egyik, hol másik hivő asszonyhoz ment át s aztán a vén asszonyok kiültek az őszi napnál az ambitusra és zsoltárokat énekeltek.

A házi teendőket meg rábízta Julcsára, ki el is járt benne hűségesen. Egész nap dolgozott. Főzött, mosott, sikált. Estefelé pedig rendesen Horváth János látogatott át hozzájuk, ki mindig nála költötte el az estebédet, hogy az Ányosné szolgálójának ne kelljen késő este átbandukolni egy egész soron.

Ilyenkor aztán Julcsa és János kiültek a pitvarba beszélgetni, addig míg az öreg asszony odabenn nagyokat bóbiskolva elszenderült a padkán.

Ma is – meleg őszi este volt, – künn ültek az ajtóküszöbön. Az est lassan leszállott, hamvas, kéményekből felszálló nehéz tőzeg-füsttel telített fátyol borult mindenre. A házak fehér árnyai belefolytak a leereszkedő ködbe. A haldokló ősz, beleálmodik lassan, csendesen az ébredő télbe. De a leány nem fázott, nem félt a téltől.

Hisz János annyi mindenre tanította meg, a hangja meg oly szép, olyan jó hallgatni.

– Minékünk nincs papunk, se egyházunk. Azt tartjuk, ember ne legyen közvetítő embertársai s az Isten között. Úgy házasodik a hivő ember, az Isten ege alatt. Maga az Úr adja össze feleségével. Mert hisz, a mit ember köt egybe, azt ember fel is bonthatja.

– De örök így a házasság? – kérdte a leány akadozva.

– Az, mert a ki megszegi, elkárhozik. Nem azért, mert társát csalta meg, de mert az Istent.

– De… Kimondom, hisz magamról tudom, meg kelmed is mondta, a szerelem nem tart egy emberöltőig.

– A szerelem nem. A szeretet igen, de te nem szereted Bálintot, – mondta tiszta hangon János, – mert nem volt az, a kinek hitted. Ha az lett volna, szerelmed átváltozott volna valami olyan érzéssé, a mely Istenhez vezet, mert az éltet adja.

– Ígazad van, nem szerettem Bálintot. Mást szerettem s az Bálint nem volt soha, soha se lesz. Ezt meg is mondtam neki.

– És tán ez vitte a bajba. Erről akartam már szót ejteni néked. Pár nap óta Bálint a Juczi néninél tanyáz, minden éjszaka iszik s húzatja.

– A lakodalma előtt? Úgy tudom, a hónap végivel lesz. Odáig pedig már csak egy pár nap telik el…

– Bűnös lélekkel megy az Isten elé, mert a leányt nem szereti s a te irántad érzett szerelmét mámorba akarja fojtani. Rosz útra tért.

– Én Istenem… Akkor hát én tettem tönkre…

– De máskép nem cselekedhettél. Nehéz útra léptél… De úgy-e üdvözölni akarsz?

– A kigyelmed szavában bizom csak. A mit kelmed parancsol, azt fogom megcselekedni.

– Csak arra hallgass, a mikor az Isten beszél belőlem.

– Mit tegyek?

– Most csak várj. Mást nem tehetsz. Holnap meg elvezetlek a gyülekezetbe s bemutatlak nékik.

– De hisz bűnös leány vagyok. Az utolsók utolsója.

– Ha meghajtod fejedet, ezzel elébe jutsz azoknak, kik emelt fővel járnak. Reggel eljövök érted. Az Úr legyen veled.

XVIII.

Reggel elmentek a gyülekezeti házba. Ott volt a nagy szélmalom mellett, a kis fehér ház, egyszerü, tiszta udvar közepén. Benn egy kis előcsarnok. Itt a hivők kalapjai, pálczái. Benn fehérre meszelt nagy szoba, a melynek falán se kép, se kereszt. A fal két oldalán padok, az egyik oldalon az emberek, a másikán az asszonyok ülnek. A padokban csak a biblia, egyetlen imakönyvük. A középen emelvény, innen hirdeti az Isten igéjét az, kit a Szentlélek megszállt.

Ma reggel csak kevesen voltak. Olyanok csak, kik már be voltak épülve. – Mind leborultak s imádkoztak.

Fekete mondta az imát:

– «Imádkozzunk. Add meg Uram Istenem, hogy éltünk minden perczében emelkedhessünk, világítsd meg a boldogulás útját. Add, hogy egyszerűek, szegények lehessünk. Add, hogy az ajándékozás és könyörület boldogságában részünk legyen. Minden szavunk, tettünk a Te országod mintájára legyen. Add, hogy már itt a földön megismerhessük cselekedeteink és szenvedéseink által is, a megnyugvás gyönyörét. Adj erőt Uram az élethez. Ránk róttad, így add meg nekünk azt, hogy így méltóan Tehozzád és önmagunkhoz kiélhessük. Életet adtál nekünk és mi életet igérünk. Igérjük, hogy éltünk minden perczében feléd fog gondolatunk, érzésünk szállani. Nem kérünk Tőled semmit, mert Te tudsz és Te akarsz. Mi csak sugárzó szemmel nézünk fel reád és hálát adunk Teneked, Te nagy, Te dicső, hogy az élet nyugodalmas perczeiben csak úgy, mint a szenvedés óráiban részünk lehetett, hogy erőt adtál elviselni a pusztulást, csak úgy, mint a sikert és a szerencsét. Van, a mi van, mert hogy lehetne máskép. Minden, a mi jó, Te vagy. De Te változtatod a roszat is jóvá. Tereád építünk, Téged dicsérünk, Te légy velünk ma és mindörökké!

Az ima végeztével Fekete kiküldte az egyik hivőt János- és Julcsáért, kik kézenfogva jelentek meg a hivők előtt.

– Ennek a bűnös hajadonnak lelkét megszállotta az Ur malasztja. A megismerésre vágyik. A szűk ösvényre óhajtana lépni.

– Legyen hát köze a mi dolgainkhoz. Utazzon velünk az örök világosság felé, – felelte a tanító.

– Ez a bűnös hajadon, a gyülekezet bocsánatát kéri. Kegyelméért esedezik.

– A kegyelem Istennél van, mi csak tanácsot adhatunk. Leányom, mik bűneid?

Manga Julcsa körülnézett. Lehettek vagy huszan összevéve. Ott az öreg Györgyiné is egy padban. Mind reá figyel. Mind elitélheti, mindnek hatalma lehet fölötte. De a leány felemelte fejét s egy lépéssel közelebb ment a tanítóhoz.

– Ki tud erről a lányról bűnt, rosz cselekedetet elmondani? – kérdte a tanító hangosan.

Elébb az öreg Györgyiné kelt föl.

– Ez a leány gőgös, nem tudja magát se az Isten, se az emberek előtt megalázni. Nem miközénk való.

– Ne itélj testvér. Csak azt mondd, mi a vétke, hibája, – harsogta Fekete az emelvényről.

Györgyiné folytatta reszkető, de határozott hangon:

– Hivalgó, hívságos. Megveti az egyszerü embert. Czifraságra, gazdagságra vágyakozik.

– Igaz ez leányom? – kérdezte Fekete szeliden.

– Ilyen voltam. Más leszek… Igérem, – mondta a leány határozott hangon.

– A leány parázna. Szűzi testét odadobta olyannak, kit nem szeretett sohase, gőgből.

– Igaz ez leányom?

Julcsa meg se mocczant, csak egy kissé halványabb lett. Hangja azonban még mintha csengőbb, tisztább lett volna, mint azelőtt.

– Igaza van annak, a ki vádol. Odadobtam szűzi testemet olyannak, kit nem szerettem sohase. Beállottam csárdai lánynak, beszennyeztem testem-lelkem, balga hiuságból, gőgös fejjel.

– Ki tud még e lányról valamit?

A szoba hátulsó sarkából szólt valaki:

– A lány megtagadta régi szeretőjét s az most ivásra adta magát és a pusztulás útjára lépett.

– Így van ez lányom?

– Így. Elutasítottam, mert már nem szeretem. Mert úgy érzem, más világból való, mint én. Most az italra adta magát s két nap mulva azt viszi oltár elé, kit sohase szeretett.

Ismét Györgyiné szólalt meg:

– Édes apja küldött érte, térjen vissza hozzá s ő megtagadta. Gőgjében nem akar a szülőjének megbocsátani, hogy az, mikor elbukott, elküldte néki minden podgyászát és nem akart róla tudni semmit.

Eddig Julcsa mind nyugodtan, határozott hangon beszélt, de ez igaztalan vádra elfutotta arczát a vér, egész testében reszketve, szakgatott hangon – úgy mint régen szokta – vágott vissza a vádra:

– Ez nem igaz! Nem igaz! Hazudik néném, ki merem mondani itt a gyülekezet előtt. És ezért el fogják itélni, mint a hogy elébb engemet itélt el. Nem mentem vissza apámhoz a kelmedék nemzetsége közé, mert megtaláltam az igaz ösvényt, mert látom a világosságot. Hogy menjek én vissza a dohánylé s a czifra rongyok közé, mikor itt a tisztaság fehér gyolcsa világít a szemem előtt… Tehetek én róla, hogy Gányó Julcsa volt a nevem? Tehetek arról, hogy éltem minden perczében csak a hivalkodást, a kérkedést tanulhattam meg? Tehetek róla, hogy szennyben nőttem fel? Tehetek róla, hogy gyermeklánykoromban már pirosítót vettem az iskolapénzen. Hogy egy rőf szalag többet ért nekem az örök üdvösségnél? Szidjatok, itéljetek el, köpjetek a homlokomra, itt van, – s lebontotta kendőjét, – csak engedjétek meg, hogy köztetek maradjak életre, halálra… Ne hagyjatok el! Támogassatok, mert szegény vagyok és nyomorult…

Horváth János megfogta a kezét s mondá:

– Én ezt a lányt tisztának nevezem. Mert bűnbánó és érez.

– Én ezt a lányt szennyesnek nevezem, mert elbukott és fenhéjázó szava, gondolatja, – felelt reá Györgyiné.

– Györgyiné, ne itélj, hogy ne itéltessél, – harsogta most neki a tanító s lelépve az emelvényről, megfogta a leány kezét és így szólott hozzá:

– Elfogadom vallomásodat. Bűnbánó vagy, alázatos és beismered vétkeidet. A mi elmult, arról ne tudjunk semmit ezentúl, a jövőre meg az Úr veti fényes sugarát. Elbuktál, gőgös voltál és hiu. Most csak azt kell tudnunk, milyen lész, hogy a szerint itéljünk feletted, addig, míg «utazol». Megpróbáltatást pedig kettőt mérünk reád, úgy-e testvéreim? Egyik, hogy haza mész apádhoz s azok előtt mind elmondod néki vétkedet s megkérleled őt. A másik és ez lesz a nehezebb, régi szeretődet, ki miattad teszi magát tönkre, a helyes útra téríted s visszaadod őt övéinek. Ha e két próbát leteszed, visszatérhetsz hozzánk. Nyitott ajtóval fogadunk s karjainkba zárunk. Most pedig menj én eltévelyedett testvérem, menj útadra. Addig járd ez ösvényt, míg a lelked gőgjét meg nem törted és míg egyszerü szívvel, tiszta lélekkel, lelki békével telve, visszatérsz közénk.

Te pedig, Horváth János, te lész a tanítója, vezetője. Érdemeld ki magadnak e lelket és fogadd alázattal rendeltetésedet.

János és Julcsa lassan kimentek.

XIX.

Ezalatt Bálint csak ivott.

A menyasszonyát, Zalai Örzsit, épp csak akkor látta, mikor a paphoz mentek együtt. De ez fel se tűnt azoknál. Hisz gazdák, ezek meg a tempót szeretik. A szerelmet – ha van is – jobb nem mutatni, így illendőbb. Ezt szokta mondani Böske néni Örzsinek, ha tán az kérdőleg vetette volna reá a könyektől alig-alig felszáradt szemeit.

Bálint szülői azt hitték, hogy az esküvő után megváltozik. Azért siettették is a lakodalmat, még szörnyű savanyu, karczos volt az újbor s mégis október negyedikére tűzték…

A lakodalomra nagy előkészületeket tettek. Egy nappal előtte ott sütött, főzött a Csepcsányiék minden asszony rokonsága a konyhában. Böske néni vezette az asszonyok hadát. Hazajött a Bálint nénje is, Monusné, a vásárhelyi pusztáról, az urával. Böske egyre-másra kanyarította ki a szép fonatosokat, Monus Mari meg rakta befelé a kemenczébe.

– Hej néni, mikor még az én lakodalmamra rakták így a fonatosokat, de jó idő is volt az.

– Jó-e?… Jó az most is. No nézzék, nem ízlik neki az a fehér kalács, a mivel az ura tartja.

– Ízlik az Böske néném, de jobb volna sokszor egy darab száraz kenyér annál.

– Hát mi bajod?

– Az a bajom, hogy még máig se szeret az uram.

– Nyolczvan holdja van a vásárhelyi pusztán, nagydarab föld, úgy se tudnád telesírni, – mondta Böske néni, feltűzve a kötényét.

– A tenger medrét telesírtam én már nyolcz esztendő alatt!

– Hát mást szeret az urad?

– Azt hiszem, nem szeret az senkit, semmit, csak az aranypénzt.

– Hisz akkor jól van. Mi kell több ennél. Így bizonyosan nem halsz meg éhen az oldalán.

– De elszomjazok… Nincs a ki szeressen.

– Ti mind olyan hóbortosak vagytok. Mind a hány. Látod húgám, engem szeretett a megboldogult Boldizsár, – s az asszony az égre vetette a szemeit, – mégis nyomorogtunk hat éven által. Abban az időben, mikor én férjhez mentem, még olcsón adták a lányt. Te kikaptad mindjárt az anyád jussát.

– Bárcsak az uram szerelmét is megkaptam volna vele.

– Mit tettél volna akkor, ha úgy kellett volna nyomorogni évszámra, mint nékem. Úgy loptam meg magamtól krajczárról-krajczárra a mai vagyonkánkat. Bálba nem jártunk, szalag soha se látta a nyakamat Selyem átalvető kendőt, két éve, hogy az elsőt vettem.

– És aztán, mit ér el vele?

– Azt, hogy most már megvan.

– És ez a boldogság?

– Nem, nyugton vagyok. Nem félek attól, hogy éhen halok meg. Lesz, ki megfizesse a temetésem árát.

– És ezzel mit ér?

– Mit érek? Hát te mit érsz el azzal, hogy furt azt vitatod, hogy az urad nem szeret?

– Ezzel könnyítek a lelkemen.

– Úgy, mint Bálint az ivással.

– Ezt is tönkre tettétek. Meglátod, Böske néném, ennek nem jó vége lesz.

– Nem-e? De hát mi kell ennek a fiúnak. A lánynak hatvan holdja van az orosházi szőlők alatt. Hisz ez kincset ér. Ötszáz forintot is megkaphatnak holdjáért. A lány szép… Van olyan, mint az a rongyos Gányó Julcsa volt…

– Mit ér neki, ha nem szereti.

– Meg fogja szeretni. Ha meg nem fogja… Hát eltölti az időt a felesége hatvan holdjával. Az ad majd neki munkát, a munka meg a legjobb búfelejtő.

Böske néni beszélt, beszélt, de nem jött ki nyugalmából. Fonta egyre-másra a fehér kalácsot… Egyszerre csak felpattant az ajtó és Bálint lépett be rajta.

– Jöjjön át a másik szobába néném, – szólott oda a nénjéhez.

Mónusné letörülte a két kezét s átment a szobába vele.

– Hol vannak az öregek? – kérdte Bálint mogorván.

– Bementek Orosházára, még egyet-mást vásárolni a holnapi napra.

Böske néni beszélt, beszélt.

– Tönkre is tették testem-lelkem üdvösségét, – mondta Bálint tompa hangon.

És Mónusné ugyanazt ismételte most Bálintnak, a mit elébb Böske néni mondott neki: hogy a lány szép, pénzes… Csak Gányó Julcsáról nem tett említést.

– Mit ér nékem? Kelmed legjobban tudhatja. Mert hisz, a mióta férjnél van, egy boldog percze se volt. Kelmedet is feláldozták, mint engem.

– De én szeretem az uramat, – felelte Monusné megadással.

– Hát így a kelmed dolga még könnyebb. Mivé lettünk. Az a gazdanép nem akar más egyebet látni a földön, mint a mi kézzel fogható. Nem kell néki se nóta, se táncz, csendes leszen a föld. Tán még a madarak is elhallgatnak… Hej! csúnya, csúnya világ ez Mari néném.

– Hát azzal meg mit érsz, ha iszol?

– Akkor elkábulok… Ilyenkor még úgy érzem, érek valamit.

– És… Julcsát láttad azóta?

– Annak se kellek már. Pedig azt tudtam, ott hagyok érte mindent… Megutált. Tán hivőnek készül.

– Van jó dolga, – nevetett fel hangosan most Böske néni, ki egy tálba kalácsot hozott. – Gányó Julcsából csárdás Julcsa, azután meg hivő Julcsa. De sokszínű viganója van a lelkemadtának, akad minden alkalomra.

– Elhallgasson néném, el! Mert úgy segéljen az Úr Jézus, hogy nem hagyok rá mondani még egy rosz szót se. És ma még kevésbbé, mint régen. Hisz hogy gányó-lány volt, arról nem tehetett. Mert hisz csak a kelmedék fagyos világában szégyen a szegénység. Hogy aztán csárdás-lány lett, azt daczból tette. Én tudom, mert hisz azóta győzöm az italt, mióta így van. Hogy hivő lett belőle… Az Isten megáldja érte. Tán juttat a lelke üdvösségéből minekünk szegény bűnösöknek is valamit. A jó Isten áldja meg mind a két kezivel.

– A menyasszonyodról beszélsz, Bálint? – kérdte az öreg Csepcsányi, a mint belépett a szobába s a port leverte sötétkék ünneplőjéről.

– Nem, a szeretőmről… A régi szeretőmről apám…

A fiú hangos zokogással odaborult az apja vállára, kit nagyon szeretett s a kinek föláldozta boldogságát.

XX.

Pár napra a lakodalom után Bálint már megint csak a Juczi néni vendége volt, csak úgy, mint azelőtt. Az italban találta meg azt, a mit a felesége csókjaiban nem találhatott: – feledést, nyugalmat.

Az ivó üres volt, csak az egy Tóth András ivott a kármentő oldalánál.

Ezt is a szerelem vitte az italra.

A mint Bálintot megpillantotta, hirtelen fölkelt, nagy zajjal letette poharát az asztalra s odalépett elé:

– Jó, hogy jöttél Bálint, vártalak. Volna még szóbeszédünk együtt.

– Van ám, van, – felelt rá Bálint és fokosával nagyot ütött az asztalra. – A te paráznaságod vitte őt a bűnbe, az tántorította el tőlünk. A tejfelt te szedted le az édes tejről, te, ki eddig csak savón éltél.

– Tán azt veted a szememre, te gőgös gazda, hogy én az alamizsnádból éltem.

– Az enyimből is, máséból is, – vetette oda néki Bálint gőgösen.

De erre a csendőr már nem felelt, hanem felkapott egy széket s azzal ment Bálintra. Bálint egyik kezével messzire eldobta magától azt s aztán egyet rántva a csendőrön, belökte a padok közé.

Erre már a csárda népe összeszaladt. Juczi néni és szolgálói jajgatva nézték. De hát nem tehettek semmit, férfi nem volt a házban.

András zúzott karral, de azért fölkelt a darabokra mállott lóczák közül, felvett egy butykost s azt vágta volna Bálint fejéhez, de az irányt tévesztve berepült a csárda ablakába, a mely most nagy csörömpöléssel betört.

Bálint erre egyet kanyarított fokosával a levegőbe s egyszeribe a csendőr fejét érte, kinek szerencsére fején volt a kalap, a mely most szétmállva lehullott a földre. Homlokából meg csergedezni kezdett a vér. A csendőr egyet fordult maga körül, azután halotthalványan összeesett.

– Meghalt… gyilkos vagyok! – rebegte Bálint és kirohant az ivóból.

A legény most félőrülten szaladt végig a nagy utczán… Ment, ment… abba a házba, hol tudta, hogy a Julcsa húzta meg magát. Ugyanazzal a fokossal ütött egyet a ház ajtajára, a mely a csendőr homlokát érte.

A zajra Julcsa kilépett a küszöbre. Az esthomályban is megismerte, hogy ki az.

– Mit akarsz, hogy így fokossal kéred a «fogadj Istent?» – kérdte tiszta hangon Julcsa.

– Eljöttem, megmondani néked, Julcsa, – felelt rá Bálint épp oly tiszta, csengő hangon, – hogy gyilkoltam érted. Az Andrást elpusztítottam, most már itt a bűn a homlokomon. Isten és ember eltaszított. Most már nyomorult vagyok, senkim sincs… Szeretlek még mindig, jobban mint valaha.

A leány megingott. Milyen borzasztóan bekövetkezett… Azok azt mondják, csak akkor jut közéjük (s mikor azokra gondolt, János két szeme világított a lelkébe), ha Bálintot megmenti… Bálint gyilkolt, halálos bűnbe esett… És Bálint most földönfutó. Szegényebb, nyomorultabb nála és tán reá szorul.

– Érted, mit mondtam? – kérdte Bálint hangosan.

– Értem, de most már teérted semmit se tehetek, – felelt neki a lány egy percznyi ingadozás után. – Ha egy hónap előtt történik, ha egy hónap előtt rongyosan, vérben állsz meg előttem s azt mondod, gyere velem Julcsa, oszd meg a kenyeret, a melyet bujdosásban napról-napra fogok összekoldulni, mentem volna veled. Most már késő, mit érnél velem, ha már nem szeretlek…

– Hát igaz, igaz, hogy nem szeretsz?

– Szánlak. Ha tehetnék érted mást… egyebet, megtenném. De ma már nem adhatom a szívemet oda… mert…

– Mert másé, – szakította félbe Bálint fenyegető szemmel. Mondd ki, hogy másé, az a birkaszivű ember megigézte, azé tested, lelked.

– Testem és lelkem az Istené. Olyané leszen, kit az Isten szán nekem, a kit megérdemelek.

– Hogyne… Hisz ha a nazarénushoz mész, egyenesen a mennyországba emel a két karja, megnyitja a paradicsom hét pecsétes kapuját a csókjaival.

– Hallgass, – szólalt meg Julcsa szilárdan, erős hanggal, de egy csepp élesség nélkül. – Távozz hajlékunkból. Ide alázatos fővel kell még annak is jönnie, ki a koldusok koldusa. Úgy, ha maga a király fia is. Ez a hajlék tiszta… Mert még én is megtisztulok benne. Ne szennyezd be sárral a fehér oldalát. Menj Bálint, az Isten segítsen meg ezentúl is. Imádkozni fogok érted… Ennél többet nem tehetek. Az Úr legyen teveled.

Ezzel megfordult s bement a kis ajtón, de a melyet csak behúzott maga után, a nélkül, hogy a reteszt rátolta volna.

Bálint odaborult a kis ajtóra s hörögve kérte bocsánatát, aztán eldobva magától a fokost, a melyet eddig még mindig a kezében szorított, kirohant az utczára. Egyenesen Orosházára ment s ott feladta magát a járásbiróságnál.

Julcsa pedig bement a szobába, hol Ányosné remegve várt reá, megcsókolta az öreg asszonyt s így szólt:

– Helyesen cselekedtem néném?

– Én nem tudom. Én csak azt tudom, hogy derék, jó lány vagy. János majd megmérlegeli szavaid súlyát. Én szegény, gyengeelméjű asszony vagyok, én csak azt tudom, a mit szívem sugall nékem, én derék lányom, – mondta és zokogva a nyakába borult.

XXI.

Szerencsére, Tóth András sebe nem volt súlyos. A csapást a fején lévő kalap felfogta. Aztán meg ő volt a támadója (a csárdai asszonyok vallomásai szerint), így Bálint csak egy pár hetet kapott.

Tóth Andrást meg áthelyezték a szolnoki csendőrséghez, hogy így minden zenebonának elejét vegyék.

Julcsa nagy megkönnyebbüléssel hallotta a hírt.

– Mi lett volna velem, ha igazán agyonütötte volna Andrást? – kérdezte egy izben Jánost.

– Félek, lányom, hogy akkor nem épülhettél volna be soha. Mert nem számolhattál volna Bálint lelke üdveért a Mindenható előtt.

– De így is? Hogy számolhatok? Ha ki is jut. Holnap újra kezdheti.

– Akkor kell majd térítő munkádat elkezdeni.

– Én Istenem, hogy lesz az? – kérdte a leány szívszorongva. – Hogy lesz?

– A jó Isten segíteni fog ezentúl is, mint a hogy eddig megsegített. Minden akadályon átjutottál eddig.

– És ha megtérítettem… Azután való cselekedeteiért is én leszek a felelős?

– Hogy lennél. Csak azért lehetsz, a melyet a te befolyásod alatt követ el. A mit ezután tesz majd, az az ő és a Mindenható dolga leszen.

– Addig pedig…

– Addig Ányosnét látod el.

Szegény öreg asszony nagy beteg volt már három nap óta. A gyomra megdagadt és se enni, se beszélni nem tudott már. Meghűlt vagy az öregség tette, nem lehetett tudni.

Julcsa éjjel-nappal ápolta. El nem hagyta egy perczig se. Oly nyugodtnak érezte magát a nagy beteg mellett, ki úgy látszik, boldogan néz át a másvilágba s ki a multkor is, hogy felnyitotta szederjes ajkait, vigasztalást adott neki: – nincsen halál, csak élet! – rebegte s aztán ismét visszahanyatlott párnái közé.

Egy nyugodt őszi estén négy hivő asszony látogatott el hozzá, meg János, ki minden este, úgy most is átjött hozzájok. Az asszonyok énekeltek, az egyik nehány őszi rózsát hozott, azt hintette az öreg asszony lábához. Mind nyugodtan beszélt. És ép oly nyugodtan felelt Ányosné is kérdéseikre. Mint családtagok, kik nagy út előtt állnak, mielőtt szétválnának, ügybajaikat beszélik meg. Halkan beszélgettek.

Ányosné eközben egyszerre csak felült az ágyában, kimeresztette elhaló szemeit, ajkai rebegtek valamit s aztán visszaesett párnáira. Meghalt.

Julcsa megborzadt, aztán sírva fakadt volna, de hisz egyiknek se változott az arcza. Talán meg se halt. Egyik ép oly nyugodtan ült ott, mint a másik, aztán egyszerre a nélkül, hogy összenéztek volna, mind a négy egy zsoltárt kezdett el énekelni. Dicsérték az Urat.

János meg odamegy az öreg asszonyhoz és csendesen leszorítja szempilláit. Julcsa még egyszer odanéz egyikre-másikra, majd elfullad és zokogva odaborul az ágy szélére.