A PÉNZ LEGENDÁJA.

(Belényesy Mária grófnő naplója).

Budapest, május 3-án.

Ma reggel jött el először hozzánk. Mama azt állítja, ő az egyetlen, kihez mehetek. Én istenem, hiszen meglehet, de hát akkor miért mondja meg. Így még lehetőségét is elveszi annak, hogy belészeressek valaha. Mama pompásan tud számolni. Azt mondja, néked 35 ezer forint jövedelmed lesz, ha meghalunk (miért beszél haláláról akkor, midőn épp az én szerelmemről lenne szó, nem tudom). Egy pesti palota, a mely azonban a senioratus jövedelméből épült, így tehát nagy a ház, kicsi a vagyon, s így mindenkép gazdagon kell férjhez menned. Nos megteszem. De hát elég ez? Tegnap este az estély után végig mentem a salonokon. Megnéztem szegről végre. A tánczterem tele aranyozással tetszik. A parquettáján úgy siklik az ember, mint madár a légben. A nagy salon ajtajából sok mindent lát meg az ember. Ezek alatt a nagy bársony függönyök alatt mama folyton engem figyel. Áldom érte. Anyai gondoskodása sok unalmas órámba került. Tegnap reggel is nagy predikácziót tartott: Légy mindenkivel nyájas – mondta. – De? – tettem hozzá nevetve. – No igen, légy tartózkodó a schmudlival (jő a schmudli magyarázata, Istenem hányadszor; kik nincsenek egészen benn, kiket csak úgy a nagy estélyekre hivunk, a noblesse de robe, azok, kiknek nincs censusok s mégis a feleségeikkel meg (sőt!) lányaikkal jönnek báljainkba, stb. stb.). Aztán kikkel még nem? – folytattam ártatlan arczczal beugratva a mamát. A tánczosokkal, kiket csak ágyutölteléknek hivunk meg. Ezekkel legfeljebb tour tánczot szabad járnod. Tudom. Csend. Mama folytatja, meg a kisebb partiekkal, ámbár ezekkel igen nyájas lehetsz akkor, ha az illető feltünik a láthatáron. Ezzel izgatod. Nos, az illető feltünt.

Belényesy Mária grófnő.

Íme az illető: Bálványosy Sándor gróf cs. kir. kamarás (hozzá teszem, mintha – mama mondaná – a gentryhez tartozna, ezek mindig accolirozzák), hat láb magas (az anyja angol volt – Lady Sarah Spencer), olaj-barna arczbőr (Indiába járt, ott sült le végleg – ezt különben nem szeretem), szürke szemek, sötét haj, deresedő szakál (hegybe vágva) s hosszu, kissé túlhosszu bajusz. Egy méter széles vállak, hatalmas mellkas, hosszu, nagy lábak (de keskenyek) s kezek. Hangja mély, tudom, mert most mindenki énekel. (Hangját szeretem még legjobban.) Foglalkozása: a Bálványosy család ifjabb ágának, a grófinak feje. Kora 40 év (kissé vén, no de mindegy). Tud hajtani, kitünő vadász (hat tigrist lőtt Indiában), volt azt hiszem mindenütt. Fog utaztatni, – mondja mamám – mert anyja angol volt, s unja magát. De tán ez nem is igaz, ezt mama csak azért tette hozzá, hogy érdeklődjem iránta. Nos én érdeklődöm. Investigátiómmal kideritettem, hogy 250 ezer forint évi jövedelme van tisztán. Ezzel – az én 35 ezremet hozzácsatolva – megélhetünk. Mint a mama nevetve hozzá tette, telik lámpaolajra. Ha férjhez mész, majd minden este minden salonban fog égni a lámpa. Hát ha telik olajra, hozzá megyek. Basta!

*

Budapest, május 4-én

Tegnap a casinóban mulattunk. A czigány húzta, csak 12-en voltunk. Very select. Papa adta az ebédet, elég jó volt. Bár, tudja az Isten, de a mi tót szakácsunk jobban főz, mint az a hires franczia. A kis barna salonban ettünk. A Bálványosy-család volt még meghiva, Sándor nénje, az öreg herczegné, ki olyanokat mond, hogy az ebédeknél minden fiatal lányt hatodik helyre ültetnek tőle, hogy ne hallják, mit beszél. Azt mondják, Mária Teréziára hasonlít. Vele volt két kiállhatatlan fia. Igazi majmok. Milyen szerencsém van, hogy papáék nem akarnak hozzájuk kényszeríteni. No már az egyikhez, t. i. ahhoz, a ki herczeg s a család feje. Szerencsémre csak unmittelbar leányt vehet el, ez benne van a majorátusi levélben. S az ilyen szegény magyar comtesse nem elég neki. Bécsből kell házasodnia. Egyáltalán hiba van a családfánkon, mama sokszor elpityergi. A papa egyik anyai őse fakereskedő volt, s aztán báróságot kapott s egy megyét. De ezt a foltot már eltöröltük s jogtalanul bár, de ő is udvarképes és k. u. k. kämmerer. De – igaz a, az estéről? Volt még ott egy álmos kinézésü, hosszu haju fiatal ember, Vezekényi Elek. A Vezekényinek mondom, hosszu haja van, sápadt fakó szinű képe, nagy kék szemei. Most ez a divat külföldön, mondta az öreg herczegné. S hosszu előadást tartott arról, hogy a mai asszonyoknak miért nem kell corset s a fiatal uraink miért sápadtak s miért szavalják Baudelaire-t. Igaz, ezt az utóbbi poétát susogva ejtette ki – nem nékem való olvasmány, azt mondta. Megvettem, de még nem volt időm elolvasni.

«Les fleurs du mal.» Majd Vezekényitől megkérdem, minő. Itt még a Gyallay Lőrincz, ez olyan tiszteletbeli czigány. Hosszu nógatásra kivette a hegedűt a primás kezéből s primázni kezdett. Szépen játszik. No de elmondom, még kik voltak itt. A Bajmóczyné férjével. Igen boldogtalan asszony, a mamája rontotta el, azt mondják, s most már sehogyse tud boldogulni. Most olyan æsthetical módon mulatja magát. Nem tudom, miből áll ez a mulatság. Még egy asszony, egy özvegy miniszterné, nem egészen copurlhic. De a mama ma reggel hivta meg hamarjában, mást nem mert volna, kisegítőnek. Mert Bálványosy Liza… a gyönyörü Liza! lemondott. Nékem a családot kellett megnyernem. Ez volt esti teendőm. De hát jövendőbelim mellettem ült, avval mulattam.

Tegez… Tegez, nem hiszem, hogy rokonok lennénk. De úgy illik (ezt a papa mondta multkor neki), hogy egy Belényesy s egy Bálványosy rokonok legyenek. Kimutatták, hogy mindketten Stibor-ivadékok vagyunk. A Stibor ivadéka igen furcsa lélek. A sauce tartar-t átnyujtva (addig hallgatott), megszólal: Mini (Mininek nevez, mintha erre feljogosítottam volna; Mária is megtenné, de 250,000 forintja van évente, gondoltam, s zsebre raktam a Minit), szereti a czigányt? Ekkor vettem csak észre, hogy a hangja majd csaknem olyan mély, mint a bőgő hangja. Én kinyitottam a legyezőmet s mintha igen melegem lenne, egyszer-kétszer meglegyeztem magamat, majd becsukva kissé szemeimet: igen, elmerengtem. S tréfán kivül tetszett a muzsika, új nóta volt a Czóbel Minkától. – Látod Mini, ha az ember messze-messze országokba jár, akkor sokszor elgondol arra a perczre, midőn először fogja a nótáját hallani! Az nem volt új, se nem valami igen érdekes s én mégis behunytam a szemeimet s abbahagytam a tok á la tartar felszelését s úgy hallgattam. Egyszerre csak észreveszem a mamát, ide néz s érzem a szeme tüzének változó fényéből, hogy bátorít. Nagyon elszégyeltem magamat. Ejha, csak tán nem. Józan fejjel fogunk csak azért is leülni a Bálványosy ifjabb ág dominiumaiba. – Hogy értem-e? s most már komédiáztam. Rövid idő multán elfogyasztottam a tok á la tartar szeletet.

– Midőn fenn tanyáztam a Himalájában, sokszor elgondolkoztam azon, leszek-e én még boldog valaha.

– Kin áll, ha nem rajtad, – mondtam nevetve, de – hozzá kell tennem – ártatlan arczczal.

– De hát a boldogsághoz kettő kell.

– Hiszem… Sándor, de furcsa vagy, hogy azt te mondod. – Az öreg Bálványosyné minket vizsgált, láttam s ez boszantott, nem akartam, hogy úgy nézzek ki, mintha…

Sándort nevetésem, úgy látszik, lehangolta. Félreértette intentióimat. Titokban végig néztem rajta, csak olyan igen sötétbarna ne lenne. Kicsit vadóczszerű, ki hinné, hogy anyja angolnő volt. Másik szomszédomhoz, Elekhez fordultam.

– És hát igen messze járt?

– Messze? mindenütt ugyanaz! – volt a gyors, kissé meglepő válasz; ez a fiu bágyadt és kedvetlennek látszott.

– Nem hiszem, lássa, már a hajviselete is más, mint nálunk. – Megjegyzésemet elég ostobának tartottam, de nem akartam semmikép sem belemélyedni a társalgásba.

– Az más, hosszu a hajam, mert utálok fodrászhoz járni.

– Akár csak én – szólott bele Sándor a maga mély hangján – és Elek, hogyan áll Párisban a világ?

– A moulin rouge kereke forog, az anarchisták szabadon sétálnak s a Bougival Grenouilliérejének évadja is elkezdődik nemsokára.

A két ember összenevetett.

A Sándor nevetését jobb szerettem, melegebb, férfiasabb. Eleké metszett, de azért hozzá fordultam, szája ize szerint akartam beszélni, hisz rokona s legjobb barátja Sándornak.

– Olvas sokat?

– Miért olvasnék, oly ritka a jó könyv. Nézek, látok s ez elég.

– Ugyan ne affektálj – rikácsolt Niki az asztal túloldaláról, – a multkor is, hogy táskádat kipakoltad, 10 kötet könyv volt benne, meg egy hálóvánkos. Azzal érkezett meg Londonból.

– Volt más táskám is, Niki! – nevetett Elek.

– Reménylem – tettem hozzá okos arczczal. – És mondja, mik voltak azok a könyvek?

– Én tudom, – mondta Sándor, – az Elekismus kátéi, egy Baudelaire (már megint Baudelaire!), egy Huysmans, pár Zola (pfui, mondtam s még jobban figyeltem rá, mit mond), Berge, Rollinat (megjegyeztem mind, ha a komornával kimegyek, titokban egyenként megveszem).

– Ugyan hagyd el, én már jó ideje, hogy semmit sem olvasok.

– Akár mint Loti – tette hozzá Sándor.

– Az ám.

– Mondja maga, úgylátszik, rá ért az olvasásra is messzi útjain.

– Nem igen. De egy-két könyvet csak elolvastam.

– Ugyan hagyjátok a sok könyvet – s Bálványosy herczegné egy bécsi dalt rendelt a czigánynál. Elhallgattunk. Sándor mintha hozzá ért volna kezemhez… Pedig igen széjjel ültünk. Nem mertem rá nézni, pedig úgy szerettem volna. Hogy lehet az, ha valaki az emberbe szerelmes? Milyen arczot vághat. Vigyázva, óvatosan, mintha az asztal túlvégén keresnék valamit, feltekintettem; tekintetünk találkozott. Egyik szemével mintha végig simított volna – lágyan. Furcsa, hát ez az? Olyan különös volt, mikor aztán egy óra multán a karjai között találtam magamat a keringő hangjánál. Úgy éreztem, erős karjai vannak, meleg lehellete is közel járt az arczomhoz. Furcsa! eddig még táncz közben nem vettem észre, hogy ez így szokott lenni.

Később igen meleg lett, kinyitották az ablakot, a hatvani-utcza járókelői megálltak bebámulni. Úgy éreztem, hogy büszke vagyok, hogy az ő (ő-nek neveztem, diadal – még belészeretek!) karján járom a csárdást.

Reggel 6-kor párbeszéd a kocsiban.

Mamám (nagyokat ásít, de azért kinyögi): Nos, hogy vagytok?

Én (kissé ártatlanul): Kivel?

Mamám (idegességében felocsudva): Ugyan ne affektálj. Hát Sándorral.

Én: Jól tánczol, erős karjai vannak (no ez igaz is), szépen tud nézni.

Mamám: Ugyan őrült leány, hát nem látod, hogy azért néz szépen, mert beléd szeretett.

Én (de ezt már csak gondolom): Hát a ki szerelmes, az mind ilyen szépen néz? Kár!

*

1890 május 6-án.

Az első versenyre! A Sándor meghítt engemet, a mamát, Bálványosy herczegnét s Nikit, és Stapszit (a két fiut) a coachára. Persze én ültem fenn a bakon. De leirom toilettemet. Igen szép voltam. Halvány arczomhoz, sötétkék szemeimhez, ébenfekete simára fésült hajamhoz, igen jól állt elefántcsont selyem, sima toilettem szürkéskék széles szalagokkal. Fejemen óriási szürkéskék kalap, rajta halvány csipkefátyol lebegett, a mely egészen beborította.

A mint felültem a bakra, úgy éreztem, hogy végre is csak uralkodni születtem, s bolond volnék, ha elmulasztanám a jó alkalmat és hozzá nem mennék ehhez a 250,000 forint évi jövedelemhez, a melynek Bálványosy Sándor a neve. Végre is es ist gar nicht ohne egy nagy, hatalmas angol négyes kocsisa mellett ülni fenn egy 20,000 franc értékü coach bakján, végig robogni trombitaszó mellett az Andrássy-úton s érezni, hogy most mind e bámészkodó ezer és ezer ember az én kicsinységemmel foglalkozik. Mamának mindig igaza van. Sándor kitett magáért. Igazán bámulatos kocsis, nem lennék apám leánya (pedig erről bizonyos vagyok, mama csunya volt s csak pénzeért vette el a papa), ha büszke nem lettem volna reá. Elragadó merészséggel hajtott ki a verseny végén, a kocsik tömkelegéből s oly nyugodtan és minden henczegés nélkül, hogy meglepett. Ebben angol, s eddig ezzel a tulajdonával imponál nekem legjobban. Mi – mind egész családunk, istenem hányan a «mienk» közül, csak szédelgünk. Ruhám igen szép volt, a mama azt anzágolta Worthtól való; szó sem igaz, a kis szabó fabrikálta az én rajzaim után (ezért fizetett mama 5 frtot annak a boglyas festő-művésznek, hogy tehetségeimet erre használjam fel!) a korona-utczában lakik, hátul az udvaron. A nagy ezüst tálakat, a melyekről papa legendákat mesél, a Link csinálta, újak. A Belényesi ős galleriát Bécsben festettük egy zugfestővel. Nem azért mintha nem lenne – van tán 36 – (az igaz, hogy köztük – a fakereskedő is), de hát ezt szemmel láthatólag produkálni is kellett. (A mama mindig bécsi rokonairól beszél, kik nem akarták a papát tegezni s rokonnak elismerni.) Ez mind schwindli. És Sándorban ebből semmi sincs, úgy él, mint a hogy hajt, becsületesen. Ezért szerettem volna megszorítani a kezét. De hát ez avance lett volna, már pedig… no, de hiszen a mama a papát is megfogta a maga idején, én meg a tanítványa volnék.

A hogy a házunk elé ért a coach, a Sándor felállott, egy félkarjára vett, úgy emelt le. Furcsa, e perczben szinte kicsinynek éreztem magamat – én, Mab királynő!

*

Május 9-én.

Igen, megkért. A dolog így történt. Lini tantenál voltunk teán. Ő (hát legyen ő, Sándor) csak későn jött. Ez izgatott, nem mintha tetszett volna nekem, hiszen jól nevelt leány vagyok s tudom, mi a kötelességem. Kötelességtudóan vártam annak jövetelét, kit nekem a sors – és édes szülőim szántak.

A Bálványosy Niki mulattatott. Nem, már sokat tudok, nem is vagyok valami prűd kisasszony (ma az ember nem prűd), de azért mégis azt találtam, hogy a Niki ostoba és szemtelen is, és… no de nem tehettem semmit. Hisz ő a Bálványosy herczeg, jövendőbeli családom feje – ki csak unmittelbar kisasszonyt vehet el. Hátrább az agarakkal, meg kell huznod magad, a 17-ik században volt egy ősapád, – gondoltam – ki nem «született» s még orrod alá kenhetné. (Bécsben mindenki emlegeti, én ott lehetetlen lennék – legalább mint komolyan számbavehető leány.) Igy hát mosolyogtam a Niki ostobaságán.

Istenem és milyen szépen! Szemben velem volt egy tükör, azzal mulattam magamat, hogy milyen szépen tudok én mosolyogni, még taktusra is. Elpazarolni ezt a mosolyt ennek a tökfilkónak. No de legalább szép voltam e perczben. A várakozás kissé pirosabbra «hangolta» arczomat, ez jól áll. Belépett. Egyenesen oda jött hozzám, s aztán oda szólt Nikihez:

– Menj egy perczre át a szürke szalonba, Minivel fontos beszélgetésem lesz.

Én tudtam, mire czéloz. Kinyitottam legyezőmet (ezzel mi mindig a várakozást, csudálkozást jelezzük), s ártatlan arczczal, kissé mosolyogva (mert mondom, mosolyom jól áll), bámulva néztem reá. Niki még egy vicczet szalasztott ki száján – s egyedül hagyott jövendőbeli urammal.

– Mini, mondta mély hangján – maga tudja («magázott» jó jel), miért jöttem Pestre?

Én a legyezőmet becsuktam s elpirultam. Láttam ezt is a szemben levő tükörben.

– Sejtem, – mondtam susogva szintelen hangon.

– Lássa – mondta a férfi, mert éreztem, e perczben áll előttem az első férfi – első percztől fogva szerettem s nem tudok, nem akarok várni. Mondja – s kezemet nyugodtan kezébe vette s rám nézett, – rám bizza jövendő életét?

Megint oly csudálatos szépen nézett reám. Hát minden szerelmes így nézne?

– Sándor – mondtam – hisz alig ismerem. – Mini – ez ügyes volt, sikerült e perczben igazat mondani s azért bátorítani – erőt adni néki, mama meg lesz elégedve velem, gondoltam, de – kezemet kezében hagytam.

– Lássa, én egyszerű ember vagyok, de kezem s szivem a magáé lesz. Legyen feleségem.

Én igazán mélyen elpirultam, de hogyne, ha egy férfi olyan igen közel ül az emberhez. Viszonoztam kézszorítását.

Így jegyeztem el magamat vele, igen, Sándorral.

*

Május 13-án.

Piknik a budai hegyekben. Mi mint jegyesek. Igen szép látványosság volt. Lánytársaim (Pesten a kisasszonyok nem mennek férjhez) sárgák lettek az irigységtől, a mint a 250,000 forint évi jövedelem karján végig lépegettem a «Szép juhászné» termében.

Az épület előtt a gyepen sok bolondságot követtünk el. Az urak zsákban versenyeztek, aztán labdáztunk. Végre mi leányok futottunk versenyt. Én lettem az első, mert szerencsém (majd csak hogy nem «boldogságot» irtam, nem, ez még nem az) szárnyakat növesztett nékem. Azt hittem repülök. Sándor aggodalmas arczczal látott a hegynek futni. Beczézgetett, dajkált versenyem után. Én az ezüst tárczát (ez volt a díj, Stefanie adta, hogy beszéljenek róla) néki ajándékoztam. Ő kezemet megcsókolta – ez volt az első kézcsók, a melyet életemben kaptam. Nem égetett. Azt hittem, más lesz. Erre elmentünk járni, elszöktünk tőlük.

Ez pedig, igen könnyelmü dolog volt, mondta mama, hátha az egész házasság valamikép nem jő létre, ez a magányos séta nagyon kompromittálna. Mamának igaza volt, de – nékem is.

Mentünk, mentünk. Egyszerre egy tisztásra érve, Sándor megragadja fejemet s oda szorítja a melléhez. Istenem, de furcsa volt, éreztem a mellényén keresztül a szive dobogását, hevesen dobogott – úgy mint a lázas emberé. Hát értem! Milyen különös ez a szív, ez engem szeret, ennek én vagyok a világ közepe, ez a nagy ember értem bele ugrana a tűzbe, mindez itt körültünk mit sem érne nélkülem néki.

– Én vagyok hát néked minden? szerettem volna kérdeni tőle, de nem tudtam semmit sem mondani. Úgy éreztem, a virágok igen erősen illatoznak e perczben s amazoknak a lármájuk igen hiába való. A leányok közül csak én diadalmaskodtam. – Sándor – suttogtam, és ő azt hitte, szerelem beszélt. Oh nagy férfi, hát egy ilyen kis parányi asszonyka túl jár az eszeden. De túl járt-e? Ő vele tisztában vagyok, de magammal? ez a bökkenő. Mintha bizony az én szivem lépést doboghatna azzal a másik nagy szívvel. Mini! vigyázz magadra. Csak nem lész a vőlegényedbe szerelmes. Mama szava a szivembe zeng, s e perczben nevetni szeretnék magam felett, hogy az a szép tájkép, meg az a nagy férfi…

*

Május 16-án.

Ma összegyült a két család, illetőleg Sándor, (hisz szegény feje magányos tulajdonosa, no de az összeget nem említem fel, mert már sok is lesz!) és a papáék.

A kis dohányzóba mentünk, itt a papának összes trofeái, itt legerősebbnek érzi magát a mamával szemben. Itt a «Bájos» bronzszobra, itt néhány más diadalának emléke. Itt az az álló ezüst óra, a melyet egy a Pauline herczegnénél tartott privát matchon nyert, erre legbüszkébb, mert ezt a herczegné sajátkezüleg adta át neki. Hát ide gyültünk össze. Papa beleült egy nagy karos székbe a kandalló baloldalán, Sándort a főhelyre hagyta ülni. Mama a kandallóval szemben levő kis kanapén. Én, egy kis puffon, mint szerény leányhoz illik, kit épp csak hogy bebocsájtanak e fontos gyülésre, s kinek itt sem szava, sem joga. Papa szólalt meg legelőbb. Előre bocsájtom, hogy papának lehetetlen hangja van. Magasan fenn jár, aztán az orrán keresztül beszél, s elnyujtja a szavakat. Ez a maga idején igen divatos volt. Mi puristák kezdünk lenni s elég tisztán beszélünk.

Nos, eleinte a papa vitte a szót. Elmondta, hogy az ő vagyonának nagy része seniorátus, hogy vagyonának zöme át megy a család egy más ágára, ha meghal. Hogy annak a 35 ezer forintnak, mit én kapok, kapitálisa a pusztahegyi jószág lenn Csongrádban, s ez a mama hozománya volt. Hogy ezt a birtokot, a hogy férjhez megyek, megkapom, mert ők ketten – mama meg ő – elélnek annak a rongyos senioratusnak járulékából is (123 ezer forint évi jövedelem) s hogy a palota, a melyet félre rakott filléreikből építettek, az enyém lesz, ha meg…

De ezt már a Sándor nem hagyta, hogy elmondják. Elmondta, hogy nem pénzemért, nem palotáért, se ezért, se azért nem vesz el, de mert szép vagyok és jó (jó, – ez nem rossz!), s jövedelemre neki nincs szüksége, ezt tisztára elkölthetem s ez a leányunk hozománya lesz. (Hm, leányunk, az ám, még én belőlem is lehet leányos mama, igaz-e Mini?) Az ő vagyona majorátus, jövedelme – nem, nem irom le. Úgy is tudom – s már meguntam ennek az összegnek még a chiffre-jét is. Van azonkivül egy szabad jószága (erről papáék nem is tudtak) s ezzel rendelkezhet. Köhécselés a kandalló balján, mama orrát fujja. A birtok ugyancsak az alföldön van Békésben, (hogy lehet, fejezte ki papa arcza, hogy én erről nem tudok semmit) és a ti pusztahegyi birtokotokat érinti. A multkor vettem, akkor, mikor tudtam, hogy lányotok kezével megtiszteltek. A jövedelem felét se birtam már évek óta elkölteni, a birtok a «Salamoni uradalom». Papa elhalványult, mama piros lett…

– Hogyan, hát megvetted, hisz egy millió százötvenezer forintért ajálgatták.

– Megvettem egy hét előtt, azonban nem akartam, hogy tudjanak róla addig, mig el nem jegyeztem Minit. A birtokot néki ajánlom fel, mint nászajándékot, élete végéig használni fogja, még ha özvegy is lenne, azzal a feltétellel, hogy halála után gyermekeink egyenlően osztakoznak belőle. Ha gyermek nélkül halnánk el, a birtok a Bálványosyak idősebb ágára száll…

Papa elhült, mamát az ájulás környékezte, csak én bennem volt elég izlés, hogy ne mutassam, a mit érzek. Én közönyös arczczal felvettem egy ezüst kést az asztalról s a «Revue des deux Mondes» egy példányát kezdtem felvágni. Azonban titokban bámultam ezt az embert. Hát ennyire belém bolondult. Ugyan miért. Szépségemért? Hát ez elég. Mert végre is van elég itéletem arra, hogy belássam, miszerint nem vagyok jobb a többinél, tán okosabb… nem, mégis okosabb vagyok. S ez is erős fegyver, mamának igaza van…

Aztán, miután láttam, szüleim oly igen parvenu módon elhülnek, s nem tudnak neki mit felelni, én keltem fel, s azt mondtam neki úgy hiszem, a mit kellett: «Sándor köszönöm», kezet nyujtva neki, «elfogadom a birtokot jövendő gyermekeink nevében. Meg fogom tudni őrizni, mint a nevünk fényét, tisztaságát.» Ez frázis volt, de éreztem, neki e perczben ezt kellett mondanom. A nagy férfi megszorította megint a kezemet s a szemembe nézett.

És én nékem e perczben,… furcsa, mikor leirom ezeket a sorokat, még most is, nem a birtok, sem az ára, hanem az az egyik lágyan lecsukódó szeme van eszemben, meg az az erős kéz, a melynek szorítása melegebb volt sokkal annál, a mit mondott.

Mini tu t’en amourache!

*

Május 18-án.

Elhatároztuk (én, Sándor, papa és mama): hogy az esküvő junius 9-én lesz. Siettünk, mert Sándor úgy akarja, és… és kivált én. Vágytam már rég valami újra. A pestiek? Ismerem őket. A papát, mamát ismerem mint a zsebemet, az az jobban, mert hisz e perczben a Baudelaire egy kis bőrkötésü példányát rejtegetem benne, a melyet még nem olvashattam el. Udvarlóim, az egy Vezekényi Eleket kivéve, mind untatnak. Ez érdekel, – mint az a kemény könyv a zsebemben, a melyet nem nyitottam még ki. De hát Elek (valljuk be, hisz egyedül vagyunk) sohasem udvarolt nékem. Miért? Az igaz. Hisz ez szemtelenség. Legyek csak asszony, majd elforgatom a fejét. Addig úgyis hiábavaló mulatság lett volna, igen kis birtoka lehet, még a főrendiházban sincs benn. Ha férjhez megyek, akkor!… Milyen érdekes élet lesz!

*

Junius 7-én.

Ma, két nappal az esküvőnk előtt Sándor énekelt a Teréz néninél. Milyen csudálatos hangja van. Különös, hogy éneke alatt nem ismertem magamra. Mintha egy más ülne ott s hallgatná, nem én. Mi lehet ennek az oka. Egész este hallgattam, nem volt kedvem beszélni, még vele se. Pedig aztán odaült megint, hozzám közel, éreztem a meleg lehelletét, de hogy mit beszélt, nem értettem. Csak a hangját hallgattam. Ez így tartott egy félóráig. Aztán úgy kezdtem érezni, hogy nevetséges leszek. Mintha egy pár ember odafordult volna felénk s mosolyogni kezdett volna. Nem, nem. Felkeltem, megszorítottam kezét (de ezt azok nem láthatták).

– Kissé fáradt vagyok, haza kell mennem, – mondtam s kényszerítettem a mamát, hogy hagyja ott a bezigue játszmát s vigyen haza!

Most otthon vagyok s még hangja folyton a fülemben.

*

Junius 8-án.

Az esküvő előestéjén. Nem tudok elaludni, már lefeküdtem, de hát itt ülök ismét a papir előtt, úgy érzem, addig nem tudok elaludni, míg benyomásaimat le nem irtam. A brautsoiréen gyönyörű voltam. Fehér nehéz selyem ruha volt rajtam, a hajam simára lefésülve, a nyakamon a Bálványosy hetedhét országban hires tíz sor óriási gyöngy. Mindegyik szeme akkora, mint egy mogyoró, mint egy-egy solitair foglalva. Igen halavány voltam s fehér nyakam csak úgy, mint sápadt arczom, elragadóan rajzolódott ki a fehér stükk falon. Éreztem, olyan vagyok, mint egy kép. Sándor mellettem állott s ez a nagy férfi remegett az izgatottságtól. Én soha ilyen erősnek nem éreztem magamat. Határozottan uralkodni születtem, rájövök. Azaz rájöttem rég. Már kis koromban dajkám felett uralkodtam, majd a mamán, majd a nevelőnők hadán, végre a pesti társaságon… most már szélesebb térre vágyunk. S mint a jó csataló a harcz mezején leghasználhatóbb, így vagyok én az én kis benső óraművemmel is. Ma bámulatos ügyesen viseltem magamat, meg voltam magammal elégedve. Királynő voltam. De bámulatosan egyszerű királynő, kinek nincs semmiféle posera szüksége, hogy az legyen. Minden szóra feleltem valamit, azt, a mit épp felelnem kellett. Sándor hallgatott s némán engem csudált. Hát persze, ő egész életében az Indiákat, Amerikát járta, lovak és vadak között volt, hogy legyen hát oly biztos fellépése, mint nekem, ki szinte egy udvari bálon láttam meg a napvilágot. Ott volt az estélyen Elek is. Furcsán gratulált.

Szemembe nézett. Nem szeretem halvány tekintetét, a mely azért annyira metsz.

– Tehát meglesz? – kérdé s nevetett.

Sándor, ki félig álomban, valószinüleg nem értette meg, mit mond, elragadtatva rebegett neki valamit. Én odanéztem egyenesen a szeme fehérébe.

– Miért ne? – mondtam s azután hirtelen: – Gratulálj hát.

– Örülök, hogy oly közeli rokonom lettél – s megcsókolta (minden bevett szokás ellenére) a kezemet. Furcsa, az ajka hideg volt s mégis úgy éreztem, még a sima szarvasbőr keztyűn is keresztül érzem, mintha csak beleharapott volna a kezembe.

Szerelmes belém a szegény.

Mama az estély után igen furcsa volt. Bejött szobámba s elkezdett sirni.

– Mit sir mamám?

– Hisz holnap elhagysz örökre.

– De hiszen visszajövünk minden évben egynehány hónapra… (kicsibe mult, hogy hozzá nem tettem, a palotába).

– Igen, de az máskép lesz, akkor például nem jöhetek be hozzád így éjjel… egy pár órára…

– Miért nem? – kérdtem.

Anyám jóizüen mosolyogni kezdett s aztán (még könyes szemmel) felnevetett.

– Te Mini!

– Nos?

– Te most már – mondta feltekintve rám s kissé kiegyenesedve (azelőtt egészen össze volt szegény guborodva) – most már bele is szerethetsz Sándorba, sőt azt tanácslom neked, hogy szeress belé, pour de bon! most már nem mehet szét a dolog.

Én bevallom, hogy elpirultam.

– Tán az is vagy már – s most a mama hevesen, melegen, gyorsított szóval folytatta, – igazad van, derék, szép, okos ember. Nem épen a legokosabb ember a világon, de hát a papa se volt az (tudom, gondoltam) és igazán fejedelmileg tud – szeretni (a salamoni uradalomra gondolt az én édes szülőm). Szeresd őt lelkedből, légy hűséges felesége. Ámen.

Én a mama karjaiba vetettem magamat és soká sirtunk. Én az idegességtől vagy mi, hogy a mama miért, azt ő tudja.

Én, mikor elment, lefeküdtem. De miért is keltem én csak fel, miért ültem ide a papirlap elé? Szerelmes vagyok belé vagy mi? Azaz kell, hogy legyek. Szeretem, igen szeretem. Hisz bolond lennék, mikor ez által a boldogság kék virágját is megfoghatom.

Belé fogok szeretni.

*

Junius 9-én.

Esküvő után vagyunk. Becsuktam magam után az ajtót, leeresztve a függöny. Fejemen még a myrtuskoszoru – 2 óra multán útban – vele, vele egyedül. Így hát ez is megvolt. Szemben velem a tükör. Egészen olyan vagyok, mint voltam. Hát az egész csak ebből állt?

A mama karjaiba vetettem magamat.

Pedig milyen rettenetes nagy dolgot csapott a két család. A diszkocsi, mely vitt, 15 ezer frtba került, Bender tervei szerint készült Párisban. Hét díszkocsi volt, 3 Bálványosy (egy Sándoré, egy az öreg herczegnéé, egy a herczegéé – no Nikié), 3 Belényesy és egy Gyallay. A muzeumtól az egyetemtérig minden utcza tele emberrel.

Az egyetem kápolnájában volt a szertartás. Én a kocsiban úgy viselkedtem, mint egy indiai bálvány, meg se mozdultam a hosszú fehér fátyol alatt. Hisz az egész város összegyűlt engem csodálni. A két kis Gyallay-fiu vitte az uszályomat, ügyetlen két kamasz, nem csak az uszályt, de őket is húznom kellett befelé. Niki és Elek vezetett az oltárhoz.

A násznagy, az öreg Vezekényi Stefi délczegen lépegetett előttem. Jó kedvében volt, én nem tudom miért, de az esküvő reám mindig úgy hatott eddig, mint egy temetés. Ma – valamivel közönyösebben vettem a dolgot.

*

Letérdeltünk a piros imazsámoly előtt, ő (ma már csak így nevezem) és én. Niki a bokrétámat tartja, Elek a Sándor díszkardját. Igen, e perczben néztem meg először, még nem láttam díszmagyarban. Ma igazán szép volt. Olajbarna bőréhez jól állt a karmazsin piros díszruha s a nehéz egyszerű aranyláncz ékszer, a melyet a Bálványosy nemzetség még Rákóczi Ferencztől örökölt. – A nagy ember sírt.

Pfuj, sírt. Mind a két nagy szürke szeme tele volt könynyel. Mit siratott. Őt magát, engem? Vagy örömkönyeket. Oh én az örömkönyekben nem hiszek. Ez elrontotta egész hangulatomat. Az én vőlegényem ne sírjon! Oly ingerült voltam, hogy a bibornok-érsek kérdéseire határozottan éles hangon feleltem. Aztán észrevéve magamat, lehajtottam fejemet s hálaimát rebegtem el. Mert hisz vegyük akárhogy a dolgot, szerencsésnek vagyok mondható. Jóformán csak magamtól függ, hogy boldog is legyek. Mert azt mondják, a boldogsághoz szerelem is szükségeltetik. Mamának igaza van, – bele fogok férjembe szeretni.

Esküvő után, midőn az orgona megszólalt… leírjam? Éreztem, két könycsepp villant meg a szempilláimon. Miért? Sem akkor, sem most nem tudok rá feleletet adni. A férjem karjára támaszkodtam és e perczben (milyen furcsa) olyan gyengének éreztem magamat (én, a ki végre is diadalmaskodtam) s oly jól esett, hogy a férjem karja oly erős.

Az utczára vezető lépcsőkön egy perczre feltekintettem, tengernyi néptömeg szemünk előtt – minden arczon bámulat.

A könycseppek határozottan jól álltak nékem. De – végezzünk, egy félóra s a dejeuner – de igaz az. Milyen szép volt Sándortól, az én jószágomra megyünk a mézeshetekre (de csunya szó, ki nem állhattam soha a mézet) azt mondja azért, hogy a szomszédos salamoni építkezésekre felügyelhessünk. Úgy látszik, Sándor nem szereti a bálványosi várat. De hogy is szeretné, midőn csak egy harmada az övé – két harmadában az öreg douarière herczegné lakik két ostoba fiával. Még képesek lennének nékem a mézeshetek alatt is udvarolni!

De még valami. A mint az oltár elé mentünk volna, az egyik vőfélyemnek, Eleknek reszketett a keze. Nem tudom miért. Lopva ránéztem, halotthalvány volt, akár csak mint a jó menyasszonyok. Szegény fiú!

A komorna kopog – holnap! Pá… mademoiselle Mini, pá…

*

Pusztahegy, junius 10-én.

Istenem, milyen unalmas volt ez a reggeli. A bibornok egy félóráig beszélt, minden létező földi s égi javat összehordott s mind feltálalta nékünk. Aztán a papa felelt, még pedig ha a papa egy toastra felel – c’ est longue! Majd a Niki – egy vicczes toastot eresztett meg, de olyat hogy nyoszoló lányaim mind belé pirultak, olyan borsos volt. Aztán Elek – remegett a hangja s a szemei villogtak. Határozottan nem tud a narancsvirágaimtól nyugodni, azt bolygatta most is… Alig érezhető illat áradt ki a narancsvirágokból a mint hozzá nyult, s ez az illat… a fejembe szállt.

Egy pohár pezsgőt is kiittam.

Aztán elutaztunk. Sírás, (s igen tarka toilettek) az indóházban. Mi ketten kiálltunk a vaggon ablakába s megmutatjuk magunkat. Bókok, frázisok s ismét könyek. Egy fütty… s mi úton.

Külön szakaszunk van. Én, a hogy a vonat kirobogott az állomásról, a salonba vonulok, a meghatottság ürügye alatt. Gondolkozom: hogy lesz. Mit mond majd ő, s mit felelek én. Vagy öt percz elteltével kopog. Beeresztem. Leül szembe velem s nem szól, nem ís csókol meg (milyen banális lett volna, ha megteszi, akár csak az enfin seul-ön), hanem megfogja két kezemet, kissé előre hajol s szembe néz velem. Hát tudja így, hogy mindennek ellene tudnék állani, csak a két szemének nem? Szemembe néz, és én, ostoba gyermekleány, tudja isten, hogy történt, szégyellem leírni, egyszerre elkezdek sírni, odavetem magamat a mellére, és sírok, sírok. Mit, miért? Eh, ostobaság!

Este érünk a pusztahegyi állomásra. Én még sohasem voltam itt. Előbb végig kocsiztunk a falun, a falu végén van a hosszú ház, a hol a nyarat töltjük. Este nem láttam az egészből semmit. A házat papáék úgy hagyták, mint a hogy azt még a nagypapa lakta. Empire butorok (kedves, szép, merev lények, mily illedelemtudólag tekintettek reánk!) nagy tágas szobák, becsületes szép, virágos tapétákkal. A közepén óriási «palota» nagy családi képekkel, tele selyem szövettel áthúzott butorokkal, innen kilátás… Sándor járt itt a mult héten, tudta mit kell megmutatni. Megmutatta a holdvilágot. Ezt már ismertem… Vacsora igen jó volt, a Sándor franczia szakácsa főzte, ma tudtam meg, hogy mindenüvé elviszi magával. Hej, mennyit dicsekedne ezzel más emberfia Pesten! Vacsora után karonfogott, végig mentünk a házon. Vagy húsz szoba egy sorban. Mind empire ízlésben butorozva, illedelemtudólag legvégén egy nagy piéce a hálószobánk. Furcsa többesszám. Sándor a mint kiejtette, kezet csókolt nekem, nini, az ő keze is remegett, mint az esküvőn az Eleké. Milyen gyengék a férfiak!

Lemegyünk a ház előtti nagy terrassera, innen kilátás a Körösre. A kastély terrassera építve, úgy hogy az ember lábai előtt ezer tamariska körül a Kőrös habjai. Ez szép, meg szép a messze messze elterülő füzesek s amott a Katinka-liget (mama után nevezték el). A nagypapa ültette még, mert itt a városban nem volt csak kis kertre hely.

Bejárjuk a ház tájékát, így egy egész az, amott egy csomó hársfa, közbe egy pár lugas. «Elférünk itt ketten», mondja a Sándor, s én hiszek neki.

*

Junius 18-án.

Nini, már egy hete nem írtam naplót. Hát boldog volnék, vagy mi? Mert hisz azt mondják, a boldog embereknek nincs históriájuk. Mama szavai sokszor eszembe voltak, szeresd meg őt, most már lehet. És igyekszem is. Minden szavát, mit mond, latolgatom, s örülök, ha mélyebb értelmére lelek. Azóta hogy férjem, mintha nyert és vesztett volna. Nyert abban, hogy nem társas lény s így, kettesben nyer. Jobban áll neki a vadászkalap mint a czilinder. S lovagló-csizmában könnyebben mozog, mint lakczipőben a bálon. Veszített azzal, s ez az, a mire nem tudnék feleletet adni. Azt hiszem azzal, hogy belé akarok szeretni. S így most szigorúbban kritizálom, mint azelőtt. Tán magasabb mértéket is alkalmazok vele szemben. Ha elfelejtkeznék magamról… akkor máskép lenne. Ma a Katinka-ligetben pár szép órát töltöttünk. Ő hajtott s én mellette ültem. Ezt nagyon szeretem. Ilyenkor jól esik annak a tudata, hogy végre is csak gyenge nő vagyok s van, a ki megvédelmezzen. A liget igen szép, végig nyúlik a Körös partján. Nagy nagy füzesek rá dőlnek a vizre, hatalmas óriási nyárfák, tölgyfák csoportja, kissé beljebb nagy, messze elterülő tisztás, a melyet a fehér színű nyírfák csinosan vesznek körül. Egy nagy tölgyfánál a tisztás túloldalán leszálltunk a kocsiról, a kocsis félre állott. S mi egyedül maradtunk. Milyen különös még is egy asszony sorsa. Felnevelik 18–20 éven keresztül, úgy hogy egy férfivel jóformán egyedül három szót nem válthat, fel úgy, hogy a mi érdekes van az életben, azt mind suttyomba tudhatja meg csak, aztán – kilökik egy férfivel a nagy világba. Boldogulj hát, ha tudsz. Küzdj meg az élettel, a melyet nem ismersz. Mert hát én magam is mit tudok? A társaságot szegről végre ismerem. Tudom mindegyik csinját binját, tudok mindegyiknek nyelvén beszélni, ismertem őket könyv nélkül. De hát… ez az élet? Épp a Sándor beszélt erről. Azt mondja, még nem is éltem. Furcsa, pedig azt hittem, okosabb vagyok, mint ő. Hátha mégse? Ő bizonynyal többet próbált, látott, de hogyan, ez a kérdés!

Életéről beszélt. Közel símult hozzám. Ezt szerettem. Támogasson hát nagy, erős ember, hogy belé tudjak szívből, igazán szeretni. Megfogta a kezemet, (körül néztem, a kocsis nem láthatott, a kocsi hatuljából két kerék látszott csak ki egy sűrű bodzabokor mögül,) – s beszélt. Elmondta, hogy hamar egyedül maradt a világon. Már kis gyermekkorában tudta, hogy végtelen gazdagság vár reá. S félt – (nini, ez új felfogás, erről eddig még nem hallottam), félt, hogy küzd meg azzal, hogy nábobnak született. Senkije se volt, kiben bízzon. Érezte gyermekkorától, hogy senkije, ki önmagáért szeresse. Néhány öreg cseléd… ez volt, a kire támaszkodhatott. Aztán az egyetemi évek (csak udvara volt és nem barátai, tán az egy Eleket kivéve). Hogy Bonnban már-már úgy akart élni, czinikusan, mint azok, kik kiélvezik azt, hogy sok pénzök van s nem gondolnak mellé semmit (hát ez a czinizmus!). Nem talált benne sem gyönyört, sem megnyugvást. Haza jött, itt a világba járt… a mamák meg akarták fogni. Fiatal volt, elhatározta, hogy nem fog megházasodni, utazni ment, éveket töltött Indiában, Amerikában, Egyptomban. Most egyenesen Aszuánból jött, ott egy angol tisztnél töltötte a tavaszt, a ki mit sem tudott arról, hogy oly gazdag, s kivel így össze is barátkozhatott. Haza jött… Engem szinházban látott meg legelébb s a casinóban, végtelen boldogság töltötte el szívét, midőn meghallotta, hogy gazdag vagyok s így tán nem szorulok a pénzére. Ime, hát csak a pénz hozott össze minket. Én azért mentem hozzá, mert neki sok van s így méltó az én 35 ezer forint évi jövedelmemhez, ő azért vett el, mert ha annyim van, tán őszinte szerelemmel megyek hozzá. Oh fülemülék, rigók fütyüljetek, hisz ez a kikelet! Az igaz, hogy azt is mondta, hogy mama (oh édes mamám, hát ügyesebb vagy, mint hittelek volna), nem akarta megfogni, s én oly tartózkodó voltam. Erre aztán felfortyantam. «Tán csak nem hiszi, hogy én (itt előnevemet, czímemet, stb. stb. hangsúlyozva az orra alá kentem), akárki után a föld hátán futni fogok. Hát nem tudja stb. stb.» Tudta. Kezet csókolt nékem s én megbocsájtottam néki. Nagy dolog, kellő pillanatban megbocsájtani tudni!

Aztán a kocsit haza küldtük. S mi karonfogva, mint férj és feleség végig mentünk a ligeten. Az erdei madaraknak, meg a két erdei csősznek feltálalva boldogságunkat s büszkeségünket. Boldog? Nem hiszem, az vagyok-e. De büszke, az bizonynyal. Férjem, hiába, a legférfiasabb férfi nálunk, gazdag, Magyarország legelső családjából. (Bizony vehetett volna el egy unmittelbar bécsi leányt is, nem pedig egy ilyen ungarische Comtesse-t, mint Bécsben mondják.) Sokat látott s a hangja olyan férfias, mint a karja. Il n’y a rien à dire c’est un homme!

*

Julius 3-án.

Mama jött hozzánk. Alig hogy kiszállt a kocsiból, sírni kezdett. Szörnyű volt végig hallgatni. Azt mondta, hogy húsz éve mióta férjnél van, hogyan él. Eddig, azt mondja, nem beszélhette el, mert nem volt comtessen lectüre. Nem is nézett körül, csak jött be a hálószobámba, leült a tükör elé és idegesen, éles hangon elmondta, hogy milyen a papa. Hogy csak pénzéért vette el, hogy soha sem szerette. Mikor menyasszony volt, az arczképét elküldte egy szinésznőnek, «Und diese garstige Kredl muss ich heiraten», írta a kép hátára. Ezt későn hallotta meg egy barátnéjától. Ha előbb tudta volna meg! De hát! S azóta egyforma évről-évre, olyan, minden évben megcsalja, minden évben mással. Eleinte mondaine-ek voltak, «ez a vén Bálványosyné, azt hiszed, papa nem lovagolt keresztül az ő szivén is.» Ha ha! ilyen soká jóformán egygyel se volt a «bájos»! Leontinének viszonya, mint a papával. Aztán Lucie, aztán Klienigsteinné, hm Lolly!… a Lolly, a te nénéd. Az öreg Klienigsteinnak annyi szarva van, mint a mennyi érdemrendje a mellén, már pedig azt ambitionálja, hogy neki legyen legtöbb Európában. Szarva mindenesetre neki van a legtöbb. És a Rézi, és Niffor Felicie, és ez és amaz. Midőn öregebb lett, kopaszabb, s nyivákolóbb a hangja, akkor jöttek a szinpadi szépek. Eleinte csak a java, most már az aljára jutott… és így, így tart évek óta, folyton s én nem birom már bevárni, hogy végre rám jőjjön a sor s engem, engem szeressen. S mindez azért, mert az orrom valamivel hosszabb volt, mint a görög istennőknek.

Szegény mama, a hogy így most szánalmasan ránéztem, igazán, életemben először úgy tünt fel, hogy az orra még sem olyan igen hosszú; és bizony a papa még hű is lehetett volna hozzá. Mindenesetre a papa hangja kellemetlenebb a mama orránál!

– Szegény mamám, és hogy te erről nem szóltál.

– Nem lehetett, nem neked való volt az én életem. Aztán meg, – és most kissé még jobban lekonyította az orrát, – szégyeltem volna is magamat, most már ismered az életet, jobban megérted!

Megsajnáltam. Szegény asszony, jobb sorsot érdemelt volna. Hát ezért volt velem mindig olyan hideg. Mert szeretetében soha semmi érzés nem volt, valami olyan nem létező valami volt. Megcsókolt, kényeztetett, beczézett, csak – éreztem, nem szeretett soha. Hogy a szobájába ment, önkénytelenül a férjemhez mentem. Kopogás nélkül nyitottam be hozzá (először eddig!), épp az egyik majorból jött meg, még nem is öltözködött át. Én magam sem tudom miért, de jól esett.

– Lássa, – mondtam és szükségem volt ezt neki elmondani, – ne csodálkozzék rajtam, hogy oly hideg vagyok. Tán, – susogtam, pedig nem szégyeltem, a mit mondtam, – méltatlan magához. Itthon nem tanítottak meg szeretni. Hideg és fényes volt az életem, könnyű, de üres. Tanítson meg szeretni, úgy a hogy kell… kérem.

Sándor nem értette el, a mit mondok, átölelt és lehúzott magához.

Oh! nem értett meg s így azt hiszem, elszalasztotta a perczet.

Egy félóra mulva a villásreggelinél nagyon furcsa arczczal ültünk mind a ketten a mama két oldalán. Én nagyon szégyeltem magamat, sokat beszéltem s ostobaságokat. Sándor villogó szemekkel nézett reám… haragudtam reá. Mama? Azt hitte, nagyon boldogok vagyunk, s a házasélet örömeiről diszertált. Szegény mama, ebben a perczben papa valahol egész másutt örülhetett a létnek!

Igaz, csak annyit, hogy tegnap este elbúcsúztam Sándortól s a mamánál aludtam.

– Beszélgetni akarok vele még az éjjel, – mondtam.

Sándor nem szólt, csak megcsókolta kezemet. Olyan nyugodtan, bizalomteljesen nézett reám, hogy nagyon elszégyeltem magamat. Hát ha neki volt ma délután igaza, nem nekem? Olyan rossz kedvem volt, hogy egy szót se szóltam mamához, hanem befordultam a fal felé s reggel azon gondolkoztam, hogy milyen ügyetlen is vagyok.

Reggel a Sándor nem látta meg, hogy a szemeim ki vannak sírva (miért is sírtam?) milyen bakfis vagyok még, s úgy ölelt át, mint mindig. Olyan külünös, egyenletes a szerelme, szeretném egyszer fékvesztettnek, szevedélyesnek látni. Már azért is érdekelne, mert ilyen férfit még nem láttam soha. Legalább közelemben nem!

*

Julius 5-én.

Mama elutazott, örömtől sugárzó arczczal, hogy papához visszatérhet, kit daczára mindennek, húsz éve, egy hétnél továbbra nem hagyott el, s megelégelve boldogságunkat. Boldogságunkat! Boldogságát talán. Én… szerelmes szeretnék lenni! Az az egész.

*

Julius 16-án.

Hát holnap érkezik ide Vezekényi Elek. Sándor tegnap egész este róla beszélt. Hogy milyen jó barátja, tán egyetlen barátja. Na ezzel nincs sok mondva. Tán Niki lenne vagy Stapszi? Akkor soha sem mentem volna hozzá.

Sándor nagyon szereti Eleket. Ez az egész generáczió igen összetart, pedig ugyancsak sokféle elemből állanak. Én már jórészét csak látásból ismertem. Hárman közülök meghaltak, egynehánya megházasodott. Jóformán már alig van közülök valaki Pesten. Ezek a fiatal urak reactionáltak. Sokan ki nem állhattuk őket; azt mondták, infesztálják a kaszinót, csak Bastien Lepageról, meg Wagnerről tudnak beszélni. Sándort szép hangja kötötte hozzájuk. Lett közülök minden, de mindben volt valami olyan fin de siècle-ismus; s ezért majd mind többet gondolkozott, mint – ugratott. Ezt mind a Sándor beszélte, ki az ő régi társairól csak jól emlékezik. Elek volt köztük az expert. Felolvasott képekről, kiállításokról, járatta a föld összes képes lapjait, a mennyire pénze engedte (sok nem volt neki soha), képeket vásárolt, de ezekből is csak az igen en avant dolgokat. Aztán írt, zongorázott és énekelt. Je ne le goberai point azt hiszem, van benne valami, a mi kiállhatatlan, magam sem tudom miért. Villásreggelire itt lesz, azzal a vonattal jő, a melylyel a mama érkezett.

Ma pedig olyan szép esténk volt, a Sándor énekelt; ha énekel, van a legközelebb hozzám, magam sem tudom, miért, és ha ének közben szemembe néz, úgy érzem, a két sötétszürke szemével még többet tud elmondani, mint a mennyit e dalokkal kifejezhet.

Ha mindig dalolna, belé szeretnék.

Épp a Saphische Ode-t énekelte, midőn egyszerre félre verték a harangokat. Hirtelen abba hagyta, elsápadt… Én önkénytelenül az órára néztem, 11 óra volt.

– Megyek, – mondta s fogatott.

– Én megyek veled.

Nem akarta. De hát a miféle asszonynak akaratával, hogy birna egy ilyen erős férfi. Mentem vele… oda símultam, egészen hozzá, olyan közel, hogy azt hiszem, a szíve dobogását is hallottam. A kis amerikai hintó gyorsan siklott a sötét pusztán. Egy közeli faluban volt a tűz. Én Istenem, hát ilyen is létezik! Ott ült egy csomó asszony egy üszkös gerenda alján s bambán nézte a pusztulást. Az egyik sikított, mert a gyermeke benn az égő házban. Mielőtt feleszméltem volna, már Sándor benn volt a recsegő, ropogó kunyhóban. Énbennem meghült a vér: ha elveszteném. E perczben nyomorultabbnak éreztem magam azoknál a szegény, szegény asszonyoknál… Imádkoztam. Oh anyám, szegény anyám, de csak jól is tetted, hogy megtanítottál – sirni. Két perczig nem láttam semmit, minden összefolyt a szemem előtt. Egyszerre recsegés, ropogás, a ház eleje bedőlt. Csak azt látom, hogy az a csoport asszony felkel ülőhelyéből s égnek emeli hangját mind, de nem szól. Oda veszett volna? Mi lesz akkor velem? De a jövő perczben a ház alsó részéből, füstből lángból, kihozta onnét a gyermeket, magasan emelve a férjem, az uram. Nem tudtam, mit teszek, a mi nálam volt az a pár forint, mind kiosztottam köztük s aztán sírtam, sírtam soká. Egy óra multán ott ült mellettem a kocsiban piszkosan, rongyosan, mint amazok. És én? Szeretem hát már mégis? Így hát boldog lennék?

*

Julius 17-én.

Elekért ment a kocsi, én vártam jövetelét, tudja Isten miért. Úgy éreztem, hogy szinte büszkén fogom majd megmutatni ennek a kételkedő gúnyos mosolyú uracskának, hogy igenis boldog, boldog vagyok. De végre is, most hogy leírom, azt kérdem, hogy miért éppen neki? Mi köze hozzá?

De nem jött. Villásreggeli után érkezett a távirat, hogy csak két nap mulva jöhet és én, ki boldogságommal kérkedni akartam, úgy vettem észre, hogy most, hogy nincs nézőnk, valami után vágyakozom. Szóval ő még nem elég.

Csak lenne asszony barátném, kivel az én furcsa lelkiállapotomat megbeszélhetném. De kivel? nincs senkim…

*

Julius 19-én.

A várva várt Elek megérkezett. Leszállva a kocsiról, jóakarólag a Sándor vállaira vert. Nekem kezet csókolt. De kézcsókjában volt valami, a mi bántott. Ajkain folytonos gúnymosoly, úgy éreztem, a mint megláttam, hogy a pesti Mini ébred fel bennem.

Hát legyen à la guerre comme à la guerre. Villásreggelinél folyton Pestről beszélt. Ez mit tett, az mihez kezdett, ennek mik a tervei. Hány házasság van készülőben, ki kivel. A Szent-István-díjra melyik ló a favorit, a Katinkát a Feri veszi-e el, vagy a Tóni. Bánom is én, hogy a Tökfilkó lesz-e a favorit, vagy a Starlight. Bánom is én, Feri lesz-e, vagy Tóni a nábob veje. Egyformák vagytok ti ott mind, arra valók csak, hogy az orruknál vezessünk titeket. Pedig azt hiszem, ez a fiú zavarban volt, mert annyi mindent összehordott. Mi lehet az oka. Hát igazán szerelmes belém? Én rám mindig olyan gúnyosan néz, mintha keresztül látna rajtam, de hisz akkor nem szeret?

Délután Sándor elvitte kocsin, én visszavonultam s lefeküdtem a chaise longue-ra. Fáradt vagyok, magam sem tudom, hogy miért.

*

Julius 20-án.

Ma délután Sándort a sándorlaki majorba hivták. Én Elekkel egyedül mentem járni. Furcsa kiváncsiságból a Katinka-ligetbe mentem vele. Itt mintha más ember lett volna belőle. A gúnyos mosoly lefoszlott ajkáról s szemei fáradtak, szomorúak lettek. Tehát amaz csak álarcz? Miért?

– Mondja, – kérdeztem hirtelen, – maga miért komédiázik a világban, nem olyan rossz maga, mint a milyennek látszani akar. (Most vettem észre, hogy magázom, pedig tegeznem kellett volna, hisz unokatestvérek vagyunk – Sándoron keresztül.)

– Én…? – s felelet helyett egy kóró fejét ütötte le.

– Lássa, magának nincs joga szomorúnak lenni. Hiszen azt mondják, annyi tehetsége van, hogy ebből tiznek is juttathatna.

– Mindenből valami s egyféléből semmi…

– Aztán látott, tanult, tapasztalt. Ha olyan gúnyosan néz reám, azt hiszem, tudatlanságomat neveti. Tanultam volna, de kitől. A nevelőnőktől – épp úgy, mint a társaságtól, csak felületességet tanul az ember. Szüleimtől? Anyámtól talán megtanultam volna a tűrés mesterségét, lássa, magának ezt is el mertem mondani. Papa? szeretett s megtanított lovagolni. Kitől tanulhatnék, – s aztán egyszerre észrevéve magamat, hirtelen hozzá tettem: – Sándortól még nem volt időm.

– Maga tanulni akar? Én feledni szeretnék.

– Eh, ez szépen van mondva, de sok értelme nincs. Sokat olvasott s megcsömörlött belé, hát jó, nyitva az élet, tanuljon meg küzdeni. Legyen férfi, – mondtam önkénytelenül.

E perczben Elek felvetette rám szemeit, s én nem mertem tovább folytatni… tehát ez is. Hogyan, hisz alig látott, alig tudott rólam valamit. Önkénytelenül felkeltem ülőhelyemből s elindultam lassan, lassan, szótlanul, végig mentünk a Körös partján s én félni kezdtem önmagamtól. Eh, minek jött ez az ember utamba – Sándor szeret s én szeretem. Látom ott fenn a töltésen lóháton, mily férfiasan ül a nyeregben, mily bátor, nemes, csak ő és senki más. Szeretni akarom s szeretni fogom. Petit fin de siècle, jó éjszakát.

Vacsoránál a két férfi barátságáról beszélt. Ifjúkori kalandjaikról. Arról az időről, midőn mindketten még olyan «zöld» ifjú urak voltak. Különös generáczió volt nagyon, mindegyik tanároknál lakott, de azért kiki azt tehette, a mit akart. Mindennap másnál jöttek össze. Sándor egy családi házat lakott egyedül a Stáczió-utczában. A bolond fiúk néha a ház födelén cziczáztak. Egy éjjel, egy első májusi éjszakán, mind a legcsodálatosabb jelmezekbe öltözve, bejárták a Ferenczváros legalsóbb rendű butikjait, s reggel tértek csak haza. Egy izben Sándor és Elek eloltottak egy utczai lámpát, a rendőr bekisérte őket, épp midőn a legtöbb ember járt az utczákon, elég furcsa lehetett, midőn a Ferencziek terén levő fiakkerstand előtt haladtak el s a kocsisok mind megsüvegelték a két «gavallért». Meg mikor a Sándor házának tűzfalát teli lövöldözték flobert-pisztolyaikkal, meg az utczákon lakáshirdető czédulák, a szállodák, felcserélt czipők, s egyszerre egy este a két fiú egy nagy orgia kellő közepén, a Sándor lakásának egy hátulsó kamarájában, reá talált az egymás lelkének magjára. A dolog így történt: míg az első szobában a pajtások majd csak hogy az egymás fejét nem verték be széles jókedvükben, Sándor, ki dulakodva Elekkel, esett be inkább, mint lépett a kis szobába, így szólalt meg:

– Te Elek, – kérdte Sándor.

– No.

– Mulattat ez?

– Engem nem, és téged?

– Engem se.

– Akkor?!

S a két fiú letelepedett egy kerevetre, elmondta, hogy mit élt eddig s mit látott az életben. Egyszerre bele láttak az egymás lelkébe s ott «másfélekép» álltak a dolgok. (Ej, hát ez a férfiaknál is lehetséges!) Mindkettő már szerelmes volt s a szerelemtől (mint Elek mondja) a legmélyebb filozófiához csak egy lépés. Reggelig beszélgettek. Amazok hiába keresték a háziurat, elszéledtek, a nélkül, hogy reá találtak volna. A szobák lámpái elaludtak. A két fiú meg beszélt, beszélt. Én Istenem, ha én egyszer úgy istenigazában kibeszélhetném magamat valakivel. Egy hétre rá valami angol egyletfélét alapítottak, tudom, sokat hallottam még én is kislány koromban a Bálványosyék «bating»-jéről, mint a hogy az egyletüket csufolták. S ott kezdődik az Elek és társainak működése. A sok zöld filozofia, a sok kék szappanbuborék! Sándor csakhamar kivált közülök s ment a maga magányos útjain. Elek a fait son chemin aussi. És ez emlékeken alapult barátságuk. A hogy felkeltünk a vacsorától, Sándor átölelte Eleket s karon fogva őt, oda vezette hozzám.

– Fiatalságom legjobb évei még is csak hozzá vannak fűzve.

Mindketten kezet csókoltak nékem, egyszerre. Hogy Sándor a zongorához közeledett, Elek oda fordult hozzám:

– Lássa, – mondta alig hallhatóan, – ezért nem kellett volna jönnöm.

És Sándor énekelt, de én csak e pár szót hallottam, hallom most is.

Nem, nem szabad. Hiszen ott van előttem Sándor, a mint a tűzből diadalmasan felém tart, átölel. Megyek, megyek feléd… hozzád!

*

Julius 21-én.

Átolvastam újra tegnap irt naplómat. Mini, Mini, te melodramatikus kezdesz lenni. Őrültség, hát nem tanultad meg a papa jelszavát: – glissez mortel n’appuyez pas! – Sándor jó, komoly ember, szeretem. Elek: polichinel en bleu lilas. Mini, te pedig: szedd össze magad s légy méltó nevelésedhez. Ma lefeküdtem s ágyban irom e sorokat. Azt mondtam nekik, hogy fáradt vagyok, pedig szó sem igaz, untatnak, pihenni akarok. Egy Zola-regényt olvasok az ágyban. Eddig nem volt szabad. Mennyivel többet ér egy ilyen regény a valóságnál.

Mini, tudod-e, hogy nagy ostobaság naplót vezetni?

*

Julius 23-án.

Ma reggel Sándor bejött hozzám, hogy keljek fel, ha csak lehetséges, mert Elek bucsuzni akar tőlem. Lini néninek igaza van, a férfiak s kivált a férjek mind egyformák.

– Nem megyek.

Oly idegesen mondtam, hogy Sándor észrevette, hogy a pár napi gyöngélkedésem csak szinlelés volt s hogy nem igaz, hogy beteg vagyok.

Csodálkozva nézett reám. Aztán én idegesen, éles hangon kikeltem Elek ellen (oly jól esett!), elmondtam, hogy nem szivelem, hogy nem állom az arczát, hogy ki nem állhatom, hogy így, hogy amugy. Sándor nyugodtan odajött ágyamhoz s megfogva kezemet, így szólt:

– Keljen fel, jőjjön ki, – mondta határozottan! nyugodtan, egy csepp harag nélkül. Úgy látszik parancsolni akart nékem, mint egy gyermeknek.

– Nem fogok, mert utálom, mert nem tudok szemeibe tekinteni.

Sándor leült ágyamhoz s végig simította arczomat.

– Figyeljen reám, gyermekem. Elek legrégibb barátom, tudja, s így magának is jó barátja kell, hogy legyen. Érti, kell. Sokkal tartozom neki, fiatalságom első derült napjait mindenesetre néki köszönhetem, így hát értse meg… máskép nem lehet, nem szabad lennie. Annál is inkább, mert az idei tél (s ezt tegnap határoztuk el) egy részét együtt fogjuk tölteni. Mi is Algierba megyünk s ott találkozni fogunk. Tehát keljen fel, s legyen nyájas vele… hisz tudom, elég ostoba, unalmas emberrel volt életében az. Erőszakoljon ajkaira mosolyt, ma egyszer az én – s a maga kedveért. Ezzel még egyszer megsimította arczomat, s kiment. Én még utána kiáltottam: – nem, nem megyek – s aztán (hogy szégyellem magamat még most is, hogy leirom e sorokat) felkeltem, s egy félóra multán lenn voltam az ebédlőben. Sándor arczára tekintettem, nem mozdult egy vonása sem. Úgy látszik, áldozatomat egész természetesnek tartotta. Ez ismét felingerelt s rossz kedvemet Eleken töltöttem ki.

– Így hát hallom, – mondtam élesen, – a tél egy részét együtt töltjük, szép, hogy velem is közölték terveiket.

– Ha néked ellenedre van (most tegezett a szemtelen), mehetek én Indiába is Algier helyett.

– Óh miattunk – már-már gorombaságot mondtam volna neki, ha Sándoron nem akad meg szemem (hát félnék tőle?) – miattunk ugyan mehet Indiába is, de azért jere oda, a hol mi leszünk – mondtam kellemesen mosolyogva (mamám, még mindig méltó tanítványod vagyok.)

– Figyeljen reám, gyermekem.

Elek kezet adott nekem, szerettem volna visszahuzni… (nini, most meg az én kezem reszketett, akár csak mint az övék) de nem lehetett. Mosolyognom kellett. Elek elment s én Sándorral egyedül maradtam. Mit tegyek? Elek Füredre utazott.

*

Julius 24-én.

Mióta Elek elment, nyugtalan vagyok. Valami kimagyarázhatatlan idegesség vett rajtam erőt. Ki nem állhatom ezt az embert, s érzem, utamba veti magát. Szeretnék elbánni vele, hogy így nyugalmamat visszakapjam.

Szembe kell hogy nézzek vele. Aztán attól is félek, hogy Sándor észre veszi, hogy érdekel. Érdekel, nem, nem ez a szó illik lelki állapotomra. De mi? Érzem, ha Elekről van szó, hangom nem közvetlen.

*

Julius 25-én.

Ma Sándor egy általa telepített faluba vitt. Hogy szereti a nép. Ezt még legjobban értettem, faire le bon roy, jót tenni, s megfürdeni az általános szeretet langy fürdőjében. Értem a nép-jótevőket. Igen mulatságos lehet jót tenni. Tréfásan akarnék irni, de nem megy, bevallom, meghatott…

*

Julius 26-án.

Határozottan nem megy. Napról-napra jobban bosszant ez az ember. Eh, ha máskép nem lehet, ám legyen. Megyünk mi is a füredi regattákra. Hisz Sándor augusztus közepén ugyis a weidmannsdorfi vadászatokra akar menni, hát egy pár nappal előbb mit sem tesz. S e pár nap alatt annyi szemtelenséget mondok majd neki, hogy minden bizonynyal elmegy a kedve velünk Biskrába jönni.

*

Julius 28-án.

Reggel a kissé meglepett Sándornak kijelentettem, hogy Balatonfüredre akarok menni. Az akarok szót hangsúlyoztam. Ő egy pillanatig csodálkozva nézett reám, aztán egész nyugodtan beleegyezett. Ez bosszantott, azt hittem, nagy ellenzésre fogok találni. Így hát holnapután megyünk. Megyek, mert tisztázni akarom Elekkel a helyzetet. Megyünk, itt hagyjuk ezt a szép ódon házat, itt a Katinkaligetet, kettős boldogságom boldog szinhelyét. Mini tu es atroce!… Megyünk. Ha látom, meg kell hogy utáljam Eleket. Megyünk s mégis!… Egy perczig vártam s reá néztem Sándorra. Azt hittem, megszán s itt tart. Semmit sem akart észrevenni. Közönynyel megcsókolta homlokomat s kiment a gazdaságba. Egész nap egyedül hagyott. És én sirtam, nem is tudom mérgembe, avagy szomorúságomba. Ha megkérhetném? Nem, nem, megyünk, ám legyen.

*

Augusztus 5-én.

Hogy Füredre értünk, Elek állt a hajóállomáson s vele egy egész füredi társaság. Fékvesztett jókedvet mutattam, kaczérkodtam, úgy viselkedtem, mintha végtelen örömöt éreznék, hogy ismét a nagyvilágban lehetek. Csak azért, hogy Sándor észre ne vegye, hogy zavarban vagyok, s Elek azt ne higyje, hogy az ő kedvéért jöttem idáig. Elekhez különben alig szólok. A többiek előtt csak nem mennék vele semmire. Majd egyedül más lesz. Csak legyek egyszer egyedül vele…

*

Augusztus 6-án.

Első nap már ostobaságot követek el. Sándor el akar vinni yachtján, s mert Elek is velünk jött volna, nem megyek velük! Kijelentem, (ideges, éles hangon) hogy jobb szeretem a Balatonnál a füredi társaságot. A mi megint hazugság volt. Sándor elkomolyodott, nem szólt.

*

Augusztus 7-én.

Egész a régi Mini lett belőlem. Hat udvarlóm van, meg a férjem, meg Eleket is gyakran látom. Ezek ketten folyton együtt az egész napot a Balatonon töltik. Furcsa élet. Reggel fél nyolczkor felkelek, matrózkalap, könnyű vászonruha a testemen. Egyenesen a Tomiék villájába. Ott lenni egész ebédig. Igen mulattat, mert legjobban játszom köztük. Ebéd a terrasseon, czigány húzza, s én nem figyelek arra, a mit játszik (quelle discipline), hanem a Niki ostobaságaiban gyönyörködöm. Igen, a Bálványosyak feje most lábaim előtt fetreng s halálosan szerelmes belém. A multban a maga kedves ékes bécsi dialektusában tudtomra is adta, hogy daczára annak a bizonyos ősnek, elvett volna, ha tudta volna, hogy annyira homogének vagyunk. (Atrappe!) A füredi leánysereg ezért gyülöl, azt mondják, hogy a partiekat mind elvonom tőlük, s kivált Nikiért dühösek, kit legtöbben akarnának, miután néki közülök úgyse kéne egy se. A Niki egy pesti kisasszonyra rá se nézne! Ezt mondta nékem a maga fakó mosolyával, mintha ezzel nékem a legnyájasabb dolgot mondaná a világon.

Második udvarlóm Bálványosy Stapszi. Mindig annak udvarolt, a kinek a bátyja. Nem tudom, illedelemtudásból, vagy mi? Azt mondják, az öreg herczegné szoktatta őket így. Niki t. i. mindig a legfashionableabb (s így legpénzesebb) lánynak szokott udvarolni, kit azonban ő, ki csak «unmittelbar» herczegnőknél kezdi a világot, soha sem vesz el… s az így felültetett szépség aztán (ki tudja) hátha Stapszihoz megy majd férjhez, kinek ugyan csak évi járuléka van, de végre mégis csak a Bálványosyak herczegesített ágából való. És Stapszi annyira megszokta ezt a «pót»-udvarlást, hogy most az én uszályomhoz is odaszegődött. A Stapszi majd csak nem olyan, mint a bátyja. Kissé nagyobb fogakkal, a melyek (mint a hogy Elek szokta mondani) tökéletesen hozzá vannak bőréhez hangolva s azért oly sárgák. Szintelen, halványkék szemei, kopaszodó homlok, hegyes szakáll, hegyes vadászkalap, s hegyes «academia». Orrhangon beszél és sokat. Mindig utamban van, azt hiszem, egyszer igen goromba leszek vele.

Harmadik udvarlóm. Ez yachting. Egész nap fehér sapka, jersey, fehér ing, fehér czipők. A mellett feketére sült arczbőr, fekete torzonborz szakáll, sötétzöld szemek. Beszél: hajózásról, a szelek járásáról stb. Neve: Denghelegy Sándor. Kora 34 év. Foglalkozása: ismétlem yachting. Télen pedig Monte-Carlo. Családja: fejedelmi sarj. Ezt el is mondja néked a harmadik találkozásra. Snobis. Családja azért nem gróf, mert nem kellett nekik. Este lábaim előtt szokott ülni, sokat nem beszél, de jól hallgat. A mit (sajnos) többi udvarlóimról nem éppen mondhatnék.

A negyedik. Hans Graf von Klienigstein stb. stb. Különben huszár főhadnagy. A Gyallay Tominé és a Lolly bátyja. Ganz aerarisch. Olyan pozsonyvidéki bécsies úr. Igen gyakran emlegeti a pratert, a Ronachert s a kamarabálokat. Minden nap szerelmet vall nékem, katonai műszavakat használva, de azért mindig értésemre adja, hogy egy bécsi wäscherballi Mariankában több van, mint ezekben mind… ezek alatt, az összes jelenlevő kisasszonyságot érti, magamat is beleszámítva. Ostoba, de jó fiú. A napernyőmért szoktam küldeni, ha elhagyom, s nagy barátságot kötött Lindorral, a dán doggommal, a melyet ötödik udvarlómtól kaptam. S azt hiszem, Lindorral jobban meg is értik egymást, mint velem.

Az ötödik. Rittmeister Kappel. Egy Rittmeister. Igen szeretem, hisz annyira «ártatlan». Meg fog a magas iskola lovaglására tanítani. A kutyáról, lóról senki sem tud jobban, szebben előadni annak, a kibe szerelmes, mint ez a jó kapitány. Különben szép fiú. Mindenesetre a gárdának legszebb tagja, – jól áll – a ruhámhoz.

A hatodik. Ez erdélyi. Neve: Bélhiday Döme. Kicsiny, zömök, széles vállú fiú. Négyszegletes arcz, sűrűn összenőtt szemöldök. Rémséges erő. Multkor a terrassemon ülve panaszkodtam, hogy ott egy kis ákáczfa elveszi a kilátásomat. Döme (a «négyszeglet», így csufolják) leugrik a terrasseról, s egy pillanat alatt kicsavarja a fát tövestől. Különben medvevadász. Czélba lő, voltigerozik, kitünő csárdástánczos, s alapjában jó fiú. A legjobban őt sajnálom, hogy hozzám szegődött. Valami jó erdélyi kisasszonyt boldogíthatott volna… Én egy pár hónapját, tán esztendejét rablom el. Pedig az úristen a megmondhatója, hogy nem vagyok kaczér. De mit csináljak, ha Sándor mindig Elekkel van, s Elek meg a Balaton vizeit járja. Magamban meg nem tudnék maradni és kivált most nem.

Esténként aztán udvarlómmal és Kálnay Melaniéval a Denghelegy Sándor yachtján elibök vitorlázunk. A Melanie a legcsunyább asszony, kit életembe láttam, de roppant okos. S van annyi esze, hogy mindig olyan asszonyhoz szegődik, kit szépségeért ünnepelnek. Ennek napsugarainál aztán ő is melegszik. Azt mondják, már nem egy kétségbeesett – s hoppon maradt udvarlónak volt a villámhárítója. Az én oldalamon aztán hat mennykő is üthet belé. Illetőleg hét. Mert hisz – végre is – Elek nem tetszik nékem. Azaz, hogy Eleket csak azóta birom kiállani, mióta látom, hogy kerül. Vajjon a Sándor a saját kedvéből yachtozik mindig, vagy az Elek viszi magával? Ha ez igaz, – de nem, hisz tudom, Elek nem akarja. Tudja jól, hogy ezzel önmagának ártana az én szemem előtt.

Nos, – Melanie – s én, meg a hatos. Melanie igen okosakat mondott, annyira okos volt, hogy szinte rosszul esett. Hisz a Balaton oly szép volt, s az én uram oly távol. Nem találkoztunk velük, rosszkedvűen visszavitorláztunk. Sándor és Elek egy víz volt, hogy haza értek, valamiféle baleset érte őket, elmondták nékem, de az ő yachtnyelvüket nem értem.

*

Augusztus 7-én.

Reggel a Melanie volt nálam. Mig a komorna kifésülte a hajamat, furcsa dolgokat kérdett. Angolul beszéltünk, hogy a Mari ne értse.

– Mondd – kérdte, – nem szereted te a férjedet?

– Furcsa kérdés, miért?

– Hogy jóformán már a mézes hetekre ide jöttetek.

– Azért jöttünk ide – mondtam hatalmas applombbal, – hogy az még tovább tartson.

– Vigyázzatok, így a méz el is száradhat. És ezek közül ki tetszik neked? – kérdte tán abból a czélból, hogy a «többi» vigasztalásához kezdjen.

– Ezek közül… én nekem? Te tán tréfálsz. Hisz tudod te is, meg tán veled az egész világ, hogy szerelemből mentem férjhez.

– Nem, azt sem én, sem a világ nem tudja. Azt mondják, szerencsétlen, lehetetlen szerelmed volt. S azért mentél volt gyorsan az elsőhöz, ki elvett.

– Édes Mélanie, tudd meg, hogy egyáltalán nem ez volt az első kérő, még a gyermekszobából kértek. Sándorhoz mentem, mert ép ő tetszett legjobban. S ma már szeretem is.

Azt hiszem, tökéletesen őszintén beszéltem e perczben, az ilyen kérdésekre adott őszinte feleletet azonban soha sem hiszik el. Melanie sem hitt nékem – megint a hatra tért át – hogy hát mégis melyik érdekel közülök.

– Édes Melanie, ha ez a hat egyedül lenne velem a világon, még akkor sem kellene közülök egy se.

– És Elek?

Hirtelen rá néztem, hát azt hinné…? Nem, csak azért kezdte, hogy éppen kérdjen valamit.

– Férjem legjobb barátja, – mondtam oly hidegen, hogy még önmagamat is megleptem vele.

– Te Mini, megmondjam? – s aztán oda hajlott egészen reám, – ez az egyetlen férfi, ki itt engemet érdekel.

– Nincs rossz ízlésed, – mondtam még impersonelebb hangon, – okos ember, de azt hiszem, nincs szíve. – Szeretném tudni, hogy miért tettem hozzá ezt a hazugságot.

Erre Melanie egy félórai védbeszédet tartott, ezer példával illusztrálva, hogy igen is van, mély szív és csupa érzés és így és úgy, – de már mindezt nem írom le, mert fáradt s álmos vagyok.

*

Augusztus 8-án.

Ma reggel Melanie megint eljött hozzám. S megint a házasságomról beszélt. Hogy jó barátném és a saját érdekemben fel kell említeni, a mit Füreden rólam pletykáznak. Hogy férjem nem szeret s azért hanyagol el. Hogy rég megunt stb. stb.

– Mit? hogyan? – Még egyszer elmondattam magamnak, hogy időt nyerjek. – Te, mondd, melyik udvarlómra vetetted magadat, hogy erővel össze akarsz a férjemmel hozni?

Melanie erre goromba lett. Én meg kiutasítottam. Az egész ebből áll. Pedig hiányozni fog nékem a parthiekon. Hisz rajta kívül más asszonybarátném nincs is, minddel össze vagyok veszve.

De… ez nem minden. Szavainak mérge is volt. Hátha igaz, hátha? s éppen ma este Tihanyban maradnak. Eh, unalmas estém lesz.

Pedig nagy czigányozás volt készülőben. Arra is kell gondolnom, hogy kivel menjek, hisz alig ismerem az itteni asszonyokat. Majd csak meglesz valahogy.

Esti hétkor.

Hatkor táviratot kaptam a férjemtől, hogy haza jő félkilenczre. Vacsorán tegyek el számára egy helyet. All right! Magam mellé őt nem ültethetem, hátha kedveskednénk neki s Eleket venném asztaltársamnak?

Jó van, úgy lesz. Hm. Mini, valld be, nem bánod ezt a combinátiót.

Éjjel háromkor.

Itthon ülök, ablakom előtt éjjeli zene, tudom, az erdélyi követte el, náluk van ez így szokásban; s míg a muzsika szól, írok; Sándort kértem, jőjjön be hozzám, s ő megtagadta, azt mondván fáradt, nem lehet; holnap hajnalban indulnak Elekkel. Ah! De hátha ez csak számítás? Ez nem tehető fel tőle. De mit jelent mindez? Mióta itt vagyunk, tökéletesen elhanyagol, rám se néz. Mintha csak a felesége sem lennék. Holnap beszélni fogok vele… És a zene csak szól. Ni, a zene. Hogy írtam, már egész el is felejtettem. Egy dalt játszik, a melyet Sándor annak a napnak az előestéjén énekelt, a melyen Elek Pusztahegyre jött… Multkor mondtam a négyszegletnek, hogy ez a kedvencz dalom, azért huzatja. S erre feküdjek le? Nem, ez tűrhetetlen, holnap beszélni fogok Sándorral.

De igaz; ezt még nem mondtam. Elek nem jött el a vacsorára. Na bizony, nagyon elvoltunk nélküle. Sándor énekelt is a czigányokkal. Ez az édes úr igen nagyon furcsa módon viseli magát.

*

Augusztus 9-én.

Este, hogy Sándor hazajött, egyenesen bementem szobájába.

– Ez nem mehet így tovább, – kezdtem éles hangon, – végre is a felesége vagyok, miért hanyagol el olyan nagyon. Hiszen már egész Balatonfüred ujjal mutat rám. Ez hallatlan, ezt nem tűrhetem, – aztán sírva fakadva egy székre omlottam. Éreztem, hogy végtelenül nevetséges vagyok. Sándor egész nyugodtan leoldozta nyakkendőjét s oda fordulva hozzám, így szólt.

– Elhanyagoltam? Hisz azt hittem, maga igen jól eltöltötte idejét a Melanie társaságában. (Hát a hat Sigisbéről miért nem teszen említést, mi!)

– Melaniet tegnap kiutasítottam, nem állhatom tovább szemtelen megjegyzéseit.

– Ha csak ebből áll a dolog, keresünk magának más barátnőt.

– Ne keressen senkit, de vigyen el innen.

– Hisz úgy is ezt akartam. Tudja, hogy egy hét mulva nyilnak meg a weidmannsdorfi vadászatok. Oda megyünk, majd ott bemutatom osztrák rokonaimnak is.

– Hát még? – mondtam félhangon, – nem megyünk haza?

– Mindent a maga idején. – És megcsókolta a homlokomat.

Ugyanaz este Elektől búcsúztam el, kit az egész füredi létem alatt jóformán alig láttam. Úgy intéztem a dolgot, hogy egyedül fogadhassam.

– Téged igen ritkán láttalak, – tegeztem, igen közönyösen.

– Füreden nem igen látnak az asszonyok!

– Kár, pedig az asszonyok egy eszes férfira mindig rászorulnak.

– Mini, maga nagyon udvarias, – mondta kissé gúnyosan mosolyogva.

– Kérlek, tegezzél, – mondtam kissé hevesen, – ezt a módját a magázásnak ki nem állhatom.

Elek, mintha nem értette volna meg szavaim értelmét, terveimről tudakozott.

– Tudod tán, hogy Ausztriába megyünk az én nagy szomorúságomra.

– Hát mulatod magadat ott is, egy szép asszony mindenütt jól mulat. Aztán tudom, Niki, Stapszi is: meg Klienigstein Hansi is veletek mennek.

– Ezzel vígasztalsz?

– Mindenkit azzal, a mivel lehet.

Ezt meg én nem akartam elérteni.

– Mikor látunk?

– A tél derekán Biskrában, én már őszszel oda megyek… addig, – s most egyenesen a szemembe nézett, – vigyázz a szívedre, – mondta élesen s felkapva kalapját, ott hagyott. Mit értett ez alatt? S miért mondja éppen ő nékem ezt. Hát tehetek én arról, hogy ő odajött Pusztahegyre, tehetek arról, hogy belém szeretett, tehetek, hogy férjem legjobb barátja, tehetek, hogy férjem… eh nem igaz, én a férjemet szeretem, hűséges felesége leszek, s néki fogok élni s boldog leszek. Úgy legyen!

Nem fogunk Biskrába menni.

*

Augusztus 11-én.

Bécs. Na hiszen, ez megint kedves úr volt. Sándorral nem voltunk egy perczig sem egyedül. Velünk a Klienigstein Hansi, a Niki s a Stapszi. Szép kompánia. Sándor, Stapszi s Hansi átmennek az étkező kocsiba kártyázni, én meg egyedül Nikivel. Nikivel! Ezzel éppen csak akkor hagynék igazán udvaroltatni magamnak, ha féltékenynyé akarnék általa valakit tenni.

Közel ült hozzám, czigarettájának füstjével körül ölelt. Pfuj! én is rá gyújtottam egyre, hogy kibirjam. Ha nem megyünk Weidmannsdorfba, hát goromba lettem volna vele, de így nem mertem. Ott szükségem lesz reá. Hisz alig ismerek egy-két osztrákot.

Mondom, oda ült hozzám egész közel, a karjával majd csak hogy nem a vállamhoz ért. S úgy beszélt. Ime udvarlása:

– Mini, te szép vagy.

– Tudom.

– Milyen kár, hogy Bálványosy herczegnővé nem tettelek.

– Igen szép, hogy így gondolkodol, de kérdés, vágytam-e vajjon én erre a végtelen tisztességre.

– Ha, ha, nem rossz. Azt hiszed, elhinném. Végre is gazdagabb is volnék, mint Sándor.

– De hát úgy látszik, azt hiszed, hogy én nem szeretem Sándort.

– Hiszek azt, a mit hiszek.

– Szemtelen, – nos és most én ügyetlen, a Sándorról dicshymnuszt zengedeztem el neki. Hogy milyen jó, milyen okos, milyen derék… s mikor mindezt elmondtam, igen elszégyeltem magamat. Végre is ez senkire sem tartozik. Úgy éreztem, mintha éjjeli pongyolába mutattam volna előtte magamat.

– Eh, lárifári! – vágott a szavamba, – azért te sohasem szeretted, s ő? ő róla sem tudom, hogy szeretett téged. Ez olyan illő házasság volt, végre is neked férjhez kellett menned, Sándornak meg kellett házasodnia s így – megegyeztetek.

Nem és nem. De hiszen én szeretem őt, miért ne szeretném? Én szeretem, csak alkalmam lett volna akkor neki megmondani. Ha ebben a pillanatban belép a kupé ajtaján, tudom, hogy a nyakába borulok s össze-vissza csókolom mindenki előtt. Mit bántam volna, ha ez a három majom meg is ütődik viselkedésemen. De Sándor nem jött be Marcheggig. Egyedül voltam az egész úton Nikivel. Este Sachernál ebédeltünk. Mindig Hansi, Niki és Stapszi társaságában. Sándort még ilyennek nem láttam. Unalmas, fáradt volt. Alig beszélt s hagyott engem ezzel a három rüpőkkel!

*

Augusztus 12-én.

Este az orfeumban voltunk. Hát ilyen? Repülő, félmeztelen lányok, meg lányok, kik illedelmesen vannak ugyan öltözve, de a mit mondanak, öltözetlenebbek az amazok meztelenségénél! Ostoba fonnyadt arczú urak a páholyokban, monoklival belenézve a semmibe, füst, lárma, lenn a szörnyű plebs, a maga rettenetes sörszagú bántó lármájával. A szomszéd páholyban «eine unmittelbare!» valami kis herczegné három udvarlójával s a férjével (nini, csak úgy, mint én) épp oly hangosan nevet s lármázik s iszsza a sört, mint azok ott lenn. Én leeresztem fátyolomat s hosszú keztyűim, azt szeretném, a vállamig érnének, hogy a testemmel semmi ebből a légkörből ne érintkezzék. Utálom e helyet, de hát mit tehetek? Nikinek esek neki:

– Hát ezekért a helyekért hanyagoltok ti minket el?

– Ohne Weiber… dalolja Niki az énekesnővel s nem felel.

– Mondd, mit szerettek ti itt?

– A salonjaitok zárkózottságát, ha visszatérünk beléjök – felelte gyorsan Sándor, Niki szavába vágva. Aztán keményen rám nézett. Láttam, nem szereti, a mit mondok. Én sem szerettem, de mit tehetek róla, ha szégyeltem, hogy itt szégyellem magamat.

Hogy hazamentünk, Sándor a kocsiban keményen megkorholt, kiéreztem, a balatonfüredi viselkedéseimet érti alatta. Én boldogan hallgattam, de úgy tettem, mintha haragudnék érte s nem eresztettem haza érve a szobámba. Fokozni akartam érdeklődését irántam. Azt szeretném, hogy őrülésig belém szeressen, akkor talán – lehet, lehet. Vagy tán már ma is? Valamit érzek itt benn a szívemben, de mi az? s kiért? Ha én azt tudnám.

*

Augusztus 15-én.

Tegnap óta Weidmannsdorfban. A társaság nagy, 15–20 asszony s ugyanannyi férfi. De mi asszonyok egész nap egyedül vagyunk, mert uraink vadásznak. Milyen unalom. De ime egy pár alak. Az öreg Weidmannsdorff herczegné. Magas, szikár asszony, olyan mozdulatokkal, mintha nyakörvet viselne. Nem néz se jobbra, se balra, se le, csak mindig egyenesen felfelé. Szeretném látni ezt az asszonyt egyszer az udvar előtt bókolni, ugyan hogy törik ketté a dereka? Mindent kimérten, mereven mond el, minden szó, mi kiszalad a száján, az által, hogy ő mondja, nagy súlyt nyer. Csak kis ujját adta nékem, mikor megjöttem – tán megérezte rajtam a bizonyos ősapát? A férfi makog, nyafog s rémítően papucs alatt van. Leányuk van négy, mind olyan, mint egy-egy dragonyos, rettenetesen vállasak, szegletesek, de igen jó lányok. Az egyikkel, Marincsival összebarátkoztam. Minden szívbaját elmondta egy nap alatt. Tudom, kibe s hányszor volt szerelmes.

Itt még Stachelnitz herczegné, a Pepi, a bécsiek elkényeztetett Pepije. Játszik minden műkedvelői előadáson, elad minden bazáron, minden carousselen lovagol, tud fütyülni, dalolni, magas iskolát lovagolni, tíz nyelvet egyformán jól beszél, énekli a bécsi és párisi kupleteket, franczia és olasz dalokat. Olvas minden könyvet, mit írtak. Mindig pattog s nincs soha ideje valakivel egy félóránál tovább beszélni. A férjével még nem is találkoztam. Itt az öreg Klienigstein, finom mosolyú öreg úr, kinek azonban azt mondják, csak minden harmadik szavát lehet és szabad elhinni, mert azt hiszi, jó diplomatának hazudnia kell. Annál szókimondóbb a lánya, Lolly, ki már két gorombaságot mondott nekem, de mind a kétszer összecsókolt utána – es war ja nicht bös gemeint – mondta s egy perczre el nem hágy, mióta megbocsájtottam neki. Roppant férfias mozdulatok, bizonyos férfiaknak, meg az asszonyoknak tetszik. Én nekem is… bár egy kicsit olyan, mint egy elszabadult csikó.

Ezek a főbb alakok. Férfiak? Hansi, a bátyja, Niki és Stapszi (Istenem, de meguntam már őket), egy Gysenburg-Stachberg, a család feje, egy kis uralkodó herczeg, Ausztria legnagyobb partieja. Míg a férfiak vadásznak, addig a lányok őt vadászszák, «mert én jobb szeretem a vad libáknál a szelídeket», súgta nekem ebéd alatt, ezzel igen nagy bizalmat árult el irántam. De mit folytassam tovább, mind egyformák, legalább nékem.

*

Augusztus 16-án.

Sándort alig látom. Egész nap vadászik. Este halálra ki van merülve. De hát ez már vadászatoknál így szokás. Ebéd után vele lehetnék, de ha ő nem, én sem.

Ma este Pepi jött le hozzám. Én fáradt voltam, le akartam feküdni. Tulajdonkép nem tudom miért, de rosszkedvű voltam. Azt hiszem, a Katinka-ligetre gondoltam, azért. Pepi leült ágyam szélére.

– Látod, édes gyermekem, ha én te lennék, másképen élnék.

– Hiszen én olyan formán élek, mint te, csak mindenből kevesebbet.

– Néked édes Minim – mondta s hangja színtelen lett – nincs okod arra, hogy úgy élj, mint én. Te… boldog is lehetsz.

Csodálkozva néztem reá. Kissé furcsa volt, hogy így, első látásra olyan húrt pendít meg, melyből élettörténetére vonhatok következtetést.

– Látod, te szép vagy, én sohasem voltam. (Ebben igaza van.) A te férjed derék ember, s nem volt okod, miért ne menj szerelemből hozzá (ez is igaz), te fiatal vagy… nézd. Én, a híres Pepi herczegné, ki egész Bécset mulattatja, kinek kalandjairól két ország beszél, hiszed-e, ha elmondom – soha boldog nem voltam. Mit ér egy ilyen élet? Reggeltől estig hajsza, hogy a szív csendjét befödje. Mit ér? Menj haza férjeddel, kérd bocsánatát. Mert a hiba benned kell hogy legyen. Ismertem Sándort rég, a Bálványosyak között a legtöbbet ér. Menj haza vele s hagyj minket tánczolni a mi korpára épült tündérvárainkban.

Én megcsókoltam a kezét.

*

Augusztus 18-án.

Sándorral párbeszéd.

– Menjünk haza, Sándor, én már úgy vágyom haza.

– A hogy akarja, pár napig azonban még nem lehet, most, hogy a vadászatra a meghivást elfogadtam s én egy más vadász helyét elfoglalom, itt kell maradnunk végig.

– De én… én, úgy akarom!

– Mini maga parancsol s én… cselekszem, – mondta Sándor s megcsókolta homlokomat.

De azért itt maradtunk, ő győzedelmeskedett.

*

Augusztus 19-én.

Szemtelenség, szemtelenség. Ime Elektől ez a levél:

«Édes Mini!

Tudja, hogy szeretem. Tudja attól a percztől, hogy a Katinka-ligetben megcsókoltam a kezét. Tudom jól, hogy a maga lelke az én lelkemhez hasonló, s hogy a Sándor és maga között áthidalhatatlan örvény van, mert nincsenek egy anyagból. Szeretem. Maga volt az első, ki lelkemet felgyújtotta. Maga adott vissza önmagamnak. Nem tudja, mily üres volt életem, mielőtt megláttam. Az egész világban csak a szép érdekelt, s magában megtaláltam azt, a ki az asszonyban visszaadja ezt nékem. Nem szépségéről beszélek. Lelkéről. Van valami a tekintetében, a miből érzem, egy velem, egynek kell lennie, akár akarja, akár nem. Talán sohasem fog rólam többé hallani. De ezt meg kellett írnom. Tán tudja, hogy egy nagybátyám meghalt, váratlan óriási vagyon örököse lettem. Gazdagabb vagyok ma, mint Sándor. Ha ez egy év előtt történik, ma már nőm. De hát ezelőtt nemcsak szegény, de büszke is voltam. Kerültem magát. Ma megmondom azt, a mit úgy is tud. Későn találtunk egymásra, nagyon késő… Ne halljon rólam többet. Egy nagyobb afrikai utat teszek – az Isten áldja. Elek.»

Ezt a levelet merte nékem írni. Hát azt hiszi, most már majd írni fogok neki, hogy kérni fogom, térjen vissza. Soha – Sándoré testem-lelkem. És boldoggá fogom tenni, mert megérdemli. Az Elek útjait az Isten vezérelje!

*

Augusztus 20-án.

Pepinél.

– Mondd, mit tennél, ha házasságod után 3 hóra a férjed elhanyagolna – a saját hibádból – s egy más ember üldözne szerelmével?

– Megmondanám férjemnek, – mondá Pepi, – az agyonlőné azt, a ki «üldöz szerelmével» s ez energikus actiója által ismét visszatérne hozzám.

Ezen gondolkozom.

*

Augusztus 21-én.

Nem, nem. A mit Pepi mond, az mégis lehetetlen. A skandalum, aztán meg Sándornak is történhetne baja. És Eleknek? Ezzel nem törődnék? Ha tudnám. Levelét nem téptem el; pedig mindig megbosszant, ha újra átolvasom.

*

Augusztus 22-én.

A vadászatok utolsó estéjén nagy bál. Roppant körülvettek, szép voltam s okosabb, mint ezek a jó bécsi dámák, kik gorombaságukkal akarják szellemi hiányaikat fedezni. Persze az egy Pepit kivéve, ki csak úgy csillogott-villogott a jókedvtől, szellemtől s a gyémántoktól. Folyton tánczolt. Tánczközben megérintette toll legyezőjével a vállamat, «menj haza, Mini… még nem késő», súgta angolul. Pedig milyen szép egy ilyen bál!

Sándor nem tánczolt, egy sarokban ült az öreg herczegnővel s annyira elmerült a beszélgetésbe, hogy engem észre sem vett. Megunt volna?

Holnap haza megyünk.

*

Augusztus 24-én.

Elutaztunk. A vasuton Sándor elmondta, hogy Elek nagy örökséget csinált. Én majd csak hogy a szavába nem vágtam, hogy tudom.

Aztán… észrevettem magamat. És most e perczben közeledjek hozzá? Hazugságra állva kezdjem el a boldogságot… Nem, nem. Pedig hazudni tudok, jó iskolában nőttem fel erre. De ilyen esetekben nem. Éreztem, hogy egy borzasztó árny tolult közénk. Sándor pedig meleg volt velem s jóságos… Azt mondta, csak azért tartotta távol magát tőlem, nehogy azt mondhassák: ezek csak úgy, mint a fürediek, hogy én vagyok a dologban a hibás. Úgy akarta feltűntetni, mintha ez kettőnk közös megegyezése lenne.

– És úgy-e, ha ez így is volt, ezentúl nem lesz így, – mondta s közelebb húzódott hozzám s lágyan, olyan lágyan, mint azokban az időkben rég, nézett a szemembe. És én e két szemében valami olyan igen fájdalmas vonást láttam meg, és én e két szem kifejezését, tekintetét, melegségét nem birtam el többet. E perczben igen tudom hogy lehettünk volna ketten még. De hát az a harmadik! Hátha a Pepi tanácsát elfogadnám… igaz, ha megmondanék neki mindent. Nem, nem birom. Félek, félek.

Sándor át akart ölelni – s én visszavonulva a kupé egyik sarkába, sírva fakadtam – s nem hagytam magam. Azt hiszem, hogy nagyon boldogtalan vagyok.

*

Augusztus 26-án.

Igen, boldogtalan. Átolvasom e naplót idáig. Mi lesz velem? Most itt vagyok, hol boldog voltam pár napig; hol boldogíthattam volna valakit. De hogyan? Hiszen egész életem hazugság az első pillanattól kezdve. Ez az Elek-féle levél csak megvilágította azt, a mit már oly rég éreztem. Minden a lelkemben, egész életem csak hazugság. Megszülettem. A gyermekszoba már a hazugság páráival telítve. Hazudtam akkor, midőn anyám s atyám kezét naponta megcsókoltam, mert nem tisztelhettem őket. Hazudtam, midőn a myrtuskoszorúval oda álltam az oltár elé, mert ha testem szűzi volt is, lelkem tele volt szenynyel. Hazudtam a nagy világban, mert csak mesteri hazudozással lehettem mindig az első. Hamisnak, hazugnak kellett lennem, hogy nyerjek. Hazudtam, midőn hűséget s szerelmet igértem ennek a becsületes embernek. Hazudtam önmagammal szemben, midőn most azóta azt hittem, hogy a mulatság iránt van érzékem csak, hazudtam néha még akkor is önmagamnak, midőn el akartam magammal hitetni, hogy boldog vagyok.

Hazudtam Eleknek, midőn úgy tettem, hogy nem ismerem fel szerelmét, álnok vagyok ma, midőn ezt a levelet folyton magamnál hordom, hogy senki rá ne találjon, s midőn mosolyogva hazudok néki derült, nyugodt boldogságot, hogy ne tudjon meg semmit. Hazugságon állok, erre épült lelkem egész világa, erre jövőm… s most hogy boruljak én egy becsületes ember keblére s hogy élhessek az oldalán.

Ha bevallanék néki mindent? Pedig ez lenne az egyetlen mód a boldogulásra. Hogy legyen? Nincs erőm, nincs erőm, hogy gőgös büszkeségemet megtörjem, hogy kicsinynyé váljak előtte s meghajtsam fejemet, én, ki mindig s mindenütt az első voltam s ehhez vagyok szokva.

Folyton kerülöm, pedig vele szeretnék lenni, vele, hogy elbirjam azt, hogy az a levél úgy hiszem kiégeti a szívem egész érzésvilágát…

*

Augusztus 27-én.

Mamától egy levél. Leírom… mentségemül. «Légy mindig jó férjeddel. Látod, sokat köszönhetsz néki, hallom minden oldalról, hogy debut-d épp oly jól sikerült Füreden, mint Ausztriában. Ez nem kis dolog; és kivált így a «mézes hetek» alatt. Büszke vagyok rád, jól neveltelek. Érted, hogy kell az emberekkel bánni s hogy lehet mindig s minden körülmények között – nyakukra hágni, s erős kézzel ragadni meg az «elsőség» kormánygyeplőjét. Örülök, hogy boldogságod mellett «tenni» is rá érsz. Én tán azért nem értem rá soha, mert boldogtalanságom elfoglalt. A papa? Olyanabb az olyannál, multkor a bécsi angol követ tiszteletére ebédet adtam, képzeld, nem jött el, mint háziúr. Nem tudtam hová lenni szégyenletemben, ismét egy újat kezdett… De hát hogy értenéd meg, mibe kerül nékem ez a mosoly, a melylyel semmit, de semmit sem akarok meglátni, s a melylyel mindent, de mindent elfedek…»

Ez a mosoly, ez is hazugság. Hát ez a mi sorsunk? Boldogtalanság, szerencse, boldogság, minden csak hazug módon viselve?

*

Szeptember 2-án.

Félek tőle. Ma oly jó volt velem, oda jött hozzám, mikor sirtam, rá tette erős kezét a homlokomra s lassan felemelte fejemet. Szemeim kifejezését kereste.

– Miért sír? Tán boldogtalan? Lássa, én nem lehetek mindig emberek között, nem bírom ki a léhaságukat.

– Hát azt hiszi, – akartam kiáltani neki, de megakadt a szó a torkomon. Ha én most oda mehetnék hozzá, s megcsókolva nyugodt, tiszta homlokát, azt mondanám neki: «Bocsáss meg, én szegény, bűnös asszony vagyok, ki hazudtam néked akkor, midőn az oltár előtt álltunk. De ma igaz szívvel mondhatom néked, hogy szeretlek, s te vagy boldogságom, mindenem.» De az igazság lenne-e ez? Hisz még az a levél, a mit az a másik írt, mindig megvan, még megcsalom minden felkelő nappal, még napról napra mélyebben sülyedek a sárba.

Ha több ember lenne körültünk, igyekezném magamat új alakban mutatni, de vele szemben az igazságot csak is ezzel a levél felmutatásával kéne kezdenem. És erre képes soha sem leszek.

*

Szeptember 10-én.

Azt hiszem, igen boldogtalanná teszem. Azt hiszem, tönkre teszem átkos viselkedésemmel. Úgy hitte, unom magamat; egy hétig tele volt a ház vendéggel. Ekkor napokig nem is mutattam magamat. Ekkor megkorholt, kemény volt velem. S még ilyen perczekben érzem legközelebb magamat hozzá. Ilyenkor nem félek a szemébe tekinteni, ilyenkor oly jól esik, hogy lágyan, melegen tekint a szavai sulyos értelmeinek daczára reám. De aztán, s ez a bökkenő, hogy nem szólok ellen s megalázkodom, megteszem, a mit mond, mintha elszégyelné magát, bocsánatot kér ilyenkor tőlem: s ez a bocsánatkérés már épp elviselhetetlen.

*

Szeptember 15-én.

Határozottan rosszul néz ki s beteg. Ma elvitt kocsin arra a birtokra, a melyet nékem szánt még akkor. Ott egy új cottageszerű házat építtetett, azt mutatta meg nékem. A nagy fáczányos szélén áll a kis épület. A mesterek három hónapig dolgoztak csak rajta. Természetes fa- s téglából készült kis emeletes alkotmány, gerendás tornáczokkal, czinóberszínű ajtók- s gerendaszélekkel. A terrasseokon angol piros fonott bútorok, nehány salon, s egy nagy hálószoba, a főépületben. Az utolsó szobában – az arczképe. Akkor festette Sargeant, a nagy angol mester, mikor jegyben jártunk. A hasonlóság feltünő, de a mellett ijesztő látni, mennyit öregedett azóta. Mi baja lehet? Arczbőre sárgás, szemei beestek, haja deresedni kezd. Én teszem tönkre? Boldogtalan volna? Annyira meghatott a kép, hogy a mellére borultam, s nem akartam sem az eredetit, sem a portrait-t látni.

Pedig ma majdnem derült volt máskorhoz képest arczkifejezése. Látszott arczán, hogy boldog, hogy e birtokot a házzal együtt végleg átadhatja nékem. Ha én most ezt igaz szívvel, tiszta szemmel fogadhatnám el, ha egyenesen szemébe tekintve így szólhatnék neki: – Köszönöm férjem, ajándékod nagy értékü és nemes, vedd érte szerelmemet, a melynél többel nem birok.

Ha ezt mondhattam volna néki!

*

Szeptember 20-án.

Nem, határozottan nem irok többé naplót. Ez átkos papiron szoktam rá a hazudozásra, s most, hogy lelkem igazságos képét irom le, napról napra nem birom el a sulyát. Bele bolondulok.

Nem jó az embernek igen mélyen tekinteni bele a lelke világába. Addig, mig külső éltemet írtam le benne, mulattatott a dolog. Aztán – igen, kimondom, szégyeltem, – ma, megörjít.

Nem irok többet.

*

Október 3-án.

Indulunk. Mától kezdve megint elkezdem az írást. Nem birom ki. Hogy ha még le sem írom, a mit érzek, úgy egészen egyedül vagyok. Igy legalább megkönnyit az, a mit énemből kipusztítok az által, hogy papirra vetem.

Indulunk. Tegnapelőtt mondta Sándor, hogy el van tökélve délolaszországi s algieri útját megtenni. Én eleinte elleneztem (már megint hazudtam, nem mondhattam, hogy azért nem akartam menni, mert Elek is ott lesz). Sándor azt hitte, a pesti világot sajnálom, megigérte, hogy Cannesba visz a tavaszi hónapokra. Pfuj, milyen véleménye van rólam, de megérdemlem. Legyen ez a bünhödésem. Nem ellenkeztem tovább, nem is mondtam ellent. Higyjen rólam annyi rosszat, a mennyit lehet. Az sem lesz elég…

*

Október 6-án.

Az utolsó pillanatban egyedül oda szaladtam a partra, előttem a Körös, tovább a Katinkaliget, s a láthatárig a puszta. Mit mindent hagyott itt, a mit nem tudtam életté átváltoztatni…

*

Október 10-én.

Ime Pest: Egész nap itteni barátnőim járnak be hozzám, mindegyik irigyen nézi ezüst útikészletemet (csak a multkor kaptam Sándortól), megnézték ékszertokjaimat, elbámulva látják óriás solitair gyémántokból összefoglalt nyaklánczaimat, diadémjeimet. Egy se volt arra kiváncsi, hogy itt belül milyen a világ. Mama irigyen megcsodált, azt találta, sohasem voltam ily szép, még a papa is beczézgetett. Mindenki rontott. Harmadik napja vagyunk itt s s három ebédmeghívásunk volt.

Én? előkerestem azt a könyvjegyzéket, a melyet egyszer Elek adott nekem, s rendeltem vagy 50 kötet franczia és angol könyvet. Olvasni fogok az úton. Én azt hiszem, az olvasás eltávolít majd önmagamtól, pedig erre szükségem van.

*

Október 12-én.

Fiuméban. Sándor a hogy megérkeztünk, átöltözködött s unokatestvéréhez, a kormányzóhoz ment. Én a legegyszerűbb ruhámban, a komornám kiséretében, bejártam a várost. Olyan furcsa, kéjes érzés fogott el. Úgy éreztem, mintha ébredni kezdene valami a lelkemben, ez az arany napsugár, ezek a babérerdők, a végtelenség, ez a néptömeg, mely körülvesz s a mely nem ismer… Ime, tán ez legtöbbet ér. Hisz mióta megvagyok, üveg szekrénybe voltam kiállítva. Mindig tudta mindenki, vagy legalább tudni vélte, hogy mit teszek, mit gondolok s érzek. Itt senki, senkisem ismer. Lementem a horvát part egy osteriájába, leültem a szőlőlugas szélén, s belenéztem a messzehaladó tenger kék vizébe. Mily szép, szép az élet! Úgy éreztem, az életerő beleszalad a lelkembe… nini, szavalok! Most veszem észre. Nem hiába, hogy egész út alatt a Taine «Italie»-ját olvastam.

Elek, ha látna, csodálkozna rajtam. De tán nem annyira, mint én magam csodálkozom. Oly jól esett ez a frissen fejt tej, úgy éreztem, az igazság emlőjéből szivom! Azt hiszem, a mit látni fogok, közelebb fog az igazhoz hozni. Furcsa, hogy majd a művészetek segítségével kell hozzá jutnom. Tanulni akarok, fejlődni. Szeretnék az lenni, a mi vagyok, megszakítani a régi énemmel minden összeköttetést.

A kormányzóéknál igen boldog ebéd volt (ritkán használom e szót «boldog!»). Igen rokonszenves emberek. A governatore még igen fiatal ember, van valami igazán fejedelmi abban, a mit mond, abban a mit tesz. Felesége komoly, szép asszony.

Olyan komolyan nézett rám – hogy lesütöttem szemeimet. És – közvetlenül. Ez már haladás. Míg férjeink politizáltak, karon fogott, megmutatta a nagy, de roppant nyomott palota minden zege-zugát. Különös összeállítás, nagy aerarisch bútorok, s aztán ezek között olasz, velenczei ritkaságok. Úgy látszik, erre sokat tartanak. Furcsa, ezt soha sem láttam otthon. Peddig ezzel is mennyit szórakozik, tanul és felejt az ember. Ezeknek meg még erre sem volt szükségük, mert hisz boldogok, s van teendőjük elég. A gyermekekhez is bementünk. Komoly gyerekek, szinte már ezek is reprezentálnak.

Milyen különös, ezeknél minden olyan – igaz benyomást tesz.

Kiültünk egy terrasse-ra s hosszan elbeszélgettünk.

– Mondd, – kértem hirtelen, – hogy tanultad meg az igazság útját járni?

A fiatal asszony jóságosan mosolygott, nem felelt rá semmit, de szeméből láttam, hogy úgy született benne. Aztán tárgyakról beszéltünk. Minden egyes bútornak története van, mindegyikről tud valamit elmondani. Mennyit kellett hogy tanuljon, hogy érezze mindezt, hogy lássa, mi a szép, mi az összhangzatos.

Kiültünk egy terrassera.

– Hogy irigyellek, hogy Rómába, Nápoly- s Szicziliába mentek, – mondta.

– Hogy irigyellek, hogy itt maradhatsz, – viszonoztam elszólva magamat.

– Mit irigyelsz rajtam, hisz néked is megvan mindened, mit kivánsz, férjed szeret, vagyonod nagyobb a mienknél, tehetsz annyi jót, mennyit akarsz, s élvezhetsz, a mennyit szemed és szád kiván. Mi kell több ennél? Még gyermeked nincs, de hát ez is csak idő kérdése. És te szabad is vagy, mi pedig kötelességünknek élünk.

A két utolsó mondata szeget ütött a fejembe. Gyermekem, hátha lesz nékem is! Tán majd a kis fejére rá tett kézzel még el is mondhatok néki mindent.

És kötelességem is lesz akkor. Most nincs? De ha nem birom, nem tudom betölteni!

Október 14-én.

Róma. Milyen furcsa volt tegnap a kis hajón vele együtt neki indulni a tengernek. Még soha sem voltam tengeren. Nyolczkor este lassan siklott ki a hajó a megvilágított fiumei kikötőből, oly csendes, oly nyugodt volt az éjszaka, és én úgy szerettem volna, ha nagy, igen nagy veszedelembe jutnék vele. Ha terhes felhők környékeznének, ha villám, mennydörgés elnyomná a szavunk. Hogy így közel-közel simulhassak hozzá még egyszer, s elfogadhassam védelmét, őszinte szeretettel, ragaszkodással.

A tenger bámulatos csendes volt. S Anconától Rómáig napfényes idő. Este értünk Rómába. A Hotel Quirinalban ember ember hátán, villanyvilágítás, nyüzsgés. Késő éjjel csendesek voltak az utczák.

Hát ez Róma?

Október 18-án.

Rómáról nem merek írni. Azt hiszem, ostobaságokat mondanék, így hát csak Stendhalt s Tainet olvasom s azokat igyekszem Rómában feltalálni. Pedig furcsa, minden más hatást tesz rám. Valószinüleg éretlen vagyok még.

Már két nagy ebéden voltunk. Sándornak mindenütt vannak rokonai. Az olasz rokonok! Gracié, majd felfalnak, olyan édeskések mind. Voilá une race qui ne me plait pas! Egy angolnéval, Lady Stanleyval ismerkedtem meg. Az vonzott hozzá, a mit az olaszoknál nem találtam meg: az igazság.

*

Október 20-án.

Istenem, Istenem, hát nem lesz ennek vége. Elek ismét írt. Azt mondja, Kairóból az arab pusztába expeditióra készül. S nem bir magával, hozzám fordul egy kis érdeklődésért. Mit tehetek én érte? Levele tele van Rómával s Rómán keresztül minden sorából szerelme beszél, a melyet azonban nem említ. Így hát megmérgezi nékem Rómát. Délután a Campagnában voltunk… nem birtam magammal, e végtelenül szomorú mezőkből, e szürkés hangulatból annyira az Elek szavai beszéltek hozzám, hogy megkértem Sándort, forduljunk vissza, rosszul érzem magamat. S most itthon vagyok a kis szobámban – a villanyfény besugárzik idáig az iróasztalomig, s azért csak az a nagy, néma, csendes Campagna előttem… tovább még keletnek az az ismeretlen sivatag, s azon egy ember, ki megy, tán vesztét keresve…

*

Október 24-én.

Ha gyermekem lenne Sándortól, minden jobbra fordulna. Ma bementem a Szent-Péter-templomba, ezért imádkoztam. Meghallgatott-e az Úr? Ah! hiszen vallásom sincs, ezt is kiölték belőlem. Az a czinizmus, a mely megölte bennem a szerelem iránti érzéket, elvitte magával vallásomat is. Senkiben, semmiben nem hiszek. De igen, Sándorban… Hát akkor?

*

November 3-án.

Palermóban. Megyünk, megyünk – az én szemeim nyitva s azért nem látok semmit, nem hallok semmit, nem vágyom semmire. Olvasom Baudelairet… Mint a mákony. Szeretném, ha mind e fény, pompa érdekelne. De mi közöm mindehhez?

*

November 16-án.

Megint egy levél Elektől, megérkezett a Szentföldre. Arra kért már akkor, hogy oda feleljek neki, s miután semmi hir rólunk, azt mondja, érzi, igaza volt, hogy megirta szerelmét, mert vagy tőlem kellett volna pár sornak jönni, vagy Sándortól egy levélnek, a melyben élethalál-párbajra hivja. Egyik sem jött, sem igen, sem nem. Tehát szavait félig meghallgattam.

És igaza van, úgy van. Megcsaltam férjemet – és tán – önmagamat is?

*

November 18-án.

Nem, nem fogok mindig ezzel foglalkozni. Ez ostobaság s eredménytelen.

Egy óriási parkban kocsiztunk, a mely Katinka-ligetre emlékeztetett. Vagy csak minden a mit látok, azzá hasonul át, a mi bennem van. Ma Verlaine-t vettem meg, az Elek kedvencz költőjét. Mint lánynak megvolt, hogy férjhez mentem – akkor azt hittem – nem lesz könyvekre, vagy legalább ilyenre szükségem, nem vittem magammal. Éjjel olvasni fogom.

*

November 19-én.

Egész éjjel Baudelairet olvastam, mint olaj a tüzre ez a könyv. Magamra olvastam benne. «Comme vous êtes loin paradis parfumé!» Volt-e ilyen paradicsomom valaha? Voltam-e gyermek, fiatal, mint mások. Rothadás vett körül, hogy meglettem, s a rothadás légköre tápláló légköröm.

*

November 24-én.

Nem értem, nem ismerek magamra. Napról-napra közönyösebb leszek. A külvilág nem érdekel. Úgy ülök a nagy ebédeken, estélyeken mint egy bálvány, szemeim kerekre tágulnak, nem mondok semmit, nem hallgatom azt, a mit beszélnek, nem látok, nem hallok, semmi érdekem, sem kedvem semmihez.

Este Baudelaire-re, Verlaine-re örülök.

*

November 30-án.

Nagy jelenetem volt Sándorral. Ez az ember tönkre megy mellettem. Napról-napra sápadtabb arczkifejezése. Girgentibe mentünk. Én a hajó egy sarkában egy Zólát olvastam (nagyon érdekel ez az író, ha utamba akadna, lehet, hogy vissza adna önmagamnak) Sándor a másik sarkában a Times-t. Így egész Sziczilián keresztül. Este későn érkeztünk.

Kocsin, zekegő úton a szállodáig, ott vár a megrendelt ebéd, en tête á tête. Ettől most mindig félek. Sándor két üveg pezsgőt megiszik egyedül, én pár osztrigát eszem, s hallgatunk. Aztán külön-külön lefekszünk. Másnap nagy szél kerekedik, én nem merek kimenni a szállodából, félek, hogy nevralgiát kapok. Sándor egyedül nézi meg a görög templomokat. Este vissza Palermóba.

Így lesz hát ez az út végig? Hogy vissza érkeztünk, kijelentettem neki, hogy én nem megyek tovább, már unom ezt a hajszát, aztán meg… Elek Biskrában. El fogom kerülni, bármibe kerül. Sándor nem tágított, nyugodtan azt mondta, ő megigérte Eleknek, hogy deczember végét ott együtt töltik s így megyünk. Megyünk. Igen… én pár perczig zokogtam, sírtam, aztán – mintha fénysugár szaladt volna át a lelkemen, végre is, miért ne, menjünk. Hisz úgy jobb lesz. Jobb szembe nézni az ellenséggel, így ártalmatlanabb. És aztán ki is fogom magyarázni vele a dolgot úgy, hogy baj nélkül megértethetem magamat Sándorral. De hát ez már megint csak nem lesz az igazság…

Sándor meghallgatta végelhatározásomat s ott hagyott: megyünk, volt az utolsó szava.

Most hát én… igen én, irok Eleknek, ez az egyetlen módja.

*

Deczember. 1-én.

Ime levelem:

«Édes Elek. Reménylem, soraim még Jeruzsálemben érnek. (De hát ha nem!) Hallgasd meg, a mit mondok. Nem szeretlek, nem is foglak soha. Nem akarlak látni se élve, se halva. Ne gyere utamba, mert kitérek előtted. Tudd meg, hogy tisztességes asszony vagyok s az is akarok maradni. Férjemet szeretem, s jövendőbeli gyermekeimnek akarok élni. Hogy megközelitesz, az gyalázatos dolog, s egész lelkem felháborodik, ha rágondolok. Mit akarsz velem? Testem nem lesz a tied, mint a hogy a lelkem nem az. Nem szóltam Sándornak, nem azért, mintha bármi módon vonzódnám hozzád, de mert nem akartam, hogy összeütközés lehessen köztetek. Nem akarom, hogy Sándort baj érje. Te mint könnyelmű lányt ismertél, mióta a szerelem (igen, az a szerelem!!) átváltoztatott, azóta sem érzésem, sem gondolatom nem az, a mi volt. Mi megyünk Biskrába, de megtiltom, érted, hogy oda gyere. Nyugalmamat nem adom semmiért. Az isten megáldjon s ez leszen első és utolsó levelem tehozzád. Bálványosy Mária.»

Mini helyett Máriát írtam alá. Ebből aztán kiérzi, hogy semmikép sem akarok vele bizalmas lábon állani. Magam vittem a levelet a póstára, csak időre érkezne még oda. Jaffáig innen 6 nap, onnan 2 Jeruzsálemig, ott 8–10 nap alatt. Decz. 12-ére ott lesz a levél s akkor még tudom, ott kapja, hiszen karácsonyt a Szentföldön tölti.

*

Deczember 3-án.

Átolvastam a levél fogalmazványát. – Istenem, milyen ügyetlenséget követtem el, hogy azt irom: «nyugalmamat nem adom»; hisz így többet árultam el, mint kellett volna, lelki állapotomról.

De most naplót sem irok egy darabig, ez is csak hiába izgat. A tárgyaknak fogok élni. Ugy mint egy utazó, – ki felejteni utazik.

Felejteni… mit?

*

Deczember 30-án.

Anya vagyok, bizonyos. Ennek sem tudok most már örülni. Félek a gyermektől. Hogy neveljem fel, ha nem tudok igaz lenni. Az ő életét is megmérgezzem, mint a hogy az enyémet megmérgezték?

Sándor, uram! ments meg.

*

Tunis, január 4-én.

Éjjel-nappal a két férfi a fejemben. Nem látok semmit, csak őket. Éjjel róluk álmodom – úgy érzem, ketté tépik a szivemet. Mi lesz velem? Ha az Elek levelét olvasom, a Sándort is ott érzem az oldalamon. S félek mind a kettőtől s nem látok a lelkemben egyebet sötétségnél, némaságnál…

*

Biskra, január 6-án.

Sándor tegnap hirtelen hozzám fordult: «Az Elek barátom, bizom benne minden körülmény között… érted?» S mereven szemembe tekintett. Mit értett alatta – tán gyanakodott volna. Mikor árultam el magamat, vagy már rég gyanakszik? Egész testemben reszketek még most is, midőn szemeinek tompa kifejezésére gondolok. S holnap, vagy tán ma már megjöhet. Mi lesz velem? Összezavarodott az elmém s nem látok tisztán érzéseim chaosában. Nem látom a helyest, a jót, nem tudom, mit érzek igazán, nem tudom, hogy lesz… Én uram! támogass, mert eltántorodom…

*

Biskra, január 8-án.

Istenem! Istenem. Tönkre, tönkre vagyok téve. A dolog így történt. Egy arab kávéházban voltunk, Sándor és én. Rendesen itt töltöttük az estéket már jó ideje, Sándort igen mulattatja az arabok fegyvertáncza, mindennap eljáratja velök.

Épp a fegyvertáncz közepén – én Uram Istenem – ki lép be az ajtón: Elek. Azt hittem, rám szakad a ház. Sándor tüstént abba hagyatta a vad tánczot, de a pokoli lárma után beállott csendet nem lehet a szívem csendjéhez hasonlítani.

De tovább. Elek odafordul Sándorhoz, kezet ad neki.

– Tudod-e, miért jöttem oly gyorsan? – mondta merészen, egyenesen a szemeim fehérébe tekintve, – mert Mini irt nekem.

– Ugyan? – kérdé Sándor fásultan, – s te erről nem is szóltál.