A PÉNZ LEGENDÁJA. (continued 2)

Azt hittem, szétszakad a szívem.

– Igen, megirtam, hogy ide jövünk, miután tudtam terveidet, – rebegtem halkan, nehogy Elek megmondja az igazságot, hogy így az összeütközést elkerüljem.

– Igen, Mini meg akart lepni téged s ezért irt, – mondta Elek még folyton rám nézve hidegen, közönyösen, tönkre téve tekintete által, – s én sietve jöttem.

– Jól tetted, – mondta Sándor, hirtelen kézszorítását viszonozva.

Ime, hazugságból hazugságba. – De ez még nem elég. Sándor éjjel sakálvadászatra készült. Ide rendelte Ali Ben Hamedet, dragománját1) a kávéházba, ki vezeti. Itt vártunk reá. 10 óra után megjött.

– Elek, légy oly szives feleségemet haza kisérni a Hôtel Saharaba, te is ott vagy szállva úgy-e?

– Igen, mellettetek vettem szállást, – felelte Elek szemtelenül. Sándor kezet szorított vele, nekem megcsókolta kezemet s szemembe tekintett. Ha száz évig élek, nem felejtem el tekintetét. Mintha egész lelkét a lelkembe lehelte volna. Vagy csak azért láttam ezt így, mert magam végtelen izgatott voltam s mert tudtam, hogy most, most fog elválni minden… Nem tudom. Elment. És Elek most hozzám fordult: «Indulunk hát?» Karon fogott. Én nem akartam, hiába mondtam neki magyarul, hogy nem engedem. Megtette. Végre is a még népes utczában, a hol az arab Ouled Nailok2) házai előtt franczia katonatisztek árnyai suhantak el, nem téphettem ki magamat karjai közül. Elek a szó szoros értelmében vitt. A kis telep legnépesebb utczájába mentünk, a hol a téli éjszakán még ember ember hátán tolongott. És nem mertem szólni, egész testemben remegtem. Vitt, vitt. Egy európai kávéházba erővel bevonszolt. «Un caffé à madame, un verre de whisky à moi.» Úgy tett, mintha felesége lennék.

– Eljöttem, mert levelének sorai között olvastam. Ha szeretné férjét, akkor nyugodt lenne, nyugodtan odaadta volna levelemet neki, hisz «vér»-leány, ki nem fél egy párbaj esélyeitől. Maga ha szereti férjét, csak egy módon cselekedhetett volna, hiába mondja, hogy nem. A szerelem parancsol. Hiába minden törvény, hiába esküje, a mit mond. Az enyém, mert szeretem s mert viszont szeret.

És én gyenge báb csak hallgattam s mintha megszáradt volna a szó a torkomon, nem tudtam, nem tudtam rá felelni semmit.

– Azt mondja, nem ismerem azt, a mi ma. Csakis azt szeretem s nem azt, a minek lenni látszott. Maga még pár hó előtt nem önmaga volt, hanem társadalmi körének visszfénye. Egy szava nem jött szivéből s egy szó nem juthatott a szivéig, s így hogy választhatott volna akkor a szíve szerint. Az enyém az Isten s emberek előtt. Akkor a Katinka-ligetben láttam már – s ma az enyém.

Hangja olyan áttetsző, tiszta lett, mint a fejünk felett elterülő égbolt, a melyen az afrikai ég miriad és miriadnyi csillagja ragyogott. A mimóza-fák virágoztak, messzi, messziről szomorú dal hangzott, tán egy arab ház terrasseáról; fejem felett a tejút fenséges íve; szivem tágult, úgy éreztem, karjaim széttárulnak s átölelem az egész mindenséget, s szavam most is, mint mindig, máskép beszélt.

– Sándort tisztelem – kiáltottam (Istenem miért is ezt).

– Nem tisztelet kell nékem, de szerelem. – S vitt, vitt.

Úgy éreztem egész testem lelkem azon az egy karján csügg, a mely visz s a melynek ellenállani nem tudok. S nem tudtam. Felvitt. Szobánk egymás mellett… s a sötét éjszakában amazok ott nem láthatták, hogy az ő szobájába tértünk.

Hát miért is nem öntöttetek erélyt, szivet belém, ti, kikre ez rá volt bizva.

A Sándor gyermekével szivem alatt – ma az Elek szeretője vagyok. Ime az igazság.

*

Biskra, január 9-én.

Sándor délben jött haza, és furcsa, én nyugodtabb, s lehet mondani igazabb vagyok vele, mint voltam. Szinte kihivólag viselkedtem vele szemben. Kijelentettem, hogy áthurczolkodom a déli oldalra eső szobába, mert éjszaknak fázom. Sándor nem ellenkezett – pedig ez azt jelentette, hogy ágytól válunk. Nos igen, ha már így kellett hogy legyen, hát hadd legyen így. S legyen egészen. Kettős játékra már igazán képtelen volnék. Szivem alatt levő gyermeket említettem… ez aljas volt. De hát miért ne, ki egy olyan aljasságot el tudott követni, mint én tegnap, az már mindent pirulás nélkül elkövethet. Most hát előre – csuszszunk lefelé a lejtőn, nyitott szemmel, sans peur et sans reproche!

*

Biskra, január 14-én.

Sándor minden éjjel vadászni jár, már vagy húsz sakált s pár hienát lőtt. Azalatt én a Hôtel Sahara széles erkélyén ülök késő éjszakáig, mellettem Elek. Előttünk a végtelen csillagos ég s lábaink előtt a kis tér mimosa-bokrai. Keret, illat, mind ugyanaz, mint akkor. És én egész lélekkel oda vetem magamat neki. Szinte túlságba megyek, akkor csókolom száját, midőn tán nem is kivánom. Beszéltetem, mert szépen tud beszélni. Elmondatom vele szerelmének egész történetét, el, hogy mit szeret rajtam, hogy gondolt rám, ott azokon a hosszú útakon. Már rég szeret. Még – azt mondja – kis leány voltam s nevelőnővel jártam ki a jégre, hogy rám vetette szemét. Csak hogy büszke volt, el akarta nyomni szerelmét. Nem akarta, hogy a partie-vadászok közé sorolják, mint annyi mást Pesten. Került, mert szegény volt. Mióta azonban gazdag, olyan gazdag mint Sándor, azóta kétszeres erővel kivánt meg engem. Kivánt meg – igen, így mondta. Pfuj, a szó csunya. De hát méltó – viszonyunkhoz. Tehát mindig csak pénz!

*

Biskra, január 16-án.

Ma ebéd alatt elnéztem Sándort. Ez az ember beteg. Valami van a szemében, a mi szinte a túlvilágba húz. Milyen furcsa az élet. Miért találkoztunk mi egymással, miért ott, hol nem lehettünk az egymáséi. Milyen egyszerü dolog: két ember találkozik, vonzódik egymáshoz, megszeretik egymást, egyek lesznek a sírig. Így van ez az egyszerü embereknél. De hát nálunk hány kis mellékút, kitérés van a fővonalak mellett, vagy tán fővonalak nincsenek is; csak árnyalatok, csak félszinek. A félhomály misticzismusa, a mely éppen csak az igazsággal van ellentétben.

A félszinektől az örök világossághoz hogy lehessen jutni?

Én szegény hites férjem, miért is kellett néked éppen én rám bukkannod? Miért nem találtál magadhoz méltó, becsületes, igaz asszonyt, ki az oltártól a halálos ágyig egyet gondolt és érzett volna veled? Ha én egyszer elmondhatnám néked még az igazságot úgy a hogy van! De jól is van az, hogy ma már ez lehetetlen. De jó, mert én, ha akkor két mély szemeddel a szemembe tekintenél, visszakivánnám azt a boldogságot is, mely után egyszer már kinyujtottam a kezemet, és beléd találva szeretni – el kéne pusztítanom magamat. De jó is az, hogy az igazságot néked soha, de soha el nem mondhatom, mert tiltja az a kis gyermek ott a szivem alatt, az, melynek bűnös szivem minden dobbanását meg kell hallania, ki tud a másik minden öleléséről – csókjáról.

*

Biskra, január 21-én.

Napról-napra merészebb leszek. Ma, hogy Sándor a Kadinál ebédel, mi Elekkel egy háromlovu kis kocsin Sidi Okbába rándulunk. A kocsi elhagyva a biskrai város utolsó pálmáit, szélsebesen szeli a sivatag homokját, az arab kocsis mélyen lenn guggol szinte a lábaink előtt, s dalt zümmög. Elek átkarol s úgy röpülünk át a végtelenen. A kocsis néha visszanéz, s bátorítva mosolyog ránk. Azt hiszi, férj és feleség vagyunk, tudja, hogy csókolom az Elek ajkát, hogy lássa ez az ember, hogy mondhasson el esetleg Sándornak olyat, a melyből meg kell hogy tudja vétkemet.

Sidi Okbában is így viseltem magamat (hála a régi divatos manierjaimnak, a melyek napról-napra jobban visszatérnek), hogy az európai fogadósné, kinek terrasseán ebédelünk, már nem is az Elek feleségének, de párisi cocottenak tart s folyton «ma belle» – nek szólít. Ez vérszemet csinál nékem, czigarettára gyujtok s Elek vállára hajtom a fejemet… s e perczben úgy érzem… nem érzek semmit.

Késő este érkezünk haza. Sándor tekintetét keresem. Lenn várt a fogadósnál, előtte fehér burnusos dragománja, ki vadászhistóriákat mond el neki.

Még fel se nézett, hogy lejöttünk, azt se kérdte, honnan jövünk. Pedig kihivó tekintetemmel magam mondtam el neki mindent! Istenem, ha megölne mindkettőnket!

*

Biskra, január 23-án.

Ma Elekkel Ó-Biskrába járunk. Egy arab asszony jövendőt mond nékem. Oly szép szőke gyermekeim lesznek, mint a gazdámnak (ez alatt Eleket értette), rá fog hasonlítani a szemök, szivök azonban olyan lesz, mint az anyjuké. Reménylem, hogy nem… A város végeig megyünk, ott egy oued-en3) kellene átgázolnunk. Elek habozik, pedig túl a folyón gyönyörű, úgy mondják, a kilátás.

Én? mutatom, hogy kell. Lehuzom sárga kivágott czipőimet, harisnyáimat, ruhámat felemelem a térdemig, s megyek előre. Elek is átgázol. Vissza már a karjain hoz át a vizen.

Ugyanazon eszközök, mint a Pál és Virginiában. Első regényem volt, igen szinpadiasnak találtam akkor, csak úgy, mint a mai kirándulásnak egyes részleteit.

*

Biskra, január 24-én.

Ma komornámat hazugságon értem. Ali Ben Hamettel valahol a városban csatangolt s azt állította, hogy a bibornok által épített menházat vizsgálta meg. Kisült, hogy hazudott, a vendéglős ott látta az oáz azon részén a dragománnal, hol mi jártunk tegnap. Nem szidhattam meg, mert nincs már jogom hozzá. Érzem, napról-napra sülyedek.

*

Biskra, január 26-án.

Elutazásunk előtt tisztelegni voltunk a carthagói érseknél. A bibornok itt szokta a teleket tölteni. Egész operettejelenet volt. Az öreg úr felcziczomált szinpadias fogadószobájában, veres székében, s mi hárman előtte. Mert mind a hárman ott voltunk. Aztán a biboros hosszú beszédje, melyben házasságunkat példásnak és tanulságosnak nevezte. Végén czélzások nagy vagyonunkra.

A beszédet, azt hiszem Eleknek igaza van, minden átutazó de marque házaspárnak el szokta mondani, az alluziokat is elértettem. Küldtem neki szegényei számára 1000 frankot. Megfizettem a hazugságát, a mint amazok az én hazugságaimat fizetik meg. Eleknek mégis igaza van, kár skrupulizálnom, hiszen minden hazugságra van építve, egész társadalmunk, minden intézményünk. Egész fejlődésünk, minden tettünk, minden szavunk hazugság.

Vissza már a karjain hoz át.

De hát miért kárpótol ez engem?

*

Algier, január 30-án.

Ime a Hotel St. Georgeban. Csupa angol s angolné. Csupa flirt az egész bódé. Lépcsőkön tuczat számra ülnek el az angolok missjeikkel, a kiknek felét egy saisonra elbolondítják. A salonok spanyolfalai mögött, az istálló dohányzójában, a tennistéren csupa flirt. Annyira beleillek a keretbe, hogy siettetem elutazásunkat. Most már igazán egy olyan helyre szeretnék menni, mint Cannes, hol a nagy világ telel. A mámor, azt mondják, jót tesz, hadd igyam ki poharát szinig.

*

Algier-Marseilles, február 1-én.

A hajón. Sándor és Elek a hajó orrán beszélgetnek. Nekem a fejem fáj. Szomorú vagyok. És furcsa, most még ijesztőbbnek érzem azt, a mi reám vár.

Mi lesz velem?

*

Február 3-án. Cannes.

Kora reggel érkeztünk ide. Sándor egy igen nagy butorozott villát bérelt a Californiában. Ennek berendezése szórakoztat, elvonja figyelmemet. A villának falai rózsaszinüek, igen jól áll a boldogságunkhoz.

Lépcsőház fehér lakk-fából. Igen könnyen építve, salonok, ebédlő mind lakkirozott puha fából. A butorok igen izléses, egyszerü kartonnal áthuzva. Itt-ott pár értékes régi, vaskos tölgyfa szekrény. Minden sans prétention, s igen nagy izléssel berendezve. A salonok s ebédlő óriási ablakaiból nagy virágparkligetre a kilátás, tovább pedig a cannesi öböl, ellátni Frejusig. Ez a tájkép az, melyet Maupassant egyik könyvében a herczegek paysage-ának nevez.

Factice itt minden, de ez áll jól az én benső világomhoz. Ez kellett nekem, most már teljek be vele.

*

Február 4-én. Cannes.

Boudoirom is rózsaszin. A plafondjára angyalkák vannak festve. Émelygős persiflátió. Sándor a másodikat lakja, ő maga választotta a lakást, én a földszinten. A fogadószobák az első emeleten (a mely a kert felé tekint) vannak. Elek a közeli Montfleury szállodába ment lakni. Tiz percznyi gyaloglás innen. Ha kerti kapunk kulcsát odaadjuk neki, három percz alatt ide ér.

*

Február 5-én.

Igen, ezentúl csak tényeket irok le. Nem ér ez az érzelmeskedés semmit. A dolgokat úgy sem változtathatom meg. Glissez mortel n’appuyez pas! ez volt a papa jelszava is. A szerint fogok élni. Ma egész nap Pepivel, ki itt tölti a telet szintén, bár sajnos, a város túloldalán, a West Endben lakik. Látogatásokat csináltunk. Bejártuk a város 200 lehető házát, voltunk, mint Pepi nevetve mondta, nehány lehetetlenben is. Pepi igen mulatságos előadást tartott Cannesról, ez a snob-ok városa. Itt épp csak herczegnél kezd az ember számítani. Van vagy 12 nagy, fő- és vérbeli herczegük. Azonkivül 30 olyanféle családból, mint ő. Ezeken kivül az egész párisi, londoni és bécsi high Tory-világ jórésze itt telel. Ezek mögött meg az amerikaiaknak egész hada, kik azért jöttek ide, hogy mivelünk megismerkedjenek. Hogy bátyáink az ő leányaikat vegyék el… hugaink (ha vannak) fiaikat szerencséltessék.

Óriási hajsza. Első kérdés: «ki ő» valakiről, ki megérkezik. Második: «How much!» mennyit ér. A «ki ő» alatt családját értik. Hány őse van, mi rangfokozata, «született, vagy nem született.» A zsidóbárók és amerikaiak így taksálják az «ember» fiát. Pepi igen szellemesen megjegyezte, hogy arra van elég ősünk (már mint neki), hogy a bécsi kamarabálokra meghivják, arra azonban nincs mindig, hogy egyik-másik vasuti király, vagy párisi pénzfejedelem elhivja az intim jellegü ebédjeire. Mais n’est ce pas nous, nous en passerons! mondta mosolyogva.

Beiratott minden nagy herczegnél (én persze mindenütt a Sándor nevét is oda bigygyesztettem), elvitt minden socziális hatalmassághoz. Mindenütt voltunk. És én haza érve, halálra fáradtan végig feküdtem a chaise longuera s messze, messze repültem el innen. Ha egy év előtt lenne még? Tán okosabban élnék? Nem hiszem. Hisz nincs anyag bennem a boldogulásra. Csak az élet kis eshetőségeire vagyok kikészítve.

Este Sándor állítólag kártyázni ment. Elek a művészetbe akar beavatni. Azt mondja, a művészet czélja elfeledteti az élet hazugságait. Azért minden nagyvilági embernek dilettansnak kell lennie. Hogy így igaz élete is legyen. Azt hiszem, ebben igaza van.

Pedig Elek!… Ah, de mindegy! Legyen így. Beülünk a kis rózsaszinü boudoirba s a narancsszinü lámpaellenző fényénél egy Bourget-regényt olvas fel nekem. Néki tetszik, én nékem ezek az asszonyok mind hamisak. Úgy tünnek fel nékem, mintha egy velenczei kristálycsillár utánzatát látnám. Nem egy dolgot másképp tennék, mint ők teszik. Je serais plus canaille et plus grande dame à la fois. Hogy beleuntunk az olvasásba, Elek előadást tartott nékem a «szép»-ről. Nem sokára majd a jóra kerül a sor s akkor… pirulni leszek kénytelen. Azt állítja, jól állana nekem, ha aláfesteném szemeimet s szemöldökömet is meghúznám a Pinaud plajbászával Miért ne? ha őt mulattatja, tegyük meg. Elek hiu – s úgy látszik, hiu reám és szebbnek szeretne még, mint a milyen vagyok. Midőn elmondtam neki (féktelen czinizmusomban), hogy anyának érzem magam, már innen-onnan két hónapja, aggályait fejezte ki, hogy fogok majd kinézni, hogy fogok majd öltözködni kis idő multán. Furcsa, én nékem már egész más aggályaim vannak. Elek szépségemet szereti. Ez is valami. Ha Sándor is csak ezt szeretné!

Aztán Elek elmondja, hogy az egész asszonyi világot látta itt s én vagyok a legszebb mind között. Milyen kár, hogy már ennek sem tudok örülni. Mit ér?

*

Február 6-án.

Redfernnél 17 ruhát próbáltam fel. Pompás foglalkozás, ez alatt az ember határozottan képtelen a gondolkodásra. 13 (rossz szám!) utczai ruhát tartottam meg, a számla 9000 frank. Aztán Worth szabásza érkezett meg Párisból (1600 frank cachet azért, hogy lejött!) 9 estélyi ruhát rendeltem. Egész nap mérték, szabták a testemet. Estére annyira ki voltam merülve, hogy pirulás nélkül dobhattam magam az Elek ölelő karjai közé.

*

Február 7-én.

Sándor egy yachtot és egy kis vitorlás hajót bérelt. Az utóbbi oly kicsiny, hogy maga kormányozhatja. Ennek örülök. Tán némelykor elvisz – Elek nélkül is. De ezt már alig merem reményleni. Ha ugyan «reményleni», ez a szó kifejezi azt, a mit gondolok. Hisz félek vele egyedül lenni, nem tudok néki semmit mondani s ő is épp csak egészségemről tudakozódik. Ezt is úgy, mintha minden egyes szavával mentséget akarna nékem adni arra, hogy miért lakik ő a másodikon és én földszinten.

*

Február 8-án.

Felülmulom magamat. Ma este az örökszép Fernande estélyén debuteiroztam Cannesban. Első megjelenésem volt a nagy világban. A szó szoros értelmében – meztelenül jelentem meg. Én nem tudom miért, de az ilyet most megkivánom. Fáj nékem kínozni vele Sándort, tudom, s mégis meg kell hogy tegyem. Egy finom, szinte áttetsző selyem directoire ruha volt rajtam, a mely alatt csak igen könnyű alsóruha. Nem volt fűzőm s mellem alatt csak egy aranypánttal volt a ruha megerősítve. Fejemen babérkoszorú gyémánt cseppekkel tarkítva, nyakamon semmi. Midőn letettem sorteéimat, Sándor elsápadt. S az inasok is zavartan néztek rám. Én kihivó arczczal léptem be a salonba – utolsók voltunk – s egy csapással, éreztem, mind meghódítottam őket. Asszonya meghódolt, mert tudta, érezte, első leszek köztük, férfia – én Istenem, ha az Elek szemeinek kifejezését el tudtam viselni, akkor elviselem ezt is.

Az ebéd alatt egy zsidó báró s a választófejedelem között ülök. A fejedelem igen rokonszenves ember. Van valami bánatos, igen bánatos az arczán. Én nem tudom mi, de valami úgy vonzott hozzá, hogy az ebéd végén már barátok lettünk. A háziasszony kissé ingerülten látta, mily gyorsan «elbántam» a prince charmanttal, Cannesban a diadal a választófejedelem első mosolyánál kezdődik.

Asztalhoz a háziasszonyt vezette, de már a fekete kávéját oldalomon itta ki. És pedig… nem a ruhám «szabása» vonzotta, mint a többieket, valami suggestio-féle volt kettőnk között, mi? magam se tudnám megmondani.

Egy óráig lefoglalt. Jóformán csak közönyös dolgokról beszélt, a melyek között volt valami, a mit elmondani első látásra nem lehetett neki. Azt mondják, nagy beteg. Mi lehet a baja? Mily könnyen viselném én el egy betegség minden kínját!

Hogy a herczeg elbocsájtott… fiatal urakból udvar támadt körültem. Majd mindegyik bemutatta magát nékem. Ugy fél 10-kor, midőn már az estélyre hivatalosak is érkeztek, kilenczen vettek körül. Elek 10-kor jött. A mint belépett az ajtón, tekintete engem keresett. Diadalmasan mosolygott, midőn a fejem fölött lebegő villanylámpától fényesen megvilágított testemet meglátta. Látszott a szemeiből, hogy büszke, hogy ez a fejedelmi termet az övé… s hiába van körülöttem egy tuczat udvarló, azért fehér karjaim csak őt fogják ölelni. Övé a testem… tekintetének igaza van. De a lelkem? Az is… mert azt csirájában fojtotta el és ugyanakkor, midőn már-már meg akart volna születni.

Sándort egész este nem láttam. Valami öreg douariére oldalán beszélgetett.

A kocsiban férfiasan kikérte magának, hogy máskor ilyen toiletteben megjelenjek. Hogy haza értünk, hirtelen pongyolába vetettem magamat (hisz a Sándor oldalán égetett ez a ruha) s a ruhát becsomagolva, átvittem néki a második emeletre. Tudom, szinpadias volt, pedig igaz érzést akartam ezzel kifejezni. Dobja a tűzbe – mondtam neki. – Megtette, a kandallóban elhamvadt, aztán hirtelen kisiettem a szobából.

*

Február 9-én.

De azért – reggel csak alá festettem szemeimet. Meg kellett, hogy tegyem. Miért? nem tudom megmondani, bizonyos voltam, Sándort bántani fogja. Elek? Elekkel nem törődöm. Azaz ebből a szempontból nem. De valami visz feltartóztatlanul ebben az irányban. Jóformán nem akarom egy perczig sem, hogy Sándor azt ne higyje, hogy őszintén – az vagyok, a mi vagyok. Ha már meg nem mondhatom neki, legalább hadd lássa meg; minden nap minden órájában, hogy aljas, hozzá méltatlan a testem, a lelkem. Elek elragadtatva látott így. Este, hogy háláját megmutassa, egy mogyoró nagyságu smaragdot hozott. Elfogadtam. Pedig vehetnék magamnak, a mit akarok. De… el fogok tőle mindent fogadni. Hadd legyek az, a minek születtem.

*

Február 10-én.

Három igen mulatós asszony van itt, kettő nagyon szép, a harmadik csunya, de azért ünneplik. Ezekhez szegődtem én is. Igy most én vagyok az ostorhegyes Cannes legfast-abb asszonyai között. A legszebb köztük, Malthens grófné, egy nehézkes német felesége. Születésére nézve angol. A legártatlanabb kifejezésü sötétkék szemek, mit életemben láttam. Aranybarna haj, finoman ivelt szemöldök. Roppant sápadt, vértelen arczszin. Nagy szalonban nem mutat semmit, de otthon a legbájosabb asszony, kit életemben láttam. A legártatlanabb arczczal tud olyanokat mondani, a mikről én még nem is álmodtam. Maga a romlottság s ezt tudja és erre büszke. Tudja – de nem hiszi senki – még barátnői, vetélytársnői sem, olyan ártatlanul tud nézni. Oly szomorunak látszik… Inséparable-ja a sötét hattyúnyaku Bennettné, egy amerikaihoz férjhez ment római principessa, csupa szenvedély és láng – látszólag. Pepi azt mondja, olyan mint egy darab jég.

A csunya asszony köztük Herrenstein Dahnstein Marianne, csunya s eszesnek látszik, oly szemtelen, oly vakmerő s oly biztos önmagáról.

Mi – úgy látszik – asszonyok – mindazzal tetszünk nekik, hogy nem vagyunk azok, a minek látszani akarunk. Én egy cocodette benyomását akarom tenni, pedig tán egy szemernyivel jobb – és igen sokkal rosszabb vagyok a cocodette-eknél.

*

Február 10-én.

Délután rendesen három baratnémmal Rumpelmeyernél, a tengerparti czukrászdában találkozunk. Mindegyik elmondja a haditervét, mit akar aznap tenni, hány embert akar elbolondítani. Ez mulattatja őket. Marianne és Bennetné felkapaszkodnak a Marianne két kerekü kocsijába, a melyet az maga hajt – s elrobognak.

Hová? nem merem megkérdezni. Én egyedül Matthes Lillyvel. Furcsa párbeszéd.

Lilly: Ti – tegez, mert itt is már divatba jött a mi kinövésünk, az általános tegeződés, a kik egy «set»-hez tartoznak, tegezik egymást – együtt jöttetek Vezekényi Elekkel Afrikából?

Én (nyugodtan): Igen, ott is jó időt töltöttünk együtt – két hónapot (egy hónappal többet mondtam neki).

Lilly: Nem értem hogy kibirod egy udvarlóval. Én halálra unnám magamat.

Én: Ki mondta azt néked, hogy csak egy udvarlóm lesz. Lesz – a mennyit akarok.

Lilly: Azt tudom. De… úgy látszik, túlságosan tartasz erre az egyre, hogy a többinek igazán audencziát adj.

Én (naivan): Rokonom!

Lilly: Nektek meg az osztrákoknak mind rokonaitok – ez semmit sem jelent. Rokonod-e a férjed is?

Én (még ártatlanabbul): Hogy ne… kivált azóta, mióta elvett.

Hangosan felnevettünk.

Pár percz mulva Sándor bejött a szobánkba. Lilly rettenetes sokat fáradozik, hogy «fény»-körébe vonja. De hát Sándor… jobban szereti nálunk a yachtot.

Mikor egy órai időzés után elmegy, Lilly elragadtatva beszél róla, hogy mennyivel érdekesebb mind a többinél, kik itt vannak, mennyivel érdekesebb Eleknél is… és énnékem ezt gúnymosolylyal ajkamon, szinte érdektelenül kell végig hallgatnom.

Elek jő értem. Szerettem volna, ha éppen most nem jő. De hát…? Mit tehettem. Ugy tettem, mintha igazán ő lenne. Haza kisért, feljött velem a villába s mindig, mindig abba a rózsaszinű boudoirba. Már úgy utálom s azt találom, azok az amorette-ek ott a plafondon épp oly factice-ok, mint a mi szerelmünk Elekkel. Csókjai úgy hatnak rám, mint egy édeskés franczia parfum illata.

Sándor egész nap láthatatlan volt. Holnap kis vitorlás hajóján kirándulást tesz. Én a választófejedelemnél ebédeltem. Előbb ültettek D’Agnan herczegnénél. Ezt pedig Francziaországban nem teszik, ott rang szerint ülnek a dámák. Ő így, mint herczegné, a fejedelem mellett kellett volna hogy üljön (másik oldalán az «örökszép» Fernande ült), s harmadik volt köztünk. Midőn kimentünk az asztalhoz, elsápadt, elveresedett s azt hittem, tüstént haza megy. Engem két perczre mulattatott a diadalom. A herczeg jóformán csak velem foglalkozott. Hogy fogják azt nékem a többiek megbocsájtani?

Ebéd után kivitt a villa terrasse-ára, honnan messze ellát az ember a California örökzöld ligeteibe, (ni, ni, észrevettem a tájképet, mit jelent ez?) egy ellenző mögött elrejtett japáni kanapén leült mellém.

– Mondja, grófné, – mondta halk hangon, – érzi maga azt, hogy valami közös van köztünk?

– Én az első perczben kiéreztem, fenség.

– Mi lehet ez?

– Ez, fenség, – s egyszerre tisztán láttam magam előtt azt, a mi bennünk közös, – ez, fenség az, hogy mindketten az igazságot keressük.

– De sehol, sehol se tudjuk megtalálni, – tette hozzá Degenburg örökös és választó fejedelem.

– Énnekem kezemben volt, fenség, de… lányos fővel, ostoba észszel ki hagytam siklani kezemből.

És most én magam se tudom miért, de kitört lelkemből minden, úgy éreztem, megtaláltam benne azt, a kit oly rég kerestem, barátomat, azt, a ki anyámat, atyámat pótolja, azt, a kinek mindent elmondhassak.

– Lássa fenség, a hogy így maga előtt állok, minden izében romlott asszony vagyok. – A fejedelem jóságosan mosolygott, nem látta, úgy látszik, csak a szemem szinét s nem azt, a mit szemeimnek vissza kellene tükröznie.

– Lehettem volna derék asszony is. Azt hiszem, benne volt a lelkem mélyében a becsületesség csirája, a mely fává, hatalmas fává növekedhetett volna. De hát a környezet, az első szavak, a melyeket életemben a szerelemről, az élet nagy törvényeiről hallottam, megmérgezték lelkemet gyökeréig. A társaság ezer hazugsága fátyolt vont szemeim elé, az első pillanattól kezdve nem láttam meg az igazság útját, a melyet pedig oly szenvedélylyel szerettem volna követni. Most – ma? Nincs senkim. A férjem? Fenség, nincs ember a föld hátán, kit jobban ne tisztelnék nála. De hát lássa, milyen formát ölt az a tisztelet, mire világot lát… Pfuj, fenséges uram, undorodom magamtól, undorodom a világtól…

– Különös szavak, különös hang egy annyira ünnepelt asszonytól, mint a grófné.

– De hát nem érti, hogy épp én…

– De értem, – vágott szavamba. – Egyszer majd én is önmagamról fogok a grófnénak beszélni, s akkor majd meglátja, hogy mi vonzott engem önhöz. – Erre karját nyujtotta s bevezetett a szalonba. Ott már észrevették hosszas távollétünket.

Elek (igaz, ő is hivatalos volt az ebédre) dühös pillantásokat lövelt rám.

– Ugyan szedd össze kissé magadat, – sziszegte, midőn közel jött hozzám, – mindenki észreveszi.

– Mit? – mondtam majdnem hangosan, egyenesen a szemébe nézve.

– Azt, hogy hogyan igyekszel a herczeg fejét is elforgatni.

– Férjem vagy? – kérdtem élesen.

– Nem, a szeretőd. Tehát sokkal több jogom van hozzád.

S én, hogy önmagamat büntessem, nem feleltem szemtelen szavaira semmit, odaadtam néki az egyik rózsát a bokrétámból. Az örökszép Fernande belesápadt, mikor ezt meglátta. Midőn Elek elment, odasietett hozzám s élesen markirozott hangon megleczkéztetett.

– A mi időnkben, a második császárság idején, sohasem mertünk volna egy férfinek – éppen a fivérünket kivéve – egy rózsát nyilvánosan átadni; ti a század végének asszonyai igazán kissé túl mentek a határon.

– Vous êtiez vieux jeux voilà tout, madame, – feleltem rá én s hátat fordítottam neki. Észrevettem, hogy az egész salon figyel minket, s gyors, éles mozdulatomat meglátták csak úgy, mint Fernande elhült ábrázatját. Meglátta mindenki, hogy én voltam az erősebb. Ha így halad, én leszek Cannes legünnepeltebb asszonya. Mit ér?

*

Február 11-én.

Elek ma egy Dagnan Bouveret képet hozott nekem ajándékba. 15 ezer frankért vette, tudom, multkor együtt néztük meg. Igaz, születésnapom van, 20 éves! és már milyen tapasztalt. Sándor egy egyszerű ibolyabokrétát küldött. Maga le sem jött szobámba, csak ebédre jő majd haza, üzentette. Elek már 11-kor itt volt, meg akarta látni, milyen hatást tesz rám fejedelmi ajándéka. Látszik az ajándékozási módján, hogy «nouveau riche». A pénzével akar nékem is port hinteni a szemembe. Furcsa, pedig jó családból van, mégis?… Ugy tettem, mintha el lettem volna ragadtatva ajándéka által. Mellemen azonban a Sándor bokrétája volt s ezt nem tudhatta, kitől való. A képről hosszú előadást tartott. Én figyelemmel hallgattam, szinte várva, mikor mondja majd el, hogy mennyibe került. Igyekeztem azonban úgy kinézni, mint a falánk gyermek, ki éhesen falja az édes süteményeket, de ha két tuczat nyalánkságot is eszik meg, mégse tud betelni vele. Mit adnék érte, ha tönkre tudnám tenni úgy, mint azok a hirneves párisi cocotte-ok a szeretőiket. Hadd pusztuljon el az a pénz, a mi engem tett semmivé. Mert végre is ha nem örököl, sohasem mert volna megközelíteni.

Ugyan gyűlölöm-e, vagy még szeretem? Vagy egyiket sem tettem soha? Ha meggyűlölném, akkor valóban szerettem valaha.

Az a bajom, hogy az igazság iránt nincs érzékem s így önmagam lelkében sem látom meg a valót. Sándorral egyedül ebédeltünk. Az asztalon csak én magam egyszerü fehér ruhában, mellemen csak az ő ibolyabokrétája. Sándor azt hitte, nagy ebédünk lesz, fehér nyakkendővel, frakkban jött az asztalhoz. Bámulatát fejezte ki, hogy egyedül vagyunk. Az asztal ibolyadísze felett udvariasan bókot mondott. Nem mertem néki megmondani, hogy én magam diszítettem fel. Cannesról beszélt, hogy milyen jól mulat a tengeren – egyedül. Sohasem járt a yachton, csak mindig a kis vitorlás hajón. Battiste, a matróza se jő most már vele, egyedül megy, jóval túl a szigeteken.

– Istenem, ha valami baja lenne?

– Ugyan Mini, mi jut eszébe, hisz tudja, hogy kezemben a vitorlázás minden csinja, binja…

– Elvisz-e egyszer magával? – susogtam félénken, szinte bámulva, hogy ki tudtam nyögni.

– Miért ne, – de elébb egyszer barátnéit a yachtra hivjuk meg. Akarja hogy holnap a nizzai versenyre a yachton menjünk. A szakács meg tudja addig a hideg villásreggelit csinálni.

– Hogyne, – mondtam örömmel, hogy így egy napot mégis vele tölthetek. – És kiket hivjunk?…

– Barátnéit – a három inseparablet, aztán azok férjeit és barátait, – mondta minden hangsúlyozás nélkül.

– De – tettem hozzá zavartan, – igen sok barátjuk van.

– Válaszsza ki közülök azokat, kikre leginkább tart. Carpont, Steatont, Eggerfeldet, Starzenskyt. Ha akarja, mondta gyorsan, minden habozás nélkül.

– Hát ha sok lesz? Eggerfeldet talán ki is hagyhatjuk.

– És Eleket? – kérdte nyugodtan Sándor.

Azt hiszem elpirultam. Én Istenem hová jutottam?

– Eleket is, ha nincs ellenedre.

– Eleket is, válaszolt.

Tudja vajjon? Mit gondolhat akkor rólam? Miért nem öli meg, akkor legalább látná, hogy csak őt, igen, csak őt szeretem. Akkor megmondanék neki első mámoromban mindent. Akkor nem félnék, akkor látná szememben, hogy még mindig, mindig őt szeretem… s fogom szeretni, örökké.

*

Február 12-én.

Óriási tömeg a parton, midőn indultunk. Három barátném s Pepi (kit még hozzá csatoltam a listához) mind tarka-barka ruhákban jelentek meg. Rengeteg kalapok, toll, legyezők, gyémánt övök s csattok. Az urak fehér flanell szines ing, nyakkendők. Akár egy marionette-szinház. Elek halványlila flanellruhában volt. Sándor volt az egyetlen, ki férfinek nézett ki közöttük. Izmos derekán sötétkék yersey, yachtsapka fején, vitorlavászon nadrág, sárga bőrczipők. Ő vezényelt.

Mi mind kis csoportokba oszoltunk. Elek persze mellém ült. Szerencsére hogy Pepi nem hagyott vele egyedül. Sándor onnan felülről az egész fedélzetet belátta, pedig nem szerettem volna, ha folyton az oldalam mellett látja halvány lila flanellruha, sárga selyempántlikás, szalmakalapos barátját. Pepi nagyokat nevetett, mintha csak csiklandoznák. A szigetekig jól ment minden.

A férjek lementek az alsó szalonba rouge et noirt játszani.

A szigeteken túl már kissé furcsa lett a mulatság. A tenger tajtékos lett, nyugati szél kezdett felemelkedni (mi itt a zord szél). A dámák sápadt arczához nem igen állott a tarka ruha. Udvarlóik (kivált a lengyel Starzensky s a két franczia) savószinű arczán csepp nyoma sincs a szerelem-hódolatnak. A hajó tánczol, s én egyszerre az angol Steaton-t kivéve egyedül vagyok Elek- és Sándorral. Pepi, miután öt pohárka cocnactól tökéletesen becsipett, szintén bement aludni.

De jó, hogy az angol úgy bírja a tengert. Én nem tudom, de nem bírtam volna ki itt a zúgó tenger közepén egyedül lenni Elekkel, midőn ott felettünk Sándor kormányozza a hajót. Este lett, hogy Nizzába értünk, elkéstünk a lóversenyről, a társaság harmadrésze halálra volt fáradva. Épp csak az amerikai Malthensné, Steaton (pedig ez nem egy pár, Steaton a Benettné boldogítója), Elek, Sándor meg én éreztünk elég erőt arra, hogy a London Houseba menjünk ebédelni, a többiek halálra merülve, átkozva a yachtingot, visszavonultak vasuton Cannesba.

Az ebéd, méltó hozzám. Én, (most egy idő óta nem birok Elekkel lenni a Sándor szeme láttára) a szó szoros értelmében elforgatom a Steaton fejét. Aztán, midőn már beleuntam a játékba, karonfogom Malthensnét s felviszem az emeleti kis salonba a férfiakat egyedül hagyva lenn dohányozni.

Malthensné azt mondja, nem ért. Nem tudja, miféle anyagból vagyok, sok asszonyt látott, de olyat mint én, még soha sem. Meg tudnál-e vajjon érteni akkor, gondoltam, ha a kulcsot jellememhez kezedbe adnám? Tán még kevésbbé.

Elek, mint visszatérőben Steatontól hallom, erősen belekötött férjembe, de az nyugodtan visszavágta minden támadását. Mit akar ez az Elek? Ha összekapnak, mi lesz akkor? Hisz ha Elek megöli Sándort, csak nem vehetne el, mit ér hát így vele. Ha Sándor megölné Eleket? Ez más, ez volna az egyetlen lehető mód. De ezt én nem eszközölhetem. Aztán mit érne most már!

*

Február 13-án.

Sándor elvitt magával vitorlás hajóján. Tán életemben először éreztem, mi lenne a boldogság. Ha én még az vagyok, a mi tán sohasem voltam, s az ő erős karjára támaszkodva neki megyünk a viharos tengernek, nem félve a halált, most boldogan egyetértve, egyet gondolva halunk meg. Egyedül voltunk, nem volt senki velünk. A hajó lassan hagyta el a cannesi kikötőt. A szigetek egyikénél kikötöttünk. Bámulatos nyugalom, csak a fenyők óriási oromja felettünk s csend. Távol egymástól mint idegenek haladtunk el a fák alatt. Hiába daloltak a madarak, hiába nyiltak az első ibolyák a nagy fák alján, se madárdal, sem tavasz, sem virágillat értem nem tehet már semmit. Hogy a szigetet elhagytuk, a tenger nyugtalanabb lett, viharosan csapdosott. Ugy, hogy Sándor karjain vitt a vitorlás hajóba. Szinte beleszédültem, oly boldog voltam, hogy ismét karjai között éreztem magamat. De majd bele haltam a gondolatba, hogy soha, soha többé máskép nem lehet.

Sándor, hogy a hajóba értünk, megkérdte, kifelé vagy be. Én – szinte önfeledten – kifelé mutattam. Hátha a tenger hullámaiba vesznék vele. Ha már vele nem élhetek, hát haljak meg vele. Tán megértette gondolatomat, mert egyenesen neki vágott a tengernek s a hajó siklott, siklott a folyton emelkedő hullámokon, eszeveszett gyorsasággal haladtunk le délfelé, hol száz és száz kilométernyire csak tenger. A hajó orrán egyenesen állott Sándor s némán maga elé mutatott. Igen, igen, ő is azt akarta. A tenger zúgott, a szél mind erősebb lett, most már oldalról is kezdtek a hullámok csapdosni, úgy érzettem, egyik-másik tüstént elnyeli a járművet. Cannes mind távolodott tőlünk, én úgy éreztem, ezzel távolodik tőlem is az, a mi szennyes, földi. Zúgnak a habok, haragos a tenger és Sándor egyszerre visszafordul, elereszti a vitorlát, mereven szemembe néz.

Igen, elpusztulunk, ezt akarja.

Én e perczben felvetettem szememet reá: hallgass meg, elmondok mindent, – rebegtem.

De Sándor, mintha mást gondolt volna, hirtelen tagadólag intett kezével, – megtiltom, – mondta szintelen hangon, vállat vonva a vitorlát megigazította… s két óra multán a cannesi kikötőben voltunk. Nem talált érdemesnek arra, hogy vele haljak… hát a vele való életre érdemesnek tart?

Eszeveszett gyorsasággal haladtunk.

*

Február 16-án.

Anyámtól egy levél. Elragadtatva ír az én szocziális sikereimről. Hogy pár osztrák hazatérve Cannesből, a legnagyobb elragadtatással írt rólam, a mit azután a mamának írtak meg. Hát ilyformán kell élnem, hogy szocziális sikereket érjünk el! Mama csak szerényen azt teszi hozzá, hogy igyekezzek egy udvarlót tartani, (hogy udvarló alatt mit értett!) s ha már kell, hát legyen az a választófejedelem (hát már ennek is híre ment). «Le sang des roys ne soulle pas» (a régi ortografiával írta le… de azért még se folytatom).

Anyám tanácsait tudomásul vettem… egy igen megelégedett, szerencsétől áradó levéllel feleltem neki. Papáról is sokat ír, üdvözöltet s örömmel lát azon a szocziális magaslaton, a melyre születtem. Enchantée ms. et mesdames.

*

Február 17-én.

Hogy Eleket boszanthassam, folyton a herczeggel vagyok. Egyik ajándékot a másik után fekteti lábaim elé. Úgy látszik, vannak férfiak, kik az amolyanokat is azzal a szerelemmel szeretik, mint a tisztességes nőket kéne (ilyen Sándor). Vannak olyanok, kik a tisztességeseket akkép ünneplik, mint a hogy az amolyanokat szokták (Elek). Nini… most veszem észre, hogy mily nagy igazságot írtam le. Az vagyok, mindkettőből áll a lelkem. Rosszabb vagyok a legrosszabb párisi cocotte-nál és… lehetett volna a legjobb hitves anya is belőlem.

Ma Elek egy gyémántkeresztet hozott. Ilyenkor aztán egy napra úgy teszek, mintha melegebben éreznék iránta. Hadd tegye hát magát értem tönkre. Ez az egy vágyam van csak ma már. Több nem is lehet.

*

Február 19-én.

Fernande-nál az első garden party. Egy virágzó kamélia-lugasban a fejedelemmel.

– A multkor be hagytam fenséged által a lelkembe látni. Ma…

– Igen, ma én beszélek. Lássa, grófné, elmondom őszintén. Miért ne mondanám. Tisztább, jobb a többinél.

– Sem az egyik, sem a másik, fenség, csak tán boldogtalanabb – tettem hozzá félhangon.

– Miért? nem keresem. De érzem, van valami köztünk, a mi több a szerelemnél – felvetettem kérdőleg szemeimet – mert nagyon közel áll a barátsághoz.

– Igen – feleltem nyugodtan – ha ugyan fenségednek és nekem lehetnek barátjai.

– Éppen azért, mert ez jutott eszébe, látom, hogy igen. Meg fogjuk érteni egymást. Lássa, tán tudja, hogy a német császár unokaöcscse vagyok.

– Igen, fenség.

– Az ő udvaránál nevelkedtem… boldogan… gyermekek között gyermekként. Sok fiatal herczeg volt akkor a berlini udvarban, mind jó pajtásaim… aztán… tíz éves koromban, hogy szegény atyám meghalt, haza vittek Degenburgba. Uralkodnom kellett volna. Én katona voltam, azt hittem, egész életemben csak katonákkal lesz dolgom. A mi udvarunk fekélyes, rothadó talajra épült. Első perczben elragadtatva láttam a jó akaratot, mely körülvett… aztán.

… Aztán? itt egy mosoly, elrejtett gondolat, egy tett… lassan beláttam, hogy az egész udvarban nincs egy jó emberem…

– Aztán?

– Aztán a nép felé fordítottam tekintetem, úgy éltem, mint a nagy királyok, kik a szalmafödeles kunyhókban keresték az igazságot, én is bejártam kis országom minden falvát, városát. Azt hittem, megértenek… azoknak a nagy királyoknak könnyű volt, mert nem a mi kétkedő, megismerő, mérgezett századunkban éltek… a porból emeltem magamhoz embereket. Szerettem őket, mert leköteleztem őket. Ők gyűlöltek, mert hálásaknak kellett volna lenniök… Igy napról-napra, emberről-emberre.

– Hol van hát az igazság? – kérdtem önkénytelenül – ha még a legmagasabb csúcsokról sem látni meg csillagát?

– Az igazság… gyermekem – mondta, e perczben arcza végtelen jóságos kifejezésű lett, de egyúttal igen öregnek látszott. – Az igazság? – és nem felelt kérdésemre.

– Aztán? – kérdtem.

– Aztán? Elhagytam herczegségemet. Úgy sincs szükségük reám. Most itt töltöm a teleket, nem azért, mintha itt jobb lenne. Itt csak úgy hazudnak, komédiáznak az emberek, mint másutt, de hát itt legalább kevesebbet várva tőlem, mint kis országomban, valamivel őszintébbek velem szemben. Meg hát itt, hol a föld legelső társasága csapódott össze, többen állnak közel hozzám.

– Legalább társadalmilag, – mondtam s azt hiszem, keserűen mosolyogtam.

– De most grófné, egy vallomást, – fordult hirtelen hozzám – s aztán mint barátok válunk el.

– Akár kettőt is fenség, – mondtam határozott hangon, pedig zavarba jöttem, ugyan mit akarhat tőlem

– Barátja önnek gr. Vezekényi Elek?

Bámulva néztem reá – miért kérdi, s aztán nyugodtan felelni:

– Férjemnek rokona, régebben vele utaztunk. Igen okos ember, kitől jóformán, mit művészi dolgokban tudok, tanultam.

– De hisz ez nem felelet.

– Fenséges uram – mondtam s mélyen meghajlottam előtte, – ha valaki tőlem azt kérdené, baráti viszonyban vagyok-e fenségeddel, azt hiszi, tudnék reá felelni?… azt hiszi, tudja az ember, hogy embertársával milyen viszonyban van?… Egyet tudok csak.

– S az?

– Hogy szeretni tudok, – s egyedül vagyok.

– S ezt rég tudja?

– Feleletem első felét – párbedészünk hozta tudtomra – másodikát pár napja tudom.

– Mióta? – kérdé a herczeg s szeme felvillant.

– Mióta a multkor a férjemmel – s e szót erősen hangsúlyoztam – egy nagy viharban voltam együtt a sík tengeren.

S e perczben láttam a szeméből, hogy a herczeg is szeret. – Hát ez is? – Feleletemre vállat vont s ott hagyott egyedül. Azt hitte, komédiázok vele. De hát szerelmét csak nem fogadtam volna el. Így mindegy.

*

Február 20-án.

Sándort négy napja nem láttam. Ma a cannesi ujságban nagy betűkkel hírdették, hogy az itteni árvaháznak 30 ezer frankot adott. Magyarországon is nagy adományokat tett. Én meg csak hordom az Elek gyémántjait, felemelt homlokkal lépek a szalonokba, mint Cannes királynője.

*

Február 22-én.

Ma két ügyvédje volt itt, azt mondja üzleti dolgai vannak vele. Egész nap nem láthattam.

*

Február 23-án.

Mindnyájan a farsang utolsó napjaira Nizzában voltunk. A kis Bennetné napról-napra féktelenebb, udvarlójával legképtelenebb dolgokat követte el A mit már azért sem volna szabad, mert férje Amerikában van. Különben azt mondják, válni akar s férjhez akar Steatonhoz menni.

Mi mind furcsán viseltük magunkat. Mind egyforma Pierret és Pierrette jelmezben voltunk. Strazenszky coachán mentünk. Mi négyen egy szabad perczben, midőn urainktól megszabadulhattunk, felmentünk Malthensé egy unokabátyjának lakására. Tudtuk, nincs otthon. Bejártuk minden zegezúgát. A komornyik goromba volt velünk, ki akart hajtani. Nem hagytuk magunkat, megnéztük fürdőszobáját. Egypár borzasztó lány arczképe van a tükörben… Könyveinek czímeit nem irom itt le.

A hogy kijöttünk a lakásából, az öreg komornyik dühösen ajtót mutatott nekünk (az álarcz alatt nagyot nevettem).

– Oda valók vagytok ti is, oda ni! – felmutatott a második emeletre, – ott is olyan igen víg hölgyek laknak.

– Menjünk fel, nézzük meg, hogy laknak. – Ez a Benettné ideája volt. Egy a szó s a tett. A még épp csak öltözködő leányok bámulva látnak minket (félre lökve az ellenálló szobalányt) nehéz illatoktól terhes salonjukba berontani. Eleinte sikoltnak, aztán azt híve mi is olyanok vagyunk mint ők, egy csésze theával kináltak meg, meg édességekkel. Elfogadtuk s igy egy félóráig ott ültünk mi, Cannes divatkirálynéi, azokon a bizonyos kanapékon, szembe vagy öt hat leánynyal, koczintanak velünk. Igen, mert cognacot is ittunk.

Csakhogy… s ime a bökkenő, egyre nem számítottunk. Pierrette ruháink (egyforma fekete-sárga koczkából varrva) elárultak minket. Alig hogy kimegyünk tőlük, «uraink» (kik szintén lenn voltak előbb), épp ilyen jelmezben törnek be a «dámák»-hoz. Persze ezek ismerték őket. A cocotte-ok elragadtatva tudják meg, kik voltak náluk.

Fogadok, hogy ma már az egész Nizza erről beszél. Elek lilaszinű volt a dühtől, hogy elmondtam neki. Ennek örülök… csak Sándor ezt ne tudja meg. Vagy miért ne? Tán összetör s ez jó lenne nékem, testem, lelkem fáradt.

*

Február 24-én.

Az összes nizzai lapok (persze nevek elhallgatása mellett) leírták kalandunkat. Malthensné sírva hozta az ujságot. Benettné csak nevet… az okos Dahnstein Marianne büszke, hogy olyat tett, mit a mi világunkból való asszony nem mert megtenni soha. Én, ahogy a három asszony elment, otthon maradok, várok… egész nap várom, félek. A hideg lel vagy mi, de egész testemben reszketek. Este jő meg Sándor. Bejő hozzám. Én felkelek, eléje megyek, de nem tudom hogyan… ágyamban találom magamat. Ágyam fejénél komornám, ki ápol. Úgy látszik, elájultam mikor bejött. Istenem, ha Sándor ezt is komédiának hitte.

*

Február 25-én.

Elek jött korán reggel hozzám. Izgatottan elmondta, hogy ez nem járja, a mit teszek. Hogy az egész város rólunk beszél. Hogy keljek fel (még csak a chaise longue-on feküdtem), most esetleg ha ma nem mutatom magamat, szocziális positiómnak árthatok. Oh Cannes! Oh Elek! Hisz úgy látszik, csak szocziális sikereim érdeklik, mint a papát és mamát.

Felkeltem, de… de nem az Elek miatt. Halványsárga selyem ruhában szürke tollakkal díszitve, á la Daumont befogott négyesen, végig a Crozetten. Mindenki ott sétált, olyan diadalmasan robogtam végig közöttük – hogy még Fernande is abbahagyta – tudom, a szapulásomat. A czukrászdába lépve, halk morajjal fogadtak. Mindenki felugrált. Minden tánczomat elkapták estére a Fernande jelmezbáljára – a mely az utolsó ez idén. Szerencsére… hisz a Sándor gyermeke már megmozdult a szívem alatt.

Ha a szülés közben elpusztulnék, beszélne-e Sándor valaha majd gyermekünknek rólam?

*

Éjjel 2 órakor.

A herczeg aggressiv kezd lenni. Igen szemtelen volt. Azóta, hogy a férjemet emlegettem, engem is a többi közé sorol. Hiszen igaza van más szempontból – de azért mégis felkeltem mellőle, végig menve az egész báltermen, ott hagytam egyedül. Második botrány, a melyben részem van a héten.

Erről még többet fognak beszélni a cannesiak s még kegyetlenebbül, tudom, mint a nizzai kalandról.

*

Február 26-án.

Szörnyű dolog történt ma éjjel. Benettné haza menve a bálból – még úgy látszik elfogadta a kis angol udvarlását – elég az hozzá hogy Bennet, ki váratlanul jött haza Amerikából, rájuk tört s lelőtte Steatont.

Irtóztató skandalum… az egész város erről beszél. Steaton reggel 6-kor meghalt. Benettné még ma a délutáni vonattal Párisba utazott.

Én Istenem, ha Sándor kezébe is pisztolyt adhatnék. – Persze minálunk ez lehetetlen. Amerika nagy, s hamar felejtenek. De végre is én egy jövendőbeli Bálványosy anyja vagyok.

A botrány hírével Elek sietett hozzám, halotthalványan, tán megijedt?

Én, hogy végig hallgattam, mintegy önfeledten – a karjai közé vetettem magamat. Elek még sápadtabb lett.

– Félsz? – kérdtem.

– Akarja, hogy lelőjjem Sándort? –

– Tudod, hogy ez lehetetlen, – mondtam a lehető legnyugodtabbnak akarva látszani – mert hisz akkor nem vehetnél el.

– Igaza van – s lehorgasztotta fejét.

Este újabb részletek. Ebéden Pepi volt nálunk csak. Sándor, ha Pepit hivom, mindig otthon marad – s én is a Pepi oldalán erősebbnek érzem magamat s ilyenkor szinte még a tekintetét is elbirom. A tegnapi esetről van szó. Én tréfásan beszéltem a dologról (nem tudom miért, de valami benső vágy arra ösztökél, hogy még szennyesebbnek tűnjek fel Sándor előtt, mint a milyen valóban vagyok) elmondtam az «eset» egyik verzióját. Hogy midőn Benett lelőtte a felesége szeretőjét, Benettné sikoltva egy székre rogyott s így kiáltott fel: «Jaj Istenem, el vagyok veszve, többet nem fogadnak Cannesban.» Férje pedig, hogy letörölte pisztolya csövét a kabátja ujján, csengetett egy pohár vízért. Midőn a pinczér behozta, nyugodtan megkérdezte tőle, hogy át van-e szűrve, beszéltem nagyokat nevetve.

Sándor némán tekintett rám, aztán, mint ki nem tudja tovább visszatartani, felpattant.

– Ocsmány história ocsmány verziója. Nem a te szádba való. – Szemei kifejezése az enyémet kereste s ebben benne volt, hogy megvet, hogy méltónak tart a Benettné barátságára, hogy elhisz rólam mindent, hogy az utolsónál utolsóbbnak tart… s a «nem a te szádba való»… annak az volt az értelme, hogy nincs jogom éppen nékem dobni az első követ Benettnére. Erre felkelt s kiment szótlanul az ebédlőből. Pár percz mulva komornyikja lejött, hogy erős szédülése van, azért nem jöhetett le. Én Pepivel egyedül maradtam, némán ebédeltünk.

Ebéd után Pepi karon fogott s a kis szalonban összeszidott, de úgy, mint egy kis iskolás leányt. Elmondta, hogy nem érti, mit akarok, méltatlan vagyok önmagamhoz, méltatlan férjemhez, nevemhez.

– Én bizony kimondom az én bécsies szókimondásommal. Undokság, a hogy vele bánsz. Hát nem látod, hogy a világon a legderekabb férfi… hogy többet ér a kis ujja Eleknél, a fejedelemnél s minden udvarlódnál együttvéve, de hát miért cselekszel így vele, miért?

És én hevesen, élesen, szakgatottan zokogni kezdtem s a Pepi mellén alig, hogy kitudtam nyögni, mert – szeretem.

Még némán sírtam-ríttam az oldalán, midőn a komornyik lélekvesztve berohan. – Grófné, a méltóságos úr igen rosszul van, elállt a szava, levegő után kapkod.

Én esztelenül felrohanok, be akarok menni hozzá, a mint belépek, összeesik. Szívgörcse volt… Egész éjjel sírtam, virrasztottam oldalán. Én Istenem, ha elmondhatnám neki, hogy szívem, lelkem a képével van tele, ha elmondhatnám!

Az orvos azt mondja, már rég szervezeti szívbaja van. És ennek mostanában kellett kifejlődnie. Reggel neki is megmondta – angol egyenességével, – hogy vigyáznia kell magára s a nagy izgalmakat kerülnie kell, mert pórul járhat.

És énnékem ezt mind végig kellett hallgatnom. Én nem szólhattam, nem törülhettem le a hideg verejtéket gyöngyöző homlokáról.

Sándor nyugodtan mosolygott, – az én életemben már nem igen lesznek izgalmas napok, – mondta s megfogta a kezemet. Én… igen… megtettem, volt-e jogom hozzá? megcsókoltam a kezét.

*

Február 28-án.

Azóta nem fogadtam senkit, nem láttam senkit. Elek leveleivel üldöz. Én egész éjjel Sándor szobája mellett vigyázom minden lépését, tettét. De nem megyek hozzá, hisz ehhez jogom sincs.

Ma az orvos kijelentette, hogy tengerre mehet, ez jót fog tenni neki.

Én magam mondtam meg neki, – megkérdtem, hogy elkisérhetem-e?

– Magam fogok csak menni, – mondta nyugodtan.

*

Márczius 3-án.

Mindennap kinn vitorlázik a tengeren, és mindig ott várom a parton, a halászvárostól jó messze, a Golfe Juan mellett. Rendesen indulás után jövök oda, ott lesem egy halászházban, a melyet erre a czélra béreltem ki. Ott vagyok, míg elindul, s aztán a parton, míg visszajő.

*

Márczius 6-án.

Pár nap óta egyedül jár. Azt mondja, a tenger nyugodt, így jobb, s csak épp a szigetekig megy. Úgy szeretnék vele menni.

Ma este bejött a szobámba, úgy mint ezelőtt. Terveimről kérdezősködött. Elmondta, hogy ha haza megyünk, ott fogunk az új házban, az én birtokomon, a melyet nekem vett, – élni. Elmondta, hogy ő volt a hibás…

– Miben? – kérdem.

– Hogy – de elakadt a szó a torkán.

Tán csak nem hiszi, hogy igazán Elekbe vagyok szerelmes?

*

Márczius 7-én.

Az ágyban lázasan… csak egy pár szót. A hajót a tenger a frejusi úton vetette ki üresen… Sándor holttestét ma este találták meg a halászok a Bocca alatt.

Nem tudom, élek-e még, vagy csak álmodom. Én öltem meg! Tudom…

*

Május 6-án.

Majdnem két hónapig ágyban. Azt mondják, élethalál között voltam. Az élet győzedelmeskedett. Újra kezdhetem.

Ime a helyzet.

A pusztahegyi ház nagy szalonjában fekszem. Chaise longue-omat oda tolattam az ablakhoz, szemeim előtt a Katinka-liget.

Egyedül vagyok…

Sándor ott a templom alatt a kriptában. Bármit mondjanak, gondoljanak bármit, én tudom, hogy én öltem meg. Nincs mentség sem a földiek, sem az égiek előtt?

Mit tegyek?

*

Május 7-én.

Napok, heteken keresztül a folytonos lázban. Terhes álmaimban azon törtem fejemet, mit tegyek, ha felkelek. Első gondolatom volt… Eleket tönkre tenni. Eh, ha minden baj oka a pénz volt, hát pusztuljon az a pénz. De ekkor úgy kellene kezdenem, hogy látogatásait elfogadjam, már háromszor volt itt, sohasem fogadtam. Mama (ki igazán meghatóan ápol), roppant irigyel. Egy nagy partiet eltemetek, s már egy másik kopogtat ajtómon.

– S ehhez el is kell menned, – mondja, – már a jó hired miatt is. Igen sokat beszéltek rólatok már a Sándor idejében. Ezt helyre kell ütnöd… kérlek… Menj hozzá…

– Igen, édes mamám, hozzá megyek, – mondtam két kezét megcsókolva, – de elébb tönkre teszem lelkileg, – ismételtem magamban, – s vagyonilag – ha még akkor is kedve van, hát jó, – akkor hozzámegyek. Tán szegényen még becsületesek ís lehetünk. Tán még az igazság útjára is rátalálunk…

*

Május 8-án.

És gyermekem? már mozdul a szívem alatt. Hogy fogok a szemébe tekinteni, ha atyjáról kérdezősködik majd? Mit fogok neki mondani?

*

Május 9-én.

Átvitettem magamat Salamonba. Arra a birtokra, a melyet Sándor nékem a lakodalom napján adományozott. Ott vagyok a kis házban, a mely boldogságunknak épült. Itt fog gyermekem is megszületni… itt a képe előtt. Mert a hálószobámban ágyammal szemben függ a képe. Nyiltan, derülten, bizalmasan néz le reám. Szeret. És én szeretem. Igen… szeretem… a tavasz egész bűbájos költészetével, szeretem lelkem egész erejével; felébresztette lelkem életét. Vissza adott önmagamnak… Szeretem. És átadom magamat szerelmem egész szenvedésének. Ha őt már azzal tönkretettem, hogy szeretni nem tudtam, hadd menjek én tönkre az ő iránta érzett szerelmemben. De előbb Elekkel végzek.

*

Május 12-én.

Ugy tettem, mintha mama szavára hajtottam volna s az ő szaváért engedtem volna magamhoz Eleket. Mama túlboldog. S én változatlan. Mosolyogva fogadtam, mintha semmi sem történt volna, mintha nem lett volna e gyilkosságban őneki is része. Kezemet forrón megcsókolta, én viszonoztam kézszorítását. Leült velem szemben, egypár nyájas szó után üzletről beszéltünk. Elmondtam, hogy szeretném, ha egy palotát venne. Vesz. Hogy azt párisi emberekkel rendezze be. Megteszi. Beleugrattam, hogy három díszkocsit rendeljen Párisban, hogy egy gyémánt diadémet vegyen. (Mert hisz nincsenek családi gyémántjai.) Egy millió erejéig beleugrasztottam. Gondolom három milliója van, sietnem kell, mert fáradt vagyok.

Mindent megigér, meghunyászkodik, hisz szerelme erősebb, mint valaha, már attól félt, nem fogadom el, hogy nem akarom látni többet.

Várj csak, majd megismersz még.

*

Május 24-én.

Órákig elülök a Sándor arczképe előtt. Mit tehettünk volna mi együtt, ha ki tudta volna lelkemet gyomlálni, ha visszaadott volna önmagamnak. Ha megneveltél volna, én szerelmes férjem!

*

Május 25-én.

Elek jött megint hozzám. Minden zsebe tele ritkasággal. A bibelot-mánia rajta is kiütött. Renaissance csészék fél drága kőből, arany tálak, meg két óriási solitaire. Roppant szeret költeni, látszik, hogy nem szokott a pénzhez. Ebben igazi parvenu.

Dicsekedett, hogy már talált egy hozzánk (pfuj, milyen többes szám) méltó palotát. Szebb, mint a papáéké. (Én t. i. ezt a papafélét tőle születendő gyermekemnek akarom fentartani.) Ebben a legfényesebb estélyeket adhatjuk Pesten. Tiz öl hosszú tánczterem, két főlépcső, hat szalon.

Én hallgatom s boldogan mosolygok. Csak már azt a dobot hallanám, a melyet annak a palotának udvarán ütnek meg.

*

Május 26-án.

Ma igen különös párbeszéd Elekkel. Sándorról beszéltünk – ma először.

– Mondja, – kérdtem tőle hirtelen, – ígazán barátja volt neki?

– Igazán, – mondta, s láttam, nem hazudott.

– Hát így… hogy tehette azt, a mit tett?

– Szerettem.

– De hát, – folytattam, kinozni akarván, – szerelme is csak oly csekély, mint a barátsága volt?

– Mit tegyek még magáért, hogy bebizonyítsam szerelmem mélységét?

– Eddig csak költött értem.

– Azt tettem, a mit követelt, mit tegyek még?

– Semmit… semmit, – mondtam s tréfásan végig simítottam toll-legyezőmmel a szempilláit.

Esténként azonban nem birom látni, ilyenkor bezárkózom szobámba s nézem a másik arczképét. Ha még egyszer, csak egyszer beszélhetnék vele, hogy legalább elmondhatnám neki, mily undok, undorító teremtés vagyok. Csak azt s nem mást, azt hiszem, könnyebben birnám el a mostani órák, napok terhes pillanatait, végtelen súlyát.

*

Május 30-án.

A Sándor ügyvédje eljött s felolvasta nékem a végrendeletet. Az a végrendelet, a melyet esküvőnk előtt említett, de a melyhez halála előtt még Cannesban pár héttel nehány tételt csatolt. Istenem, milyen szégyen.

A nagy szalonba gyültünk össze, én a lehető legközönyösebb arczczal hallgattam. Nem, nem akarom, hogy megtudják, hogy majd meghalok utána. Anyám és atyám is (!!) jelen voltak ez aktusnál.

Ime a végrendelet: Nékem hagyja a salamoni birtokot egy kerek millió értékben. Ez az enyém lesz, mégha férjhez is mennék máshoz. A majorátusi javak felett nem rendelkezhetett. Ezeken kívül van még vagy másfél millióra menő szabad vagyon. Ez a többi gyermekeink között egyenlően lett volna felosztva. Eddig az eredeti végrendelet. Záradékában, ezt Cannesban irta, arról az esetről beszél, ha hirtelen meg találna halni, miután (így mondja) érzi, nem soká viszi már, az orvosok azt mondták, gyógyíthatatlan baja van. (Én tudom, mi volt a baja.) Igy, ha előbb halna meg, mielőtt gyermekünk meg találna születni, a végrendeletet a maga érvényességében fenntartja. Ha fiú, az összes javak örököse ő, (kivéve az énnekem hagyományozott részt), ha leány, a szabad javak illetik meg. Nevelését reám bizza, ki ebben, tudja, nevünkhöz méltóan fogok eljárni. Ha meghal, kér, hogy gyámul Eleket fogadjam el. Kit mint testvérjét szerette mindig s kit kegyembe ajánl. Hozzá teszi (én jóságos, fenséges lelkü uram!), hogy bevallja, úgy szeretné legjobban, ha hozzá mennék egyszer majd, a gyászév elteltével feleségül. Ki legméltóbban vezetné gyermekünk nevelését. Különben szabadon hagyja akaratomat, mert meg van győződve arról, hogy méltót s méltóan önmagamhoz fogok választani.

A végrendelethez még hozzá vannak hagyományai csatolva, vagy 200 ezer frt jótékony czélra, s vagy 50 ezer cselédei, hivatalnokai között kiosztandó.

De a végrendeletben még valami. Tanácsok. Ezt leirom a maga egész teljében. Ehhez kell alkalmazkodnom – ez legyen életprogrammom azután.

Ime a zárt levél:

Kedves, szeretett nőm!

Érzem, éltem virágai fogynak, érzem, elérkezik nemsokára a nyugalom, az ébredés órája. Tudom, helytelen volt tőlem, hogy téged, a viruló szép hajadont, az én korhadó életfámhoz lánczoltalak. Tévedtem, bocsásd meg tévedésemet. De ha szerelmem melegénél nem is tudtál felvirulni, engedd meg, hogy egy pár élettanácscsal szolgáljak; tanulj tapasztalatomból, hallgasd meg azt a programmot, a melyet elétek: Elek és eléd vonok. Engedjétek meg, hogy ha már boldogságtokban volt részem, éltetek helyes alakulásához hozzájárulhassak. Ti mindketten fényes családból származtok, mindkettőtöket nagy vagyonnal ajándékozott meg a mindenható. Legyetek méltók vagyonotokhoz, nevetekhez. A nagy név s a nagy vagyon csak teher annak, ki a boldogságot nem abba helyezi, a mit ad, hanem mástól várja. Az aristokratia hivatása megmutatni nagyban azt, a mit a többinek kicsinyben követnie kell. A századok tükrében hűségesen kell visszaadni azt, hogy nevéhez mérten hogyan kell élni. Én nem voltam életemben más, csak aristokrata; tán azért, mert kedvem, tehetségem nem volt máshoz, vagy tán körülményeim nem engedték meg, hogy máskép nyilatkozzak. De a nemes ember hivatását így tán jobban tudom másnál, hát engedjétek meg, hogy mesteretek legyek. Meg akarom néktek a ti körötökön belül a boldogság útját világítani.

Ma divatban van az aristokratiát gáncsolni, piszkolni. Valamely társadalom rétegét mindig piszkolni kell, hát legyenek ezek ma a főurak. Az igaz, hogy a pesti társadalom léha, a «svihákság» vezérfonala vonul rajta keresztül. Fenn az ernyő, nincsen kas. Ez a jelszó. De azért a mi társaságunk egy cseppel sem svihákabb a társadalom többi rétegénél. Csak nagyobb arányokban dolgozván, ez jobban szembetűnik. A boltoslegény hamis gyémántja nem olyan feltünő, mint a homokra épült várkastélyok szélkakasai.

Te feleségem e talajon születtél, az első szó, a mit tanultál, «látszani» volt s nem «lenni». És ez a szó mételyezi meg társadalmunkat. Felülről le mind látszani akar s igy az igazságot megveti s nem is akarja – ha tudná is – keresni.

A mi társaságunk ne legyen az, a minek nem kell lenni, ne akarjon minden újítást lóhalálában előre tolni; de igen, igen is, legyen egészségesen conservativ. Ez a hivatása. Vegye védelmébe a földet, a melyre hazánk épült s a mely századok folyamán a hazát – s két legerősebb tényezőjét, a nemes embert s a parasztot – istápolta. Mutassa meg, hogy kell annak a társadalmi testnek, mely gyökereivel mélyen, mélyen hat az anyaföld testébe, megnyilatkoznia. Hogy kell élnie, tennie, küzdenie s meghalnia. És itt a hiba, ti ezt nem teszitek ott fenn, vagy csak igen kevesen közületek.

A mi világunknak nem a pénz által való kérkedés a hivatása, hagyjuk ezt azoknak, kik mással nem hivalkodhatnak. Nekünk ellenkezőleg azt kell bebizonyítanunk, hogy daczára vagyonunknak, nemesek maradunk. Hisz a pénz… igazuk van az anarchistáknak, lealacsonyít, kiöli az érzést a szívből, eltompítja az elmét, mert ostoba gőggel tölti be a koponyát.

Ebből semmise legyen a mi sziveinkben. Hajolj le a néphez s emeld fel magadhoz… tanítsd, segítsd, meríts tőle (végtelen bölcseségétől) vigaszt s ne felejtsd el egy perczig sem, hogy közelebb van hozzád minden másnál itt az anyaország határain belül. Tanuld meg tőlük a családi élet egyszerű strukturáját, tanuld meg tőlük az élet nagy esélyeit egyszerüen venni fel. És aztán fejleszd, nemesítsd, a mit tőlük tanultál, s ezt hirdesd fennen, de csak akkor, ha már igazsággá változott a lelked mélyén.

Ez a társadalom, hiszem, tönkre fog menni, mint a többiek tönkre mentek, ekkor lesz a mi hivatásunk – az aristokratáé, emlékeztetni az új embereket a régi erkölcsökre s átvinni mindazt, a mit szükséges tudni az új embereknek, mert a forrongás, a pusztulás, a harczok terén ezt meg nem tanulhatták.

Tégy jót, mert ez igazzá tesz. A felszárított köny megtanít mosolyogni.

Tudom, tudtam mindig, jobb vagy annál, a minek látszani akarsz. Azt hiszed, nem ismertelek? Nem láttam, hogy léha viselkedéseddel csak az Elek iránt érzett szerelmet akartad palástolni. Tudom, ez álczáskodásban többet szenvedtél, mint én magam. Mert te nem tudtad, hogy hová visz utad, míg én az első pillanatban, midőn megláttam, nem mehet a tiéddel párhuzamosan, láttam a czélját s utolsó állomását is. Mert szerettelek… nagyon szerettelek. Jobban életczéljaimnál, mindenemnél. Nélküled nem láttam az életben semmit s ezért… bocsásd meg tettem. Hisz úgy se tartott volna soká… még boldogságom se. Egy orvos már három év előtt megmondta, hogy napjaim meg vannak számlálva. Köszönöm azt az egy pár nagyon szép órát, a melyet néked köszönök… hisz ezért érdemes volt élni.

Még pár tanácsot. Tudom, követni fogod, mert most már, hogy nyugodt, – boldog leszel:

Pártold azt, a mi szép. A művészet- s irodalomért tégy annyit, mint a mennyit tehetsz.

Adj példát életeddel, a melynek ezentúl szépnek s igaznak kell lenni. És minden esetben átlátszónak. Érted?

És most menj, én feleségem, légy boldog mással. Megbocsájtok, mert tudom, hogy méltó édes anyja lész gyermekemnek. Én veled akartam élni, nem lehetett. Bocsásd meg tehát most, hogy nélküled mentem nyugalomra.

Légy magyar és légy igaz. E két szót vésd lelkedbe… Ezzel boldogulsz.

A jó Isten megáldjon!

Férjed.

Légy igaz… Azt hittem leroskadok. Hát ismert, elitélt s kitért utamból. És azt hitte, Eleket szeretem. Miért nem árulta el egy szóval, hogy ismer, hisz akkor tán kipattant volna lelkemből az igazság, s tán még boldogulunk!

Én édes, szeretett uram, minden úgy lesz, a mint parancsolod.

Ezentúl ide, ebbe a könyvbe más bele nem lesz irva, mint az, a mit a te tanácsodra, a te igédre építve cselekedtem.

Láttam, a pénz mit árthat, aztán fel akartam használni a vagyon pusztító erejét, most meg kell a pénz áldásos erejét ismernem.

Megtanítottál élni.

Te vagy mesterem. Ha már a boldogság titkát nem is tanultam meg tőled, úgy megtanulom az igazság útját járni…

Úgy leszen!

*

Junius 6-án.

Elek jött hozzám. Ismét ajándékot hozott, egy képet… Nem fogadtam el. Látva visszautasító mozdulatomat, elhalványult. Azt hitte, végleg visszautasítom.

– Nem Elek, – mondtam, – ülj le, komoly beszédem van veled. Olvasd el e levelet… átnyujtottam neki Sándor utolsó sorait. Figyeltem arczát, míg elolvasta. Láttam, hogy lesujtotta, tönkre tette őt is. Tehát Elek is olyan, mint én, tán a lelkének gyökere ép, csak iszapban nyiltak virágai!

– Hogy az Úr Isten bocsássa meg nekem, hogy tönkre tettem, – mondta színtelen hangon, a mint a levelet visszaadta.

– Nem úgy, Elek. Hallgass meg. Nézz szemembe. Hallgasd meg végig az igazságot, s szedd össze egész erődet. Mert olyan fog néked igazat szólni, kinek egész eddigi élete csak hazugság volt, s ki minden egyes szavával csak hazudott. Hallgass reám… Én öltem meg Sándort. Ne mozdulj, ne ellenkezz, tudom. Én mérgeztem meg napról-napra lelkét, én tettem tönkre. Pedig, – és most nézz a szemembe s tekints a lelkem legmélyébe s ott is csak az egy egyetlen igazságot fogod látni: pedig csak őt szerettem, és nem szerettem soha senkit mást a világon, és nem is fogok szeretni soha. Érzem, mert ma már úgy ismerem magamat, mint a hogy az igazság útját látom tisztán magam előtt.

Az Elek arcza elborult, mondott volna valamit, de nem tudott, fel akart volna emelkedni székéből, de visszaroskadt, nem tudott mozdulni, szólni, tán gondolkozni sem e perczben, csak nézett maga elé.

– A perczben, midőn odaadtam testemet néked, akkor is a lelkem az övé volt, s azé lesz az utolsó itéletig… Nem ismertem magamat, nem tudtam a lelkembe látni, mert még nem tudtam a valót a hazugságtól, a lélek álczás képleteit annak igaz anyagától megkülönböztetni. Ekkor még csak hazudni tudtam. Egy ember életébe került, hogy megtanuljam az igazság útját, annak az embernek az életébe, kit legjobban szeretek a világon. Igy tehát szerelmemet néked nem ajánlhatom. És ne is számíts arra, hogy a nagy világban éljek. Ezentúl úgy fogok élni, s úgy fogom nevelni szívem alatt élő gyermekemet, hogy éltünk minden percze a Sándor akaratához legyen mérve. Ha te azonban egy ilyen élettársat elfogadsz, megyek veled…

Szerelmet nem ajánlhatok, csak hűséget s igaz életet. Ha elég erősnek érzed magadat egy vezeklővel lépést tartani, akkor fogj kezet velem, hűséges élettársad leszek.

Elek egész testében megrendült, aztán kezeibe temetett arczczal, görcsösen zokogni kezdett.

– Szegény barátom, eltévesztettük életünk útját. Még nem késő, én megmutatom a helyes ösvényt. Én már látom…

Közeledtem hozzá, megálltam előtte. Egyszerre feltekintett, aztán forró homlokát kezeimbe temette.

– Szeretlek… minden úgy lesz, mint akarod. Bocsáss meg…

És felvettük az élet keresztjét… tán elbirjuk együtt?

És felvettük az élet keresztjét.