MÁSODIK RÉSZ A „MA“

KIVÜL A VILÁGON.

Harmincz év óta nem látta senki a Temetvényiék pozsonyi palotájának főkapuját nyitva. A házi cselédek, a hányan vannak, alkalmasint a hátulsó udvar kis kapuján járnak ki s be a sikátor felől. Reggel a péklegény, a mészároslegény, a halárusnő, a zöldségkofa egyenkint oda jönnek a legszélső szögletablakhoz. S ott valaki átveszi tőlük az élelmi czikkeket, a számlakönyvükbe beirja a hozottakat, s azzal mehetnek. A postalegény csengetésére a kapus nyit ki a kis ajtón egy négyszöglábnyi ablakot s azon veszi be a leveleket, s vissza adja neki az el nem fogadottakat, meg a vevényeket. Levelek, a mik Temetvényi Pálma grófnőhöz vannak czímezve egyszerűen visszaadatnak, e szóval «nem ismertetik». Olyan levelek, melyek «Madame Beata» czímzettel érkeznek, elfogadtatnak. (Beata annyit tesz magyarul mint «megboldogult».)

Talán soha nem is tudták, a kik tudták, rég elfelejtették, hogy az a két név valaha egy személyt jelentett, s hogy annak viselője milyen büszke szépség volt valaha.

Mindenféle mende-monda kering róla, a miből csak annyi igaz, hogy abban a palotában egy öreg grófnő lakik, épen olyan öreg cselédekkel, mint maga, a ki sehová a házból ki nem jár és senkit el nem fogad. Van egy ügyvivője, de azzal csak levél útján értekezik; orvost soha nem hivat; még templomba sem jár; a pozsonyi takarékpénztárba lett letéve a számára harmincz év előtt négyszázezer forint, annak a kamatjait ő minden évnegyedben fölveszi az ügyvédje által, háromnegyedrészét a kamatnak azonnal ott hagyja, az új takarékpénztári könyvet, meg a kamat negyedrészét magának elküldeti, s minthogy a régi betéti könyvet sohasem küldi vissza, hanem a kamatok kamatjait is új könyvre rakja be, annálfogva odahaza egész bibliothékájának kell lenni betéti könyvekből, a takarékpénztárnál pedig valóságos logarithmusok lánczolata a betéteinek a soknemű ija-fia, a miért a pénztárnokok és ellenőrök minden negyedévben megáldják.

Egyebet nem lehet róla kitudni.

Ahogy eltemette magát, olyan következetesen meg is tudott maradni a sírjában csendesen.

Reggelenkint ott szokott sétálni a kertjében, télen úgy, mint nyáron. Az egész kert be van födve üveg-menyezettel. Oda nem esik soha se eső, se hó.

Nincs is rá semmi szükség. Az egész kertben nincsen egy élőfa, sem egy gyökerező növény, díszbokor, virághagyma. És mégis tele van az virággal, növénynyel: csinált virággal, mű-növényekkel. Nagy virágvedrekben cactusok, áloék, kádakban pálmák, bádogból, megfestve; a virágágyakban Japán és az indszigetek minden exoticus virágai, remekül utánozva, a természet pompája papirosból, selyemből, patyolatból. A falakra felfut a repkény, a folyondár, a virágzó gobéák, lianok, clematisok egész az üvegtetőzetig felkúsznak s összefolyva a tropicus csemetékkel, egy délszaki világ képét mimelik. Ez mind csinált fa, csinált virág. Mikor az úrnő kijön a kertbe, az ablakokból tarka pillangók repkednek alá, szerteszét csapongva a chinai, japáni ismerős virágokon. Jó ismerősök lehetnek; őket is abban a gyárban készítették, a melyben a növényeket: a furfangos géppillangókat.

Mikor reggelenkint leszáll ebbe a csinált kertbe a ház úrnője, akkor egyszerre minden élő teremtésnek el kell tisztulni onnan. Semmi élő embert, állatot nem akar látni, még virágot sem. Mindennap szigorúan végigkutatja, nem ütötte-e ki a fejét a földből egy kis fűszál, egy csirázó paréj? azt siet rögtön kihuzni. A földre hullott chinai lepkéket újra fölcsavarja s repülésnek ereszti. Egy kosárkában nagyszámú illatszeres üvegcséket hoz, s azokból a nyiló virágok kelyheit megannyi külön ecsettel bekenegeti.

Hadd illatozzanak! Egy kis könyvecskébe följegyzi magának, melyik virágnak mult el már az ideje? minek kellene már azt helyettesíteni? a mellé odaszúrja a jelző karót, az utódjának a nevével. Semmi sem kerüli ki a figyelmét.

Egyes egyedül jár ott, s az egyetlen egy tükör, a miben arczát meglátja, a nagy vízmedencze, az is csak látszatul van ott, mert semmitsem öntöznek belőle. Ez előtt megáll hosszasan s elnézi benne visszatükrözött alakját. Az egykor buzakalászszín-szőke haj milyen ezüstszín most! Az a fehér lánggal égő arcz most már olyan, mint a márvány, az ajkak összeszorultak a nagy hallgatástól, a homlok közepén ott van az a nagy fölkiáltó jel: az örök panaszhang mély redője.

Úgy jár ott, mint az árnyék. Vissza-visszatér a vízmedenczéhez s belebámul, míg annak a síma tükrét meg nem rezzenti egy-egy kis legyecske, valami egy napig élő kérész: arra azután dühös lesz, elkezdi üldözni, ha lehet, megöli; hogyan mert egy valóságos élő lény belopózni ide a holtak birodalmába!

Azután visszamegy a szobájába. Azalatt azt a cselédek rendbehozták s mikorra ő visszatér, már sietnek eltünni, hogy meg ne lássa őket.

Az asztalkáján ott vannak a ma érkezett levelek. Azok közül kiválasztja azokat, a miket fel akar nyitni, hogy elolvassa, a többieket félreteszi.

Szobájának egyetlen ablakán van egy kalitka, abban van egy sárga madár, kanári talán; az szabályos időközönkint föláll a fészkéből, tollászkodik, repes, énekel; aztán megint szárnya alá dugja az orrát s tovább alszik. Az úrhölgy minden reggel fölhuzza a kalitka óraművét, az is csak csinált madár, s a dal, a mit elfütyül, remekműnek készült érczsipláda csicsergése.

Asztalán hever Flammarion könyve a bujdosók világáról. Az ő mindennapi olvasmánya. A csillaglakók, a földöntúli regiók képeivel vannak tele szobájának a falai, miket saját maga festett; tájképek a Jupiterből; azokat ismétli újra meg újra.

Mikor ebbe belefárad, felnyitja azt a könyvtárát, a miben ezerekre menő sorbarakott phalanxa áll a takarékpénztári könyvecskéknek. Megidézi maga elé a számok légióit. Sokszoroztatja az ezereket, a forintokat és a krajczároknak törteit. Minden napról tudomása van, hogy mennyivel szaporodott az a kincs, a minek ő a földalatti őre. Kinek a számára gyűjti azt össze? Kinek zsugorgat? Kinek takarít? Azok között, a kik tudják, hogy neki csak a Beata név alatt lehet elolvasásra szánt levelet irni, talán alig van egy, a ki ne azért irná a levelét, hogy erre a kérdésre választ kapjon. De ő nem szokott felelni senkinek. A halottak nem leveleznek. Megtudnak ők mindent, de nem adnak választ semmire. Ő lát mindent, a mi a világban történik, de magát meg nem mutatja.

Mikor a déli harangszó visszaszólítja ebbe a poros világba, akkor átmegy a mellékszobába. Ott már akkor meg van terítve az asztala. Egyetlenegy teríték rajta. Minden étel felhordva, hidegen: a theakatlan alatt meggyujtva a láng. Senkinek a felszolgálását sem kivánja. Végzi a földi próza munkáját, az emberélet legfőbb czélját, az evést, egyedül.

És ha annak is vége van, akkor átmegy a harmadik terembe: a hol télen-nyáron ég a kandallóban a tűz.

Ott van a zongorája, a mellé leül s eljátszik rajta egész délutánokon át: nehéz mesterműveket, Beethoven, Schubert, Chopin remekeit. Csakhogy a zongoráján nincsen húr, néma hangszer az, ujjai végigfutnak a billentyűkön, művészi ügyességel, virtuóz lelkesedéssel, hanem a dallamot senkisem hallja, egyedül az ő lelke.

S ha leszáll az est, besötétül a terem: a csendes, emberhangtalan egyedüllétben, odaheveredik le a kandallója elé s nézi az izzó parazsat, hogy válik hamuvá, éjfélig; éjfél után szendereg, míg a tűz ébren lobog s fölébred, ha a tűz aludni készül s újra felszítja azt.

Ez az élete Beátának, a kit életében úgy híttak, hogy Temetvényi Pálma grófnő, a kit úgy híttak, hogy «én angyalom, én istennőm, én életem világa, mennyországom!»

A KIS BÁRÓ ÉS A KIS BARONESSE.

Vágtatva nyargaltak ki a kastély udvarából; az egyik egy fehér szamáron ült, a másik egy feketén. A szamarakon nem volt nyereg, csak egy kötéllel leszorított pokrócz.

A kis báró lehetett tizennégy éves, a kis baronesse tizenkettő és fél. Mind a kettő erős növésben volt; mert a harmadévi ruháikból nagyon ki voltak a karjaik, meg a lábszáraik. A kis bárón volt egy bársony zeke, valaha fekete, most már fakó, eredetileg sárga aranyozott gombokkal, de a miket most mindenféle gyűjteménye a gomb-spéciesnek helyettesít, a hol egyátaljában szükséges a jelenléte a gombnak. A kihajtott inggallérja himzett, de piszkos és gyürődött, mind a két csizmájának az orra szét van nyitva a talpánál s kilátszanak rajta a lábainak az öregujjai, a mi egyúttal a harisnyák hiányosságára is rávall. Az arcza nem volna rút; szabályos vonású, előkelő ábrázat, hanem tele mindenféle emlékeivel az ütés, vágás, karmolás foltjainak és sebhelyeinek, a kezei szurtosak, mint egy lakatosinasé.

A baronesse annál czifrább. Neki selyemruhája van: maintenonszín, azaz zöld, a hol tudniillik nincs leöntve eczettel, vagy olajjal; mellénykéjére csipkefodor van varrva, a mi úgy szép, mentül jobban be van pirosítva szederfoltokkal. Mind a két könyöke ki néz a ruhából s karjai odáig naptól barnultak, a meddig a ruha nem szokta takarni. A mint a szamáron ül, a különben is elég rövid öltöny felcsúszott fodra elárulja, hogy a harisnyái szalag helyett czigány szatyinggal vannak térde alatt megkötve, ellenben a topánkáiból hosszan csüng alá a kibomlott zsinór. Valami szalmakalap van a fején, a mit csak az imádság tart össze, körültűzködve mezőn szedett pipacsvirággal. Az alól szétszórva libeg alá hosszú fésületlen szénfekete haja. Arcza erősen creolszín, nagy gazellaszemekkel, piros duzzadt ajkakkal, egész termete csupa bacchans-szilajság.

– Galopp, galopp! kiált a leány, a birsalma vesszővel ostorozva a szamarat, hogy azt vágtatásra birja, s kárörvendő nevetéssel nézeget vissza lovagló társára, a kinek a szamara nem akar versenyparipává nemesülni, akárhogy püföli is a lovagja; mikor meg aztán egyszer neki szánja magát a nyargalásnak, akkor meg szügyibe vágja a fejét, fölveti a két hátulsó lábát, s úgy vágtat végig az utczán, hogy a lovagnak két kézzel kell kapaszkodni a sörényébe, hogy le ne maradjon róla; akkor aztán a megelőzött kisasszony annál dévajabb jó kedvvel paskolja az eléje került szamarat: «galopp, galopp!» A kutyák utánok rohannak, minden udvarról nagy ugatással, iskolás gyermekek riadnak szerteszét előlük, nagy sikoltozással; a fazekas, a kinek a vásárra kirakott cserépedényei között veszedelmes vakmerőséggel vágtatnak keresztül, káromkodik, a parasztlegények a korcsmaajtóból csintalan dolgokat kiabálnak utánuk, s Rokomozer, a vén szatócs, a boltja előtt ülve, dörmögi magában: «a kis bárónak, meg a kis baronessenek már megint az esze tisztul! látszik, hogy nincsenek náluk odahaza».

A faluvéghez érve, átugratnak a bakháton, keresztül a vetéseken, s onnan be az erdőbe.

Ott leszállnak a szamaraikról. A két csacsi mindjárt hozzáfog a legelészéshez.

– Hol láttad azt a szajkófészket? kérdi a kis baronesse.

– Én előbb epret akarok szedni, éhes vagyok.

– No azzal ugyan jól lakol.

– Ma sem volt ebéd: a mama nem tudom, mit gondol, hogy még sem jön haza.

– Majd megint azzal beszéli ki magát, hogy a Koczur úrra bízta a kamrakulcsot: az meg azóta mindig vadászni jár.

– Ki tudja hol jár.

– A papával együtt.

– Szedjünk epret. Talán gombát is találunk, azt megsütjük.

S aztán kerestek epret, meg szamóczát, tele szedték a kalapjaikat, s leheveredtek a fűbe egymás mellé, ebédelni.

– Te, minekünk el kellene szöknünk valamerre, mondá a baronesse.

– Ugyan hová?

– Hát a merre világ van. A hol Diadém úr lakik, Bécsbe. Oda gyalog is el lehet menni.

– Aztán mit csinálnánk ottan?

– Hát akármit. Pénzt szereznénk s azt elköltenők.

– De hogyan?

– Tudnék én csak olyan szépen irni, meg rajzolni, mint te, tudom, hogy bankót csinálnék.

– Azért becsukják az embert.

– No hát valami mást.

– Ugyan mit?

– Mit? Mit? Te! A minap az a szobalány, a kit a mama felpofozott s elkergetett, azt kiabálta az udvaron, hogy a mama circus-lovarnő volt hajdanában s bukfenczet hányt, meg a tenyerein járkált. Nem hiszed, hogy én is tudok bukfenczet hányni, meg a tenyereimen sétálni?

– Ugyan hagyd abba.

– Te belőled is válhatna valami olyan birkozó komédiás, olyan erős vagy: a szamár sem tud levetni a hátáról soha. No hát hadd látom, hogy termesz fönn azon a fán egy percz alatt?

– De már minek menjek én fel arra a fára?

– Azért, hogy lehozd azokat a szajkófiukat a fészekből.

– Aztán mit csináljak én azokkal a szajkófiókokkal, ha lehoztam?

– Látod, milyen oktondi vagy? Elvisszük a szajkókat a Rokomozernek, az mindenféle madarakkal kereskedik a városban, megvesz mindent, a mit a suhanczok összefognak, kapunk érte pénzt; azzal beülünk a laczikonyhába s jól lakunk.

– Én bizony nem szakgatom azért a ruhámat, úgyis elég rongyos.

– No hát majd szakgatom én az enyémet; felmászok én a fára.

– Könnyű neked, de engem nem védelmez meg Diadém úr, ha a mama meg akar verni, mint téged.

– Óh te filkó!

A baronesse az alatt hirtelen levetette a mellénykét, meg a selyemszoknyát magáról, s könnyű alsó ruhában, mint az evet, gyorsan fölkapaszkodott a terepély bükkfára; a szajkófészek egy kinyuló ágra volt elhelyezve, a leány fél kezén és fél lábán csüggve hajolt le odáig, s aztán kiszedte a fészekből a tolladzó madárfiókokat s beledugdosta őket a keblébe az inge alá. A lejövetel annyival volt nehezebb, hogy a madarakra is ügyelni kellett, nehogy agyonnyomja őket.

Egészen kipirult bele az arcza.

– No nesze, te gyáva, rakd a kalapodba. De vigyázz, hogy el ne szalaszd. Ha én nem volnék, meg nem élnél.

– Nem szúrtad meg a lábadat?

– Eh! Nem fáj az a kutyának!

Ez alatt fölvette megint a leszórt felöltönyeit, az egyik elvesztett harisnyakötőjét pedig helyettesítette egy repkényindával. A szétbomlott haja tele lett fagyöngygyel, az meg épen nagyon jól illett oda.

– No most gyerünk a zsidóhoz, hozd a madarakat.

– Gyalog?

– Ki kergetőzne most a szamarakkal? Nem fogod azokat ma el. Majd bekiséri az erdőkerülő. Aztán a madarakat is elszalasztjuk, ha felülünk.

– Mit kérjünk értük a zsidótól?

– Csak ad egyért-egyért egy kutyanyelvet, ha lelke van.

(Kutyanyelvnek hivták egy időben azt a hosszú papiros hatost.)

– Az is szép kereset lesz.

– Egy bárónak, meg egy baronessenek.

Az volt a kérdés, hogy ki vigye be Rokomozerhez a madarakat? mikor a szatócs elé értek, s megálltak az ostornyél és paprikafüzér kirakat előtt.

– Én szégyenlem magamat! mondá a fiu.

– No hát add ide, majd beviszem én, mondá a leány, s ölébe kapta, a felrántott selyem szoknyájába, a három madárfiókot s berontott vele a szatócsbolt ajtaján.

Az öreg Rokomozer épen sáfrányt osztályozott apró papirokba. Mivelhogy az a paraszt olyan gourmand, hogy az igazi sáfrán közé okvetlenül a szekliczevirág szirmát is kivánja közé vegyíttetni.

– Alázatos szolgája! No hát mi tetszik a baronessenek?

– Vesz kend madarat, Sámsi?

– Nü! Már micsoda madarat? Kácsa madarat? Liba madarat? Csirke madarat?

– Nem azt. «Mátyást».

– Uram s én Istenem! Hát miféle Mátyást? Hiszen az nem madár, hanem szűcs mester Teplán. Hogy vegyem én azt meg?

– Ne bolonduljon kend! Szajkómadarat.

– Hát aztán mit csináljak én a szajkómadárral?

– Tudja azt kend jól. Azt kend elszállítja Bécsbe, meg Pozsonyba, ott felvágják a nyelvét s aztán a szajkó megtanul beszélni mindenfélét.

– Uram s én Istenem! Az emberek is annyit beszélnek már, hogy nagyon sok; most még a madarak is beszéljenek? Hát aztán milyen az a Mátyás-madár?

– Itt van a szoknyámban.

– Hol lopták ezeket?

– Lopta a majd megmondom micsodád! Huszonkétezer hold erdeje van az apámnak, onnan hoztam, magam szedtem le.

– Huszonkétezer hold erdő! Ha az én apámnak huszonkétezer hold erdeje lett volna, most én nem Mátyásokat szednék le a fáról, hanem kétfejű sasokat, ezer forintos bankókra pingálva.

– No hát mondja kend szaporán, hogy mit ád értük!

– Hogy én mit adok értük? Ne tréfáljon a baronesse! Azt gondoltam, azért hozza ide nekem, hogy ide akarja adni kosztba s azt kérdezi, hogy mit fizetnek nekem azért hogy felnevelem?

– Lárifári! A kutyámat tegye kend bolonddá! Tudom én jól, hogy kend madarakkal kereskedik; a parasztgyerekeknek mind jól megfizeti, a mit ide hoznak. No csak ki vele frissen, mit ad értük?

– Tudom én jól? Tudja ő jól? De azt nem tudja ugy-e, a baronesse, hogy az új szolgabiró kidoboltatta a faluban, hogy nem szabad több énekes madarat leszedni a fáról; a ki egy énekes madarat megvesz, fizet husz forintot pengőben. Én a fejemmel játszom! Én husz forintot egy madár miatt. Szentséges Isten, husz forintot egy madárért. Ez nehezebb a halálnál. Nem! Én meg nem veszek egy madarat többé, ha zsidóul, meg görögül tud is beszélni – kotta nélkül!

– Nem veszi kend meg? kiáltá a leány dühösen, azzal egyenkint kiszedte a felvett szoknyából a madárfiókokat s egyenkint odavagdalta azokat a szatócs fejéhez: «no, hát nesze, edd meg az apáddal, meg a szolgabiróddal együtt! Legyen pecsenyétek mind a hármatoknak».

Azzal kirohant a boltból, az ott künn ácsorgó testvéréhez.

– Nem vette meg a czudar! mondá a kis baronesse.

– Már most hát mit csináljunk? kérdé a kis báró.

– Nézzünk széjjel a városban.

– Hiszen egy krajczárunk sincsen.

– Majd csak szerezünk valahogy.

– Ugyan hogyan?

– Gyerünk vissza a Rokomozerhez. Te is gyere be velem.

Visszamentek a szatócsboltba.

Rokomozer épen az őrölt kávéval vesződött. A paraszt jobban szereti, ha egy kis czikória is van közötte.

– Rokomozer úr! mondá a baronesse, egy komoly szavunk van önhöz.

– Kérem, tessék helyet foglalni.

S azzal felkuporodott a pudlira.

– Örülök, ha hallgathatok!

– Rokomozer úr! ön ismeri családunk körülményeit.

– Jobban ismerem, mint maga a méltóságos család.

– Ön tudni fogja, hogy vannak az életben gyakran pillanatnyi nehéz helyzetek, a miket az ember nem maga okozott.

– Mintha csak a méltóságos édes atyját hallanám beszélni!

– Ily pillanatokban az ember kénytelen a kipróbált jó barátjaihoz fordulni.

– Egészen elérzékenyít a baronesse!

– Mi ketten a báró Apátfalvi Opatovszky-család egyedüli örökösei, megkináljuk önt egy igen előnyös üzlettel. – Adjon nekünk kölcsön – három huszast. – Mi adunk magunkról váltót. – Én leszek a kiállító; báró Opatovszky Arnold az elfogadó. – Irhat ön bele tetszés szerinti összeget.

– Oh, uram Isten! Mi legyen a világból? Még nincsen tizenhárom éves s már ilyen jól érti az üzletet!

– Azonkívül felhatalmazzuk önt, hogy tábláztassa be a birtokainkra.

Rokomozer már erre nem állhatta meg, hogy ne nevessen.

– Ugyan kérem, nem hoznák még ide forgatónak Koczúr urat? Az még igen jó firma.

Erre aztán a baronesse elnevette magát.

– De hát nem komiszság ez öntől, hogy nem akar nekünk három huszast kölcsönözni?

– Persze, hogy komiszság. Hát ’sz azért vagyok én komisz ember. Mert ha nobel ember volnék, úgy tennék, mint Diadém úr, milliókat kölcsönöznék. Miért nem kérnek attól?

A baronesse erre elnevette magát.

– Pompás ember maga Rokomozer. Hát hiszen láthatta, hogy csak tréfáltunk. Derék volt, hogy nem hagyta magát rászedetni! De ugy-e jól játszottam a szerepemet? Kell is nekem a maga három huszasa kölcsön. Nem biz én! Nem azért vetődtem be ide, hanem megláttam a boltablakban kirakva azokat a pompás új divatú mellcsatokat. Nekem rendkívül megtetszettek! Nem állhatom meg, hogy egyet meg ne vegyek belőlük. Ugyan mutassa meg őket, hadd válogatok bennük.

Rokomozer a fejét csóválta: vajon hová akar ez most kivergődni?

Előhozta az ablakból az oda közbámulatra kitett mindenféle mellcsatokat, a mik igazi talmi-aranyból, gyöngyházból, guttaperkából s más ilyen nemes érczekből fabrikálva, a végett valának kirakva, hogy együgyű paraszt legények szeme megakadjon rajtuk, s a ki nem sajnálja értük a tiz garasát, vásárfiául haza vigyen egyet belőlük a maczája számára.

Előhozta fiókostól s kitette a pudlira az előkelő vásárlók elé.

A baronesse sorba szedegette a klenodiumokat s tanácsot tartott felettük műértő testvérével. Végre megállapodtak egy gyöngyház mellcsatnál, igazi talmi-arany cserebogárral a közepén. A baronesse kérdezte, hogy lesz ez?

– Hjaj baronesse, mondá Rokomozer, ez nagyon drága. Ez már nagyon sokaknak megtetszett, de mind drágállották. Ilyet csak Metternich herczegnő visel, a ki teheti. Ennek a legutolsó ára egy forint huszonöt krajczár.

– A haha! Menjen maga Rokomozer! Azt gondolja, hogy én soha se láttam ékszert. A méltóságos mamának olyanok vannak, hogy…

– Tudom. A pozsonyi zálogházban. Dörmögé magában Rokomozer.

– No hát adok érte ötven krajczárt.

– Fogjatok meg, hogy el ne düljek! Kiáltá a szatócs. Magamnak két annyiban van. Hát a nagy árendát miből fizessem? Ne éljek száz esztendeig, ha leengedek belőle többet tíz krajczárnál.

– No hát csináljunk más alkut Rokomozer. Nekem nem tetszik a függőm, nagyon régi divatu façon; mostanság már csak a szakácsnék viselnek ilyent. Hát ezt hajlandó volnék becserélni a kend mellcsatjáért.

A szatócs megnézte nagyító üveggel a függőt, a mit kiakasztott a füléből a baronesse s úgy találta, hogy az igazi arany.

– Nos, hát hogy lesz a becserélés, Rokomozer?

– Hát én nem bánom. Ha már úgy bele van bolondulva a baronesse ebbe a szép brocheba. Lehet is ebbe. Nem látni ilyen szépet még az Ambraser Sammlungban sem; de még a pozsonyi zálogházban sem. Hát én becserélem.

– Igen, igen; de mit fizet kend felül? Csak nem gondolja kend, hogy szőrt szőrért adom? A függő igazi arany; a kend drágasága meg békateknő.

– Hát az arany cserebogár?

– Rézből.

(– Te! sugá a kis báró a kis baronesse fülébe, csak nem akarod eladni a függődet? Mit mond a mama, ha észreveszi?)

(– Azt mondom neki, hogy elvesztettem.)

(– De hát ha ezt a brochet meglátja rajtad?)

(– Azt mondom neki, hogy úgy találtam.)

(– Megver a mama, meglásd.)

(– Azt úgyis megteszi; legalább legyen rá oka.)

Rokomozer vette már észre, hogy hova vergál mindez.

– No már csak látom, hogy nagy mester a baronesse! Jó iskolába járt, igazán mondom. Mégis csak kicsikarja Rokomozer zsebéből a keserves pénzt, pedig megfogadtam már, hogy egy garast sem adok többet senkinek a szavára, a kinek a neve «O» betün kezdődik, «y»-psilonon végződik, s előtte egy «B» áll. Hát mit fizessek felül? (Egy olyan arany függőpár rendes arany értéke öt forint, a mellcsat megért öt garast.) – Elég lesz-e egy huszas? – Nem? – Kettő. Az sem? – No? hát három?

– Züt! mondá rá a kis baronesse, igazi franczia grisette kifejezéssel.

Rokomozer leszámlálta a pudlira a három huszast. Azt pedig a kis baronesse hirtelen felkapta s bedugta a zsebébe. Azzal indult kifelé.

– Hát a párját annak a függőnek? kiáltá utána a Rokomozer.

– Micsoda párját? Én csak az egyik függőmet adtam el. Hát beszéltem én két függőről?

– Hiszen azt mondta, hogy nem tetszik a façonja, kiment a divatból.

– De csak az egyiknek. Szervusz öreg!

Azzal megkapta a bátyja kezét s kiszaladt vele együtt a boltból.

– Ne szakadj rám világ! kiálta fel Rokomozer. Miből lesz a pestis? Mire viszi ez még, ha megnő? Még te is tanulhatsz tőle Rokomozer!

Hanem hát jó helyen volt már a három huszas! A két reményteljes csemete nagyot szaladt, vissza sem nézett, a míg egy szegleten be nem került más utczába. – Ott aztán megálltak tervezni.

– Pénzünk már van, szólt a leány.

– Mit csináljunk most? mondá a fiú.

– Hallod, hogy dobolnak? Komédia van a vásárban. Én úgy szeretnék egyszer komédiát látni. Azt mondják, hogy van ott egy leány, a ki csárdást tánczol, ki is van festve a ponyvára. Oh én majd meghalok a tánczért! De te élhetetlen, nem tudsz velem tánczolni. Gyerünk legelébb a komédiába. Oda elég lesz egy huszas.

– Én inkább mennék a laczikonyhába, hogy egyszer jól lakhatnám czigánypecsenyével.

– Aztán bort is innánk! Te! Veres bort. Az sokkal jobb, mint a fehér. Hozatunk két palaczkkal. Én fizetem. Hanem előbb az én kedvemért gyere el a komédiába. No még palacsintát is süttetek a számodra! A borba meg czvibakot mártogatunk. No! Eljösz? Czigányt is hivatok oda, azután muzsikáltatom a nótáinkat, a míg mi vendégeskedünk.

Erre a biztatásra aztán megadta magát a fiú s követte kullogva az előre siető hugát.

– Te, Czenczi!

– No. Mi az?

– Én utána számítottam s úgy találom, hogy abból a három huszasból nem futja ki mindaz, a mit te elmondtál.

– Ejnye, de kiállhatatlan vagy azzal a te számításoddal! Hát aztán, ha nem futja ki, majd találunk ki valamit. Én rendelek; én traktállak, te csak vendég vagy és hozzálátsz. Mi közöd a többihez? Majd kitalálom én a módját.

Csakugyan ki is találta.

A mint a piaczra kijutottak, a hol egymás hegyin-hátán terpeszkedett vásáros bódé, laczikonyha, czizmadiasátor, ponyvaszinház, megpillantanak egy zugban, két sátor közé elbujva, egy vándor bankárt.

No igen, egy népszerű mathematikust, a ki a fináncztudományokat népies fölfogás szerint ismerteti meg a polgártársakkal: egy biribi bankárt.

Mint a kivánság, olyan kapóra jött ez a jó alkalom. Soha könnyebb módját nem lehetne kitalálni a pénzfelszaporításnak.

A baronesse széttaszigálta az útjokból a fejeiket összedugó vásári naplopókat a biribi bankig.

– Én teszek!

A bátyja vissza akarta tartóztatni.

– Te! Meglásd, elvész a pénzünk!

A baronesse haragos tekintettel nézett rá vissza.

– Elhallgass az ilyen szóval, mert kitagadlak!

(Az igaz, hogy nagyon is el kellett fajulni Arnold úrfiban az Opatovszky vérnek, ha egy biribi bank előtt ez juthatott eszébe, hogy «hát ha ott vesz a pénzünk».)

– Itt a huszas! mondá büszkén a kis baronesse; odadobva az egyik ezüstpénzt.

(Akkor volt az, mikor hire kerekedett, hogy a huszaspénz elveszti értékét, s minden ember sietett a dugaszban tartott huszasaitól megmenekülni.)

A harmadik fordulónál, természetes, hogy mind a három huszas odakerült a biribi bankár zsebébe.

Ekkor aztán a kárvallott testvérpár egymás szemei közé bámult. Mert igazán bámulatraméltó dolog az, hogy az ember a játékon nemcsak nyerhet, hanem veszthet is. Sok ember élte fogytáig nem tudja ezt elhinni, hogy lehetséges.

Czenczi baronesse aztán nagyot nevetett a bátyja szomorú ábrázatjának.

– Úgy látom, hogy a te mai traktádnak már most prószit!

– No meg a te komédiába menetelednek is. Felelt az durczásan vissza.

– De annak még nem! Szólt Czenczi baronesse, egyik öklével a másikra ütve. A mit én egyszer a fejembe vettem, annak meg kell lenni, csak azért is!

– Eladnád még a párját is a függődnek, úgy-e?

– Mee! Szólt a baronesse, kiöltve a nyelvét a bátyjára. Te oktondi! Azért nem adjuk el a másik függőt. Vannak más módszereink! – Gombold be szépen a kabátodat, húzd a kalapod a félszemedre, aztán nyújtsd a karodat. Így! Már most menjünk végig a vásáron, mintha sétálnánk. Tanulj szépen, elegáns módon lépegetni, no! Hiszen tanított rá a tánczmester. Azután nézegessünk széjjel kritizálva, fitymálva. Csak egy lorgnonom volna, hogy azon keresztül nézhetnék.

Mint a kivánság, oly véletlenül termett ott rögtön egy kis zsidó gyerek, a ki nyakába akasztott ládikában gyufát, szivarszipkát, fanyelü bicsakot s más efféle népies luxusczikkeket árult. Annak a vándor kirakatában volt mindjárt egy csomó binocle is, abból a drága fajtából, a minek a foglalata mézeskalács, a nagyítója meg piros és zöld üvegdarab.

– Tessék tőlem vásárolni, nagyságos úr, nagyságos kisasszony.

– Méltóságos! Te pimasz! utasítá rendre a kezdő milliomost Czenczi baronesse. S azzal kivett egyet a mézeskalács lorgnonok közül s keresztül nézett rajta. – No ez jó lesz.

– Kérem, annak a kukkinzloknak az ára két krajczár, rebegé a vándor-bolttulajdonos.

Czenczi baronesse a legkegyteljesebb leereszkedéssel intézett feléje egy elbocsátó taglejtést a kezével s azzal kisérője karján tovább korcsolyázott, tündérkönnyű lebegéssel; a lorgnonon keresztül kritizálgatva a kiakgatott kendőket és ködmeneket a sátrak alatt.

– Kérem, az a kukkinzlok két krajczár, hirtelenkedék az utánuk iramodó vegyesárus s mindenütt a sarkukban maradt ezzel az állítólagos jogigénynyel, azok pedig úgy tettek, mintha nem is nekik beszélne; megálltak, nevetgéltek, összesuttogtak, s megint promenáltak odább, a kis rimánkodó kalmár mindenütt a sarkukban.

Végre eljutottak a komédia-bódé elé.

Deszkából volt a négy oldala, a teteje pedig ponyvából. Az elejét különféle viaszos vászonra festett képek diszítették. Keletindiai vadállatok, fehér haju kisasszony, majomember; – a legkiválóbb helyet egy magyar ruhába öltözött tánczosnő foglalta el sárga kurta viganóban, zöld pruszlikban, kék ingvállban és veres topánkákban, egyik lábát a másikkal kigyómódra összefonva.

A sátor előtt volt egy emelvény, azon ült egy majomnak öltözött ember, a ki az egyik első lábával egy öreg dobot püfölt, a másikkal dorombot pengetett a szájában, az alsó lábaival réztányérokat vert össze s a fején csengetyüs pagódlit rázott. Maga a komédia-bódé tulajdonosa, a Herkules, vad indiánnak öltözve, bomlott a kurta emelvényen, mutogatta a szájtátó vásáros népeknek a ponyvára festett csodákat s magyarázta magyarul, tótul, németül keverten azoknak a virtusait s a közben kiszemelve az áldozatot a sokaság közül, a kinek a zsebében ágaskodik az öt garas ennyi műélvezet megváltásáért.

A mint ez az indus meglátta a népsokaság közül kibontakozó úri testvérpárt, azonnal lefutott az emelvényről s a bódé veres függönyös bejárata elé plántálta magát, a legnyájasabb képet vágva, a minő csak egy irokéz főnöktől telik.

Czenczi baronesse előkelő fejbólintással kegyeskedett észrevenni az őket illető mély bókot és invitácziót: «belieben majne hohen Herssaften!»

– Parlez vous francais? mondá Czenczi baronesse.

Oh, hogy ne parlirozna.

– Avec plaisir! Avec le plus grand plaisir, oh oui, madame la comtesse, et monsieur le comte!

Ez már finom ember! Egy ranggal feljebb titulál.

Czenczi baronesse aztán folyvást francziául beszélt hozzá.

– Mi hallottuk önnek a hirét, mæstro! Ha csak fele is való annak, a mit az ön programmja igér, akkor ön megérdemli a magas pártfogást, professor.

(Mæstro! Professor! A komédiás képéről kezdett leizzadni a festék a nagy dicsőségtől.)

– Ön ennek a műintézetnek a directora – nemde?

(Még direktor is!)

– Nekünk szándékunk holnapra egy kis meglepetést szerezni a méltóságos mamának a születése napjára. Vous savez. Az a nagy palota a szökőkuttal az udvarán. Van saját szinházunk benne. Ha ön egy érdekes programmot állítana össze e napra, fölöttébb lekötelezne vele. A honoráriumot bizza ön a mi nagylelküségünkre.

A direktor úr egészen el lett bódítva ily fényes ajánlat által. Odafordult a kasszánál ülő kövér asszonysághoz, a ki nem értett csak csehül, annak magyarázta meg gyors szavakkal a nagy eseményt.

(– Te, a mama agyoncsap, ha komédiásokat viszünk neki a házához! suttogá Arnold a huga fülébe.)

(– Ugyan légy veszteg és ne fecsegj annyit!)

Az impressarió kannibáli módon mély hódolattal hajolt meg a magas meghivás előtt: a félbajuszát is elvesztette a nagy dicsőségében, úgy kellett neki ujra felragasztani.

– A propos! (Ezt most már Arnoldhoz intézte Czenczi baronesse.) Te, talán most megtekinthetnők néhány perczre ezt a műintézetet? Lehetne egy kis időt szakítanod a lovaglási iskolából. (Vonakodj egy kicsit.) Ejh no! Csak azért, hogy meggyőződjünk a mæstro művészi erőiről; egy pillantást vetünk szét, egy pár számot végignézünk s aztán megyünk.

A direktor pogányul meg volt hatva e szerencse által.

– Méltóztassanak, főméltóságtok, exczellentiátok besétálni.

A kövér asszonyság a piros sirtinggel behuzott pénztárnál a tenyerén tartá eléjük a belépti jegyeket.

– Mi itt az entrée? kérdé Czenczi baronesse, a lehető leglaposabbra huzva össze szempilláit, hogy a kövér asszonyságon végignézhessen.

– Ah! uraságok tetszés szerint! Rebegé a director.

– C’est signé! selypité Czenczi baronesse s belibegett a bátyja karján a bódéba fizetés nélkül.

A kis vándor kalmár oda is utánuk akart tolakodni.

– Hát te mit akarsz? rivallt rá a csepü- és emberevők nagy fejedelme.

– Az én két krajczárom – a kukkinzlokért.

A két krajczárt ugyan nem kapta meg, hanem kapott helyette egy pofont, a mi megért három krajczárt. Azonban azzal a nyereséggel nem volt megelégedve, sőt inkább ott maradt állhatatosan a komédia-bódé közelében, a vevőire leskelődve.

Odabenn ez alatt folyt az előadás.

«Szép Dalinka kisasszony, más néven az alföldi tündér, előadása a magyar tánczból, így mondva palotás és csárdás solo.»

Az alföldi tündér épen akkor végezte a magyar solo tánczot ugyanazzal a tekervényes figurával, a miben a viaszos vászonra le van festve, a két lábát kigyónak fonva össze s aztán lábujjain jobbra-balra csúsztatva magát végig a szinpadon (a mi nagy önfeláldozás egy magyar kebeltől!) Valami derék tenyeres-talpas vászoncseléd volt, épen olyan sárga rokolyában, zöld pruszlikban, piros bársony topánkában, a hogy a prospectus elárulá. A táncz végeztével csak úgy hámlott a fehér és piros vakolat ábrázatjáról az izzadtságos igyekezet miatt. Egy szál kintorna húzta a táncz mellé azt a szép dallamos nótát, hogy «Eladtam a kakasom, tizenhárom garason»; a mit tökéletesen kiegészítettek a nemzeti bajadér topánsarkaira csatolt csettegő rézsarkantyuk.

A tisztelt publikum a nézőtéren csak a második helyet, és respective a harmadikat tölté meg egészen, a mikre öt garas és két garas volt az entrée (még itt garasban beszéltek), az első hely egészen üres volt, a most érkezett uraságok tehát egészen genirozatlanul elhelyezkedhettek a rangjukat megillető zártszékeken.

– Biz ez fertelmes volt, mondogatá egy tót honoratior felesége ott a második helyen. Ez már csak korcsmába való. Oda is csak a falusi csárdába. Hogy hányta vetette a szemtelen a lábait! Ugyan jó, hogy a gyerekeket el nem hoztam. No lássuk már a majom-embert.

Czenczi baronesse pedig épen az ellenkező véleményt osztá.

– Ugyan, édes direktor úr, mondá francziául az udvarias vadembernek, legyen oly szives még egyszer eljátszatni a kedvünkért a megelőző piècet: mi nagy kedvelői vagyunk a nemzeti táncznak. Ez a koronája az előadásnak.

Ebből persze a tót honoratiornő egy szót sem értett, tehát ellent sem mondhatott.

Az impresario azonnal készségesen eltünt a ponyva mögé, a hova az alföldi tündér bevégzett munkája után visszavonult, s sikerült neki azt, nemes ambitiója felcsiklandozása által, meg egy pohár ánizslikőr frissitőül felhörpentése mellett rábirni, hogy újra kifesse a képét s még egyszer kibokázzon csipőre feszített kézzel a három kecskelábon nyugvó szinpadra s rákezdje a solo-magyart a kintorna zengedelmeinél. A tót asszony hasztalan kiabált odahátul, hogy «csoéto to kutykuruty!» ő már ezt egyszer látta, akkor is csunya volt, most még fertelmesebben ugrál. Ő itt hagyja az egész komédiát, visszakéri a pénzét! Czenczi baronesse annál hangosabban nyilvánította magas tetszését, bíztatva Arnold bárót, hogy tapsoljon még jobban; maga is szabad folyást engedett elragadtatása kifejezéseinek: «ah! superbe, magnifique! C’est pour devenir fou! Pompásan volt! Még több tűzzel! Erélyesebben! Brava! brava! Excellente! Non plus ultra!» A heczczelt tündér annál jobban rugdalt a lábaival a világ minden sarka felé, annál jobban verte össze a két bokáját a levegőben, hajtogatta a lábait a ficzamodásig, míg egyszer a nagy művészi lelkesedésben egy hatalmas hanyatteséssel fejezé be a tánczot s azzal teljes szinpadi sikert aratott.

«Brava, brava! Da capo!» kiáltozott tapsolva az előkelő nézőpár, míg a karzat veszett röhejben tört ki, a szemérmetes második hely ellenben haragos szitkozódásban adott kifejezést a megsértett erkölcsi érzület tiltakozásának.

– Veru bozse, az ilyenekre oda se kellene nézni az olyan gyermekeknek, mint ezek itt ni! Nem hogy még tapsolni neki. Csak én volnék az anyjuk! Patvarkodék a tót honoratiorok nőnemű képviselője a második hely első padjában.

Az impresario sietett helyreütni a fiascot világhírű acrobatai mutatványaival, a melyek, mint a programm mondja, még senki által utól nem érettek, combinálva levén négy palaczkból, egy székből, magából az impresarióból, és egy kis négy esztendős fiucska vagy leánykából, úgy, hogy utoljára a palaczkok tartották a széklábakat, a szék karja a Hercules fejét s a Hercules talpai a kis leánynak a kezeit, a meg aztán a kezein állva nyujtá ki a lábait az ég felé.

– Juj, juj! Jesuska moje! szörnyüködék a hangadó hölgy. Ránézni is iszonyat! Szegény poronty! Ha leesik, béka se lesz belőle többet!

– Te! Sugá oda Arnold bárónak Czenczi baronesse. Mikor a mama is ilyen figurákat csinált!

– Ugyan ne légy bolond!

– No? Talán szégyenled! Nekem magamnak is kedvem volna hozzá.

– Lássunk már szebbet ennél! kiabált a nézők fürmendere. Lássuk már, hogyan húz pántlikát a szájából? Meg a többit. Hol van itt a fehérhajú kisasszony, a kinek piros a szeme? Aztán még a majomember! Te Marczi! Ha a majomember jön, akkor hazaküldd a feleségedet, meg ne nézze! Mi fog most jönni, komédiás úr? Az ostromló pudlikutyák? Hallja, azt előre megmondja, mikor lőnek, hogy én akkor bedughassam a fülemet.

A nagy művész azonban mind nem hallgatott ezekre az interpellátiókra, mert ő egészen le volt foglalva azon magas elismerés kifejezései által, a melyben őt a magas uraságok részesítették, bíztosítva őt felőle, hogy mindaz, a mit láttak, a netovábbját képezi a művészeti tökélynek, s hogy a holnapi díszelőadásnál a palotában csak mentül több táncz legyen fölvéve a programmba, s végül tartogatva ez a legutóbbi acrobatai mutatvány, mint pièce de resistance. Azzal felkerekedtek, mint igazi uraságokhoz illik, nem várva be végig az egész előadást.

A direktor egész a cassáig sasirozott utánuk, gyakorolva magát a bókhajlongásban. Úgy látszott, mintha titkos vágyak epesztenék keblét, annak a megtudása után, hogy vajon mi lesz az a nagylelkű jutalom, a mire a magas uraságok, a kik tetszés szerint fizetnek, a kilépéskor el fogják maguk határozni.

Nem kell nyugtalankodni.

– Addio direktor úr! üdvözlé a művész Olymp Apolloját a kis baronesse, magas protectori fejemeléssel. Holnap délután egész társaságával együtt! A vendégszereplési tiszteletdíjat bízza ön a mi munificzencziánkra. Úgy hiszem, hogy meg lesz ön vele elégedve.

– Eh, eh, heh! hehengetett a direktor, nem tudva, hogy azt mondja-e erre, hogy «merci bien!» vagy azt, hogy «sapristi!» De hátha, kérem alássan, nem eresztenek be bennünket a kastélyba?

– «Palotába!» Igazítá őt helyre Czenczi baronesse. Azzal finom mosolylyal kapcsolá ki a spenczerét összetüző mellcsatot, az arany cserebogárral (rézből) s azt odanyujtá a művészfőnöknek.

– Csak ezt az ékszert mutassák önök a «major domus» előtt, s rögtön be fogja önöket vezetni a palota szinpadjára. A revoir!

A komédiás furcsául fintorította félre a két hegyes bajuszát a szájával, hol jobbra, hol balra, azt a tenyerébe tett klenodiumot műbecsmérelve: vajon megéri-e azt a tíz garast, a mit alacsonyabb uraságok szoktak a bemenetelnél fizetni.

Czenczi baronesse pedig karját Arnold báró karjába akasztva, tovább lejtett, oly applombbal, mint a ki annak az öntudatával lépeget, hogy háromrőfös sleppet húz maga után, pedig kurta gyerekruhája volt.

A kis vándorkereskedő azonban még mindig meg volt a világon s nem liquidált.

– Kérem, ez a kukkinzlok két krajczár!

– Úgy? mondá Czenczi baronesse, akkor nem kell! azzal visszaadta neki a mézeskalács-binoklet.

A mire a bankár-embryo nagyot bámult s nagy keseregve panaszlá a társul akadt pipaáruló compagnonnak. Ez aztán a szép gscheftecske! Meghordozza a kukkinzlokomat a theatrumban, megnézni rajta a ballétot s akkor visszaadja. Csak még sok ilyen vevőt kaphatnék!

Az úri testvérpár pedig büszkén sétált végig a vásáros bódék utczáján tovább.

– No, te már a magad komédiábameneteled kisvihákoskodtad, mondá Arnold báró. De hát az én traktám?

– Majd ennek is módját ejtjük, csak ne essél mindjárt kétségbe! Vigasztalá őt Czenczi baronesse. Gyere, sétáljunk arra a laczikonyha felé.

– Csak nem gondolod, hogy oda is beülünk majd lakmározni, utólagos fizetés kilátásba helyezése mellett. Tudod, hogy nem ad már nekünk kontóra senki a faluban még csak egy tojást sem.

– Ejh, ki tudja? Menjünk arra. Hallod? ott dalolnak és muzsikálnak.

– Valami részeg paraszt.

– Én nagyon szeretem a részeg parasztokat nézni, kivált mikor összeverekednek. Az még szebb, mint a komédia.

S erővel arrafelé vonszolta a bátyját, a honnan a kurjongatás hangjai jöttek.

A félfedelű laczikonyha alatt mulatott másodmagával egy difinyós betyár-legény. Egész viseletéből látszik, hogy nem erről a vidékről való. A keresztlábú asztal egészen az övé, meg a rajta végignyujtott rézfokosáé. Oda senki sem mer más letelepedni. Mert ez a vidékbeli legénység nagyon békeszerető. Ennek pedig a strucztolla a kalapja mellett hirdeti, hogy a folyam tulsó partjáról való, a hol csak a híres verekedők viselhetik a strucztollat, a kiket senki le nem vert. Azért, a kinek valami éhe, szomja van, csak nagy hirtelen igyekezzék megkapni, a miért idejött, s elkölteni a sátoron kívül állva. A korcsmáros tűri a rakonczátlan vendéget, mert az kegyetlenül fizet, csak úgy repülnek a tarisznyából a tizes bankók. Nem csinál kárt a gazdának azzal, hogy egymagának lefoglalta az egész asztalt. Épen most dobta ki onnan a betyár az urasági hajdut, meg a megyei pandurt egymásután, a kik ott mindenféle alkalmatlanságot csináltak.

Az a másik meg, a kit eltűr még maga mellett, egy vén czigány, a ki egy felállított hordó fenekére elhelyezett czimbalmán igyekezik utána verni azt a nótát, a mit a betyár-legény elbusultában eléje dalol:

A drágalátos czigánypecsenyeillat csábítólag hívogatja a járókelőket. Egy neki gyürkőzött kövér termetű asszonyság süti azt azon frissen egy nagy rézüst sistergő zsírjában, megforgatva a kétágú villával, aztán egy kétfelé vágott garasos fehér czipónak a közepébe nyomva, úgy osztogatja a vevőknek. Az öreg csaplárosnak elég dolga van a csappal, a bort, sert kimérni. A laczikonyha hátulja csak gyékénynyel van bedeszkázva, s annak a hasadékain keresztül kiváncsi gyerek-had kukucskál be a magánosan dévánkodó betyárra. «Nem szaladtok mindjárt?» rivall az rájuk egyszer-egyszer, a fokost felemelve. Szaladnak is azonnal.

Az ifju úri testvérpár megállt a laczikonyha előtt. Sok élvezni való volt ott: a nyalka betyár-legény, az új nóta, meg az édes pecsenyeillat. Lehetett látni az arczaikon, hogy az nekik mind a három tetszik.

A betyárnak hamis szeme volt.

– Te diák! kiálta Arnold báróra. Gyere közelebb.

(– Hallod? Azt mondja nekem, hogy «diák!» szólt neheztelve Arnold báró Czenczi baronessehez.)

(– Ne fedezd fel magadat, hogy ki vagy? Maradjunk incognito: ez nagyon érdekes lesz.)

Arnold báró odament a betyárhoz.

– No, hát mit tetszik?

– Hát szereted-e, szógám, a czigánypecsenyét?

Csiklandós kérdés volt.

– Hát miért ne szeretném?

– Hát egy karafina bort be tudnál-e vágni?

– Az sem lehetetlen.

– Hát az a leánycseléd kicsoda ott veled?

(– Mondd neki, hogy szeretőd vagyok. Ez nagyon tréfás kaland lesz, sugá Czenczi baronesse a bátyjának.)

– Ez itt? Mondá Arnold báró. Ez itt a nagyanyám.

Erre mind a ketten nevettek, a betyár is meg a kis baronesse is.

– Hát te még élczelni is tudsz? sugá Czenczi, a bátyja karjába csipve.

– Ej, hiszen te fügegyerek vagy! mondá a betyár. No, kerüljetek belül, aztán telepedjetek le az asztalhoz: én vagyok az az úr, a ki fizet. No, ne féljetek semmit. Nem bántok én ilyen apró-cseprő csivatag népet, eszem azt a tátottszájú szenteteket!

Arnold báró még tétovázott; de Czenczi baronesse előre tuszkolta.

– Te! Ez nagyon érdekes kaland lesz.

– No, csak oda beüljetek a szegletbe, a hol nem néz a szátokba ez a sok csőcselék. Szaladsz innen te gyezsepogyes! Hej édes szülém (a betyár ezzel a czímmel szokta megbecsülni a korcsmárosnét) czifra tányérba ennek a két selyemvendégnek azt a czigánypecsenyét; aztán foghagymát is rá sokat, hogy meg ne ártson a gyönge termetüknek. Kend meg bátyám uram abból a jobbik borából egy karafinával. Te meg Ragyás, verd el a nótámat.

Minden parancsolat úgy ment, mint a zsinór. A betyár addig oda sem nézett, a míg a vendégei lakmároztak, csak rakta egyedül egymagában azt a tánczot, a mit senki sem tanít, csak úgy magától jön, a lassú is, a frisse is, ahogy a nóta a láb alá huzza.

Egyszer aztán nagyot ugrik s megüti a fejével a sátor tetejét. «Kicsi nekem ez a ház! Kirúgom az oldalát!» No hát most! Ki a legény a csárdában?

Azzal felkapja a fokost, megpörgeti a kezében.

A bámuló népség szalad szerteszélylyel.

Arra a betyár egészen csendesen visszamegy az asztalhoz s rákönyököl a fokosára s csendesen szól Arnold báróhoz:

– Hát kis öcsém, van-e neked szép irásod?

– Hogyne volna?

– Hát jó volt-e a bor?

– Ahol jobb nincs, ez a legjobb.

– Innál még, ha megtöltenék?

– De majd sok lesz.

– Soh se sajnáld. No te kis lány ugorj egyet. Hadd látom, mekkorát tudsz ugrani? Hozd tele ezt a karafinát frissen.

Czenczi baronessenek végtelenül tetszett ez a tréfa. Ugrott is a palaczkkal, maga vitte azt a korcsmároshoz, s tartotta a csap alá.

A betyár arra nagy csendesen mormogá Arnoldnak:

– Hát ahhoz értesz-e, gyöngyöm, hogy hogyan kell egy irásból valamit kivakarni?

– Ahhoz is értek.

– No hát nézd, édes tubám, szólt a betyár, előhúzva a táskájából egy útlevelet s kiterjesztve azt Arnold elé. Innen kellene ezt a szót ni szépen kivakarni, aztán a helyébe irni azt, hogy «Kolokát Péter». No de itt a bor; húzz egyet belőle.

Szükségtelen volt. Arnold úgy volt nevelve, hogy egészen hiányzott nála az az erkölcsi érzék, a mi külömbséget tud tenni, hogy mi szabad, mi nem szabad? A mióta eszmélt, mindig azt tanulta, hogy csalni, hazudni, eltitkolni az embernek a mindennapi föladata.

– Hát aztán megtudnád-e ezt tenni rubintom?

– Hogy ne tudnám? Ide vele.

– Hát akkor nesze ez a peniczilus. Ujdonatuj, most vettem: ezt is neked adom. Tudod már, melyik ágával kell vakarni? Aztán itt van egy üveg tinta, meg egy réztoll. Mert hogy épen olyannak kell lenni az egyik irásnak, mint a másiknak. No hát csak csináld meg szép csendesen. Nem háborgat senki.

S hogy Czenczi baronesse se háborgassa a bátyját, a betyár elállta a leány útját nagy dévánkodva: «hát te gyönyörüséges kis porczellán babácskám, nem tanulnád-e meg azt az én nótámat: «én a vajdát nem bánom!»

De sőt inkább az volt a legforróbb vágya Czenczi baronessenek, hogy azt a nótát eltanulja.

– No hát dalold utánam, te kis éretlen aranyalma! Ide vigyázz, Ragyás:

Czenczi baronessenek, bár még kifejletlen, de szép csengő hangja volt és igen jó hallása: az első elődalolásra már övé volt a nóta s aztán együtt énekelte azt a parasztlegény férfias baritonjával. A pár-dalra sok nép összecsődült s az Czenczi baronessenek nagyon tetszett.

(– Nézd, a kis baronesse a betyárral együtt dalol a laczikonyhában! mondogatták egymásnak nénémasszonyék s nagyot szörnyűködtek rajta.)

A legény fel is magasztalta érte.

– Ej ha! hugám! hiszen te olyan csinosan dalolsz, hogy beválnál komédiásnénak a debreczeni nagy szinházba.

Ezt a bókot begyébe is szedte a kis baronesse.

Arnold báró az alatt vakargatta ki szépen a betüket az útlevélből: senki sem ügyelt rá.

A nótának rendesen táncz a vége. A vén Ragyás a lassú tempóból a frissbe ment át; a betyár elkezdte először egymagában járni, a hogy szoktuk elbusult jó kedvünkben, elébb csak a czigánynak, aztán szétnézünk s a kit legközelebb kapunk, kis leány, vagy kövér dajna, úrhölgy, vagy szolgáló, megragadjuk, megforgatjuk, hát ő is úgy tett a kis baronesse-szel, a könnyű alak csak úgy repült a két kezében. Czenczi baronessenek ez még a nótánál is jobban tetszett. Olyan animóval járta, mint akármely falusi nimfa. Utoljára, mikor már a parasztlegény abbanhagyta a tánczot s rágyújtott egy új nótára, akkor Czenczi baronesse egymagában járta, csipőre tett kézzel. Nem tanulta ő soha ezt a tánczot, de talentuma volt hozzá s aztán maga a nóta diktálja azt a láb alá, a nyoszolyó nóta, a mit parasztlakodalmon dalolnak:

A komédiabódéból épen akkor jött ki a közönség.

– Jezuska moje! kiálta fel a tót honoratiornő elszörnyedve. Ott tánczol a betyárral a laczikonyhában! De már ezt megyek megmondani az anyjának.

Arnold báró ezalatt elkészült az útlevéllel. Ügyesen végezte. Gyakorlott szem kellett hozzá, hogy észrevegye azt a kis hamisítást.

A betyár félszemmel oda ügyelt.

Mikor látta, hogy a munka készen van, ott hagyta a tánczosnéját s odament az asztalhoz.

– No, öcsém, hát készen vagyunk? mi?

– Itt van.

– Jól van. Hát már most igyunk még egyet egymás egészségeért.

– Nem kell több bor.

– No, de már az én kedvemért. (Nyilván nagyon le akarta itatni a gyermeket.)

– Én a Pontius Pilátus kedveért sem iszom, ha nekem nem tetszik.

– No, hát akkor, édes szógám, kotródj innen a sátorból. Mert ha mindjárt mégy, hát szép lassan elmehetsz, de ha nem mégy, hát annál hamarabb künn leszesz.

S minthogy Arnold báró nem szándékozott rögtön hasznára fordítani az intést, a betyár hirtelen karonragadta s olyan hirtelen kilökte a laczikonyhából, hogy mire az körülnézett, már künn volt. Azután a hugát is utána penderíté úgy, hogy az egyenesen odarepült a bátyja keblére.

– Semmirekelő gaz parasztja! dühösködék Arnold báró. Ha hátulról nem támadt volna meg, a gyomrába döftem volna ezt a tollkést. Infámis, czudar, bitang, betyár!

Akadtak jószívű emberek, a kik fejébe tették a földreesett kalapját s aztán barátságosan eltávolították mind a kettőjüket onnan. Arnold különben képes lett volna visszarontani s összeverekedni a betyárral. Aztán szépen útbaigazították őket, hogy csak menjenek haza a kastélyba.

Arnold báró még útközben sem tudta elfelejteni a megbántást.

– Csak el ne adtam volna a pisztolyom, most agyonlőném a gazembert.

– Oh, kár volna érte, olyan jó tánczos, hallod?

– Tánczoljon az akasztófán!

– Azt mondta nekem, hogy beválnék a debreczeni szinházhoz népszinműénekesnőnek. Hej, de nagy kedvem volna hozzá. Hogy el tudnám dalolni: «én a vajdát nem bánom!»

S aztán végigdalolta az utczán pacsirtahangjával a most betanult csárdai dalt; s mikor odaért, hogy «Piros bársony topánkája, Jól illett a lábára», nemcsak maga rakta meg a tánczot, hanem bátyját is kényszerítette rá.

Valljuk meg az igazat, hogy hol a bátyja támogatta a hugát, hol a huga a bátyját. Be voltak csipve mind a ketten erősen.

Nem is találtak mindjárt egyenesen haza: előbb egy kissé el kellett kódorogni a baromvásárba, aztán felmenni a Kalvária-dombra s onnan apróbb-nagyobb kavicsokat hajigálni le a háztetőkre oda alant, mikor aztán ezért a parasztok felzúdultak, s botrakaptak, hogy a kihágást elkövetőket jól ellazsnakolják, akkor czélszerű volt megfutamodni s aztán árkon, bokron keresztül a tulsó falu végére kerülni, úgy jutni el a künn fekvő kastélyba. Akkorra már be is alkonyodott szépen.

A méltóságos báróné épen akkor érkezett haza az útról, Diadém úr kiséretében. Nem lehetett tőle észrevétlen beosonni, mert meglátta a hazaérkezőket.

Alkalmasint útközben beszélt már a honoratiornővel, mert rettenetesen villámló szemekkel tekinte a gyermekek felé.

Arnold már jól ismerte ezeket a villámokat s ennélfogva igyekezett magát lőtávolban tartani, meghuzódva egy oszlop mellé; hanem Czenczi baronesse odafutott szeleburdian a mamájához s nyakába ugorva, megcsókolta az ajkait egész őszinte örömmel, az is őtet vissza: a hogy két komédiásnő szokott összecsókolódni, a ki egymást egész nap mindig szólja, szapulja, de ha összekerül, öleli, csókolja.

A csókok Judás-csókok voltak: elárulták a foghagyma- és borillatot. A báróné félrekapta a fejét.

– Ah, friponne! Qu’elle sent d’oignon!

S megtörülte a leánya csókjától a száját.

– Mais tu es grise! (Észre kellett vennie, hogy a leány pikós.)

Czenczi erre nagyot nevetett s félreugrott.

– Elle a du chic, la petite! szólt erre mosolyogva a báróné, Diadém úrhoz.

Meghatva, hogy a mama francziául szól Czenczihez, Arnold is elődugta a fejét az oszlop mellől; francziául nem szokott a mama haragudni. Hanem a mint az ő borzas fejét megpillantotta, egyszerre át is fordította a társalgást németre a báróné, öklét mutogatva Arnold felé.

– Wart Kerl! Du Lump! Heut sollen Reitgerten feil sein!

Azzal karját Diadém uréba akasztva, fellibegett a lépcsőkön. A termete még mindig oly ruganyos volt.

– Szépen vagyunk! Mondá Arnold a hugának. Most beszéli az inas, hogy a falu végén ott leste a mamát a Babiagoráné s mindent elmondott neki rólunk, a mi a komédia-bódéban, meg a laczikonyhában történt. Ma nagyon megvernek. Pedig a nélkül is olyan a fejem, mint egy kas.

– Ne félj semmit. Kivágom én magunkat. Eredj, mosdjál meg s igyál sok vizet. Aztán majd érted megyek, ha készen leszek.

– Mivel akarsz készen lenni?

– Mivel? Golyhó! Ne félj te semmitől. Kihazudom én még a szenteknek a fogait is a szájukból. Magamra veszek én mindent.

– Annál rosszabb rám nézve, mert a mama olyankor azt mondja, hogy te vagy a nemeslelkű s én vagyok az, a ki minden rosszra ráveszlek.

– No csak eredj, igyál vizet. Én addig kifőzök valamit. Csak aztán engemet hagyj beszélni, te bele ne szólj, akármit mondok.

Czenczi betuszkolta Arnoldot a szobájába, maga meg visszafutott az előtornáczba.

A vén kapus kullogott felfelé a lépcsőn.

– Levelei jöttek a mamának? kérdé, elállva az utját.

– Igenis. Szolgálatjára. Felelt a kapus, s előszedegette a táskájából a báróné távolléte alatt érkezett leveleket.

– Phü! fujt rájuk Czenczi, hogy akarja ezeket ilyen pipafüstösen bevinni a mamához? Az mind a fejéhez veri magának. Várjon, mindjárt hozok ki egy kis otkolont.

Azzal befutott a báróné öltöző-szobájába: felkapta a toilette-asztalról a kölni vizes üvegcsét, a báróné eleget kiabált rá: «mi kell? hova szaladsz a kölni vizzel?» de nem kapott tőle választ, olyan hirtelen kifutott megint.

A kapus ezalatt bejött már az előszobába. – Czenczi kikapta a kezéből a leveleket s elkezdte azokat szakértő vizsgálattal osztályozni sorba; «ez váltó-ovás, ez is váltó-ovás, ez masamódkontó, ez a fehérneműs sürgető levele, ez az ékszerész fenyegető levele, ez a fiskálistól jön stb. ismerte ő azokat már a borítékjaikról. Ezeket a mama mind felbontatlanul fogja a papirkosárba dobni.

Végre egy örvendetes levél akadt a kezébe.

– Ah, ezt a báró papa irja!

Rá lehetett ismerni a szörnyeteg irásjegyekről, de még inkább a pecsétről. Opatovszky Kornél mindig aranyos spanyolviaszkot használt s a czimere nagyon ismeretes volt.

– Ennek már kell az otkolon, mert ezt a mama elolvassa.

Czenczi végigöntötte a levelet illatszerrel.

Ezt ő anyjának egy hajdani komornájától tanulta el.

Az illatszertől az egész levél egyszerre átlátszóvá válik, s ha akkor az ember a levelet a tükör felé tartja, szépen elolvashatja a java tartalmát. Pár percz mulva az illatszer elpárolog s nem hagy maga után semmi nyomot; a betük tintája nem fut szét benne, mint hogyha víz éri.

– Várjon, a mama épen öltönyt vált, mondá Czenczi a kapusnak. Azalatt a tükör elé lépve, annyit olvasott ki az átlátszóvá tett levélből: «Ma éjjel megérkezem. Lesz pénz elég».

Neki is elég volt ennyi.

Visszatette a levelet a többiek közé a chinaezüst tálczára.

– Várjon. Most nincs itt se inas, se szobaleány, majd bejelentem a báróné-mamánál.

Azzal az illatszerből a saját tenyerébe is töltött s megmosta vele az arczát, aztán szép nyugodtan visszavitte a báróné öltözőjébe.

S még egészen vakmerően odaállt eléje s azt kérdezé tőle:

– No! Elég jószagú vagyok már?

A báróné kegyetlen szemforgatással mondá:

– Hiszen várj csak! Majd rendelek én nektek mindjárt tormát, annak lesz jó szaga. Hivd csak ide a bátyádat is.

Czenczi egyik vállát a másik után felrántva s a csipőit riszálva, trallázott tovább, végig dalolva a termeken: «én a vajdát nem bánom».

– Beviheti már a leveleket a mamához, veté oda, elhaladtában a kapusnak.

Aztán átszökdécselt bátyja szobájába.

– Itt vagyok. Készen vagyok. Ne félj semmit. Rendben minden. Ma nem kapunk ütleget és sötét szobát, hanem csókot, sokat. S a mi annál is több, még vacsorát is.

– Oh be nagy bohó vagy!

– De nem vagyok: egészen okos vagyok. Ma úgy viseltük magunkat, hogy azzal dicsekedni lehet. Te ne szólj semmit. Te csak hallgass. Most add a karodat s csinálj büszke, önérzetes képet; lépj föl biztosan. Aztán majd mikor én beszélek, alkalmazd az arczodat ahhoz, a mit én mondok: mutasd, hogy meg vagy rettenve, aztán meg érzékenyülj el; majd megint szedd össze magad és mutass elszánt bátorságot; mikor meg engem sirni látsz, törölgesd te is a szemedet.

– Jaj, hagyj nekem békét…

– Ugyan légy férfiu! te gyáva! Legalább mikor más is lát.

– Hiszen épen az bánt, hogy más is lát. Nem szeretem, ha idegen jelenlétében vernek meg.

– De nem vernek meg. Diadém is ott lesz. Annál jobb. Két embert sokkal könnyebb bolonddá tenni, mint egyet. Mentül nagyobb a társaság, annál könnyebb valamit elhitetni.

– De én ki nem állhatom azt az embert.

– Nekem pedig ideálom. Milyen szemtelen tud lenni! Milyen jól illik ez egy férfinak! Ha én nagy leány volnék, bele tudnék bolondulni. No hát gyere. Meglátod, hogy ma olyan komédiásné leszek, hogy mellettem mind valamennyi elbujhat Debreczentől a Port-Saint-Martinig.

A társalgóba belépő testvérpár csakugyan ott találta már Diadém urat a báróné-mama társaságában.

A báróné a mozaik táblájú asztal előtt ült, előtte az odavetett lovagvessző; a bankár pedig a kandalló előtt állt, kétfelé vetett lábakkal és szivarozott.

Czenczi baronesse előkelő mosolygással üdvözölte először a házi barátot, azután a mamát. S azzal mindjárt belépett «in medias res».

– Hát akarod, mama, hogy elbeszéljek neked egy igen érdekes eseményt, a mi ma kettőnkkel történt.

– Nagyon kiváncsi vagyok rá.

– Azt előre is megmondom, hogy egy olyan embernek az életéről és haláláról van szó, a ki minket mindnyájunkat egyenlően érdekel, sőt mondhatnám: tiszteletünkben részesül.

– Ugyan ki lehet az?

– A báró papa.

– Ah!

– Igenis ő az, a ki ma éjjel haza fog érkezni, még pedig nevezetes összegekkel; de a ki a mi közbelépésünk nélkül ma éjjel ott feküdnék meggyilkolva és kirabolva az útfélen.

A báróné meglepetve tekintett Diadém urra.

– Ez kezd érdekes lenni, mondá Diadém úr, egy új szivart véve elő a tárczájából s meggyujtva azt a réginél; aztán megkinálta a bárónét a tárczájával, az is kivett belőle egyet és rágyujtott.

– Kérek én is egyet! szólt Czenczi baronesse, s azonnal elfoglalt egyet a havannák közül, leharapta a végét s rágyujtott a Diadém úr szivartüzénél.

– De majd nem tudsz beszélni, ha szivarozol, mondá a báróné.

– Csak ezt a fokhagyma haut gout akarom egy kissé neutralisálni, szólt Czenczi baronesse, kettőt-hármat szíva a szivarból s aztán odanyujtá azt Arnold bárónak.

(– Hagyj békét, suttogá Arnold, a nélkül is úgy kóvályog a fejem.)

(– Hallgatsz mindjárt? S szivod szépen ezt a szivart? Állj oda a kandallóhoz Diadém mellé s dugd te is a két kezedet a hátulsó zsebedbe, úgy mint ő.)

– S szabad kérdeznem, hogy hogyan jutottál te ennek a nagy veszélynek a tudomására?

– Igen véletlenül és egyszerűen. Mi ketten Arnolddal kisétáltunk délelőtt…

– Megállj elébb! Mit nevezesz te délelőttnek?

– Azt az időt, a mikor még az ember nem ebédelt.

– Akkor ti nektek egy hét óta folyvást délelőtt van.

– Ejnye, hát már ezt is kifütyörészték? Hát már ehhez kinek mi köze van?

– A szakácsnak, lelkecském. Én átadtam neki a két hétre való konyhapénzt, mikor elutaztam s ti kicsaltátok tőle a második hétre való pénzt.

– Csak én magam csaltam ki! Hát ez meg így volt, ott a palotánk kapujában roskadt össze egy szegény kivándorló honpolgár, végkimerülésben. Vigasztalanul hevert ott, s egyetlen neje kétségbeesetten tépte fölötte a haját. Két gyermek volt az ölében, egy a hátán. Azok közül az egyik sánta volt, a másik vak, a harmadik néma. Szegény nyomorultak! mondám én testvéremnek. Segítsünk rajtuk. Kérjük ki a konyhapénzünket a szakácstól s adjuk át ezeknek. Inkább koplaljuk meg azt magunk! – Hiszen mi csak megélünk valahogy saját dominiumunkban. És úgy történt. Oh, ha láttad volna azokat a meghatott arczokat, a mikkel a nyomorultak alamizsnánkat fogadták! oh, ha hallottad volna azokat az áldásokat, a miket a reszkető martyrnő és három árvája rebegett felénk! (Valósággal hullottak a könyei Czenczi baronessenek.)

– Te! A néma is?

– Eh, te szívtelen vagy! mondá Czenczi, s azzal odament a mamához, durczásan kirántotta a mama zsebéből a zsebkendőt (a magáé ki tudja hol veszett el?) megtörölte vele az orrát, a szemeit, s megint visszadugta a mama zsebébe, a hogy szokás. Már most nem mondom tovább. Ha koplaltunk, hát az is a miénk volt.

– De a szakács nem azon a véleményen van, mert ő is veletek koplalt s már el akart szökni a háztól.

– A gyáva! Hát nem tudott magán segíteni?

– No hát jól van. Délelőtt volt, ti ketten Arnolddal kisétáltatok, és hová?

– A vetéseket megtekinteni. A tiszttartó azt mondta, hogy az utóbbi fagy nagyon megártott a rozsnak.

– Pompás leány! Én még sohasem tudtam annyira vinni, hogy megtudjam külömböztetni, melyik a rozs, melyik az árpavetés?

– Ezt csak a gyakorlat által szerzi meg az ember magának, mondá Czenczi baronesse, fölöttébb fontos arczkifejezéssel.

– No, hát aztán? Elfagyott a rozs vagy nem fagyott el?

– Ez csak a későbbi fejlődés stádiumában lesz megállapítható. Egyelőre semmi komolyabb aggodalmakra nincsen alapos okunk.

– Azután! Hát azután?

– Azután visszatértünk a székvárosba. (Falu volt ugyan.) Útközben hangos üdvözlés hatotta meg füleinket. A derék nagykereskedő, Rokomozer, állt künn a műterme bejáratánál.

– Értsd: boltajtó.

– Mély tisztelete jeléül még a karszékéből is felkelt előttünk.

– Most mondtad, hogy állt.

– Hát hiszen épen azért állt, mert fölkelt. De ugyan kérlek, mama, ne légy oly kicsinyes! Itt nagy dolgokról van szó. Életről, halálról és pénzről. Ha te ezeket nem akarod meghallani, hát itt hagyunk, aztán csinálj, a mit akarsz.

– Jól van, jól. Hát csak beszélj, mit mondott a Rokomozer?

– Elénk jött titokteljes ábrázattal. Kért, hogy térjünk be az atelierjébe, igen komoly közleni valója van velünk. Én azt mondtam Arnoldnak: eh mit? hisz ez egy tisztességes ember: nézzünk be hozzá. Mit vétünk vele a rangunk ellen? És bementünk. A jó ember örömében egy tál maczeszt tett elénk. Mi nem akartuk elrontani a kedvét s egy csipetnyit megkóstoltunk belőle. Akkor a derék férfiu minden alkalmatlan személyt eltávolítva a teremből, így suttogott hozzánk mély gordonka-hangon: «Tudják már méltóságtok, hogy a méltóságos báró úr ma hazaérkezik?» – Mi meg voltunk lepetve: nem tudtunk róla semmit. «Úgy éljek száz esztendeig, a milyen igaz, folytatá a kitünő ember, ma kaptam a levelét, melyben tudósít róla, hogy ne nyugtalankodjam: az az ügy, mely oly égetővé vált, az ő mai hazaérkezése után azonnal ki lesz egyenlítve. Ő meg fog felelni a kötelezettségének.»

A báróné és Diadém úr egymás szemei közé néztek. Ez nagyon közel jár az igazsághoz. Holmi lejárt váltók históriája. Egy tizenharmadfél esztendős kis leány hogy találna ki magától ilyeneket?

– Jól van, jól no. Ezt nem szükség tovább magyaráznod, te papagáj! szólt közbe a báróné-mama.

Czenczi ártatlan képet csinált.

– Hát tudom is én, hogy miről lehet szó? Én csak azt láttam, hogy Rokomozer nagyon meg van indulva és végtelenül érdeklődik a báró papa iránt. – «Mert hát látja báró úr», ezt már nem nekem mondta Rokomozer, hanem az Arnoldnak, «mostanában nagyon sok veszedelmes csőcselék kóborol itt ezen a mi vidékünkön. A mióta a zsandárokat elvitték, s aztán egy esztendőre a régi vármegye-urak visszakerültek, akkor megint odább mentek, akkor ide jöttek ezek a sem ide sem oda urak, a kik csak adót exequálnak, egyébre nincs gondjuk; hát azóta bizony azt sem csodálnám, ha egy éjjel a háztetőt ellopnák a fejem fölül!» – No hát azt az Arnold érti, én nem vagyok beavatva a politikába.

Arnold báró csak úgy merengette szemeit, hogy micsoda nagy beavatott politikus lett ő belőle egyszerre!

– «Pedig hát a méltóságos báró papa rendesen éjjel szokott utazni, nappal nem szeret a nagy meleg miatt. Itt pedig a nagy erdőkön keresztül igen könnyen érheti az embert valami veszedelem. Hát nézze csak a baronesse: – ezt már megint én hozzám beszélte a Rokomozer. Az elébb, alig két órával ezelőtt, volt itt nálam az az alföldi tündér, vagy micsoda? No tudja, az a komédiásné, ki itt a bódéban sólót tánczol. Kérdem tőle, mi tetszik, szép kisasszony? mivel szolgálhatok? Azt mondja: adjak neki egy font puskaport, aztán meg gyutacsot és nro 3 göbecset. – Minek magának, szép kisasszony, a puskapor, gyutacs, meg göbecs? Nem szabad most őzekre vadászni, vadászati tilalom van. Kit akar meglőni vele?» – Azt felelte, hogy holnap útra készül a trupp, meg akarják tölteni a pisztolyokat, attól félnek, hogy valaki kirabolja őket az erdőben. – Soha sem hallottam én életemben, hogy komédiás-truppot kiraboltak volna, hanem ellenben annál többször hallottam, hogy az ilyen csavargó szemfényvesztő csőcselék maga van összeköttetésben mindenféle rablóbandákkal és orgazdákkal. Ezt elhihetik a Rokomozernek, mert ebben a Rokomozernek sok tapasztalása van.»

A báróné és Diadém úr csodálkozva néztek egymás szeme közé. Tud ez a leány valamit? vagy csak képzelete leli meg hazudás közben az igazat?

– «Én azt hiszem, mondá Rokomozer, hogy ebből a lőszervásárlásból valami gonosz merénylet kerül ki a méltóságos papa ellen, a ki az éjjel fog hazaérkezni.» Tudod mit? mondtam én erre Arnoldnak; nekem van egy jó gondolatom. Főzzük le azokat a komédiásokat. A terv két percz alatt készen volt. Hanem ehhez valami pénz is kellene, mondám a Rokomozernek. S a tiszttartónk, a kinél a pénztárunk áll, most nincs idehaza. Szükségünk lesz e tervhez öt forintra.

Arnold már közbe akart szólni, hogy hiszen csak egy forint volt! de Czenczi egy tekintettel elnémította, a szemei azt mondták: «hát rabatt nélkül hazudjam én nektek annyit!»

– «Adjon nekünk holnapig kölcsön öt forintot Rokomozer.» Az öreg csak fejét lógázta s a két kezét a kaftánja két ujjába dugta. El nem tudom képzelni, mi kétsége lehetett, hogy kivánságunkat teljesítse. A büszkeség pirja elfutotta arczomat. «Jó! Tudom, hogy mi kiskoruak vagyunk, adósságokat nem csinálhatunk. De ne aggódjék ön, a pénzét megkapja holnap: ime addig itt hagyom önnél zálogba a fél függőmet, a mi megboldogult nagyatyámtól rám hagyott családi emlék, a ki spanyol grand volt és guadalaxarai herczeg. Ezt bizonyára nem fogom itt hagyni veszendőben.» – Erre a biztosítékra aztán rendelkezésünkre bocsátá a kivánt összeget. Mi abból legelőbb is egy csinos mellcsatot vásároltunk a megnyerendő művésznő számára.»

– Úgy megy neki, mintha könyvből olvasná! Dörmögé halkan maga elé a báróné.

Czenczi baronesse fidélis hányi-vetiséggel folytatta tovább.

Tervünk a legpompásabban sikerült. A míg én a foyerben a művésztársulat impressarióját foglaltam el, lekötelező nyilatkozatokkal művészi remeklései iránt, sőt azzal is felbiztattam, hogy ki fogom eszközölni a méltóságos papánál és mamánál, hogy saját udvari szinházunkban is bemutathassa rendkívüli produktióit…

– Nem hágy ki semmit… mormogá a báróné.

– Az alatt Arnold gentlemanlike modorban felment a kulisszák közé s ott egy percz alatt úgy meghódítá az alföldi tündér szivét, hogy az semmi titkát nem birta előtte többé megőrizni.

De már itt Arnold csakugyan tiltakozni akart. Ekkora seladonnak nem akarja bemutatni magát – a mama előtt; Czenczi azonban észrevette a dolgot s odafutott hozzá, dévaj nevetéssel megakadályozva őt, hogy valamit mondjon.

– No, csak ne piruljon el, édesem, nem kell begyeskedni! Hiszen terv szerint történt. (Közbe ne szólj, te ostoba, mindent elrontasz!)

Aztán ott maradt mellette s fogva tartotta a kezét.

– A kis művésznő bizony megvallott Arnoldnak annyit, hogy ő neki van egy kedvese, a ki őket mindenütt kiséri. Tulajdonképen parasztlegény, bizonytalan keresetmóddal, de a kinek mindig van pénze elég. Az pedig most ott iszik és mulat a laczikonyhában. Nekünk elég volt annyit megtudnunk. Ez az! A rabló. Ennek a számára vásárolták a lőszert. Ez akarja a papát az éjjel az útban kirabolni. A mama nincs itthon, a tiszttartó beteg, itt nekünk kell gyorsan és erélyesen cselekednünk. Mit tegyünk? Fogassuk el azt a gyanús embert! Keressük fel a vásárban a pandurt, meg a hajdút. Keresztül-kasul jártuk mi az egész vásárt, de nem találtunk mi se pandurt, se hajdut. Utoljára rátaláltunk mind a kettőre. Ott ittak mind a ketten a laczikonyhában együtt a betyárral. Az pedig előbb leitatta őket, azután kidobálta a félszerből holtrészegen mind a kettőt.

– S ezek mind a valószínüséghez közel álló dolgok.

– A betyár ott tánczolt, danolt, dorbézolt aztán egyedül, magában a sátor alatt s hetykén hivogatta ki a szájtátó legénységet, hogy no, hát ki áll ki vele egy szál fokosra, aztán meg a bámészkodó leányokat, hogy ki mer vele egyet tánczolni! Minket leigézve tartott az a gondolat, hogy ime ez azon ember, a ki a mi drága atyánk életét fenyegeti. Én Arnoldra tekintettem. Elborult arczán olvastam a gondolatokat. «Menjünk oda hozzá!» mondánk csaknem egyszerre. «Én ezt az embert lefőzöm és leitatom», mondtam én. «Én pedig leütöm, ha az neked nem sikerül!» mondá Arnold. (Fujd fel egy kicsit magadat! súgá neki, a lábára lépve.)

– Nos, azután? szólt a báróné, a ki már kezdett jó kedvre derülni.

– Hát azután az lett belőle, hogy én előbb megkisérlettem a vad embert nyájas leereszkedéssel meghódítani.

– Tánczoltál is vele?

– Ha azt láttad volna! Ejh de pompásan tánczol. Csupa tűz, csupa erély! Azt hiszem, hogy egészen meghódítottam a ficzkót. Hanem az a másik dolog nem sikerült. A leitatás. Hiába hozattam neki egész batteria számra a palaczkokat: nem birtam eláztatni. Ekkor Arnold így szólt: «most már rajtam a sor: férfi dolga a többi», s ezzel merészen neki ment a betyárnak, belékötözködött. Utoljára birokra keltek. Ah, ha láttad volna Arnoldot, milyen volt a küzdelemben, egy hős, minden izma csupa aczél! Kifacsarta a betyár kezéből a fokost s azzal olyat vágott neki a karjára, hogy az bénultan esett alá. A veszedelmes betyár a mai éjszakára képtelenné van téve, hogy drága atyánkat megtámadhassa, hős fiának merész föllépése által. (Dicsekedjél hát magad is egy kicsit, no!)

– Brava, bravi, bravissimo! tapsolt a báróné kaczagva s ledobta az asztalról a lovagvesszőt.

– S ládd, ezt mi mind tőled örököltük! mondá nemes páthosszal Czenczi.

A báróné nem tudott hová lenni kaczagtában.

– Mit? Te! A bátyád aczélizmait, vagy a te hazudozási talentumodat?

– Mindkettőt édes mama! szólt Czenczi, odavetve magát anyja keblére s átölelve annak a nyakát, s összecsókolva arczát és ajkait.

– Semmirekellők! mondá a báróné. Elmehettek előlem. Most aztán aludjátok ki a mámort. Majd ha az apátok megjön, lehivatlak a vacsorához.

– No hát úgy-e, hogy megjön a papa? Nem hazudtam semmit. Nyujtsd karodat Arnold. A siesta után, ha a soupéehez való toilettemmel kész leszek, jöjj át értem és vezess le.

Czenczi baronesse nagyon sokat adott az etiquettere.

A BÁRÓ PAPA.

A két gyermek, a mint kiszabadult a családi törvényszékből, szaladt fel a második emeletre. Ott voltak az ő szobáik: együtt a nevelőikével, a míg t. i. nevelőik voltak, a kik azonban minden évben kétszer-háromszor változni szoktak; azaz hogy megszöktek.

Czenczi baronesse, amint az anyja ajtaján kiszökött, azonnal elkezdett fütyölni, s ezt folytatta még a bátyja szobájában is.

– Ugyan, kérlek, ne fütyölj! mondá neki Arnold.

– Nem tetszik?

– Fáj a fejem. Le akarok feküdni.

– Hát feküdjél.

– Eredj te is a magad szobájába.

– Minek?

– Hisz azt mondtad, hogy toilettet akarsz csinálni.

– Oh te, bolond, mintha nem tudnád, hogy mihelyt egy új ruhát kapunk, a régit rögtön eladjuk a handlénak? Nincs énnekem két öltöző ruhám egyszerre soha.

– No hát csak eredj innen mégis, kérlek. Szeretnék…

– Mit szeretnél?

– Egy nagy követ kötni a nyakamba s aztán a Vágba ugrani vele.

– Hahaha! Ez nagyon jó. S ugyan miért, kis kedveském?

– Megunta testem-lelkem ezt a rettenetes örökké tartó hazudást.

Czenczi még nagyobbat kaczagott erre a szóra.

– Oh milyen kedves vagy! Hát nem arra tanítottak bennünket, a mióta a szemünk kinyilt szakadatlanul? A cselédek, hogy mit hazudjunk a mamának? a mama, hogy mit hazudjunk a papának, a látogatóknak, a cselédeknek? Nem hazudtak-e nekünk örökké? ha nem akartak valamit adni, azt elvitte a macska! ha el akartak hallgattatni: jön a mumus! ha tanítani akartak: jön a Mikulás! Az egyik nevelő nagyokat hazudott a zsidók történetéből, s azt akarta, hogy higyjük el neki, a másik még nagyobbakat hazudott a római istenek történetéből s az is úgy tett, mint a ki komolyan veszi a dolgot. Aztán megtanítottak bennünket, hogy mit mondjunk ennek meg annak az embernek, hogy meg ne tudja az igazat. Aztán szidták egymást kölcsönösen, hogy hazudik a paraszt az ispánnak, az ispán a zsidónak, a zsidó mindkettőnek, a doktor mindháromnak, a fiskális mind a négynek s a szép asszony mind az ötnek: Hiszen rendes mesterség ez, mint a vízivás; csak arra kell vigyázni, hogy meg ne ártson.

– No, én meg vagyok tőle csömörülve, s inkább volna kedvem vályogot vetni a czigányokkal, térdig a sárban, mint ehhez az élethez.

– Nagyon hamar meguntad, kedveském. Hidd el nekem, hogy olyan jó az, az ember annyit mulat rajta. Hanem persze nem olyan hült pofa kell hozzá, mint a tied, a kiből az első rátekintésre meglátják, hogy most hazudott, hanem úgy kell azt adni, a hogy én tudom; tudod, a hogy tinálatok fiúknál a vívást tanítják, hogy nem kell az embernek a szemét meghunyorítani, nem kell az arczát félteni a vágástól, hanem mindig kitalálni, hogy hol hagyott az ellenfél valami rést, a hol oda lehet neki vágni? hát látod, az én nekem épen olyan gyönyörüség, mint te neked a kardvivás: csakhogy sokkal nemesebb szenvedély.

– Már úgymint a hazudás?

– Hát persze. Te az egyikben vagy kitünő, én meg a másikban. Látod, a szegény báró papa, ő mind a kettőben olyan ügyetlen, hanem azért mégis teszi mind a kettőt.

– Ugyan ne szóld meg hát az apánkat!

– No nézd! Egyszer mondok igazat s azért is megneheztelsz. De hisz azt mindenki tudja, hogy a báró papa nem ért az elsőhöz, azért mégis mindenkit provokál s akkor megszabdalják, nem ért a másodikhoz, azért mégis mindig teszi s mindig rajta kapják.

– Eh! Én nem szeretem, hogy ha előttem így beszélsz róla.

– Jól van no. Jámbor tízparancsolatevő! Hát beszéljünk a báró papáról nagyobb tisztelettel. Vajon milyen képe lesz neki ma megint? Ráismerünk-e egyszerre, ha elénk toppan? No, mert tudod, valahányszor beáll hozzánk, mindannyiszor más-más ábrázatot hoz ide. Minden alkalommal gazdagítja a fénykép-albumodat egy új fölvételével, a mik közül egyik sem hasonlít a másikhoz.

Czenczi baronesse felkapta az asztalról az ottheverő meglehetősen kopott fényképalbumot s elkezdte annak a képeit sorba mustrálgatni.

– No ilyennek, mint ez a legelső, még én nem ismertem. Ezzel az uhlánus tiszti jelmezzel. Kiváncsi vagyok arra az ellenségre, a kit a papa valaha megkergetett. A fotográf reszkethetett, a míg őt levette! Ettől a kétfelé hegyesített bajusztól. Huh! Már itt ezen a második képen egy csepp bajusza sincs, hanem a helyett két oldalt hosszan leeresztett cotelettjei: igazi angol. A félszeme elé csiptetve a monocle. How do you do, sir? Tako, tako, gyekujem peknye! Ezen a harmadik figurán már megint à la Henry IV. spanyol szakállal, keresztbe álló bajuszszal, felfelé csavarintott üstökkel, lovagló csizmákban, ostorral a kezében. Akkor vesztett olyan sokat a turfon. Igazán van oka rá ilyen büszkén feltartani a fejét. No erre az alakjára már én is emlékezem ezzel a felkunkorított bajuszszal, a haja középen elválasztva. Milyen epedő mosolylyal tekint ki a világba. Kezében egy felnyitott könyv, a miből olvas. Akkor volt ez, mikor azt a szép tánczosnét ide hozta magával s azt akarta, hogy a mama fogadja meg társalkodónéjának. No hiszen erre a képére nagyon jól fogsz emlékezni te is: a hol magyar gavallérnak van öltözve; pitykés dolmányban, darutollas kalap a szemöldökére lenyomva, a két bajusza hegyesen szétáll, mint két patkány farka. Ez meg akkor volt, mikor el akartak válni a mamával egymástól; aztán azon czivakodtak, hogy melyikünk melyiknek maradjon? A báró papa minden áron téged akart magával vinni, a mama meg nem akart oda adni. Egy darab ideig egymás keze közül ragadoztak ki bennünket, kiabáltak, szitkozódtak, az egyik a kezednél, a másik a lábadnál fogva húzott magához, én eleinte sirtam, azután meg nevettem: utoljára a mama megharagudott, kilökte a báró papát a szobából, s aztán mind a kettőnket utána dobott, hogy vigyen magával, akkor aztán a báró papának egyikünk sem kellett; ott hagyott, megint nem láttuk egy esztendeig.

– Oh milyen gonosz nyelved van.

– Van biz én nekem még gonoszabb is. Azt is tudom, hogy a báró papának még a névaláirása sem ugyanaz egyik esztendőről a másikra, hol a régi, hol az új nevét használja. Néha mindkettőt együtt, azok mellé majd az igazi keresztnevét, majd meg a magyarosítottat; a vonásai, a kézirata, a neve után kanyarított czifra mindig változnak; úgy, hogy már hivatalosan ki van rá mondva, hogy az aláirását csak úgy fogadják el hitelesnek, ha a czimeres gyűrűjével, a mit mindig az ujján hord, oda nyomtatja utána a pecsétjét.

– De hát te hol szedted össze mindezt?

– Hát a mamának volt egyszer egy kedvencz szobaleánya, az beszélte nekem. Annak meg a Koczur barátunk beszélte.

– Te! Miért hívják ezt Koczur barátunknak?

– Azért, mert senki sem akar vele barátkozni.

– Vajon mije lehet ez a papának, hogy mindig magával hordja?

– Már mint – ő a papát. Úgy látom, hogy ez az egyedüli ember, a ki ő neki szót fogad, meg ő is annak.

– Ki nem állhatom ezt az embert, olyan bizalmaskodva viseli magát, ha itt van. Vendégek jelenlétében is végigfekszik a pamlagon, s a mamát «tündér szép bárónénak» szólítja. Aztán mindenkiről rosszat beszél.

– Én szeretem, mert mulatságosan anecdotázik.

– No már most, kérlek szépen, ne háborgass. Nekem még ma valami sürgős dolgot kell elvégeznem.

– Neked sürgős dolgod van, jó barátom?

– Tudod: mikor tavaly ilyenkor a papa itthon volt, s aztán egyszer csak eszébe jutott neki, hogy kiexamináljon, hadd lássa mit tanultam.

– Tudom, tudom! hahaha! Mindenfélét kérdezett tőled, hogy van ez, hogy van amaz? Te semmire sem tudtál neki megfelelni, aztán ő sem tudta megmondani, hogyan van?

– Utoljára azt kérdezte tőlem, hogy «de hát mit tudsz mégis valamit a világon?» azt feleltem neki, hogy tudok rajzolni, meg térképet csinálni. – «No hát rajzold le nekem ezt a mi kastélyunkat egészen az építészeti szabályok szerint, fundamentomostól együtt, a hogy a kőmívesmajszterek szokták». Ezzel hagyott el.

– S te most akarsz ehhez hozzáfogni?

– Dehogy! Régóta dolgozom rajta; de el szoktam dugni az ágy fenekére, hogy ki ne nevessenek vele.

Ezzel előkereste a szalmazsákja alól a rajztábláját. Azon csakugyan rajta volt a kezdetleges vázlata egy palota ábrájának, alapvázlatával együtt, a hogy ezt készíthette valaki, a kit erre soha sem tanítottak. Készen volt az egész, csak egy kis igazgatás kellett hozzá.

– Ezzel én most elkészülnék, mire a papa megjön, hogy meglepjem vele, csak az a baj, hogy a gyertyám mindjárt elég.

– Az ám, másikat pedig nem adnak. Azt mondják, miért nem megyünk már aludni? Megállj! Én gondoltam ki valamit. Tudok valahol egy darab viaszkot, a mivel nagy parádé idején az inas a szobákat szokta kifényesíteni.

– Mit csinálsz vele?

– Azt csinálom, hogy az alsó szoknyám kötőjéből levágok egy darabot, azt keresztül húzom a viaszkon bél gyanánt, azt meggyujthatjuk s te rajzolhatsz mellette szépen.

A terv nagyhamar valósítva lőn, a hevenyészett mécsest beletették egy cseréptányérba s annak a világánál folytatta Arnold a rajzolását. Czenczi odatámaszkodott a háta mögé s igazgatta, hogy ez így jobb lesz.

A nagy palota egyik részében akármi történhetett, a másikban nem vették észre. Valaha húsz embernél kevesebb cselédség soha sem lakott abban, most pedig alig csengett-bongott benne tíz élő lélek, az is egymástól szétszórva.

A viaszkmécs ez alatt úgy megtöltötte a szobát füsttel, hogy Arnoldnak ki kellett nyitni az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő.

A mint az ablakot kinyitotta, valami lármahang ütötte meg a fülét.

– Hallga! Nekem úgy tetszik, a papa szavát hallom.

– Nem ismersz te arra, mondá Czenczi; hiszen tudod, hogy a szavát is mindannyiszor elváltoztatja, a hányszor megtisztel bennünket a látogatásával, egyszer leptetve beszél, másszor sebesen és orrhangokon, néha nem tudja az «r»-et kimondani, majd meg lemélyíti a hangját, mintha a föld alól beszélne fel. Nem ismered te azt így meg.

– De pedig ő az, mert nagyon káromkodik. Azt mondogatja, hogy «ezermilliom kutyalélek!»

– Akkor ő az! Ez az ő szava járása.

– Siessünk elébe!

– Én jobb szeretném, ha más sietne előre.

De Arnold nem ügyelt rá, felvette a kabátját s szaladt ki a folyosón, őt aztán Czenczi sem hagyta magára, hanem utána ment.

A káromkodó hang már ekkor jött fölfelé a lépcsőn.

– Vajon milyen megjelenése lesz ezúttal a papának? kiváncsiaskodék Czenczi.

No ezt bizony nehéz lett volna ezúttal kitalálni, mert az egészen rögtönzött megjelenés volt. Ebben az alakban nemcsak saját két gyermeke, de akárki sem ismert volna rá báró Opatovszky Kornél úrra.

Hogy a rajtalevő ruha micsoda kelméből volt? azt nem lehetett kitalálni, mert arra a sár azon módon rászáradt, a hogy a pocsolyában meghentergett benne, s most ez a szikkadt agyagréteg olyan pikkelyes hüvelyt képezett rajta, mintha krokodilus bőrt viselne; a kalapjának nem volt semmi emberi formája, a bajusza, szakála össze volt keveredve a zöld békalencsével, a mi a pocsolya felszínén szokott úszni: az orráról le volt horzsolva a bőr, s a félarcza úgy fel volt dagadva, mint egy czipó. S ehhez a jelmezhez még egy ölnél hosszabb vastag füzfadorongot hozott a kezében. A kapus félve kisérte, a lámpással világítva az útjába.

– Ezer milliom kutyalélek! rikácsolá tönkrerekedt hangon: Hát jön-e már valaki elém a kastélyból? Vagy meghalt minden ember?

S a hányat szólt, annyit ütött a füzfadoronggal a lépcsőkre, meg a falra: csak úgy csattogott.

Legelső volt Arnold, a ki elkapta a kezét.

– Hagyd abba ostoba! Hol akarsz megcsókolni? Nem látod, hogy csupa sár vagyok?

A nagy zajra aztán a báróné is előjött a szobájából Diadém úrral, az inas is a gyertyával.

A báróné összecsapta a kezeit.

– Micsoda állapotban van ön?

– Micsoda állapotban! recsegé a báró úr. Egy becsületes disznót nem kellene így megfüröszteni a sárban. Bele kellene ültetni magát a főispánt egy huszonnégy órára.

– Ön felfordult talán?

– Talán? Nem én! A kocsi fordult föl. Én meg kifordúltam belőle. Háromszor dültünk fel ebben az átkozott útban. Egyszer lágyba estem, kétszer keménybe. Kicsi hijja, hogy a kezem, lábam el nem törött. Még «talán!» Holnap főbelövöm a főispánt, meg a szolgabirót. Így kell az utat tartani az én birtokomon keresztül? Gyalog kellett baktatnom egész a határkorcsmától kezdve. A hintóm is mind összetörött. Koczur ott maradt összekötöztetni, a hogy lehet. Úgy jöttem előre magam gyalog. A kutyák majd lehúztak ebben az útban, azt gondolták, prikulics vagyok. Csak most egy fotograf volna itt, hogy levétethetném magamat, s aztán megmutathatnám neki, hogy milyen voltam: a főispánnak!

– Ellenben siessen ön hamar a szobájába; s igyekezzék magát tisztába tenni.

– Tisztába tenni! Mikor minden ruhám ott maradt a hintóban.

– Elfeledte ön már, hogy itthon van. Hálóköntösét, vadászköntösét mind ott fogja találni a helyükön.

– Úgy, igaz, köszönöm. Hát nyujtsa a kezét, hadd csókoljam meg; a bajuszom ugyan csupa hinár; hanem azért a keztyüt nem piszkolom össze nagyon.

– Arnold, menjen! segítsen az apjának, az öltözésnél.

– Kell is nekem oda kölyök. Elég az inas.

A báróné azonban nem engedett. Hadd legyen ő is ott. Arra gondolt, hogy a vetkőztetés közben jó lesz valakinek ügyelni arra a sok pénzre, a mit a báró magával hozott, s alkalmasint a kabátjába dugva hord most is.

A báróné és Czenczi baronesse nagy hirtelen berendezték a kandalló szobát theázó teremmé, meggyujtották a samovár katlanát, felszeletelték a hideg borjúsültet és sonkát, a mit a báróné magával hozott az útról (a szakács még mindig nem volt retablirozva a hivatalába); rhumot, bort az asztalra rakták, s midőn mindezekkel félig-meddig elkészültek, nagy csetepaté ütött közbe. A folyosón pogány lárma támadt, valakit kergettek. Alfons úrfi ijedt képpel futott be a szobába s az ablakfüggöny mögé rejtette magát; utána pedig nagy csörtetve jött a papa, igen sajátszerű fegyverzetben. Az egyik lábán nem volt lábtyű, hanem a helyett a másikra rá volt szorulva az a bizonyos szarvasbogár alakú szörnyeteg, a mit csizmahúzónak hívnak, s az minden léptével nagyot csattant a padozaton. A hiányzó csizma ellenben ott volt a balkezében, a jobbjában pedig az a mankóforma szerszám, a mivel a lábtyűt megszokták nyomni, hogy a lehúzás közben engedjen. A báró dühösen ordított.

– Fogjátok el a gazembert, hadd üssem agyon!

Szerencsére volt férfi a háznál: Diadém úr elállta a dühösködőnek az útját.

– No nono! Mi történt? Mi baj van?

– Hát látott valaha a világ ilyen elvetemedett gazembert! Dühösködék a báró. Más gyermek ilyenkor bőréből szokott kibújni örömében; ez a gézengúz pedig a legelső szavánál is azon törekedik, hogyan semmisítse meg az ő szülő apját! Nincs elég magas akasztófa ennek a számára!

– Hát ugyan mivel sértett meg?

– Te ahhoz nem értesz! Neked hiába is mondom. Te lelketlen pénzember vagy. Nem tudod, mi a nemesség? Hát mikor én egész atyai jósággal odanyujtom neki a lábamat, hogy húzza le róla a csizmát, s a közben egész stentori kegyességgel.

– Talán mentori kegyességgel…

– Az mindegy! Azt kérdem tőle: no hát édes fiacskám, mondd meg nekem görögül, hogy hívják a csizmahúzót? S erre a pokoli ördög, szemtelen vigyorgással, azt feleli nekem: «én nem tudom, papa; hát mondd meg, hogy hívják?»

– Hát mondd meg neki, ha tudod.

– Én nem tudom, mert az én epochámban nem tanítottak görögül, de az ő epochájában már tanítanak; hát ő tartozik azt tudni.

A báróné közbevegyült.

– De hát legelébb is húzza fel a másik csizmát is a lábára, édesem. Azután beszéljünk nyugodtan a mi rendes dolgainkról. A gyermekekről majd beszélhetünk később. Remélem, hogy az útban nem történt önnel valami komolyabb baleset?

– Ezer milliom kigyófarka! kiálta fel a családapa, belerugva magát a felrántott csizmába. Háromszor felfordulok az úton. Egyszer belefuladok a sárba. Az orromról lehorzsolok három krajczár ára bőrt. Kicsiny hija, hogy a nyakamat ki nem töröm. S még azt kérdezik tőlem, hogy nem történt-e velem az úton valami komolyabb baleset?

– No igen. Értem alatta: nem volt-e önnek valami kellemetlen kalandja, útonálló rablófélével?

– No hiszen csak az jött volna most elém. Még nem ettem zsiványpecsenyét, de ma felfaltam volna, a ki elém jön.

– És így remélhetőleg a pénzét biztonságba helyezte ön?

Ez volt a bárónénak a legfőbb aggodalma.

– A pénzemet? Már mint a pénzemet?

– No igen, az egész összeget, a mit magával hord.

– Az egész összeg, a mit magammal hordok, mindössze is negyvenöt forint ötven krajczár.

– Az lehetetlen, hisz ön azt irta hozzám, a ma érkezett levelében, hogy lesz pénz elég.

A báró úr furcsa képpel tekintett Diadém urra s mutatóujjával bökdösött felé.

– Hát én azt értettem alatta, hogy ő fog pénzt hozni.

Diadém elnevette magát, a báróné pedig türelmetlenül dobbantott a lábával.

– Ez már léhaság! Mi szükség lett volna önnek arról írni, hogy mit hoz Diadém úr? Hisz arról én jobban vagyok értesülve. De hiszen ön Rokomozernak is írt arról, hogy pénzzel jön haza.

– Micsoda? Hogy én irtam volna Rokomozernek? ki meri ezt az istentelenséget állítani?

– Itt vannak a saját gyermekei, a kik olvasták önnek levelét Rokomozernél.

– Hogyan? Az én saját gyermekeim lépnek fel ellenem hamis tanunak? Készek a hamis esküt letenni a saját apjuk ellen! Jöjj elő te, apagyilkos, ismételd a rágalmadat!

– Nem a fia, a leánya olvasta.

– E szerint én hazudok! Az én szavam a hazugság!

Most közbelépett Czenczi baronesse. Az önfeláldozó gyermeki szeretet magaslelküségével lépett közbe.

– Szüntessék meg a vitát, drága szülőim! Nem! Az én kedves atyámnak nem szabad hazugságban maradni. Én hazudtam! Én vétettem az igazság ellen. Büntessetek meg engem. Én vagyok a vétkes.

A bárót ez a föllépés egészen kétségbeejtette.

– Itt van ni! Most meg már egész nagylelküen magára vállalja a hazugság terheit! Még a nagylelküt játszsza ellenemben. Most már aztán mindenki azt fogja hinni, hogy csakugyan én hazudtam. Hozzák ide rögtön azt a Rokomozert!

Erre Czenczi baronesse egyszerre lábujjhegyre emelkedett.

– Megtiltom! Egy Opatovszky baronesse meghalhat, de nem engedi magát szembesíttetni egy plebejuszszal! Itéljetek el: én nem szólok többet.

Opatovszky Kornél egyik kezében a csizmahuzóval, másikban a letoló mankóval fordult Diadém barátjához, annak vállaira borulva.

– Oh barátom, hogy ilyen atyának ilyen gyermekei lehetnek!

Erre Diadém úr is, meg a báróné is nem állhatták meg, hogy hangosan föl ne kaczagjanak.

– No de, kedves barátom, mondá Diadém úr, csakugyan gondolj rá vissza, vajon nem lehetséges-e, hogy te egyszer valamikor irtál ilyenforma tartalmú levelet Rokomozernek, a miben biztatod, hogy hozod a sok pénzt?

– No, a mi igaz, az igaz, de nem ma!

– No hát akkor nyugodjunk meg a dologban. S minthogy a thea készen van, lássunk hozzá. Aztán majd könnyebben értjük egymást.

– Nem bánom. Hanem az a gazember üljön velem szembe, hogy mindig a szeme közé láthassak. Mert ez egy irtóztató gonosztevő. Nézd, hogy állanak a szemei keresztbe. Csak te tudnál valami fegyintézetet ilyen kiskorú gonosztevők számára, hogy oda be adhatnám vagy tíz esztendőre! Nézd! Meg sem rágja, a mit lenyel. Ez képes volna az apját megölni: úgy tartja a kezében azt a kést! No, te semmiházi. Hát ne húzd le úgy a fejedet. Hát nézz a szemembe! No hát mondd meg, hogy hitták görögül a zsidóboltost?

Erre a kérdésre Arnold még jobban lehúzta a fejét.

– No, ott van ni. Azt sem tudja.

– De édes barátom. Csitítá Diadém úr. Hisz a hellenek idejében még nem voltak Hellászban a zsidók.

– Hogy ne lettek volna? Hát hiába mondaná a népszólás: «zsidót viszek görögnek!»

A báróné ma azonban különösen kötekedő kedvében volt, s ezuttal elég jó oka is volt rá, hogy azt a báró ellen fordítsa.

– De uram, nem lehet ezt rossz adomákkal elütni. Önnek a levele határozottan szólt. Ön tudja azt jól, hogy miről van szó. Önnek kellett e napokban pénzt kapni.

– No igen. Annak a nyomorúságos negyvenezer forintnak a kamatját, a mi le van téve.

– S a mit nem adnak ki másnak, egyedül önnek.

– No, igen, hát no! Két ezer forint az egész.

– Négy napja, hogy ön azt megkapta.

– Mennyi lyuka volt már annak!

– Tudom. Például Pozsonyban az Arany-Rózsánál a fáró-bank!

– Micsoda fáró-bank? Nem is az Arany-Rózsánál van. Ott sem voltam.

– No hát a szép chansonette énekesnő az arenában.

– Micsoda chansonette énekesnő? Soha a nevét sem hallottam.

– No hát hova tette ön a kapott pénzt három nap alatt?

– Oh édes papa! szólt közbe Czenczi baronesse, tedd meg kérlek szépen a kedvemért, mondd azt, hogy kirabolt az úton egy alföldi betyár.

Erre Diadém úr nem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon. A báróné mérges volt, de mégis elragadt rá a nevetés.

Erre aztán Kornél báróból kitört a csinált düh. Fölugrott az asztaltól s az asztalkendője két végét rángatta a két kezével, mintha szét akarná tépni, s homlokon ütögetve magát, nagy elkeseredéssel kiálta föl:

– Oh, az borzasztó, mikor ilyen elvetemedett gyermekei vannak egy «ilyen apának!»

Az ilyen apára való hivatkozás csak még jobban fokozta a felköltött derültséget.

– Parancsolja ön a gyermekeit a szobáikba! mondá a báró papa a báróné mamának. Akkor nyilatkozni fogok.

Czenczi nem várta be a parancs-szót. Kapott rajta, hogy hivatalból kergetik el s ezzel megszünik az inquisitio. A két gyertyatartó közül az egyiket felkapta s indult vele kifelé, útközben a kredenczen hagyott sonkamaradékot a zsebébe csusztatva. Példáját Arnold is sietett követni.

– Hohó! kiálta utána Kornél papa, megragadva a fia gallérját. Hová viszitek azt a gyertyatartót?

– A szobánkba. Nekünk nincs gyertyánk.

– Hát tudod-e, hogy hívják görögül a gyertyatartót?

– Ugyan hagyj már Arnoldnak békét, papa! Szólt közbe Czenczi, kiszabadítva a bátyja gallérját az apja körmei közül. Hiszen azt minden ember tudja, hogy a gyertyatartót görögül kandelábernek hívják!

Azzal futott kaczagva a bátyja után.

A báró papa ellenben elkeseredve dőlt Diadém úr nyakába, zokogó pathoszszal rebegve:

– Oh barátom! Az irtózatos, mikor egy apának ilyen gyermekei vannak! Szólj: nem tudsz valahol egy szigorú katona-iskolát, a hova ezt a ficzkót beadhatnám? a hol mindennap kurta vasra vernék. Okvetlen zsivány lesz belőle.

Diadém úr lerázta a válláról.

– No, uram, hát folytassuk a dolgot. Mondá a báróné.

Kornél ezt úgy értette, hogy visszaült az asztalhoz s elkezdte a felszelt sonkát fogyasztani; ez volt az ő dolgának a folytatása.

– Hát lesz szives ön felvilágosítást adni a négy nap előtt felvett összegnek a hovafordításáról.

– Öhöm, vakkantá az rá, teletömött szájjal. Aztán nagyot nyelt, egyet ivott rá, megtörölte a száját. Ekkor aztán egészen bizonyos volt felőle, hogy a mit most fog elsütni, az olyan puska lesz, a mitől mindenki elveszti a harczi kedvét. Azonnal hozzáfogok, mihelyt az én kedves Diadém barátom szives lesz a maga számadását előterjeszteni és felvilágosítani, hogy hova lett az apátvári uradalomnak tizenhárom esztendei jövedelme, a minek a kezelése ő rá volt bízva? Hová lett hatvanezer hold földnek a jövedelme? A malmok, a fűrészmalmok, a papirosmalom, a vasgyár, a schweizerei, az üveghuták javadalmai? A regale, a vámok, a bérletek? Mit hajtottak be azok a nagyszerű beruházások, a miket létrehozatott az én költségemre, a mikre annyi sok adósságot felszedtem, hol vannak a részvénytársaságok dividendái, a miknek alapítója lettem? Mind ezeknek úgy hiszem, olyan halomra kellett már nőni, hogy ha az napfényre kerül, akkor az én számadásra váró kétezer forintom tört számnak se válik be mellette.

Diadém úr és a báróné összenéztek s mind a kettő egyszerre mormogta ezt a szót: «Koczur!» Ennyi bölcseség Kornél bárótól magában ki nem kerül. Erre már őt okvetlenül a spiritus familiáris eszelte fel.

Diadém úr félrevont szájjal mosolygott s szivarját beledobta a kandallóba.

– Nagyon örülök rajta, kedves báró úr, hogy önt egyszer olyan kedvében találom, a mikor erről a tárgyról tüzetesen ohajt értesülni. Abban a reményben, hogy önnel e napokban okvetlenül össze fogok találkozni, elhoztam magammal mindazokat az adatokat és okmányokat, a mik tizenhárom évi működésem tisztába hozatalára vonatkoznak. S ha kivánja, rögtön előhozhatok mindent s megkezdhetjük.

Kornél báró nyugtalanul tekintgetett körül. Nem érezte maga mellett Koczurt, s az esze nagyobbik részét annál szokta tartani.

– Hát ezt majd halaszszuk nappalra. Én a sok részlet megvizsgálásához úgy sem igen értek: lesz más, a ki érteni fog hozzá. Én csak azt kérdezem: nekem van egy roppant nagy birtokom, a min akkor, midőn a gyámság alul felszabadultam, nem volt semmi adósság, mindent letisztázott a gyámom. Ellenben egy kerek millió készpénzt adott a kezembe. Angliából hozattam magamnak vendégeket a vadászatra. Ostendeből az osztrigát, Johannisbergből a bort s Berlinből az elsőrendű énekeseket, Koczur mellett még egy irnokot kellett tartanom, a kinek egész nap dolgot adott a részvényeimről és államkötvényeimről a szelvényeket leollózni; a míg most…

–… A míg most: segített neki az eszmekört kiegészíteni maga a báróné, mikor fülig sárosan haza érkezik ön egyedül, itt várja a hideg sonka, savanyú vinkóval, a gyermekei rongyosan s azok közül az egyik, hogy egy ebédet kiszédeleghessen magának, kénytelen a laczikonyhában maga danolni és tánczolni a betyár közönségnek; s jelenleg Koczuron kívül még egy egész Rokomozert kell önnek tartani, a kinek egy egész nap dolgot ád feljegyezni, hogy mikor, hol és kinél jár le önnek egy váltója, mikor, hol és kitől lehet új kölcsönt felvenni, hogy a réginek az uzsoráját kifizessék vele? Úgy-e, hogy ezt akarta ön mondani?

– Nagyon jól be van ön avatva, báróné. Csókolom kezeit. Igenis. Ez a kérdés. Hogyan lehet ez így, barátom, Diadém?

Dehogy lett ebből valami számadás! Hiszen minden évben megkisérlették azt egyszer, vagy többször is, hogy egymásnak beszámoljanak, a földesur és a meghatalmazottja; de mindig azon végződött a mulatság, hogy a báró úr a harmadik, vagy negyedik kellemetlen tételnél felugrott a helyéről, közbekiáltva, hogy ez mind ostobaság! s aztán csak azon volt, hogy most hirtelenében kerítsenek neki valami pénzt, azért aztán, hogy azt megkapja, beleegyezett mindenbe, aláirt mindent, a mit eléje tettek, s igyekezett mentül előbb menekülni hazulról.

– Ostobaság! Csupa merő ostobaság! Mindennek a kormány az oka. A vasgyárak tönkrementek, mert a kormány leszállította a magyarországi hizott marha kivitelét Ausztriába, a keleti marhavész miatt. Jól van. A czukorgyáraink megbuktak, mert a kormány felemelte a czukorrépaadót. Hát miért nem buktatjátok meg ezt a kormányt?

– Azt magam is szeretném tudni.

– De hát utoljára is valami jövedelme csak volt ennek a rengeteg nagy dominiumnak?

– Igenis. Negativ jövedelme.

– Mi az a negativ jövedelem?

– Hát az, hogy rá kellett fizetni.

– Ezt nem vagyok képes felfogni.

– Pedig nagyon könnyen megérthető. Egy esztendőben aszály volt, a másikban tavaszi fagy; a közbeesőben lenyomott gabonaárak. A bérlők mind tönkrementek. A majorsági kezelés alatt levő birtokokon készpénzen kellett venni a cselédeknek a deputátumot. Ilyen elemi csapások idején más nagybirtokos akképen segít magán, hogy összehúzza a kiadásait, otthon marad, lemond költséges szenvedélyeiről; «mi» azonban ennek az ellenkezőjét tettük, épen akkor kezdtünk hozzá a legnagyobb fényüzéshez.

– No ebben, azt hiszem, hogy egyikünk sem vethet a másiknak a szemére semmit.

– A legnagyobb veszedelme azonban az apátvári uradalomnak ebből a szerencsétlen viszálykodásból ered a két szomszéd család, a Temetvényiek és az Opatovszkyak között.

– No, hogy ennek vége nem szakadt, annak, úgy hiszem nem én vagyok az oka.

(– Hanem én! veté közbe a báróné.)

– Persze, hogy ön! Mert ha én ön helyett Temetvényi Pálma grófnőt veszem nőül, hát akkor…

(– Hát akkor most ez volna a világ legszánandóbb teremtése, nem én.)

– De hát utoljára is, én fumigálom Temetvényi grófnak a torzsalkodásait ellenem!

– Tegye azt, édes báró! folytatá Diadém úr. Hanem ezen torzsalkodások között van mégis egy, a mi önt tökéletesen tönkre teszi.

– Tökéletesen!

– Olyan tökéletesen, hogy ez által lehúzza önnek a lábáról az utolsó csizmát és koldusabbá teszi önt a piaczon szerencsétlenkedő nyomoréknál.

– Ugyan mi lehet ez a nagy dolog?

– Azt hiszem, hogy ön erre a tapasztalat után is, rá jöhetett volna. Nem vette ön észre, hogy a mint ön ennek a megyének a hiresen jó országútjáról lekanyarodott a saját birtokán átvivő utakra, legalább háromszor felfordult a hintajával.

– Úgy gondolom, hogy emlékezem rá még.

– Valószinüleg találkozott még útközben egy néhány terhes szekérrel is, a mi oda volt rekedve a feneketlen kátyuba, sőt egy pár kidőlt lovat is láthatott az árokparton heverni.

– No hát!

– No hát ez így megy végtől végig az egész uradalmon keresztül, egyik falutól a másikig.

– Hát miért nem csináltatja meg a vármegye az utakat?

– Hiszen ez a kulcsa az egész veszedelemnek. Temetvényi gróf, a ki ennek a megyének a főnöke, keresztül vitte Bécsben a kormánynál, hogy az eddigi országút helyett, mely mindenütt a völgyben és lapályokon vitt keresztül, egy új országutat készítsenek, a hegyháton fel, természetesen stratégiai szempontból előnyesebbet az eddiginél s a mint ez az új országút meg lett nyitva, a régivel felhagytak. Ezzel azután az egész birtok az enyészetnek és pusztulásnak lett átadva. Ha egy utat egy esztendeig nem gondoznak, az azután nem út többé. A miénk pedig már öt év óta el van hagyva.

– Remonstrálni kellett volna a kormánynál.

– Tán nem tettük? Mikor az egyik kanczellárt kapaczitáltuk, akkor az kapta magát, odább ment, jött a másik. Mire ezzel rendbejöttünk volna, itt volt a harmadik. És annak mindegyiknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az az apátvári országút miatt Temetvényi grófot megharagítsa. Az eredményt már most tetszik látni. Az utunkra, a ki a nyakát ki nem akarja törni, rá nem mászik. E miatt minden gyárunk, malmunk tönkrejutott. A gabonának beszállítása a piaczig annyiba kerül, hogy nem marad rajta nyereség, kereskedő meg tájékunkra sem jön, mert hat ökörrel sem tudja kivontatni a szekerét. Az utazó inkább még egyszer akkorát kerül, csakhogy elátkozott vidékünket körülhajókázhassa. E miatt a regalénk jövedelme is felénél alább szállt; vendéglőst, korcsmárost alig lehet már ide édesgetnünk; az egész apátvári uradalomnak a becsértéke legalább ötven százalékkal alábbszállt. Ezt köszönjük Temetvényi Ferdinánd gróf haragjának.

– Hát csináltassuk meg az utunkat magunk.

– Erre magam is gondoltam. Csakhogy egy ily útnak a jókarban tartása bele fog kerülni évenkint tizenöt – húsz ezer forintba, most pedig, annyi éves elhanyagolás után, hogy egyszerre újra elkészíttessük: ötven – hatvan ezer forintra volna szükségünk. Hát ezt honnan vegyük?

Opatovszky Kornél a körmeit rágcsálta ennél a nehéz kérdésnél.

– Nem lehetne talán…

– Mit gondol ön, hogy mit lehetne tenni?

– A magas kormányt…

– Megbuktatni?

– Nem. Hanem szépen megkérni, hogy lássa be a dolog szükségét.

– No lám. Milyen kár, hogy önnek ez a jó ötlete hamarább nem támadt. Legalább találkoztunk volna. Nekem magamnak is járt ezen az eszem. Addig lótottam-futottam egyik hivatalszobából a másikba odafönn Bécsben, míg csakugyan találtam hajlandóságot arra, hogy a kormánytól kölcsönt kapjak ennek az útnak a helyreállítására. Megvolt már igérve. Én meg is tettem az előintézkedéseket. Hanem akkor egy igen kedves jó barátunk egyszerre elrontott mindent.

– Ki volt az a semmirekellő? kiálta felförmedve Kornél.

– No csak kérem, ne nyilatkozzék ön ily elhamarkodva felőle. Tartsa vissza a véleményét, a míg a nevét megmondom. Ez a jó barátunk volt: báró Opatovszky Kornél.

– Micsoda? Én?

– Senki se más, mint ön maga. Kegyeskedjék csak visszaemlékezni az én igen tisztelt barátom, hol méltóztatott járni tavaly?

– No, ez furcsa!

– Nem értem az egész esztendőt, hanem úgy – ez időtájban.