MÁSODIK RÉSZ A „MA“ (continued 4)
Reading edition
– Tudom. Tudom. Elmondta azt nekem egyszer Koczur. Az apám, a ki maga is meglehetős excentricus ember volt, a végrendeletében csinált ilyen furcsaságot. Negyvenezer forint készpénzt tett le hitbizományul a bécsi takarékpénztárnál, hogy az ott kamatozzon mindaddig, míg egyszer vagy a fia, vagy valamelyik unokája olyan állapotba nem jut, hogy önként maga a bolondok házába kivánkozik, akkor kapja meg ezt az összeget a döblingi Lunatic-Asyl s ezért tartsa el az ő családja sarjadékát holtig, rangjához illő módon. Ez igen szép gondoskodás volt apámuramtól s én örök hálára érzem magamat lekötelezve érte; hanem én azért oda be nem megyek, mert ott én igazán megbolondulok.
– Hiszen nem fogsz ott maradni. Csak félrehúzódol oda, a míg a vihar elvonul fejünk fölül. Csak nem tart örökké ez a mostani kormány! Lesz ismét szabad világ Magyarországon s akkor neked is szabad lesz eljönnöd.
– De, kérlek, addig én olyan tökéletes bolond leszek odabenn, a milyen csak valaha papiroskoronát hordott. Én, ott, egyedül: csupa idegen pofák között, háromszáz igazi bolonddal együtt. Egy hét mulva meglánczolnak. Hisz attól az egy gondolattól megőrülök, hogy én, ha nyár, ha tél, soha egy asszonyi arczot ne lássak.
Atalanta elmosolyodott.
– S hátha én is veled megyek oda? Ha megosztom veled csendes magányodat? Hűséges ápolód leszek. El nem hagylak, a míg csak ki nem hozhatlak magammal együtt a világba. Kétségbeesnél-e, ha velem kellene egyedül bezárva lenned?
Opatovszky Kornél úgy érezte, hogy ez az észvesztő mosoly most mindjárt le fogja venni a lábáról. Nincs nagyobb veszedelem, mint mikor az embernek a saját felesége ily csábító mosolylyal tekint a szemébe. Akármi asszonyi bűbáj és varázslat ellen lehet ellenbűvszert használni; de mivel védje meg magát a halandó saját neje csábító hizelgései ellen? S Atalanta még most is igen szép volt. Kivált ezek a tűzokádó szemek!
Még kaczagni is tudott.
– Nos? hát? Nem voltunk mi már egymás bolondjai valaha? És aztán, hogy egybehangozzék velünk, nem csináltuk-e bolondok házává a házunkat, a hol minden embernek olyan őrültnek kellett lenni, a milyenek mi voltunk?
Ez az emlék még egy kissé fölmelegítette Kornél vérét. Az őrjöngés mézes hetei!
Nagyon ingadozott.
– De hát csakugyan képes volnál te elhagyni az egész világot az én kedvemért, s bezárkózni velem egy körülfalazott házba, a honnan senkit sem eresztenek ki? kérdezé a feleségétől.
Most aztán a nő arcza elkomorult, bánatos borulatot vett föl.
– Hát van én nekem valami örömöm ebben a nagy világban? Van nekem még valakim te rajtad kívül?
Ez a hang érzékeny húrokra talált a hóbortos keblében. Elkezdett könyezni.
Atalanta zsebkendőjével törülgeté le e drága könyeket s az izzadó homlok verítékét. Azután meg is csókolta Kornél arczát.
– De hát a leányoddal mi lenne akkor? (Ez jutott Kornélnak hirtelen eszébe.) Hová tennéd Czenczit? Az csak nem lehet ott – Döblingben?
– Ő róla igen jól gondoskodtam.
– Nevelőbe küldöd?
– Ah dehogy. Hiszen tudod, hogy sehol sem tartják meg egy hétig. Vagy hazaküldték, vagy maga szökött el. Ő férjhez fog menni.
– Micsoda? Hiszen még nincs tizennégy esztendős.
– Nálunk spanyoloknál a leányok korán szoktak férjhez menni, s jobb is nekik. Egyébiránt nem lesz az oly rögtön. Egy évig vagy másfélig egy magánnevelőné és Diadém felügyelete alatt fog nevelkedni, míg kifejlődik.
– Hogyan van? kérdé Kornél elámulva. Diadém felügyelete alatt? Te! Diadém fog Czenczire felügyelni? Hát csakugyan bolond vagyok már?
– Hát ebben semmi baj sincs; miután Diadémhez fogjuk férjhez adni.
Kornél báró felfortyant.
– Mit? Én? Opatovszky báró, adjam a leányomat Diadémnak?
– Az meg finánczbáró. S az ő bárósága még valamivel régibb, mint a tied, kedvesem.
– De hát a leány mit szól hozzá?
– Bele van bolondulva Diadémba.
– Hiszen apja lehetne az!
– Bízd ezt ő rá. Diadém jó partie. Birtokunkat ő fogja ismét jó karba helyezni, s ha szabad keze lesz, az alatt, a míg mi ketten félrevonulva élünk atyád hitbizományának jövedelméből, ő az apátvári uradalmat egészen tisztázni fogja. Erre legjobb biztosíték lesz nekünk az, ha leányunkat hozzá adjuk. Így minden érdeke azonosítva lesz a mienkkel, s meglátod, hogy a mikor ismét együtt visszajövünk ide, egy paradicsomot fogunk itt találni. Ez megmásíthatatlan. Diadém már nyilatkozott s a leánynak tele van vele a feje. Ez már nem játszik babával. Beleegyezésedet minél elébb irásban kell tudatnod Diadémmal, hogy jogait érvényesíthesse.
Kornél báró nagyon csóválta a fejét. Egy makulányi lélekereje sem volt, hogy ennek a tervnek ellene tudjon mondani. Hanem a félig-meddig való beleegyezését nagyon furcsán formulázta.
– Már hiszen, ha én egyszer az én igen kedves barátomra, Diadém úrra nagyon megharagszom, hát akkor annál nagyobb rosszat nem kivánhatok neki, mint hogy vegye el magának feleségül az én Czenczi leányomat, s ha egyszer úgy kerül, hogy a Czenczi leányom annyira megboszant, hogy megátkozzam, hát nem mondhatnék neki egyebet, mint, hogy «vigyen el a Diadém feleségül!» de ez mégis csak meggondolandó ostobaság.
Atalanta kedélyesen fölkaczagott erre a szóra s aztán keze közé kapva Kornél fejét, összecsókolta annak az okos homlokát.
– No hát eredj! Járj most egyet! Gondold végig, a mit mondtam. Akarod-e, hogy még egyszer legyünk egymás bolondjai, a hogy valahanapján voltunk? Eredj! Aztán gyere vissza. Akkor beszéljünk róla többet.
Kornél elment, nagyot járt, vissza is jött, elgondolta magában, hogy a döblingi háznak a kapuján a hogy be lehet menni, úgy ki is lehet jönni s azt mondta Atalantának, hogy «no nem bánom»!
Atalanta tudta ezt előre, s készen várta őt két irattal, a miket iróasztala fiókjából eléje tett.
– Mit kell ezekkel csinálni?
– Le kell önnek irni!
– Soha se tudnék én annyi betűt egymásba ragasztani.
– Biz ez egy kissé terhelő munka, enyelgett Atalanta; de még sem olyan nehéz, mint ha Olmüczben tolja az ember a talyigát a sánczépítéshez.
– Hát ki tolja a talyigát Olmüczben a sánczépítéshez?
– Hát az olyan urak és úrfiak, a kik holmi államellenes összeesküvésben találtattak s aztán tíz-tizenkétesztendei sánczfogságra lettek megkegyelmezve.
Mindjárt tudott Kornél báró betűket egymáshoz ragasztani.
Az igaz, hogy csinos munka vált belőle. A hány sor annyiféle karakter. Egyiknél hasra esnek a betűk, másiknál hanyatt. Mikor megunja a gömbölyű babszembetűket, akkor neki ereszti a tollát a hórihorgas irásjegyeknek, mintha sövényt fonna fűzgalyakból, olyan a documentuma, mintha hét külömböző iró-diák cselekedte volna, ki mind rabszakmányban dolgozott, a míg ki nem dőlt belőle.
Mind a mellett is van némi fogalma magáról a tartalmáról a leirt soroknak.
Az egyik irás megteszi Diadém urat Czenczi baronesse jövendőbeli jegyesének, s olyanforma, mintha móringlevél volna, felhatalmazással vegyest.
A másik firka pedig elismerése és bevallása annak, hogy az Opatovszky családnak egyik férfitagja, a kinek ehhez igénye van, megsokalta az Isten adományát, a mit józan észnek neveznek, s annálfogva eljöttnek látja az időt, a midőn érvényre emelje a jogait ama bizonyos negyvenezer forint és járadékai iránt, a mik Opatovszky Ubald által lettek letéve a bécsi takarékpénztárba azon rendeltetéssel, hogy kamatot kamathoz agglomerálva, egy olyan Opatovszkynak kiadassanak, a ki maga magáról elismeri, hogy ő már nem ebből a világból való ember, hogy ő már szeretne elevenen a halottak közé menni, a kik abban a közös temetőben laknak, a minek «tébolyodottak háza» a neve.
A ki ezt a végrendeletet csinálta, nagy próféta volt. Előre látta jól, hogy vagy a fia, vagy az unokája, az öröklött bolondságai folytán, egyszer okvetlenül odajut, hogy nem lesz a fejét hová lehajtania. Tehát előre gondoskodott róla. Ez az összeg elkölthetlen pénz marad. És az, a ki fel akarja azt venni, előbb kénytelen lesz magát föltétlenül megadni olyan gondviselőnek, a ki nem hágy magával alkudni: a döblingi Lunatic-Asyl igazgatóságának. El lesz látva egész életére úri kényelemmel, meg lesz szabadítva mindenféle alkalmatlan világi kínzóktól, nem szipolyozzák ki se uzsorások, se jó pajtások, se olcsó szépségek, hanem egyúttal lemond minden saját akaratáról.
Hanem azért mégis, mikor ezt az eleibe tett formulárét lemásolta Kornél báró, odacsapta a tollat az asztalhoz, s azt mondá kedves élete párjának:
– Hát már most miért kellett nekem ezzel a bolondsággal így kiszenvednem? Nem irhatta volna ezt le más is?
– Nem. Mert ennek az ön saját kézvonásával kell beadva lenni.
– No, hisz a ki ebben az én saját kézvonásaimra ráismer! Egy esztendő múlva magam sem hiszem el, hogy én irtam. Hát most mi kell még?
– Semmi. Csak az, hogy irja ön alá a nevét.
– A saját nevemet?
– Természetesen, hogy azt.
– Melyik nevemet? Azt-e, hogy «Apátváry Soma báró» vagy azt, hogy «báró Opatovszky Kornél?»
– Akármelyiket.
– Nem jobb volna, hogy ha az «Apátváry»-t prædicatummal tenném, így: «Apátváry Opatovszky Kornél»?
– De úgy is jó lesz.
– Aztán azt, hogy «Soma» parenthesisbe?
– Az meg még jobb lesz.
– Vagy a hogy mostanság divat, a keresztnevekből csak az első betűket, a többit meg diákul és németül, így: «Baron C. S. von Opatovszky, de Apátvár.» Én így is szoktam.
– Hát irja ön, a hogy legjobban tetszik.
Kornél ezt a legutóbbi aláirást választotta.
Választhatott volna ugyan akármi manupropriát, mert az úgy oda volt vakarintva, hogy azt senki meg nem ismerte, hogy az vajjon a török szultán «thagu»-ja-e, vagy a japáni mikádó névaláirása.
Maga is elnevette rá magát.
– Ezt, úgy-e bizony, hogy senki sem fogja elolvasni?
– Nem tesz semmit. Hitelesíteni fogja önnek a pecsétje.
Az az authentikus pecsét, a miről már hallottunk Czenczi baronessetől valamit beszélni. A nélkül Opatovszky Kornél semmi aláirását el nem fogadják.
– Hát a pecsétet is rá kell nyomni?
– Nagyon természetes. Egy ilyen okiratra.
A gyűrű azonban nem volt lehúzható az újjáról.
A bolondoknak sok ravaszságuk van. Kornél, előre tudva, hogy erre a gyűrűre szükség lesz, a kis ujjáról, a hol azt rendesen hordani szokta, áthúzta azt a «növendék» ujjára. Az meg nagyon vastag volt hozzá. Nem lehetett róla többet leimádkozni.
Atalanta kicsinyben múlt, hogy el nem árúlta türelmetlenségét.
Egész a küszöbig elcsalogatta a bolondot s az most itt bikacsolja meg magát s nem akar az esztrengán átugrani.
– Ejh. Hát olajozza ön meg az ujját, akkor lejön róla a gyűrű.
Kornél kapott rajta, hogy most innen megszökhetik. Atalanta hiába mondta neki, hogy itt a toilette-szobában talál elég olajat, arczkenőcsöt, a mi megteszi azt a kivánt szolgálatot, nem, ő neki egyenesen az olajütő sutúba kell beledugni az ujját. Kimenekül a neje szobájából. Azt ott hagyta a leirt okiratok előtt, a mik pecsét nélkül nem értek semmit.
A mint kiszabadult a friss levegőbe, abból a mámorító gőzkörből, a mi úgy elkábítá rendesen a fejét, kezdett abból az állati ösztönből valami visszatérni az idegeibe, a mi tovább hive marad a lelkes állatnak, mint az emberi ész. Érezte a ludbőrző epidermise, hogy ő most valami hallatlan nagy veszedelemben forog. Úgy hivogatta a zöld gyep, a kavicsos országút, hogy indúljon neki a szaladásnak és fusson addig, míg utoléri azt a felhőt, a mi a láthatáron épen alámegy.
Mikor nem nézett azokba a fekete szemekbe, tudta, hogy megcsalják.
Azt is tudta már, hogy őtet bolondnak tartja minden ember.
Hogy vigyorognak a gyermekek az utczaszélen, mikor meglátják!
S most még azt kivánják, hogy ő maga is ismerje el magáról, hogy bolond.
Ez épen annyi, mintha egy eleven embertől azt kivánják, hogy ismerje el magáról, hogy halott.
Halott, vagy bolond, hisz az mindegy.
Maga sem vette észre, hogy kikerült a parkból a faluba, az utczáról a piaczra, a piaczról egy bolt eleibe, a hol a boltajtó előtt egy ismerős hang megszólítá:
– Alázatos szolgája méltóságos báró úr!
Szinte jól esett a felrezzentés. Még a czímezés is. «Méltóságos báró úr!» A helyett, hogy «ni a bolond!» vagy a helyett, hogy «szelim alejkum a marokkói császárnak!» (a bolond álma császárnak lenni) az a tisztességes megszólítás.
Rokomozer volt, a ki megszólítá.
Rokomozer volt a legrégibb ismerőse Kornél bárónak. A kegyeletes emlék még ott kezdődik, mikor az apjának a tajtékpipáit elhordta hozzá és elcsaklizta neki. Ő tőle szedte fel a legelső kölcsönöket diák korában. De sokszor megcsalták egymást! Hol ő Rokomozert, hol az őtet. Hanem az mindig a legnagyobb kedélyességgel ment. Mindig kriminális processus küszöbén álltak egymással; de azért eligazították a dolgukat szépen. Mind a kettő a másikat nevezte a maga pióczájának, vampyrjának, a ki az ő vérét szijja és mind a kettőnek igaza volt. Hanem azért Rokomozer, a ki Kornél bárót szipolyozta, ép olyan szegény maradt és épen úgy elnyomorodott, mint az, s hogy éhen nem halt, csak annak köszönheté, hogy hozzá szoktatta magát a koplaláshoz egész familiájával együtt. Az adós is tönkre jut «itt», meg a hitelező is.
Opatovszky Kornél olyan magárahagyottnak érezte magát e pillanatokban, hogy valósággal jól esett neki a szatócs üdvözlése.
– Nem méltóztatik besétálni szegény boltomba a méltóságos úrnak?
Kornél báró azt kérdezte, hogy vannak-e jó havanna szivarai?
– Van. Jó friss. Most készült; az ember az ujja körül tekerheti.
– Kóstoljuk meg.
Bement a szatócsboltba szivart vásárolni s kiválasztott egy csomót azokból a drágalátos patkányfarkakból, a miknek az a szokásuk, hogy a féloldaluk végig ég, a másik megmarad.
– Hanem a tárczámat otthon felejtettem ám, most nem fizethetek érte.
– Nem tesz semmit. Majd odairjuk a többihez. Inkább még adok valamit a méltóságos úrnak, a mit a zsebébe dughat.
– Mi lehet az, Sámsi?
– Én bizony nem tudom. Valami levélforma.
Kornél arcza örömre derült, a mint a szatócs a takarékpapirok alól előhúzott levelet a kezébe adta s ő megismerte rajta az irást.
– Ezt Koczur irta!
– Én bizony nem tudom, hogy ki irta? Azt sem tudom, hogy ki az a Herr von Koczur? soha életemben sem láttam, se a nevét nem hallottam. Itt sülyedjek el – a pinczébe!
– S hogy jött ide a levél?
– Hát én tudom? A mint egy pillanatra kimentem a boltból, senki sem volt idebenn; mire visszajöttem, már itt feküdt az asztalon. Úgy éljek – száz esztendeig. Nem akartam oda küldeni a gyerektől, mert az van ráirva, hogy «a saját kezébe adandó». Vártam, míg a méltóságos úr erre sétál, vagy a kertben megláthatom.
De még egyéb is volt a levél borítékjára irva kívülről, de latinul. Hogy a czímzett ezt a levelet a legnagyobb titokban bontsa fel.
Ezt ugyan a maga eszétől is kitalálta volna Kornél.
– Nincs senki itt a mellékszobában? kérdé a szatócstól.
– Senki, egy lélek sem. Csak tessék besétálni. Majd én vigyázok az alatt idekünn a boltajtóban. Én a báró urat el nem árulom, de az utolsó csepp véremmel is megoltalmazom, a milyen igaz, hogy van valaki oda fenn – a padláson.
Kornél a benyilóba ment s annak is bereteszelte az ajtaját, felbontá a Koczur levelét. Terjedelmes iromány volt az, teljes, sűrűn megtömött négy oldal.
«Kedves gazdám!
Dátumot azért nem irhatok a levelemre, mert azt egy födeles társzekéren irom az útban, azért is olyan kuszáltak a betűk. Nekem semmi bajom, nem is lesz semmi, egy szót sem vesztegetek a magam dolgairól; hanem egyenesen a te dolgaidra térek. Te a legnagyobb veszedelemben forogsz, a mi csak az életed fonalát csomóra kötni képes lehet. A feleséged, meg a te kedves teljhatalmazottad be akarnak téged csukatni az őrültek házába. Nem ám azért, mintha útjokban volnál, hanem puszta spekulátióból. Az asszonynak a pazarlása, szenvedélyei, Diadémnak pedig a szédelgő vállalatai odajuttattak mindnyájatokat, hogy a legszorgosabb kiadásokra sem teremthető elő a számotokra, egyesült erővel sem a mulhatlanul szükséges összeg. Minden egyenes és görbe út el van már zárva előttetek. Csupán egy nevezetes összeg fekszik még valahol csorbítatlanul, a mi húsz év óta fel is szaporodott már több mint a kétszeresére; de azt fel nem vehetik ők, a nélkül, hogy te saját magad alá ne ird, és gyűrűddel meg ne pecsételd azt a kivánatot, hogy vegyenek be a döblingi «menedékbe». Akkor ők felvehetik ezt a kincset. Csakhogy azt ők nem fogják a lunatic-asylnak adni, hanem megtartják maguknak, s ők csak az évi tartásdíjt fizetik meg érted az igazgatóságnak; eleinte nagy összeget, úgy, hogy úri módon fogsz ellátva lenni, később aztán, a mint a tehetségök lejebb száll, mindig kevesebbet, s ha mindenből kikopnak, végre semmit; a mikor aztán te igazán őrültté nyomorítva, az ingyen osztály beteglevesére szorulsz. Ezt az ő tervüket én igen egyszerüen egy elfogott levelükből tudtam meg, a mihez épen azon az úton jutottam, a melyen egy másikat is szerencsém volt megkapni; a miben meg én rólam lett volna egy kis biztos ellátásról gondoskodva. Igen természetes. Hogy te veled könnyen elbánhassanak, elébb engem kellett tőled teljesen elszakítani. Ez egy időre hát sikerült nekik; csakhogy nem úgy, a hogy ők képzelték. A denuntiáló levél az én csizmámszárában fülel; tehát engemet még most senki e földön nem is üldöz, s mire ráduplázhatnának az árulásra, akkorra már én rég biztos helyen vagyok, s fittyet hányok nekik. De nincsen is tárgyuk, a miért bevádolhassanak. Légy e felől egészen nyugodt. Sem én magam, sem mi ketten együtt semmiféle kompromittáló tényt el nem követtünk. A temetvényi várromban, meg az apátvári gyárépületekben felfedezett és felfedezendő ládákban sehol egy puskát nem fog találni senki, a mi nem is volt bennük soha. A más helyeken megkapott fegyverszállítmányokról én nem tudok semmit. A te «hiveid» följelentik a röptiben elfogott levelükben, hogy én pénzeket adtam át neked és nekik. E felől is légy nyugodt. Az elismervények is nálam vannak, s azokból a német nem eszik. De ha megtalálná is valaki azokat nálam, én ismételve szavamra és hitemre mondom, hogy annak a pénznek az eredete ott van, a hová ujjal mutattam, a pozsonyi bezárt házban. A ki azt számotokra küldte, végveszedelemben kész lesz azt elismerésével igazolni. Az a te őrangyalod volt, senki más. A pénzt nem Garibaldi küldte, hanem Pálma. Ezt a mesét azonban a te kedveseidnek azért volt szükségük kigondolni, hogy ha engemet föladnak, akkor engem a hatóság befogat. Ez most napirenden van. Egy esztendeig fogva tartanak, összevissza vallatnak, meghurczolnak, confrontálnak, akkor aztán, ha semmi sem sül ki rám, szabadon bocsátanak. Hanem ez alatt tégedet majd ők agyonijesztgetnek azzal, hogy magad is bele vagy keveredve az összeesküvésbe, most már fejedet veszik, vagy legalább is elitélnek tizenkét esztendei sánczfogságra s tolhatod a talyigát Olmüczben. Hogy ettől a veszedelemtől megmenekülj, rá mutatnak a bolondok házának a kapujára, menekülj be azon. Ismerd el magad, hogy odakivánkozol. Töltsd be vele apád végrendeletének a föltételét. Hagyd itt nekik mindenedet. Ez az ő tervük. Légy eszeden, kedves gazdám, édes barátom! Ha nem lehetek is ott melletted, nem engedem, hogy megrontsanak. Óvlak, figyelmeztetlek, felbuzdítalak. Ne légy nekik bolondjuk, hanem verd el őket magadtól és állj a két sarkadra! Jogod van hozzá, megteheted. Megfogadtam valamennyi szentekre, hogy mikor elmarnak tőled, akkor én is harapok rajtuk egyet olyat, a mitől ők is tovább futnak, mint a veszett eb. Szavamnak állok. Mondtam ugy-e, hogy teneked jogod és módod van rá, hogy Atalanta asszonytól, akár tizenöt évi házasság után is, törvényesen elválhass; hát most elmondom neked ezt a titkot és a jogalapot a válóperhez. Ez a jogalap a csalás. (Dolus.) Impedimentum dirimens. Te nőül vetted jóhiszemüleg Donna Atalanta di Pelargonios spanyol herczegasszonyt, mint ártatlan, erényeire büszke hajadont, a ki egy, tőled kapott megszégyenítő csók miatt a Dunába vetette magát, s onnan félig megfulladtan húzatta ki szép testét; így könyörögted vissza az életre s ebbeli rémületedben otthagytad érte előkelő menyasszonyodat, fényes életpályádat, egész sorsodat. Hát ebben a mondatban, a hány szó van, annyi az infámis, raffinált, istentelen csalárdság.
A miket most neked el fogok mondani, édes Kornél, azokból megitélheted a magad gyönge fejével is, hogy én azért a jó szolgálatért, a mit most neked teszek, nem szándékozom fizetést kérni. Ellenkezőleg, én fizetek most. Neked is, meg a te kedveseidnek is. Nem bánom azután, süssétek, főzzétek meg egymást. Nekem ebben az ó-világban semmi keresetem többé. De meg akarom az emlékezetemet örökíteni.
Tehát legelőször is tudd meg azt, hogy a te állítólagos feleséged nem valami spanyol marquisnő, nem donna Atalanta Pelargonios, hanem valóságos Leutomischlben született parasztleány; az ottani matrikula szerint «Muskatlinek Katalin». S nem Montezuma kérte kölcsön az ő Pizarró idejében elhirhedett családnevét a kedvencz virágja számára, hanem inkább ő kölcsönözte a muskátlitól a Pelargonios nevet. A büszke hidalgó pedig, a kit te apjának ismersz, egy württembergi akrobata, valami Limuschnigg Henrik, a ki valamikor lovartársulat-tulajdonos volt, de abba belebukott. Ő vette meg Katalint a szüleitől öt éves korában, s ő képezte ki tökéletes művésznőnek. Mindezeket pedig én nem az ujjamból szoptam. Ha utána akarsz járni, megtalálhatod az öreg hidalgót, az apósodat, nem Estremadurában, az ősi lovag-kastélyában, hanem Darmstadtban, a hétválasztó-kávéházban, ott pikétezik minden délután s veszti – nem a maga durosait, hanem a te piczuláidat. Mert a nemes urat ott tartják internálva a te kedveseid, megtiltva neki a világban való őgyelgést s természetesen ellátva őt annyi pénzzel, a mennyire csak szüksége van. Mert az az egyik veszedelmes ember, a ki az ő titkaikat birja, a másik meg én vagyok. Annak a száját aranynyal tömik be, hogy hallgasson; az enyémet be akarták tömni földdel. Attól természetesen még jobban elhallgat az ember.
Meg voltál te bizony csalva eleitől fogva, kedves Kornél, mint egy lúd! S én azt tudtam, többet mondok, magam sütöttem nyélbe.
Hogy miért tettem ezt? azt is elmondom. Mikor te el akartad venni Temetvényi Pálma grófnőt, az öreg gróf valami olyat szalasztott ki a száján, hogy a mint az a házasság meglesz, akkor a Koczurt is majd félretegyük valami csendes kis hivatalba. Értsd: utilaput kössünk a talpára. Mert én se dolgozni, se nagy uraknak hizelkedni nem tanultam s egyik a kettő közül megkivántatik minden hivatalhoz. Ugyanugy-e? mondám én; hát ti most már ki akartok engem dobni, mint az almából a kukaczot? No hát nem esztek abból az almából! Tettem róla. Én fedeztem fel Diadémot a számodra. Mondhatom, hogy mind a két familia számára. Már akkor láttam, hogy milyen sok fából faragott ember. Ez kell neked. Felvittünk Bécsbe. Belelovaltunk minden bolondságba. Utoljára megismertettünk Atalantával. De sok bolondot elkövettél miatta, hogy megkaphasd, pedig neked volt az szánva mindenképen. Csak azt a robotot sajnálom leginkább, a mit az angol meg a spanyol grammatika-kapálásban együtt izzadtam át veled. Hiszen jobban értett a mamzell, meg a hidalgó németül, mint te magad. S te azt hitted, hogy a te kedvedért tanult meg németül a kisasszony két hét alatt tökéletesen. Persze, lóháton tanult. Ki volt az számítva szépen, hogyan fogjanak el ennek az állatszelidítő amazonnak a pányvájával tégedet a grófi menyasszonyod oldala mellől. S ha néha magadnak is jött közbe egy ötleted, a mivel a számítást megzavartad, azért volt ott Koczur, hogy azt helyresegítse. Emlékezel még arra a hires párbajra Diadémmal? diachilon-flastromból voltak a golyók, a mikkel lőttetek. A véletlen az ellenfeled golyóját az arczodra plántálta, s te feküdtél bele két hétig.
A donna pedig meglátogatott s igen boldoggá tett ezáltal. Látod, ehhez az örömhöz is az én eszem révén jutottál. De legszebb volt azután az a vízbeugrási komédia. Erről már csak szentül meg lehettél győződve, hogy nagyon komoly dolog volt. Bizony együtt csináltuk ki mi ezt is jó előre a donnával, meg a hidalgóval. De hát, hogy lehetett volna ez? Hiszen Atalanta csakugyan a víz alatt volt legalább három perczig; a mi elég arra, hogy valaki a vízbefulladás tetszhalálát megszerezze. Nem is minden bolond ember csinálná ezt neked utána, hanem hát egy dolgot nem tudtál a csodanő életéből. Ő eleinte «Loreley» név alatt produkálta magát a czirkuszokban, a hol egy nagy üvegmedenczében alábukva, mint valami tengeri tündér csinált mindenféle gymnastikai productiókat, evett, ivott a víz alatt s kitartotta lélekzetvétel nélkül három – negyedfél perczig is. Hanem a német és osztrák erkölcsös hatóság betiltotta ezeket a vízi mutatványokat s akkor lett Loreleyból Atalanta. Tehát a te amazonod csak a megszokott mesterségéből tartott neked egy ingyenproductiót. Ez az ingyen neked sokba került. Mikor a vízből kihúzták élettelenül, s aztán felvitték a lakására, a míg a két orvos mentőszerekért lótott-futott, a szegény halott azt sugta a fülembe: «hozza ide most Opatovszkyt!» Odamentél s visszahíttad őt az életre. Ő lehagyta magát imádkozni a paradicsomból s feleségeddé lett. A másik menyasszonyodat, azt szépen eltemetted élve.
Hát már most azt mondom neked, édes Kornél, hogy vedd elő valahára a jobbik eszedet, s ha nem akarsz a bolondok házába bemenni, legelébb is bizonyítsd be azt, hogy helyes eszed van, azok előtt, a kik bizonyosra veszik, hogy te bolond vagy, mert ők tettek azzá. A legvilágosabb ok kezedben van, a miért Atalantától a szentszék elválaszt. Csalás volt a házasságban. A kit elvettél, nem Atalanta di Pelargonios marquisnő, hanem Muskatlinek Katalin. Ez megsemmisíti a házasságot. Akkor azután ott a másik lépés, visszatérni előbbi jegyesedhez, a ki téged most is szeret, a ki most is te reád vár, s a ki menyasszonyi hozományul nagy vagyont zsugorgatott össze. Két lépéssel az egész életed folyását megfordíthatod. Teszed-e? nem teszed-e? Azt én már nem tudom meg; mert én már akkor, mikor te ezt a levelet olvasod, a tengeren vagyok. Hanem ha el akarod rá szánni magadat, s jó csattanós, eltagadhatatlan, monumentális skandalummal akarod az első lépést megkezdeni, akkor – még egy második levelem is van annál a mi közös jó barátunknál, a ki neked ezt a levelet kézbesíti. Ha tenni akarod azt, a mit tanácsoltam, kérd el tőle azt a második levelet is. Ha nem kéred, nem adja oda. Ebben a második levélben elmondom neked az egész stratagémát. Határozz tetszésed szerint. Légy okos ember, ha akarsz, s kergesd ki a megcsúfolóidat a házadból; vidd helyükbe azt, a kivel szerencsés lehetsz; vagy légy bolond, s csukasd be magadat Döblingbe, s adasd fel a kényszerzubbonyt a hátadra: mert egyéb válogatásod nincs. Én mind a két esetben azt mondom, hogy «pálczaló alád: gyalog ne járj!» magamnak pedig «mind a vízig szárazon!» Mi egymással ez életben soha többet nem találkozunk. Ezzel a mostani levelemmel, úgy hiszem, hogy mind neked, mint a te drágalátosaidnak bőségesen visszafizettem minden jót és rosszat vegyest, a mit tőled és ő tőlük ez életben elfogadni szerencsém volt vegyest. Nem tartozunk egymásnak semmivel. «Fertig!»
Utolsó és legkomiszabb barátod Koczur.»
Mire végigolvasta Kornél báró ezt a levelet, olyan sárga volt az arcza, mint a viasz.
Hátha a hétfejű sárkány ült volna azon a másik levélen!
Rosszul ismeri a bolondot, a ki azt hiszi, hogy annak az a kedélyállapotja, a mikor őt egy cachirozott oroszlánnal be lehet kergetni a kályhalyukba, örökké tart; ugyanazt a bolondot egy másik mérgező olyan indulatba hozza, hogy egy fapuskával neki megy az igazi oroszlánnak.
– Hol van az a másik levél? kiálta Rokomozerre. Nem kiáltott, de ordított.
– Jézus Mária! förmedt föl a szatócs, ijedtében még azt is elfelejtve, hogy ez nem az ő vallásától diktált invocátio! Hiszen elő adom, csak ne tessék azért a torkomat szorítani!
De addig nem eresztették el a nyakát, a míg a levél elő nem került.
Azt azután ismét bevitte a benyilóba Kornél báró, hogy megismerje belőle a titkos stratagémát.
Rokomozer az ajtónál fülelt kivülről s nagyon csóválta a fejét, mikor azt hallotta, hogy Kornél báró milyen nagyokat kaczag egymagában odabenn. Erre pedig annyira ráért a nevetésvágy, hogy még mikor kijött a szobából, akkor is nevetett, nem tudta visszatartani. Belekötött a szatócsnak a szakállába: «ejnye, de furcsán reszket ez a maga szakálla; hahhahha!» Azután meg a bőrsipkájába. «Hogyan hátra áll ez a maga bőrsapkája, hihhahu!»
– De hiszen harmincz esztendő óta látja a méltóságos úr ezt az én szakállamat ide elől, a sipkámat meg odahátul, és csak ma jut eszébe rajta nevetni. Talán valami nagyon nevettető dolgok voltak abban a levélben?
– Levélben? Most egyszerre észrejött Kornél; azt nem szabad még csak sejtetni sem a világon senkivel, hogy mi lehet a Koczur második levelében. Annálfogva egyszerre úrias komolyságba ránczolta az arczát. Jó lesz másról beszélni. Apropos! Én egy igen komoly tárgyban jöttem ide magához. Maga tud bizonyosan valami mesterséget, a mivel egy gyűrűt le lehet az embernek az ujjáról húzni, a mi rászorúlt?
– Hogyne tudnék? Adja ide a méltóságos úr a kezét.
Egy percz alatt le volt húzva a gyűrű.
Most megint kitört a nevetés a báróból.
– Hát kérem, most megint mit tetszik rajtam nevetni?
– Nem magán; de megcsiklandozta a tenyeremet.
– No hát már most húzza fel a kis ujjára a gyűrűt. Arra meg nagyon tág. Könnyen leeshetik róla. Még elveszti egyszer. Kár is ezt a drága reliquiát úgy koszpitolni, nem kellene azt mindig a kezén hordani. Kiesik a köve s aztán nincs manupropria.
Most meg már gyanakodva nézett Kornél báró Rokomozer szemébe. Nem tud ez valamit abból, a mit Koczur a levélben irt?
– Én bizony tudnék a méltóságos bárónak egy épen ilyen köves gyűrűvel szolgálni, mint ez. Szakasztott olyan.
Kornél még jobban belenézett az emberbe. Tud ez valamit! Ki akarta próbálni.
– Hol az a gyűrű? hadd lássam!
Szép tokba volt téve, megbecsülték.
– Igazi kő ez benne?
– Igazi, – sötétben.
– De a gyűrű nem arany?
– Ha a méltóságos úr felhúzza az ujjára, mindjárt arany lesz.
– De ez is nagyon tág a kis ujjamra.
– Hisz az a jó benne.
Ennél a szónál aztán mérgesen ragadta mellbe a szatócsot Kornél báró s majd kirázta a kaftánjából.
– Miért mondta maga azt, hogy «az a jó benne?»
– Azért, hogy könnyen el lehet veszteni, s olyankor a becsületes megtaláló mindig kap érte egy kis jutalmat.
Kornél báró megfenyegette az öklével a szatócsot, s aztán eltette a zsebébe a gyűrűt, a tokját visszaajándékozta neki.
– De nekem most nincs ám pénzem.
– Nem tesz semmit. Majd felirjuk a többihez. Ha csak annyi veszett volna el Apátvára alatt!
– Hát talán több kontóm is van itt?
– A Vágot lehetne vele elrekeszteni.
– No, ne féljen, Sámsi, ki lesz az fizetve mind. Csak most erről a másik gyűrűről ne szóljon senkinek a világon.
– Dehogy szólok.
Opatovszky Kornél a milyen lecsüggesztett fővel jött idáig, olyan büszkén fenhordta az orrát, mikor innen kilépett. Hangosan kezdett fütyörészni. Ritka jó oka volt rá, hogy ilyen jó kedve szotytyanjon.
Rokomozer pedig benyitva a felesége szobájának az ajtaját, valami keleti nyelven mondott neki valamit, aztán kiállt a boltajtóba. Meglátta messziről a báróné inasát. Az ide tart. Bement előle a boltba.
– Adjon csak frissen a bárónénak egy font kávét, Sámsi!
– Hozott pénzt?
– Ma nem.
Erre aztán Rokomozer megint kilépett a boltajtón s felnézett az égre.
– Már nem adhatok, mert feljött a csillag.
– Ejnye! Hátha pénzt hoztam volna, akkor nem jött volna fel a csillag?
– Akkor nem néztem volna ki az ajtón.
Dejszen alighanem tudja a Rokomozer, mi van abban a levélben mind a kettőben? S mától fogva nem ad ő már a bárónénak, de csak egy font kávét sem hitelbe.
Kornél báró tehát nagy füttyszóval érkezett vissza a kastélyba. S nevetett hozzá magában. Azt természetesen nem tudta, hogy ő most nevet és fütyöl. Másutt jártak a gondolatjai. Azon törte a fejét, hogy mivel odázza el most azt a pecsét-odanyomást a saját kezealkotta okiratokra? A fenntisztelt inas kisegítette a töprengéséből, az is épen akkor érkezett a báróné szeme elé üres kézzel, mikor Kornél báró, sőt valamivel hamarább, hogy kinyithatta előtte az ajtót. Kornél hallhatá a rapportot: «A Sámsi nem ad ma kávét, mert már feljött a csillag, sábesz van!» «No, hát akkor ma az urak nem kapnak ebéd után fekete kávét.»
Hanem ez egy kész ötletet adott Kornélnak. Ha Rokomozernek sábeszestéje van, akkor keresztyén embernek péntek van.
– Nos, kedvesem, szólt hozzá Atalanta. Hát le tudta már az ujjáról huzni a gyűrűt?
– Igenis, angyalom. Nézze, itt van már a kis ujjamon.
– No, hát menjünk be a szobámba s végezzük el a dolgot.
– Ne ma, drága bálványom. Csak ma ne! Tudja, hogy én péntekes vagyok. Péntek napon semmit se kezdek, semmit sem végzek. Holnap inkább.
– De az ön érdekében kell a sietés. Hátha még ma fogják önt keresni?
– Majd ti elbujtattok engem. Eltagadjátok, hogy itthon vagyok. Vagy hát legrosszabb esetben tartjátok discursussal az elfogásomra kiküldött csendőrhadnagyot. Én azután csak azt várom, hogy az óra elüsse az egy fertályt egyre; abban a pillanatban ráütöm a pecsétet a két okiratra, s akkor aztán előjövök, bemutatom magam s majd meglátod, annyi bolondot csinálok én azzal a csendőrtiszttel, hogy az egyenesen elvisz Döblingbe.
Itt azután elkezdett féktelenül kaczagni. Eszébe jutott neki mind az, a mit Koczur irt Atalanta felől, azután meg a többi minden egyéb. Atalanta azt hitte, hogy most már közel van a tökéletes megbolonduláshoz. Pedig ellenkezőleg, épen a megokosodás útján járt most, de hát ezt nem sejthette senki.
Az ebéd ideje elkövetkezett, nagy urasan, a csillag feljövetele után, Kornél roppant jó étvágygyal evett és ivott. És minden apróság nagy vigalomra adott nála okot. Minden poháremelésnél koczczintani akart valakivel, s tréfásan emlegette, hogy ez most az ő «utolsó vacsorája».
Különösen mikor az átellenében ülő Diadém úr szemeivel találkoztak az övéi, olyankor mindig elnevette magát; mintha valami pompás, eltitkolni való tréfa volna közöttük, a mit csak ők ketten tudnak. Mikor a csokoládéval leöntött riskása-fölfujtat fölhozták, s azzal legelőször is őtet kinálta meg az inas, ez a gondolat szökött ki az agyából, Diadém úrra néztében: «mit gondolsz, kedves barátom; ha én most ezt az egész csokoládés kókot így egy gömbben a képedhez vágnám?» – Mi volt ez? – Revanche a diachillon-flastrom golyóért!
Hahhahha!
Hanem aztán csak okosabb hasznát tudta venni a csokoládés kóknak. Atalantának kellett őt figyelmeztetni, hogy ne szedje ki mind a tányérjára a fölfujtat, mert azt a lánya is szereti. Azt észre se vette, hogy az asztalnál ül.
Ez a szó aztán ketté vágta a kedvét, s elérzékenyíté. Köny szökött a szemébe. Talán nem is ettől a szótól, hanem attól a hevenyében bekapott csokoládés falattól, a mi forró lévén, megégette a száját. Akkor aztán az egészet, a mit magának kiszedett, oda akarta adni Czenczinek.
– Kedves leánykám te! Drága gyermekem! Fogadd el tőlem. Úgy sem adok már neked többet soha semmit.
Komédiázott! Szándéka volt mindenkivel komédiázni. Visszakomédiázni mindazokat, kik őtet annyi időn keresztül megkomédiázták.
És bámulatosan jól játszott. Kapott egy thémát, a mit egészen megértett, megszeretett. Mint a hogy vannak olyan rossz szinészek, a kikre rátalál egy szerep s azt eljátszák remekül; többet aztán nem tudnak, hanem ebben az egyben nagyszerüek.
Kornél báró a délesti órákat csupa érzékeny elbúcsúzási jelenetekre használta fel, Czenczi baronesset a térdére ültette és adott neki atyai tanácsokat. Hogyan viselje magát az életben? Mik a kötelességei egy serdülő hajadonnak? Időjártával egy családanyának? Minden időben egy magas rangjáról soha meg nem feledkező úrhölgynek. Felszólította, hogy neki minden héten irjon levelet Döblingbe és tudósítsa különösen a kedves jó mama hogylétéről. Azután Diadém úrnak esett neki; annak elkezdett bölcs értekezéseket tartani, hogyan hozzon rendet a háztartásba? miféle hitelműveletekkel állítsa helyre a megzilált gazdasági viszonyokat? és hogy mindenekfelett azt a nagy és nemes hivatást, mely most már ezentul az ő vállaira nehezülend, hogy egy családapjától megfosztott főúri nemzedéknek ezentul ő leend a gondviselésadta feje, mily lelkiismerettel viselje.
Utoljára Atalantára került a sor.
– Hát te, angyalom, mindenem, földi mennyországom! Hogy kell te tőled majd örökre elválnom! Nem, azt nem engedem, hogy te is velem jőjj szomorú siromba. Odáig elkisér engemet Diadém barátom, meg az orvosunk; neked itthon kell maradnod. A leányt anyjától megfosztani nem lehet. A fiatal leánynak mindig maga előtt kell látni a jó példát az édes anyában. Légy te ezentul is gyermekeimnek anyja! Kerestesd fel azt a rossz fiút is és mondd meg neki, hogy én megbocsátottam neki minden bűneit, a miket ellenem elkövetett. És most, még egyszer utoljára, jer velem ki a kertbe; hadd sétáljunk még egyszer karöltve a suttogó fák alatt, hadd emlékezzünk vissza a hajdani boldog időkre, a mik örökre eltüntek.
Atalanta nem talált rá semmi okot, a miért azt a kivánságát megtagadja. Szép tavaszi idő volt (talán azóta sem volt több), ápril elején már szóltak a fülemülék; a telehold olyan szépen sütött, hogy az ember szinte azt hitte, hogy melegít. Lementek együtt sétálni a kertbe. Gyönyörű park terült el a kastély mellett, most ugyan már elhanyagolt állapotban; az utakat még az őszi falevél takarta; hanem azért minden körülmény meg volt, mely az idylli hangulatot felköltse az arra oly igen fogékony szivekben.
«Emlékezel-e erre? emlékezel-e arra? Oh azok boldog idők voltak!»
Ez andalgó visszaemlékezések közben eljutott a sétáló pár a tóhoz. Az is halastó volt valamikor; de biz abból a potykákat mind eladták mázsaszámra, mikor rájuk került a sor s most nem lakik benne más, mint béka. Az is idylli állat. Hanem vadkacsák szoktak ellátogatni bele s azoknak a kedvéért állított fel valaki a tóparton egy leskunyhót fenyőgalyakból. Valaha még hattyui is voltak e tónak, benn a víz közepén áll czölöpökre rakva a hattyuház, csak hogy a hozzávezető gyaloghíd már elpusztult.
– Vajjon nincsenek-e most is hattyuk a házikóban? mondá Kornél.
– Nincsenek kedvesem. Elrepültek, mert nem etette őket senki.
– A hattyu vándormadár; tavaszszal vissza szokott jönni a régi helyére.
– Ha volnának, látnók őket.
– Ilyenkor költenek s bennülnek a házikóban. Nézzük meg.
– Látod, hogy a híd összedőlt.
– De itt egy csónak. Emlékezel rá, hányszor csónakáztunk együtt kettecskén e sima tó tükrén, a mit épen úgy ezüstözött meg a hold, a hogy most… (No még utoljára poéta lesz Kornél báróból.) Úgy is utoljára csónakázom ebben az életben. Tedd meg a kedvemért. Én evezek, te kormányozol.
Mit meg ne tenne az ember egy kedves hitvestársért, a kit holnap a bolondok házába akar becsukatni?
Atalanta ráhagyta magát venni a kéjcsónakázásra.
– Aztán majd dalolni fogunk a vizen, mondá Kornél. Mit? Azt-e, hogy «Eljött az esti szellő, ringatva csolnakom?» tudod, az a szép barcarole a «Velenczei nő»-ből, vagy azt, hogy «Hajlong sajkám, verdesi a hullám!»
– Mind a kettőt.
– Te énekeld a discantot, én meg a bassust. (Kappanhangja volt, de ő azt hitte, hogy azzal bassust tud énekelni.)
– Az nagyon szép lesz.
Az evezőlapát csapkodta a hullámot, aztán egy pár semmiképen egymással össze nem illő hang zavarta meg az est ünnepélyes csendjét, két külön mélódiára énekelve ugyanazt a nótát, a minek utoljára is nagy nevetés lett a vége. A nevetés jó kedélyt árult el.
– Kormányozd a csónakot a hattyuházhoz, kedvesem.
Atalanta megtette a kivánságát.
Mikor közel értek, hogy be lehetett a házikóba látni, azt mondá Kornélnak:
– No, látod, nincsenek benne a hattyuk.
– Én szeretnék egészen közel menni, hátha el vannak bujva. S azzal, a mint a csónak orra a kunyhóhoz közelített, behúzta az egyik evezőt s a kezével belekapaszkodott a kunyhó palánkjába. A palánk rozzant volt, a kezébe szakadt.
«Jézus Mária!» kiálta fel Kornél ijedten.
– No, mi történt? Megsértetted a kezedet a deszkával?
– Nem. Hanem a gyűrűm.
– Micsoda gyűrű?
– A pecsétnyomó gyűrűm beleesett a vízbe.
– Szent Isten.
– Én utána ugrom.
– Dehogy ugrol. Hisz nem tudsz uszni!
– Aztán pedig te sem tudsz.
– Én sem tudok.
– De nekem azt a gyűrűt minden áron vissza kell kapnom. Tudod, hogy az milyen nagy fontossággal bir rám nézve.
– Hát hiszen majd visszakapjuk, a tó vizét le lehet ereszteni s ekkor a lecsapolt mederből kihalászszuk a gyűrűdet.
– De hátha addig elnyeli valami hal?
– Nincs itten hal.
– Vagy valami béka.
– Az meg nem él vele.
– De reggelig elsülyedhet az iszapban s nem akadunk rá.
– Hiszen tudod jól a helyet, a hol az ujjadról lecsuszott.
– Igen, itt az innenső czölöpnél mindjárt. Csak a hinár közé ne keveredett volna.
– Ott is rá fogunk találni reggel. Most már ne aggódjál miatta, vedd az evezőt; térjünk vissza a partra.
– Bárcsak le ne húztam volna soha a növendékujjamról! Hisz így is lehetett volna vele pecsételni visszakézzel.
– No már megvan. Ezen ne lamentáljunk. Megkerül holnap. Légy egészen nyugodt.
Dehogy tudott Kornél nyugodt lenni. De e percztől fogva egészen elkeseredett kedélybe talált jönni. Mikor kiszálltak a partra, összefonta karjait s úgy nézett vissza merően a tóra.
– Vajjon nem a sors intése volt-e ez most, hogy én ezt a gyűrűt a tóba ejtettem? Tudod, királynőm! mint a hogy a velenczei dózsé szokta a Bucentoróról eljegyezni magának az Adriát egy gyűrűvel. Úgy én is tán eljegyeztem magamnak ezt a tavat.
– De mi a gutának jegyeznéd el te magadnak ezt a békalencsés posványt?
– Azért, hogy ott feküdjem a fenekén a sima kavicsok között, rebegé Kornél báró tragikus arczkifejezéssel.
És Atalanta még most sem jött rá, hogy ez most ő neki komédiát játszik! Ő, a raffinált művésznő ráhagyta magát szedetni egy ilyen improvisator által.
Sietteté, hogy menjenek vissza a kastélyba.
Mikor a veranda lépcsőjén felhaladtak, Kornél háró még egy elegiakus kitörésre határozta el magát. Végignézett az elhagyott parkon. S aztán megrázta a fejét s egyik kezével a homlokához kapott, a másikat a szivére nyomta:
– Nem jobb volna-e egy ilyen pillanatban azonnal meghalni?
Aztán lenézett onnan a szédítő magasból. (A veranda legalább is nyolcz láb magas volt.)
– Ha én most innen leugranám.
(Bizonyosan kificzamítaná a lábát.)
Atalantának eszébe jutott, hogy ennél nagyon hamar meg van a kiugrás s beránczigálta őt magával.
– Jőjj kedvesem, jőjj be innen.
– Nem! Nem hagyhatom el ezt a helyet. Bevárom, hogy értem jőjjenek! Verjenek lánczokra, úgy vigyenek el.
Atalanta komolyan vette a dolgot. Ez az ember még majd csupa merő bolondságból nem hagyja magát bolonddá felavatni.
– Jer, theázni. Ma nem kávéztál ebéd után, pedig hozzá vagy szokva. Most pótold ki theával. A tavaszi est levegője hűs, még megárt az egészségednek.
– Oh bár lehetnék halálos beteggé, hogy a te karjaid közt halhatnék meg. (Lehetetlen volt e szónál egymás karjaiba nem omlaniok.)
(És hogy nevettek azon mindketten! Kornél még jobban, mint Atalanta.)
Diadém úr lejött eléjök s az ilyen okos, éleseszű férfiúnak egy szó, egy tekintet is elég, hogy átértse rögtön a helyzetet. Odahajolt Atalantához s a fülébe sugta, de olyan hangosan, hogy Kornél is meghallja.
– Koczurt elfogták Pesten. Minden compromittáló iratot nála találtak. Most irja az ügynököm.
– Szt! Lassabban sugja ön! inté Atalanta.
Késő volt már, megütötte ez már a fülét Kornélnak.
– Mit? Mit mondasz? Koczurt elfogták Pesten? Kiálta s oly jól tudta adni az ijedtséget, hogy Diadémot is rászedte vele.
– Nem! Nem! mondá a bankár. Én nem beszéltem Koczurról.
– De igen, igen! Én jól hallottam. Mindennek vége van. (Még reszketni is tudott s a fogait összevaczogtatta.) Pedig hisz a zsebében volt Koczur levele, a miben azt tudatja, hogy jó helyen van s nincs nála semmi ok, a miért elfogják s nincs nála semmi irat, a mivel valakit bajba keverjen.
– Hogy tud ön ilyen vigyázatlan lenni! förmedt látszólagos haraggal Atalanta Diadém úrra. Tudja, hogy ő milyen ideges! Szegény Kornél. No, ne aggódjék ön azért! Elég időnk van az intézkedésre.
– Igen! csak a gyűrűm bele ne ejtettem volna a vízbe!
– Reggelre le lesz csapolva a tó s megkerül a gyűrű. Most jerünk theázni, ön meghűtötte magát, átfázott, reszket. Legjobb lenne, ha lefeküdnék. Én odaviszem önnek a theáját a szobájába.
– De hát ha az éjjel értem jönnek? rebegé Kornél.
– Arról én felelek, mondá Diadém úr, hogy ma nem fogja önt háborgatni senki. Légy nyugton kedves barátom.
Nem vették észre, hogy Kornél maga is ott van már a szinpadon s a szinfalak közé lát; megtudta már, hogy mivel csinálják a villámlást és mennydörgést.
Lefektették az árvát.
Atalanta maga vitte be aztán az ágyban didergőnek a jól megrumozott theát, s azt belediktálta az utolsó cseppig, a miért az nagyon háladatos szemeket vetett a feleségére s megcsókolta neki a kezét, magában mondva: «Servus mamsell Muskátlinek!»
– És most mondjunk el együtt egy imádságot.
Még ez a szinjátszás is kellett.
A férj és nő egymáséba kulcsolták kezeiket s úgy rebegték végig az úr imáját. Annál a szónál, hogy «szabadítsál meg a gonosztól» egymásra gondoltak. Amen!
Vajjon lesz-e sikere az imádságuknak?
– Most már nyugodjál csendesen angyalom; szólt Atalanta, megcsókolva Kornél ajkait, s maga sietett az ablakredőnyöket lezárni s az ágyfüggönyöket összehúzni.
Nem háborgat senki.
Alig távozott el az ifjasszony, Kornél felkelt az ágyból, felöltözött egészen s a csizmáit a kezébe fogva, hogy léptei alatt ne csikorogjanak, mezítláb szökött ki a hátulsó ajtón a kastélyból.
Megjövendölte ezt neki egy bölcs férfi régen, hogy «mezítláb fogja ön elhagyni ősei kastélyát valamikor!» Csakhogy erre a jóslatra ő most nem gondolt, mert nem azzal a szándékkal szökött ki a lakából, hogy oda többet vissza ne térjen, hanem ellenkezőleg, hogy más valakit abból örökre kiűzzön.
Nagyon tetszett neki az az egész vigjáték-terv, a minek kidolgozását Koczur az ő talentumára bizta.
Arra a gyűrűre mulhatatlanul szüksége van Atalantának és Diadémnak. Olyan irást, a milyen Kornélé, akárki tud csinálni, de a gyűrűt nem lehet utánozni, mert azon a sok százados használat miatt annyi kopás, karczolás van, hogy azt vésnök utána nem tudja csinálni. Ha tehát ez a gyűrű a tó vizébe esett, Atalanta szeme láttára, ez a nő nem fog reggelig várakozni, a míg a tavat lecsapolják, nem fogja ezt a gyűrűt többé Kornél rendelkezésére bizni s koczkáztatni azt, hogy hátha meggondolja magát s azt mondja, én bizony nem pecsételem meg azt az irást, egyiket sem, «én nem megyek Döblingbe bolondnak, itt künn maradok okos embernek!» Atalanta, a ki valaha Loreley kisasszony is volt, előveszi még az éjjel vízi tündéri tudományát; s a szép fényes holdvilágnál megkeresi a víz fenekén a leejtett gyűrűt.
Ennek a tündéri productiónak kell, hogy tanuja legyen Kornél.
Akkor aztán meg fog győződni felőle, hogy Atalanta vízbeugrása, tetszhalála, életretérése, a mi az ő egész élete pályáját összezilálta, mind betanult művészi alakoskodás volt. Ezért akkor nagy belépti díjat fizettettek ő vele. Hátha a másodszori előadásnál vissza lehetne kapni az entréet?
Sietett, hogy el ne késsék az érdekes előadás elejéről.
A parkban nem jár már ilyenkor senki.
Koczur csak a vázlatot közölte vele a bohózathoz; ő neki még saját ötletei is támadtak a kivitel közben.
A tóparthoz érve, még azt a furfangot is kigondolta, hogy a pálczatőrével kifúrta a csónak fenekét; hadd teljen meg egészen vízzel. Legyen kénytelen a vízitündér mindjárt a partnál elkezdeni az uszást.
Mikor azzal készen volt, akkor elrejtőzött a vadászles kalyibába. Annak a fenyőág falain keresztül mindenfelé ki lehet látni szépen. Az ember láthatja a közelben a holdvilág aranyozta tavat, távolban a rengeteg nagy kastélyt, melynek most tömérdek ablakai közül csak kettő van kivilágítva az első emeleten. Azok Atalanta hálószobájának ablakai. Rövid idő multán ez a két ablak elsötétül s azután a két szöglet-ablak világosodik meg. Az meg ott Diadém úr lakása. Ez is jól van. Az egyik ablakot kinyitja valaki s látni az éj homályában, hogy szivarra gyújt. Ez a páholyközönség. Onnan is nézik hát az előadást.
Soká kezdődik ez! A földszinti közönség ott a leskunyhóban már kezd türelmetlen lenni. Ámbár az ügyes clownok, az utánozhatatlan szellemdus kecskebékák minden művészetüket előveszik, hogy a hosszú időközt a «diva» megjelenéseig, gymnastikai productióikkal kitöltsék.
Hátha felsülés lesz belőle?
Az pedig nagyon könnyen meglehet.
Ugyan már minek ugranék bele ilyenkor éjszaka a hideg vízbe Atalanta, mikor holnap reggel egy gereblyével is kihalászhatja az ő gyűrűjét.
A várakozás kellemetlenségeit növelte még az, hogy a hűs tavaszi éjszakában fázott az ember. Kornél ezt a hideg tólevegőnek tulajdonítá, de meglehet, hogy az állati ösztönnek is volt benne valami része. Meglehet, hogy ez a lúdbőrző test aggódott valamin, a mire a káprázatok közt élő lélek nem gondolt. Meglehet, hogy annak volt valami sejtelme arról a veszedelemről, a mibe őt most idehozták. Hátha az a mesebeli tündér, a ki egy időben Sámsoni alakokat vert a földhöz, s vadállatokat fékezett meg puszta kézzel, ha megtudja, hogy rálestek, felcsufolták, dühbe jön és boszut áll a leskelődőn. Hiszen annak csak játék lesz ezt nyalábra kapni, beledobni a vízbe, sőt, ha igaz, a mit Loreleyről irt a czimbora, leviheti őt magával a tó fenekére s ott tarthatja három perczig, az pedig rá nézve halál lesz.
Hanem a lúdbőrző irha gondolatjai nem hatottak le a bolondos szívig s azt csak a tréfa rendkívülisége csiklandozta. Kornélnak volt gondja magával hozni a rhumospalaczkot, s azt hitte, hogy ha abból szorgalmasan kortyogat, attól elmulik a fázása. El is mult. Aztán meg az is egyik sajátsága a hóbortosnak, hogy az Herkulesnek képzeli magát, azt hiszi, hogy dobálózni tud az emberekkel. Ez az előleges félelmet nem ismeri, csak a páni rémület lepi meg, mikor már a veszély előtte áll. Aztán meg az a tudat, hogy ő az «úr», amaz meg az «asszony!» Ő a hatalom bizományosa, ez meg a gyengeségé. A férj az úr és a biró, az asszony a vádlott és elitélt! És mindenekfölött az egyik egy Apátváry Opatovszky Kornél báró, a másik meg egy mamsell Muskatlinek, egy cseh muzsikus szeméten szedett porontya! Kit illet itt a félelem?
Az útféli száraz haraszt zörögni kezd.
Mégis igaz hát!
Ott közelít valaki a széles út felől, melynek perspektivájában a kastély látszik. Fekete burnusz takarja a termetét, a csuklya a fejére húzva. Azért rá lehet ismerni a járásáról, az a csipőin ringó termet minden burok alatt elárulja magát.
Ő van itt!
Oda siet a csónakhoz. Mozdulatán látszik a boszus meglepetés, mikor észreveszi, hogy a csónak tele van vízzel. Ezalatt a fekete burok alatt épen olyan, mint azok a boszorkányok otthon – a «Szerelmes ördög»-ben.
Ugyan mit forral most magában, hogy úgy lehúzza a fejét, leguggolva a földre, s a fekete burkony szárnyait maga elé húzza?
Valami tűz lobbanik fel s egyszerre csak egy égő fáklyát tart kezében. Épen úgy, mint azok a pokolbeli fekete tündérek, a kik «Uriellát» körültánczolják, vagy épen maga «Uriella».
A fáklyát aztán megcsóválja és messze behajítja a tóba, egészen a hattyú-kalyibáig.
De az is megint valami ördöngös fáklya lehet, mert nem alszik el azzal, hogy a vízbe elmerül, újra felveti magát magasra, fityfirékelve a sziporkákat s aztán ott úszik a víz szinén tovább, bevilágítva maga alatt a víz fenekét.
Hát a fekete rémalak mit csinál?
Oda lép a leomlott híd megmaradt dobogójára, olyan közel a vadász leskalyibához, hogy az ott leskelődő a sietéstől felszított heves lélekzetvételét hallhatja.
Aztán egyszerre leveti magáról a burnuszt, épen úgy, mint abban a balletben s ott áll egyfelől a holdsugártól, másfelől a fáklyatűztől megvilágítva, a hogy Uriella szokott állni, ballethez öltözötten. Csak a vékony patyolat éji öltöny van rajta.
Onnan egy ugrással beszökik a vízbe.
Kornél lélekzetét visszafojtja, néz utána.
Úgy úszik, mint egy hableány. Vállai és fél keble kiállnak a vízből, alig mozdítja a karjait, azért mégis sebesen halad.
Mikor oda ér a hattyuházhoz, akkor egyszerre alámerül; de vele együtt a fáklya is. Ez a pokoli szövétnek még a víz alatt sem alszik el. Azt kezébe ragadja a nyelénél fogva s leviszi a vízfenékre. A fáklya most bevilágítja az egész víztömeget s a partról bámuló előtt egy csodavilág elevenül meg, mely felcsufolja a hagymázok minden álomlátását. A fáklya előtt eleviczkélő békák, kigyók, vízibogarak óriásivá nagyított árnyképei az özönvíz előtti Saurusok világát mimelik eléje. A tófenék növényei egyenesen álló erdőt képeznek, a víz szinéig emelkedve, s ez emberölő bozótban, a milyen halála szokott lenni a leggyakorlottabb úszónak is, ha belekeveredett, jár lobogó fáklyával a kezében egy zöldfényű alak. Arcza, öltönye, minden tagja zöld, mint a tengeri isteneké, csak a haja fekete. Két szeme, mint két karbunkulus világít a fáklyafénytől. Nyitva tudja azokat tartani. Nem fél…
Háttal úszó rákok kapkodnak oda gömbölyű karjaihoz, oda csődülve a tűzfényre, a piócza kacskaringós eviczkeléssel rajozza körül, százlábú úszószalagok tekergőznek körüle s lábai elől lomha tekenősbékák menekülnek az iszapból. Nem fél.
Lehajol keresgélve, mint a hogy az eprészlányka keresi a szamóczát a fű között, úgy keresgél ő a maga drágasága után a zöld rojtos, úszószakállas, serteborzas vízfenéki bozótban. A szemei olyan mereven néznek, mint a halé, alig pislant egyet.
Ezernyi bámulója van. Azok a homályvédte lények, a mik soha napvilágra nem kerülnek. Egy egész hidegvérű állatország. A holt tavak népsége. A fáklyafény körítette aureoléban hemzseg zsibongó rajzatuk. Majd a szemeit verik ki. A hinár, a lócsagaz belekapaszkodnak lábszáraiba. A nyugalmából fölvert ezüstcsillám vízikigyó menedékének nézi patyolatruhája redőit s közéjük furakodik. A néző sereg között egy melegvérű állat is van, a férj, az úr, a ki a fűzfabokrok közé előlopózva, bámul alá a vízfenékbe.
Hosszú perczek multak el. A buvárnő odaalant úgy jár-kel a nem emberi lények számára teremtett világban, mint a ki egészen otthon van abban.
A férj, az úr, a bolond pedig idekinn tanácsot ül magával.
Mit fog tenni, ha a nő előkerül a tófenékről?
Az első perczben azt főzi ki, hogy a mint a nő kijön, büszkén eléje lép, s sértett kevélységgel veti majd szemére: «Loreley! Ön engem megcsalt! Ön tud úszni! Ön tud a víz fenekén élve maradni. Én önt megismertem.»
A mint a másik percz mulik, bántott önérzete kegyetlen gúnyra ösztözni.
Kaczagva fogadja majd a vízből kilépőt: «Hahaha! mamsell Muskatlinek! Hát hogy tetszett a hideg fürdő?»
Ki fogja őt csúfolni és el fogja beszélni az egész világnak, hogy milyen bolonddá tették egymást ők ketten.
A mint aztán a harmadik percz is elkövetkezik s az a rendkívüli nő még akkor sem találja szükségesnek, hogy fölvesse magát a víz szinére, újra lélekzetet venni az Isten levegőjéből; még a harmadik perczet is ki tudja húzni a víz alatt, pedig nem kényszeríti rá senki, akkor a düh fölforralja Kornél egész agyvelejét! nem válogatja, mit fog neki majd mondani? De levág egy szivós fűzfavesszőt onnan a rekettyésből. Beszéljen az vele. A mint ki fog lépni a partra, azon vizesen, testhez csapzott köntösében, úgy fog igazán jól esni neki, keresztben, hosszában; ezzel a fűzfasuhogóval, végig a hosszú úton, aztán ki a kerítésen kívül, a míg a fűzfavessző el nem nyüvik rajta!
A harmadik percz vége felé megtalálta a vízitündér a mit keresett. A fölvillanó öröm az arczán jelezte, hogy reá akadt. Lehajolt érte, fölhuzta az ujjára.
Aztán lefelé fordította a fáklyát s beledugta az iszapba, eloltotta azt. Percz mulva ismét fönn a víz szinén lebegett tündéri alakja, félkebléig kiemelkedve a tó tükréből. A hold egészen szembe világította arczát, olyan volt, mint egy igazi sellő.
Kikapott a partra. Ott megállt, arczát hátravetve, s szétbomlott hosszú haját fölemelt kezével összefogva és kifacsarva s aztán ismét koronába csavarta a fején.
Még egyszer olyan szép volt!
Mint egyszer… akkor… valaha…
És ennél a látványnál az jutott eszébe Kornélnak, hogy – nem szemrehányást tenni, nem kikaczagni, nem vérig korbácsolni; hanem hogy odarohanjon hozzája és lábai elé boruljon és átölelje a térdeit: «imádlak! Istennőm vagy! Teremts meg, vagy semmisíts meg! Tied vagyok! Azt mondtad, vagy uram légy! vagy bolondom légy! Voltam már urad, leszek még bolondod, csak hogy a tied maradhassak!»
Hanem a mint a haját fölcsavarta a fejére a szép nereida, az első mozdulatja az volt, hogy a megtalált gyűrűt, a mit az ujjára fölhúzott, a tele hold világa felé fordítva, megtekintse.
Ehh! Hogy változott egyszerre át az Anadyomene arcz Megaera fővé! Meglátta, hogy az nem az a gyűrű; nincs rajta czímer!
Lábával dühösen dobbantott és két öklével szétcsapott maga előtt.
A boszuálló wallkür ábrándképe lehet csak ilyen ádáz, mikor fehér paripáját a holtak mezején korbácsolva száguldtatja végig.
– A bolond! ordíta, két öklével ütve a halántékait. A bolond!
S oly szívdermesztő volt a tekintete, hogy a vadászgóréban leskelődőnek egyszerre porba esett minden gondolatja, szemrehányás, gúnyszó, korbácsütés, meghódolás! minden élő eszme, csak a néma elzsibbadás vett minden tagjain erőt. És ha pánczélvért fedte volna is tagjait, és kard, paizs lett is volna két kezében, mozdulni nem volt képes e meztelen nő előtt, a ki ily bősz tekintetet vet maga körül.
– A bolond! ordíta az még egyszer kitörő, felcsattanó hangon. S azzal neki kezdett a futásnak. Félmeztelen, még a burnuszát is ott feledve, rohant vissza, oly szilajon, mint valamikor ősdruszája, a férfiölő Atalanta, a kastély felé.
Jól jártál vele, bolond, hogy ott nem fekszel most az ágyadban, mert ha ez ott kap most, ez téged megfojt, összezúz, szerteszéttép!
És már most fuss innen, a hogy a lábaid birnak!
HÁTHA KÉT HALOTT ÖSSZEKERÜL?
Mikor Opatovszky Kornél báró, késő éjjel, Rokomozernek az egylovas gyékényes szekerén, elhagyta őseinek birtokát, olyan egyedül maradt a világban, mint a ki a hajótörésből úszott ki egy ismeretlen partra. Nem volt senkije, semmije.
Rokomozer, a ki sejtette, hogy mi történhetett a kastélyban, elmondogatott neki egyet-mást, a mit megtudott a báró elszökött fia felől, hogy az most Illavaynál van, s hogy ott milyen jól bánnak vele. Azt gondolta a szatócs, hogy ezzel majd kedvet csinál a bárónak, hogy ő is odamenjen a nagybátyjához, a mi a legokosabb elhatározás lett volna az ő részéről; hanem ezzel épen az ellenkező hatást idézte elő. A báró csak hallgatta csendesen, hogy milyen jó nevelést adnak Illavayék az ő felfogott magzatjának, akár csak a saját gyermekük volna. A fiú egész nap a könyveket bújja, tanul, ir, rajzol, dolgozik, tollal, czirkalommal, liniával, mappákat is készít – egyszer csak közbe kiáltott aztán:
– Úgy kell a gazembernek!
Mert Kornél báró meggyőződése szerint, alig lehetne egy gonosztevőre nézve, a ki a bölcsőtől elkezdve tizennégy hosszú esztendőn keresztül folytonosan naponkinti apagyilkosságot követett el, az egész kriminalkodexben súlyosabb büntetést kitalálni annál, hogy el legyen itélve naphosszant könyveket bújni, tanulni, irni, rajzolni, mappákat csinálni! Dehogy menne olyan helyre, a hol ilyen kínzó szerszámokkal gyötrik az embert. Inkább egy egész kétemeletes bolondok házába, tele őrültekkel, mint «egy» okos emberrel egy házban.
Aztán valami főtt a fejében. Egy saját eszme. Abba úgy bele volt szerelmesedve, mint a majom a fiába. Őrizte, féltette, nehogy kiszaladjon a száján. Sejtette jól, hogy ha ő ezt csak egy féligmeddig helyeseszű embernek elmondaná, az bizonyosan lebeszélné róla, hát még ha Illavaynak előadná. Pedig ezelőtt az ember előtt nem maradhatna vele titokban. Ennek az embervallató szemei kicsalnák azt a rejtekhelyeiből. Egyre azt a tervet komponálta, illustrálta, variálta, részletezte, szakaszozta, meg rekapitulálta.
Ezt már nem hagyja kiverni a fejéből.
Az egylovas szekér zötyögve barázdol kacskaringós útjában a kátyúkkal elállt úton végig a bolondságokat kikeltő tele hold fényénél.
A pozsonyi bezárt ház halottja szokott reggeli sétáját végezte a kertben.
Ez a kert nem tudja azt, hogy mi a tavasz? Az ő virágai nem bújnak ki a napsugártól a föld alól, az ő fái nem hajtanak új levelet, nagyon jók a régiek is, tartják a szinüket.
Csak azok a kis vörösfekete, tarka bogarak, a mik kora tavaszszal előjönnek a föld alól, merészkednek jelenteni, hogy kezdődik egy új évforduló a világban. Jaj nekik, ha a sétáló halott útjába kerülnek!
Odabenn a szobáiban ugyanaz a világ van, a mi lenni szokott, emberhangtalan méla csend, a gépmadár szomorú negyedórai csicsergése, hideg ételek az egyik asztalon, felbontatlan levelek a másikon.
A halottnak van foglalatossága, a mivel napját betölti. Olvasmány, munka. De minő olvasmány. Csupa mathematikai könyveket tanulmányoz. Még férfinak is rideg mulatság, hát még nőnek? Keresni azt az ismeretlent, a kinek neve X és kutatni az érdekes görög π rejtélyeit.
Magasabb egyenletek, logarithmusok, infinitesimal calculusok, csillagász számítás, gyökkeresés, mértani ábrák! Megölői a fantásiának és a poézisnak. Ez az ő mindennapi tanulmánya. Prælegálhatna belőle, akár egy professor. A számtan, a mértan a gondolatok jegeczvilága. Ezek közt érzi magát otthon.
Nála még az évszakok sem tesznek külömbséget. Nyáron nincs melegebb a szobáiban, mint télen s a kandallóban mindig ég a tűz; egy kombinált széntartó önmozgó gépezetével félóránkint ráönti a szenet az izzó parázsra, ha senki nem néz is utána.
Csak minden hónapban egyszer szokták egy pár órára kioltani a tüzet a kandallókban; ilyenkor a füstfaragó járja sorba a kürtőket, a kormot letisztítani.
Ennek a kaparása, söprése az egyetlen profánus hang, a mi a szobákba lehatol.
Az érdekes halott ugyan ezt a hangot sem hallja vagy nem ügyel rá, mert egész lelkét elfoglalja az «érintőkből és a conjugált háromszögből meghatározott kúpszelet nemének eldöntése» Möbius nyomán s mikor az ember előtt ez az olvasmány áll:
(4).....(240)=0,(340)=0. (24, c)..(240)=0,(134)(230)+(234)(136)=0. (34, b)..(340)=0,(124)(230)+(234)(120)=0. (b, c)...(124)(230)+(234)(120)=0,(134)(130)+(234)(130)
S ennek a megészlelésétől függ annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az illető kúpszelet hyperbola-e, vagy ellipsis? hát akkor könnyen megtörténhetik rajta az az eset, hogy csak azon veszi észre magát, mikor megszólal valaki a háta mögött s jó reggelt kiván.
Ezen aztán először elbámul, ki beszél ide lenn a halottak országában? Azután felindul, hogy mer élő teremtés ide bejönni? Végtére megretten; a hivatlan látogató, az a bizonyos fekete alak, a kivel Mikulás napján a gyermekeket szokták ijesztgetni: a kéményseprő.
Ajka nyitva marad a zsibbasztó rémülettől.
– Ne kiáltson ön, madame, suttogja tompa hangon a fekete szurtos alak s tiltó mozdulatra emeli fel kezét.
Hiszen úgy sem kiált az, a halottak nagyon csendesen szoktak beszélni.
– Mit akar ön? kérdi a hölgy, hidegvért szinlelve. Mért tört be hozzám? Pénzt akar kapni? Nem szükség erőszakoskodnia. Itt vannak a Wertheim-szekrény kulcsai. Abban áll a készpénzem. Nyissa föl; a mit bankjegyekben, aranyban, ezüstben talál ott, elviheti. A takarékpénztári könyveket ne bántsa, mert azokkal bajba keveri magát. Tessék a kulcscsomag.
A grófnő elég nyugodt hangon tudott beszélni. Gondolt ő arra, mikor ezt a házat örök temetőjeül berendezte, hogy ő rá itt egyszer valami tolvaj is rátörhet, s minthogy cselédet nem tür a közelében, senki sem fogja megvédeni. E végett azt az oltalmi stratagémát találta ki, hogy készíttetett Bécsben egy tökéletes vasfalakból alkotott fülkét, a minek a hátulját a Wertheim-szekrény képezte. Mikor aztán ennek a szekrénynek a belső tresor ajtaját felnyitotta valaki, akkor egy furfangos gépezet egyszerre lebocsátott egy csapóajtót a fülke elé, s a bennlevő a vaskalitkában meg volt fogva, s onnan csak egy vasrácson keresztül beszélhetett ki, a mi elég sűrű volt arra, hogy ha fegyver van nála, ki ne lőhessen rajta. Ide szándékozott beküldeni Pálma grófnő a kellemetlen látogatót.
Hanem a kéményseprő nem vette el tőle a kulcsokat. A helyett megragadta a grófnő kezét s azt dörmögé a fülébe:
– Én vagyok Opatovszky Kornél!
Ez arczot, e szemeket látta már egyszer Pálma grófnő. Akkor, mikor a vőlegénye azt mondta neki, akarja ön, hogy leugrassak lovastól együtt innen a meredek bástyafokról? Most még ezen fölül be is volt kormozva ez arcz; a hogy kéményseprőknél szokott az lenni, a kiknek kiváltságuk van fényes nappal álarczczal sétálni az utczán.
A helyzet semmit sem javult az által, hogy Pálma kiszabadítá a kezét a férfi markából, mert arra az letérdelt lábai elé s most aztán átölelte a térdeit s úgy tekintett fel hozzá, s az még rettenetesebb tekintet volt.
– Én önt imádom! Ezt jöttem önnek megmondani.
Pálma megijedt valamitől. De nem attól, a mi más nőt az ájulással kerülgetett volna; hogy most itt egyedül van egy minden emberi lénytől távoleső szobában, bezárva, egy betörő férfi kezei közt, a kire nézve a legszelidebb mentség az, hogy őrült. Nem. Ő nem ettől ijedt meg Hiszen Opatovszky Kornél nem oroszlán s ő nem tartozik a bárányok fajához. Neki is van két ökle, tíz körme, s ha amannak van őrültsége, neki meg van hidegvére. Ha viaskodásra kerül a sor, Rozgonyi Cziczelle unokája megfelel magáért! Hanem azon rémült meg, hogy ha ez az eszeveszett látogatás valami olyan zajjal fog végződni, a mi a külvilágba kihat, akkor az ő egész mostanáig fentartott túlvilági uradalma egyszerre szétomlik. Nem lehet játszani többé a halott szerepét. Embereket kell maga elé bocsátania. Kérdésekre felelnie, megvallani, hogy él és mi a neve, és a jövendőre nézve lemondani a magányról, társalgót, cselédet tűrni ott maga körül, holott eddig egy ölebet sem akart a szobájában tartani. Neki is meg volt a maga boldogsága, azt féltette, attól ijedt meg, hogy ezt elveszik tőle, hogy sirjából kiránczigálják a napvilágra. Ezt a sírboltot féltette!
Az volt az első eszméje, hogy ezt az őrült embert szép szóval rávegye, hogy ugyanazon az úton hagyja el a szobáját, a melyen észrevétlenül idejött. Szépen kell vele beszélni.
– Álljon fel, uram! szólt az előtte térdeplőhöz csendesen. S magyarázza meg különös látogatásának okát.
Erre a nyugodt hangra egyszerre talpra ugrott Kornél s az arcza sajátszerű vigyorgásra torzult.
– Ugy-e bár különös látogatás nemde, grófnő? Ön maga az oka. Az ajtón keresztül nem bocsát magához élő embert; én megvesztegettem a kéményseprőt, hogy adja át egy órára a pánczélját, s e lovagkosztümben sikerült az ön szine elé kerülnöm. Nem hiszem, hogy ezt előttem próbálta volna valaki.
– S mi oka volt önnek arra uram, hogy magát egy ilyen lángészcsinyra elszánja?
– Ön lángészcsinynak nevezi ezt grófnő? Ön tehát nem haragszik érte? Ön nem dobat ki? Nem karmolja ki a szememet?
E kérdés után Kornél hevesen csókolt kezet a grófnőnek, fekete foltot hagyva a fehér bársonyon a kormos orra hegyével és Pálma nem törülte le onnan a korom csóknyomot.
– Üljön le ön. Ide a karszékbe.
– Haha! Ez a kormos irhabőr sem ült még damaszt karszékben soha. Szólt nevetve Kornél, a mint a kinált helyre levetette magát. Pálma grófnő egész nyugodtan foglalt vele helyet szemközt a pamlagon.
– Tehát lépjünk mindjárt in medias res, grófnő! ugyebár? A körül forog a kérdés, hogy vajjon az én apám egyetlen fia, báró Opatovszky Kornél csakugyan őrült bolond ember-e, vagy pedig egy okos és helyeseszű egyéniség?
– S ezt itt ezen a helyen akarja ön megtudni?
– Itt! Ezen a helyen. És ebben a jelmezben. De nemcsak magam akarom ezt megtudni, de az egész világgal tudatni, még pedig oly ekklatáns módon, hogy a felől senkinek semmiféle kételye fenn ne maradhasson, a mire minden ember vagy azt mondja, hogy «ez az Opatovszky csakugyan egy kötözni való bolond, tébolydába való!» vagy pedig azt, hogy «no, lám, ez az Opatovszky megtalálta valahára a jobbik eszét!» Ilyesmit akarok tenni.
– S mennyiben szolgálhatok én médiumul ennek a kényes kérdésnek az eldöntésére?
– Ön határoz ebben, egyesegyedül, grófnő. Senki más, mint Temetvényi Pálma grófnő. Ön emlékezni fog rá, hogy volt egy idő, a mikor Temetvényi Pálma grófnő az én jegyesem volt?
– Ismertem azt a hölgyet. Úgy tudom, hogy régen meghalt és el is temették.
– Oh én tudom azt, hiszen én voltam a gyilkosa! Oh mennyi lelkimardosást kellett nekem ezért kiállanom! Ha ön az én keblembe láthatna! Ez a fehér arcz üldözött éjjeli álmaimban, mint kisértet!
– Nagyon hizelgő rám nézve ez az öntudatlan vendégszereplése képmásomnak.
Opatovszky csak most vette észre, hogy megfordított bókot talált mondani a grófnőnek. Azért is abbahagyta azt a fáradtságot, hogy elérzékenyülése tanujelével, szemeiből alápergő könyeivel még jobban elmázolja az arczán a kormot s fordított a beszéd hangulatán, hizelkedésre fogta.
– Oh nem! Nem így mondtam. Ön nagyon szép most is, grófnő, Isten ugyse; egészen elbájoló. Sokkal szebb, mint ezelőtt tizennégy évvel volt, pedig akkor is nagyon szép volt.
Pálma kezdett hátrább huzódni a nyugtalanító ömledezés elől. A rávillogó szemekben bizonyos neme az éhségnek volt kifejezve, a mi olyanformát mond, hogy «szeretnék beléd harapni».
Kornél vette észre Pálma tekintetéből, hogy elsiette magát. Ezt később kellett volna elmondani. Visszatért az előbbi mélabús hangulatba.
– Eléggé meglakoltam én ezért az esztelen ballépésemért, grófnő, higyje el. A purgatórium valóságos Mahomed paradicsoma ahhoz képest, a mit én kiálltam tizennégy esztendő alatt. Azért volt az, hogy beszaladgáltam az egész világot, mert otthon nem volt maradásom. De hisz ön ezt mind nagyon jól tudja.
– Én? szólt közbe elbámulva Pálma grófnő.
– Van nekünk egy közös jó barátunk, egy nemeslelkű nagy ember. No, ugyebár, nem szükség a nevét kimondanom ön előtt grófnő?
Pálma összehuzta a szemöldeit s néma fejbólintással inte, hogy ért belőle valamit.
– Ez a nemeslelkű férfi mindenkor értesíté önt a felől, hogy minő viszontagságokon megy keresztül az az ember, a ki önt, a gyémántot felcserélte – egy békasóért.
– Báró úr! Én nekem nem okoz vele kellemes érzést, ha ily kifejezéseket használ – a felesége iránt.
– Feleségem? Semmi feleségem! Hát azt hiszi ön, hogy az a bizonyos némber Donna Atalanta Di Pelargonios marquisnő? Az ám! Egy cseh muzsikusnak a leánya, mamsell Muskatlinek Hanna vagy Panna, vagy Libussa, vagy nem tudom én, hogy mi a keresztneve. Engem luddá tettek, rászedtek. Komédia volt az egész. Azelőtt Loreley név alatt produkálta magát a czirkuszban s három perczig el tudott sétálni lélekzetvétel nélkül egy üveg-kádban a publikum előtt. S ezt én mind csak most tudtam meg, tizennégy esztendő mulva. Egyetlen igaz barátom Koczur fedezte fel előttem (az is gazember volt, hogy akkor meg nem mondta, mikor még nem kerültem a hálójukba!) De én magam a saját szemeimmel is meggyőződtem felőle. Majd mindjárt el is mondom én az egész történetet a grófnőnek. De hogy is kezdjek hozzá? Úgy? Igen. A feleségem, azaz hogy nem a feleségem, hanem egy kalandornő, mamsell Muskatlinek engemet először is tökéletesen kirabolt; azután pedig megajándékozott.
– Hogyan? Kirabolta és megajándékozta.
– No igen, kirabolt minden vagyonomból, és a mellett megajándékozott; nem mondom, hogy két tökéletes szarvasagancscsal, mert tudom, hogy ezzel a grófnő szemérmetes kedélyét megsérteném, de igen is megajándékozott két istentől elrugaszkodott, vásott porontytyal, a kiknek az egyike fiú, a másika leány; de a kik azért vetekednek egymással mindenféle emberfölötti gonosztettekkel.
– Ön túlszigorú gyermekei iránt. Talán inkább az eltévesztett nevelés okozta a vásottságot.
Kornél báró egyetértően hunyorgatott. Jó nyomon volt már.
– Igen, igen. Ez volt a főok. Elhanyagolt nevelés. Hisz a grófnő nagyon jól van értesülve e felől. Tudom én!
– Én vagyok jól értesülve? kérdé Pálma elbámulva.
– Szt! Ez titok. A mi közös titkunk. Ön egy angyal. Még az angyaloknál is jobb teremtés. Ön félrevonulva az egész világtól, még akkor sem szünt meg áldást terjeszteni azok fölé, a kik önt oly keserüen megbántották.
– Nem értem önt.
– Ön nagylelkű. Ön el akarja titkolni jótetteit. Hisz ez is az ön jellemvonása. Ön nagyobb szellem a zsidók Jehovájánál. Ön nem azt mondta: megbüntetem az apák álnokságait a fiakban, ön az apa bűneiért jótéteményekkel halmozta el annak gyermekeit. Ha valaha imádtam volna a Jehovát, most detronisálnám, s önt ültetném a helyébe.
Pálma egyik ellentétes kedélyállapotból a másikba esett. Ez az ember hol megrémíté, hol nevetésre ingerelte, közbe-közbe megharagítva és sajnálatra költve.
– Miattam meg ne fossza ön az oltárt az istenektől, mert én valóban nem tudok semmit e nekem tulajdonított nagylelküségről.
– Grófnő! komolyan szóljunk. Most már nagyon komolyan kérem. E kérdés körül forog meg minden. Az én életemről van szó. Többről az életemnél. Elevenen eltemettetésemről. Tudja ön, hogy mit akart velem tenni az az asszony? Nem asszony; csak mamsell! Be akart csukatni a bolondok házába. Elhiszi ön, hogy kitelik tőle ilyesmi?
– Elhiszem!
– De az okát nem találja ki grófnő. Semmi regényes indok. Csupa vastag önérdek. Azt akarta, hogy magam ismerjem el magamról, hogy bolond vagyok, irjam meg az elismervényt, pecsételjem le a gyűrűmmel, a mi nélkül az aláirásom nem hiteles, hogy ő aztán ezzel fölvehesse azt az összeget, a mit az apám hitbizományban letett, arra az esetre, ha én egyszer a bolondok házába kivánok saját magam jószántából fölvétetni. Hát lehet valakinek ilyen képtelenséget kigondolni? Hiszen ha már valaki elismeri magáról, hogy bolond, akkor eo ipso nem bolond, ha pedig valósággal bolond, akkor nincs az az emberi hatalom, a mi őt rábirhassa, hogy ezt elismerje, leirja, aláirja, megpecsételje s maga oda menjen a Lunatik-Asyl kapujára bezörgetni: «eresszenek be, kérem szépen, én bolond vagyok, be akarom magamat csukatni». Hol itt a logika, hol itt a psychologia?
Pálma valóban nem tudta ezeknek egyikét sem föltalálni.
– És mégis, csak egy hajszálon mult, hogy az a furfangos némber be nem font ezzel a cselszövénynyel. Az irást már elkészítettem. De nem adtam a kezébe. Itt van a zsebemben. El tudja ön olvasni az én irásomat, grófnő? Ugyan kérem, olvassa el. Nem olyan szépen van irva, a hogy egykor önhöz irtam a leveleket, hajh! azok boldog idők voltak. De igen szépen kérem, olvassa el.
Kornél előhuzta a sokrét összehajtott iratot a kéményseprő bőrpánczél kebeléből. Pálma grófnőnek meg kellett annak tartalmával ismerkednie. Azután visszaadta azt Kornélnak.
– Ugy-e, hogy nagyon különös? De a mit ön soha ki nem fog találni, ez az, hogy hogyan lehetett egy férfi olyan gyönge, hogy egy ilyen iratot saját kezével lemásoljon? Pedig ez az egész rejtélynek a kulcsa. Hallotta bizonyosan a grófnő az illavai fegyenczek szándékolt kitörését.
– Semmit sem hallottam róla.
– Hogyan? Azt sem hallotta, hogy ez alkalommal Zsiborákot agyonlőtték és monsieur Cousin elvágta a saját nyakát?
– Nem tudok semmiről, a mi a világban történik.
– De már ezt az egyet csak lehetetlen, hogy meg ne irta volna önnek Illavay.
Pálma fölugrott a helyéről s indulatosan kiálta föl:
– Kérem, ezt a nevet ne mondja ki többet előttem.
– Hiszen nem azért mondtam, hogy önnek kellemetlenséget okozzak vele. Csupán csak azért, hogy ő volt az, a ki a haramiákat a nép segítségével leverte.
– Ne beszéljen ön nekem róla! rivallt föl Pálma s oly zila tekintetet vetett Kornél báróra, hogy annak elhalt az ajkán a szó. Nem érte föl ököllel, hogy ha valamivel föl lehet zavarni egy halottat a nyugalmából, ez az a szó, hogy az, a kit elvesztett, most is ugyanaz a mesebeli hős, a ki egykor volt, hogy a jelenet, melyben őt, mint egy földfeletti tündérlovagot tanulta ismerni, minden csodatételeivel ismétlődhetik. Ez olyan gondolat, a mitől ököllel kell ütni a koporsófödelet belülről!
– De édes Istenem! Én csak azért voltam kénytelen ezt elmondani, mivelhogy akkor történt az, hogy a nép, a mely a rablók leverésére sietett, holmi rejtélyes fegyvereket kapott, a mikről utóbb kisült, hogy azokat Olaszországból hozták ide be a hegyek közé. És azután rám fogják, hogy én hozattam be azokat a fegyvereket. Pedig becsületemre mondom, egészen ártatlan vagyok benne!
Ez megint olyan furcsa mondás volt, hogy Pálma grófnő egész fölindulása egyszerre kitörő ideges kaczagásba ment át.
– De nem nevetni való ez, grófnő. Komoly dolog ez nagyon. Mert az embernek a nyaka körül jár a hurok. Hadd mondjam el tovább, grófnő; kérem, üljön le a helyére. Volt nekem egy jó barátom, Koczur. Tetszett őt ismerni.
– Nem jegyeztem föl az emlékemben.
– Nagyon jól tette a grófnő. Felejtse is el. Nagy gazember volt, szegény jó fiú. Nekem testi-lelki jó barátom volt. Játszó-társam, kutyám, lovam, gyermekkorom óta. Hanem azért, ha valahol megkaphatom még egyszer a világban, úgy lelövöm, mint a tököt. Sok bajból kihúzott a derék ember, ezuttal is neki köszönhetem, hogy kiszabadított a legnagyobb csávából, hanem azért mégis lelövöm, mint a varjut, a hol megkapom. Mert hogyha száz esztendeig élne s ez alatt folyvást ragályos betegeket ápolna és mezítlábos emberek számára csizmát varrna, s holta után ezer esztendeig mindig postaszolgálatot teljesítene az ég és föld között, még akkor sem ellensulyozná azt az egy rettenetes bűnét, hogy ő volt az, a ki engemet öntől, Istennők legjobbika, csalfa módon elválasztott, s ezzel az endori boszorkánynyal összeboronált! Ezért meg fogom őt ölni! Esküszöm a poklok minden ördögére, hogy meg fogom őt ölni!
A kormos arcz egészen megelevenült ez új indulatkitöréstől. Pálma grófnőnek elmult a nevető kedve, a mint a vérbeforgó szemekre tekintett.
Opatovszky Kornél egészen megfeledkezett róla, hogy micsoda furcsa vitéznek van ezuttal álczázva.
– Grófnő! Pálma grófnő! mondá érzékeny páthoszszal. Hát nézzen az arczomra és mondja meg, úgy nézek-e én ki, mint a kiről azt lehet feltenni, hogy az osztrák birodalmat föl akarja forgatni? Komolyan beszélek. Sok mindenféle nagy bolondságot elkövettem életemben; de erre az egyre nem gondoltam soha.
Pálma grófnő fejbólintással mutatta, hogy egészen elhiszi ezt neki.
– No lássa! És ezért mégis mintha minden ellenem esküdött volna! Épen azokban a fatális napokban hozta meg Koczur azt a bizonyos ötezer forintot, a minek a provenientiáját a grófnő legjobban fogja tudni.
– Én? szólt a grófnő elbámulva, s a fejét rázta tagadólag.
– No! Grófnő! Most már vége a titkolózásnak! Én ismerem az ön nemes motivumait; de ezuttal most már életről és halálról van szó. Vagy azt akarja a grófnő tán, hogy engem a vesztőhelyre vigyenek? Vagy legjobb esetben tíz esztendeig toljam a talyigát Olmüczben? Ezt akarja-e?
A grófnő megijedt.
– Dehogy akarom.
– No, ha nem akarja, hát akkor ismerje el, hogy tudja jól a provenientiáját annak az ötezer forintnak.
A grófnő kénytelen volt ráhagyni, hogy tudja.
– S megengedi nekem, hogy ezt az egész világgal tudassam?
Ráhagyta, hogy megengedi.
– Hogy megtudja a ministerium, megtudja a császár, megtudja még az auditor is!
A grófnő el nem tudta gondolni, hogy miféle zöld csoda lehet az, a minek megtudására a fent elősorolt hatalmasságok olyan igen kiváncsiak; de csak belenyugodott a különös kivánságba.
Erre aztán gyöngéd mosolygásra fintorult el a látogató kormos ábrázata.
– Akkor nyujtsa nekem legelébb is a kezét grófnő, hadd csókoljam meg azt. Nyujtsa kérem a kezét! mert azért jöttem ide express, hogy önnek ezért kezet csókoljak.
Rá kellett szánnia magát a vállalatra.
Kornél egészen ráfektette az arczát a nyujtott kézre.
– Így ni! Oh ez a gyöngéd kezecske volt az én őrangyalom mindig. Ez szabadít ki engem most is sírom fenekéből, börtönöm mélyéből. Ez a kéz még engem boldoggá is fog tenni!
Pálma grófnő ugyan örült, mikor visszakaphatta megint a kezét.
– És lássa a grófnő, ezek a semmirekellők mégis azt hiresztelték, hogy én azt az összeget Garibalditól kaptam a fölkelés organisálására. S mikor a puttsnak vége volt, az embereket összefogdosták, akkor nekem estek, megrohantak, elhitették velem, hogy én is compromittálva vagyok s addig rémítgettek, míg ráhagytam magam beszélni, hogy leirjam azt az okiratot, a miben saját magamat bolondnak deklarálom.
– Ezt már hallottam egyszer.
– De csak olvassa el még egy kicsit a grófnő azt az irást. Nem rettenetes ez? Az volt a szerencsém, hogy a gyűrűt nem tudtam lehuzni az ujjamról, hogy megpecsételjem vele az irást; a nélkül pedig az én névaláirásom nem érvényes. S ez volt rám nézve a mennyei gondviselés. Hiszi a grófnő, hogy van mennyei gondviselés?
A grófnő olyan csodálatos tekintetet vetett rá, a miből még a bolond is megértett annyit, hogy igen rossz helyen alkalmazta ezt a kérdést, egy élve eltemetett embertől kérdezi ezt – a sírásó!
– No ha végig meg fogja hallgatni ezt az én esetemet – sőt mondhatnám: «a mi esetünket», mert mindnyájan bele vagyunk abba foglalva, akkor meg fog róla győződni a grófnő, hogy igaz az, a mit a «Fehérek»-ben mond az a nem tudom, hogy hivják? Sir Patriknak, hogy «van, sir Patrik», s azzal főbelövi. De, hogy legjobban megértse a grófnő a dolgot, ime olvassa el Koczurnak ezt a levelét, a mit kutyafuttában irt hozzám. Olvassa el, kérem.
Pálma émelyítő undort érzett e levél olvasása után. Annyi visszás érzelmet, annyi gyülöletes emléket keltett az szivében.
– Így tépték ők össze két szerető szivnek boldogságát! kiálta föl elkeseredéssel a kéményseprő. De van gondviselés az égben! Van, Pálma grófnő. A gyalázatos csalás napfényre került. Én felderítettem azt, hahaha! A Loreley!
S itt elkezdte össze-vissza hadarni a megtörténteket, hogy szedte ő rá Atalantát a vízbeejtett gyűrűvel, hogy kereste az azt éjjeli fáklyafénynél a tó hinárjai között, három perczig kitartva a víz alatt, hogy árulta el ez által, hogy az egész vízbefulási scénája kicsinált komédia volt! Pálma csak a szavakat hallotta, de értelmükre nem hallgatott. Oly rút, oly zavart, oly utálatos volt előtte az egész történet, hogy nem birta azt lelkébe befogadni. Rá sem birt nézni a beszélőre, fejét félrefordította tőle s megtagadta minden érzékének, hogy vele foglalkozzék.
Így aztán csak azon vette egyszer észre magát, hogy a kéményseprő a lábainál térdel és kezét megragadja.
– Mit akar ön?
– Azt akarom önnek megmondani, hogy most már szabad vagyok. Isteni és emberi törvények szerint szabad. A kivel az oltár előtt megesküdtem, az nem az volt, a kinek magát kiadta. E csalás megsemmisíti a házasságot. Nekem nincs nőm többé, nem is volt. Kezemet annak adhatom, a kinek akarom. Az egész egy átkozott álom volt, semmi más. Én az vagyok, a ki tizenöt év előtt voltam, az ön vőlegénye és ön az én menyasszonyom.
Pálma grófnő megdermedt e tekintet előtt. Most kezdte megérteni, hogy ez komoly bolondság.
Opatovszky Kornél fölemelkedett térdéről s méltóságteljes állásba vágta magát.
– Báró Apátváry Opatovszky Kornél eljött, jóvátenni hibáját s egy új jobb élettel helyrehozni az elmultat, a gonoszt. Én voltam az, a ki miatt az angyalok legjobbika önkényt kereste föl élve a sírboltot; én leszek az, ki a sírbolt ajtaját feltöröm, hogy őt az életnek újra visszaadjam.
Vette észre a grófnő arczvonásain, hogy annak nem csekély idegenkedése van a kéményen keresztül emelkedni az elhagyott szép világra, szabadítója vezetése mellett. Azt hivé, hogy jó lesz neki gyöngéd bókokkal meglágyítani a szivét.
– Az igaz, Pálma grófnő, hogy azóta egy kis idő elmult, de becsületemre mondom, hogy Pálma grófnő most is olyan szép, mint akkor volt, oly szeretetreméltó, s esküszöm a magam részéről, hogy én is képes vagyok egy nőt boldogítani.
Pálma grófnő rémülten tapasztalá, hogy kisértete egyre bátrabb kezd lenni, már kezével a vállát érinti s szemei egészen keresztbe állnak.
Fölgerjedt a haragja s eltaszította őt magától:
– Hallgasson ön és hagyjon el!
De ez nem volt olyan egyszerű «apage Satanas»-sal elűzhető gonosz lélek.
– Mondtam, grófnő, hogy én ma itten vagy valami nagyon okosat, vagy valami nagyon bolondot fogok elkövetni; szólt Kornél báró, s most már odaült Pálma grófnő mellé a pamlagra. Azt, hogy én idejöttem és még milyen úton jöttem ide, ön maga idézte elő.
– Hogyan? uram!
– No már megint nem akarja tudni. Hát ki volt az, a ki innen az egész világtól elzárt házból az én sorsomat figyelemmel kisérte? és a midőn észrevette, hogy sorsom rossz fordulatot vett, ki volt az, a ki megszabadító kezét kinyujtotta utánam, hogy fölemeljen? Ki volt az, a ki azokat a gyönge ötezer forintokat Illavaynak külte, hogy azokat Koczur által részben az én becsületbeli adósságaim törlesztésére saját magamnak, részben elzüllött gyermekeim neveltetésére azoknak a másikaknak kézbesítse? Nem ön volt-e az grófnő?
Pálma előtt most kezdett már világosodni! Azt hitte, hogy most már egészen érti ez orozva udvarlás indokait. És most aztán már utálta ezt az embert. Először félt tőle, azután szánta, most már megvetette. Úgy volt vele, mint a hogy idegen kutyával szokott lenni az ember; eleinte attól fél, hogy megharapja, azután meg attól, hogy megcsókolja, azon is aggódik, hogy hátha meg van veszve? míg utoljára rájön, hogy ez a kutya éhes!
A míg azt hitte róla, hogy futó bolond, volt némi tekintettel iránta; most megtudta, hogy ez okos ember s ezzel ki lett szolgáltatva egész kegyetlen boszujának.
Mert a halottak boszuállók, kivált ha nők.
Abban a rémületben, hogy egy őrjöngő ember erőszakos szenvedélyének martalékául van ejtve, még volt valami hizelgő rá nézve: ez a veszélyérzet még hevesebb dobogásra intette szivét; de az a tudat, hogy egy tönkrejutott préda botlik bele végső gyámoltalanságában abba a mentő gondolatba, hogy régi menyasszonyát azért a kis megtakarított pénzért felkeresse, ez csupa jegeczczé változtatta kedélyét, a mi ott karczol, a hol hozzáérnek. Most már nem lesz hozzá irgalommal.
Opatovszky megdöbbenésnek vette ezt az elmerevült tekintetet Pálma arczán, növelni szándékozott a hatást.
– Grófnő! Ön elárulta a szivét. Elárulta, hogy az érez. Velem tudatva lett ez az érzés. Engem felköltöttek eddigi álmomból. Azt az asszonyt, a kiről azt hittem, hogy feleségem, elkergettem magamtól. De még üldözni is fogom törvény szerint, mint csalót. Engemet önnek az elárult jósága egészen új emberré alkotott. Ne kivánja ön, hogy visszaalakítsam magamat az elhagyott emberré. Én magammal játszani nem engedek! Én ide betörtem úgy, a hogy tudtam. Itt vagyok. S innen el nem megyek a nélkül, hogy czélt érjek. Ön összehivhatja az embereit, azoknak ugyan elébb bezárt ajtókat kell keresztül törni, s bemutathat nekik, mint vagy eljegyzett vőlegényét, vagy mint becsülete elrablóját. Választhat tetszése szerint.
S azzal szerét ejtette, hogy Pálma hajából kihuzza a fésüt, s leomló hosszú szőke hajfonadékai egyikét kezébe kerítse.
Pálma tudott uralkodni kedélyén.
– Ön tehát mindent tud, suttogá csendesen; nem kellett volna ezt elárulniok azoknak, a kikre bízva volt. Azt hittem, hogy jól el tudtam azt titkolni. Tudják sokan, hogy nekem egész kis könyvtáram van takarékpénztári könyvecskékből. Hanem azt nem tudja senki, hogy ezekre a könyvekre az ön gyermekeinek a neve van felirva.
– Oh az szükségtelen. Az egészen fölösleges, grófnő. Minek a gyermekek nevei oda? Én azokat ki akarom tagadni. Anyjostól el akarom űzni. Nekem nincs rájok semmi szükségem. Minek volna azokra pazarolni az ön jótéteményeit; protestált Kornél báró egész méltó felgerjedésével egy, rossz gyermekei miatt elbúsult atyai szivnek. Dolgozzanak! Majd, duskálkodni! Dolgozzanak!
– Hiszen még addig sokat dolgozhatnak, szólt fél mosolygó arczczal Pálma grófnő, mert csak halálom után jutnának hozzá; az én családomban pedig a férjhez nem ment nők iszonyú sokáig szoktak élni. Ezt a felfedezést azonban csak azért tettem önnek, hogy meggyőzzem róla, mennyire volt gondja a szegény élő-halottnak az iránt, a ki őt eltemette.
– Ön nemes szivű, grófnő! Tudtam én azt! Én tudom, mit vesztettem akkor, mikor önt elvesztettem. Ha akkor rossz ördögöm ki nem veri planetámat a sphærájából, most hatalmas ember volnék, talán nagykövet valamely küludvarnál, egyesült birtokaink felérnének egy német herczegséggel.
– Most már ne beszéljünk erről, uram; hanem értekezzünk a magunk dolgáról komolyan. Önnek a házassága meg lesz semmisítve, ez bizonyos. Akkor ön visszatérhet oda, a honnan önt, mint mondá, egy rossz álom eltérítette. Hogy én megbocsátottam önnek, arról már ön többet tud, mint én akartam. De hát az atyám? Hogy fog ön azzal kibékülni?
– Ah! Az öreg úr is meg fog hajolni a bevégzett tények előtt.
– Önnek a vagyoni helyzete nagyon zilált?
– Bizony e tekintetben Temetvényi grófnak sincs mivel kérkedni, neki is épen a szája széléig ér.
– Ne értse félre, a mit mondok. Két főúr, a ki már annyira meg van alázva, hogy a hitelezőjének még az előszobájában levegye a kalapját, még akkor is lehet egymással szemben olyan büszke, hogy fölcsapja a kalapot a fejére, ha hozzá hasonló másik látogatására jön. Én csak magamról beszélek. Rám nézve volna az végtelenül megalázó, ha azt mondaná a világ: «ime a régi jegyese visszatért hozzá akkor, a mikor már vagyonilag tönkrejutott, elvette őt a pénzeért». Ezt nem szabad a világnak sem önről, sem én rólam mondani. Önnek előbb rendeznie kell vagyoni állapotait; kiszabadulni terhelő kötelezettségeiből; tisztázni legalább egy részét uradalmainak, hogy mikor egy rangjához méltó új asszonyt visz a házhoz, az a ház minden benne levővel együtt az ön igazi sajátja legyen, nem igényper alatt levő executio-tárgy.
Opatovszky feltolta a fejéről a kéményseprő sisakot, hogy megvakarhassa a füle tövét. Ez sehogy se akar belemenni a fejébe.
– Hogyan? kérem. Nyöszörgé nyefegő hangon.
– Igen egyszerű módon, felelt Pálma nyugalommal. Én a menyasszonyi hozományomat nem az esküvő után, hanem az esküvő előtt bocsátom önnek rendelkezésére. Nem tudom, mennyire mehetnek önnek a tartozásai, de azt hiszem, hogy az én tőkepénzeim bőven fogják azokat fedezni.
Kornél báró hevülni kezdett ettől a szótól.
– Ön átvesz tőlem most annyit, a mennyit szükségesnek talál, hogy birtokát rendezze. Ha egyszer aztán ezzel helyben van, akkor egész fölénynyel jelenhetik meg Temetvényi gróf előtt, mint rendezett birtokú gavallér, ajánlatát megújítani s az egész világ tudni fogja, hogy ön vett el engem; nem én vettem el önt. Nos, uram, el fogja ön ereszteni hajtekercsemet?
– Ha ön a kezét adja érte cserébe.
– Előbb feleljen ön. Elfogadja-e az én ajánlatomat?
– Micsoda ajánlatát?
– Azt, hogy ön most rögtön átveszi tőlem a menyasszonyi hozományomat; visszamegy vele azon az úton, a melyen idejött, s azután, ha ismét eljön, négylovas hintón fog az udvaromra bejáratni?
A «négylovas hintó» tette meg! De régen nem volt már Kornél bárónak ebből egyebe, mint a megmaradt hosszú ostor, a négylóhoz való, a mivel olykor a parkon végig sétálva, nagyokat szokott pattogtatni s mondogatta hozzá: «gyi te Szellő, hallóh Alborac!»
Nagyon kiváncsisággerjesztő az az ajánlat, hogy vessen az ember egy pillantást abba a mesemondta könyvtárba, a hol csupa ezeres, tízezeres, százezres betéti könyvek vannak egymás mellé állítva sorba s tanulmányozza rajtuk az összeadás tudományát, azzal a kellemes érzéssel, hogy mindez a menyasszonyának hozománya. A költők sokat beszélnek arról a tündéri gyönyörről, a mit a menyasszonytól anticipando még a menyegző előtt nyujtott kegyosztás okoz a férfiszivnek; hát ha még egyszer ilyen reális alapokon nyugvó bizalomnyilvánulásról van szó.
Vajjon mennyi lehet ottan? Az emberek milliókról beszélnek.
Pálma grófnő elővette zsebéből a Wertheimpénztár kulcsait s odanyujtá azokat Kornélnak.
Ezért aztán megszabadult a hajtekercse, ismét föltűzhette azt a fésüjére.
– Egészen önre bízom magamat.
Opatovszkyban egy perczre föllázadt az egy csepp nemes vér, mely tiltakozott ellene, hogy egy gavallér elfogadja az általa megkért hölgynek a pénztárkulcsát, a menyegző előtt.
E tétovázását látva, Pálma grófnő annyira tudta vinni az önuralmat, hogy egészen odahajolt hozzá s csábító mosolylyal nézett a szemébe s a kulcscsomagot forró kézszorítással nyomta a markába.
Ha a négy ló, meg a milliók nem huzták eléggé oda, úgy ez a mosoly, ez a kézszorítás egészen odasegíté, a veszedelmes egérfogóba.
– Hiszen e percztől fogva minden a tied! suttogá a grófnő.
(Veni, vidi, vici! mondá magában a golyhó, s megcsókolva az édesen erőszakoló kezet, oda hagyta magát vezettetni a fülkéhez, a hol a pénztár volt elhelyezve.)
Pálma megmagyarázta neki, hogy elébb a felső zárt kell fölnyitni, azután az alsót, utoljára a fogas kulcscsal a középsőt. Kornél báró köszönte szépen az utasítást, tud ő a Wertheim-zárral bánni; hisz neki is volt tűz- és betörésmentes szekrénye, a míg fölöslegessé nem tette magát.
Mikor aztán az alsó zárban elfordította a kulcsot, akkor egy csattanást hallott a háta mögött s egyszerre nagy lett körülötte a sötétség. Szétnézett és Pálma grófnőt nem látta sehol; egy arasznyi magasságú rács pálczáin keresztül szürődött be hozzá egy kis világosság. Úgy meg volt fogva a csapdában, mint egy ostoba egér.
Eleinte el nem tudta gondolni, hogy mi történt vele? Csak az jutott eszébe, hogy ez ugyan furcsa kis menyasszonyi kelengye, a hol a skatulyának a teteje rácsapódik a kiváncsi vőlegényre! Azt hitte, hogy ez valami tréfa. Hanem aztán, mikor ahhoz a szűk rácsozathoz lépett, a melyen keresztül a szobába lehetett látni, az az egy tekintet fölvilágosította a helyzetéről. Pálma grófnőt látta maga előtt. Olyannak látta, a milyennek még soha sem. Ilyen lehet a halott, a ki sírjából föltámad, hogy háborgatóját megölje, egy istennő, ki embertől eredő gyalázatáért boszut állni leszáll az Olympról! Arczának márványfehére lángolt, felnyilt ajkai között villogott az összeszorított fogsor, egész arcza torzkép volt; de gyönyörű, az asszonyindulat dæmonerővé magasulva sugárzott tekintetéből, vegyítve a fenyegető kifejezésben minden, a mi a nőt emberfölöttivé teszi abban a pillanatban, a mikor diadalmaskodik; Mária, mikor a kigyó fejére tapos; Juno, mikor Ixion ölébe dobja a felhőt, ilyen volt.
De Kornélnak nem ezek a magas alakok jutottak eszébe; nem igen volt jártas sem a keresztyén, sem a pogány mythologiában; neki csak az «ezeregyéjszaka» volt a bibliája, az a tündérasszony jutott neki eszébe, a ki királyi férjét félig kővé változtatja, aztán meg az a bolond dzsin, a melyik rá hagyja magát beszélni, hogy bujjék vissza még egyszer abba a korsóba, a melyikből kiszabadult. Most ő lett ez a dzsin. S az ott ama tündér.
Ekkor valami villant az eszébe. Az észhomálynak szoktak villámai lenni. Ha ez a vasajtó arra csattant le, hogy a pénzszekrényben elfordították a kulcsot, akkor csak megint föl kell nyilni, ha azt a kulcsot visszafordítják. Odarohant, hanem aztán szomoruan tapasztalá, hogy azt a kulcsot se jobbra, se balra nem lehet fordítani többé, meg van az is fogva.
Ekkor aztán igazán megijedt.
Megint visszament a világosságadó rácshoz, kitekintett rajta. Onnan végig lehetett látni az egész szobán.
A kegyetlen istennő már akkor egy asztalnál ült s épen nem istennői munkával foglalkozott, levelet irt. (Mint tudjuk, Minerva, az irás istenasszonya, csak a szövés művészetére volt büszke, – lásd Arachne – de maga nem levelezett.) Tehát Pálma grófnő irt, még pedig nagy nyugalommal.
– Grófnő, instálom! szólt Kornél báró, megkoczogtatva a vasajtót, mint valami illedelemtudó látogató.
Az iró hölgy föl sem tekintett.
– Szeretnék innen kimenni.
Ezzel úgy látszik nem mondott valami meglepőt a megszólítottnak.
– Nagyon sötét van idebenn, nem látom, a miért a grófnő ideküldött. Grófnő, ez illetlenség! egy becsületes embert, egy főrangú urat így rászedni, becsukni, mint valami tolvajt. Grófnő, igen szépen kérem, bocsásson ki innen, becsületem szentségére fogadom, hogy még csak egy szóval sem fogom önt bántani. Hiszen behihatja ön a cselédeit s azokkal dobathat ki innen. De ne dobasson ki, igazán mondom, meg fogom újítani tanuk előtt azon ajánlatomat, hogy önt nőül veszem. Becsületes szándékkal jöttem ide. Grófnő! Mást mondok. Ha nem akarja, hogy a cselédjei megtudják, hogy én itt voltam, mondja meg, hogyan kell megint kinyitni ezt az ördöngös ajtót? Ön ezalatt kifuthat a mellékszobába s bezárhatja az ajtót; én elmegyek, a merre idejöttem, a kürtőn keresztül. Grófnő, hát nincs önnek szive?
Mintha a falaknak beszélt volna.
A kegyetlen tündérnő bevégezte a levélirást csendesen; le is pecsételte a levelet s ráirta a czímet; azután a zsebébe tette azt.
Akkor aztán fölkelt s lanyha léptekkel odament a csapó ajtóhoz.
– Ön szólt hozzám? kérdezé a bennszorulttól.
– Igen is, grófnő. Kérem, legyen vége a tréfának. Bocsásson ön ki innen a ketreczből.
– Ki lesz ön bocsájtva, mihelyt megigéri ön, hogy megtartja azt a szavát, a mit egy nőnek adott.
– Oh, megtartom! Igérem! Esküszöm rá! Lovagi becsületszavamra fogadom! Beváltom minden igéretetemet, a mit önnek tettem, grófnő.
– Nekem nem tett ön semmi igéretet; mert azt én elfelejtettem. Nem arról van szó, hanem arról, a mit a feleségének igért ön.
– Micsoda?
– Hogy be fog önként menni a Lunatic-Asylba.
– Hogyan? Ön is gyilkosomnak akar kiadni?
– Nem úgy van. Az ön feleségének igaza van. Ha ön ismeretlen eredetű pénzösszeget fogadott el egy olyan embertől, a kinek ön eddig csak alamizsnát szokott osztogatni, az csak árulási részvét miatt történhetett. Ha volt önnek erről tudomása, akkor ön áruló; börtönben a helye. Én soha nem küldtem önnek semmi összeget. Ön választhat a börtön és tébolyda között. Én annak adom önt át, a melyiknek akarja.
– Grófnő. Ön igazán kegyetlen. Ha ön engemet annak az asszonynak a kezébe ad, az engem meg fog ölni. Hiszen ismeri őt a grófnő. Herkulesekkel birkózik és bikákat öl le.
– Legyen nyugodt. Nem annak a nőnek a kezébe adom. Annak az embernek irtam, a kit egyedül nem tudok még elfelejteni az élő világból.
– Illavay nagybátyámnak?
– Igen. Megirtam neki, hogy jöjjön sietve. Mihelyt itt lesz, ő vele fog ön értekezhetni a további teendőkről. Ő becsületes ember s önnek jóakarója. Úgy fogja elintézni az ügyet, hogy az ön atyja által e czélra hagyományozott összeg biztos kezekbe jusson, s arra a czélra legyen fölhasználva, hogy önnek úri kényelmet, teljes ellátást adjanak a kedélykórok menedékében, a hol ön igen jól fogja magát találni, s megszabadul minden gondjától. Ha más kezekbe jutna ez az összeg, nem vagyok felőle egészen bizonyos, hogy az ön javára lenne-e egészen fordítva? Látja ön, mennyire javát akarom.
– Csókolom kezeit. A grófnő nagyon kegyes. Tehát ön is azt kivánja, hogy megigérjem, hogy aláirom azt a bolondjogi elismerést? Az az, hogy alá van már irva; de a gyűrűvel is lepecsételjem? Kivánja igéretemet, grófnő?
– Az ön igéretei értéktelenek. Én az okmányt akarom előbb a kezemben birni, kellően ellátva, addig el nem küldöm ezt a levelet Illavaynak.
– Hát mit tesz, ha én nem pecsételem azt meg?
– Itt hagyom önt, s kimegyek a többi szobáimba, s holnap megint visszajövök, a kérdést ismételni.
– Ez szivtelenség! Ez erőszakos kényszerítés.
– Én nem hozattam önt ide.
– No jól van, hát lepecsételem ezt az irást a gyűrűmmel; de hát idebenn nincs mivel.
– Majd mindjárt lesz.
Pálma az iróasztalához ment, s visszatért viasztekercscsel, egy szál aranyos spanyolviaszszal, meg egy ezüst gyufatartó tokkal.
– Ezeket mind be lehet venni a rácson keresztül.
Kornélnak első dolga volt a viaszgyertyácskát meggyujtani, s aztán körülnézni vele a sötétben.
– No jól van. De hát ha én most azt az irást odaadom a grófnőnek, meddig fog ez a fogság tartani?
– A míg az ön nagybátyja megérkezik.
– De hisz az soká fog tartani.
– Azt hiszem, nem. Ő nem messze lakik innen. A levelemet még ma megkapja, s holnap ilyenkor itt lehet.
– De hátha nincs épen otthon.
– Akkor itt lesz holnap után.
– És mit eszem és mit iszom én itt addig?
– Azt én nem tudom.
– Ön engem itt éhen akar megölni!
– Ne féljen ön. Az ember nem hal meg olyan könnyen éhen. Én próbáltam egyszer tizenhat napig nem enni, nem inni semmit, s mégis itt vagyok.
– De én nem próbáltam még tizenhat óráig sem. Én dühös leszek, mint a vadállat, ha megéhezem.
– Arról én nem tehetek. Ez nem az én dolgom.
– Grófnő! Azt mondom, hogy ne akarjon engemet dühbe hozni! Ha én méregbe jövök, török, zuzok, mindent, a mit magam körül találok. Felkapom a székeket s keresztültöröm velük a falat! Olyan dörömbölést csapok, hogy az egész ház meghallja. Kapom ezt a gyertyát, s a helyett, hogy irásomat pecsételném le mellette, felgyujtom vele a butorokat idebenn, s ide égek az ön takarékpénztári könyveivel együtt.
– Tanácslom önnek, hogy csendesen tartsa magát. Ebből az oduból erőszakkal ki nem szabadulhat ön. A falak mind vasból vannak. A butorok támlánya bronz, szövete azbeszth, azokat meggyujtani nem lehet. Dörömbölést csaphat ön, a milyen nagyot akar, s azt a czélját elérheti, hogy az egész ház összeszaladjon s önt itt találja. Hanem abban az esetben azt a rossz fordulatot fogja adni sorsának, hogy önt, mint dühös őrjöngőt fogják megkötözve az őrültek házába szállítani, s az úri kényelem helyett fogadja önt ott az elzárt ketrecz, a miben a szerencsétlen örjöngőket tartják.
– De én már is éhes vagyok!
– Akkor engedje ön a gyomrát és az eszét egymással tanácsot ülni. Talán a gyomra okosabb lesz. Minél hamarább elhatározza önnek a bölcsesége, hogy azt az iratot, helyesen ellátva, ezen a rácson keresztül kiadja, annál hamarább útnak indul az én levelem. Öntől függ, hogy siessen, vagy halasztassa kiszabadulását ebből a nehéz helyzetből.
– Tehát csakugyan azt akarja grófnő, hogy az őrültek házába menjek? Örökre itt hagyjam a világot? Élve eltemettessem magamat?
E szóknál elkezdett sírni.
Csak az kellett még, hogy az utálat teljes legyen iránta, hogy sírva fakadjon egy férfi.
– Ah uram, a kik sírnak, azok még élnek. Én attól a naptól fogva, hogy élve eltemettek, egy könyet sem ejtettem soha. Határozzon! Menjek vagy maradjak?
Odabenn elhallgattak.
Pár percz mulva a megpecsételt okirat előbújt a rács pálczái között s odahullott Pálma lábaihoz.
Pálma fölvette azt, megnézte s visszadobta a földre.
Azután kiment a termébe. Egy mozaik asztalon hevertek az érkezett levelei; azokat megnézegette, félredobálta, egyen kívül, azt az egyet átolvasva, keblébe dugta. Azután a saját maga által irt levelet letette az asztalra, a villamcsengetyű gombját megnyomta, és maga lement a kertjébe, sorbajárni a művirágokat, hány nyilt ki közülük tegnap óta – tizennégy év óta?
Beszélni nem szokott senkivel, emberrel nem szokott találkozni soha. Csak másnap nyitott be ismét az irószobába. A csapda üres volt; a vasajtó felhuzódott. Az asztalon pedig hevert egy gyászjelentés.
«Báró Apátfalvy Opatovszky Kornél jelenti minden rokonának és ismerőseinek, hogy a mai napon, hosszas szenvedés után, örök nyugalomra tért a döblingi kedélybeteg ápoldában. Béke hamvaira!
A HOLD SZARVÁNAK UTOLSÓ FÉNYPONTJA.
Meghalni és eltemetkezni, édes, nyugodalmas gondolat! De eltemettetni s azután is számlálni a napokat, a mik még hátra vannak!
Azok között, a kiket ez a szomoru végzet ért, senki sem olyan szánandó hallott, mint Temetvényi Ferdinánd gróf. A mi körülveszi, az mind kriptafal; a márványnyal kirakott, a gobelinnel bevont, a művészremekkel telifestett termek: kriptafal mind. – A ki belép hozzá valami hirt hozni, az mind halálmadár. – A levél, a mit felbont, gyászjelentés. – Mikor felrakja az érdemrendeit a mellére: az a sok kereszt egy egész temetőt képvisel; mindegyik alá ő maga van eltemetve. Sokszorosan van eltemetve: mint főur, mint gazdag ember, mint világfi, mint apa. Ez, ez fáj legjobban. De még el akarja tagadni magától. Még keres valami menedéket az utolsó alakjában, vándorolva egyik alakból a másikba, mint az indus lelke. A nagyhatalmú államférfi még megvan! Az, a kitől rettegett az egész felvidék. Három vármegyében kis császár.