MÁSODIK RÉSZ A „MA“ (continued 2)

– Különös egy kérdés!

– Például az olaszországi útja alatt.

– De hát én arról mind számot adjak, itt, az asszony előtt?

– Oh kérem, ne tessék félreérteni: korántsem szándékoztam holmi kényes természetű titkokat szellőztetni: nincs ehhez a dologhoz a szebbik nemnek semmiféle vonatkozása.

– Hát micsoda? Monacót érti talán?

– Oh nem, nem. A roulette-bankról sem akarok semmiféle gyónási titkokat kicsikarni. Egyenesen egy férfiúnak a meglátogatásárál van szó, egy hires, nevezetes férfiuéról.

Kornél báró szétnézett a világba s az ujjain számolgatá: «hires, nevezetes férfiak? olyan nekem minden napra jut kettő. Ki lehet az? A vörös herczeg? – Liszt Ferencz? – Renán? – Antonelli bibornok? – A vas herczeg? – Ira Aldridge? – Rabbi Hirsch Dænemark?» – Ezeket mind meglátogattam, az igaz. De csak azért, hogy hát elmondhassam, hogy beszéltem velük. Útba estek.

– Épen csak az igazit tetszett kifelejteni. Hát Caprerában nem volt ön? – Az is útbaesett, úgy-e?

– Úgy? Az «öreg urnál!»

– Az ám, Garibaldinál. A ki minden emberre nézve öreg úr; de azért még sem megy oda hozzá minden ember.

– Egészen kiment az eszemből, igazán mondom. Nem is tudom, hogy miről beszélt az öreg; annyit tudok, hogy reggelire kivitt bennünket a kecskéihez s megtanított: hogyan kell az embernek kecsketejet reggelizni, a nélkül, hogy előbb kifejné; délre meg zöld babot adott ebédre minden nélkül. Végül azt a tanácsot adta, hogy ne hordjunk hosszú szárú csizmát, azzal is több lesz a pénzünk.

– Ez mind nagyon valószinű. Csakhogy ebből a látogatásból valaki (kétségtelenül önnek az utitársa) aztán nagy históriát kerekített. Elmondta, hogy milyen nagy örömmel fogadta a távol Magyarország képviselőit a világhírü hős, s milyen biztatásokkal bocsátotta el őket magától.

– Ezt az ostoba Koczur tette.

– Meglehet biz az. Ez az interview megküldetett az olasz, angol és franczia lapoknak: azok mind lelkiismeretesen kiadták, természetes, hogy a német lapok is mind azon módon általvették. Itt meg aztán több sem kellett Temetvényi Ferdinánd grófnak, a mint egy ilyen lapot megkapott, futott fel vele Bécsbe, bemutatta, micsoda országháborító forradalmár ez az Opatovszky! hogy köti a ligát Garibaldival! Ott azután szépen elverték rajtunk a port. A mit én megcsináltam, azt mind visszacsinálták s többet tudni sem akartak az apátvári uradalomról, meg annak a rossz útjairól.

– De hisz én nem csináltam Garibaldival semmit. Én otthagytam: rá sem gondoltam többet.

– Tökéletesen meg vagyok felőle győződve, hogy ha ön ott lett volna is a vitéz tábornokkal Aspromonténál, akkor sem lőtték volna meg a királyi bersaglierik jobban a derék hősnek a lábát, mint a hogy megtették; hanem már egyszer ez a hír a báró urnak odafenn veszett nevét költötte s minket mindenestől hátravetett.

– De hisz az ostoba Koczur beszélt rá, hogy menjünk oda.

– Az ostoba Koczur önnek a megrontó ördöge!

– Önnek rég el kellett volna üzni magától a Koczurt! kiálta közbe indulatosan a báróné.

– Mindenét el fogja ön veszteni a Koczur miatt! heveskedék Diadém úr.

– Azonfölül még a becsületét is! Azt is feláldozza a Koczur! Toldá hozzá a báróné.

– Akkor elébb főbelövöm a gazembert, a Koczúrt! ordíta fel nemes elbusulásában Kornél báró.

– Juttassa ön inkább az akasztófára a semmirekellő Koczúrt, mint a kutyát! Tanácsolá a báróné.

… «Szerencsés jó estét kivánok, uraim! Kisztihand baronesse!» recsegé egy borizű hang a felnyiló ajtó mögül: épen a jelszóra érkezett meg a sokat emlegetett Koczur.

«Ah, a Koczur! A kedves Koczur! Krisztigott! Hozta Isten!» hangzott eléje minden oldalról, s báró, báróné, Diadém úr, az volt a szerencsésebb, a ki elébb kezet szoríthatott vele.

(Tán csak nem hallgatózott az ajtóban? Kitelik tőle!)

Az arcza gömbölyű volt, mint mindig. Ez a világravigyorgó pofa nem is tudna mást kifejezni, mint ezt az örökös mosolygást. Ez nevet, ha haragszik, nevet, ha meg van ijedve, nevet, ha szembeszidják.

Ő nem jelenik meg olyan sárosan, mint útitársa, minthogy volt annyi elővigyázata, hogy a hol dülős út következett, ott előre kiszállt a hintóból s gyalogolt mellette. Legfeljebb a csizmái sárosak. Az pedig őt nem bántja. Majd feltisztítják holnap a cselédek a padlóról a sáros nyomokat. Ezzel következetesen a kezeit sem tartja szükségesnek elébb megmosni a kulimáztól, a mi a kerék helyretevése közben bőségesen ráragadt. Elég, ha az ember a bundába beletörölte az ujjait. A bundát is csak ott a salonban veti le. Elfér az egy pamlagon. Ellenben a nyakába akasztott vadásztáska belsejéből különféle nagybecsű tárgyakat huzgál elő, sorba rakva az asztalra. Először egy sült kappant, aztán egy döbön liptai turót, meg egy fehér czipót, végül egy halmaz pogácsát. Örvendetes lelemény egy olyan sovány vacsora után, mely avas sonkából és fekete kenyérből állt. Kiegészíté a collatiót egy öblös kulacs, tele jóféle bakatorral.

– Ma nem halunk meg éhen uraim, és báróném! szólt cynicus nevetéssel Koczur.

Azoknál pedig érvényesült a sátorosczigány természete. Az evés-ivás kecsegtetése minden vitára nézve a legalkalmasabb cloture.

Senkit sem kellett kinálni. A hol ez a bolondos Koczur megjelenik, ott vége van minden komoly értekezésnek. A milyen természetes comicummal ez elő tudja adni a veszedelmes utazásnak nyaktörő viszontagságait, a fölött még az is kénytelen nevetni, a kin azok megtörténtek. Azt meg épen csupa gyönyörüség végighallgatni, hogy mikép svihákoskodta ő ki az útban eső postamestertől azt a magával hozott vacsorát; a kihez a végett tért be, hogy az összetörött hintó helyett adasson más fogatot, azt meg vontassa be a postaházhoz.

– Hát a gyermekek hol vannak? kérdezé egyszer, körültekintve.

– Azok már felmentek a szobáikba, mondá a báróné.

– Vacsorátlanul?

– De kaptak, a mennyi elég volt nekik.

– No már mégis ebből a pogácsából viszek fel nekik. A postamesterné komámasszony egyenesen a lelkemre kötötte, hogy ezt ő nekik küldi a jó lélek.

Azzal hat darab pogácsát a tányérjára rakott.

– Hiszen felviheti nekik az inas is.

– Ah persze, hogy megdézsmálja. Úgyis régen nem láttam a kedveskéket.

Nem hagyta magát lebeszélni, megigérte, hogy még visszajön, mert fontos közlendői vannak.

A mint kilépett az ajtón, a mellékszobában találta az inast. Valószinüleg az is az ajtón hallgatózott.

– Vigye fel ezt a gyermekeknek. Mondá neki, elvéve két pogácsát a tányérról.

Az inas eltávozott, ő maga ott maradt; s az alatt, a míg a fülét a kulcslyukra tartotta, a két pogácsát csendesen elfogyasztá. Valószinüleg az inasnak is épen annyi időbe került két pogácsát elkölteni, úgy, hogy végül a gyermekeknek is jutott kettő. Azalatt Koczur ráért megfigyelni, hogy minő irányt vesz a társalgás odabenn az ő eltávozta után?

Alig hangzott el az ajtócsukás a szomszéd teremben, a báróné fölugrott helyéről s azt mondá Kornélnak:

– Ettől az embertől meg kell önnek szabadulnia.

– Micsoda? szólt elbámulva a báró s legalább a borát igyekezett kiinni, a mit «ez az ember» kurált mindannyiok számára.

– El kell őt távolítania magától minden áron. Ismétlé a tanácsot Diadém úr is.

– A Koczurt! lihegé hihetlenül Kornél.

– A nélkül én nem vagyok képes az ön ügyeit rendbehozni. Még Rothschild se lenne rá képes. A leggeniálisabb financiernek is csak úgy sikerülhetnek a számításai, ha azokat ügyetlen kezek össze nem zavarják. Egy ilyen ügyetlen kéz markol bele mindenütt az én terveimbe, a miket a legfinomabbul kiszőttem, hogy mindent összekuszáljon. Ez az ember olyan önre nézve, mint az árnyék, a mely mindenütt, előtte is, utána is jár. Ez az ember maga több pénzébe van önnek, mint más urnak a kártya, szép lovak és a szép asszonyok. És ebben a perczben nincs önnek más választása, mint vagy lerázni őt magáról végképen, vagy elsülyedni vele együtt a dágványba.

– Hát hogy érted ezt, kedves Diadém barátom? (Ő tegezni szokta a bankárt, a mit az ritkán adott vissza; csak ha nagy társaság hallotta.)

– Ugyan kérem, báró úr! ne magyaráztassa ezt magának. Hisz ön maga legjobban tudja azt. Mikor valaki egy brutális, semmihez nem értő, semmi érzékkel nem biró tuskót megtesz elválhatlan totumfacjának, az csak legjobban érezheti azt a kellemetlenséget, a mit mindenüvé magával hord. Hát nem minden nap összevész ön ezzel az emberrel? Nem mennek-e minden nap egész a verekedésig.

– De mikor ez azt olyan szépen eltüri.

– Mert a háta mögött marja önt meg. Én most határozottan fölteszem önnek a kérdést: tőlem akar-e megválni, vagy Koczurtól?

– De hisz önök olyan jóbarátok voltak valaha.

– Ejh! Én jó barátságot nem ismerek. Csak érdekeket vagy szenvedélyeket. Egyik sem szól mellette. Mindenik ellene. Ennek az embernek el kell önt hagyni!

– De hogyan lehessen az? Hiszen ha mondom neki, hogy menjen el, nem teszi meg, nagyot nevet s itt marad. Ha elszököm előle, utánam jön, rám talál. S ha megharagszom, addig bolondozik, míg megnevettet.

– De ha önnek tökéletesen elfogy a pénze, akkor el fog öntől maradni.

– Oh, dehogy marad el. Mindegy ennek, akár gazdagság, akár nyomorúság, mindenben osztozik velem.

– No hát én tudom egy igen sikeres és könnyüszerű módját annak, hogyan lehet Koczur barátunkat legalább jó hosszú időre öntől elmarasztani.

– Én nem bánom, mert engem is sokat boszant; de csak nekem ne legyen benne részem.

– Önnek csak contemplativ része lesz benne. Az imént mondtam önnek, hogy micsoda galibát okozott önöknek a látogatása Garibaldinál. Ezt önnek helyre lehet hozni. Kérjen audiencziát a miniszternél. Mondjon el neki őszintén mindent.

– Mit mindent? Hisz én nem tudok semmit.

– No, hát épen azt mondja el, hogy ön nem tud semmit. A Koczur tud mindent.

– De hát mit tud a Koczur?

– Az a kérdés már nem önre tartozik. Azt majd elvégzik mások, a kik ehhez értenek. Ön ez által rehabilitálja magát egy súlyos gyanu alól, a mi önt semmivé teszi; – érdemeket szerez magának az állam körül, a mik alapul szolgálhatnak különféle kedvezmények igénybevételére és azonkívül a legolcsóbb uton szabadul meg Koczur barátunktól, a ki azután hosszú időre biztosítva lesz arról, hogy senkinek ebben a szürke világban nem alkalmatlankodhatik. De – az ajtót hallom nyilni. Ne beszéljünk erről most többet.

Az előszoba-ajtón az inas jött vissza, azt Koczur megint kiküldte, hogy menjen, keresse meg valahol a kocsizsebben a báró úr pipáját; maga pedig benyitott az étterembe.

– Nos? megörültek a gyermekek a pogácsának? kérdé Diadém úr.

Koczur valami nevetésformát döczögtetett előre.

– Hogyne? azt mondták, hogy ez volt életük legboldogabb napja. Hanem már most beszéljünk valami okos dologról.

Azzal leült az asztal mellé s a dolmányzsebéből egy fekete retket vett elő s azt elkezdte a csizmaszár mellől kihúzott bicsakkal kereken hámozni.

– Remélem, hogy ezzel nem akar bennünket megkinálni? szólt a báróné ijedezve.

– Kár pedig ezt fumigálni. Nálunk a Balatonvidékén úgy hiják, hogy magyar ananász.

Azzal négyfelé vágta a meghámozott retket s egy tányérra tette.

– Ebből csak az kap, a kinek van a zsebében ötezer forint.

Mind a hárman egyenkint és együttesen visszautasították a szives megkinálást, először, mivelhogy egyikük sem szerette – az ananászt; másodszor, mivelhogy egyiküknek sem volt a zsebében ötezer forint.

– No hát akkor nekem marad az egész, mert az én zsebemben van ötezer forint.

Azzal kigombolta a kabátját, kihúzott az oldalzsebéből egy összehajtogatott darab fischlédert s abból kivágott az asztalra egy csomagot, a minek a keresztkötésére ez volt nyomtatva: 100 darab ötven forintos.

Mind a hárman egyszerre felugráltak helyeikről. Mind a három arcz egyszerre átváltozott. Bűvésznek sem sikerülhetett volna ilyen egy ütésre kicserélni egy egész társaságnak az arczát.

Ezek az egykori gazdag urak, a kiknek mindegyike milliókat látott a puszta tenyerén, magától, fáradság nélkül megteremni s a ki ezeket a milliókat szájának egy ráfujásával el tudta röpíteni a tenyeréről, a kik keresztül botlottak egykor a lábuk alá kerülő kincsekben, a kik szerezték a pénzt játszva s elpazarolták unalomból, ni, hogy fel lettek villanyozva egy ilyen szerény ötezer forintos pénzcsomag láttára, a mi még utoljára nem is bankjegy, hanem csak állampénzjegy.

Az ám: részegeskedés után jön meg az igazi szomj.

Atalanta bárónénak minden ékszere a zálogházban volt már: esztendős árjegyzéke nőtt fel a mészárosnál, a füszeresnél, s a cselédei bérét sem fizette; eladott már hintókat, lovakat, sőt még a márványkandallókat is a hajdani disztermekből s néha egy hétig élt a velenczei tükör árából és mikor nagyon megszorult, összevásárolta a selyemkelméket a boltokban – hitelbe s eladta fele áron a zsibárusoknak. Diadém urnak pedig minden éjjel azzal kellett elaludni, hogy a holnaputánra esedékes kötelezettségeinek beváltása végett kit szédítsen el a holnapi napon. Neki minden nap rá kell szednie egy embert, azért, hogy a következő napon egy másik előtt becsületes maradhasson. A mi pedig a bárót illeti, annak a pénzinsége annyira köztudomású volt, hogy sehová se mehetett látogatóba, mert mindenki eltagadta magát előle s a leveleit fölbontatlan küldték vissza: tudták, hogy pénzt kér, a váltóit pedig már a «vén asszonyok» sem tudták sehol elszerezni.

És aztán mind a három folyvást a másik kettőtől várta és követelte, hogy ez fog a számára valami csodamódon új pénzforrást nyitni.

S most egyszerre itt van előttük egy mesés összeg. Ötezer forint! S ezt az ostoba buksi fejű hozta.

– Micsoda pénz ez, Koczur? kérdé kapzsiságtól villogó szemekkel Atalanta báróné.

– A mi pénzünk, mondá Koczur, hatalmas fogai alatt harsogtatva a retket.

Valami kellemes nevetés-trio következett e szavakra.

– Kit öltél meg ezért? te Koczur! vigyorintá Kornél báró, olyanforma mozdulatot téve a pénzcsomag felé, mintha el akarná azt kapni. Hanem Koczur, mint a lakmározó oroszlán, hirtelen rátette arra az első lábát s mormogott hozzá:

– Elmondom a dolgot. Hát tudtomra esett, hogy Bécsben most a nagy Ringstrassét akarják kiépíteni. A kisajátítás alá kerülő házak közé fog esni az a palota is, a mit mi egyszer Bécsben laktunk alatt megvettünk, de a minek az árát kifizetni a terminusra elmulasztottuk, a miből azután a szürünket kitették s a felpénzünket, százezer forintot is szépen elvesztettük. Én akkor nem mulasztottam el az ellen formaszerint protestálni s törvényes igényeinket föntartani. Most tehát, a mint megtudtam, hogy a palotát kisajátítják, fogtam magam, megirtam a tulajdonosnak, hogy én megindítom az igénypört a palotáért.

Diadém úr közbeszólt:

– A mire az bizonyosan azt felelte, hogy csak tessék, a pört mindenesetre el fogja ön veszíteni.

– Szóról-szóra. Nem lehetett semmi fenyegetéssel ráijeszteni. Ekkor aztán más oldalról fordultam neki. A szivéhez beszéltem. Lerajzoltam előtte princzipálisom szorult helyzetét, hogy már közel van hozzá, hogy az őrültek házába csukassa magát, leirtam a báróné kellemetlen állapotát, a gyermekek éheznek, rongyban járnak; előadtam a bankár úr rossz sikereit.

Erre mind hárman egyszerre rásivítottak, mint a sakálok a lakmározó oroszlánra:

– Mit tett ön? Megbolondult Koczur? Hogy merted ezt tenni?

Az pedig nagy nyugalommal ropogtatta a retket, a tenyere alatt tartott pénzcsomagot lapogatva: «itt a fácit!»

– De hisz ön ezzel mindannyiunk hitelét, becsületét rongálta tönkre! Hetvenkedék Diadém úr.

– Az én gyermekeimről azt irni, hogy rongyban járnak!

– Meg hogy én az őrültek házába kerülök!

– De az én rossz sikereimet publikálni!

Koczur pedig mindezt olybá vette, mint mikor a csinyt tett diákot szidják a társai, míg ő maga meg van felőle győződve, hogy igen jó tréfa volt az, a mi tőle kikerült.

– Lirum-lárum az egész, folytatá, a bicsak hegyével piszkálva a fogait. «Kutya ugat, pénz beszél.» Ezt tartja a közmondás. A pénz itt van. Ha tetszik harács, ha tetszik alamizsna, ha tetszik lutri nyereség. Ha egyik se tetszik, lehet róla tenni. A méltóságos uraságok irhatnak azonnal a meg szivattyúzott háztulajdonosnak, hogy a Koczur méltatlanul rágalmazta őket azzal, hogy nyomorúságosan meg vannak szorulva: nekik nem kell a küldött pénz. Az illető aztán ám lássa, hogy mint tudja azt a Koczurtól visszavasalni.

S ezzel úgy tett, mintha vissza akarná dugni a zsebébe a pénzcsomagot.

Ez nagyon megszeppenté az uraságokat.

– No, no, Koczur, ne légy bolond! monda Kornél.

– Értsük meg egymást, barátom, szólt közbe Diadém úr.

– Csak az kellene még! Lamentált a báróné.

– A baj már ugyis megtörtént.

– Azon segíteni nem lehet.

– Azért ne veszszünk össze.

Koczur folyvást nevetett.

– No hiszen gondoltam, hogy így lesz. A Koczurt elébb mindig jól leszidják, a feje hátuljára ütögetnek, aztán azt mondják, hogy nagyon jól van, s összecsókolgatják. Az egyik pofájára egy pofont, a másikra egy csókot. Ez a rendes conventio. Hát feltranchirozzam ezt a drága vadat, a mit lőttem? Caput alas, pedes!

– Semmi tranchirozás! Kiálta fel Kornél báró. Az összeg az enyém! Ez az én üzletem volt!

– Engedelmet kérek, ellenkezék Diadém úr; ez összeget nekem kell elkönyvelnem. Én vagyok a birtok teljhatalmú igazgatója és törvényes gondnoka.

– Ne tessék tűzbe jönni urak, szólt közbe Koczur, a kése és villája hegyével czapfenstrájkot verve a tányérja fenekén. Én rám van ez bizva egészen, mert kegyadomány s én osztom ezt fel tetszésem szerint. Ennek az alapján kapni fog a báróné ez összegből ezer forintot, Diadém úr szintén ezeret, három ezer pedig marad Kornél bárónak.

Erre az indítványra oly zaj keletkezett, a mit a gyorsirói feljegyzések így szoktak nevezni: «általános nagy mozgás». A pártok mindegyike a maga álláspontját vitatta s a többinek a jogosultságát igyekezett kétségbevonni. A mellett mindahárman Koczur ellen fordíták legkeserűbb kifakadásaikat.

Koczur addig csengetett az előtte levő poháron a kés fokával, a míg csakugyan kierőszakolta a csendet.

– Uraim és úrnőm. Az ellen in thesi semmi kifogásom, hogy önök hajbakapjanak; hanem, hogy in praxi, az én hajamba kapjanak, az ellen exceptivázok. Annálfogva egész világosan felteszem a kérdést. Nekem ezzel a dispositiómra bizott összeggel, ott a hol, be kell számolnom, úgy, a hogy rám lett bizva, és nem másképen. Ha tehát nekem először is a báróné egy rendesen kiállított nyugtát fog kézbesíteni ezer forintról, melyet a háztartás szükségeinek fedezésére vett fel az összegből; Diadém úr egy másikat szerkeszt ezer forintról a bárói gyermekek illendő neveltetésére; a harmadikban Kornél báró elismeri, hogy három ezer forintot vett át tőlem, a legnyomasztóbb aprólékos becsületbeli tartozások törlesztésére, hát azonnal kész fizető szolgájukra fognak bennem találni. Addig pedig magamat kegyes grácziájukba ajánlom.

Azzal hirtelen zsebébe dugta a pénzcsomagot, felkelt, elhagyta a szobát, még az ajtót is nyitva hagyta maga után félig, hogy lássák, mennyire igazán eltávozik.

A hátramaradtak nem hogy folytatták volna a veszekedést, sőt nagyon is elcsendesültek s csak egymás szeme közé tekintgettek egy ideig.

Elvégre Atalanta szólalt meg; halk, lenyomott, de indulatos hangon.

– Most már átláthatja ön, hogy ilyen embert nem tarthat ön maga körül tovább.

Igaza is volt. Mert pénzt zsarolni magában véve sem tisztességes foglalatosság; de a más számára zsarolni és azt önkényüleg aránytalanul osztani fel s a részesülést még határozott feltételekhez is kötni: ez már immoralitás!

Koczur ezalatt fölment a második emeleti szokott szobájába s egész nyugalommal kezdett hozzá a levetkőzéshez. Nem volt szüksége inas segítségére: ő csizmástól szokott lefeküdni. A mire egyébiránt igen elfogadható jó okai voltak, a miket azonnal méltányolni fogunk, mihelyt őket alaposan kifejtve látandjuk.

A mint ledobta magát az ágyra, azonnal elaludt.

Nem telt bele egy kis fél óra, hogy nagy csendesen felnyilt a szobájának az ajtaja s bejött rajta Kornél báró. Régóta ismerte a czimborája természetét, hogy azt, ha egyszer elalszik, nehéz fölkelteni. Megteszi az azt, hogy a nagy ránczigálásra fölül az ágyba, a szemeit is kinyitja; úgy tesz, mintha hallgatna, hanem aztán megint oldalt veti magát s alszik tovább; hiába volt minden beszéd.

– Hallod, komám! hej! Én elhoztam a magam nyugtatványát a háromezer forintról… Itt van… A többiek nem akarják a maguk illetményét fölvenni… Mit sem bánom. Hadd duzzogjanak… Csak az enyémet add ide.

Az felemelte a szempilláit; nagyot horkantott s visszahanyatlott a helyére.

– Hát mit papolok én neked, tökfilkó? mondá a báró. Itt van a bekecsed. Zsebében a borjubőr. Kiveszem belőle a háromezer forintomat. Ez az enyim. Helyébe teszem a nyugtatványodat. Ez a tied.

Azzal az ágy melletti széken heverő levetett bekecs oldalzsebéből bizalmasan kihúzta a megismertetett borjubőr pénztakarót.

De mielőtt annak a tartalmával ismeretségbe juthatott volna, az ajtón keresztül két új látogató tört rá: a báróné és Diadém úr. Az is hozta mind a kettő a maga nyugtáját.

– Hohó, barátom! Az nem úgy megy, hogy ön maga zsebelje el az egészet! kiáltá Diadém.

– Nekünk azt mondja, hogy büszkén fogja elutasítani a megalázó zsarolt pénzt, s ő jön ide legelébb! panaszolá a báróné.

– Ide azzal a borjubőrrel.

Azt aztán egyszerre hárman is nyitották, bontották – s aztán nem találtak benne semmit.

Hová tette ez azt a pénzt? Összekutatták az egész szobát, nem volt sehol.

Utoljára sem maradt hátra más kisegítő, mint életre ránczigálni az alvót, a ki egy ideig azt sem tudta, hogy melyik világon jár. Kellett hozzá egy negyed óra, a míg külön mind a három látogató bemutatta neki magát s megértette vele, hogy most nem az «ürgés» csárdában van, s ez itt nem a czifra korcsmárosné, az ott nem a nyúlbőrös Iczig, s amaz meg nem a Topa betyár. Hanem a mint azt kérdezték tőle, hogy hol az ötezer forint? akkor egy kicsit birkózni kezdett a társasággal: azt álmodva, hogy rablókkal van dolga. Szerencsére Atalanta, a hajdani athlétanő könnyen el tudott vele bánni s egy párszor odavágva a falhoz, mégis csak ébredésre bírta valahogy.

Ekkor kezdett aztán örülni a szerencséjének, hogy ilyen díszes társaságot tisztelhet szegény lakásában.

– Koczur bácsi! mondá neki beczézgetve Atalanta s megveregeté a hátát. Elhoztuk a nyugtatványokat, a miket mondott. Tudja?

– Úgy, úgy. Tudom, tudom.

– Hát adja ide a pénzt.

– Adom, adom.

– No hát hol van?

– Mindjárt, mindjárt. Csak a Wertheim-kasszámba hadd megyek elébb érte.

Azzal leült az ágy szélére s a csizmáit kezdte lehúzni.

– Mit akar? Csak nem vetkőzik le?

– Dehogy vetkőzöm! Tudom én, hogy mi az illendőség. Itt van az én Wertheim-kasszám.

Azzal kihúzta a csizmája fenekére odadugott bankjegycsomagot.

– Ez az igazi Wertheim-kassza! Innen nem veszhet el a pénz. Régen praktizálom. Mihelyt magyar kormány lesz, pátenst kérek rá.

Hogy azok a bankjegyek Koczur bagaria Wertheimpénztárában a heveréstől nem kaptak jazmin illatot, az több, mint valószinű. Azért el lettek azok fogadva. A ki már a megszerzése cziméhez hozzá tudta szoktatni a szagérzékét, az a parfumetől ne fintorgassa az orrát. Megosztoztak rajta szépen. Azután átadták Koczurnak az elismervényeiket. A míg a pénz a kezükben nem volt, addig azt mondták neki, hogy «édes Koczur». Mikor aztán a zsebükben volt a pénz, azt sem mondták neki, hogy «jól aludjék».

Sőt voltaképen gondoskodtak róla, hogy alaposan elrontsák az álmát.

Atalanta eltávoztában valamit odasúgott Kornélnak, a mire az hátra maradt, a míg a két osztályos atyafi eltávozott a szobából.

Kornél báró odaült Koczur ágyára.

– Ne feküdjék vissza az úr. Valamit akarok mondani az úrnak.

– Kiváncsi vagyok rá.

– Nekünk el kell válnunk.

– «Magna ingenia conveniunt.» A nagy elmék találkoznak. A számból vette ki báró úr a szót. Önnek csakugyan nem lehet okosabbat tenni, mint hogyha elválik a bárónétól.

– Makkfilkó! Nem a bárónéról van szó, hanem az úrról.

– Vagy úgy? Megint itt a «bona hóránk». Hallottam én ezt már elégszer.

– Ezúttal utoljára és komolyan mondom.

– Én pedig most is csak azt felelem rá, a mit máskor. Tegye le a stipulált összeget, a mi elbocsátásomra le van kötve, azonnal itt hagyom.

– Adok önnek róla váltót.

– Süsd meg!

– Engem pedig ne tegezzen az úr!

– Hát hiszen csak nem mondhatom plurális majestativusban azt, hogy «süsd meg»!

– Kikérek minden komázgatást! – Nem kell elfelejteni, hogy itt én vagyok az úr, kend pedig csak cseléd!

Kornélon lehetett észrevenni, hogy erőnek erejével keresi az összeveszésre az ürügyet. Nála egyedül a düh pótolta az erélyt.

– No hát miért lettem egyszerre olyan kegyvesztett? Talán a bárónénak nem tetszik, hogy elfeledtem neki kezet csókolni. Vagy Diadém úr nem tűrheti, hogy fekete retket eszem az ő szeme láttára.

– Au contraire! Ön áruló az én irányomban, a ki az én tudtomon kívül…

– Pénzt szerzek, s még a kőből is olajat facsarok.

– Igen, de az Apátváry név tisztaságának rovására. S aztán ezt a pénzt még – megosztja másokkal.

Erre a furcsán összeállított vádra elkezdett Koczur kaczagni, a két tenyerével ütögetve a térdeit. Számba sem vette, hogy a nevetése által dühbe jött báró sűrű tenyércsapásokkal látogatja meg a feje búbját, hozzá volt ő már ahhoz szokva.

– Hát te áruló, gazember! szidalmazá őt a báró, nagyobb nyomatékkal megragadva Koczur torkát a markával; – nem tudtad azt az egész ötezer forintot mind nekem magamnak ideadni?

Koczur csak engedte magát egy ideig fojtogattatni, egyik kezét sem emelte fel a védelmére: ez így volt megállapítva közöttük, benne volt a conventióban; – hanem azt a praktikát követte, hogy a dulakodás közben egyszer jót taposott a sarkával a báró úr tyúkszemére, ez pedig annak az Achilles-sarka volt; nagyot ordított rá, levágta magát egy karszékbe s a fájós lábát a két markába kapva, elkezdett francziául káromkodni és németül imádkozni.

– No lássa, báró úr, tudja jól, hogy mindig sírás lesz belőle. Hát már most hallgasson ide rám, hadd beszélek okosan. Hadd mondom el, hogy honnan kaptam én azt a pénzt? s miért kellett nekem azt a bárónéval és Diadémmal megosztanom? Hát mindenekelőtt én nem kaptam azt a pénzt a bécsi palota-tulajdonostól és nem zsaroltam senkitől.

– Hát miért hazudtad azt? nyögé Kornél, még mindig a fájós lábát puhogatva az ujjával.

– Majd annak is okát adom. Előbb hadd kezdjem az elején. Talán emlékszik még a báró arra a szép fehér arczú tündérre, azzal a búzakalászszinű hajjal.

– Hogy emlékezem-e rá? te barom! hiszen menyasszonyom volt.

– No, mert épen akkor felejtkezett meg róla legjobban, mikor menyasszonya volt.

– Hát nem te voltál annak is az oka, te gazember?

– Nem én voltam. Becsületemre mondom. – Diadém volt.

– Ha azt vettem volna el, most milyen gazdag ember volnék! Mi lehetett volna belőlem az udvari összeköttetéseimnél fogva.

– Mi bizony? Még kanczellár is.

– Ezóta vasutat építtettem volna a birtokomon keresztül.

– Így pedig háromszor fordul bele a sárba – a birtokán keresztül. De hát nem veszi azt észre a báró, hogy mindennek a nyomorúságnak, ennek az üldöztetésnek az oka – ez az asszony?

– Azt bolond nélkül is tudom. De már megvan. Megnyertem szerencsésen. Az enyém. Ki nem cserélhetem a másikkal.

– Ki tudja?

– Ki tudja? Te füles bagoly! Hagyd ezt abba. Nem értesz te ehhez. Mondjad hát, hol kaptad a pénzt? Hogy jutottál hozzá?

– Arról beszélek folyvást. Hát úgy jutottam hozzá, hogy a mint tudni méltóztatik, ez az angyali jó teremtés, a mióta az a gyászos katasztrófa megesett, folyvást bezárkózva él pozsonyi kastélyában s senkivel a világon nem érintkezik, azt tartva, hogy ő már halott.

– Tudom, nekem is megküldték a gyászjelentését.

– Csupán egyetlen egy emberrel áll levelezésben: az ügyészével.

– Ez az én nagybátyám, Illavay.

– Bölcsen ki méltóztatott találni.

– Ahhoz is férjhez mehetett volna.

– Csakhogy az nagyon megvan elégedve a maga feleségével.

– Haszontalan ember. Nagy ellenségem.

– Hát ez a haszontalan ember megtette azt a nagy ellenségeskedést a báró úr ellenében, hogy tudatta levélben az élő halottal egykori vőlegényének e világon levő állapotjait.

– Rágalmazott előtte! Kihívom párbajra.

– Dehogy rágalmazta. – Csak az igazat irta meg.

– Akkor meg épen kihívom.

– Hát csak hívja! Az a drága szent azután onnan a túlvilágról megszánta az ellene vétettek szenvedéseit s küldött azonnal a maga kriptája fenekéről ötezer forintot az én kezemhez, azzal az utasítással, hogy ezzel a báró úr szégyenleni való apró adósságai kifizettessenek, a báróné a mindennapi szükség gondjától megszabadíttassék s a gyermekek tisztességes nevelésben részesüljenek.

Erre a szóra Kornél báró elérzékenyült, szemébe szökött a köny. Az ellágyulás épen olyan könnyen ment nála, mint a felfortyanás. Minden indulat siráson végződött nála. Még a kártyaveszteséget is meg tudta siratni, a mi pedig gentlemanhoz nem illik.

– Ő küldte volna ezt? Rebegé elszorult torokkal.

– Bizonyára ő és senki más. Ezért kellett azt nekem megosztanom a báróné, Diadém, mint a gyermekek tutora, és a báró között. Ezért kellett külön nyugtatványt vennem mind a háromtól, hogy illető helyen szent rendeltetése helyére lett szolgáltatva. De hát ezt én a báróné előtt csak nem árulhattam el, a mi egyébiránt nekem határozottan meg is volt tiltva.

– Barátom, Koczur, ez egy nagy lélek. Ez egy magasztos szellem.

– Hát hisz én is azt mondom. De még azonkívül azt is megigérte az a szent, hogy ezt az összeget évről-évre az én kezembe fogja megküldeni az említett magasztos czélokra.

– Te Koczur! Tehát azt gondolod, hogy sok pénzének kell lenni? (Most már megint egyszerre más irányba csapott át kedélyhangulata. Az jutott eszébe, hogy a ki ennyi pénzt el tud ajándékozni, az nem mindennapi tünemény e földön.)

– Meghiszem azt. A pozsonyi takarékpénztárban hever legalább félmilliója. Azonkívül a hirhedett gyémántjai.

– No, mert az öreg úr maga meglehetősen leapadt.

– Le ám. A gróf úr elspekulálta, meg elpolitizálta a szép nagy birtokát, velünk együtt. A nagy Montechi és Capuletti harczban kölcsönösen fölfaltuk egymást. Hanem Pálma grófnő, ott a másvilágon, összegyüjtött valami egy milliót, aztán nem költ semmit.

– S te azt hiszed, hogy még most is szeret engem?

– Hm! Csak én kapnék egyszer olyan szerelmes levelet, a miben nekem egy szép hölgy száz darab ötvenest vág a fejemhez, majd nem kérdezném én, hogy mikép tetszett ezt érteni?

– Te! Koczur! Nekem egy okos gondolatom támadt.

Nekem meg kellene valahogy köszönnöm ezt. – No! Mit szólsz hozzá?

– Várom az okos gondolatot.

– Hát ez nem az?

– Lehet belőle olyanforma. Az a kérdés, hogy hogyan akarja ezt a köszönetet nyélbe sütni.

– Levelet irok neki.

– Nem szokott ám az senki mástól levelet elfogadni, mint az ügyvédétől.

– Hát lediktálom Illavaynak.

– Per telegráf! Nagyon jó lesz. Hát aztán mit nyer vele?

– Hát azt, hogy ő is megtudja, hogy én is még mindig tisztelem őt.

– Arra a halottnak ugyan semmi szüksége nincs.

– Hát mire van szüksége egy halottnak?

– A feltámadásra.

– Hát «kis isten» vagyok én, hogy egy halottat feltámaszthatok?

– Mint «kis isten» ugyan nem sokra menne vele, hanem ha egy «kissé ember» akarna lenni, akkor megtehetné.

– Hogyan?

– A hogy megtehette azt, hogy eltemesse. Vegye nőül.

– Bolond vagy te, Koczur.

– Nem én. Láthatja a báró, hogy Pálma grófnő még most is szereti önt.

– Igazán bolond vagy.

– Aztán a legjobb idejében van: harmincz, s egynéhány esztendős. Nincs is úgy túlizmosodva a termete, mint más valakié.

– De épen az a más valaki. Hiszen te tökéletes futóbolond vagy.

– Aztán gondolja csak meg! Ha ez megtörténnék, hogy egy szép napon hire futamodnék az Apátváry Soma báró és Temetvényi Pálma grófnő között végbement házasságnak, hogy ütné meg egyszerre a guta a jó Ferdinánd grófot. Még a birtoka is ránk szállana; valamit tán csak megmentenénk belőle, s megszabadulnánk az örök mortifikáló ellenségünktől. Ha pedig kibékülne, az annál jobb volna nekünk, annál rosszabb neki.

– Meg kell, hogy kötöztesselek, édes Koczur! Kényszerzubbonyt adatok rád. Hiszen te dühös bolond vagy. Hát török vagyok én, hogy két feleséget vehessek?

– Dehogy török! Hát hiszen épen azon kezdtem a beszédemet, hogy váljék el a bárónétól.

– Hogy lehetne az?

– Lehetne, ha egy kis bátorság volna hozzá.

– Az rágalom! Tudod, hogy én az oroszlánnak is nekimegyek.

– Tudom, az «Arany-oroszlánnak» Pozsonyban.

– De te oktondi! A te mendikáns eszeddel nem tudod, hogy a római katholikus házastársakat nem választják el oly módon, hogy azok ismét megházasodjanak, a feleségem pedig kálvinistává nem lesz csak azért, hogy én mást vehessek feleségül, őt meg elvethessem.

– Tudom én azt a mendikáns eszemmel is, hogy a katholikus házastársakat el nem választják, hanem azt megteszik, hogy megsemmisítik a kész házasságot. Vannak «elválasztó akadályok», a mik miatt a megkötött házasság felbomlik.

– Tizennégy esztendő mulva.

– Akármennyi idő mulva.

– Mikor már két nagy gyermek származott belőle?

– Még akkor is.

– Hát a gyermekek hová lesznek?

– Az anyjuknak maradnak s viselik az anyjuk családi nevét.

– De hát van ilyen «elválasztó akadály» mi közöttünk?

– Van.

– Micsoda?

– Azt én most nem mondom meg. Ez nekem az utolsó tromfom. Ezt majd csak akkor játszom ki, a mikor meg lesz rá érve az idő. Van! Igen is van. Még pedig a kezem között van. S ezt a báróné nagyon jól tudja vagy legalább sejti. Ezért kész volna elveszteni egy kanál vízben. Ezért nem eszem én a báróné asztalánál soha egyebet, mint a mit magam szedek ki a tarsolyomból. Tudom bizonyosan, hogy megétetne. Ezért akarná a báróné minden áron, hogy a báró úr távolítson el engem a házától, hanem hát én nem megyek. Csak mondja meg neki a báró, hogy köszöntetem, nem megyek. Ha nem tetszik neki velem egy födél alatt lakni, tessék neki róla tenni. Igen jó utak vezetnek ki a dominiumból mindenfelé. – A báró úrnak szabad tetszésére van bízva a választás. – Ha az én tanácsomat követi, akkor kezdhet egy új életet, kap egy olyan feleséget, a ki önhöz még sírjában is hű maradt s megszabadul egy olyantól, a ki önből mindig csúfot űzött. Újra visszafoglalja azt a helyét a társaságban, a mely önt megilleti: rangba, tisztes állásba helyezi magát. Vagyonát rendbeszedi, házának hajdani fényét helyreállítja, hitelezőitől megszabadul. Időjártával még egy boldog családnak is alapítója lesz, a mely nevének régi hírét növelni fogja s lerázza magáról a férges gyümölcsöket, a mik szégyent hoznak a családfára. – Ha pedig az ellenkező tanácsot követi a báró, ha az asszony szavára hallgat, hát akkor folytathatja a régi életet, ide ragadhat a piszokba, élhet a házi barátjának a könyöradományaiból, a ki esztelen spekulatióival tönkreteszi önt is és magát is. Szurkáltathatja magát az asszonya mérges gúnynyilaival s hordhatja utána az ölebecskéjét. Aztán futhat egyik országból a másikba, kerülve a helyeket, a hol már ismerik. Birkózhatik alkalmatlan hitelezőivel s járhat parapléval a kontózápor között. S aztán gyönyörködhetik nagyreményű sarjadékainak nagyszerű nevelésében, a kiket kénytelen lesz kitagadni, ha lesz még miből kitagadni. Tessék választani. Miattam ne fáraszsza az elméjét a báró úr, – én elmegyek innen, mihelyt idejét látom az elmenetelnek. Nem kell engem ebrudon kidobatni. Elmegyek úgy, mint a veszett kutya, a háztól: előbb megharapok egy pár embert s a kiket megharapok, azok megint a többieket fogják összemarni. Hire lesz annak hetedhét országban. Addig pedig azt tanácsolom minden embernek, hogy a hol egy alvó szelindeket lát, ne hágjon a farkára.

Nagyobb érthetőség kedveért ledőlt Koczur az ágyra s magára rántotta a bundáját.

A szerencsétlen Opatovszky Kornél csak állt ott és bámult a semmibe: a saját lelke sivatag pusztájába.

Kis vártatva megszólalt:

– Hát igazán, Pálma grófnő küldte azt a pénzt?

– Ühüm.

– Gondolod, hogy irántam való szeretetből tette? kérdé, újabb szünet után.

– Ühüm.

Egy kis időköz mulva megint:

– És igazán van valami a kezedben, a mi az elválásunkat lehetővé teszi?

Már erre a horkolása felelt Koczurnak.

Erre aztán egyszerre neki szánta magát a báró s úgy ellódult, mint a ki valami végzetes nagy tettre adta rá a fejét.

Hanem a mint a Koczur szobája ajtajától a lépcsőn és folyosón át a báróné szobájáig haladt, ez alatt kipárolgott szivéből a hatalmas elhatározás.

Koczur nem aludt: utána lesett az ajtón és ablakon át. Látta és halotta, hogy a báró az első emeleti lépcsőn is lehalad: az istállók felé megy. Ott felkölti a postakocsist, a ki Koczurt idáig hozta s éjjelre itt maradt, azt fölbiztatja, fölborravalózza, befogat a postacsézába s éjben-ködben megszökik a saját palotájából.

Olyan nagyon beillik a jellemébe ez a szökés! Mikor a neje azt követeli tőle, hogy a czimboráját csapja el s erre igen jó okai vannak, a czimborája viszont azt, hogy a feleségét csapja el, s ennek is igen jó okai vannak erre: s aztán ő mindakettőnek megigérte, hogy azt megteszi s aztán neki is igen jó okai vannak arra, hogy azt megigérje, hát akkor a legjobb megoldása a nehéz föladatnak: kereket oldani s megszökni a két malomkő közül.

Koczur nagyot nevetett magában. Erre is készen volt ő kelme. Most már fölöltözött egészen. Nem kivánt többet aludni. Pedig még alig volt egy óra hajnal előtt.

– Hadd szaladjon az esze után.

Nem kell ám abból semmit elhinni, a mit Koczur beszélt. Ez a második változat sem igaz, annak az ötezer forintnak az eredetéről. Nem tud arról semmit a pozsonyi ház élő halottja. Nem küldte az azt a hajdani vőlegénye kisegítésére. Ezt a mesét csak az olyan gyermekekkel lehet elhitetni, mint Opatovszky Kornél. De hát honnan jön akkor ez a pénz?

AZ ÜLDÖZÖTT ŐZ.

Koczur nem ment aludni, a hogy a teste kivánta volna, hanem felvette a kabátját s végig tapogatózott a folyosón, a míg rátalált arra az ajtóra, a melyiket keresett: azon egyenesen be is nyitott, minden koczogtatás nélkül.

A szobában még gyertyavilág volt s az egy szál gyertya mellett ott dolgozott Arnold a rajztábláján. Az építészi kép készen volt, csak az iralhuzásokat, meg nehány elhibázott vonást kellett még belőle kitörülgetni, kivakargatni, ruggyantával és éles tollkéssel.

– Hát te fiacskám, mit mókherolsz ilyen késő éjszaka? Csak nem bankót csinálsz tán?

A fiu gyermeki kedélyességgel felelt a késői látogatónak.

– Nézze csak, Koczur bácsi, ráismerne-e erre a házra?

– A biz ucscsegéljen a mi palotánk! Minden megvan rajta: még a czímer is a háztetőn.

– Meg akarom lepni vele az apát, azért maradtam fenn, hogy reggelre készen legyek vele.

– No iszen majd az apa is meglep téged! Hát aztán mi van még hátra belőle?

– Még csak egyetmást ki kell belőle vakargatni.

– S te jól értesz a kivakargatáshoz? S azután a kivakart helyébe még más mindenfélét beleigazítani úgy-e bár? Héj, héj fiacskám, ezzel a talentummal még sokra lehet vinni az embernek.

A fiu megütődve tekinte Koczurra s kiejté a kezéből a vakaró gyantát.

Koczur odahajolt a fiu válla fölé s csendesen suttogva mondá neki:

– Fiacskám! Te a mai szent napon valami nagyon merész tréfába ártottad magadat. Hamis passzust segítettél csinálni egy pusztázó betyárnak.

– Micsoda?

– A biz Isten, a Bogár Jancsi volt, a kit hét vármegye kerget egyesült erővel. S te annak igazgattál ki egy ferde útlevelet simára.

– Ki mondja azt?

– Persze, te azt gondolod, hogy senki sem látta; pedig hát elég, hogy a csárdás ott lábatlankodott. Az ilyen parasztnak elől-hátul szeme van. Akkor is rád vigyáz, a mikor hátat fordít. A bizony kileste szépen, hogy te egy pohár borért, meg egy roszprádliért egy követ fujtál a futó betyárral. Első dolga azután az volt a parasztnak, hogy följelentette az édes anyádnak, hogy micsoda tréfába ártottad magadat. A báróné meg természetesen azonnal sietett ezt édes apáddal közölni.

– Hát hiba volt az, a mit tettem?

– Oh sancta simplicitas! Látszik, hogy nem laktál a kollégiumban. Nem tudod, hogy mit tesz az: schédát falsificálni. Dehogy hiba! Virtus ez! Olyan vitézi cselekedet, a miért az állam két esztendőtől ötig való ingyen ellátásban részesíti a halandót.

– Ugyan ne tréfáljon, Koczur bácsi!

– Tréfál a kánya! Magam fülével hallottam, a mint papád ide hivatta a csárdást s rá akarta birni, hogy hallgassa el az egész dolgot. A csivasz paraszt azt allegálta, hogy ötezer forintért megállja a titok, azon alól nem hallgat. Ha a báró nem adja meg neki, elmegy a főispánhoz, az majd kapva kap rajta. Héj az öreg Temetvényi gróf milyen örömben lesz, ha a kezébe kaphatja ezt a fegyvert, a mivel az ellenségének a szivébe döfhet egyenesen. Pörbe foghatja, becsukhatja az Opatovszky-család egyetlen majorescóját. Semmi árvíz le nem mossa többet a familia czímeréről ezt a foltot.

A fiu reszketve állt föl a helyéről, arcza elsápadt, ajkai szótlanul rebegtek.

– Az apádnak pedig épen most nincsenek meg azok a gyönge ötezer forintjai, a mikkel a trónörököse immunitását megvásárolja. Dühös volt a báró rettenetesen. Alig birtam visszatartani, hogy a puskával ide ne jöjjön s rögtön főbe ne lőjje nevének ilyetén meggyalázóját. Utoljára aztán valami nagyot gondolt. Azt mondta, hogy úgy fog tenni, mint a spártaiak, meg Brutus, meg nem tudom még kicsoda? úgy tetszik, hogy Foscari, velenczei dózsé, a ki a vétségben talált fiát saját maga szolgáltatta át a törvényszéknek. Azt mondta, hogy inkább maga előzi meg a parasztot: elmegy a főispánhoz s feljelenti a dolgot. Így legalább meg lesz mentve a családi név ősbecsülete. Az elfajult fiut aztán nem bánja, csukják be valami javítóintézetbe, a mi fiatal gonosztevők számára van felállítva. Rögtön be is fogatott a postakocsissal, a ki engem ide hozott fele útról s éjnek éjszakáján bevitette magát a székvárosba. Hallhattad a kocsizörgést: ebben a minutában ment el.

Mindez olyan valószinűnek volt kifundálva. Hogy is tudhatott volna erről valamit Koczur valami más úton? Ki mondhatta volna el neki ezt az esetet, holott ő akkor útban volt, s egy árokbadőlt, összetört hintó összetákolásán kívül egyébre gondja nem is lehetett: azóta pedig a házon kívül sem volt.

– Én Istenem! rebegé Arnold. Hát olyan nagy bűnt követtem volna én el? Én nem tudom. Hiszen én nem gondoltam semmire.

Ekkor aztán Koczur egészen más arczot öltött; a vállára csapott Arnoldnak.

– Ne félj semmit, fiacskám: Ember vagy a talpadon! Semmi hibát se követtél el. Ellenkezőleg! Nagyon hasznos dolgot cselekedtél. Szedd össze magadat! Magad sem tudod, hogy milyen derék fiu vagy? Én mondom azt! Ne félj semmit, míg engem látsz! Az az útlevél, a mit te csináltál, külömb nemesi leveled lesz neked, mint az öregapád kutyabőrei. Tudd meg, hogy az az ember, a kinek a számára azt készítetted, nem valami futóbetyár, hanem a mi igaz ügyünknek a hőse.

– A mi igaz ügyünknek? Kérdé elbámulva Arnold.

– No azt te még nem érted. Majd megérted, ha nagyobbra nősz. Most az az ember, a kinek azt az útlevelet kiigazítottad, ezzel átkelhet a határon s behozhatja a behozandókat.

– Mik azok?

– Majd megtudod fiacskám: hamarább megtudod, mint gondolnád. Majd megtudod te nem sokára azt is, hogy ki az a Koczur. Ne félj semmit. Csak hagyd magadat elfogatni; csak hadd vigyenek vasra verve az önkény poroszlói. Ott leszünk mi az útban és kiszabadítunk. Akkor aztán majd megtudod, hogy kik vagyunk? A mi nevünk légió!

Ott vagyunk mindenütt elrejtőzve. Csak egy füttyentés ezzel a sippal, s minden gunyhóból, minden barlangból: a föld alól, mint a raj, tódulunk elé. A temetvényi várrom a mi főhadiszállásunk. Minden üldözött ott talál menedéket. Onnan indulnak meg a dicső napok. Hah! Lesz még szőlő, lágy kenyér! De hát te még ezt mind nem érted. No hát csak ne búsulj fiam semmit! A kikkel szövetségre léptél, azok nem hagynak elveszni. Légy készen mindenre! Én is ilyen fiatal koromban kezdtem magamat feláldozni a közügyért: azóta is mindig annak áldozom fel.

Azzal végig tapogatva a fiu izmos vállait, karjait, mint a ki egészen meg van valakivel elégedve, nagy biztatások közt hagyta őt magára.

A gyermek meg volt rémülve. Mind az, a mit Koczur beszélt neki, olyan nagyon hasonlított az igazsághoz. A semmire nem gondoló gyermeki lélek most egyszerre arra a tudatra ébredt fel, hogy ő egy olyan bűnt követett el, a mit az ország törvényei a legsúlyosabb büntetéssel torolnak meg. S ez a bűn helyrehozhatatlan és ebből egy egész lánczolata fog következni az egymást szülő rémtetteknek. Ki tudja minő, ki tudja hol végződő merényletek támadnak ennek nyomain? A neveiket sem képes még azoknak kitalálni; sejtelme sincs felőle, hogy mi czélból, mi okból tervezik azokat? kik vannak beleavatva? Hová igyekeznek vele? Csak azt mondja neki az egész testét és lelkét elálló titkos borzadály, hogy mindennek ő lesz az oka.

Nem volt kihez forduljon tanácsért.

Csak egyet érzett: azt, hogy neki most futnia kell. Hová? Azt nem tudta. Csak innen el.

Nem lehetett semmi kétsége. A mivel vádolják, azt csakugyan megtette. Akkor nem tudta, hogy mit tesz; de most már fel van világosítva róla. Azt, hogy ő egy megrögzött, börtönbe, javítóházba becsukni való gonosztevő, mindennap volt módja hallani és mindenkitől. A gyermeki csinytevések, a mik nélkül egy nap sem mult el, neki mint főbenjáró bűnök voltak beszámítva. Maga is azt gondolta, hogy annak már így kell lenni. S a kitől legtöbbször hallotta, hogy ő olyan elvetemedett gonosztevő, a kinek előbb-utóbb az akasztófán kell végezni, az volt a báró papa maga. Arnold, mióta az eszét tudja, nem tanult egyebet, mint hazudni, csalni, kárt tenni. Azt is mindig hallotta, hogy a szomszéd gróf, a főispán milyen esküdt ellensége az ő egész családjának. A hugával gyakran tanakodott rajta, hogy kellene annak egyszer felgyujtani az erdejét? Emlékezett rá, hogy ez a főispán rendelte azt el, hogy az ő és testvére gondnokául egy idegen ember legyen kinevezve: egy ember, a kit ő ki nem állhatott hideg, sarcastikus modoráért, a mi gyermekekre nézve olyan lehangoló, s a kinek a gondnoksága mellett jobb nevelést ugyan nem kapott, mint eddig, de sokkal rosszabb dolga volt, mint Koczur felügyelete alatt, a ki elnézett neki mindent s elhordta magával mindenféle bohó kalandjaira. Miért akarná őt megcsalni az a Koczur? Mi érdeke volna benne? Miért akarná őt ilyen nagyon megrémíteni? Miért keresné fel őt késő éjszaka, ha nem volna a veszély valódi, a mi őt fenyegeti? Becsukatni a rabok közé, a kik Illaván pokróczot szőnek. Egész életén viselni a hamisító nevet a homlokán! Pedig kitelik az apjától, hogy őt föladja. S a főispán nem fog irgalmat ismerni. Hátha még nagyobb veszedelem is lesz ebből, a mihez ő segédkezet nyujtott. Valami országos zendülés, a minőről a cselédek meséltek neki, hogy volt már egyszer, az ő születése előtt alig egy pár esztendővel. Most már arra is emlékezett, hogy néha, mikor az erdőkön kóborolva meglátott a közeli ormokon felmagasló Temetvényi várromok közt estenkint valami tüzet kigyulladni, a kisérő vadász azt mondta a kérdezősködésére, hogy ott bizonyosan guerillák tanyáznak. Kezdett most már némi sejtelme támadni, hogy mik azok a guerillák. A Koczur, ha jól felborozott, elejtegetett néha olyanformát, hogy «hej, mikor mi a báróval hajdanában guerillák voltunk!» Phantásiája kiegészíté aztán a fogalmat ez ismeretlen lényről. Olyanformát is hallott egyszer egy dühbejött embertől (alighanem az anyjától), hogy az apáknak minden bolondsága elragad a fiakra is. Rögeszméje volt, ha az apja guerilla volt valamikor, akkor neki is bele kell jutni ebbe az állapotba menthetlenül. S mert nagyon rettegett tőle, még jobban szédült föléje. Senkije sem volt, a kinél oltalmat keressen.

Csak a kis bűntárs, a nővér, az szerette valamiképen. Olyanforma volt az a szeretet, mint két korhely czimboráé, a kiket összeköt az együtt elkövetett csinytevések közös titka.

Ennek nem mondhatja el a baját, mert ennek nem lesz rá más válasza, mint hogy szökjenek el a háztól együtt.

Egy levélkét írt neki s ezt az asztalán hagyta, hozzá czímezve. Ennyi volt benne: «Nekem futnom kell innen, megyek a világba. Isten hozzád.»

A rajzoló tábláról levágta azt a képet s összehajtogatva a zsebébe tette. Maga sem tudta, hogy minek viszi el? Talán csak azért, mert ez igazán jogos tulajdona volt; maga készítette.

Nem volt több egy öltöző ruhájánál (a többit rég értékesítették a házalók), nem kellett neki nagy batyut összerakni.

A rajzoló szerei elfértek az oldalzsebében. Jó szerencse, hogy a Koczur által felküldött pogácsát az este nem költötte el, az most jó lesz útravalónak. Meddig? Egy ötlete támadt s az azt mondta: elég lesz odáig! S ezt az ötletet valóban az őrangyal sugallta a lelkébe.

– Van egy ember a világon, a kit ennél a háznál mindenki szid, rágalmaz, káromol. Apa, anya, házibarát, cseléd mind gyűlölködve beszél róla. Annak, a ki ettől a háztól menekült, annál az embernél bizonyosan jó menedékre kell találni. A kit azok mind gyűlölnek, a kik őt űzik, hajtják, az lesz az az ember, a kinek őt bizonyosan be kell fogadni. Úgy hivják, hogy Illavay Ferencz.

A mint az éji őr elkürtölte az «éjfél után óra kettő»-t, Arnold csendesen kilopódzott a szobájából s elhagyta búcsúzatlanul az apai kastélyt, neki indulva az ismeretlen világnak.

Az uraságok későn szoktak kelni. Koczur pedig azt még diák korában megszokta. Csak a diák, meg a gróf tudja, hogy mi az igazi uraság.

Atalanta báróné, mikor az öltöző-szobájából kijött, a reggelihez felterítő inasnak azt mondá, hogy nem kell hat csészét tenni az asztalra, csak ötöt. Az inas szokva volt már az ilyen rendeletekhez. Valaki a családból nem kap reggelit. Ez többnyire Arnold urfit szokta érni.

Ezuttal azonban a báróné más valakire gondolt. Az éjjel lefekvés előtt ő is jól hallotta az eltávozó úti-cséza gördülését. S miután férjét azzal az utasítással bizta meg, hogy Koczurt azonnal küldje el magától, semmi kétsége sem volt a felől, hogy az eltávozó az alkalmatlan czimbora volt. Ezuttal csakugyan törésre került a dolog.

Annál nagyobb lehetett azután a bámulata, a midőn az inast elküldte, hogy hivja meg az uraságokat a reggelihez s a legelső, a ki betoppant az étterembe, épen a szeretetreméltó Koczur volt.

– Ah! ön kelt föl leghamarább, kedves Koczur?

– Én éheztem meg leghamarább kedves báróné.

– Tessék helyet foglalni, itt a kávé; a többi urak is mindjárt jönnek.

– Csókolom kegyes kezeit. Tetszik már tudni, hogy én sohasem élek ezzel az indiai babbal: én csak maradok a régi patriarchális szokásom mellett.

S azzal félretolva az asztal végére tett csészét, kirakta a zsebéből a paprikás szalonnát, meg a pálinkás butykost.

– Ez az én kávém!

Ez alatt belépett Diadém úr is s az is jó reggelt kivánt Koczurnak. Az inas ellenben azzal a hírrel tért vissza, hogy a báró urat nem találja sehol.

– Jaj, barátom, azt ne is keresse, mondá neki Koczur, a ki már akkor (nem várva senki másra) letelepedék a maga helyére s erősen megsózta, paprikázta a leszelt szalonnáját. Elutazott a báró úr még az éjjel.

– Hová? kérdé elbámulva a báróné.

– Hát hová máshová? Vissza Pozsonyba regresszirozni magát.

S azzal, hogy még nevetősebb legyen az ábrázatja, teletömte a pofáját szalonnával, kenyérrel, kedélyesen himbálva a lábait.

A báróné szikrákat szórt a szeméből feléje.

– Ez megint ennek az embernek a műve volt! mondá francziául Diadémnek.

Koczur egy szót sem tudott francziául, hanem azért megértette ő azt. A hangból kitalálta, hogy mit beszélnek.

– Bizony én nem vagyok annak az oka, méltóságos asszonyom. Méltóztatik kegyesen tudni, hogy a báróné maga kivánta, hogy a báró hagyjon el engemet magától; ő tehát maga elutazott; engemet pedig itt hagyott a háznál.

A báróné úgy tett, mint a ki nem is hallotta ezt az inzultust.

– Hol vannak a gyermekek? kérdé az inashoz fordulva.

Az vállvonogatva mutatott az ajtóra.

Azon már egyszer bedugta volt a fejét Czenczi, de aztán megint visszahuzódott, rövid idő mulva ismét előkerült, bátyjának a felbontott levélkéjével a kezében. Azt egyenesen odavitte az anyjához. A báróné átfutotta a rövid tartalmat s aztán átnyujtá a levelet Diadém úrnak. Az is elolvasta s vállat vont rá. Koczurnak nem adták oda; az nem is olvasta el; de azért legjobban tudta, hogy mi van a levélben.

– Kristóf! mondá a baróné az inasnak: még egy csészét félre kell tenni az asztalról.

S azzal a társaság többi része számára házi asszonyi politeszszel töltögeté a mokkát s meríté a tejszint a csészékbe.

Csak Czenczi baronessenek hullottak nagy könycseppei is a kávé közé.

– Kristóf! parancsolá Atalanta, Czenczi baronessenek vigye át a reggelijét a saját szobájába.

(Micsoda illetlenség az: egy tizenkét esztendős nagy leánynak könyeket hullatni, mikor társaságban van!)

De Czenczi baronesse még annyira vitte az illem elleni kihágást, hogy egész zokogó szóval interpellálta meg a mamáját.

– Hát nem fogsz utána küldeni Arnoldnak?

– Az nem az ön gondja! Majd hazajön, ha megéhezik.

Czenczi durczásan fordított egyet a vállán.

– Akkor majd utána megyek én s fölkeresem.

S indult.

– Czenczi! szólt ekkor édeskésen az anyja. Jer ide hozzám.

Aztán mikor ott volt mellette, azt sugta neki a fülébe:

– Ma délelőtt itt lesz a szabó, mértéket vétetek neked egy szép «pepita» ruhára.

– De «schottish» volantokkal? jegyzé meg Czenczi baronesse.

– Természetesen.

Czenczi baronesse aztán nem hullatott több könyet s nem szökött el Arnoldot fölkeresni.

Amint Diadém úr elköltötte a kávéját, fölkelt s oda ült Koczur elé. A báróné még vajas-kenyeret evett. Koczur pedig rakta befelé a paprikás szalonnát, kenyérhajon elmetélve.

– Koczur barátom, én meg vagyok felőle győződve, hogy ön jól tudja, hová lett a báró?

– Arnold báró?

– Patvart! Törődöm is én Arnold báró diákkalandjaival. Kornél báróról beszélek. Hová mehetett el ilyen rögtön?

– Ideám sincs róla. Ha kérdeztem volna tőle, nem mondta volna meg, s ha megmondta volna, bizonyosan másfelé ment volna.

– Itt pedig okvetlenül szükség van a jelenlétére, hisz épen azért adtunk egymásnak ide találkozót. Igen fontos ügyeket kellene együtt elvégeznünk.

– Fontos ügyek! szólt Koczur, s ezt a szót valami olyan bántó, fitymáló tréfás arczfintorral kisérte, hogy érthette belőle minden ember, mi véleménye van neki a fontos ügyekről.

– Azt akarom vele mondani, magyarázá Diadém úr, hogy vannak bizonyos végelintézésre váró ügyek, a miket nem lehet befejezni az ő aláirása nélkül.

– Sőt az ő pecsétnyomó gyűrűje nélkül, mert maga az ő aláirása még igen kétséges szentesítése egy okiratnak. Minden esztendőben megváltoztatja az aláirását, s ha egy levelet ir, annak az egy oldalán annyiféle calligraphiája van, mintha minden sornál megint egy másik diák csinált volna probatio calamit. Az egyik sor betűi hátradőltek, a másiké előre, a harmadiké hegyes és hosszú vonalokból állnak, a negyediké elterülnek. Kezdi légyfejekkel, végzi verébfejekkel. Nekem mindig azt hozta fel igazolásul, hogy azért ir ilyen furcsán, mert van neki egy gézengúz rossz fia, aki a boltosoknál megrendeléseket tesz, az ő nevében, az irását utánozva; hanem én tudom legjobban, hogy ezelőtt is mindig így szokott irni, mikor még Atalanta méltsám nem tette őt boldog apává.

– Mindent meglehet öntől tudni, kedves Koczur, csak azt az egyet nem, amit az ember épen tudni óhajt. Tehát nem szólt önnek Kornél báró a felől, hogy mi viszi el olyan rögtön innen, megérkezése után alig néhány órával?

– Hogy mi vitte el innen olyan hamar? azt ő nekem nem mondta, hanem azért én tudom. Először a meleg, aztán a hideg. Melege volt attól a háromezer forinttól, a mit a zsebében érzett és fázott attól a gondolattól, hogy holnap ebből mindenféle alkalmatlankodó sadduceusoknak majd hogy szét kell sokat osztogatni. Az már neki nyavalyája, hogy szabónak, csizmadiának, boltosnak, mosónénak adósa szeret maradni, a meddig lehet. Hát ez vitte el, semmi más. Ellenben azt is megmondhatom, hogy mi fogja visszahozni? Hát mihelyt az a pénz elfogy: (az pedig a pozsonyi arany oroszlánnál tovább nem tart) azonnal itthon lesz megint. Ne tessék aggódni; holnapután itthon fogjuk ő méltóságát tisztelhetni. Én azonban most megyek a fiut keresni, hogy hová lett? mi csipte meg?

Azzal becsattantotta a szegedi bicskáját, s a szalonnás tíz újját beletörülve a bekecse báránybőr béllésébe, azt mondá búcsú fejében a bárónénak, hogy «kisztihand». S meg is tette, a mit mondott.

A menekülő gyermek vágott magának az útfélen egy botot az útra. Ez volt az egyedüli apai jussa az ősi huszonkétezer holdas erdőből. A kést, a mivel azt levágta, belehajítá a legmélyebb árokba. Ez is egyik segédeszköze és bűnjele volt az elkövetett gonosztettnek; annak a díjában adták ezt neki.

Nem volt más vezetője, mint az a csillag, ami ott szokott lemenni, a hol az a két hegy összeér, a melyiknek a völgyében lakik valahol az a valaki, a kivel őt kis gyermekkora óta folyvást ijesztgették: «ha rossz leszesz, majd eljön az Illavay és megesz», később megint: «ha nem akarsz tanulni, majd elvisz az Illavay, s aztán majd eldeklinál». Legtöbbször hallotta azt, hogy ha hazudsz, az Illavaynak adunk s az tüzes vasakkal sütögeti annak a nyelvét, a ki hazudik!» Hol vannak hát azok a tüzes vasak?

Jó gyalogló volt; teste olyan, mint az aczél: ez anyai örökség volt, ilyenformán megtörtént rajta, hogy azon a hires országúton utolérte azt a bricskát, a min apja egy órával korábban elutazott. Ebben azonban az előfogatnak is volt érdeme. A két kifáradt dikhencz különben sem szokta magát megerőltetni; az út pedig nyaktörő volt, a kocsisnak vigyázni kellett a barazdolásnál, hogy még egynehányszor ki ne tálalja a sár közepébe a földes urat. Egy helyen mégis belekeveredtek a kátyúba. Az istráng összeszakadt.

Arnold messziről megismerte az apjának a hangját azokról a szép rhetorikai phrasisokról, a mikkel egy sárban rekedt utas szokta eláldogatni sorba azt, a ki ezt az utat teremtette, ezt a sarat teremtette, meg ezeket a lovakat teremtette. Ő aztán jó messze lekerült az útról, hogy az apjával össze ne kerüljön. Neki vágott az erdőnek, mint valami menekülő tolvaj, s követte a patak mentén a gyalogösvényt. Tudta, hogy annak valahol majd csak ki kell lyukadni. A rém, ami egész lelkét terhelte, oly nagy volt, hogy nem jutott eszébe semmi más félelem.

Valahol az erdők mélyén tüzet látott lobogni, amit az éjszakai csalódásban óriásoknak látszó férfialakok álltak körül. «Ezek bizonyosan azok a guerillák», gondolá magában, s minthogy az ösvény egyenesen arra vezetett, azt is elhagyta, s aztán neki vágott a meredek hegyoldalnak egyenesen, út nélkül tövisen, cziheren keresztül.

Virradni is kezdett, mire a hegyhátra fölért.

Onnan aztán a mint széttekintett, nem látott maga előtt mást, mint erdőt. Hanem e rengeteg közepéből magasan emelkedtek ki a temetvényi vár romjai. Onnan egyenes ösvény vezet le abba a völgybe, a hol Illavay birtoka van. Kerülnie kellett a járt utat s elbujnia minden szemközt jövő elől, hogy meg ne fogják, vissza ne vigyék. Reggeltől napestig kódorgott erdőkön, mezőkön keresztül; a hol elfáradt, ott lefeküdt, a mohos gyep igen jó ágy; ebédet is talált «a nap»-nál: tavaszszal a bibiczek fészkelnek a morotva között s azoknak a tojása uraknak való csemege; a homokos garádokban pedig talált elég turbolya gyökeret, a mi igen jó izű; az Isten őrizte, hogy ugyanannyi fiatal bürköt nem evett meg helyette, ami nagyon hasonlít amahhoz. Estére aztán szerencsésen bevergődött abba a faluba, a minek a nevét sem tudta, csak annyit hallott felőle, hogy abban minden ház tarkára van festve, s mindjárt a falu végén Temetvény felől áll egy oszloptornáczos ház, az az ő nagybátyjáé.

Jó is volt ránézve, hogy este sötéttel érkezett meg, nagyon megnézték volna különben: ágról szakadt külsejével mindenki garabonczás diáknak tartotta volna; ruhái megtépve, arcza, kezei összekarczolva a tövistől, térdein, könyökein a hegymászás látható haváriái, fénymázos czipőinek orra a talpától elválva; méltó staffage egy büntudattal üldözött kóborló suhancz rosszlelkiismeretű arczához.

Mikor odaért a ház ajtajához, elébb félénken benézett az udvarra: nincs-e ott valami cseléd, vagy harapós kutya. Kutya nem volt az udvaron. Falusi ügyvéd komondort nem tart, a kliensek végett, csak vadászkutyát; az pedig odabent alszik a kanapén. Egy szolgáló volt kinn a folyosón, az ludat tömött, meg kellett várnia, míg elvégzi. Csak aztán, hogy az bement a konyhába, volt ideje hirtelen besurranni az utczaajtóból addig a legközelebbi szobaajtóig, ami fölé nagy betükkel van fölirva, hogy ez az IRODA. Azon benyitott a fiú minden koczogtatás nélkül. Jó helyen járt. A tágas szobában ott ült az iróasztalnál egy széles vállú férfi, a kinek a boglyas haja, torzonborz szakálla erősen szürke volt már, széles homloka ránczokba szedve: ernyővel letakart olajlámpánál dolgozott egy csomó szétbontott pörirat között.

– No! ki az? mit akar? kérdé az ajtónyitásra föltekintve. Aztán mikor meglátta a belépő alakot, azt mondá: «ahán» s a zsebébe nyult.

Ennek az alaknak a megpillantásánál s ennél a zsebbenyuló mozdulatnál az az ötlet nyilalt Arnold fejébe, hogy eltagadja magát s azt mondja, hogy «ein armer Reisender» s odatartsa a kalapját az alamizsna elé, s aztán odább menjen, folytatni azt a mesterséget. Hiszen szép az, aki érti.

Hanem aztán csak eszébe jutott, hogy mit fogadott föl magában? Nem akar hazudni többet. Itt az első kisérlet, Hátha az igazat mondás is kifizeti magát. Felemelte a fejét s közelebb lépett egészen bátran.

– Én vagyok Opatovszky Arnold, édes urambátyám.

S csakugyan jó hatása volt az igazság kimondásának. A trabális férfi egyszerre felugrott az asztaltól, s silénusi ábrázatját engedve nyájas mosolygásra torzulni, odament a belépő elé, s atyafiságosan megölelte, megcsókolta.

– Servus kis öcsém! Hát mi jó hozott ide?

– Szöktem. Felelt röviden Arnold.

– Azt kezdem látni. Honnan jösz?

– Hazulról.

– Hogyan?

– Gyalog.

– Még pedig a hegyeken keresztül, a hogy veszem észre. Ettél-e valamit?

– Ettem az úton.

– Hol? és mifélét?

– Mindenfélét, amit hazulról hoztam magammal.

– De az én házamnál az ám az első regula, hogy igazat kell mondani.

– Minden igazat meg kell mondani?

– Igen bizony. No hát mi volt az a mindenféle?

– Egy pogácsát hoztam hazulról s találtam az úton bibicztojást, meg turbolyát.

– Akkor ülj le ide a pamlagra, megyek siettetni a vacsorát.

Arnoldnak alig volt ideje körülnézni a prókátorosan szigorú szobában, amint ismét visszatért a szürkefejű.

– No, hát mondsza, édes kis öcsém, miért szöktél el hazulról?

– Mert üldöznek.

– S miért jöttél ide hozzám?

– Azért, hogy megvédelmezzenek.

– Megállj csak! Honnan gondolod te azt, hogy én a te nagybátyád vagyok, holott engemet soha sem láttál életedben? Hátha én épen a szolgabiró vagyok, a kihez veszedelmedre jöttél s csak vendégnek vagyok ennél a háznál?

No most mit feleljen rá? Megakadt a gondolatja.

– No felelj hát! De igazat mondj.

– Nem tudok.

– Nem tudsz? Hát mit tudsz?

– Csak hazudni tudok. Az pedig itt nem szabad.

– Nem bizony. Itt ki kell mondani az igazat, ha még olyan rossz is. Próbáld meg. No, segítsek benne? Beszéltek otthon felőlem egyszer-másszor, ugy-e bár? Azt mondták, hogy olyan rút vagyok, mint az ördög?

A fiunak majd a szája padlásán ragadt a nyelve, mégis rákényszeríté, hogy kimondja:

– Igenis.

A szürke fej csendesen nevetett rá.

– S aztán te épen olyan rútnak találtál, mint a milyennek az otthoniak leirtak?

– Igenis.

A szürke fő most már hangos hahotára fakadt.

– No látod, milyen jól sikerül az igaz kimondás, csak így folytasd.

S megrázta kedélyesen a fiú kezét.

– S aztán hogy jöttél arra a gondolatra, hogy mikor hazulról megszököl, épen engemet keress föl?

A fiut felbátorítá az első kisérlet sikere. Valami eddig ismeretlen gyönyörűséget kezdett érezni abban, hogy az ember kimondja a valót. Ekkoráig még soha se próbálta. Meg is járta volna vele, ott, a hol más népek laknak.

– Elmondom igazán. A kiről nekem odahaza mindig és mindenki azt beszélte, hogy milyen rossz ember és mi nekünk milyen nagy ellenségünk, mikor el kellett szöknöm az otthonlevőktől, arra gondoltam, hogy ide kell nekem szegődnöm, itt jó helyen leszek.

– Van benne logika. «A ki az ellenségemnek ellensége, az nekem jó barátom». Már most hát mondd meg, hogy miért kellett neked onnan hazulról elszöknöd?

A fiú fejét vakarta és gondolkozni látszott.

– Nos! Arnold öcsém, csak nem azon töröd tán a fejedet, hogy nekem valami hazugságot mondj?

– Megvallom, hogy azon is törtem a fejemet, felelt a gyermek. Mert már hozzá vagyok szokva. Úgy vagyok, hogy ha akarok, sem tudok valamit úgy elmondani, a hogy igazán megtörtént.

– Ezt a túlságosan eleven fantázia okozza.

– Nem tudom. Mi mind így teszünk. Az egész úton idáig jövet mind abban főtt a fejem, hogy micsoda mesét gondoljak ki, amit urambátyámnak elmondjak? de nem merek velük előállni.

– Hát akkor mond igazat.

– Hiszen azt is megtehetem. Elmondhatom felét, háromnegyed részét annak, ami igaz, s nem lesz benne hazugság.

– Az egészet kell elmondanod.

– Elmondhatok annyit, hogy urambátyám azt fogja rá mondani «no, ha ez mind igaz, akkor teljes okod volt otthagyni az apai házat», s a fődolgot még akkor is elhallgathatom.

– De hát kezdd a fődolgon!

A gyermek az ajkát harapdálta kinjában.

– De mikor az az én hibám! Az én igen nagy hibám. Valóságos bűn! Rebegé s könybelábadt a két szeme.

– Annyival inkább. Sokkal könnyebb az embernek magára vallani be a hibát, mint azt másokra hárítani.

– Nem hibát, de bűnt követtem el, a miért törvény szerint fognak üldözni.

– Akkor épen el kell mondanod a legkisebb részletekig mindent, hogy megtudjam, mi tanácsot adjak a védelmedre?

– Tehát ön meg fog engem védelmezni?

– Ez kötelességem, mint ügyvédnek is, mint rokonodnak is.

– De ha nagyon hatalmas ember volna, a ki üldöz.

– Az ellenében is.

– Hátha, hátha a tulajdon édes apám volna az?

– Az már nehéz helyzet volna ugyan; de nem tenne semmit lehetetlenné.

– Oh én úgy szégyenlem azt elmondani!

– Amit nem szégyenlettél megtenni?

– Akkor nem tudtam, hogy az olyan rossz. Nem gondoltam semmit. Azt hittem, hogy semmivel sem teszek rosszabbat, mint mikor az apám irását utánozva, a fűszerárusnál nyalánkságokat rendelek meg, vagy mikor a tanító lajstromából azt, hogy «nagyon rossz» kivakarom s azt irom be, hogy «dicséretes». Mikor kisül, jól megvernek; nem kapok ebédet s azzal vége.

– Tehát valami hamisítást követtél el?

– Bevallom.

– Mit hamisítottál?

– Egy útlevelet.

– Kinek a számára?

– Egy bujdosó szegény-legény számára, a kiről aztán megtudtam, hogy valamikor rabló volt, most pedig valami országos veszedelem főczinkosa.

– Hogyan kerültél ezzel össze?

No most! Itt már nehéz megállni az embernek, hogy valami mesét ki ne gondoljon, ami az igazságot valamerre megkerüli.

– Nézz a szemembe kis öcsém; egyenesen a szemembe nézz, aztán felelj.

Arnold úgy érzé, hogy ennek az embernek a szemeibe nézni annyi, mint foglyává lenni. Ezek a szemek kihijják az emberből a lelket. Neki erősíté a szivét.

– Meg hagytam magam vesztegetni tőle.

– Hogyan?

– Éhes voltam, s ő behítt a csárdába s adott ennem és innom.

Illavaynak a szemei szikrákat hánytak erre a szóra.

– Haragszik ön rám?

– Dehogy te rád! Mondá a nagybátya, olyan hangon, melynek kitörését erővel tompította el. Folytasd tovább.

– Mindenféle bolondságot elkövettem már ezen a napon, hogy valakit rászedjek; megtréfáltam zsidót, komédiást; ha meggondolom, az is mind czudarság volt.

– Egyedül követted el mindezt?

– Én csak magamra vallok.

– Jól van.

– Azt gondoltam én, hogy ez is csak egy bohó kaland, a min majd nagyot nevetünk. Azt is hittem, hogy nem tudja meg senki; hiszen senki sem néz oda. Azonban a csaplár, a ki a bort hordta fel, félszemmel oda vigyázott s megtudta, hogy mit csinálok? Ma éjjel azután, éjfél után, mikor még fenn voltam…

– Miért voltál fenn éjfélután?

– Dolgoztam valami munkán.

– Te! Dolgoztál?

– Ne gondolja, urambátyám, hogy most egyszerre megint elkezdek hazudni. Megtudtam, hogy az apám hazaérkezik az éjjel. Azt fogadtam neki, hogy lerajzolom a kastélyunkat. A munka félbemaradt, nem gondoltam rá. Most aztán sietni akartam vele, hogy reggelre elkészüljön. Elhiheti, a mit mondok. Itt van a zsebemben. Elhoztam, hogy legalább a képe maradjon meg nálam a háznak, a mit soha sem látok többet.

Arnold odanyujtotta nagybátyjának a rajzot.

– Ej! Ezt te egészen magad készítetted?

– Tanultam rajzolni, mikor még rajzmestert is tartottak számomra.

– Hiszen te még sokra viheted ezen az úton. Lehetne belőled építész.

– Hiszi ön? S abból meg lehet élni?

– De uri módon. Csakhogy sokat kell tanulni, meg dolgozni.

– Oh arra én kész volnék! Tanulni, dolgozni; megszolgálni valamit. Az olyan jó lehet! Mikor az embernek valami munkájára azt mondják, hogy «nagyon jól van;» mikor az ember valami pénzt kap, amit megérdemelt.

Itt nagyot sóhajtott a fiú.

– Hanem hát ez mind hiába. Belőlem nem lesz már semmi. Mikor már csaknem készen voltam a munkával, benyit hozzám késő éjjel egy régi jó barátja a családunknak.

– Kicsoda?

– Nem mondom meg a nevét. Nem keverek bele mást is a bajomba.

– Ez is jól van.

– Azért jött oda hozzám, hogy elmondja, milyen veszedelem vár rám. A csárdás, aki meglátta, hogy a szegény-legény utlevelét kiigazítottam, elment az apámhoz s ötezer forintot kért tőle azért, hogy azt a bűnt, amit én elkövettem, titokban tartsa. Ha meg nem kapja, elmegy a főispánhoz és fölád. S a főispán a mi családunknak halálos ellensége.

– Úgy van.

– Az apám nem adott a csárdásnak ötezer forintot a titoktartásért, hanem a helyett azt tette, hogy késő éjjel befogatott, s hogy a feladót megelőzze, maga ment el a főispánhoz, feljelenteni a bűnömet. És ez nagy bűn volt, nemde?

– Valóban az volt.

– Büntetése öt esztendei fogság.

– Fiatal korod ugyan enyhítő körülmény.

– Mennyiben enyhítő?

– Annyiban, hogy sulyos börtön helyett javító intézetet szab meg a törvény.

– De mégis fogság? Mégis gyalázat?

A nagybátya nem felelt rá semmit.

A gyermek lecsüggeszté a fejét.

– Az apám úgy is mindig azzal fenyegetett, hogy javító intézetbe ád, valahányszor megérkezett valahonnan; bujnom kellett előtte, zsivány, gonosztevő volt nála a nevem mindig. Elhiszem, hogy kegyetlenül fog velem bánni. Aztán még többet is megtudtam attól a jó barátunktól. Hogy ezzel az én hamisított utlevelemmel már most az a veszedelmes czimbora nagy országháborító dolgokat fog elkövetni. Tűzbe, lángba fog borulni az ország.

– Igazán, azt mondta az a jó barát? Honnan tudja ő ezt?

– Azt ne kérdezze ön tőlem, az másnak a titka. Az én bánatom az, hogy mind ennek én leszek az oka, az előmozdítója, a megindítója! Mi fog mind ebből következni? Istenem! Milyen iszonyatok lesznek ebből?

– Végig gondoltál ezen?

– Nem tudom, hogy gondoltam-e, vagy álmodtam, mikor egy vad körtefa alatt elnyomott az álom. Magam is ott voltam azok között, a kik sötét éjjel indulnak el a munkára, lesbe állnak az árok szélén s megállítják a postaszekeret s elrabolják a leveleket. Aztán összegyülnek elhagyott várromok földalatti üregeiben, s tanácsot tartanak, hogy jövő éjjel kit támadjanak meg? Nekem is velük kell mennem. Bekormozott képpel késő este berontani a házakba. Ha valaki rám ismer, azt megölni. Ha elárulnak, az egész falut fölégetni. Kergetőzni erdőkön, morotvákon keresztül, s ha körülfognak, egy golyót röpíteni az agyamba. Én Istenem, milyen álom volt ez! De azután ébren is tovább folytattam, mintha jobban ki akarnám szőni-fonni az egész tervet. Mit csinálnék, ha benne volnék? Milyen rémtetteket tudnék elkövetni? Hogy lennék olyan híres emberré, a kinek a nevétől minden ember keresztet vet magára s azt mondja: «Isten őrizz meg tőle!» Álmodtam-e, gondoltam-e mindezt összevissza? alig tudom. Csak azt tudom, hogy féltem saját magamtól, a míg a sötét erdő betakart.

– Hát aztán nem féltél saját magadtól, mikor az erdőből kijutottál?

– Akkor megint egészen más érzés fogott el. Mikor megláttam a völgyön keresztül megnyilni azt a szép nagy világot, az aranyos távolt, valami olyan nagy kín fogta el a szivemet, hogy sirnom kellett bele. Ha rám találnak, rám vallanak, elitélnek, be leszek csukva egy vastag falú börtönbe! Hosszú esztendőkig elveszik tőlem ezt az egész szép világot. Gyötörni, kinozni fognak. Elveszik tőlem a rajzoló eszközeimet, a miket szeretek s kényszerítenek olyan munkára, a mit utálok. Egyformává tesznek más száz meg száz gonosztevővel. Oh erre gondolni is rettenetes.

– Bizony az.

– S aztán még tovább gondolkoztam rajta. S mi lesz belőlem aztán, ha egyszer kiszabadulok? Meg leszek bélyegezve örökre. Senki sem fog velem szóba állni, a ki a becsületére ad valamit. Akármihez akarjak kezdeni, mindenünnen azzal fognak elutasítani: «be voltál zárva, el voltál itélve!» Ha valahol, messze földön, idegen emberek között, megtelepedem, tisztességes állást, életmódot szerzek, mindennap rettegnem kell miatta, hogy valaki utánam jön, a ki ismer s rám kiált: «gonosztevő voltál, megülted a börtönt!» s megint futni kell odább. Valahányszor rám ismernek, más nevet kell felvennem, egy országgal odább futnom. És aztán ha veszett nevemet költötték, ha kikiáltottak csalónak, ha nem szabad becsületes embernek lennem, azzá kell lenni, a minek hireszteltek, tévelyegni, csalva, szédelegve a széles világban, arczulköpve, kirugdalva a rettenetes emberi társaságtól, mely soha ki nem engesztelődik az egyszer megbélyegzett iránt! Oh mondja ön: nem ez a sors vár-e reám, ha elitélnek?

– Valóban ez.

– S nem hiszi ön, hogy valamiképen ki lehetne rimánkodni azoktól, a kik így fenyegetnek, hogy kegyelmezzenek meg? Tán a csárdást, aki látta bűnömet, hogy ne tanuskodjék? vagy az apámat, hogy ne jelentsen fel? vagy a főispánt, hogy ne fogasson be?

– A csárdást talán meg lehet vásárolni pénzzel, hogy hallgasson el; a főispánra nagy nehezen lehetne hatni valakinek, de hogy Opatovszky Kornél báró mit fog tenni a fiával, ha megharagszik rá, azt emberi elme ki nem számíthatja.

– S nincs mentség a számomra a törvényben?

– A törvény csak szigort ismer.

– Hát ha önt kérném, rimánkodva, hogy védelmezzen a birám előtt, hogy mentsenek fel?

– Megtennék mindent, a mi észtől és szivtől kitelik, de a birák feladata nem a kegyelemosztás. Azok a tényekből itélnek. A védő ügyvéd ékesen szólása, az enyhítő körülmények egész csoportozata nem eszközöl ki mást, mint a büntetés mértékének leszállítását.

– Az pedig én nekem azután mindegy, hogy egy napig van-e a homlokomra rásütve a bélyeg, vagy öt esztendeig.

– Úgy van.

E lesujtó szónál a gyermek elhallgatott s egészen magába szállva, évődött valami gondolaton, a mit az a figyelő férfi az arczáról olvasott le előre.

Egyszer aztán fölemelte a fejét. Arcza kiderült.

– Hát jól van. Édes urambátyám. Ha ön nem hiszi, hogy ezért a vétségemért ki lehet menteni, akkor ne is védelmezzen. Nem fogok önnek sokáig terhére lenni. Holnap reggel odább megyek szépen.

– Hová? Világot csalni?

– Nem. Majd én tudom, hogy mit teszek. – Csak arra kérem önt, hogy holnap délután, ha ráér, sétáljon el majd a temetvényi vár-rom erkélye alá.

– Azt akarod ezzel mondani, hogy felmégy a várrom legmagasabb tornyára s onnan veted le magadat?

– Hogy mit teszek? Azt nem beszélem ki. – Hanem, hogy magamat egész életemre meggyaláztatni nem engedem: azt fogadom az Istenemre.

– Hogyan? Te fiu! Neked volna szived meghalni, a gyalázattól eliszonyodva?

– Azt majd megtudja ön! – felelt a fiu daczosan.

E szókra odadobbant eléje Illavay s megragadva két herkulesi kezével a gyermek karjait, megrázta őt erőszakosan s ijesztő arczával rámeredve förmedt reá mélyen dörgő szóval.

– No hát halj meg, ha van bátorságod hozzá! ha megérezted, hogy többet ér az életnél a becsület. Igen! Meg kell halni ennek a hitvány, rossz alaknak, a minek nincs egy ize, a mi meg ne volna romolva. El kell temetve lenni, porrá kell válni minden porczikádnak, a mit ez az átkozott Stibor-vér megmérgezett. Csaló! Hamisító! Világ szemetje te! Rázd le magadról ezt a befertőzött testet – hadd tépem ki a lelkedet belőle, s átadom egy másik embernek, a ki még nincs a világon. – Halva vagy már. Most jer: tanulj meg ujjászületni.

Azzal oda lódította őt az iróasztalához s annak a fiókját kirántva, elővett belőle egy iratot s oda tartá eléje.

– Ismered ezt? Itt a hamisított utleveled. – Vedd magadhoz. S tartsd meg örök emlékül.

A gyermek maga elé kapott a két kezével. Az indulatroham elvette a szavát: akadozó hangon, mely zokogását fulasztá el, kiálta valami érthetetlen szót s aztán, a mint megkapta kezével azt az iratot, elkezdett görcsösen kaczagni s azzal ájultan rogyott össze. Nem volt emberi hatalom, a mi az összefacsarintott öklét szét birta volna nyitni, a mivel azt az iratot a melléhez szorítá.

Mikor ismét fölnyitá a szemeit, ágyban találta magát. Két angyalarcz hajolt föléje. Egy idősebb nő s egy gyermekleány arcza. Egy anya és egy testvér. Az ágy lábánál pedig ott könyökölt az a haragos tekintetében annyi jóságot rejtegető alak. Az meg olyan volt a szürke hajával, hosszú szakállával, mint az öreg Isten (a képeken a hogy festve van).

– Meghaltam? kérdezé a fölocsudó.

– Meg bizony; dörmögé a szürke szakállú.

– S ez itt a másvilág?

– Az bizony. – De minthogy a másvilágon is szoktak enni, hozzátok gyorsan azt a levest. Az éhségtől ájult el szegény fiu.

Az a kis leány rögtön ott termett a készen tartott csésze levessel.

Annyi idős lehetett ez is, mint Czenczi. Csakhogy egészen másforma volt az.

Arnold mohón nyelte a levest. Ilyen levest csak a paradicsomban isznak bizonynyal.

De még a mellett sem felejtette el keblét megtapogatni, hogy nincs-e ott az az utlevél. Hogy ne lett volna? Ott volt az inge alá dugva. Hisz ez az ő útlevele abba a másvilágba.

– Jó volt, Arnoldka? kérdé mosolygva az a kis leány. Hogy érzed magad?

Erre aztán Arnold mondott egy olyan ragyogó szép szónoklatot, hogy az szebb volt mind annál, a mit valaha költők versbe szedtek. Csakhogy azt már megint egy másik világban mondta el, az álmok országában. A mint a levest megitta, rögtön elaludt. De a keze még álmában is őrizte azt a féltett útlevelet ott a mellén.

Ugyan, hogy jutott ez az útlevél olyan hamar Illavay kezébe?

EGY PÁRBESZÉD, A MINEK AZ ELEJÉT NEM HALLOTTUK.

– Nos! Hát mit szólsz a tervünkhöz, kedves czimborám?

Ezt kérdé az elmondottak után Gorombolyi postamester, az ő régi jó kenyeres pajtásától, Illavay Ferencztől, egy doboz verpeléti mellett ülve.

– Azt, hogy «soha se lesz ebből gáliczkő».

Hanem hát hogy mik voltak azok az elmondottak? Ezt kérdezi legalább is a tisztelt olvasó.

Hát hiszen azt is meg lehet érinteni, s aztán «sapienti pauca». Hanem elébb küldjük ki a szobából a gyerekeket, mert ez nem nekik való tudomány. Nézzétek csak, milyen szép szivárvány van odakinn az égen!

Tehátlan.

– 1863-ban éltünk.

– Aztán «csordultig volt a pohár».

– Az volt a kor jelszava, hogy «mi várhatunk», csakhogy az a «mi» nem mi voltunk, hanem más valaki.

– Ellenben «fekete pontok voltak a láthatáron».

– Volt egy nótánk, a mi ezen kezdődött, hogy «szennyes az én ingem!» Végződött pedig azon, hogy «Éljen Garibáldi».

– A caprerai hős pedig azt mondta, hogy «mi közöm nekem a ti szennyes ingetekhez, az enyim veres».

– Hát hisz épen azt a veres inget szeretnők látni. – Hja, de az nem megy, ha csak nem hivják. Arra pedig nem elég a nóta. Arra az én bal fülem nem hall.

– Hát hogyan tiszteljük?

– Avec des coups de fusil! (Ez meg francziául van, s magyarul annyit jelent, hogy «szerezzetek ócska vasat».)

– Hja bizony «ócska vasat», olyan ócska vasat, a milyen már tizennégy esztendő óta nem volt a kezünkben.

– Menjen az úr, ne tréfáljon! kiált föl erre a tisztelt olvasó. «Majd bizony ilyen tizenhárom próbás mamelukoknak jutott volna valaha ilyesmi az eszébe! Poétázás az egész!»

Hát hiszen tudtam előre, hogy nem hiszik el.

Azonban mégis úgy volt a dolog, hogy Gorombolyi, a hajdankori hadvezető, arról beszélgetett Illavayval, a mesevilágbeli kormánybiztossal, hogy ha lehetne szerezni ilyen ócska vasat, mi történnék vele.

A heves fejű egykori hős haragosan pattant föl kortársának erre a skeptikus észrevételére.

– Ha nem ismernélek, azt mondanám, hogy gyáva lettél.

– Abban is lehet valami. Tizennégy év nagy idő. Mindenikünk vénebb lett annyival. Hanyatlottunk testi, lelki erőben. A tagjaink sem szolgálnak bennünket úgy, a hogy hajdan: barometrum lett a lábunk, s carlsbadi vizet iszunk éhomra. Reményeink röptét letörte a sok nehéz csalódás; nem hiszünk már magunkban sem, hát még másban. A lelkesedés lángja helyett a számítás flegmája adja a temperamentumunkat. Ez is mind czölönk. De hát még ezektől talán mind meg tudnék szabadulni, s talán egy nagy merész cselekedetért el tudnám felejteni, hogy otthon nőm, gyermekem van. Hanem hát nem a végétől fázom én ennek a te projektumodnak, hanem az elejétől. Ez a terv már a kezdeténél fog megbukni.

– Miért hiszed azt?

– Azért, mert ismerem a fajtámat. Ez, ha föllelkesítik népszerű, szeretett nagy emberei, s aztán kiállhat sorakozva hadi rendbe, bizony mondom, hogy úgy tud küzdeni, vérzeni, meghalni azért az eszméért, a miért lángra gyuladt, a hogy a világnak bármely más nemzete. Hanem, hogy ez hidegre eltett eszmékért lesbe állva, orgyilokkal a kezében, várjon a bokorban, az utczaszegleten az arra jövő ellenfélre, azt nem fogja megtenni soha. Nem tud itt titkot tartani senki. A mit ma megsugsz valakinek, azt holnapután már nótára téve éneklik az utczán. Nem kell minálunk titkos policzia, mert itt minden ember fenhangon gondolkozik. Nemes emberek vagyunk: a kivel össze akarunk veszni, megizenjük neki az időt és helyet, s rábizzuk a fegyverválasztást.

– Nagyon csalatkozol. Nekem semmi közöm nincsen a pesti szózaténeklőkkel. Én nem támaszkodom az «arany fiatalságra».

– Hát akkor ugyan kire?

– Azokra az emberekre, a kik épen ilyen feladathoz valók. A kik épen nem ijednek vissza semmitől, a kik mindent képesek koczkáztatni.

– Tán csak nem akarod az illavai foglyok kitörését választani kiindulási katasztrófának.

– Az is meglehet. Hat – hétszáz olyan desperátus ficzkó csodadolgokat tudna elkövetni egy ócska vassal a kezében. Jusson eszedbe a «dæmon légió», a mit I. Napoleon az olasz gonosztevők tajtékjából szedett össze; soha jobb katonái nem voltak.

– Úgy látszik, erre gondoltál a «Kolokát Péter»-nél.

– Igenis, erre. Hát mit akarsz? Azt gondolod, hogy az ilyen feladathoz a pannonhalmi benczések közül válogatják a legénységet?

– Én úgy tudom, hogy 49-ben a pannonhalmi benczések igen jól verekedtek az egész hadjárat alatt, míg Rózsa Sándor betyárjai soha az ellenséges tulkok és birkák vérén kívül mást az egész háborúban ki nem ontottak. Ahhoz, hogy valaki egy nagy eszméért feláldozza magát, erkölcsi erő kell: a futóbetyárból nemzeti hős nem lesz soha.

– Hát ez az egy ember csak egy eszköz. Nagyobb dolog nincs rá bizva, mint a minőnek meg tud felelni. Hirhedett csempész volt gyermek-kora óta, minden hegyszakadékot ismer a Tátrában s minden berket az alföldön. Az ő dolga behozni a behozandókat, s elrejteni biztos helyre; a míg szükség lesz rájok.

– S ki hozza el neki azokat odáig?

– Arra is igen jó emberem van. Egészen ilyen dologra termett.

– Szabad megtudnom, ki az?

– Nincs titkom előtted: Koczur.

– Micsoda? Ez a nagyszájú Háry János, a ki soha a saját emlékezetére igazat nem mondott, a kinek annyira második természetévé lett a hazudás, hogy a halálbüntetés félelme alatt sem volna képes egy megtörtént dolgot háromszor egymásután úgy elmondani, hogy az mind a három teljesen külömböző ne legyen egymástól és a valóságtól. A ki a mellett olyan gyáva, hogy a csendőr tollbokrétájának a lengésétől megfutamodik s cserbenhágy mindent, a mi rá van bizva; a mellett hűtelen, perfid, lelkiismeretlen jellem, senkinek sem hive és senkinek sem ellensége. A ki képes lesz, ha kelepczébe kerül, azért, hogy a saját bőrét megmentse, tízezer becsületes hazafit feláldozni.

– Tudom én azt mind jól! De hát az ilyen emberekre van most épen szükség. Nem telik az ki a nemzeti kaszinóból, ne gondold. Hanem azért majd onnan is telik ki valami. Az embernek ilyen dolognál koczkáztatni kell. Koczur, az igaz, hogy hitvány jellem. De arra, a mire használni akarom, mintha csak mondva teremtették volna. Hiszen épen az a virtus, hogy tudjon valaki ex tripode úgy hazudni, hogy senki az igazat meg ne tudja tőle soha. Azután van neki egy másik előnye, a mi igen becsessé teszi előttünk. Ez a te hozzáragadt bolond unokaöcséd: a báró. Az folyvást utazik szerteszét a világban, senki sem gyanúsítja azzal, hogy valami okos czélja volna az utazásának. Járja a bolondját. Ma Németországban van, holnap Törökországban, holnapután Olaszországban. Fölkeres minden hires, nevezetes embert, s azokat még hiresebbekké teszi azokkal a hallatlan ostoba ötletekkel, a miket a velük történt interwiewokhoz csatol. Ő az európai rossz calembourghok hőse. Senki sem gyanakodik rá, nem kisérik rendőri felügyelettel; tudják, hogy bolond, s hogy mindent kifecseg, a mi közte és valami nagy ember között elmondatott. A csörgő sipkája védi a bolondot. S ennek a háta mögött jár mindenütt az én Koczurom.

– A kilátás egyre szebb lesz; mondá Illavay. Először egy szökött rab, azután egy poltron, most meg egy lunatikus. Gyönyörű törzskart állítottál össze magadnak.

– Az első vizbeugráshoz ilyen kell. Kár azonban fitymálni az embereket. Jön még több is. Koczurral és Opatovszkyval nyertünk egyuttal egy olyan pivot-t, a mire senki sem gyanakodik. Ugyan ki tenné fel, hogy azok az «ócska vas»-sal terhelt ládák, a mik Diadém úr czime alatt érkeznek az apátvári kastélyba, valósággal nem rozsdás pléhtömegeket tartalmaznak, a mikből Diadém úr a hires aczélgyárában Bessemer-aczélt szándékozik készíteni.

– De hátha azt maga Diadém úr is meg fogja tudni?

– Már tudja is!

– Mikor tudta meg? kiálta fel Illavay s felugrott a székéről.

– Ma éjjel.

– Akkor legfőbb ideje, hogy vedd a botodat, tarisznyádat s szökjél, a merre még nyitva az út.

– Hahaha! Kaczagott Gorombolyi. Csak nem kell olyan idegesnek lenni. Diadém is meg van nyerve az ügynek, meg Atalanta is. Minden zárnak van kulcsa. A bécsi kormány megtagadta tőlük a kölcsönt az országutjok helyreállítására. Diadém úr minden egyéb vállalataiban a legerősebb ellenszenvvel találkozik odafenn. Így készülnek a malecontentusok. A bankár, a bárónéjával együtt, kegyetlenül meg van szorulva. Ide tekints. Látod ezt a két nyugtatványt? Az egyiket Diadém irta, a másikat a báróné: «Köszönettel» felvették az ezer forintot Koczurtól.

– Ezt a pénzt te tőled kapta Koczur?

– Hát természetesen.

(Már most hát mégis csak megtudtuk valósággal, hogy miféle pénz volt az, a mit Koczur kiosztogatott? S miért kellettek neki azok a nyugták, mind a három osztályos atyafitól?)

– Tehát már most még hozzájárul a kompániához: egy szédelgő agioteur, meg egy örök pénzzavarban levő kalandornő, mondá Illavay.

– Bankár és báróné; igazítá helyre sarcasmussal Gorombolyi.

– Én annak ismerem őket, a minek mondtam.

– Ha félted a nyakadat, ugorj el innen, hazáig vissza se nézz.

– Nem féltem én az én nyakamat, hanem a te erszényedet.

– Azt meg én nem értem.

– Hát majd én megmagyarázom. Hogy mi lesz ennek a vállalatnak a kimenetele? Azt én neked előre megmondom. Hát először is a mi hiveink oda fenn Pesten addig éneklik uton-utfélen azt, hogy «majd hoz Pista puskát», hogy egyszer csak a rendőrség minden embert hüvösre tesz, a kinek csak azzal a Pistával valamiféle ismeretsége van. Akkor aztán a te ócska vasad mind ottreked valahol fele utban. Akkor aztán Koczur ide fog jönni hozzád, minden héten kétszer, s ijedt pofával tudósít, hogy az ócska vasak elrejtésére pénz kell: de nagyon sok; mert a titoktartás drága. Te aztán, csak hogy el ne árulják a titkot, sok jó hazafit bajba ne keverj, leszesz örök adófizető rabszolgája Koczurnak, meg az egész Opatovszky, Diadém és Atalanta-féle rablóbandának s megvásárlod az ócska vasadat olyan áron, hogy ugyanannyit nyomó aranyat vehetnél rajta.

Gorombolyi csak mosolygott.

– Van ám esze a magyarnak! Ne hidd, hogy hiába jártuk ki a nyolcz iskolát. Engem az én embereim nem vihetnek bele a hinárba, mert én ülök az ő nyakukon, nem ők az enyimen.

– Ki nem találom a nehéz fejemmel, hogy lehet ez?

– Elhiszem azt! Nem is szokás az én gondolatjaimat csak úgy a két szemöldököm közül leolvasni. Hát az eddig elsorolt társasághoz, a miben te olyan nagyon delektáltad magadat, hogy komplét legyen, még egy rekrutát asszentáltunk. Ez igazán rekruta. Azt tudod a mesékből, hogy mikor valami kincset akarunk felvenni, a melyiken rajta ül a sárkány, ahhoz okvetetlen szűz kézre van szükség. De épen itt a bökkenő, mert olyan szüzet nehéz találni, a ki nem fél az ördögtől.

– És te találtál?

– Mintha csak megrendelték volna. Egy geniális ficzkó, a ki még a tavalyi ruhájából arasznyira kinő, hanem azért már egy olyan perversus gézengúz, a milyent csak valaha kurrentáltatott a vármegye. Olyan vakmerő, hogy neki megy a nálánál egy fejjel magasabb paraszt-legényeknek, s leveri őket: a mit maga kap a verekedésben, azt fel sem veszi. Nem fél ez se Istentől, se embertől s a mellett úgy tud hazudni, mint egy próféta. Lopni még csak az apjától, anyjától, meg azoknak a jóbarátjaitól tanult, hanem otthon aztán nincs is előtte biztonságban semmi eladható tárgy, a mi a falhoz hozzá nincs szegezve. Lángeszű kölyök! Kicsalja a zsidónak a szemét s a parasztot lefőzi. Tud ez már minden tudományt, a mit nem kellene neki tudni, ellenben a dolognak, meg a könyvnek nagy «komája». És a mellett tökéletes ártatlan kedély, a ki az istentelenségeket csak azért követi el, mert missziója van hozzá. Kitör belőle a talentum ösztöne, mint Ovidból a poesis. Talán rá is ismersz a leirásból?

– Ismerem, szólt Illavay, nagyot sóhajtva.

– E biz a te kedves unokaöcsédnek hozzá méltó, ultimus surculus masculussa.

– És hát mire akarsz te ezzel boldogulni?

– Mindenre. Tudom én azt jól, hogy ez a ficzkó előbb-utóbb akasztófán végzi a dolgát. No, hát én díszessé akarom neki tenni az odáig való pályáját. Érje el azt egy dicső ügynek a szolgálatában. Zsivány lesz belőle, az bizonyos. Sobri Jóska második kiadásban. Kivált, ha egyszer az apjának a dominiumát elárverezik: az pedig nem soká itt lesz. Hát legalább szerezzen magának becsületes titulust hozzá. Most kezdetnek mindjárt (ez pedig még nem az én munkám volt, ez a fátum dolga, a görög tragédiák intéző keze) egy hatalmas lépéssel határozta meg az ifjú hős pályafutását. Az én futóbetyáromnak, a Kolákátnak útlevélre volt szüksége. Az öcsém volt olyan jólelkű, hogy hamisított neki egyet.

– Mennykőt is! kiálta fel Illavay. Ez több mint tréfa.

– Több bizony. Ha kisül rá, becsipik. S a hogy mi a főispánt ismerjük, ennek semmi nagyobb örömet nem fog szerezni a világon, mintha ő egyszer egy Opatovszkyt megvendégelhet kedvére a porkoláb czibereleveséből.

– De hisz ez kegyetlenség!

– Az biz ez. Hanem hát ezt a derék ficzkó még egészen saját ösztönéből tette, mondhatni ártatlan kézzel: azt sem tudta, mit csinál. A hivatás tört ki belőle. Fog ez már most majd mindent hamisítani, a mire esetleg szükség lesz a vállalatunknál; mert pompásan tudja a mások irását utánozni.

– Nem! Ezt én meg fogom akadályozni, szólt Illavay felindultan.

– Te? Hát mi közöd neked ehhez?

– Rokonom.

– Hát mi dolgod van neked a familiád bolondságával? Nem kaptál még elég keserű leczkét azért, hogy az ő dolgaikba beavatkoztál?

– Tehát nem azért, mert rokonom, hanem azért, mert gyermek. Ha idegen volna a gyermek, a kit soha sem láttam, nem engedném a jégre lépni, a miről tudom, hogy beszakad alatta. Megkapnám a kezét, visszarántanám. Ez egy férfi kötelessége egy gyermek iránt.

– No, csak ne vesztegesd itt a nemes páthoszt! Tudod, hogy én nem veszem be. Hát aztán hogyan hiszed te ezt megakadályozhatni?

– Odamegyek egyenesen az Opatovszky-házhoz.

– Te! Ahhoz a házhoz, a hol Atalanta a háziasszony s Diadém a háziúr!

– Semmi közöm sincs hozzájok, én a fiut fogom felkeresni.

– Dejszen keresheted azt már; – a ficzkó ma éjjel megszökött szépen hazulról.

– Hogy tudod?

– Ezelőtt egy órával volt itt Koczur, az beszélte.

– Ő talán az okát is tudja, mi szöktette meg a fiut?

– Persze hogy tudja. Ő még tegnap este, mikor a bolond báró tengelytörött kocsiját ide vonszoltatta hozzám, találkozott az erdőn a Kolokáttal. A betyár elmondta neki az útlevél-hamisítás történetét. Erre azután Koczur azt fundálta ki, hogy az Arnold gyereket késő éjjel felköltötte s agyonijesztgette azzal, hogy kitudódott az elkövetett hamisítás, az apja is megtudta, s most az maga akarja őt feladni a főispánnak. Tudod, hogy születése napjától kezdve gyülölte ezt a fiut. Az elhitte a mesét s még jó sötéttel kereket oldott.

– De hát mi terve volt ezzel Koczurnak?

– Hát az, hogy a ficzkó abban a hitben, hogy üldözik s jönnek utána a lánczczal, okvetlenül a Kolokát czimborái közé menekül; azok azután majd jól megvédelmezik – és megmutatják neki az igaz utat.

– S te ezt helyesled?

– Ejnye, de furcsa kérdés! Hát a hol a saját fejemet nem sajnálom koczkára tenni, ott ezét a rossz kölyökét sajnáljam! Hét gyermekes apákkal fujom együtt a követ, azoknak szabad földönfutókká lenni, csak ennek a bőre drága?

– Azok tudják, hogy mit és miért tesznek.

– Ez is majd megtudja! – Nem hogy megköszönnéd, hogy egy ilyen föld-rozsdának tisztességes pályát nyitok. A koczka a hatossal is fordulhat felül. Az öcsédből még hirhedett hős lehet. Minden adomány megvan nála hozzá. Valamikor még büszke fogsz rá lenni, s szerencsésnek érzed magadat, ha a kengyelvasát tarthatod. Még «diktátor»-nak fogják egykor nevezni, mint Langieviczet. Az is csak ilyen kicsinyben kezdte.

Illavay vállat vont rá.

– No már most hát kezded-e érteni, a mit mondtam, hogy nem Opatovszkyék ülnek az én nyakamon, hanem én ülök az övékén? Ha hinárba akarnak vinni, az ő szájukat éri előbb a víz.

– Nem értem egészen, de sejtek már valamit. Azonban a fiu vissza is szökhetik megint az apai házhoz.

– De iszen szökhetik már az a világon akárhová, a láncza végét mindig a kezemben tartom.

– Hogyan?

– Itt van a zsebemben a Kolokát hamisított útlevele.

– Nálad van?

– Nálam biz az. Az én Kolokátom tapasztalt férfiu. Tudja azt jól, hogy nem elég az útlevélen az aláirás, meg a hivatalos stampiglia; a ki ezzel a határon át akar kelni, annak még a szolgabiró manupropriájára és pecsétjére is szüksége van. Ebből már most kiokoskodhatod azt szépen, hogy ha valaki az Opatovszky bandából engemet bele akarna vinni a csávába, okvetlenül oda rántaná a saját princzét is s ezzel tartom őket fogva a kezem közt.

– Tehát még a szolgabiró aláírása nincs azon az útlevélen? kérdé nyugodt hangon Illavay. Nálam pedig csaknem mindennapos vendég a szolgabiró.

– A számból vetted ki a szót. Látod, te megtehetnéd, hogy azt az útlevelet hitelesíttesd vele. A sok mindenféle egyéb hivatalos tárgy között szépen elcsuszik ez.

– Jól van. Megteszem. Add ide, szólt Illavay csendes vérrel.

Gorombolyi elővette az útlevelet.

– No hát ugy-e milyen ügyes rajta a hamisítás? A leggyakorlottabb szem előtt sem árulja el még egy hajszálvonás sem, hogy ez a beleirt név egy kivakart név helyén van, s hogy ez nem ugyanannak a kéznek az irása, a melyik az egész útlevelet pingálta.

– Igazán nagy ügyesség, mondá Illavay, s eltette a belső zsebébe az útlevelet.

– S mikor fogod ezt nekem visszahozni?

– «Ezt»? – Soha sem.

– Mi az? – Hogyan mondtad?

– Ezt az útlevelet nem adom ki többet a kezemből.

– Tudod-e, hogy a fejeddel játszol?

– Hát te nem azzal játszol?

– Uram! Ez öntől egy alávaló árulás!

– No, csak ne «uramozz». Ne kiabálj. Nem követek el semmi árulást. A te Kolokátodnak szüksége van egész rendén kiállított útlevélre. Jól van, azt megszerzem neki én s azzal biztosabban járhat-kelhet, mint a hamisítottal. Ez pedig cserében nálam marad.

– De hisz akkor te neked kell jót állnod a Kolokátért minden tekintetben, s ha az valahogy rajta veszt, ha valami veszedelmes vállalatban lépre kerül, akkor téged vonnak miatta felelősségre.

– Azt is jól tudom.

– Jól tudod? E szerint kezet adsz? Előmozdítod tehetséged szerint mindazt, a mit elmondtam előtted; hiszesz a terveink sikerében?

– Nem hiszek és nem mozdítom elő. Lehetetlenségnek tartom s nem is gondolkozom róla.

– De hisz ezzel az egy tetteddel olyan mélyen dugod bele a nyakadat a hurokba, mint mi akármelyikünk, a kik ezzel fekszünk le és kelünk fel.

– Azt is előre látom.

– Tehát nem kevesebbet akarsz, mint kihuzni a tövist ennek a bolondnak a lábából s beleszurni a magadéba? No akkor te vagy a nagyobbik bolond!

– Az is meglehet.

– Egész életedben ez a család volt az üldöző fátumod, rossz ördögöd, megrontód. Többet szenvedtél ennek a bolondságaiért, mintha magad a hét főbűnben leledzettél volna. Hát nem volt még elég? Hiszen az is elég rettenetes gondolat, a mit Mózes az áldott Jehova Isten szájába ad, hogy «megbüntetem az apák álnokságait a fiakban ezer iziglen», de hogy megbüntesse a nagybátyákat az unokatestvérek bünei miatt, ilyet még a Sionhegye se hallott soha!

Erre már Illavay csak nevetéssel tudott válaszolni.

– Hát jól van. Kegyes Hiób! Jámbor samaritanus! Csak te szedd föl az ellenségeidet a magad szamárhátára mindig. Csak te dugdosd a meleg kebeledbe a fagyva talált viperákat, csak te hordd haza az árván hagyott farkaskölykeket s neveld fel tejes zsemlyén. Elveszed a jutalmát. A falsificatumot neked ajándékozom. Értjük. Ajándékozom! Nem kell érte cserébe semmi. Semmi authenticus útlevél. Majd megjárja a maga útját az én czimborám útlevél nélkül a maga szokott csempészösvényein. Átjön az a határon, úgy, hogy még meg is dobálja kövekkel a felállított határőröket. Legyen a corpus delicti a tied. Hanem már most aztán egyet mondok, fiskális úr! Eddig minden este átjártunk egymáshoz: nekem sem volt más jó pajtásom a kerek földön, mint ön. Önnek sem nálamnál igazabb czimborája. El nem tudtunk egymás nélkül lenni, s azt a tizenkét partie tartlit le kellett játszanunk minden nap. Hát ezentúl majd csak patience játszásra adjuk magunkat, mert a milyen bizonyos, hogy én soha többet az úrnak a házába be nem teszem a lábamat, olyan szent, hogy az úr se talál engemet többet soha idehaza; hanem ha jön, ha megy, még ha jégeső esik is, ki fogja kerülni ezt a házat. Az én házam nem bolondok háza! Az odább van egy faluval: Apátváron. Karsamadiner.

Szegény Illavay! Kicsiny hija, hogy gallérjánál fogva nem lökte ki a házból az ő egyetlen és legkedvesebb barátja.

Hanem a falsificatum a zsebében volt már. Így jutott hozzá.

RABLÁZADÁS.

Nem telt bele tíz nap, midőn Gorombolyi ezzel a köszöntéssel nyitott be Illavayhoz: «Kedves barátom!»

(Ugyan rövid ideig tartott az ellenségeskedés!)

Szétnézett a szobában s miután meggyőződött felőle, hogy egyedül vannak ketten, azt dörmögé Illavay fülébe, hogy:

«Kutya van a kertben.»

– Tudom, szólt Illavay, kezét nyujtva a kibékült haragos társnak, a kinek ilyenkor olyan nagyok voltak a szemei, mint a bagolyé, mintha egyszerre mindent akarna velük figyelemmel tartani. Tudom. Kolokátot elfogták. Az volna a csoda, ha el nem fogták volna, mikor a bolond minden vásárba bejárt s ott fényes nappal mulatott s itatta a népséget a csárdában.

– Hanem az ócska vas nem került kézre.

– Nem ám, mert az nem ment a vásárba tánczolni, mint a kisérője.

– Jó helyt van már. Koczur ott volt nálam.

– És pénzt kért?

– A mennyi a rejtegetésre szükség. Adtam neki, s most minden rendben van.

– Igen, a te fuvaros parasztod, a ki tudja jól, hogy mit szállít, él a maga eszével s félretesz mindent, nem kér érte semmit. A Koczur pedig eltünik egyidőre, s mikor a pénze elfogy, majd ujra eljön hozzád, s besugja, hogy a paraszt nyugtalankodik, az elásott kincseket máshová kell elszállítani s erre megint pénz kell.

– Ez mind mellékes ügy. A fődolog, a mi hozzád hozott (pedig felfogadtam, hogy ha ez lesz az Ararat hegye s köröskörül az özönvíz, még sem teszem be hozzád a lábamat többet, hanem hát «publica præcedunt», a közügy elébbvaló), eljöttem hozzád, mert megtudtam, hogy a Kolokát védő ügyészeül te fogsz hivatalból kineveztetni. Itt vagyok informálni.

– Meg lehetsz felőle győződve, hogy mindent meg fogok tenni lelkiismeretesen, a mit esetleges védenczem javára a kötelesség elém ró.

– No csak ne pedánskodjál! Hagyd el, kérlek. Tudom én, hogy mi az a prókátor-lelkiismeret. Nem is szabad a prókátornak lelkiismeretének lenni! Az egyszeri oláh úgy tudakozódott az ügyvéd után: «hol lakik az az úr, a ki pénzért hazudik?» Az egyszeri fiskális azt mondta a védelmezett zsiványnak: «te csak mondj el nekem mindent igazán, a hogy volt; a mit hozzá kell hazudni, majd megteszem én.»

– Ej de meg vagy töltve prókátorok elleni adomákkal.

– Akár holnap reggelig folytassam. Hát nem azt kivánom én nálad elérni, hogy a cliensedet nagyon szép szinbe öltöztesd, hanem csak azt, hogy ne engedd valami politikai vétségbe belekeverni. Hadd süljön rá ki minden, a mit zsiványészszel tett; lólopás, utonállás, rablógyilkosság, börtönből kitörés. Elég érdem tizenöt esztendei nehéz fogságra. Csak azt ne tedd, hogy valamiképen egy politikai hős nimbuszát ragyogtasd a süvege körül.

– Értem.

– Biz azt nem érted! Te most azt gondolod: hej megszeppent az én Gorombolyi barátom a suskus hirére. Kilencz kovácslegény nem birna pörölylyel egy zabszemet beverni az összeszorított fogai közé, úgy meg van ijedve. Ez most a maga bőrét akarja menteni. Pedig hát «nem oda Buda!» Nem hadvezér az, a kinek, ha az egyik haditervét meghiusították, rögtön másikkal ne álljon készen.