Marosváriak

Dernay Ágota.

Az Ágota első, nagy elcsodálkozása a furcsa földi életben úgy történt, hogy egy télvégi, koratavaszi délután a napsütötte, eleven – hegyi levegővel teli – marosvári utcáról hazament és otthon, az apja nehéz, nagy, földszintes házában vendégeket talált: az anyja rendes délutáni társaságát. A lakásnak langyos, csöndes, de kissé fülledt volt a levegője, fényezett, régi butorok állottak a szobában és ovális keretü régi képek lógtak benne a falon; a vendégek vidámságában és derüs beszélgetésében mindig volt valami halk szomoruság. Hat nő volt a Dernay-ház rendes vendége és Ágota ekkor – egy koratavaszi délután – vette észre először, hogy a hat nő között csak egy asszony van és a többi mind vénkisasszony.

Ágota mérhetetlenül elámult ezen a fölfedezésen. Tizenhét éves volt, fiatal melle feszült a duzzadó tavasz lehelleténél és az első érzése az lett, hogy hangosan ki kell nevetnie az öt vénkisasszonyt, akik eddig úgy tipegtek át az ő egész életén, hogy mintaképei voltak az előkelőségnek és minden elérhető asszonyi és emberi tökéletességnek. Eddig szerette őket, most valami idegenkedést érzett irántuk.

Nem tudta megállni és egy hét mulva – a kerek asztal már föl volt teritve a kávéhoz – megkérdezte az egyik Piron bárónőt, a finom és kérlelhetetlen Louise-t:

– Louise néni…

A kérdés úgy indult, hogy felsőbbséges és kissé brutális lesz. Az első két szó után azonban Ágota belenézett a Louise bárónő kék szemébe, amelynek a fenekén úgy ült még valami tüzes, fiatalos csillogás, mint egy fájdalmas emlék, belenézett a Louise bárónő kék szemébe, megzavarodott, elfordult és dadogva és elpirultan fejezte be a mondatát:

– Louise néni… miért… miért… nem mentetek ti férjhez?

Louise néni sokcsipkéjü, bő, szürke ruhájában kihuzta sovány testét és szigoruan felelte:

– Mink itt Marosváron nem mehetünk férjhez.

Ágota hallgatott egy kicsit, azután halkan és ellágyultan megkérdezte:

– Miért, Louise néni?

A Louise néni kérlelhetetlensége megenyhült kissé; a hangja nem volt már olyan szigoru.

– Azért, – felelte – mert azoknak a férfiaknak, akik a mi társaságunkból valók, azoknak gazdagon kell házasodniok.

Ágota nem tudott szólni; Louise néni folytatta:

– Aki pedig nem a mi társaságunkból való… Aki elvenne, az lejebb van, ahhoz mink nem megyünk; vagy feljebb van, az itt hagy bennünket.

A Louise néni arca egészen fájdalmas lett és a hangjában elfojtott sírás remegett. A kérlelhetetlenségének nyoma sem volt és csaknem zokogott, amikor kifakadva kiáltotta:

– Hiszen itt volt a herceg… minden délután nálunk ült… de elment, úgy-e…

Ágotán nagy megindulás borzongott át. A herceg az ulánusoknál szolgált itt… hány éve?… huszonöt is van… most már nagy fiai vannak, de nem Louise nénitől, hanem egy osztrák grófnőtől.

*

Ez volt az Ágota első nagy elcsodálkozása a furcsa, földi létben. A csodálkozás azután ritkán hagyta el, konok és állandó társul szegődött oda üde és virágzó fiatal életéhez, hozzá szegődött, mellette volt, nyugton nem hagyta és egykor édes, de lassan fanyarrá váló, egykor ragyogó és lassan elszürkülő arcán a fájdalmas álmélkodás torz maszkjává lett. De addig sok idő telt el.

Ágota előbb sokat táncolt az ő társaságuk tagjaival: kedves és elegáns fiatalemberekkel, akik a minisztériumba és a vármegyéhez voltak menendők, vagy huszártisztek voltak. Más még a nagy marosvári bálokon sem kérte táncra Ágotát, és lehetetlennek is látszott, hogy ő azok közül táncoljon valakivel, akikkel ezeken a nyilvános mulatságokon kénytelenek voltak összekeveredni, de akikkel soha nem vegyültek. Idegenebbek voltak tőlük ezek az emberek, mintha a holdban laktak volna.

Ágota tehát sokat táncolt, édes és forró táncokat, amelyek után otthon álmodozva feküdt le és amelyek napokig és hetekig foglalkoztatták. Az egyik ilyen tánc azonban jött a másik után és egyikből sem lett semmi. Az egyik év telt a másik után és Ágota végre csodálkozva vette szemügyre az ő társaságukat és a várost, amelyben ez a társaság élt.

Az ő társaságuk volt a legelőkelőbb a városban és ezt az előkelőséget gondosan és féltékenyen őrizte is. Zajlott körülötte a város és a társaság nem keveredett össze a várossal. A város azonban tovább is zajlott, haladt, gyarapodott és gazdagodott és ők valahogyan elmaradtak tőle.

Ők elmaradnak tőle, és azok közül a kedves és elegáns fiúk közül is, akikkel ő annyit táncolt, egyre kevesebb maradt körülöttük. Elmentek ezek a fiúk. Elhullottak. Ki Budapestre került, ki Amerikába; ki egészen lecsuszott, ki megházasodott. Ez volt a legkülönösebb: megházasodtak ezek a fiúk és egyik sem vette el Ágotát, akibe szinte mindnyájan szerelmesek voltak és aki egyikhez-másikhoz szívesen is ment volna. Nem vette el Ágotát és nem vett el más lányt sem az ő előkelő, kényes és finom társaságukból. Gazdag lányokat vettek el, furcsa eredetü, más társaságból való, de igen gazdag lányokat. Mindig szégyelték egy kissé a házasságot; ha lehetett, messziről hozták a furcsa eredetü lányt, vagy inkább elmentek vele Marosvárról; de megházasodtak.

Ágota nem értette a dolgot és csak akkor értette meg a szükséges és elkerülhetetlen voltát, amikor az ő Kálmán bátyja is így házasodott meg. Kálmán ekkor már főhadnagy volt és nagyra nőttek az adósságai. Még Louise néni is hozzájárult, hogy vegye el azt a lányt. Elvette. Annyit azonban megtett – ezt el is várták tőle – hogy elhelyeztette magát Marosvárról.

*

Három év mulva ismét történt valami nagyon csodálatos és különös dolog. Ágotának kérője akadt. A marosvári bálokon, amelyekre Ágota még mindig szorgalmasan járt, de amelyeken már valamivel kevesebbet és különösen pedig kevesebb kedvvel és kevésbbé mámorosan táncolt, a marosvári bálokon tehát föltünően sokat ténfergett Ágota körül egy marosvári ügyvéd. Nagyon rossz családból való, de vagyonos és sokat kereső. Ez az ügyvéd egy bálon bemutattatta magát Ágotának és táncra kérte. Nagyon rosszul táncolt és Ágota csodálkozva és hidegen támaszkodott a karjára. Az ügyvéd azonban ezentúl minden lehetséges alkalommal hozzá csatlakozott és néhány hét mulva megkérte a kezét.

A Dernay-házban ekkor izgalmas, viharos napok követték egymást. Az ügyvéd mindenáron el akarta venni Ágotát. Ágota csodálkozott és habozott, a család és egész rokonság pedig izgatottan vitázott. Az Ágota apja a házasság mellett volt, az anyja ellene; a rokonságból néhányan mellette, Louise néni ellene. A vitát végül Kálmán döntötte el, akit hazatelegrafáltak. Kálmán már kapitány volt és a felesége most várta a második gyerekét; de amikor a vőlegényjelölt nevét meghallotta, eltorzult az arca és nagy utálattal csak ennyit mondott:

– Fuj!

Ez eldöntötte a vitát. Ágota a Kálmán feleségére gondolt és minden energia nélkül, inkább kíváncsian megkérdezte ugyan:

– Hát te… a te házasságod…

De erre Kálmán így felelt:

– Az egészen más.

Ágota ebbe bele is nyugodott. Az ő társaságukban csakugyan így állt a dolog: a férfiaknak gazdagon kell házasodniok. Az egészen más.

Három év mulva a marosvári huszárokhoz helyezték át a fiatal Drugeth grófot, Drugeth Pétert, a leggazdagabb Drugethet. Ágota ekkor volt a legszebb: a fiatalsága még csillogott, de úgy csillogott, mint az opál. A szépségére valami hamvas fátyol ereszkedett; kábító volt, de megható; mámorító, de megindító.

A fiatal Drugeth egyszer táncolt vele és attól kezdve minden délután ott állott a kocsija a Dernay-ház előtt, a fiatal Drugeth ott ült a szobában, a fényezett régi bútorok és a gömbölyű képkeretek között, Ágotával beszélgetett és néha megcsókolta az Ágota finom, halvány, szép kezét.

A fiatal Drugeth meg is kérte ezt a finom, halvány, szép kezet, de ekkor megjelent Marosváron az öreg Drugeth Miklós és elvitte a fiát. A fiatal Drugeth ekkor áttombolta egész Magyarországot, sőt a keserű tombolását végighurcolta Európján és átvitte Afrikába és Ázsiába is, a levelei azonban lassanként elmaradtak és végül elvett egy grófkisasszonyt.

*

Ágota ekkor már nem járt többé a marosvári bálokra. A marosvári korzón végigsétált még néha, de a város egyre idegenebb lett a számára. Ha az utcáról bement a Dernay-házba, nem érezte már bent fülledtnek a levegőt, csak csendesnek, tisztának és előkelőnek. A társaságából kidőltek néhányan; a helyükbe azonban újak jöttek. A társaság maradt finom, zárkózott és előkelő, lenézte és megvetette a várost. A társaság igazában mindig nőkből állott, többnyire vén kisasszonyokból; a férfiak sem olyan hűségesek nem tudtak lenni, sem olyan előkelően zárkózottak nem lehettek; érintkezniök kellett a várossal és sokan könnyűszerrel ki is egyeztek a zajló élettel. A nők azonban összetartottak, együtt maradtak, finomak és előkelőek voltak és lenézték a várost.

Délutánonként együtt kávéztak, vidámak voltak, ha a vidámságukban volt is valami halk és előkelő szomorúság. Az öltözködésükben volt valami egyformaság, a város divatos és drága szabónőit lenézték és a városi asszonyokról csendes lenézéssel beszéltek.

*

Az Ágota arcán ekkor régen torz álmélkodássá lett már az élet furcsa dolgain való sok és nagy csodálkozás. Egy kora tavaszi napon azonban berontott Ágotához az unokahuga, a kis Sándorfy-leány, lihegve és kipirultan forgolódott, fecsegett, tett-vett és végül ezzel a hirtelen kérdéssel fordult Ágotához:

– Ágota néni, miért nem mentetek ti férjhez?

A kérdés hirtelen volt, kíméletlen és brutális. Az Ágota arcán még egyszer végigtorzult élete nagy álmélkodása, de sokcsipkéjű, szürke, bő ruhájában gyorsan kihúzta sovány testét, az arca elszánt és kérlelhetetlen lett, a hangja éles és szigorú. Belenézett a kis leány szemébe, a kis leány zavarodottan fordította el a fejét a pillantása elől és ő nyugodt szigorúsággal mondta:

– Mink itt Marosváron nem mehetünk férjhez.

A kis leány rémülten kérdezősködött, Ágota pedig, aki soha ezentúl nem csodálkozott, mert most végre megtudta, mi az ő számukra az élet elrendelt nagy törvénye, meg-megremegve, de kérlelhetetlenül magyarázta meg neki ezt a nagy törvényt, amelynek most már ő is könyörtelen és felséges őrévé lett.

A báróné.

A báróné egy szép tavaszi napon belibbent Marosvárra és rövid időre kábulatba ejtette a marosváriakat. A marosváriak azonban okos emberek és az első kábulat még el sem múlt, amikor már természetes hangon, de nyomatékosan és türelmetlenül megkérdezték, mit akar voltaképpen a báróné Marosváron. Nem mintha nem volna természetes és érthető dolog, hogy valaki Marosvárra jön és itt akar élni. Marosvár kedves és szép város; változatos és mulatságos benne az élet; egy egész életet le lehet itt élni anélkül, hogy az ember akárcsak egy percig is unatkoznék. A báróné pályafutása azonban nem úgy indult, a báróné ambiciói nem olyanok voltak, hogy most természetesnek lehessen tartani, hogy megelégszik Marosvárral. Mit akar itthon? Miért jött haza? Mi itthon a célja? A báróné kis szatócsnak a lányából lett báróné; az apja boltja a tüzérkaszárnya mellett húzódott volt meg és a báróné már akkor olyan szép volt és olyan okos, hogy el tudta vétetni magát egy tüzérrel, aki kapitány is volt, báró is volt, gazdag is volt. A tüzér azóta meghalt és a báróné még szebb lett és még okosabb lett. Öt évig volt az ura felesége, azután tíz évig Párisban élt és a Rivierán látták a vagyonos marosváriak, – mi oka lehet rá, hogy most hazajön Marosvárra? Mit akar itt? A pénze volna elfogyóban? De hiszen nem hogy elköltötte volna az ura után örökölt vagyonát, hanem még gyarapította…

A marosváriak nem tudtak elég okosak lenni ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre feleljenek, de minthogy igen okosak voltak, belenyugodtak abba, hogy a titok egyelőre titok marad. Nem törődtek nagyon a báróné szándékaival, hanem élvezték a jelenlétét. Beiktatták őt is mindennapi látnivalóik közé és elégedetten állapították meg, hogy elegánciájával, egyéniségének egész különös parfümjével, egész megjelenésének suhogó, illatos, exotikus lendületével nagyon sokat nyert a Fő-utca korzója.

A báróné még kevesebbet törődött vele, mit gondolnak róla a marosváriak. Hozzá volt szokva, hogy foglalkozzanak vele és Páris után Marosvárt kedves és egyszerü kis hangszernek tekintette, amelyen kifejlett művészettel, de könnyedén, biztosan és egy játszó gyerek odaadásával fog játszani. Imádta Marosvárt; Beaulieuben, a kék tenger mellett a marosvári tüzérkaszárnyához vivő piszkos utcáról álmodott volt; esztendők óta türelmetlen vágyódást érzett Marosvár után és egy tavaszi napon, amikor a Püspök-kert óriási gesztenyefái szinte fölrepültek a duzzadó és repdeső fehér virágoktól, egy ilyen illatos tavaszi napon illatosan és ragyogóan belibbent Marosvárra.

Akikkel beszélt, azoknak azt mondta, hogy most már itt akarja az életét leélni és a marosváriak nagy csodálkozásukra csakugyan azt tapasztalták, hogy a báróné úgy rendezkedik be, mintha egész életében itt akarna maradni. A csendes Liceum-utcában szép házat vett, nagyszerüen berendezte és délutánonként egy fehérfüggönyös nagy ablaknyílásban olvasgatott, ha ugyan ki nem könyökölt az ablakon és nem nézegette a Liceum-utca akácfái alatt zajló életet. Délután ugyanis egy-két órára megpezsdült az élet a Liceum-utcában. Magát a Liceum épületét a tanítóképző-intézet és a városi könyvtár foglalta el, de a Liceumban óriási tornaterem is volt, úgy hogy a gimnázium és a reáliskola is odaküldte a tanítványait tornászni, sőt a jogászok is odajártak vívni. Ilyen módon úgyszólván az egész marosvári ifjúság ott sétált el délután a báróné ablakai alatt; úgyszólván eldefiliroztak előtte a marosvári ifjak, mert soha a tornának és a vívásnak olyan szerelme nem égett a marosvári ifjak keblében, mint amióta a báróné a Liceum-utcában lakott és mert a Liceum tornaterme felé haladó marosvári ifjak szeme, mint két tüzgolyó, úgy szegződött, úgy sziporkázott rá arra az ablakra, amely mögött a báróné olvasott, vagy amelyen éppen kikönyökölt.

A báróné is kedvelte a marosvári fiatalságot, és alig telt el egy-két hónap, már szóba is állott egyikükkel-másikukkal. Az egy-két hónapra azért volt szükség, mert a báróné társadalmi érvényesülése némi gátakra talált és mert finom, kis lábával előbb ezeket a gátakat kellett felrúgnia; előbb – tapintata diktálta és előkelősége megkívánta ezt – előbb az anyákkal kellett megbarátkoznia és csak azután barátkozhatott meg a fiúkkal. Mikor az anyák rövid ellentállás után egészen megadták magukat a báróné szépségének és elegánciájának, okosságának és finom előkelőségének, amikor a bárónét a marosvári társaság – a társaság – fentartás nélkül befogadta, akkor szóba állott a báróné a fiúkkal is. Elsősorban az előkelőket válogatta ki, egy Kakucsy-fiút, egy Zabolay-fiút, vagy egy Krausz-fiút, – a milliomos Krausz fiát, – akiknek a családja iránt gyerekkorából és leánykori szegénységéből megőrizte a mély és nagy tiszteletet; ez azonban csak a kezdet volt; a báróné szemében az előkelőség, a jó származás, a tekintélyes család sokat jelentett, de a legnagyobb érték az ő szemében a lovagiasság volt. A lelkes és lovagias fiúkat tüntette ki egy-egy királynői megszólítással, a mámoros tekintetü, meghalni is kész, hűséges és titoktartó fiatal lovagokat. A cinikus és szabadszáju kamasz elveszett ember volt a szemében és az a fiatal társaság, amelyet ezzel a gondos válogatással összegyűjtött, lelkesebb volt és minden áldozatra készebb volt, mint Artus király asztalköre. A báróné lovagköre sohasem volt együtt; a fiúk alig is ismerték egymást, mert a báróné az egész marosvári ifjúságból válogatta össze a híveit. Hétfőn délután a gimnázium hetedik osztálya ment tornaórára a Liceumba, kedden négytől ötig a nyolcadik gimnázium és a hetedik reál; szerdán estefelé a jogászok vívóórája volt; egy-egy fiú állott meg ilyenkor mindig a báróné ablaka alatt néhány boldogan eldadogott és mámorosan beszívott szóra, és a hetedik gimnáziumban alig tudott valamit a nyolcadik reálról és a jogászok semmit sem tudtak arról, hogy néha a vivómesterük – a gimnázium elegáns tornatanára – is kegyes audienciát kap a bárónénál. Semmit sem tudtak egymásról és a báróné hatása csak abban jelentkezett, hogy soha a maga kötelességét egyetlenegy generáció sem teljesítette lelkesebben, mint az, amely a báróné ablakai alatt defilirozott el. A fiúk fanatikusan tanultak, mert a báróné ezt kívánta; a sportban csodákat műveltek, mert a báróné kedvelte a fegyelmezett, ápolt és művészettel fejlesztett izomerőt; a fiúk nőtisztelők, kedvesek, udvariasak, lovagiasak és titoktartók voltak, mert csak így lehetett rá reményünk, hogy a báróné kitünteti őket egy rövid beszélgetéssel.

Nem volt kisebb a báróné hatása a marosvári férfivilágra sem. A marosvári férfiak lelki berendezkedésén azonban a báróné már nem tudott változtatni és érdekes és ragyogó személyének a hatása itt olyan módon nyilvánult meg, amely mód joggal okozott szomorúságot a bárónénak. A marosvári előkelő férfivilág tagjai sorra tettek mohó, elvakult és ostoba kisérleteket a báróné meghódítására, és a bárónénak nem egyszer a legkiméletlenebbb eszközökhöz kellett nyulnia, hogy az elvakultakat észretérítse. Lassankint megértette azután így mégis a marosvári férfivilág, hogy a báróné feddhetetlen tisztességü életet akar élni, és a marosvári előkelőség körében kezdett földerengeni annak a megértése, hogy a bárónéhoz csak az anyakönyvvezető szobáján át visz az út és hogy nyilván ezért jött haza a báróné Párisból. Ezt akarja Marosváron a báróné.

Némelyeket elriasztott ennek a megismerése, némelyeket nem. A szerelmi kisérletekkel megbukott előkelő marosvári férfivilág egy kisebb csoportja már most házassági kisérletekre adta a fejét. Tarka kis társaság gyült össze a báróné körül; katonatisztek és birák, vármegyei tisztviselők és ügyvédek, és a város most már – hiszen persze: ezt akarta a báróné Marosváron – csendes, jóindulatú, de nagyon kiváncsi érdeklődéssel nézte, ki érkezik be győzőnek ebben a szép versenyben. Az eredményre sokáig kellett várni. Ősz volt, a marosvári lóverseny szezónja, amikor a marosváriak értesültek az eredményről; ilyenkor szerették a marosváriak a sportszerü kifejezéseket, azt mondották tehát, hogy outsider jött be elsőnek. Az outsider azonban kitünő vér volt és a legjobb színeket hordta: nem volt ugyanis más, mint Kakucsy Zoltán, a Kakucsy-családból ez idő szerint uralkodó főispán, egy Csiszéry-lány férje és négy felnőtt gyermek apja. Az eredmény nagy felindulást, valóságos lázat keltett Marosváron, nemcsak a váratlan volta miatt, hanem a példátlansága okáért is. Ilyesmire még nem volt példa Marosváron. Hogy valaki, aki nemcsak negyvenöt éves, tekintélyes és gazdag ember, hanem azonfelül még főispán is és Kakucsy is, eldobja magától a feleségét és otthogyja a gyerekeit egy… végre is egy szatócsnak a lányáért, ilyesmi nem történt Marosváron Aba Sámuel ideje óta, amikor is a marosvári vár először említtetik a velencei követnek egy jelentésében. A marosváriak szörnyü következményeit is jósolgatták ennek a főispáni elhatározásnak. Igy: a püspök nem hívja meg többé a főispánt a püspöki ebédekre. Továbbá: ennek következtében a hadosztályparancsnok sem érintkezik vele, mert a püspök bejelenti a dolgot egy főhercegnőnek. Végül: a kormány egyszerüen elcsapja Kakucsy Zoltánt.

Mindebből semmi sem lett. Az izgalom lassan lecsillapodott, a püspök meghívta a főispánt, a kormány nem csapta el; a válóper csendesen folydogált és mire megint tavasz lett – kora tavasz, a második, amelyet a báróné Marosváron volt töltendő – mire eljött a március, a marosvári anyakönyvvezető összeadta a bárónét Kakucsy Zoltánnal.

Az új pár a Riviérára vitte el fiatal szerelmét. A kék tenger mellett, az azur ég alatt két boldog ember sétált összesímulva: egy szerelemtől mámoros férfi és egy megelégedett nő. A bárónét sokan ismerték itt és sokan köszöntek neki; Kakucsy féltékenykedett a köszönő férfiakra és aggódva nézegette a köszönő nőket, de a báróné minden aggodalmát könnyedén, kedvesen és mosolyogva eloszlatta. A báróné árasztotta magából a nyugalmat, a boldogságot, a megnyugvást, az elégedett örömet.

– Amikor itt sétáltam… egyedül, – mondta – amikor… egyedül sétálgattam itt, akkor százszor eszembe jutott Marosvár. Kínzott utána a vágy. Szomjúságot éreztem… minden öröm után, és minden előkelőség után, amelyet ott nem élvezhettem. Én Marosváron szegény voltam és egyedül voltam és kimondhatatlanul vágyódtam közétek…

Hallgatott egy másodpercig, elnézett a messzeségbe és halkan folytatta:

– És… fenékig akartam kiüríteni minden örömet, amit Marosvár adhat.

Az új férj féltékenyen kérdezte:

– De most boldog vagy?… Szeretsz engem?

Az asszony rámosolygott az urára és hozzásímult. A szeme fátyolos lett és a hangja forró.

– Szeretlek-e? – kérdezte halkan. – Ezt kérdezed?

– Nem. Tudom! – mondta boldogan az új férj.

Mosolyogva hajolt le az asszonyhoz és tréfás hangon, de büszkén mondta:

– Itt van a vállamon a szerelmed stigmája…

– Cscscs! – súgta a báróné lesütött, de mosolygó szemmel.

A báróné szerelme lázas és mámoros, féktelen ölelésü és páratlan odaadás volt. Az új férjet megrészegítette, hogy a feleségében a lányos szemérem minden jele és minden lehetősége mellett egy szerelmes tigris vadságát is megtalálta. A báróné szerelmes csókja olyan volt, mint egy harapás; a báróné szerelme harapást jelentett; az új férj vállán egy egészséges, gyönyörű erejű és nagyszerű épségű fogsor nyoma piroslott ott szerelmük első napjaiban már. A fogak nyoma olyan volt, mint egy világos betűsor; a mámor pirosló emléke és olvasókönyve volt ez a jel.

– A szerelmed stigmája, – mondta a boldog és gyöngéd férj az új asszonynak. – Szeretném megmutatni mindenkinek, mert a te szerelmednek a jele, és mert csak engem szeretnek így.

Az új asszony mosolyogva sütötte le a szemét.

A boldog hetek így multak el egymás után és a szerelmes és boldog új párt most már hívta a mindennapi élet. Lassan készülődtek is hazafelé, és amire otthon kifejlődött és kivirágzott a tavasz, meg is érkeztek Marosvárra. A Püspök-kert fái olyanok voltak dús virágzásukban, mint egy szelíd, fehér lángolás, és megérkezés és bevonulás olyan volt az asszony számára, mint egy nagyszerű diadalmenet. Huszár ült a bakon és mindenki megfordult a kocsijok után.

A boldog új párnak egyetlen gondja ekkor az első nyilvános szereplés kérdése volt. Ezt a kérdést tapintatosan és ügyesen kellett elintézni és a helyzet nem látszott könnyűnek. A szerelmeseket azonban kedvelik az égiek és az aggodalmas kérdésre már az első huszonnégy órában megjött a felelet.

Az örvendetesen föllendült marosvári sportélet lehetségessé tette egy ifjúsági sportünnep rendezését. Az ifjúsági sportünnephez vívóverseny csatlakozik. A program készen van; az előkészületek mind megtörténtek; csak az új férjnek kell a védnökséget vállalnia és az új asszonynak a díjkiosztás nagyszerű tisztét. Természetesen vállaltatott mind a kettő, és egy hét alig telt bele, mikor az új pár kocsiba ült, – a huszár föllendült a bakra, – hogy elrobogjon az első nyilvános szereplés színterére. Az első diadalhoz.

A sportünnep a Püspök-kertben kezdődött; a vívóverseny a Liceum tornatermében volt. Minden pompásan ment. A versenyek nagyszerűen sikerültek; a vívás művészi magaslaton állott; a védnök büszke volt és előkelő, a védnök hitvese pedig soha olyan ragyogó szépségű, érdekes és elbűvölő nem volt, mint ezen a tavaszi napon. Nagy diadal volt az első szereplés.

Az első szereplésnek ez a tavaszi napja alkonyodóban volt, amikor végre a díjak kiosztására került a sor. Véget ért a vívás és az emelvény előtt rendben fölállottak az ifjúsági versenyek résztvevői. Az emelvényen fölemelkedett karosszékéből a báróné és illatos, habos, fehér ruhájában odalépett a kis asztalkához, amelyen az érmek és a díjak vártak a kiosztásra. A közönség hosszú és tömött sorban mögötte beszélgetett, előtte pedig fehér és színes trikó-ingben a versenyzők állottak. A báróné a díjakat nézegette és egy aranyérem után nyult, de finom kezét vissza kellett még húznia. Előbb a védnök beszélt. Hatalmas és méltóságos beszédet mondott a testedzés jelentőségéről és az egész ifjúság virágául és példaképéül említette azt a délceg és izmos csapatot, amely itt a megérdemelt és szép jutalomra vár.

Lassan besötétedett. A védnök még mindig beszélt és felesége már türelmetlenül pillantott rá egyszer-kétszer. A beszéd végre befejezéséhez közeledett; a védnök fölszólította a győzteseket, lépjenek elő és vegyék át a büszkén hordandó díjakat, és még egyszer üdvözölte őket a haza nevében, amely ezentúl is sokat vár tőlük. Hatalmas taps hangzott föl és a nagy terem félhomályában egyenként léptek elő a fölhívott győztesek, hogy a jutalmat átvegyék.

„Kétszázméteres síkfutás“, – olvasta valaki a báróné háta mögött, – „Zabolay Kálmán; főgimnázium, nyolcadik osztály“.

Éljenzés. Egy karcsú, magas fiú lépett az emelvény elé és a báróné meghökkenve habozott egy másodpercig. De a másodpercnyi meghökkenés után mosolyogva emelte föl finom, fehér kezével az érmet, előrehajolt és feltűzte a kipirult fiú mellére. Oldalán állott a védnök és mielőtt a kitüntetett helyet adott volna a következő győzőnek, még széles mozdulattal a kezét nyujtotta neki. Megrázta a kezét és hangosan mondta:

– Gratulálok, öcsém.

Hangos és emelt hangja azonban hirtelen megbicsaklott. A kitüntető kézszorítás fejedelmi munkájában buzgolkodó keze hirtelen elbágyadt. A kezét visszahúzta, a fejét hirtelen előrenyomta. A nagy csarnokban félhomály volt… de… de… mi volt az… ennek a fiúnak a vállán?…

A csarnok sötét volt, de ennek a nagy fiúnak a vállán olyan írás volt olvasható, amely az ő szemébe messziről is belevilágít. A karcsú fiú izmos vállát szabadon hagyta a fehér trikó és a barna vállon élesen kirajzolva egy pompás fogsor tiszta nyoma fehérkedett. Mi ez? Mit jelent ez? Hogyan lehetséges ez?

Elámulva és meghökkenve nézett a társai sorába visszalépő fiú után. A háta mögött harsány hang zendült föl:

„Magasugrás: Krausz István; főgimnázium; hetedik osztály.“

Éljenzés. A védnök hirtelen a felesége felé fordult és még ideje volt meglátni, hogy az asszony megzavarodott, nagy szemmel az ő tekintetét követte. Az új győztes azonban már ott állott az emelvény előtt és az asszonynak finom, fehér kézzel új érmet kellett domború, fiatal mellre föltüznie. Az asszony finom, fehér keze azonban remegni kezdett és a védnök – táncoló, tüzes karikákat látó szemmel – kábultan, de tisztán látta, hogy miért. Az új győztes vállán is ott a mámor írása; a barna húsban még pirosan és frissen ott van egy gyönyörű erejű és nagyszerű épségű fogsor soha el nem felejthető harapásának a nyoma.

A győztes odalép a védnök elé; a védnök feléje nyujtja bágyadt kezét és rémülten dadog valamit; a szeme máshol jár, a szeme kidülledten, rémülten és dühösen ostromolja a felesége arcát: szóljon, mondjon valamit, legalább nézzen föl. Az asszony azonban makacsul lesüti a szemét és a kis asztalon babrál az érmekkel.

„Távolugrás: Csákány Miklós; főreáliskola, hetedik osztály.“

Az asszony olyat rezzen, hogy mindenkinek meg kell látnia, aki figyeli. De senki sem figyeli, csak a védnök. A többiek éljeneznek és beszélgetnek, csak a védnök mered rá boldogtalanul és ájuldozva illatos, szép feleségére. Az asszony a megrezzenés után habozik; félig meg is fordul, mintha el akarna menni. Mi lesz? Abbahagyja az egészet? Nem. Megrántja a vállát és az érem után nyul. Az új győztesnek a vállán is ott a stigma.

Egészen besötétedik és a közönség türelmetlenkedik, mert tánc lesz. Néhány ember fenhangon sürgeti a díjkiosztás lassan haladó munkáját. Gyorsabban. Gyorsabban.

Most négy-öt nevet olvasnak egyszerre és a fiúk ott várnak egymás háta mögött az emelvény előtt. Lassanként egy csomóba gyűlik minden győztes, hogy gyorsan átvehesse a jutalmat és a kézszorítást. A védnök ingó lábbal áll az emelvény szélén és a vállukat bámulja. Előbb jön egy fiú… nem, a vállán nincs semmi. Azután megint egy. Itt sem. Egy harmadik… megint semmi. A védnök lélekzete kezd visszatérni, de akkor újra megtántorodik.

„Diszkoszvetés: Kakucsy Kálmán; főgimnázium, hetedik osztály.“

A vállán gyönyörű rajzú fehér harapás. Az unokaöccse. Azután megint egy… A közönség nagyon türelmetlen, a fiúk egymás sarkára lépnek, két finom, fehér kéz átnyujtja nekik a jutalmat, a védnök kezet szorít velük!… és minden másodiknak, nem, most már mindegyiknek a vállán ott a harapás. A marosvári ifjúság virága ez… a legerősebbek… a legszebbek… a legjobb futók. Azután a legjobb vívók…

Az asszony lehajtott fejjel, lesütött szemmel végzi az egyre nagyobb sötétségben a díjkiosztás munkáját. Nem lehet látni az arcát. Nem lehet tudni, mit gondol. De amikor a győztesek utolsó csoportjára kerül a sor, amikor ott tolonganak előtte egy csomóban, és amikor végül – elismerő oklevele átvételéért – megjelenik a vívómester, a főgimnázium elegáns tornatanárja is, és amikor az ő vállán is ott láthatja a figyelő szem a fehérlő harapást, akkor lassan elkezd rázkódni a válla. Lehajtja a fejét, csak a válla rázkódik. A kezében még egy jutalom, az utolsóelőtti, – miért nem adja át? Nem tud mozdulni sem. Miért?

Mégis megmozdul. Erőt vesz magán. Fölemeli a kezét. Előbb azonban féloldalt fölpillant a védnök arcára, és amikor a védnök arcát meglátja, és amikor látja, hogyan gratulál a védnök gépiesen és rémülten még mindig a győzteseknek, és amikor a sorára váró tornatanárt is meglátja, akkor nem birja tovább. A visszafojtott nevetés kipattan és kibugyborékol a száján; hátraveti a fejét és harsányan és torkaszakadtából elkezd nevetni. Megdöbbenve bámul rá mindenki. Az asszony félpercig nevet, nem bir magával, mindig újra kezdi, leül egy székre és úgy kacag. Végre pihegni kezd, föláll, széttolja az ijedt társaságot, amely köréje gyült, megnézi az érmet, amelyet eddig a kezében szorongatott, újra nevetni kezd, lecsapja az érmet az asztalra és kiszalad a nagy csarnokból.

Otthon csomagoltat és egy óra mulva vonaton ül. – Gyönyörű tavaszi napon így libbent ki a báróné a városból és a marosváriak – ámbár egynémely részletről idővel értesültek – soha nem értették és soha meg nem tudták, mit akart voltaképpen Marosváron.

Lonci.

Lonci kicsi volt, gömbölyű, szőke és szenvedélyes. Féktelen temperamentumát azonban nagy élettapasztalat és megbocsátó bölcseség enyhítette, úgy, hogy Lonci a kasszából, amelyben életének egy részét töltötte, felsőbbséggel és megvetően bár, de nyugodtan tudta szemlélni Marosvárnak körülötte zajló életét. A Lonci temperamentuma minden lehetséges alkalommal egyetlenegy csatakiáltásban nyert kifejezést, ez a trombitaharsogású mondat azonban egyuttal bölcseségének is alapja lett:

– A férfiak komiszak.

Lonci egyetlenegy alkalmat sem mulasztott el, amikor ez az igazság megállapítható volt, és számos barátja különböző hangnemekben, fantasztikus fogalmazásokban és a legkülönösebb alkalmakkor hallhatta tőle ezt a lendületes hitvallást. A legbizalmasabb órákban és a legnagyobb feszültségü percekben egyszerre csak egészen át tudott alakulni a Lonci arca, egyszerre csak föl tudta venni – ha csak két másodpercre is – a keserű rajongás torz maszkját, hogy forró szájjal elsuttogja:

– Komisz banda vagytok.

… Igy élt Lonci Marosvárott, mindez azonban nem ártott közkedveltségének, mert gömbölyű, szőke, kedves és csinos volt és mert féktelen gyűlölete – mint annyi gyűlölet – csak szíve nagy jóságából fakadt. Loncinak – mint annyi társának – rendes, csendes nővé, derék anyává kellett volna lennie; minthogy ez nem adatott meg neki és minthogy állandó, fájó nosztalgiát érzett a családi tüzhely iránt, gyűlölte és fosztogatta a férfiakat és lelkének adományait kétféle tevékenységében érvényesítette: egész rendességét és rendszeretetét a pincérek gondos ellenőrzésére, a cukrok és kávék számontartására, egyszóval hivatali tevékenységére fordította, gyűlöletté vált szeretetét pedig a szerelemben tombolta ki.

Történt azután, hogy egy hideg téli estén, amikor a marosvári fiatalság a Lonci kasszája mellett egy kerek asztal körül élvezte – csendes szeszezés közben – a kávéház melegét, történt ekkor, hogy Lonci ismét kijelentéseket tett a férfiakra vonatkozólag. A fiatalság mosolyogva hallgatta nyilatkozatait, az egyik fiatal úr pedig rosszindulatú mosollyal hajolt feléje.

– Lonci, – kérdezte, – hát azt hallottad-e már, mi ujság Györkön?

Lonci annyira összehúzta vékony szemöldökét, amennyire csak tudta, a társaság pedig kíváncsian és maliciózusan figyelt. Félesztendő óta györki szolgabíró volt Balázs Bálint, a Lonci szívének különös kedveltje, az egyetlen férfi, akivel szemben Lonci rövid, de változatos pályáján ellágyult, gyöngéd és alázatos lett. Mi ujság tehát Györkön?

– Bálint megházasodik. Elveszi a fiatalabb Korongi-leányt.

A rosszindulatu jelentés elhangzott és a Lonci puha, fehér arca egy másodpercre elsápadt. A társaság feszült figyelemmel nézte. A Lonci sápadtsága azonban csak egy másodpercig tartott, fehér arcát rögtön utána egy vérhullám tette pirossá. Lonci megmozdult és ideges, remegő, türelmetlen, kíváncsi kérdésekkel árasztotta el a társaságot:

– Melyik Korongi-leányt? A barnát? Aki idebent volt a vármegyei bálon? Akinek két éve udvarol? A szegény Korongi leányát?

A Lonci kérdéseire sűrü igenekkel válaszolt a társaság és egyre nagyobb érdeklődéssel várta a Lonci temperamentumának a kitörését. A Lonci temperamentuma azután valóban kitört. Miután a fölvilágosítást megkapta, Lonci hátradőlt, feszült figyelemmel előreszegzett fejét fölkapta és halkan, de szikrázó, nagy megvetéssel mondta:

– Ez volt az egyetlen tisztességes ember köztetek.

A társaság protestált, mire Lonci ismét előrehajolt és még hevesebb támadásba ment át:

– Ez volt – ismételte – az egyetlen tisztességes ember köztetek. Mindig tudtam. Az nem szégyelt nekem köszönni az utcán. Ti egytől-egyig gazemberek vagytok, egyik komiszabb, mint a másik. Te… te talán elvennél egy szegény leányt? A nyavalya majd kitör a Závody-leányért, de elvenni nem veszed el. Ott öregszik meg!… Te… te beteg vagy az utálattól, de el fogod venni a rabló Körner göthös leányát… mert pénze van… Te pedig…

Lonci így sorra vette a társaságát; ellenállhatatlanul és föltarthatatlanul áradt belőle a becsületes harag és a kíméletlen szitkozódás, és mielőtt a társaság még felocsudhatott volna, de mire ő a haragját kiadta, elbágyadtan hátradőlt, elnézett a messzeségbe és enyhe mosolygással, úgyszólván ábrándosan suttogta:

– Az tisztességes ember. Milyen jó ura lesz annak a lánynak. Milyen szépen élnek majd együtt. Milyen szép gyerekeik lesznek.

Lonci ezzel azután be is fejezte a maga számára az ügyet. Szívének kedveltjét egy percnyi habozás után nem csupán átengedte lelkében annak a tisztességes leánynak, annak az uri leánynak, akinek rá kétségtelen – az övénél sokkal erősebb – joga volt, hanem szívének kedveltje még nőtt is a szemében azzal, hogy így veszítette el. Ez rendben van így. Ennek így kell lennie. Lonci egész este alig válaszolt már azokra a haragos provokálásokra, vagy gúnyos kötekedésekre, amelyekkel a megbántott fiatalság ingerelni akarta, egész este ábrándos volt és a Balázs Bálint házasélete felé mosolygott a jövőbe és a messzeségbe.

… Igy élt azután Lonci Marosvárott ismét három változatos esztendőt. Történt pedig a harmadik év elteltével, hogy egy csendes tavaszi estén – már úgyszólván az éjszakában – váratlan vendég ült le csendesen és nyugodtan a kassza mellett lévő kerek asztalhoz. Balázs volt a váratlan vendég, Balázs, akit negyedfél éve nem is látott már Lonci. Balázs alig változott; valami keveset meghízott, egy árnyalattal megbarnult, de a szürke szeme és a nyugodt mosolygása egészen a régi volt.

– Szervusz, Lonci, – mondta.

Mintha tegnap is itt lett volna. Mintha a negyedfél év egyetlen nap lett volna. Lonci kábultan ült a helyén és olyan volt, mintha álmodnék. Amit tett – hivatalos teendőit – álomban tette; nagy bágyadtság, csendes, édes elfáradás, valami finom ájultság ereszkedett le rá, és a bágyadtság sűrü fátyla alatt nagy, izzó lobogás lángnyelvei törtek ki a szívéből és futottak végig a testén.

Balázs csendesen szivarozgatott, amint szokta, és halkan, diszkréten váltott egy-egy szót Loncival, amint szokta. – Hogy van? – Jól. – Mit csinál idebent? – Közgyűlés volt, főszolgabiróvá vállasztották. A Sasban nagy mulatság folyik, ő elszökött a mulatók közül…

Haladt előre az éjjel és a kávéházat csukni akarták. Balázs ekkor fölállott és fizetett. Mielőtt kiment volna, ránézett Loncira.

Lonci tudta, mit jelent ez a pillantás; zárás után sietve kapta föl kis kabátját és elfulva sietett a Maros-utca felé. A Maros-utca sarkán ott állott Balázs és karon fogta. Összefogózva mentek előre, Lonci rátámaszkodott a Balázs karjára, hogy el ne essék, a feje szédült az édes ájulástól, de az egész testét beburkolták egy izzó lobogás nagy lángnyelvei. Hazaértek; Balázs a karjára emelte Loncit, hogy el ne essen; Lonci mámorosan és féktelen vágyódással tapadt hozzá.

Csendes tavaszi éjszaka volt, amelyre korán jött a reggel. A reggel szürke volt, esős és hüvös és Lonci kihülten, fáradtan és ijedten bámulta tompa világosságát. Értelmetlenül, szomoruan – kínos erőfeszítéssel kutatva egy gondolatot, amelyet meg akart fogni – meredt bele a reggelbe és a szeme lassan kerekre nyilt és könnyekkel lett tele. Az édes bágyadtsága eltünt, a szíve nem lángolt, borzongást és ijedtséget érzett.

– Mi bajod, Lonci?

Lonci ekkor megtalálta azt a gondolatot, amelyet keresett; Lonci fölsikoltott.

– Mi bajod, Lonci?

Lonci szégyenkezve furta a fejét a párnába és kétségbeesett zokogással sírta fel:

– Hiszen te is csak olyan vagy, mint a többi.

A férfi vígasztalni akarta és hozzáhajolt, de Lonci fölháborodva és utálattal lökte el magától:

– Minden férfi komisz, – mondta kétségbeesve és utálattal. – Te is… Hiszen mi most megcsaltuk a feleségedet.

A Csetneky-lányok.

A két lány a Fő-utca esti korzójáról jött hazafelé. Délcegen, gőgösen, szőkén kanyarodtak be az Uri-utcába; onnan egy fordulattal haza, a házuk elé. A ház előtt már várta őket Viktor, a bátyjuk.

– Kérlek, – mondta nekik – gyertek fel hozzám egy félórára.

– A vacsora, – szólt Hortense.

– Ráér, – felelte röviden Viktor.

A két lány szótlanul fölment a folyosóra, onnan Valerie benyitott a bátyjuk szobájába. A szobában égett a lámpa és két karosszék állott az iróasztal előtt. A bátyjuk várta volt őket. A lányok leültek a karosszékbe és szótlanul nézték, amint bátyjuk leül az iróasztal mögé és idegesen játszani kezd a papirvágó késével. Igy szoktak kezdődni kis családi tanácskozásaik; de a hangulat most még feszültebb volt, mint máskor. A lányok hetek óta csendes ellenségeskedésben éltek a bátyjukkal, és most rosszindulatu hidegséggel várták a megszólalását. Gőgös kis szájukat konokul összezárták és csillogó szőke fejüket hideg dölyffel szegték fel.

Viktor idegesen babrált a papirvágó késével, azután halkan megszólalt:

– Legutóbb, úgy látszik, egyáltalában nem sikerült benneteket meggyőznöm arról, hogy ha tovább is itt akartok élni Marosvárott, akkor… hogy mondjam?… több engedékenységre, több udvariasságra van szükségtek embertársaitokkal szemben. Azóta nemcsak tovább bántjátok meg sorra és minden ok nélkül az embereket, hanem, úgy látom, engem is alaposan lenéztek, annyira, hogy nyilván csak azért nem szakítottatok meg velem minden érintkezést, mert véletlenül mégis a testvéretek vagyok…

– Bocsáss meg, – szólt Valerie halkan és elpittyesztett kis szájjal, – de te olyan különös vagy…

– Hagyjuk ezt, – vágott közbe Viktor. – Ne kezdjük előlről a vitát. Egészen meddő volna. Minthogy azonban meggyőzni benneteket nem tudlak, minthogy mégis a természetes gyámotok vagyok, – nálam hat-hét évvel vagytok fiatalabbak – és minthogy végül meg akarlak benneteket nagyon kínos helyzetektől óvni, elhatároztam, hogy közlök veletek valamit, ami talán alkalmas lesz arra, hogy a viselkedésteket megváltoztassa. Nehéz szívvel teszem, de jobb, ha én teszem így hat szem között, tőlem telhető gyöngédséggel, mintha más tenné: talán széleskörü nyilvánosság előtt, és talán bántó szándékkal.

A két lány elsápadtan, mereven, mozdulatlanul ült a karosszékeken, kihuzott derékkal, fölemelt fejjel és lázasan csillogó szemmel.

– Amit el akarok mondani, – szólt Viktor – az nekünk családi titkunk, de olyan családi titkunk, amelyet egész Marosvár tud. Mi azért voltunk mind a hárman távoli nevelőintézetekben és itthon azért nem érintkeztünk senkivel, hogy meg ne halljuk. Apánk a halála előtt úgy mondta el nekem, mint aki attól tart, hogy összeroskaszt egy másik embert a leleplezése súlyával; én azonban akkor már túl voltam a fiatal gőgnek az ostobáskodásain és minden érzékenykedés nélkül, filozófus nyugalommal vettem tudomásul az egészet. Tartok tőle, hogy rátok másképpen fog hatni, de éppen azért remélem, hogy nem lesz üdvös tanulság nélkül.

A két lány sápadtan, kétségbeesetten és konokul lezárt szájjal, szikrázó szemmel ült a bátyjával szemben. Viktor hiába várta, hogy megszólaljanak. Csendesen vállat vont és halkan folytatta:

– Ti annyit tudtok, hogy az apánk Csetneky Sándor volt és az anyánk Máthé Zsuzsanna. Az apánk… az apánk a maga módja szerint nagyúr; az anyánk… az anyánkról nem tudtok semmit. Te öt éves voltál, amikor meghalt, Hortense négy. Én tizenegy. Ti alig is emlékezhettek rá; én csak arra emlékszem, hogy nagyon szép asszony volt, hogy mindig selyemben járt, hogy… Hogy nagyon szép asszony volt. Szép parasztasszony.

A szobában nagy csend volt. A két lány sápadtan és mereven bámult a bátyjára.

– Az apánk uri asszonyt próbált belőle nevelni. Taníttatta… franciául is… így kaptátok ti a neveiteket. Öltöztette, de az anyánk idővel ledobálta magáról az uri ruhákat, amelybe nem tudott beleszokni, és fölvette a régi ruháit. Mindig selyemben járt…

A papirvágó kés nyugtalanul forgott az asztalon. Viktor lehajtotta a fejét.

– Az anyánk – mondta halkan – vezekényi parasztlány volt. Vezekényről bekerült Marosvárra. Negyedik éve volt már itt, mikor az apánk megismerkedett vele. A Kispiacon ismerkedett meg vele, ahol…

Elhallgatott. Még mélyebbre hajtotta le a fejét. Fájt neki a szó, amelyet kimondani készült. Habozott, kimondja-e. Azután dacosan fölkapta a fejét és kimondta:

– Az anyánk almáskofa volt.

Egy éles, rövid és fájdalomtól reszkető sikoltás hangzott el. Hortense fölugrott, a szivére szorította a kezét és kétségbeesetten harapta össze a száját, hogy a zokogását visszaszorítsa. Valerie kigyulladt arccal ült a helyén; mozdulatlan volt, de a foga vacogott, mintha dideregne.

A sikoltás után megint nagy csend lett. Viktor beszélni akart, józan tanulságokat akart levonni és jóindulatu tanácsokat akart adni, de ránézett a két lányra és nem tudott beszélni. Nagy csend volt. A két karcsu, erős, szőke lány mozdulatlanul, halkan, kegyetlenül szenvedve viaskodott magával, de a Valerie kigyulladt és vonagló arcán egyszerre nagy könnycseppek gördültek végig. Mozdulatlanul és hangtalanul ült, le tudta magában gyürni a sírást, de a könnyeinek nem tudott parancsolni és reszkető szemhéja alól egymásután gördültek elő a nehéz, nagy cseppek. Hortense megrázta magát, odafordult a nénjéhez, de amikor a Valerie könnyeit meglátta, ujra fölcsuklott a torkán a sírás, tántorogva ment a diványhoz és zokogva végigborult rajta.

Viktor úgy érezte, neki is könnyes lesz a szeme. Odament Hortensehoz, leült melléje és az ölébe vette zokogó fejét.

– Ne sirj, – mondta halkan. Csendesen simogatta a fejét.

– Lányok, – mondta azután halkan, – ne gyűlöljétek meg az anyánkat. Hiszen…

Nem folytatta. Csendesen simogatta a huga fejét és úgy érezte, hogy hosszú idő után megint testvéri közelségbe jutott a két lányhoz. Ellágyult és megindult a szive; Valerie azonban hirtelen felállt, megrázta a fejét, mintha a könnyeket akarná lerázni róla és halkan, de csattanó hangon mondta:

– Gyere, Hortense.

Hortense felállott és elment. Délcegen, keményen, szőkén kisuhogtak a szobából. Viktor elképedve bámult utánuk.

A lányok a vacsorához nem jöttek be; másnap éppen olyan hideg ellenségeskedéssel bántak a bátyjukkal, mint azelőtt és Viktor egy hét múlva újra egy csomó sértést kért tőlük számon. Valerie miért bántott meg egy öreg asszonyt, Hortense miért nézett keresztül egy férfin, aki köszönt neki?…

Valerie magasra emelte szép szőke fejét és előretolt állal, lesütött szemmel, halkan mondta:

– Viktor, arra kérlek téged a Hortense nevében is, hogy egyszer és mindenkorra kimélj meg bennünket az efféle ügyeknek a tárgyalásától. Mi az emberekkel ezentúl is a magunk módja szerint fogunk bánni. És ha mi a te ízlésedet, amelyet elég különösnek találunk, nem akarjuk megváltoztatni, a testvéri érintkezésünk zavartalan volta érdekében megtehetsz annyit, hogy ránk bízod: bánjunk velük a magunk módja szerint.

– De hisz ennek az lesz a vége…

– Akármi lesz a vége: mi viseljük.

Viktor rábámult a két testvérére és amint az egyik gőgös, karcsu, szőke lányról a másikra nézett, egyszerre világosan látta, hogy ő az apjuk vérét örökölte, egy jókedvü, filozófus nagyúr vérét, ez a két gőgös, szőke lány pedig az anyjuk vérét: az almáskofa vérét, a gőgös, forró dölyfü parasztvért. Végignézett rajtuk; legyintett egyet; föladta őket.

Öt esztendő mulva ebédnél Viktor megkérdezte a két lányt:

– Jöttök-e a nőegylet báljára?

Hortense ránézett Valeriera. Valerie összeszorította a száját; a vékony ránc, amely a szája két oldalán lefelé huzódott, most mély és szigorú lett. A nőegyletet mérlegelte.

– Igen – szólt azután lesütött szemmel.

– Ha igen, – mondá Viktor – akkor nagyon kérlek benneteket, hogy – még ha erőszakot kell is tennetek magatokon – az én kedvemért mindenkihez nagyon kedvesek legyetek. Egyébként sincs értelme: közéjük menni azért, hogy lenézegessük őket, de most nekem különös nagy érdekem is, hogy a mi részünkről senkit bántás ne érjen.

A két lány hidegen hallgatta a kérést és nem válaszolt rá. Tudták, hogy a bátyjuk házasodni is akar és képviselő is akar lenni és mind a két szándékát lenézték és megvetették. A lányt, akit kiszemelt, alacsonynak tartották és a képviselőség megszerzésének a módját piszkosnak. Szőke fejüket, amelyen meglátszott a hervadásnak egy távoli lehellete, magasra emelték és hallgattak.

Este beültek a bátyjukkal a hintójukba és elhajtattak az Arany Sas elé, ahol a bál volt. A bátyjuk kisegítette őket a kocsiból. Bementek az Arany Sas kivilágított kapuja alá, azután fölmentek a lépcsőn és beértek a ruhatárba. A két lány itt levetette a báli belépőjét.

Báli ruhájukban végignézték egymást, azután megindultak a bálterem felé. Emelt fővel, karcsún és acélosan mentek előre; bágyadt és büszke szépségük még egyszer és utoljára fölragyogott gőgösen és bánatosan.

A terem ajtaja előtt torlódás volt. A lányok megálltak és a bátyjuk gyorsan egy csomó kézszorítást osztott ki. A torlódásból egy kékszalagos rendező ugrott ki vídáman, buzgón és kipirultan, megállt a két Csetneky-lány előtt, összecsapta a bokáját és lelkesen mondta:

– Kezüket csókolom… ha megengedik, hogy a karomat fölajánljam, én majd bevezetem a hölgyeket…

Hajlongott, ragyogott az arca és emelte a karját. A két Csetneky-lány emelt fővel, bágyadt és gőgös szépségben, mozdulatlanul állott előtte és a szeme pillája sem rezdült meg. A fiatal férfi elvörösödött és dadogni kezdett:

– Ha a… hölgyek… megengedik…

A két Csetneky-lány keresztülnézett rajta, mintha levegő lett volna, azután kikerülte és – minthogy közben a torlódás megszűnt – fölemelt fejjel indult a terem felé.

A torlódás megszűnt, mert mindenki félreállott, elhallgatott, várt és nézett. A két Csetneky-lány ment be a terembe, a kékszalagos rendező pedig verejtékes homlokkal állott a bámuló, várakozó és türelmetlen tömeg között.

Csetneky Viktor jött feléje. A kékszalagos erre végigtörölte a homlokát, kiegyenesedett és elsápadva mondta:

– Viktor… tőled kell elégtételt kérnem azért a sértésért, amelyet a hölgyek…

Csetneky Viktor most értette meg, mi történt. Elöntötte a düh; ötéves harcuknak minden haragja fellobbant benne; ott állott a tömeg közepén és a tömeg is várta, mit fog mondani; elkábulva keresett egy győzelmes és hódító választ, és szinte reszketve, hangosan – úgy, hogy még a két leány is meghallotta – így szólt:

– Ugyan kérlek, ne törődj vele: hiszen tudod, hogy almás-kofa volt az anyjuk.

A tömegben fölzizzent az öröm és a két lány eltűnt a bálteremben. Valerie másfél óra mulva odament a bátyjához és halkan mondta:

– Kisérj haza bennünket.

Viktor hazakisérte őket. A kocsiban egy szót sem szóltak egymáshoz. Otthon a két lány szó nélkül bement a szobájába.

Viktor visszament a bálba. A két lány átöltözött és egy óra mulva mind a ketten elhagyták a bátyjuk – az apjuk – házát. Még azon éjjel örökre elköltöztek a bátyjuktól és fölemelt fővel mentek az éjszakában a kérlelhetetlenség, a gőgös magányosság, a dölyfös egyedüllét, a büszke hervadás felé.

Marosváriak.

(A szoba, amelyben ez a jelenet lejátszódik, fényes butorzatu és elegáns, de van rajta valami, – úgyszólván a sarkokban bujkál valami, – ami sötét és halkan ordináré. – Az az asszony, aki a szobában van, a ház urnője, már elérte a negyvenedik évét; – a ruhája a legjobb szabóműhelyből való; – az alakja olyan, mint harminc éves korában volt; – a feje ápolt és szép; – a homloka okos és a szeme világít; – egészben véve igen elegáns és igen szép asszony és csak a megfeszített figyelem fedezhet föl rajta gyanús jeleket. Tiszta jelenség, de úgyszólván haut gout-ja van.)

A szobalány (aki bejön, az uriházakban szokásos, rendes, csinos szobalány): Nagyságos asszony, egy hölgy van itt. Eddig még sohase járt nálunk.

A ház úrnője: Hogy hívják?

A szobalány: Nem akarja a nevét megmondani. Névjegyet sem akart adni.

A ház úrnője (úgy bólint, mint aki ismeri már ezt a fajtát): Hát jöjjön be.

A szobalány (kimegy és pár másodperc mulva beereszti a vendéget).

A vendég (huszonhárom éves fiatal asszony. A legjobb ruháját vette föl, de a ruhája hatodrangu szabótól való. Karcsu teste és friss szépsége azonban ragyog a gyenge minőségü ruhában is, amit a ház urnője egyetlen biztos pillantással, konstatál. Nyilvánvaló, hogy a vendég igen fölindult állapotban érkezik be a szobába. A szeme is elhomályosult az izgalomtól, alig lát és alig tud megszólalni): Bocsánatot kérek… én Holló Viktória urnőt keresem.

A ház urnője: Én vagyok.

A vendég (mértéktelenül elcsodálkozva, de áhitattal): Ön az?

A ház urnője (barátságosan): Én. Másnak képzelt?

A vendég (őszintén): Egészen másnak.

A ház urnője: Fiatalabbnak? Kedvesebbnek?

A vendég: Oh nem. Öregebbnek és… (Nem meri tovább mondani.)

A ház urnője: Csunya boszorkánynak. Mi?

A vendég (naivül bólint).

A ház urnője (helyet mutat a vendégnek): Ah igen… a mi életünk nehézzé teszi az embernek, hogy őrizze magát. Ha meggondolom, hogy én már husz évvel ezelőtt a híres Holló Viki voltam!… Az embernek nagyon kell magára vigyáznia. (Eddig diszkrétül figyelte meg a vendégét, most áttér egy gyors fordulattal a látogatás nyilvánvaló tárgyára.) Önnek bizonyosan beszélt valaki rólam.

A vendég (megrezzen): Igen. Egy… barátnőm…

A ház úrnője (várakozik): Egy barátnője?

A vendég: Igen. (Látja, hogy meg kell mondania a barátnő nevét.) Radoszlávné.

A ház urnője: Ah igen. Kedves asszony. Nagyon szép asszony. És okos asszony. (Ránéz a vendégére.) Nyilván ő beszélte önt rá, hogy hozzám eljöjjön?

A vendég (vörösre pirul; azután elsápad; lesüti a szemét; a szeme könnyes lesz; az ajka remeg): Igen… ő már régen mondja… mindig mondja… hogy ostobaság tőlem… minek kinlódom. Bocsásson meg… én alig tudom elmondani… ő mindig mondja… és ma, amikor a két szobát kitakarítottam… egyszerre úgy elkeseredtem… úgy elkeseredtem… hát az egész életemet így kínlódjam én át?… (Heves zokogásra fakad.)

A ház urnője: Hm… Két szobája van?

A vendég: Igen.

A ház úrnője: A férje… keveset keres.

A vendég: Háromszáz koronát… hogy jöjjön ki abból az ember a mai világban?… Minden évben igérik neki, hogy emelnek… A Faiparnál, mert ott van… ő végez mindent, de a protekciósok mindig elébe kerülnek és mert ő olyan jó ember, sohasem kap semmit.

A ház urnője: Hm. És gyerekük?

A vendég: Nincs. Hát hogy lehessen háromszáz koronával?

A ház urnője: Igen. És adósságuk?…

A vendég: De mennyi!

A ház urnője: Hát ezért… jött el hozzám.

A vendég (újra megsemmisül zavarában): Ezért.

A ház urnője: No… így majd kevesebb lesz a gondja. Jobban telik mindenre. A háztartás is mindjárt könnyebben megy. A férje is jobb kedvű lesz. Van jó fényképe?

A vendég: Nincs.

A ház urnője: Nincs? No majd csináltat. És hová írjak? Majd egy barátnője nevét írom a levél alá. A címe? (Föl akarja írni.)

A vendég (nem akarja megmondani).

A ház urnője: Ezt meg kell mondania, hiszen úgy sem tarthatja titokban.

A vendég (nagy lelki harcot vív; szinte fölsikoltva): Nem. Inkább nem. Köszönöm, nem. (Menni készül.)

A ház urnője: Ahogy gondolja. (Lassan.) Adja át az üdvözletemet a barátnőjének.

A vendég (a barátnőjéről újra eszébe jut minden. Megáll. Fölkapja a fejét): De igen. Harkai Károlyné.

A ház urnője: Hm, Harkai? Hová való a kedves férje?

A vendég: Marosvárra. Mind a ketten odavalók vagyunk.

A ház urnője: Ugy! Ön is? (Figyelemmel nézegeti.) Hogy hívták önt leánykorában?

A vendég: Koller Piroska.

A ház urnője: És hogyan kerültek föl Budapestre?

A vendég: Az uram már régen itt fönt volt. Egyszer hazajött látogatóba, – és így!…

A ház urnője: Hány éve asszony már?

A vendég: Már négy.

A ház urnője (egy mozdulattal újra helyet mutat neki és leülteti): Akkor fiatalon ment férjhez.

A vendég: Tizennyolc éves elmultam.

A ház urnője: Persze, akkor nagyon szerette az urát.

A vendég (őszintén, gyorsan): Most is.

A ház urnője: Most is? Bizonyos benne?

A vendég: Oh!

A ház urnője (lesben állva): Mert én azt hiszem… nekem az az érzésem van… hogy most már teljesen elidegenedett tőle. Semmi közük egymáshoz. Hidegen élnek egymás mellett, és maga rosszindulattal nézi az ura minden mozdulatát. Megveti és lenézi az urát, ugy-e?

A vendég (magánkívül): Nem, nem.

A ház urnője: Nem bánja, akármit csinál az ura. Nem bánná, ha… ha megcsalná magát? Ha mást szeretne?

A vendég: Én… megölném magamat.

A ház urnője: Ugy? Hát akkor maga mért akarja őt megcsalni?

A vendég (elképedve néz reá).

A ház urnője: Igen, maga azt gondolja, ugy-e, hogy ez más, mert maga nem szerelemből teszi; hanem szegénységből; nem azért, mert hűtlen akar lenni, hanem mert pénzt akar szerezni és az ő gondjain is enyhíteni akar?…

A vendég (lázasan): Igen. Igen. Mert ő kétségbe van esve, mikor hónap vége felé elfogy a pénzünk.

A ház urnője: Hát azt hiszi, hogy így azután nem bűn a csalás? Hogy így rendben van?

A vendég (megrettenve néz rá).

A ház urnője: Igy annál rosszabb. Gondolt már arra, mi lesz akkor, ha az ura megtudja, hogy maga… maga idejár én hozzám?

A vendég (elfehéredve néz rá; reszkető ajka alig mozog): Én…

A ház urnője: Erre persze nem gondolt. Erre nem gondolnak. A barátnője rábeszélte. Mi lesz, ha egyszer a barátnője férje megtudja, hogy a maga szép barátnője ide jár? Az ilyen buta kis asszonyok csak arra gondolnak, milyen jó szépen öltözködni, de arra nem gondolnak, hogy egyszer csak az a gyanutlan férj is megtudja, miből öltözködik olyan szépen az asszony. Pedig megtudja.

A vendég (megsemmisülve): Istenem, én a Dunába…

A ház urnője (könyörtelenül): Megtudja. Mert azok a férfiak, akikkel itt találkozik majd, előkelő emberek, nagyurak, akik magával itt finoman bánnak és akik a Nemzeti Kaszinóban feketéznek, nem abban a rongyos kávéházban, ahol a maga ura. De akármilyen finom emberek és magával akármilyen finoman bánnak, azért magát attól a perctől fogva, hogy egyszer itt volt, mégis… egy utolsónak tekintik, és akármennyire nem szoktak a maga urával feketekávézni, azért az ura egyszer hatodkézből mégis megtudja. Jó lesz?

A vendég (a rémülettől fuldokolva): Istenem…

A ház urnője: És maga! – hogy fogja akkor majd maga érezni magát? Azt hiszi, hogy ez olyan könnyen megy? Az az asszony, akiben van egy kis becsület, az ezerszer megszenved azért a nyomorult pénzért. A lelkében is, a testében is. Hogy a mások szemében utolsó lesz, – jó. De hogy maga… belül… a lelkét (egy szörnyű szót keres)… rühesnek fogja érezni, arra nem gondol, ugy-e? Pedig magában van egy kis becsület!…

A vendég (dermedten): Én…

A ház urnője: És a teste! Most erős, tiszta és fiatal. Azt hiszi, megmaradhat annak? Azt hiszi, maga majd nem lesz beteg és piszkos és nyomorult? De az lesz.

A vendég (összeborzong).

A ház urnője: És sohasem akar maga többé gyereket?

A vendég (reszketve): De!…

A ház urnője: Hát hogy legyen gyereke egy ilyen anyának? És azt hiszi maga, hogy ha egyszer elkezdte ezt a dolgot, van akkor megállás? Van akkor határ? Akkor elkezd csúszni lefelé; lassanként elveszít mindent: a hírét, a társadalmi állását, a férjét, a becsületét, a szemérmét és az egészségét, és lent lesz piszkosan és betegen a legalsók között a piszokban. Akar oda jutni?

A vendég (az ájulás szélén van. Alig leheli): Nem.

(Szünet.)

A ház urnője (fölemeli a fejét): Én? Tízezer között egy van, aki ilyen okos és ilyen erős; vigyáz a pénzre és nem hagyja magát; nem sajnál másokat és körömmel verekszik önmagáért, ha kell. De ha tudná, mit szenvedtem én is. Ha tudná, milyen rettentő nehéz volt. Ha tudná, hányszor akartam megölni magamat és mennyi erő kellett hozzá, míg idejutottam. Van magában erre elég erő?

A vendég (suttogva, lehajtva a fejét): Nincs.

A ház urnője (határozottan): Nincs! Keljen hát föl innen és menjen haza az urához, takarítsa a két szobát és ne hallgasson a buta és gonosz barátnőjére. (Energikusan.) Keljen föl innen és menjen haza.

A vendég (fölkel; megtántorodik; de indul; váratlanul fájdalmas zokogásra fakad).

A ház urnője (szelídebben): Menjen haza az urához. És segítsen neki inkább. Törje a fejét azon, mit kellene tenni, hogy az ura többet keressen. Az öreg Kalocsay báró csinál most egy új faipari részvénytársaságot, próbáljanak oda bejutni. Az öreg báró is marosvári ember; és majd én is beszélek vele. És most menjen innen.

A vendég (indul; az ajtónál megfordul és újra zokogni kezd).

A ház urnője (békülékenyen simogatja meg a haját).

A vendég (zokogva akar lehajolni a kezére): Köszönöm…

A ház urnője (nem engedi).

A vendég (mindenáron meg akarja csókolni a kezét): A… jó… Isten… áldja… meg… (Zokogva.) Azt mondták, hogy hideg a szíve… Én nem is érdemeltem meg, – mivel viszonozzam, hogy ilyen jó volt hozzám?

A ház urnője (tolja kifelé): Semmivel. Menjen haza. (Az utolsó másodpercben mégis visszatartja egy mozdulattal és megsúgja neki:) Én is… marosvári vagyok, – marosvári Grün-lány. – Menjen haza.