A szerelem komédiái

Kiábrándulás.

Az asszony: Nem. Nem mehetek hozzád feleségül.

A férfi: De miért? Mondd meg végre, hogy miért. Szabad vagy, két éve özvegy; én szeretlek és te is szeretsz…

Az asszony: Nem.

A férfi: De hiszen magad mondtad.

Az asszony: Hogy szerettelek.

A férfi: És most már nem?

Az asszony: Nem.

A férfi (fanyarul): Nem?… És… miért… nem?

Az asszony (habozva): Én… kiábrándultam belőled.

A férfi: Hogyan? Mikor? Miért?… Ez utálatos és szégyenletes… ez a kérdezősködés, de végre is meg kell tőled tudnom. Én nagyon szeretlek… mondj meg nekem hát végre mindent, hogy kénytelen legyek beletörődni a dologba, kínlódni, elmenni, elfelejteni mindent, ha lehet.

Az asszony (habozik és hallgat).

A férfi: Kérlek, mondd meg, könyörgök, légy őszinte. Ebbe a visszautasításba én nem tudok beletörődni, én szenvedek, kínlódom… (Eltorzul az arca; elfordul és úgy érzi, hogy könnyes lett a szeme.)

Az asszony (hirtelen elhatározással, gyorsan felgyulladt meleg részvéttel): Jó. Hallgass ide. Elmondok mindent, bár az, amit mondani fogok, a magam fájdalmas leleplezése. Eddig szégyeltem… nem, most is szégyellem… de mégis elmondom, mert azt akarom, hogy ennek a dolognak vége legyen és hogy te… igen, hogy te kiábrándulj belőlem.

A férfi (feléje fordul).

Az asszony (még egyszer habozik egy másodpercre, azután beszélni kezd): Te azt hitted, hogy én nyolc évig hűséges felesége voltam az uramnak…

A férfi (meghökkenve bámul rá).

Az asszony (elpirul): Várj még, ne gondolj semmi rosszat, én… csakugyan hű voltam hozzá. Ha nem lettem volna, azt már régen bevallottam volna neked; nem tűrtem volna, hogy idáig fejlődjék a dolog. De… de az, amit most mondani akarok, az nem ilyen egyszerü, nem ilyen… piszkosan egyszerü.

A férfi: Hát mondd… mi?

Az asszony: Én hű feleség voltam, feddhetetlen asszony; nem, dehogy volt nekem szeretőm, mintahogy te is meggyanusítottál… nem is most először… De az uramat mégis megcsaltam. (Gyorsan.) Veled.

A férfi (álmélkodva): Velem?

Az asszony: Igen. Hiszen mondtam, hogy szerettelek.

A férfi: Már akkor? (Nagy örömmel.) Ah, értem… De hiszen minél inkább enyém voltál gondolatban már akkor, annál inkább feleségül kell most jönnöd hozzám.

Az asszony: Nem. Nem lehet. Nem eddig van…

A férfi: Hanem?

Az asszony: Most, hogy legalább félig értesz, most könnyebb lesz talán mindent elmondanom… Hát várj csak. Sorba veszek mindent. Te ezelőtt három évvel jöttél ujra haza. Én akkor… ugy-e… huszonhét éves voltam és nyolc éve asszony…? Igen. Téged nem láttalak volt vagy tíz évig. De akkor megjelentél… eljöttél hozzánk… mi a távoli rokonság és gyerekkori barátság révén szeretettel fogadtunk…

A férfi: Igen. És?

Az asszony: És te bennem akkor nem láttál mást, mint a rokont, a gyerekkori pajtást, a megelégedett asszonyt.

A férfi: Nem. Én már az első napon…

Az asszony: Legalább is nem mutattad, hogy mást látsz bennem. És én akkor megelégedett és boldog asszony is voltam. Egy decemberi estén azonban, amikor együtt voltunk veled és amikor te egész este valahogyan többet foglalkoztál velem, mint szoktad…

A férfi: Mikor feladtam rád a belépődet, a nyakadhoz ért a kezem.

Az asszony (egy mozdulattal elhárít minden részletet): Azon az estén nagy nyugtalanságot éreztem; otthon – éjszaka – lázasan bújtam be az ágyamba, dideregve kuporodtam össze, nem tudtam elaludni és amikor végre elaludtam… (Elakad.)

A férfi (türelmetlenül sürgeti): Akkor? Akkor?

Az asszony: Szégyellem… Ott aludt a közelemben az uram, akit szerettem, aki engem szeretett, aki hozzám jó volt, akihez én hű akartam maradni és én – én rád gondoltam. És amikor elaludtam, akkor álmomban úgy éreztem, hogy az arcod az arcomhoz ér. Mást nem. Csak ezt. Nem aludtam mélyen, szinte ellenőriztem az álmomat, még valami szégyenkezést és lelkifurdalást is éreztem, de egyre úgy volt, hogy az arcod odasímul az arcomhoz (küzd magával.) És… és ez nagyon jó volt.

A férfi (boldogan): No látod, ugy-e látod!

Az asszony: Várj csak. Ennek van most három éve. Ez történt… ugy-e… decemberben. A december akkor kínos és nyugtalan hónap lett nekem. Te úgy viselkedtél velem, mint azelőtt, de én éreztem, én tudtam, hogy csak egy kis bátorításra, egyetlen diszkrét jelre volna szükség, hogy hevesen, szenvedéllyel… szerelmesen foglalkozz velem.

A férfi: Igen. Igen. Ez igaz.

Az asszony: Én azt a jelet nem adtam meg neked. Én tisztességes asszony voltam… az izlésem szerint is… Én utálom a csaló asszonyokat, utálom a tettetést, a hazudozást… És – akármilyen furcsán hangzik – az uramat is, akkor is szerettem. Szerettem… talán nem a régi módon, nem friss szerelemmel többé, de szerettem úgy, mint a legjobb barátot, akinek fájdalmat okozni rosszaság, akit kijátszani alávalóság. Én tehát ridegebb lettem hozzád, ahelyett hogy barátságosabb lettem volna…

A férfi: De én éreztem, mi van e mögött a ridegség mögött.

Az asszony: Talán érezted, de nem tudtad. Sőt érezni sem igen érezted, mert hiszen nemsokára foglalkozni kezdtél… azzal az asszonnyal…

A férfi: Csak elkeseredésemben.

Az asszony: Mindegy. Hiszen itt nem az a fontos, ami veled történt, hanem az, ami velem. Velem pedig az történt, hogy a cselekedeteimnek tudtam parancsolni, de a gondolataimnak nem. A gondolataimnak és az álmaimnak nem.

A férfi: Vagyis?

Az asszony: Vagyis az első gondolatom és az első álmom, amely veled foglalkozott, nem maradt az utolsó. Harcolnom kellett magammal; nem akartam rád gondolni; és az egész napomat ki is tudtam tölteni mindenféle elfoglaltsággal – az urammal kétszeres, tízszeres szeretettel foglalkoztam – de amikor lefeküdtem, amikor eloltottam a lámpát, amikor a sötétségben egyedül maradtam, akkor… akkor rád kellett gondolnom. Nekem van fantáziám, ami asszonyoknál elég ritka dolog és a gondolataim így nem repültek brutális egyenességgel egy cél felé…

A férfi: Hanem?

Az asszony: Hanem körülszállongtak minden részletet, elhoztak nekem minden eshetőséget. És mert bennem becsületes ellentállás is volt, egész decemberben nem jutottunk tovább, minthogy a te arcod hozzáért az én arcomhoz. Megfogtad a kezemet. Hozzám hajoltál. Egy szóval – akármilyen ostoba ez a szó – te udvaroltál nekem. Én diszkrét jelt adtam neked, te ostromoltál és én védekeztem. Érted ezt?

A férfi (fanyarul): Értem.

Az asszony: Ez volt decemberben. Te délutánonként feljöttél, amikor az uram nem volt otthon, órákat töltöttél el nálam, egyszer megfogtad a két karomat és hevesen megcsókoltál, én kétségbeesve védekeztem; egyszer – este, sötétben – letérdeltél előttem és szomoruan az ölembe hajtottad a fejedet. Ez volt decemberben. Januárban azután… (Elhallgat.)

A férfi: Januárban?

Az asszony: Januárban éreztem, hogy nem bírom sokáig ezt a küzdelmet és…

A férfi: És?

Az asszony: És egy napon megígértem neked, hogy másnap elmegyek hozzád.

A férfi (izgatottan): És?

Az asszony (szégyenkezve): És elmentem.

A férfi (felhevülten): Te kedves, te drága…

Az asszony (fanyarul és némi lenézéssel): Várj. Miért örülsz ennek! Elmentem hozzád. Azután éreztem egy bűnös és csaló szerelem minden mámorát és minden szégyenét. (Megborzong.) Amikor csatakos téli utcákon hozzád lopództam… amikor (dideregve és útálattal) tőled eljöttem… amikor hazaértem és az uram meleg mosolygással fogadott… (szinte összegörnyed a szégyenkezéstől és az undorodástól.)

A férfi (feléje hajlik és meg akarja símogatni).

Az asszony (heves mozdulattal elhárítja a simogatást): Ez volt januárban. Februárban a viszonyunk elromlott és megmérgeződött… Kínoztuk egymást. Veszekedtünk. Te voltál az oka…

A férfi (bámulva): Én?

Az asszony: Te. Te állhatatlan természetü vagy, te a hűséget nem bírod, te elfelejtetted, milyen nagy és súlyos áldozat volt tőlem, hogy a tied lettem, te semmiféle kötelezettséget nem ismersz, te más asszonnyal kezdtél foglalkozni…

A férfi (kétségbeesve): De hiszen mindez nem történt meg.

Az asszony: De azért nem kevésbbé igaz, mintha megtörtént volna. Ha megtörtént volna, így történt volna. Én szemrehányásokat tettem volna neked, te eleinte hazugságokkal hallgattattál volna el, azután a hazugság fáradságát is sajnáltad volna, kíméletlen lettél volna hozzám, brutálisan őszinte – és igazad is van, mert az az asszony, aki megcsalja az urát, az a szeretőjétől sem számíthat a becsületes embernek kijáró kíméletre.

A férfi (kétségbeesve): De hiszen én nem voltam a szeretőd.

Az asszony (makacsul): Annyi, mintha az lettél volna. Annyi, mintha az a kiábrándulás – a tied – megtörtént volna. Ez márciusban történt. Én akkor sokat szenvedtem. Végre – minek így marcangolnunk egymást – szakítottunk. Te örömmel, hogy újra szabad vagy, én megalázottan és vérző büszkeséggel. Sokat szenvedtem… eltelt egy hónap… még egy hónap… május volt, mire a nyugalmamat valamennyire visszanyertem. Visszanyertem a nyugalmamat, mert ekkorra… kiábrándultam belőled.

A férfi: Kiábrándultál?

Az asszony: Kiábrándultam. Ami közöttünk történt, az megmutatta, az leleplezte nekem, hogy te sem jó, sem gyöngéd, sem hűséges nem tudsz lenni.

A férfi: De hiszen közöttünk nem történt semmi.

Az asszony: Vajjon nem? Gondold meg jól és mondd még egyszer, hogy közöttünk nem történt semmi.

A férfi (hallgat).

Az asszony: Mondd meg, férjhez mehetek-e már most én te hozzád?

A férfi (habozik, azután vállvonogatva, dacosan mondja): Ah… más asszonynak is voltak már ilyen gondolatai.

Az asszony: Ilyenek nem. Más asszony is eljutott már gondolatban a szerelemig, a… a csalásig. De a kiábrándulásig kevés asszony jutott el. És más asszony nem közli utólag az ilyen gondolatokat azzal, aki feleségül akarja venni… Nem félsz attól, hogy ha elveszel, megint ilyen gondolataim támadnak?

A férfi (bizonytalanul): Ah, mind ilyenek vagytok.

Az asszony: Mind ilyenek vagyunk, de a férfiak mindegyikünknél újra meg újra elfelejtik. Én azonban figyelmeztettelek rá, hogy milyen vagyok, mert… mert azt akarom, hogy kiábrándulj belőlem… mert…

A férfi: Mert?

Az asszony: Mert… mert én már régen kiábrándultam belőled.

A férfi (félig máris kiábrándultan): Mind ilyenek vagytok.

Az asszony (mosolyog): Igen, mind ilyenek vagyunk.

Csalás.

A feleség (zokogva térdel a földön).

A férj (bánatos haraggal, de könyörtelen keménységgel tekint le rá).

A harmadik (az imént menekült el; most még minden rá emlékeztet; a szoba úgyszólván tele van a betolakodó, a rabló hím penetráns szagával).

A férj (legyűri az áradó düh kíméletlen szavait, amelyek az ajkára tódulnak és olyan hidegen beszél, amint csak tud): Kelj fel. Nem bántalak.

A feleség (zokog).

A férj (idegesebben): De kelj fel már, kérlek. Ez a zokogás… igazán éppen olyan érthetetlen, mint amilyen elviselhetetlen. Hagyd abba, ha azt akarod, hogy ne tartsalak megátalkodott és aljas tettetőnek. Miért sírsz? Ennek a sírásnak az őszinteségében igazán nem hihetek.

A feleség (még erősebben zokog).

A férj (magánkívül): Hagyd abba, kérlek! Ez rettenetes. Ez… elviselhetetlen. Ez… ocsmányság. (Ráordít.) Hagyd abba! Kelj fel!

A feleség (kétségbeesetten zokog és átkarolja a férfi lábát).

A férj (szinte brutálisan lerázza magáról): Eressz el! Menj! (Megbánja a szokatlan brutalitást.) No nézd… Kérlek… (Kétségbeesetten.) De az Isten szerelmére, végre is: ha egyszer elszántad magadat rá, hogy… hogy megcsalj, akkor egyuttal tisztában kellett lenned azzal is, hogy én… hogy te… hogy egyszer majd így állunk szemben egymással. Nem?

A feleség (csendesen sír).

A férj: Nem? Felelj! Lehetetlen, hogy titokban akartad volna tartani. Semmi okod nem volt rá; semmi értelme nem lett volna: te okos asszony vagy, oh igen az vagy, tehát abban a percben, amikor a… hűtlenségre rászántad magadat, abban a percben tisztában voltál a cselekedeted minden konzekvenciájával. Avval is, hogy így állunk majd egymással szemben. Gondoltál erre, ugy-e?

A feleség (sírva, halkan): Igen.

A férj (megsebzetten, ingerülten): No lám. Hát: helyes. Nagyon helyes. Gondoltál rá. De akkor (Idegesen.) kérlek, hagyd abba végre ezt a… ezt a nyivákolást.

A feleség (zokog).

A férj (remegve): Hagyd abba, kérlek. Tudtad, hogy ez jön, – miért sírsz hát? Tudtad, hogy ez jön… vártad, hogy ez jön… jól megfontoltad a dolgot… nem (túlozva) egy gyenge perc szédülete ez, hanem érett megfontolás eredménye… nem is képzelhető el másképpen (A düh elragadja; nagyon kegyetlenül.) a te korodban…

A feleség (halkan felsikolt; feláll; elfordul, letörülgeti a könnyeit, szembe akar nézni a férjével, de a fájdalma erősebb az elhatározásánál; ismét zokogni kezd, beletámolyog egy karosszékbe és eltakarja az arcát).

A férj (meghökkenve áll előtte; megzavarodott; érzi, hogy túllőtt a célon, felébred benne a gyöngédség és a nagy respektus, amelyet az asszony iránt érez; habozva odalép hozzá és megsimogatja): Ne sírj… no, ne sírj… én nem akarlak bántani… nem tudom, mi történt veled… nem értem, nem értem, nem értem!… de szeretnék tőled olyan gyöngéden elbúcsúzni, ahogyan csak tudok.

A feleség (halkan, eltakart arccal): El akarsz válni?

A férj: El. Igen. Hiszen… ez csak természetes, ugy-e? Nem is gondolhattad másképpen.

A feleség (halkan): Nem. És azután?

A férj: Mit azután? Nem értem!

A feleség: Azután? Mi lesz azután?

A férj: Azután… Istenem, majd élünk valahogyan. Te… te nyilván férjhez akarsz menni…

A feleség (lekapja a kezét az arcáról, fölemeli a fejét): Kihez?

A férj (kényelmetlenül): Hát… ehhez… ehhez az emberhez… akit…

A feleség (undorodva): Ah! (Összerázkódik.) Utálom.

A férj (értelmetlenül, álmélkodva): Nem értelek… Ha nem szereted, akkor…

A feleség: Utálom. Utálom.

A férj (szótlanul és elképedve néz rá).

A feleség (letörülgeti a könnyeit; csaknem egészen nyugodt már): Ide hallgass! Emlékszel rá, mit mondtam én neked az esküvőnk napján… a bécsi gyorsvonatban… Pozsony táján… amikor alkonyodni kezdett és amikor megkérdezted, miért lett egyszerre könnyes a szemem?

A férj (nem emlékszik): Azt mondtad…

A feleség: Azt mondtam, hogy egy fél évig kellett könyörögnöd nekem, míg elszántam rá magamat, hogy a feleséged legyek… pedig nagyon szeretlek. Pedig nagyon szeretlek… de – azt mondtam – abban a percben mégis úgy érzem, rosszul tettem, hogy engedtem neked. Emlékszel már rá?

A férj (kezd emlékezni): Nem… nem emlékszem…

A feleség: Rosszul tettem, mert én nyolc évvel mégis idősebb vagyok nálad és mert a házasságunk második évében, de valószínüleg már a második napján úgy érzed majd, hogy nagylelkü áldozatot hoztál, amikor nem fiatal leányt, hanem harmincnégy éves asszonyt vettél el. Te szerettél engem… sőt hiszem, hogy most is szeretsz…

A férj: Igen… igen…

A feleség: Forrón kívántál engem… sőt hiszem, hogy… négy évi házasság után… néha még mindig kívánsz…

A férj: I… igen…

A feleség: A szereteted… a szerelmed azonban egyre jobban összekeveredett valami különös elnézéssel, egy furcsa megbocsátással, valami – igen gyöngéd, alig észrevehető – szánalommal. Ezt az elnézést, ezt a megbocsátást, ezt a szánalmat azonban én már… már a második napon éreztem. És azóta mindig kínosabban és egyre fojtogatóbban érzem. Fuldokoltam tőle…

A férj: Én…

A feleség: Ne mentegetődzz. Te nem tehetsz róla. Te jó voltál és jó akartál lenni. Akartál jó lenni. És engem kétségbeejtett ez az akarás. Minél jobban sikerült neked, annál inkább. Más házasságban is langyos meleggé válik a forró szerelem, de a jóság nem válik tűrhetetlenné. Nálunk tűrhetetlenné vált. Nem te vagy az oka, – én vagyok az oka. Az a nyolc év az oka, amellyel nálad idősebb vagyok. Megalázott, kétségbeejtett, megfullasztott a jóságod. Ugy éreztem, semmi… semmi… semmi sem köt téged többé hozzám, csak az a… az a nevetséges fogadalom, amelyet pap előtt és anyakönyvvezető előtt tettél. Minden csókodtól kétszer remegtem meg: előtte megremegtetett az öröm és a szerelem, és utána megremegtetett a szégyenkezés és a nyomorúság. Koldus lettem, akinek könyöradományokat adnak…

A férj: Hogy mondhatod…

A feleség (határozottan belevág a szavába): Egy napon azután fellázadtam és sírva és sikoltva azt kérdeztem: koldus vagyok-e én már, vagy olyan gazdag vagyok még, mint amilyennek magamat tartottam és mint amilyennek azelőtt te is tartottál. Belenéztem a tükrömbe és azt mondtam: nem vagyok koldus. Nekem van még mit adnom; én boldoggá tudom még tenni azt, akit meg akarok ajándékozni.

A férj: Nem láttad rajtam, hogy engem boldoggá teszel?

A feleség (határozottan): Nem! Te kényelmesen szerettetted magadat. Adomány gyanánt adtad nekem a szerelmedet. Nagylelkü voltál, nem szerelmes. Túlságosan biztos voltam a számodra. Véglegesen rád utalt. Minden szerelmi lehetőségből kizárt. Nohát: én azon a napon elhatároztam, hogy megpróbálom, miféle szerelmi lehetőségek vannak még az én számomra.

A férj (kifakadt): Miért nem szóltál nekem?

A feleség: Ha egy szikráját láttam volna benned a féltésnek, egyetlen pici nyomát az aggodalomnak, mindent elmondtam volna neked. De te… te biztosra vettél engem. Te… te nagylelkü voltál. Itt éltem melletted ezzel a gondolattal hónapokig és nemcsak nem láttál meg belőle semmit, hanem módot sem adtál nekem, – pedig egy mozdulat elég lett volna rá – hogy mindent elmondjak. Meg kellett tehát próbálnom, miféle lehetőségek kínálkoznak még számomra. Be kell vallanom: nehezen ment a dolog. Én természettől fogva tisztességes asszony vagyok. És hozzá még: szeretlek téged. De meg kellett próbálnom. Nem tudtam többé megszabadulni ettől a gondolattól. Befészkelte magát az agyamba; minden percemet átfűtötte izgalommal; feldúlta az álmaimat; minden éjjel erről álmodtam. Vágy nélkül vágyódtam, – megérted ezt?

A férj (bágyadtan): Meg!

A feleség: Vágy nélkül vágyódtam, de végül türelmetlenné és féktelenné lett vágyódással. Tehát: megpróbálkoztam. Sorra vettem minden férfit, aki a közelembe került és ekkor láttam (Remegve.), hogy nem vagyok koldus (Ujjongva.), hogy királynő vagyok… Előbb megrettentek, mert a kezdésem váratlan volt és merész; mert tisztességes asszonynak tartottak, mert érezték volt rajtam, hogy tisztességes asszony vagyok. De azután… oh azután… azután mindegyik boldog lett volna. Én pedig… én pedig kiválasztottam közülök azt, aki… aki még közülök is legkevésbbé kellett, akit nemcsak nem szerettem, – mert hiszen én csak téged szeretlek – hanem akit… egyenesen utáltam. És ezt… ezt, akit útáltam, magamhoz eresztettem. (Egyszerüen.) Ma először. Ma utoljára. (Elszántan.) Ugy, hogy te itt találd.

A férj (dadog): Akkor ez… (Nagyon keserüen.) nagyon rút és nagyon kegyetlen dolog volt!

A feleség: Megkínoztalak vele?

A férj (hangosan): Nagyon. Nagyon.

A feleség (szomoruan): Nem olyan nagyon, mint amilyen hangosan mondod. Nem olyan nagyon… még csak annyira sem, mint ahogyan reméltem. Hiszen (Komoran mosolyog.) még csak meg sem akartál ölni…

A férj (hevesen): Te tudod, hogy én…

A feleség: Én tudom, hogyan gondolkozol te erről a dologról. Igazad van: a hűtlenség nem ok az ölésre. De azért… de azért mégis jól esett volna nekem, ha… (Komoran mosolyog.) ha egy kicsit meg akartál volna ölni.

A férj (hebegve): Én… igazán…

A feleség: Hidd el, rászolgáltam: nagyon nehéz küzdelmembe került, hogy megcsaljalak. Vagy nem volt csalás? Hiszen azért tettem, hogy megrettenj, hogy felriadj, hogy megdöbbenj, hogy megrázzon! De – nagyobb megrázkódtatás volt az én számomra, mint a te számodra. Nekem borzasztó volt; én előtte reszkettem a fájdalmas utálattól és utána reszkettem a zokogó, nagy fájdalomtól… Te… te csak haragudtál. Haragudtál a csalás miatt; az érzékenységed, a becsületed megszólalt, de a szerelmed nem ordított fel. Igazam volt, hogy próbára tettem a vágyódásodat, a szerelmedet, mert a próba nagyon szükséges volt már; de mégsem volt igazam, mert ez a próba is ellenem szól. (Mély, nagy szomorusággal.) Egy cseppet sem szeretsz már…

A férj (fájdalmasan küzd magával).

A feleség (látja a küzdelmét és hallgat).

(Hosszu, nagy csend.)

A feleség (óvatosan kinyujtja a kezét).

A férj (hevesen megragadja; odatérdel az asszony elé és megöleli).

(Szótlan, hosszu ölelés.)

A férj (könnyes szemmel): Mi lesz most?

A feleség: Elválunk!

A férj: Nem, nem…

A feleség: De igen. Mit gondolsz: csak nem maradhatok még az után is a feleséged.

A férj: De ha szeretsz.

A feleség: Nagyon szeretlek. Éppen azért. Ha elválunk, leszek az, aki azelőtt voltam: független, szabad, gazdag, szép asszony… (Könyörögve.) Mondd, hogy az, kérlek, mond…

A férj (elragadtatva): Milyen szép vagy!

A feleség: Hányszor mondtad azelőtt!… Akkor könyörögtél, hogy ha a feleséged nem akarok lenni, legyek… legyek a… a szeretőd. Nem akartam. Akkor még nagyon merev meggyőződéseim voltak, hajlíthatatlan fogalmaim az erkölcsről. Most azt tartom erkölcsösnek, ami boldogságot szerez nekem, annyi boldogságot, amennyi még juthat nekem az életben. Tehát: elválunk…

A férj: És?

A feleség: És… ha szeretsz, ha akarod, ha forrón könyörögsz, akkor… akkor most majd… a szeretőd leszek. Nem én kapok tőled könyöradományt, hanem én ajándékozom neked magamat. Addig, amíg… (Aláhuzottan.) amíg jónak látom. Addig, amíg… (Kedvesen, gőgösen.) szeretlek. Addig, amíg… (Keményen, de alázatosan.) amíg szeretsz. Igy nem félek az öregségtől. Igy nem számolgatom kétségbeesetten a napokat. Igy boldog tudok lenni… amíg boldog lehetek.

A férj (szólni akar).

A feleség: Ne tiltakozz. Nem lehet másképpen. Igy lesz. Vagy pedig – egészen vége mindennek. Igy lesz, ha szeretsz még.

A férj (lázas csókkal válaszol).

A feleség (a hosszu csók után mosolyogva): Hát szeretsz még egy kicsit? Kívánsz még egy kicsit?

A férj (olyan forró indulattal, amilyent esztendők óta nem érzett): Imádlak!