Babilon lánya

Az első.

– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve…

A két pap suttogva beszélgetett: és még így is újra meg újra latinra fordították a beszédet. Mit titkolnak? Mit féltenek? Mikor az idősebb, a barnaarcú, hajlott orrú, lesütött szemű Budapesten beszállott, belopózott a vasuti fülkébe, Auróra rá sem nézett. Nem érdekelte. De amikor egy másik fülkéből átjött látogatóba a fiatalabb, szőke, pirosöves és amikor a kettő suttogni kezdett és amikor úgy vigyáztak arra, amit beszélnek, hogy néha latinra fordították a beszédet, akkor Aurórában lassan fölparázslott egy mohó, nagy kíváncsiság. Mit beszélnek ezek? Mit titkolnak ezek?

– Csak veled a kegyelmes úr legyen megelégedve.

Közömbösen nézett ki az ablakon, de a teste szinte meggörbült, ahogyan lesben állva figyelt. Az egész testével hallgatózott. És végre – végre – elfogta ezt a mondatot. Ettől fogva mindent értett, amit a két pap beszélt, még azt is, amit latinul suttogtak egymás fülébe. Egyetlenegy tisztán értett mondatra volt szüksége, hogy a szótörmelékekből, a mozdulatokból, az egész helyzetből megkonstruálja: miről van szó, mi történt és minek kell történnie.

Mi történt? Az történt, hogy az idősebb pap, a barnaarcú és hajlott orrú, paphoz nem méltó dolgokat művelt. Asszonyokért bolondságokat követett el, időről-időre, mint akit megszállott valami, úgy rohant egy-egy szoknya után, – szerelemben sokszorosan vétkessé lett. Ezért diszgráciába esett volt és ezideig valami számüzetésfélében kellett élnie. Most kegyelmet kapott. Mehet haza. A vonaton egy másik fülkében utazik a püspök. Tőle jött át a fiatal, szőke, vörösöves: udvari papja. Amit – suttogva és időről-időre latinul – elmond, az félig üzenet, félig türelmetlen és könyörgő baráti tanács. Annak kell ezentúl történnie, amit ő most mond. Tehát: ezentúl azután ne legyenek botrányok… ezentúl végy erőt magadon… ezentúl ne rohanj a szoknya, az asszony, a nőstényállat után… ezentúl ne botolj meg többé a bestiában… ne őrülj meg, ha egy szoknya meglibben előtted… Ha csak ezt tudod, minden rendben van. De tudod-e? Elég erős leszel-e már? Igen?… ha igen, akkor minden rendben van, akkor győztél, akkor végre mehetsz fölfelé, elérni mindent, ne tarts semmitől.

– Csak a kegyelmes úr legyen veled megelégedve.

A fiatal pap fölkel, búcsúzik, megy vissza a kegyelmes úrhoz. Az idősebb pap kikíséri a folyosóra, utánaint, amint betér a püspökhöz, – hiszen ebben a kocsiban ülnek, a harmadik fülke az övék, – azután visszajön, leül, elgondolkozva lehajtja a fejét egy másodpercre, azután kinéz az ablakon. Sötét arcán mintha egy mosolygás suhant volna végig: belenéz a jövőbe és megelégedetten nézi a jövőt.

Auróra előbb oldalról vet rá egy futó pillantást, azután egész arccal feléje fordul és nagy szemmel, nyiltan kutató, elámult és türelmetlenül kiváncsi pillantással nézi. Milyen ember ez itt? Szeretné neki megparancsolni, hogy forduljon ide; szeretné megparancsolni neki, hogy ne üljön összegubbaszkodva a sarokban, hanem álljon föl; szeretné kihámozni formátlan, hosszú fekete ruhájából. Hadd lássam, milyen férfi vagy!

A pap megérzi a kutató tekintetet és ijedten összerezzen tőle. Mintha sulya volna az asszonyi pillantásnak és mintha a két vállára nehezednék ez a tekintet, összegörnyed alatta. Az arca komor, ijedt, dacos és elszánt; a szemét lesüti. Nem nézel föl? Nézz föl! Nézz reám! Auróra remeg a türelmetlenségtől és lassanként lobogó dühvé lesz benne a kíváncsiság. Micsoda ember ez? Szerelemben vétkezett és most el van tiltva a szerelemtől. Ennek a férfinak tilos az asszony. Ő is tilos. Mikor volt Auróra utoljára együtt olyan férfival, aki lesütötte a szemét és elfordult tőle? Sohasem volt még ilyen férfival egyedül. Eddig minden férfi a szemébe akart nézni és ő játszotta a szemlesütést, eddig minden férfi – nyiltan vagy kerülgetve, de mind egyforma éhséggel – őt akarta; és ő sohasem akart senkit. Ezt ő akarná? Nem tudta; nem érezte tisztán; csak azt érezte, hogy meg kell törnie ezt a konok hallgatást, meg kell szüntetnie ezt a makacs szemlesütést, a védekező férfiból támadó férfit kell csinálnia. Rám kell nézned!

Auróra összeszorított foggal, éhesen és türelmetlenül söpörte végig a tekintete tüzhullámaival a pap arcát. A pap arca mozdulatlan maradt. Különös arc… Amikor beszállott volt, Auróra rá sem nézett igazán. Nem érdekelte. Vak volt, hogy ez az arc nem érdekelte? Soha ő ilyen csudaszép férfifejet nem látott. A barna arca… a komor szemöldöke… az éles és hajlott sasorra… Ez a férfi azért született, hogy asszonyokat szeressen és kínozzon. Hogy szerethet ez! És olyan, amikor szeret, mintha megszállotta volna valami… Nézz ide!

Auróra előre hajol, a pap konokul lehajtja a fejét. Auróra még jobban előre hajol, a parfümje most ott libeg már a lehajtott fej körül; a pap arca lassan pirulni kezd. Barna arcába felszökik egy vérhullám, hevesen dobogó szive új meg új vérhullámokat küld az arcába és Aurórán az öröm különös, nagy izgalma bizsereg végig, amint egészen közelről már a pap elsápadó és kigyulladó arcát nézi. Nézz rám! Nézz föl!

A pap kétségbeesetten harcol magával. Nem szabad fölnéznie. Ez az első lépés, a veszedelemhozó; a sülyedés utja; most kell megmutatnia, hogy erős-e. Nem szabad fölnéznie. Auróra azonban olyan közel hajlik hozzá, hogy kalapja és fátyla szinte surolja már lehajtott fejét. A pap remegő küzködésében úgy érzi, hogy megérintették, úgy érzi, hozzá ért valami… valami, ami egy asszonyhoz tartozik, ami része egy asszonynak; el akarja kapni a fejét. És fölnéz.

Borús és lángoló szeme fájdalmasan tüz rá Aurórára; meghökkenve látja, hogy a kalap és a fátyol és az egész asszony még messze volt tőle és hogy csak asszonyi kiszámítás és férfi-fantázia tüntette föl olyan közelinek. Borús, lobogó és ijedt szeme rátüz az asszonyra, azután menekülni akar tőle. Egész testével előrehajolt és most egész testével vissza akar menekülni: összehúzódni, összegubbaszkodni a sarokba. Borús és lángoló szemébe azonban belelibben egy világos és derült ragyogású kék szempár ártatlan és mosolygó pillantása.

Auróra derült ártatlansággal és szelid mosollyal néz szembe a pappal; csendesen, szeliden, tisztán néz és vár. A pap megdermedve bámul bele a nefelejtsszínű gyermeki szempárba és nem tudja elfordítani a tekintetét. Farkasszemet néznek. A pap remegve, borult és tüzes szemmel, álmélkodva és fölindultan, Auróra tisztán, kéken, mosolyogva és ártatlanul. Mi lesz?

A papnak megvonaglik a nyaka a kémény erőfeszítéstől: el szeretné fordítani a fejét. Nem tudja, mit akar ez az asszony és egyformán fél attól, hogy akarni talál tőle valamit, és attól, hogy nem akar, de ő félreérti. Egyformán fél a hivástól és a visszautasítástól. Szeretné elfordítani a fejét… elviselhetetlen már ez a szembenézés, ez a mosolygó kék szem… görcsösen erőlködik… most mindjárt sikerül… most rögtön elfordítja a tekintetét… most felszabadul.

Auróra lemosolyogja az erőfeszítését. Most már az enyém vagy! Ohó, te asszonyoktól szoktál megbolondulni, te szerelmek miatt mentél tönkre, – és éppen én tőlem tudnál megszabadulni, éppen én volnék az, akivel tudsz nem törődni? Auróra lemosolyogja az erőfeszítését és most tudja már, hogy boszut fog állni a hosszu vonakodásért. Most tudja már azt is, hogyan fogja csinálni: úgy, hogy még csak egy szót sem szól; a száját még ki sem nyitja. Csak mosolyog, és ennek az embernek meg kell őrülnie.

Auróra lemosolyogja a pap erőfeszítését és abban a pillanatban, mikor a remegő és küzködő férfi már elfordítaná a fejét… már elfordítja… már nem néz ide… akkor megmozdul. Megmozdul. Ohó, ugy-e? A pap riadtan néz rá vissza. És most nem fordul el már többé tőle. Már vigyázni sem kell rá.

Auróra megmozdul. A két karját ívben fölemeli a kalapjához. A fátyolát oldja meg. A mozdulata egyszerü és természetes, de szépséget, lágyságot és erőt vitt bele. A két karja fölemelésével meg kell mozdulnia az egész felső testének, a kemény mellének és a nyakának: a karja fölemelésre ingerlő és kihivó, mint egy vakmerő szó. Most már nem néz rá a papra. A pap úgy is nézi már őt.

A pap nézi őt. Ő megoldotta a fátyolát, de sem a fátyolt, sem a kalapot nem veszi még le. Előbb föláll. Lassan fölemelkedik az ülésből és kiegyenesedik. Most az egész teste játszik már; izmos teste, minden rugékonyságával és hajlékonyságával. Hajlékonyan, izmosan és karcsuan áll a pap előtt; nem néz le rá, de érzi, hogy a pap elkábultan, értelmetlenül és dideregve bámul föl rá. A pap nem tudja, miért állott föl… Auróra váratja előbb, azután lassan és számítottan megmozdul. Minden kis mozdulatának olyannak kell lennie, hogy egy nagyszerü asszonytest minden lehetősége benne legyen, minden mozdulatának jelentősnek, lassunak, ingerlőnek, kihivónak és vakmerőnek kell lennie; előbb a kabátját gombolja lassan ki, azután a fátylát és a kalapját teszi le lassan; azután – lassan – a kabátját fejti le magáról, és mindez olyan szemérmetlen, mint egy vetkezés, és amikor felöltözötten, csak kabát és kalap nélkül, egyenesen és karcsúan ott áll a pap előtt, olyan, mintha meztelen volna.

A pap reszket és Auróra mosolyog. Félig lehunyt szempillák alól lenéz rá és mosolyog. A pap megrázkódik és menekülni akar. Még egyszer összeszedi minden erejét, föl akar ugrani, ki akar rohanni, menekülni akar. Nem! Oh nem! Itt maradsz! Auróra leül szembe vele és úgy néz rá, mintha rögtön mondani akarna valamit. A pap megrezzen és marad. Marad, vár, mint egy ijedt és tehetetlen gyerek, aki könyörögve kéri, mondjanak neki végre valamit, parancsoljanak neki végre valamit…

Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna valamit. De nem szól. Oh, ezt nem. Meg kell őrülnöd, de anélkül, hogy egyetlen szót mondhatnál, vagy mondanék én. Auróra hallgat és a pap arca most már fájdalmasra torzul el. Nyögve fölsóhajt… a keze remeg… most megszólal, vagy kimegy… mondani kell neki valamit. Auróra úgy néz rá, mintha mondani akarna neki valamit, de nem szól. Csak a tekintete és arca parancsol mindjárt valamit.

Mit? Mit akar? A pap reszketve várja a parancsot. Mit gondol vajjon? Mit gondol ez a pap rólam? Mit bánom én… hadd reménykedjék… hadd higyjen valami csodában… most már az enyém. Auróra lassan az ajtó felé fordítja az arcát. Az ajtó és az ablak üvegjén át betüz a délutáni nap. Auróra elhúzódik a napsütéstől, az arca elé emeli a kezét, mintha a napsütés ellen védekeznék; összehúzott szemöldökkel néz a függönyökre és egy mozdulatot jelez a függönyök felé. A pap megérti. Azt hiszi, mindent megértett. Fölugrik. Összehúzza a függönyöket. Vár az ajtónál. Remegő, nagy lélegzetet vesz, visszafordul, háttal az ajtónak megáll, ránéz Aurórára, a szeme lángol és lassan becsapja az ajtó zárát.

Most csönd van. Auróra hátradőlt az ülésen, kis lábát előrenyujtja; lábát, magasan föl, szabadon hagyja a felcsúszott szoknya; ül, néz a papra és mosolyog. A pap lihegve áll az ajtónál. A nagy csöndben hallani a vonat kattogását.

A pap még utoljára megijed magától és még utoljára néz habozva Aurórára. De Auróra mosolyog reá. A pap megmozdul tehát és egy hördüléssel odaveti magát Auróra kis lába elé, Auróra lábára. Remeg és a hörgése szinte sírás; nem lehet ráismerni; kivetkőzött magából; megőrült; vége van.

Auróra szótlanul lenéz rá és egyszerre vége minden érdeklődésnek és hirtelen nagy utálat támad föl benne. Milyen utálatos is minden férfi. Ez is. Mit akar ez itt? Megőrült? Milyen undorítóak. Ez is. Takarodjék innen.

Hidegen néz le a vonagló férfira és el akarja húzni a kezét és ki akarja szabadítani magát. A férfi azonban nem engedi. Most megőrült már, most már csak engedelmeskedni lehet neki. Auróra nem akar engedelmeskedni, fölháborodottan, undorral védekezik; harcolnia kell; egy kemény ököl fájdalmas szorítását érzi; és az Auróra rémült sikoltozása, mint egy megtámadott gyermeké, süvölti túl a vonat kattogását.

Auróra őszinte rémülettel és ártatlanul sikoltozik, mint egy megtámadott gyermek; a sikoltozás betölti a szűk fülkét és áthatol a falakon, és a támadó férfinak még ideje sincs megijedni, amikor fölrántódik a fülke ajtaja és emberek állnak meg előtte. A vasuti kalauz, két riadt pap, egy asszony, egy férfi.

A két pap riadtan áll meg az ajtóban, és a harmadik lassan kiegyenesedve, halálsápadtan fordul feléjük. Mit mondjon? Szeretne mondani valamit, vértelen ajka kétszer is fölnyilik, egy fáradt kézmozdulat kétszer is az asszonyt akarja megjelölni a bűnös gyanánt… de ki hisz neki? Nagy és rémült csönd. Auróra panaszosan és ártatlanul néz a jövevényekre; az érkezők suttogni kezdenek, a két pap az ajtóban megmozdul, és megmozdul idebent a harmadik is.

Halálsápadt fejét fölemeli még egyszer; fölrántja; hátraszegi; aztán kifelé indul a fülkéből. Az ajtónál szótlanul széttolja a várakozókat, áttör közöttük, aztán elkezd szaladni. Hová szalad? A bámuló pillantások, amelyek kisérik, egyszerre rémültekké válnak; egy ijedt sikoltás hallatszik; fölcsapódik egy ajtó, azután újra becsapódik…

– Mi történt?

– Leugrott a vonatról.

Futkosás. Kiabálás. A vonat megáll. Egy véres testet hoznak. A két pap megrendülten és könnyes szemmel nézi, sírás, sajnálkozás. Auróra nagy szemmel nézz arra, amerre a halottat elvitték.

Még nem tudja, mit érez. Fájdalom ez? Lelkifurdalás? De azután lassanként lerázza magáról ezeket az érzésrongyokat és lelke kiegyenesedik a kegyetlenség biborpalástjában. Mi köze neki ehhez a bolondhoz! A férfiak arra valók, hogy meghaljanak érte és miatta. És eddig egy sem halt meg? Valóban ez volt csak az első?

Majd ezután! Most tudta már, hogy sem fájdalmat, sem lelkifurdalást nem érez. Megelégedést és örömet érzett. Babilon lánya megtalálta az ő szörnyű lelkét és elindult az ő rettenetes utján.

Szakítás.

Cserneky elhüvösödő, sápadt arccal hallgatta az asszony tombolását, lassuakat szippantott a szivarjából, maga elé tartotta a szivart, ráfujta a füstöt és figyelmesen nézte. Auróra belefáradt a tombolásba, leült és feleletet várt. Cserneky hosszú hallgatás után fölnézett végre a szivarjáról, hüvösen végigmérte az asszonyt és halkan – szinte még mindig a szivarján át – ezt mondta neki:

– Ordináré vagy, mint egy halaskofa.

Auróra fölszisszent és úgy tetszett, új tombolásba kezd, de Cserneky megelőzte.

– Egy óra mulva – szólt halkan – elköltözöm tőled.

Az asszony ugrásra készülő, tombolásnak induló lendülete erre elbágyadt és elmállott. Auróra egy másodpercig meghökkenve és elálmélkodva állott meg a férfi előtt, azután csendesen, idegesen nevetni kezdett.

– Te nem hiszed, – szólt erre Cserneky halkan. – Majd meglátod. Én ideges és szenvedő ember vagyok és te keményen uralkodtál rajtam. A lábad már a nyakamon volt és kevés hijja, hogy bágyadtan, fáradtan, haldokolva egészen meg nem adtam magamat neked. A rabszolgád voltam és ma egy hete már ott tartottam… már annyira jutottam… már olyan mélyre sülyedtem, hogy hajlandó lettem volna téged… téged – téged! – feleségül venni.

Auróra begörbített körömmel lépett előre egyet. Cserneky fölállott. Halvány és finom arcán kigyulladt az a nagy indulat, amely fütötte; a hangját egy árnyalattal fölemelte:

– De az ízlésem megmentett. Az ízlésem föllázadt… és én lerázlak magamról… eldoblak magamtól… elhajítalak, mint egy rongyot… elhajítalak úgy, amint a fajtádnak kijár.

Megállt az asszonnyal szemben. Most ő volt az úr; kettejük között most végre – először – ő volt az erősebb; férfi volt, úr volt, arisztokrata volt; az asszony most az lett végre előtte, aminek mindig lennie kellett volna, ami volt: az utca lánya. Most szembe nézett az asszonnyal, egy felsőbbséges, hideg, nyugodt, gőgös pillantásra kiélvezte a diadalát, megfordult és bement egy másik szobába.

Amikor kijött, az asszony mosolyogva fogadta.

– Tamás, – mondta neki jókedvüen, – mi igazán meg voltunk bolondulva. Miért viaskodunk mi voltaképpen? Azért, mert elválunk? De hiszen mind a ketten ezt akarjuk. Semmi ok nincs a haragra. Ezt akartuk… éreztük, hogy ennek kell jönnie… itt az ideje… Mihelyt ebben megállapodtunk, rögtön nyugodtan és barátságosan búcsúzhatunk egymástól.

Cserneky gyanakodva nézett rá és halkan felelte:

– Nem búcsúzhatunk barátságosan, mert te nem bocsátod meg nekem, nem bocsáthatod meg nekem, hogy én hagylak el.

Auróra jókedvüen, csilingelve nevetett, mintha valami édes tréfát hallana.

– Tamás, öregem, – mondta, – te igazán nagyon szenvedhettél már ebben a rabszolgaságban, hogy ilyen lázasan ijedezel tőlem. Pedig nekem… Soha jobbkor nem jöhetett volna nekem az, amit mondtál… Legfőbb ideje volt… Mert különben… ne haragudj, de különben azt hiszem, éppen megcsaltalak volna.

Derült és tiszta szemmel nézett a férfi szemébe és feléje nyujtotta a kezét.

– Igazán… hálás vagyok neked, hogy ettől megkíméltél. Igy igazán békében, szépségben, előkelőségben válhatunk el egymástól. Megköszönhetjük egymásnak a jó napokat… és a rossz napokat is, amelyeket együtt töltöttünk és… és jó mulatást kívánhatunk egymásnak. Igen?

– Igen.

Auróra vidám volt, jókedvü, beszédes, egyszerű és szerény, és Cserneky lassan eltünő gyanakvással, lassan föltámadó nyugalommal és megnyugvással sokáig beszélgetett vele.

– Igaz, – mondotta végül Auróra, – mikor költözöl el?

– Most rögtön.

– Hová mégy?

– Hotelbe.

– Ez szamárság. Maradj itt addig, míg lakást veszel. Míg bebutoroztatod. Négy-öt nap alatt megvan az egész… én majd segitek. Semmi értelme, hogy előbb – kis kézi kofferrel – kényelmetlen hotelbe vonulj be, mint valami borutazó.

Cserneky ellentmondásokra készült, de Auróra elvágta a szavát:

– Ugyan… ne vonakodj ilyen nevetséges módon. Az udvari szobában alszol… csak nem félsz tőlem… Hidd el, – majd meglátod, – hogy semmi okod rá. És öt-hat napig együtt ebédelsz velem. Ez az egész.

Csöngetett, a szobaleánynak rendeleteket adott ki, azután hozatta a kalapját, kabátját, hogy elmegy otthonról, búcsúzott, és Cserneky erre belenyugodott, hogy pár napig vendége marad még ennek a lakásnak, amelynek a legkisebb szőnyegét is az ő pénzén vásárolták.

Az estét egyedül töltötte el. Szabadon járt-kelt és minden tagjában érezte a szabadság örömét. Frissnek, fiatalnak és mindenekfölött tisztának érezte magát, és amikor késő éjjel hazament az udvari szobába lefeküdni, szinte áhitattal bujt az ágyába. Egyedül, egyedül! Tisztának érezte magát, gyorsan elaludt és csöndes, nyugodt álma volt.

Tíz óra tájban ébredt föl. Amikor bement az ebédlőbe, meglepetve látta, hogy a reggeliző-asztal még érintetlen. Kínos gyanu támadt föl benne; végigborzongott tőle, mint valami utálatos érintéstől. Ha ez az asszony már az első napot, ezt az első éjszakát fölhasználta… ha ide – ide, ebbe a lakásba, amelynek az igazi ura még itt van – ide hozott valakit… Az ebédlő ajtaja kinyilt és a szobaleány jött be rajta. A kinyitott ajtó mögött meg lehetett látni a szobák hosszu sorát, oda lehetett látni a hálószoba nyitott ajtajáig.

– A nagyságos asszony? – kérdezte a teás csészéje fölé hajolva.

– A nagyságos asszony még nincs itthon, – felelte a szobaleány.

Cserneky megkönnyebbült. Oh, ez mégis olyasmi, ami legalább hasonlít a tapintatra és az ízlésre. Legalább nem itt… Legalább nem itthon…

A reggelije végére járt, amikor kalapban, kabátban bejött Auróra.

– Szervusz, – szólt álmosan, bágyadtan és mosolyogva, – itt vagy? Csak egy falatot eszem, aztán lefekszem.

Gyorsan evett valamit, de a pillái álmosan húzódtak lefelé; úgy tetszett, elalszik evés közben. Cserneky hallgatva és gyorsan föltámadt, kínos idegenkedéssel nézte. Auróra egy másodpercre egészen lehunyta a szemét; elaludt; aztán fölriadt, fölállott, álmosan intett, azután kiment. Cserneky idegesen bámult utána. A kalapja a fején volt… de félrecsúszott volt. Föl volt öltözködve… de a ruhája rendetlen és gyűrött. Az arca fakó, a szeme kékkarikás. Az egész asszony a maga fáradtságával és feldultságával egy szennyes éjszakának minden emlékét magával hozta, egész éles és bántó szagát, egész izzadt és becstelen lehelletét. Cserneky megrázkódott az utálattól; fölállott; elment. Örült, hogy ismét kint van az utcán.

Este találkozott az asszonnyal. Auróra ekkor friss volt, üde, tiszta, megmosakodott, jószagú és jókedvű.

– Szervusz, Tamás, – mondta, – mit csináltál egész nap?

– Lakást kerestem. Bútort rendeltem. És te?

– Én… Oh, én egész nap aludtam.

Jókedvűen mosolygott és bizalmasan mondta:

– Ki kell pihennem magamat.

Cserneky nem kérdezősködött. Másról beszéltek. Vacsora után az asszony csöngetett és hozatta a kabátját és a kalapját.

– Viszontlátásra, – mondta barátságosan.

Csernekynek összeszorult a torka. Le akarta nyelni a kérdést, de a szavak szinte szenvedve törtek át az ajkán:

– Hová mégy?

Auróra nevetve legyintett egyet:

– Minek mondjam meg neked? Nem mondom meg. Kihasználom a szabadságom első napjait. – Jobb, ha nem ismerjük az egymás utait…

Jókedvűen intett még egyet, azután eltünt. Cserneky komoran bámult utána, nyugtalanul járt-kelt, azután elment otthonról. Ezen az estén azonban nem élvezte már a szabadságát. Érzékeny idegei állandóan remegtek, kínos kényelmetlenség bántotta.

– Az undor ez, – mondta magában. – Holnap elköltözöm ebből a lakásból.

Mikor hazaért, alig tudott megküzdeni azzal a vágyával, ne nézze-e meg, itthon van-e Auróra. De szégyelte ezt a vágyat, letiporta magában és lefeküdt. Álmatlan, nyugtalan éjszakája volt. Korán kelt és amikor az ebédlőbe bement, ott találta Aurórát. Auróra ebben a percben jött haza; a kabátja még rajta volt, a kalapja oda volt dobva egy székre.

– Szervusz, – szólt oda neki, amint bejött, – hogy vagy? Jól?

– Jól, – felelte kurtán Cserneky.

Kis hallgatás után, egy kis önkénytelen gúnnyal megkérdezte:

– És te?

Auróra elmosolyodott; az egész arcát elöntötte egy bágyadt, édes és mámoros mosolygás; fölfelé fordította a szemét, egy kissé beleharapott az ajkába és így felelte:

– Istenien.

Csernekynek bántotta a fülét ez a részeg és csömörletes szó. Valami kemény és bántó dolgot akart mondani, de hirtelen, gyorsan, röviden ezt mondta:

– Kinél voltál?

Auróra ránézett; barátságos nyugalommal belenézett a szemébe és jóindulattal felelte:

– Minek mondjam? Téged csak bántana.

– Engem? Oh nem.

– De… mégis… azt hiszem… Jobb, ha nem mondom.

– Most már igazán kérlek, hogy mondd meg.

Az asszony még mindig hallgatott és Cserneky erre – maga sem tudta, hogyan – izgatottan, azzal a forró vággyal, hogy megsértse és megalázza az asszonyt, így szólt:

– Igazán túlbecsülöd az én számomra való jelentőségedet, általában: az egész értékedet, ha azt hiszed, hogy nekem nem tökéletesen mindegy, hol fetrengsz.

Az asszony nem szisszent föl, nem pattant föl és nem tört ki, amint várta. Megvonogatta a vállát és nyugodtan mondta:

– Ha azt hiszed, – kérlek Bálintnál voltam.

– Miféle Bálintnál? – kérdezte Cserneky elámulva.

– A vezetéknevét?… nem, nem tudom. A vezetéknevét nem tudom.

– Csak… Te… Csak… nem?

– De igen, – mondta nyugodt fejbólintással Auróra, – annál a Bálintnál, aki két évvel ezelőtt a te inasod volt. Két év óta vágyódom rá, hogy fölkeressem.

Cserneky levegő után kapkodott.

– De hiszen, – mondta fölvillanó reménnyel, – az a… az a Bálint Amerikába ment.

– Hazajött. Most a Jánosházy-palotában szolgál. Ott voltam nála.

Cserneky mérgesen, izgatottan, gúnyosan nevetett.

– A cselédszobában! – mondta a foga között. – Ott a helyed.

– Tegnap, – felelte Auróra, – még a cselédszobában. De ma már Jánosházyék nem voltak otthon, – ma a grófné hálószobájában.

Cserneky felhördült.

– Te, – mondta összeszorított foggal, – ilyet ne merj mondani.

– Miért? – kérdezte Auróra csodálkozva.

– Mert így… mert így részese leszek az egésznek… arcátlan szövetségese leszek…

Megrázkódott az undortól és a feltörő utálatnak egy mély hangjával fordult el az asszonytól.

– Miért haragszol úgy? – kérdezte Auróra. – Hiszen mindig azt mondtad, hogy az eredetem kitör belőlem. Hát igazad volt: kitör belőlem. Te a grófok között érzed magadat jól; én a cselédek között. Tegnap egyedül voltunk, de ma ott voltak… a többiek is… a Bálint barátai… és én táncoltam nekik… citeraszóra, igaz… de úgy, ahogyan neked szoktam… fátyollal, azután fátyol nélkül… Milyen tánc! Milyen szemek! Milyen férfiak azok!

Cserneky ökölbe szorított kézzel állott meg előtte; egy másodpercig habozott, megüsse-e, azután sarkon fordult és elment. Másnap reggel egy óra hosszat várta az ebédlőben. Végre megjött az asszony rendetlenül, álmosan és feldultan.

– Auróra, – mondta neki Cserneky, – azért várok rád, azért nem mentem még el innen, hogy megkérjelek: hagyd abba ezt a dolgot. Ez mégis méltatlan és megalázó… Én utánam… És legalább ne így… ne egy részeg lakájhaddal…

Auróra álmos volt és bosszusan rázta meg a fejét.

– Ugyan kérlek, – mondta, – hagyj engem békében az örökös finomságoddal.

– Auróra, kérlek…

A keze után nyult. Auróra azonban kirántotta a kezét, durcásan megfordult és elment a hálószoba felé.

Cserneky egész délelőtt és egész délután várta. Estefelé, amikor kijött a hálószobájából, sápadtan állott eléje.

– Auróra, – mondta, – itt várok rád.

Auróra most jobbkedvü volt, mosolygó, rózsás és kipihent.

– Tessék, – mondta jókedvüen.

– Itt várok rád, – szólt Cserneky komoran, – hogy az utadba álljak. Ezt nem teheted… ezt nem szabad tenned… az én karomból ide még sem sülyedhetsz le.

– De kedves Tamás, – felelte Auróra nyugodtan, – neked baráti jogcímed mindenesetre van arra, hogy engem tanácsokkal láss el, de… ugy-e… te nagyon jól tudod, hogy én az ilyen baráti tanácsokkal sohasem törődtem.

– Tudom, – felelte Cserneky kétségbeesve, – de én… én…

Auróra a csengőhöz lépett és a kabátját és a kalapját hozatta.

– Nem is vacsorázol? – kérdezte Cserneky kétségbeesve.

– Nem, – felelte Auróra. – Ma vele vacsorázom.

Indulni akart. Cserneky elébe állott.

– Nem engedlek.

– De öregem…

Cserneky lesütötte a szemét az Auróra mosolygó, kedves és nyugodt pillantása előtt.

– Nem engedlek.

Cserneky rettenetesen küzdött magával. Rágta az ajkát és a homloka verejtékes volt. Az asszony ismét indulni akart.

– Nem engedlek.

– De most aztán elég volt. Miféle jogon akarsz te engem eltiltani attól, hogy…

Cserneky nagyot sóhajtott, kitárta a karját, lehajtotta a sápadt fejét és a fájdalomtól könnyes volt a szeme, amikor megszólalt:

– Azon a jogon, – mondta halkan, – hogy magamnak akarlak megtartani. Hogy nem birom el, ha a másé vagy. Hogy mindent odaadok neked és érted és téged semmiért nem adlak oda.

Lehajtott fejjel állott. Megadta magát. Rabszolga volt.

– Bocsáss meg, – mondta remegő és halk hangon, – bocsáss meg nekem… nem birom… nem lehet…

Elhallgatott. Rabszolga volt. Auróra hátrafelé lépett kettőt, hogy jól láthassa. Végignézte. Tetőtől talpig. Az arca a kegyetlenség hideg kéjében most Meduza-arccá lett! Még egyszer végignézte a férfit, azután feléje hajolt, fölemelte a kezét, az ajtó felé mutatott és sziszegve mondta:

– Most takarodj!

Cserneky riadtan kapta föl a fejét. Auróra Meduza-arccal nézett rá és nyugodtan mondta neki:

– Az egészből egy szó sem volt igaz. Tegnap és tegnapelőtt és ma az anyámnál aludtam… azt a legényt két év óta nem is láttam… Jánosházyék itthon vannak, kérdezd meg őket. Az anyámnál aludtam, a leányágyamban és… egész éjjel imádkoztam az Istenhez, alázzon meg téged. Az Isten meghallgatta az imámat… csak háromszor kellett úgy hazajönnöm, mintha egy másik férfitól jönnék, csak hazudnom kellett, hogy mással voltam, és már nem birtad. Már fájt. Már sírtál. – Eddig hazudtam. De most, amikor már tudod, milyen az, ha én a másé vagyok, amikor már fáj, – most megcsallak. Még ma. Akárkivel. Aki akarja. Gondolj majd rá: minden órában mással vagyok, minden éjszaka máshoz bujok, minden reggel mással ébredek; nem veled. Mindig gondolj rá és mindig fájjon és mindig sírj beléje…

Ujra fölemelte a kezét és az ajtó felé mutatott:

– És most takarodj!

Játék.

… Egy szép őszi napon, édesem, elhatároztam, hogy meg kell halnia. – Rosszul mondom: nem határoztam el, hogy meg kell halnia; – soha én meg nem öltem senkit; én csak játszottam az életükkel egy kicsit… rájuk küldtem a halált, lássam: bírnak-e vele. – Ne mosolyogj, kedvesem. A végén el fog borulni az arcod. Ijedt gyerekszemmel bámulsz majd rám, – így bámultak rám mind, amikor megismertek. Ilyen nyomorék gyáva-e minden férfi?… Vagy csak a gyáva nyomorékok kerülnek mellém? – Nem tudom. De én erős vagyok, édesem; én nevetek azon, ha valaki meghal és utálom azt, aki nem tudott megbirkózni a halállal, amelyet ráküldök. Jól vigyázz, édesem, te is. Ma rosszul viselkedtél; és ha nem únlak meg és el nem hajítalak, hanem ha megtartalak és engem nem szolgálsz hűséggel és szeretettel, akkor…

Ne nevess, ha mondom. – Ne nevess! – Ne nevess! – Óh várj csak: itt a történet.

Nyár volt; falun laktunk: az emeletes kastélyban, amely most az enyém és ahol már voltál nálam látogatóban. Akkor három éve voltam már a felesége; úntam és útáltam; soha nem tudtam volt neki megbocsátani, hogy olyan nehezen vett feleségül. Hiszen harcolnom kellett érte, hogy elvegyen. És ekkor hozzá még beteg is lett, az erei meszesedtek el, a szíve nem dolgozott jól; elgyengült, sápadozott és sóhajtozott. – Félt a haláltól és kezdett tőlem elszakadni. Ekkor már külön hálószobánk volt és véletlenül megtudtam azt is, hogy titokban ki akar békülni a rokonaival és új végrendeletet akar csinálni. Nevettem rajta.

Nevettem rajta, de még nem tudtam, mit fogok csinálni. Hanem egy reggel, – a verandán reggeliztünk, ő abban a székben ült, amelybe téged szoktalak ültetni – egy reggel jön az ispán és szörnyűködve beszéli el, hogy a faluban az éjjel meggyilkolták és kirabolták az árendást. Nem tudni, ki tette; a csendőrök már itt vannak, de még csak azt sem tudják, merre kezdjék a keresést. – Ekkor elsápadt. Pontosan láttam, hogy elszíntelenedik az arca és a lilás ajka reszketni kezd. Összehúzódtam a székemen és mintha csiklandoztak volna: alig tudtam megállni, hogy hangosan ne nevessek.

… Mi ketten az emeleten aludtunk. A szélső szoba volt az övé; közben volt egy öltözködő, azután jött az én szobám. Minden szobából kijárás a folyosóra. A folyosó lépcsőházi ajtaja gondosan bezárva: a gyilkosság után következő este ő maga zárta be. Ő maga zárta be, élőlény – szárny nélkül – hozzánk be nem jöhetett; teljes biztosságban voltunk; szépen lefeküdtünk, mindenki a maga szobájában; csendesen jött az éjfél.

Éjféltájban, édesem, én kimentem a folyosóra és halkan elkezdtem nyávogni. Mit nevetsz? Nyávogtam. Nyávogtam, mint egy macska. Nem hallottál engem még nyávogni? A macskákat magukat is megcsalom vele; nincs az a macska, amelyet két perc alatt magamhoz ne csalnék… Kint álltam hát a sötét folyosón ingben és mezítláb; és nyávogtam. No már most: ő ki nem állhatja a macskákat és borzong a háta, ha macskanyávogást hall. Erre a hangra rögtön föl fog ébredni. – Föl is ébred. Hallom bent a mozgolódását. Nyávogok még egy percig… most már alig fogja tovább bírni… még egy másodperc… én besurranok az én ajtómon… az ő ajtaja nyílik és gyertyával kezében kilép a folyosóra…

Én bent vagyok az ágyban, olyan jó kedvem van, hogy magamra húzom a paplanomat és hangosan nevetek alatta, azután boldogan elalszom, de tudom, hogy az éjjel fölébredek még egyszer. Föl is ébredek – mert én akkor ébredek föl, amikor akarok – három órakor. Még egészen sötét van. Gyorsan kiugrom az ágyból. Ki a folyosóra. Hallgatódzom. Alszik. Most alhatott el, mert nagyon nehezen alszik el, ha egyszer fölébredt… Olyan jó kedvem van, mintha részeg volnék… a szerelmeskedő nősténymacska hosszu, keserves nyávogása hallatszik a folyosón… ő bent kirobban az ágyból, én visszasurranok a szobámba és csendesen alszom késő reggelig. – Ő egész éjjel nem fog aludni.

Nem is aludt. Másnap reggel sápadt és remeg. Hogy nem hallottam-e azt a szörnyü macskanyávogást? – Én nem hallottam semmit, maga bizonyosan álmodott. – Erősíti, hogy nem álmodott; én nem hiszek neki; dühbe jön, én elnézően mosolygok, ez még nagyobb dühbe hozza; tombol; az asztalra üt; a szívéhez kap…

Nagy macskairtás következik; a közelben minden macskát kiirtanak; éjjelre ő maga zár be minden ajtót és minden ablakot. Én éjfélkor kimegyek a folyosóra nyávogni; de ugyancsak kell sietni, mikor visszasurranok a szobámba: nem aludt, nem tudott az izgalomtól elaludni, rögtön kint volt a folyosón. A második – a hajnali – nyávogást tehát az öltözködő-szobában végzem. Ekkor már aludt. A fáradság elnyomta és egész kádenciákat kell lenyávognom, amíg nehéz álmából fölébred. De végre fölébred és a fáradságom meg van jutalmazva. Felhördül, feljajdul, felsikolt. Egy részeg zuhanással van kint az ágyból, egy fájdalomordítással kint a folyosón.

Amíg ő kint van, én az öltözködő-szobában még mindig csendesen nyávogok. Ő áll kint a folyosón; reszket és liheg; nekem bent bőven van időm… hallom, amint megfordul… most észrevette, hogy a nyávogás bentről hallatszik… mindjárt jön be… csendesen nyávogva visszavonulok, nyugodtan behúzom magam mögött az ajtót, a sötétben egy ugrással bent vagyok az ágyamban, az ajtót felrántják és én összetapadt, álomtól hunyorgó szemmel bámulok a férjemre… A férjemre, aki két perc mulva azután látja, hogy őrültnek tartom őt és hogy félek tőle; aki előbb dühöng ezen a föltevésen, azután megijed tőle és aki végül – mindennek ez a vége – kapkod a szívéhez.

A macskanyávogás eltart még három napig. Közben ő az én tanácsomra orvost hivat. Az orvos szamárságokat fecseg és brómot ad. A brómnál erősebb az én nyávogásom és éjjelenként nincs alvás. A hatodik éjszaka elhagyom a nyávogást. Ebből elég volt. Gyanússá lehetne. És adjunk egy szabadnapot is, különben ki talál törni az a nemes vad, amelyet olyan jól hajtottam eddig. Tehát: egy csendes éjszaka. A férjem másnap reggel boldog és rózsásarcu és én elnézően mondom neki: no látja, hogy csak képzelődés volt. Ő már szinte elhiszi.

A következő éjjel kikeresem egy vastagtalpu amerikai cipőmet, a kezembe veszem, kimegyek a folyosóra és ezzel az egy cipővel pompásan utánzom a parasztcsizma hangját. Mintha csizmás parasztok lábújjhegyen járnának, topognának, ide-oda lopódzkodnának… Pompásan megy a dolog. Ő odabent rögtön fölébred. Forgolódik. Habozik. Fél kijönni. Végre elszánja magát és – mialatt én besurranok a szobámba – gyertyával az egyik kezében és pisztollyal a másik kezében megjelenik az ajtóban. Megjelenik, azután visszamegy, nehezen elalszik és alig hogy elalszik, kénytelen újra kijönni…

Másnap reggel kérdezi, hallottam-e valamit. Csodálkozva nézek rá; és ő látja, hogy őrültnek tartom. Dühöng, nyomozást indít, és az én hitetlen, csodálkozó és ijedt arcom szuggesztiójára a házunk egész népe arra a meggyőződésre jut, hogy az úr megbolondult.

Az úr még nem bolondult meg, de közel van hozzá. – Vigyük még közelebb hozzá. – Előkeresem a pisztolyomat és azt mondom, hogy éjjel én is figyelek majd. Éjjel utánozom a parasztcsizmák hangját; közben igen óvatosan – mert ez nőnél mindig veszedelmes kisérlet – utánozok egy halk, dörmögő férfisuttogást is, és mikor a ház ura berohan hozzám, csodálkozva nézek föl a könyvből, amelyet ágyban fekve olvasok… Én nem hallottam semmit.

Áll. Hosszan néz rám. A karomat nézi. Ha ekkor odajön hozzám és megcsókolja a karomat, – kegyelmet kap. De ő áll, néz, habozik, összevonja a szemöldökét, elfordul és elmegy. Ah, megállj, hát lássuk –!

Reggelinél azt mondja, hogy el akar utazni. Helyes, – mondom én – mikor. Még ma – feleli. – Nagyon jó, – mondom én örömmel – mindig utáltam ezt a helyet, minden nap, amelyet nem töltök itt, öröm és nyereség. Neki is nagyon jó lesz minél előbb elmenni innen. Gyanakodva néz rám; dühbe jön; azért is itt maradunk még egy napig.

Hát itt maradunk. Még egy nap. Még egy éjszaka. Ez az éjszaka csendesen kezdődött. Korán lefeküdtem, korán elaludtam, ki akartam aludni magamat, hogy majd álmos ne legyek; – ki tudja, mikor alhatom megint…

Pompásan kialudtam magamat. Két órára pontosan fölébredtem, megnézem az órát, nyújtózkodtam, azután fölkeltem. Papucsot vettem, fölhúztam a pongyolámat, – ma nem kell sietnem; és mások is fognak látni, ne lássanak ingben.

Pongyolát vettem, azután fogtam az amerikai cipőmet és kimentem a folyosóra. Tudtam, hogy hosszabb topogásra lesz szükség, mert aki éjfélre várja az első topogást, az két órára boldogan és mélyen elaludt már… Hosszasan és kényelmesen topogtam hát és jó pár perc beletelt, amíg a szobából kihallatszott az ijedt mozgolódás és a rémült kirobbanás. Ekkor visszavonultam a szobámba.

Félóra mulva ismét a folyosón voltam, de ekkor nyávogtam egy kicsit. A nyávogás után ismét visszavonultam a szobámba.

Harmadszor – ekkor már három óra volt és féltem, hogy hajnalodik – villámgyorsan dolgoztam. Előbb topogtam a folyosón. Azután visszaszöktem a szobámba. Fölkaptam a pisztolyomat. A szobámból átsurrantam az öltözőbe; az öltözőben egy csomó ember heves lábdobogását utánoztam. Viaskodást. Birkózást. És a birkózásba egyszerre belesikoltottam a magam hangján:

– Segítség! – Megölnek! – Irgalom! – László! – Segítség!…

Kétségbeesve sikoltoztam és mögéje húzódtam az ő ajtajának. Sikoltoztam és vártam. Jön-e a segítségemre? Jött. Megállt az ajtóban, egyik kezében a gyertya, másikban a fegyver, és üveges szemmel meredt bele a félhomályba. Ekkor fölemeltem a pisztolyomat és egy arasznyira a fejétől, a fülének szinte közvetlen közelében elsütöttem.

A lövés eldördült. Ő megingott és végigesett a földön. Én segítségért kiáltoztam. Emberek jöttek. Fölemelték a földről. Halott volt.