A VÉRONTÁS ANGYALA.
Reading edition
(A középamerikai szabadságharcz idejéből.)
I.
Acapulco fölött fekete volt az éj. Egy csillag sem ragyogott.
Jó volt nem látni az égnek, mik történtek itt alant a földön.
Emberek, kik szeretet, barátság közt őszültek meg egy födél alatt, egy város határán belől, kiket vérség, rokonság, hála, kötelesség fűze egymáshoz, kik megszoktak együtt érezni bánatot, örömet, egyszerre mint egy veszett lélek lehelletétől megtébolyodva, elkezdtek egymásnak irtására esküdni össze, s véres gyülölettel szítták tele lelküket azok iránt, kik nem vétettek ellenük soha.
Szent Eustach napja volt. A creolok templomban gyülekeztek, mint mondák Isten tiszteletére. De benn nem hangzott az Isten beszéde, nem szóltak az orgona sípjai – vad férfihang beszélt nagy kegyetlenül szörnyen eljövendő dolgokat, s hangzott néha rémes rithmusokban a had-izenő creol-dal.
A város többi népe nyugton volt. A lakosok, kik látták az itt-ott kivilágított ablakokat, s a templomba siető mogorva népet, mondák magukban: nagy ünnepök van a creoloknak ma, s tovább nem törődtek vele, elmentek aludni.
Éjfél felé megkondult a vészharang. A templom ajtaja megnyilt, s kezdődött az ünnep.
Vad ordítással rohant a fanatizált nép alsó szomszédjai házára, s mintha rég rejtegetett boszút kellene megtorolnia, oly elkeseredéssel, oly dühvel gyilkolt le mindenkit, kinek ablakában gyertyavilág nem égett.
Ezzel különböztették meg házaikat a többiektől a creolok, tartva tőle: hogy tulajdon népök félreismerésből fel ne prédálja egymás háza népét kölcsönösen.
Pár óra alatt a spanyol lakosság nagy része legyilkoltatott, csak egy kis csapatnak sikerült a mocsárokon keresztül szekereikre kapaszkodott hozzátartozóikkal megmenekülhetni. A sötét éjben azokat is sokáig üldözék, s mikor már a városban elcsendesedett a zaj, a vijjongatás, a harangszó elnémúlt, még akkor is lehete hallani a mocsárok közül egyes kétségbeesett sikoltásokat.
Tán egy szekér belemaradt az ingoványba, s a rajta veszett menekvőket fojtogatták egyenként a vízbe.
Elhangzott az is. S azután nem jajgatott senki többé. A kivilágított város több helyein zeneszó hallatszik s a tánczolók vidám kurjantozása.
Éjfél után két óra felé egy szekér döczögött végig a város főútczáján. Benne egy férfi ült, köpenyébe huzódva, s kiváncsi csodálkozással figyelve a szerte kivilágított ablakokra, s a kitörő vigalom hangjaira.
Megáll tulajdon háza előtt szekerével, megütközve látja annak ablakait is kivilágítva mind, s benn hallja a zenét, a tánczrobajt, az ujjongatást.
Odalopózik ablakához csodás aggodalommal eltelve, benéz kémlő szemekkel, s egy csoport ismerős arczot lát meg ottan, kik az ő poharaiból nagy danolás közt isznak, s oly dühvel járják a tánczot egy középre állított bőrduda körül, mintha mindnyájan őrültek volnának. Mind régi ismerősei a városból.
Az ember nem tudta az előzményeket, azt hitte, hogy álmodik.
Majd egy némber kezdett szemébe tünni, ki a legkicsapongóbb jókedvvel járt kézről-kézre a vad mulatók közt, nevetve, kaczagva és versenyt dalolva valamennyivel.
A jövevény sokáig nem birt ráismerni az asszonyra. Tulajdon felesége volt.
– Megálljatok! ordítá belépve az orgiák házába, nem tudva, hogy mit fog tenni, mit fog mondani, de űzetve valami belső kinzó hévtől, melynek számára a düh kevés kifejezés.
– Megálljatok! kiálta, minden izében reszketve, mit csináltok itt?
A meglepett vigadók szétugrottak ijesztő arcza elől. A legbátrabbak is elsápadtak, midőn közöttük halálfehér arczczal megállt, és sokáig nem mert hozzá egy is közeledni.
Bántatlanúl ment egész odáig, a hol felesége volt. Egy szép, piros, feketehajú, fekete szemű asszony, kinek arczán kővé meredt az idétlen vigalom kifejezése.
A férj megölő tekintettel nézett az asszony szemeibe:
– Le térdre előttem!
Az asszony nem mozdult.
– Térdre, nyomorú! ordítá a férj s arczul vágta a némbert, hogy az a földre bukott előtte.
– Megállj, kutya! kiáltának ekkor minden oldalról a reá rohanó creolok, s egyszerre tiz kéz ragadta meg a férfit.
Tusába eredett velök, egynek közülök megkapta a torkát, s el sem ereszté, míg le nem tiporták a földre, oda is maga után rántotta s csak akkor bocsátá el, mikor már megfojtotta.
Ott megkötözték, egy szegletbe rugták s azután körüle álltak.
– Mit akartok, mi bajotok velem? kérdé a férfi véres szájjal.
– Mit? nézz körül. Veszed-e észre, hogy a kik itt vannak, egytől-egyig creolok? felele neki egy magas, összenőtt szemöldökű, feketeképü mestiz, hideg, boszantó dühvel állva meg a lekötözöttel szembe.
– Én nem vagyok az. Mi közötök hozzám?
– Kérdezd meg szomszédaidat, vagy ne restelted volna megkérdezni, mikor a kapun bejöttél, hogy mi ünnep van ma? most tudnád: hogy az a spanyolok kiirtásának ünnepe! Te is spanyol vagy, utolsó e városban. A többi már meghalt, – minthogy te utolsónak maradtál, szabadságod van választani, hogy minő halállal halj meg?
– Hát te hóhér vagy Basilisko?
– Én nemzetem választottja vagyok.
A megkötött férfi képtelen nevetéssel arczul köpte e szóra a hozzá beszélőt.
– Hah! ember! ordítá fel dühében a meggyalázott. Ezért vért fogsz sirni előttem!
– Én? sirni? Láttál engem valaha sirni? Megölhetsz. Kínozhatsz, széttéphetsz izenként, elég sokan vagytok hozzá, de sirni nem látsz, ha bár dühödben megvesznél is előttem.
– Én megteszem, hogy sirni fogsz. Tudd meg, hogy én vagyok az, ki nődet elcsábítottam s kiért tégedet elárult.
– Az neked gyalázat, nem nekem.
– Rokonaid halva vannak mind.
– Jobb nekik utczán halva feküdni, mint veletek egy levegőt színi.
– Vagyonod elpusztult.
– Pusztítsa el Isten, a ki osztozott benne.
– Hm. Te hideg vérű embernek látszol Leon, beszélt tovább Basilisko. Neked egy szép leányod is volt.
Leon megrázkodva tekinte rá e szóra.
– Ugy tartom, hogy Olivának hítták, folytatá Basilisko, kiszámított kegyetlenséggel vontatva a szót.
– Mit akarsz mondani? kérdé remegve az apa.
– Igen szép leány volt. Mondhatom. Ugy-e azt magad is elismered, hogy igen szép volt?
– Veszsz el! Mit akarsz?
– Olyan fiatal volt még és már hat kérője volt neki… nem tudott közülök választani, egyik derekabb fiú volt, mint a másik… Mit tehetett szegény?… Feleséged az első asszonytól maradt leány sorsába nem szólhatott bele… utóbb is én állítottam hegyére a Kolumbus tojását… Én férjhez adtam a leányt mind a hathoz… Sajnállak, hogy a menyegzőről elkéstél…
– Verjen meg az Isten súlyos balkezével! ordítá fel kétségbeesetten a lekötött apa s arczczal a földre veté magát, és zokogott keservesen.
– Emeljétek föl hát, szólt Basilisko, hadd lássuk, mint sir az, a ki most próbálja először életében. Sirj Leon, te pedig, nigger, fujj abba a dudába, zenekiséret mellett hadd sirjon.
S azzal elkezdték az ittas emberek gúnyos hahotával s csúfoló mozdulatokkal körültánczolni áldozatjukat, s rugdosták és ütötték, ki hol érte.
Az nem sirt többé. Behunyta szemeit, egy szót sem szólt. Tűrt hallgatva minden bántalmat s egy vonás sem ferdült el arczán.
– Most vigyétek innen, parancsolá Basilisko. Vessétek a padlásra. Állítsatok őrt elébe, holnap ünnepélyesen fel fogjuk magasztalni. Ma igyuk meg leánya lakadalmát, holnap megiszszuk az ő torát. Jó éjszakát, Leon barátom.
Az embert felvitték a padlásra. Az ajtót rázárták s azzal ott hagyták magára.
Nyugodtan feküdt ott a puszta földön és mozdulatlanul, mint kinek sem lelke, sem teste nem érez többé.
Valami boldogság reményével várta halála perczét s örült neki, hogy az már nem messze van.
Alatta még sokáig tánczoltak a lázadók, végre azok is aludni mentek, minden elcsöndesült, csak az ő szemeire nem jöhetett álom. Gondolá, hogy nem sokára úgy is hosszú lesz majd pihenése.
A mint ott elfásultan feküdt, nem gondolva többé sem multra, sem jövőre, egyszer úgy tetszék neki, mintha a padlás egyik ablakán valami zörejt hallana.
Az éji félsötétben látá, hogy valami fehér alak ereszkedik le a keskeny nyiláson s tapogatózva közelít felé.
Álom-e vagy visio? Lépteinek semmi hangja.
Majd lassan kezd susogni, alig hallhatólag pihegi e szót:
– Apám, apám…
– Oliva!
Az ember feltekinte, látni akarva a sötétség daczára a közelítő vonásait; az oda furódott hozzá, megcsókolá, azután egy késsel elmetélte a köteleket, mikkel Leon kezei össze voltak hurkolva.
– Gyermekem! rebegé az apa, átölelve leánya reszkető térdeit. Édes, egyetlen gyermekem!
– Fussunk innét, pihegé a leány, bágyadt beteg hangon, az ablakhoz hágcsó van támasztva. Siessünk apám.
Az ember ölébe vette gyermekét, kivitte a padlásnyiláson, a hágcsón alá, mindig ölében tartva, mindig csókolgatva.
A fal mellett egy eszközben megbotlott. Mi ez? Egy ásó. Vegyük fel.
– Jó lesz fegyvernek, mondá az apa.
– Jó lesz sírt ásni vele, mondá a leány.
* * *
A ház utolsó oldalán egyhangú léptek kopogása hallatszék. Az őrül állított mestiz léptei voltak azok.
– Maradj itt. Huzódjál a fal mellé, monda az apa leányának, s maga az alatt az ásót kezébe fogva a ház szegletéhez lopózott. A léptek mindig közelebb jöttek. Leon felemelte az ásót, a mestiz kilépett a szöglet mellől s a következő perczben kettéhasított agygyal rogyott össze, egy áruló kiáltás nélkül.
Leon elszedte a mestiz öltönyét, fegyvereit, s azokat magára rakva, ölébe vette leányát, s ment vele ki a városból.
Minden csöndes volt már, csak egy-egy haza botorkáló danája verte föl az utczák csendjét néha. Már a hajnalcsillag is fenragyogott a kitisztult égen.
Sem az apa, sem leánya nem szóltak egymáshoz.
Reggelre elértek a legközelebbi faluba.
Leonnak sok ismerőse volt ott. Azt hivé, hogy egyikhez oda adja leányát, míg maga sorsa után indul.
Az ismerősök ijedve fogadák mindenütt. Egy sem hagyta őt ajtaján belépni. Egy sem adott neki egy falat kenyeret. Mindnyájan kizárták s kérve kérték, hogy távozzék el minél elébb falujokból.
Nem rosszak, csak gyávák voltak az emberek, féltek: hogyha az acapulcoiak megtudják, miszerint ők egy menekültet befogadtak, őket is legyilkolják vagy elpusztítják.
Keservvel torkig telve vevé fel ölébe ismét a leányt a boldogtalan apa s ment tovább.
Hat napig utazott tarlókon, ugarokon keresztül, éjjel zivatarban, nappal a rekkenő hőség alatt, ölében hordva alélt gyermekét.
Nem kérdezte tőle, hogy mi fáj? és az sem panaszkodott neki.
A hatodik napon meghalt a leány éhség, nyomor és lélekkín miatt.
Az apa érzé, hogy az ölében hordott teher mindig nehezebb lesz; a karok, melyek nyakát átölelték, nem szorítnak többé, s a fejecske, mely vállára lehajlék, oly hideg!…
Columbia tornyai már látszottak eléje a távolból. Fárasztó sietés után délre beért a nagy népes városba.
Éppen népgyűlés volt a vár előtti roppant térségen, több mint húszezer ember gyülekezett össze s közepén egy emelvényről népszónok beszélt betanúlt szózatot a figyelő sokaságnak.
Leon oda furta magát a néptömeg közé, a szónok épen a creolok dühöngéseiről beszélt hihetlen dolgokat.
Többen észrevették a fáradt, poros embert, ki egy halvány húnyt szemű gyermekkel karján úgy állt meg közöttük, mint egy tébolyodott.
– Honnan jön? kérdezék.
– Acapulcoból, felelé Leon.
– Hah! Fel! fel az emelvényre vele, kiáltának, a kik hallák feleletét. Egy ember jött Acapulcoból. Álljon fel és beszéljen a népnek!
Pillanatok mulva az utat nyitó tömeg közt az emelvényig vitték a jövevényt s felállíták a nép közé.
A mint meglátták iszonyú dúlt arczát, a kétségbeesés szenvedéseinek nyomával minden vonásain, azt az összeroskadt tetemet, s vállain azt az elhervadt holdfehér arczu gyermeket, tompa borzadályos zúgás futott végig a tömegen, minőt a tenger hallat szélvész közelgte előtt.
És midőn e jövevény átnézte a zúgó néptengert, arcza elkezde lángolni, keblét szokatlan tűz hevíté fel, a bosszúállás szent lelkét érzé fejére leszállni kettős tüzes nyelvben.
– Spanyolok! kiálta szét erős férfihangon. Acapulcoból jövök, utolsó azok közűl, kik ott spanyoloknak nevezték magukat. Vagyonomat felprédálták, rokonaimat legyilkolták. Ha volt ismerőstök ott, vegyetek gyászt, mert bizonyára meghalt. Mindenből a mit birtam, csak egy kincset menthettem meg, nyomorult leányomat. Jöjjetek ide, gyermekes apák, gondoljatok ártatlan szűzeitekre, s nézzétek, mivé tették az enyimet!
Ekkor fölemelte karjain a gyermeket a szerencsétlen apa, s midőn rá tekinte, csak akkor vette észre, hogy leánya halva van.
Addig azt hivé, hogy csak hallgat, mint hallgatott hat nap óta mindig.
– Meghalt! ordítá föl kétségbeesetten az ember, a hanyatló tetemet kebléhez ölelve. Meghalt, fuldoklá, s mint a szélütött hanyatthomlok esett le a körűle állókra.
A jelenet fölháborítá a tömeget.
– Fegyverre! ordítá fel egy hang, s a rá feltámadó zaj egy szélvész ordítása volt.
«Fegyverre, a ki férfi!» kiáltozák szétrohanva a piaczról, s végig futva az utczákat.
«Fegyverre! Fegyverre!» hangzék mindenfelé, s egy óra alatt tiz ezer férfi gyűlt össze fegyveresen; a düh, a vérszomj vonásaival arczaikon, azon perczben indulandók Acapulco ellen.
Ekkor egy ismeretlen kútforrású eszme kezdett el a fölhevült agyak közt terjengeni, először bágyadt sejtelem, majd vakító meggyőződésképen.
Valaki azt találta mondani:
«Hátha mi elmegyünk s az itt maradt creolok az alatt gyermekeinket leöldösik?…»
A szó szájról szájra ment.
«Haljanak meg!» kezdék itt-ott kiáltozni. «Veszszenek el, mint testvéreink elvesztek Acapulcoban! Vért vérért! Atyafit atyafiért! Haljanak meg!»
És a tömeg visszafordult elszörnyedt haraggal önönvárosára, s mint a gátat tört folyam, nem hallgatva parancsra, vezérszóra, megrohanta szomszédja hajlékait, s kikkel szeretet, barátság közt élt nemzedékről nemzedékre, kikkel megszokott együtt érezni bánatot, örömet, kiirta az napon minden creolt a városból.
Ez történt hat nappal azután, hogy Acapulcoban minden spanyol leöletett.
Vért vérért!
II.
Leon pedig felvette ölébe holt gyermekét, kivitte egy pálmaerdőbe, ott sírt ásott neki egy fiatal fa tövében, s bele fektette a halovány gyermeket.
Nem bírta e szép fehér arczot földdel bekeverni, lombokat tépett le a közel bokrokról, azokkal hinté be előbb halottját, azután takarta rá a fekete hantokat.
Mikor a zöld gyepet kirakta a felhányt sírhalomra, úgy fájt egész lelkében valami, de a mely oltó köny helyett a gyehenna tüzét küldé szemeire.
Azután elővette kését, hogy felmesse a fa kérgére a nevet, mely élő fejfája legyen egyetlen gyermekének.
Vágta, vágta a betűket nagy szorgalommal, nagy elmerüléssel, s mikor készen volt vele, e nevet látta a fára kezei által felvágva:
«Basilisko.»
Mert nem leánya volt eszében, hanem annak megölője.
És azzal, hogy még akkor sem leánya volt eszében, hanem annak megrontója, hogy annak nevét rótta fel halottja sírfájára, többet mondott, mint mennyit a legiszonyúbb átokeskü ki birna fejezni.
Fölkelt, ott hagyta a sírt, ment tántorogva odább, be az erdő mélyébe, azután megbánta, hogy oly könyezetlenül hagyta el gyermeke sírját s visszafordult, fel akarta azt keresni – a fák oly hasonlók egymáshoz, sehol sem talált arra, melynek tövébe leányát elásta, s keresése közben mindig beljebb tévedt az erdőbe, az éj ott lepte, ment azután is, maga sem tudta hová? miért? – de csak ment. Sűrű csalitos buczkák közé jutott, a fészkéről felvert madár sikoltva rebbent meg előtte. Végre egy fagyökérbe elbotlott, elesett. Nem volt oka miért fölkelni, ha egyszer ott feküdt. Letette fejét a földre, jó éjszakát kivánt föld alatt alvó gyermekének, s elaludt ott és álmodott hosszasan vérben úszó emberekkel és égő városokkal.
Éjfél felé paripák nyerítése veré fel álmából. Magához nem messze két felnyergelt lovat látott, melyek röhögve látszottak egymást üdvözölni, míg a bokrok mögül síró nőbeszéd és biztató erős férfihang tört elő, olykor egy gyermek csevegésével vegyülve.
A férfi egy alacsony szikár alak, villogó fekete szemekkel, hosszú bajusza búsan függ le ajkán, s fekete nagy haja vállait veri. Arcza sovány, de vonásai erőteljesek, mint szikár termetének aczélizmai. Öltözése a pusztai ebanéróké.
Egy kis három-négy éves gyermeket tart ölében, komoly nyájassággal enyelegve vele; a gyermek őt apjának nevezi, s megölelgeti apró karjaival.
Előtte egy nő áll zokogva.
– Tudsz-e már imádkozni kis fiam? kérdé a férfi, térdére ültetve a gyermeket.
– Hogyne tudna, felele érte a nő. Mindennap elmondja reggel, este.
– Jó ember legyen belőled, kis fiam, – ne olyan mint apádból, – jövő esztendőre iskolába add, tanuljon valami jót.
– Megteszem, ha utolsó mindenem ráköltöm is.
– Vidd el innen, majd ha esze megjön, messze földre, hol senki sem ismer, ne tudja meg soha, hogy apja ki volt, tagadd el előtte nevemet, soha se tudja meg, hogy az ő szülője volt Rios Rosas, a hirhedett guerilla-vezér.
– Kérdezd meg kis fiam apádtól, hogy mikor jön el újra téged meglátogatni?
– Azt fiam nem tudom, rám soha sem virrad fel a nap, hogy azt mondhatnám, ez az én napom lesz. Ma itt, holnap tíz mérfölddel tovább, s holnapután talán valahol a föld alatt.
– Ugyan ne beszéljen olyanokat, nézze, ez a gyerek mindjárt sírva fakad.
– Biz az fiam úgy van. A rablónak nincs kihez imádkozni reggel, este, hogy megőrízze a bajtól.
– De hiszen kend nem rabló, nem ölt kend embert soha.
– Ne szépítsd biz azt, édesem. Csak a sakálok temetnek el engem.
A nő ismét elkezde sírni, a gyermek együtt sírt vele, a rabló összecsókolá mind a kettőt.
– Menjetek haza, édes cselédjeim, legyetek békességben, ne szóljatok senkinek, hogy itt láttatok, áldjon meg a… – gondolkozott, hogy kicsoda?… a ki engemet megver.
A nő és gyermek eltávoztak, a rabló felugrott lovára, s kengyelébe felemelkedve, sokáig hallgatózott a gyermeki csevegés ismert hangjaira.
Ekkor egy hideg kéz érinté kezét.
Felijedve, de azért egy kiáltás nélkül fordult oda a rabló, s egy férfit láta lova mellett állni. Az acapulcoi menekültet.
– Ne tarts tőlem Rios. Ne nyúlj pisztolyodhoz. Nem én vagyok az, kit életedben először megölj, szólt az hozzá nyugodt szelid hangon. Nem azért mentett meg téged a sors tizenhét éven át a folytonos üldözéstől, hogy mint közönséges gonosztevő végezd be éltedet.
– Te ismersz engem?
– Híredből. Tudom, hogy üldözve vagy, hogy fejedre jutalom van téve, és azt is tudom, hogy neked kedves nőd és szép kis gyermeked van, kiket, hogy esztendőben egyszer megláthass, halálveszélylyel jösz idáig, hol minden gyermek rád ismerhet.
– Ne beszélj arról! Rongyos vagy, látom. Zsivány akarsz lenni nálam? Nesze egy pisztoly, lődd főbe magadat, ha nem tudsz egyebet tenni.
– Tégedet akarlak a rabló névtől megszabadítani.
– Eszeden vagy? Tán nem próbáltam én azt eleget? Nem könyörögtem eleget minden törvény előtt, hogy vegye el fejemről büntető kezét, és én megszünök gazdák pusztulása, utasok félelme lenni? Nem igértem-e, hogy mindenkinek, kit megkárosítottam, visszafizetem elrabolt jószágát, templomot akartam építeni átkozott vagyonomból, csak azt engedjék meg, hogy éltem további napjaira emberek közt élhessek, napszámmal, verítékkel keresve napi kenyeremet. Elfogadták-e valaha?… Nem volt az az áldozat, a mit meg nem adtam volna törvénynek, embernek, Istennek; nem elhajtottak-e mindenünnen? Meg akarsz csalni? Kerűlj, szerencsétlen. Még nem öltem embert.
– Kell, hogy ezután ölj. Azzal fogod vétkeidet leróni. Mit sem törvény, sem oltár el nem fogadott, elfogadja áldozataidat a harczmező. A harczmezőn ellenséget találsz. Menj, mosd le azoknak vérében a szennyet nevedről.
– Ne kisérts! sohajta fel a rabló. Ha a csatatéren lehetne meghalnom, szép, becsületes halállal!…
– És ha dicsőséget lelnél ott halálod helyett… És ha jönnél vissza, s a nép, mely eddig erdőről erdőre űzött, koszorukkal s örömrivalgással fogadna. S azután nem mondaná senki rólad, «ez rabló», hanem irva olvasnád neved előtt a «hőst», a «bajnokot»…
– Hagyd abba, ne bolondíts… Oh mennyit tudnék tenni! Egy dandárt állítanék ki magam. Mind oly fiakat, kik százszor látták már a halált, és százszor legyőzték, kik megtanultak tűrni esőt és hideget, s le nem szállni a lóról három nap, három éjjel, kiket, ha csatába eresztenének, hősöknek nevezne a világ, most zsiványoknak híja és üldözi.
– Én elmegyek és könyörögni fogok érted.
– Mi közöd neked hozzám? Ki vagy te? Miért akarsz engem megszabadítani?
– Arra nagy okom van. Engem a creolok kivertek birtokomból, nőmet elcsábították, atyámfiait leöldösték, házamba beültek, magam szökve szöktem el közülök, – leányom az úton kezeim közt halt meg, itt temettem el az erdőben. És ezt mind a creolok tették rajtam. Ugy-e, ha téged rájok eresztenének, nem adnál kegyelmet egynek is soha?
– Nem.
– Hiszed-e hát, hogy nem nyugszom meg addig, míg számodra kegyelmet nem hozok, azon föltétel alatt, hogy a creolokra menj minden embereiddel, a kikkel parancsolsz.
– Házat építek számodra ellenség-fejekből, ha utat csinálsz nekem a csatatérig.
– Megteszem. Esküszöm, hogy megteszem. Fölmegyek Santa-Cruzba, két hét mulva a bocsánatlevél a kezedben lesz. – Hol találkozhatunk?
– Velem sehol. Azt nem szoktam megmondani senkinek, mert hinni nem szokásom. Ha igazat beszéltél, jőjj Uanosba, ott a csárdában ül reggelenként egy ránczos képű öreg bölényvadász. Szürke haja két oldalt csimbókba kötözve, fél keze le van vágva, erről ráismerhetsz. Az majd elvezet hozzám, csak e pisztolyt mutasd neki. Annyit mondhatok, hogy ha erővel akarná megtudni valaki tartózkodásom helyét, négyfelé hagyná magát vágni, még sem mondaná ki. Ne haragudjál érte, hogy őrizkedem. Tizenhét év óta üldöznek engemet. Arra jobbra tarts, ha az országútra ki akarsz jutni, – én más felé megyek.
S ezzel sarkantyúba kapta paripáját a rabló, a másikat pányván húzva maga után, hogy ha az egyik ki talál dőlni alóla, amaz kéznél legyen, s nyargalt, bámulatos ügyességgel az erdő rendetlen fái s bokrai közt, kanyaró futással, minő a fecske repülése, s nem sokára csak a távoli robogás sejteté, merre jár.
* * *
Két hét még nem tölt le, midőn Leon fáradtan érkezett meg az uanosi csárdába.
A sötét mellékszobában mogorván ült félig álló palaczkja mellett a szürke félkezű bivaly-vadász. Leon mutatta neki a pisztolyt, mire az szótlanúl fölkelt helyéből, kiitta borát, s ment Leon előtt, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá.
Egy rongyos viskóhajlék elé értek az erdő végén, oda bement a bivalyvadász, intve Leonnak, hogy maradjon kívül, s kis idő mulva két szép fekete paripát hozott ki felnyergelve, s inte Leonnak, hogy üljön fel az egyikre, míg a másikra az öreg pattant fel, vénsége és félkeze daczára a legbiztosabb ügyességgel.
S azzal nyargaltak ki a szavannákra.
Útközben beszédessé vált az öreg bölényvadász; – elmondá Leonnak, hogy ezek Rios Rosas paripái. Kedvencz paripája azonban még ezeknél is szebb és jobb. Azt egy carabiniero sem bírja elérni, az nem hagy magára idegen embert felülni, az elnyargal álló nap, a nélkül, hogy etetni vagy itatni kellene s még sem fárad ki. Az átúszsza a folyókat, s ha gazdája alszik, ott vigyáz a feje felett, mint egy hűséges eb s jelt ad nyerítéssel, hogy ha veszélyt érez.
Késő estig vitte Leont a bölényvadász keresztülkasul a szavannákon. Sehol út, sehol egy ismertető jel nem látszott, buja fűvel benőtt síkság, honnan a sakálok rekedt ugatása hallék, kákás, nádas ingoványok, gázló lángmadarak piros farkaikkal, s ismét sivatag, leégett avar puszták, miken a füvet meggyujtották s az égett négy éjen szélmentében, fekete holt tájat hagyva maga után. A messze láthatáron csak itt-ott látszott egy messzünnen sötétlő erdő.
Végre leszállt az est. A táj elszürkült, elfeketült. Csak a vén vadász tudta, merre jár.
Iszonyú távolból valami vörös csillám tünt szemeik elé, imitt-amott kigyuladó pásztortüzek között.
– Ott van Rios Rosas, mondá az öreg, kimutatva a tüzet mértföldnyi távolból, hol őt találni fogják.
Egy óra mulva értek oda. A közelgő lódobogásra hangosan nyerítettek a paripák a tűz körül, s három férfi alakja látszék, kik mindenre elkészűlve, várták a közelgőket.
Egy sajátságos, utánozhatlan fütty a vén vadász szájából tudtul adá, hogy ismerősök jőnek.
Az egyik férfi a három közül Rios volt, a vezér.
– Mit hoztatok? kérdé Rios.
– Kegyelmet ti nektek! kiáltá Leon, a tajtékozó paripáról leszökve s egy nagy pecsétes iratot adva át a kérdezőnek. Olvasd és gyönyörködjél benne.
A rabló a tűzvilághoz fordult a szétnyitott irattal, reszketett az kezében, míg végigolvasá egy-egy köny hullott rá szemeiből, térdei lassankint meghajoltak alatta, térdre esett s megcsókolá az irást, s azután felemelé könyes ábrázatát az égre.
– Én istenem! én uram istenem! kiáltá fuldokló zokogással. Tizenhét évi üldözés után embernek hagysz lenni ismét!…
Azután társaihoz fordult. – Üljetek lóra, a csapatot össze kell híni.
Azok felszöktek paripáikra, s keresztül-kasul hangzott a szavannába a jeladó füttyentés, mire tíz percz alatt száznyolczvan férfi gyűlt össze, fegyverrel, paripával legjobban ellátva.
– Atyámfiai! szólt hozzájuk a vén vezér. A miről annyiszor álmodtunk, beteljesült. Mi nem vagyunk rablók többé, a törvény megbocsátotta bűneinket. Meg van engedve nekünk, hogy jóvá tehetjük elmult életünk vétkeit egy becsületes halállal. Van-e közületek egy, ki meg ne bánta volna eddigi életét, s ne örülne annak, hogy azt becsülettel végezheti be?
– Nincs! Nincs! kiálták egyszerre mind.
– Eljöttök-e velem a csatába?
– Mindenhova, a halálba!
– Esküdjetek meg erre!
Az eskü rövid volt: «Esküszünk, hogy a csatában örömmel ontjuk ki vérünket».
Leon odahajolt Rioshoz.
– Tedd hozzá: és senkinek kegyelmet nem adunk!
Arra is megesküdtek.
– Most szólj, mit kívánsz tőlem? monda a vezér Leonnak; elmondhatod: hogy egyetlen ember vagy, ki Riossal jót tett az életben. Kivánj bármit, megteszem.
– Ölj, pusztíts, a hova küldve vagy.
– Mondd meg legalább nevedet, hogy elmondhassam nőmnek és gyermekemnek, hogy kit foglaljanak imádságaik közé.
– Nevemet elhagytam. Most Leon d’Acapulcónak hivatom magamat, hogy valahányszor megszólítanak, mindannyiszor eszembe jusson, mennyit vesztettem én ott és hogy azon városnak el kell pusztulni a föld szinéről. Szólítsatok d’Acapulcónak engem, hogy valahányszor nevemet hallom kimondani, felfordúljon bennem minden érzés és szomjazza a vért.
– Velünk fogsz-e jönni?
– Még nem. Még sok utam van nagy messze földekre. Ha átkozott sorsom megtart, a véres napokon, a véres mezőkön találkozni fogunk, addig is a halál angyalai járjanak veled. Senkinek kegyelem! Senkinek!
S éjnek éjszakáján tovább ment az ember, hideg vérrel táplált bosszújától hajtva, útjait nem vakdüh vezette ismeretlen veszélyek örvényébe, kiszámított terv szerinti megtorlás tanította hova, merre menjen, előidézendő minden vészt, melylyel halálos ellene fejére lesújthat.
* * *
Mazatlanban állomásolt egy osztály spanyol vértes lovag, délczeg, nyalka fiuk, kikért nem egy szép spanyol leány szíve dobogott fel.
És a környék legszebbik leánya is szerelemtől égett a vértesek legdélczegebb hőse, – a kapitányért.
Anna, szép fiatal özvegy, már fél év óta jegyben járt a délczeg kapitánynyal, menyegzőjük napja is közel volt már, csak még egy éj volt közötte.
Ezen éj estéjén elment menyasszonyához a vőlegény. Oly szép volt őket együtt látni. Magas, karcsú férfi volt a vértes, napbarnította arczán még az ifjuság virított, de homloka már magasan kopasz volt, – «együtt a nap és hold», mint a példabeszéd mondja.
Szép deli hölgy volt a menyasszony, sötét fekete hajfürtökkel, halvány, idegzetes arczczal, kék szemében azon szokatlan fénynyel, melyet kék szemekben csak spanyol nőknél találni. Midőn hallgatott, halvány arcza, márvány homloka, vékony, finom metszésű ajkai mellett oly szelíd, oly bánatos, oly andalító fénye volt a szemeknek, mint az éjféli holdé, mikor szélcsöndes éjben az ég legmagasán megáll. De ha beszéltek előtte hazájáról, vagy ha ő beszélt felőle, reszkettek ajkai, vékony szemöldei összevonultak, s a túlvilági érzelem sötétségével arczán, ha akkor fölveté szemeit, mintha egyik ég nézne a másik égre, tele csillagokkal, tele angyalokkal.
És ha vőlegényét látta, ha kezét annak kezében érzé reszketni, akkor arczára a szerelem hajnali rózsái jöttek fel virulni, s szemei ragyogtak, mint a felkelő nap.
Menyegzője előtti estén elment menyasszonyát meglátogatni a vőlegény.
Vidám arczot akart mutatni, de a szerető szeme olvasni tud a vonásokból, a homlok önkénytelen redőiből, a szemek tétova járásából, s megismeri, hogy kedvesének bánata van. – Odasimul hozzá, kezeivel lesimítja, ajkaival lecsókolja homlokáról a redőket, – ujra visszajőnek.
– Mi bajod? Valami bánt? Menyegződ napja előtt szomorú vagy.
– Semmi bajom sincs, egy baleset nyugtalanít csupán, melyet nem lehetett elhalasztani. A hadi törvényszék egy embert halálra itélt, az itéletet épen most irtam alá, az embert holnap agyonlövik. Miért épen menyegzőm napján? Miért nem jött holnaputánra?
– Az ember tán gonosztevő?
– A haditörvény annak nevezi. Lázított, a katonákat el akarta csábítani, hogy menjenek haza Columbiába a lázadó creolok ellen küzdeni. E merény büntetése halál.
– S te aláirhattad az itéletet? Nem vagy-e te spanyol? Nem szereted-e hazádat?
– Mindenekelőtt katona vagyok, és tisztelem a törvényeket.
– Az lehetetlen, hogy te, ki oly nemesen tudsz szeretni, a szerelem legmagasztosabb nemét, a honszerelmet ne tudd érezni.
– Szeretni tudok, de ábrándozni nem. Én azoknak elveiből, kik a forradalmakat képezik, egy szót sem értek, de annyit tudok, hogy a forradalmaknak soha sincs jó kimenetele. Sok vér, kevés dicsőség és örökös bánat.
– Ne mondd örökös bánatnak; örökös remény az, mely nem hagyja elfelejteni, hogy kell jőni egy időnek, mely mindent visszafizet, a bánatot annak, a ki adta, a dicsőséget annak, a ki elvesztette.
Ezt mondva a mazatlani asszony, felugrott vőlegénye mellől, s mandolinját ragadva kezébe, lázas lelkesültséggel verte el rajta a mazatlani zendülők indulóját.
És e perczben két szeme egy-egy fergeteges felhőnek látszott, melyből a könyek záporhullásában a harag villámai lövelnek elő.
A vőlegény odalépett hozzá, elvonta reszkető kezét a mandolinról és megcsókolá.
– Szegény Mazatlan! Az aztek nőknek van miért könyezni… Egyszer Columbiában voltam, valamelyik utczában egy házat építettek, ott a napszámosok között egy némbert vettem észre, a ki köveket hordott fel a fején a kőmiveseknek. Kétszer-háromszor elmentem azon, a nő izzadva hordta a köveket, lábai alig birták. Nem volt már fiatal, a munka terhére esett. E nőnek egykor szebb palotája volt Mazatlanban, mint a minőhöz most a köveket hordta, gyakran mulattam házánál, sok víg órát töltöttem nála… Mikor a déli harangszóra leült szegényes ebédje mellé, odamentem hozzá, és megszólítottam. Sokáig nem akart rám ismerni, azután félrefordult sírni, a többi napszámosok nevettek rajta. Pénzt ajánlottam neki, megköszönte, keveset elvett belőle – egykor millióknak ura – kért, hogy a többit küldjem el kis leányának, a kit valamelyik vidéki városban egy gazdag uraságnál elhagyott. Megigértem, hogy leányát fel fogom keresni. Szép kis hatéves gyermek volt, mikor utoljára láttam, azóta nyolcz év mult el, most már serdülő korban kell lennie. Elmentem a házhoz, a hol felfogadták. Kérdezősködéseimre egy leány jelent meg, nem a szép gyermek, kinek arcza még most is előttem lebeg, – egy közönséges teremtés, kemény, durva vonásokkal, elvadult szemekkel. Nem ismert rám, pedig hajdan annyiszor látott; szóltam hozzá aztekül, egy szót sem értett többé. Kérdeztem anyja felől, rám se nézett… Oh rettenetes példát adott a sors az aztek nemzetben, hogy mit várhat egy kis nép a szomszéd népektől, mit várhat istentől, ha nagyobb népekkel eredett tusába, s jaj a columbiainak, ha e példából nem tudott tanulni; s ha egyszerre saját lázadói és a spanyol kormány ellen kénytelen magát védeni.
– Ah, az nem szabad spanyol, ki így tud beszélni!
– Anna! Első férjed menyegzője utáni napon esett el a csatában; ha kivánod; a második menyegzője előttin esik el.
– Nem kivánom. Töredelmes irtózattal vallom meg bűnös szenvedélyem: jobban szeretlek, mint hazámat, jobban szeretlek, mint a szabadságot, spanyol nő ezt nem mondta férfinak soha, te vagy az első, a ki ezt hallod. Nem kivánom, hogy magadat feláldozd, sőt ha akarnád tenni, tán visszatartanálak, mit spanyol nő nem tett férjével soha. Csak azt kérem tőled, hagyd meg életét azon embernek, kinek szenvedélye erősebb volt, mint a tied. Menyegzőnk estéjén egy ember életét kérem tőled jegyajándékul.
– És egy katona becsületét!
– Büntesd őt másképen.
– Csak két eset van. Az ember lázított, a törvény halált mondott fejére. Vagy teljesítenem kell az itéletet, vagy együtt mennem a lázítóval Columbiába. És én tudom jól, bármit mondjanak is a nemzet prófétái, hogy onnan soha sem jönnék vissza. A biró vagy büntet, vagy egyetért a bűnössel. Egyik kezemben a büntetés pallosa, másik kezemben a lázadás zászlója, válassz: melyiket emeljem fel?
* * *
Korán reggel, mikor a hajnal meghasadt, kivitték a vesztőhelyre az elitéltet.
Karéjt formálva, lovagoltak a vértesek végig az utczán, hallgatagon, szótlanul, csak a lovak dobogása hangzott. Középen egy nyitott szekéren ült a tábori pap, keresztet tartva kezében, s mellette fehér ingben, hajadon fővel, meglánczolt kezekkel – Leon, a halálra itélt izgató.
Kiértek a mezőre, a nap épen akkor kelt föl, reggeli szellő enyelegve játszott a vértesek fényes kócsagjaival, s az elitélt őszülő fürteivel; levették a szekérről, hat vértes leszállt lováról, leoldta a karabint a nyeregkápából, a többiek körülállták az elitéltet.
A kapitány segéde összehajtogatott papirost vett elő s szigoru, könyörtelen hangon olvasá fel a halálitéletet Leon fejére.
Az elitélt meghajtott fővel, lesütött szemekkel hagyta magát vinni a vesztőhelyig, össze volt roskadva, alig látszott benne élni való erő, úgy hallgatta végig az itéletet.
A szokásos forma szerint egy katona odalép a hadbiróhoz, egy pálczát ad kezébe, s háromszor kéri, hogy adjon kegyelmet az elitéltnek. A hadbiró a harmadik kérésére ketté töri a pálczát, s odaveti a halálraitélt elé, tompán hangoztatva: «Istennél a kegyelem!»
E szavakra felemelte a fejét az elitélt, termete kiegyenesedett, arcza kigyúlt. Végignézett a körülötte álló katonák arczain, azután feljebb az ég bíboros felhőin, s fanatikus fohászszal szólt: «Köszönöm Istenem! És ti nektek is bajtársak, köszönöm a halált. Teher volt rám nézve az élet, örömmel halok meg. Elvesztettem mindent, vagyont, nőt, gyermeket, csak hazám maradt meg, azt sem menthettem meg, – örömmel halok meg. Titeket, bajtársak, áldjon meg az Isten, ott túl a bérczeken tán titeket is vár jó édes anya, ősi nyugodalmas házikó, eljegyzett kedves, növendékgyermek, hűséges feleség. Ott túl a bérczeken nektek is van hazátok… Imádjátok Istent, hogy halálotok óráján ti is ily örömmel ne szálljatok a sírba, miként én, kinek semmije sincs többé a földön.»
E szavak után az elitélt leroskadt térdére s termete ismét összeesett.
A katonák mereven álltak, mint a szobor. A végrehajtó biró intett a kezében lévő összehajtott papirral. A hat vértes mogorva arczczal emelte fel karabinját.
A biró ismét intett az összehajtott papirral, ekkor kiugrik egy fiatal altiszt a karéj soraiból, egy szökéssel a biró előtt terem, annak kiragadja kezeiből a halálitéletet s kettérepesztve hajítja a katonák lábai elé.
E perczben kitörő ordítás közepett kétszáz kard repül ki egyszerre hüvelyéből, az ordításból egy hangot nem lehet kivenni, a tomboló paripák porfelleget vernek a mezőn.
* * *
A menyegzői vendégek már összegyűltek, díszruhájában, aranyzsinórral gazdagon ott volt a vőlegény, habzó fehér csipkeköntösben a szép menyasszony, csak egy pillanat még, s ők férj és nő leendenek.
De a pillanat késni látszik.
A vőlegény segédjét várja vissza a vesztőhelyről, addig nem akar oltár elé lépni.
Megeshetnék, hogy épen midőn e szót «szeretem» kimondja, akkor hallaná a puskák ropogását, melyek azon ember életét kiolták, a kit ő itélt halálra.
Megeshetnék, hogy midőn az Isten embere épen áldást mond a kötött szövetségre, ugyanakkor szállna a megölt haragos szelleme Isten elé, boszut kiáltva birája fejére.
A segéd sokáig nem jött a vesztőhelyről vissza.
A vőlegény nyugtalan volt, még inkább a menyasszony.
– Tán el kellene halasztani az ünnepélyt… súgá a menyasszony a vőlegénynek.
– Vagy inkább siettetni… viszonzá amaz.
Nyomasztó sejtés fogta el mindkettőt.
A segéd még sem jött. Elmult két-három óra a várt idő után. A dél közelgett, a perczek örökkévalósággá látszottak nyúlni.
Végre lódobogás hallatszék az udvaron. Künn siető léptek sarkantyúpengése. Feszülten nézett mindenki az ajtóra… Megnyilt az, a segéd lépett be rajta, fáradtan, porlepte ruhában, halovány arczczal, az izzadtság csorgott le homlokán.
– Maradjon künn, szólt a vőlegény. Ő halálhirnök, ne lépjen be most.
– Nem vagyok halálhirnök, szól elfulladt hangon a segéd, a mi hirt hozok, százszor rosszabb annál. Az elitélt magával vitte a spanyol királyi lovasságot mind a columbiai határ felé. Két mérföldnyi távolból bocsátottak vissza, hogy ezt önnek hirül adjam.
– Lovamat! ordítá a vőlegény önmagából kikelve, s mint egy őrült rohant az ajtónak. Ott meglátta menyasszonyát, haloványabban, mint valaha, megtört szemeiben az alkonyodó ég.
– Csak egy pillanatra! lelkem szerelme, te, szólt a vőlegény halvány menyasszonyának, s megölelte, megcsókolta, s azzal felpattant lovára.
A ló ágaskodott vele, nem akart kiindulni az udvarból, sarkantyúba kapta erősen. Még egyszer visszatekintett, meglátta halvány kedvesét menyasszonyi öltözetben ottan állni az erkélyen. Kendőjével intett felé, «látlak nem sokára!» mondá. És soha sem látta többé.
* * *
Nyargaltak a vértesek a kék hegyek felé, – mindig elébb, mindig elébb.
Vadonat erdőkön, úttalan pusztákon keresztül, hegytetőre fel, hegytetőről alá, – mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.
Tornyos városok tünedeztek el itt-amott mellettük, hallatszott az esti harangszó, a paripák nyerítve ügettek tovább.
Közöttük nyargalt egy vezeték lovon az elitélt, fehér ingben, szürke fővel, az vezette őket, ember nem járta ösvényeken, mocsári süppedékeken, hallgatag őserdőkön keresztül, mindig elébb, mindig elébb a kék hegyek felé.
Alkonyatra egy folyam partjához értek. A távol ormokon itt-ott csillámlottak a pásztortüzek piros csillagai, azon ormokon túl már Columbia fekszik, ez a folyam már az ő bérczeiből ered. Ott leszálltak lovaikat megitatni a hazából jövő hullámokból.
Míg a szomjú lovak a hűs habot szítták, a délczeg lovagok egy hazai dalt kezdtek elénekelni, a dal oly víg, a dallam oly kedélyes:
«Azt a pálmát nem hagyja el árnya, Ide még a hold is hazajárna.»
A dombtetőre felállított őrök hirtelen jelt adtak, hogy valaki közelít.
A távolban egy lovagot lehete kivenni, paripája versenyt fut a széllel, hosszú zöld tollai s prémes mentéje hánykódnak a légben, aranyos sisakján az alkony fénye játszik. «A kapitány», mormogja mindenki.
A vértesek felülnek lovaikra, kardjaikat kivonják, csatarendet formálnak, s a mint a kapitány a homlokzat elé ér, mint szokták, tisztelegve hajták meg előtte kardjaikat.
A kapitány üldöző rohamától eltikkadtan, megáll az arczvonal előtt, kivont kardja reszket kezében, látszik, hogy a mit mondani akar, arra nem talál eléggé öldöklő szavakat.
Mielőtt azonban szóhoz juthatna, kiugrat elébe négy lovag az arczvonalból, a legfiatalabbik, ugyanaz, ki a halálitéletet ketté hasította, megszólítja.
– Üdvözlégy kapitány! Épen jókor jöttél, hogy együtt jöhess velünk Columbiába. Nem kell sokáig gondolkoznod rajta, hogy magadat elhatározd; lovad kantáránál fogva erőszakkal viszünk el magunkkal. Tudjuk, hogy örömest eljösz, de félsz a gyalázattól, ha veszteni találunk. Azért viszünk el erőnek erejével. Nagyobb valószínűség végett tégy úgy, mintha ellenkeznél, vágj le egy-kettőt közülünk, az elsőket, a kik kantárodhoz nyulnak. Akár engem, én vagyok az első, a ki hozzád nyulok. Vágj rajtam egy sebet, ne félj semmit, kapitány.
A vértes megragadta kapitánya lovának zabláját, túlfelől egy vén őrmester ugrott oda, az ragadta meg a lovat; a ló fejét sem mozdította meg.
A kapitány nézett rájok. Sokáig nézte hol az egyiket, hol a másikat, a kard aláhanyatlott kezében.
Mögötte az elhagyott szerető, előtte a haza bérczhatára. Mögötte az ég tiszta boldogsága, előtte a villámos dicsőség. Küzdött keblében a két indulatóriás. Feje aláhanyatlott keblére, midőn hirtelen megharsan a trombita a csapat háta mögött, a riadó hangra megszökken alatta a harczi mén, a kapitány fölemeli fejét, megvillantja a kardot feje fölött, s kitörő lelkesültséggel felkiált:
«Előre hát az Isten nevében!»
S azzal neki nyargal a folyamnak, a két lovas, a ki paripáját fogja, alig birja követni, egyszerre ugranak mind hárman a folyóba, a felszökő hullámok gyöngyivet képeznek fejeik fölött.
Előre, előre, a kék bérczek felé.
A lovasság hosszú sorban követi vezérét, a paripák prüszkölnek a vízben, a délczeg vitézek messzehangzó karban hazai dalt énekelnek.
Elől lovagol a vezér, sötét fellegzetes arczczal. Arra gondol, hogy örömei tárgyától minden lépéssel messzebb távozik, mátkájának halvány arcza lebeg lelke előtt.
Középett lovagol az acapulcoi, kezében egy nemzetiszín zászló, arcza ég, ragyog. Arra gondol, hogy boszuja perczéhez minden lépés közelebb viszi, ellenségének véres fejét látja képzeletében.
A felzavart hullám ismét elsimul, az őserdő elnyeli a futókat, lovaik dübörgése elhangzik az éjben.
A távol bérczeken meg-megriad a tárogató, a pásztortüzek piros csillagai ragyognak a hegyoldalokon.
Előre, előre…
III.
Egy év mult el.
Acapulco sánczai közt, az éjjeli őrtűz körül, tizenhárom creol harczos ült dőzsölve. Keresztbe vetett lábbal ültek a földön, hosszú puskáikat ölükbe fektették, egy közülök a mandolinon busongó néger-éneket vert, néha valamennyien beleordítottak az énekbe, hogy messze hangzott a sík pusztán, mint a kisértet-kiáltás.
Messziről egy szekér döczögése hallatszott s vidám ujjongatás. Rablott szekeret hajtott egy mestiz katona, hordókkal terhelve, pajtásai felé. Csak egy ló volt a szekér elé fogva.
A creolok messziről ráismertek társukra, s hasonló ujjongatással felelgettek neki.
Vigyorgó, szétvont képű legény volt az ujonérkezett.
– Mit hoztál Pablo? kiáltának rá társai.
– Pálma-bort, a mennyi elég. Zsivány spanyoltól vettem el ingyenképen. Pinczéjéből jött, el akarta előlünk lopni pálma-borát, de útját álltam, ő egyik lovára felkapott, a másikkal ide vontattam a szekeret.
– Miért nem ütötted agyon?
– Félig agyon volt már ütve. Félpofája le volt vágva, félszeme hiányzott, még keze is csak egy volt. Csak a fele él még az egész embernek.
A creolok hangos hahotára fakadtak az ötleten, s egy hordót rögtön leemeltek a szekérről, s csapra ütötték az őrtűz mellett.
A hordó fenekére krétával e szavak voltak irva:
«Köszöntet Acapulcoi Leon!»
– Sokáig éljen! kiáltának a creolok. Igyunk egyet az egészségére tulajdon pálma-borából, a mit el akart tőlünk lopni.
S ittak, vígan voltak, dalolt mindenki, a hogy torkán kifért.
Éjfél felé az őrszemek egy jövevényt sejtettek meg. Futva jött a sánczok felé, s a hogy odaért, lerogyott, nem birt tovább menni a fáradságtól.
– Ki vagy? Honnét jösz? kiáltozának reá a harczosok, felugorva helyeikből.
– Adjatok egy ital bort, hörgé fáradtan a jövevény; creol harczos vagyok, szökve jövök Leon d’Acapulco sátorából, adjatok innom, mert elveszek.
– Igyál, tartsd a szádat a csap alá, s aztán beszélj.
A jövevény fiatal, halvány gyerkőcz volt; nagyot ivott a hordóból, azután félénken széttekintve ismétlé: «Leon d’Acapulco kezéből menekültem».
– Ki az?
– Nem hallottátok soha Leon d’Acapulco hirét? kérdé a szökevény elbámulva.
– Most jöttünk Boliviából, nem ismerjük emberedet, ki ördög az?
– Jól nevezted az ördögnek, nem is lehetett soha ember, veszett volna el, mielőtt született.
– Beszélj róla. Hadd ismerjük meg.
– Nem lehet azt elmondani, a mit ez az ember mivel.
Nincs egy nyugodalmas óránk, a mióta ennek nevét meghallottuk. Ha egy nap, egy órában két helyen csatánk van, őt mind a két helyen ott lehet látni, és mindenütt ott, hol legnagyobb a tűz, és egy golyó sem találja… Ah! pálmaborotok erős volt, fejem szédül.
– Igyál többet, majd helyre jösz, beszélj tovább.
– Nem csak nyilt csatában láthatjátok őt meg. Éjjel belopódzik elárkolt falvaitokba, s mikor gyermekeitek alusznak, rájok gyujtja tíz helyen a falut, mire haza juttok, házatok falára fekete betükkel látjátok felirva: «Köszöntet Leon d’Acapulco»… Ah! fejemben valami ég. – Szomjazom, ne adjatok több bort, vizet szomjazom.
– Szólj, minő alakja? Ha meglátjuk egyszer, vége lesz hirének.
– Santa-Cruznál láttam őt az égő város utczáin végig szaladgálni, ölve, a ki menekülni tudott. Ott szemem láttára egy égő házfedél szakadt rá, azt hittem, hogy végkép eltemette: mult télen, hogy Columbia előtt táboroztunk, egy csoport spanyol átjött a vizen, legelől egy rettenetes alak, csak a fele élt még, fél arcza, fél szeme, fél karja hiányzott, s megmaradt szemével és karjával még akkor is ölni jött. «Én vagyok Leon d’Acapulco!» kiáltá rettenetes hangon. A vér megfagyott ereimben. Oh, átkozott! Bár most is fogva volnék; mint éget! a pokol van bennem!
A creolok sáppadozva néztek egymásra, mutatták a beszélőnek a hordó fenekére irt szavakat.
– Oh – gebedjetek meg! Mit adtatok innom? E bor méreggel van tele!
S azzal hanyatt vágta magát s szörnyű görcsök közt kimult. Az életben maradt creolok dühösen rohantak társukra, ki a bort hozta nekik, egy percz alatt összeaprították, azután elvánszorogtak jobbra-balra a sánczok közé, itt-amott eldőltek az árokban, átkozódó arczczal elhaltak egyenként, az erősebb természetüek még reggel is kinlódtak, átkozva életet és halált.
IV.
Egy év mult már, hogy Acapulco kettős tornyán a creol zászló lobogott. Sokszor ostromolták a spanyolok az erős sánczokat és mindig hiába.
Ott veszett a szépe, a java a seregnek, a hosszú táborozásban, köröskörül elpusztult a környék, csak Acapulco állt, daczolva az ostromlók dühével.
Egy tavaszi reggelen, váratlanul, véletlenül egy kisded sereg jelent meg a hirhedt sánczok előtt, számra alig kétszerte több a véd-seregnél, annak is nagyobb része nemzetőrhad.
A creolok ujjongva álltak ki a sánczokra. Ismerték korábbi csatákból a nemzetőröket. Azok számára ott kevés része termett a hadi hirnek. Számítottak a bizonyos diadalra.
De ám e nemzetőrök nem azon boldog emberek voltak, kik messze nyugodalmas megyékben ősi házhelyüket, szerető családjaikat hagyták el, hogy ide jőjjenek háborút látni; kikre, ha visszatérnek, öröm és hosszú élet várakozik, kiknek a csata előtt ölelő karok, növendék gyermekek ártatlan csevegése jut eszébe.
Ezek a boliviai menekültek voltak, kikre csak üszkök vártak az ősi kunyhók helyén, kínzó emlékek a mult boldogság helyett. Alig volt közöttük, ki valakit ne gyászolna, némelyik egész népes családjából egyedül maradt meg.
Ily boszuval átellenben mit érnek a magas sánczok.
Megkezdődik az ütközet, az emberi harag ordítása túlhangzik az ágyuk bömbölésén.
A családapák ostromolnak.
Egy egész zászlóalj csupa vén emberekből, egy sincs negyven éven alul, hatvanon túl akármennyi.
Mint mennek neki a tűznek! Nem reszketnek a haláltól; úgy sem soká élnek már.
Elől egy szörnyű ember megy, kezében rongyos zászlóval. Arcza, teste még rongyosabb, csak fél keze, fél szeme van még. Mindenét elvette a creol, még kezéből is csak egyet hagyott meg. Most ezzel az egy kézzel megy visszafizetni a vér legutolsó cseppjéig mindent, a mit annyi kéz kiontott. Nézzétek, mily sebesen rohan előre.
Magas a sáncz, de a boszuállásnak szárnya van oda fölrohanni, pokoli az ágyuk tüze, de a boszunak nincs szeme a veszélyt meglátni.
– Ott a sánczokon túl az én ősi hazám! üszköt neki, égjen porrá! ordít az acapulcoi irtóztató hangon. Benne lakik családom megrontója, kardot neki, ott haljon meg! S a mint rohan a sáncz felé, meglátja ott keresve keresett dæmonát, Basiliskot.
Ez összetépett, csak félig ép arczon valami irtózatos öröm rángása fut keresztül, hasonló egy galvanisált halott arczának rándulásihoz.
– Ez ő! kiált magán kívül. Téged kerestelek. Egy év óta minden imádságomban benne vagy. Ismersz-e Basilisko?
A megszólított megmerevedve állt meg közelítő ellensége előtt, mint névtársa, mely tükörbe nézett; a megszólító hanghoz sejte, de az arczot nem volt ember, ki megismerje többé.
A két csapat alig husz lépésnyire volt egymástól, Leon és Basilisko alig egy kard hosszúra, ekkor mind a két fél egyszerre lőtte ki fegyvereit ellenére, a halál két élű kaszával vágta most a rendet, a sáncz-árok holttestekkel lett tele, s az elhullottak tetemein diadallal rohant fel a sánczra a győztes spanyol had.
Egyszerre esett el Leon és Basilisko ellenséges golyóktól találva, Basilisko behunyt szemekkel feküdt ellenségétől nem messze; – Leon fáradtan felvánszorgott fél kezével, s oda vonszolta magát hozzá. A creol egy kis keresztet vont elő kebléből s ajkaihoz akarta vinni, ajkai mintha imádkoztak volna. Leon elragadta kezéből a keresztet, s elhajította messze, haldokló hangon hörögve: «ne hallgasson reád az Isten».
A mestiz meghalt, Leon félkönyökére emelkedve nézte, mint öldösik le a többit. Mikor egy-egy kartács-ágyú a tömegbe szorított creolok közé tüzelt, egy-egy infernális örömkiáltás hagyta el torkát. Nem sokára égni kezdett a város, Leon nézte, hogy mikor kap az ő házába a tűz? Végre az is égni kezdett, az ember gyönyörködött benne. Látta, hogy az ablakból egy női alak ugrik ki az égő zsarátnokba.
– Jól van! jól van! kiálta, úgy kell neki, úgy kell neki.
S még azután sokáig nézte gyönyörűséggel szülötte városa hamuvá égését, végre a templom is égni kezdett. Kik sokáig borzadva néztek a messziről belátszó kettős toronyra, most elégülten látták, mintha két hosszú fáklya lobogna a láthatáron. Egyszerre egy földrendítő durranás hangja tölté be a levegőt. A templom alá több száz mázsa lőpor volt összehordva. Acapulcoban egy kő nem maradt kő felett.
* * *
Menj vissza sirodba vérivó szörnyeteg, menj vissza aludni.
Hadd zöldüljön ki a fű, hol a mező vérrel volt befestve.
Mennyi elmult, mennyi elveszett.
Mennyi jó ember nincs, a ki volt, s mennyi nem bánná, ha nem volna, a ki megmaradt.
Rabló és üldözött lett újra a csaták vitéze, a törvény vas keze az ország egyik szélétől a másikig hajtja.
Az őrültek házában ül a vértesek kapitánya búsan, mélán mondogatva: «csak egy pillanatra!» – Senki sem tudja, mit akar vele?
Csak Leon d’Acapulco boldog. Ő fekszik az óhajtott sír alatt, s álmodik oda lenn édes dicsőségről, s keserű boszúról.