A RÚTAK RÚTJA.

(Elbeszélés.)

I.

Monsieur Sabronnak semmi egyéb baja nem volt a világon, mint hogy igen gazdag volt; igen szerették az asszonyok, s rendesen győztek a versenyparipái – s hogy ő ezt mind nagyon megunta már.

A finom világ azon arszlánai közé tartozott, a kiknek megengedi a hatodik nagy hatalom (nem a sajtó, hanem a divat), hogy ujdonságait «lance»-irozzák; legyen bár e lendítendő divatczikk kalapminta, szép asszony, zongoravirtuoz, vagy uj szerkezetű sétakocsi.

Mr. Sabron nem kezdhet oly bohóságot, hogy rögtön utána ne csinálják, kivéve azt az egyet, ha egy szép nőnek udvarol: jól tudják, hogy ott nem lehet vele versenyezni; oly izléssel, oly elegancziával nem tud pazarolni senki, mint Jacinth; mert hisz a pazarlás is lehet undorító, ha nem ért hozzá az ember, s nevetségessé teszi a nem jól proporczionált egyenmértékkel az adót is, meg az elfogadót is.

Jacinthnak a legszebb asszonyok egyike volt szeretője; híre járt, hogy el is veszi.

Madame Laferrand hotele vetekedett azon időben Rachel kisasszonyéval; Jacinth vette neki. Az ő izlése szerint volt az egész berendezés; mindenütt comfort, elegancziával párosulva; – művészi alkotás mellett lakályos kényelem; összhangzatos pompa és nemes izlés; – mert hisz ahhoz nagy tudomány kell, megitélni: márvány és virág, selyem és kristály, mozaik és csipke, porczellán és maroquin, bársony és arany hogyan egyesüljenek egymással arra a czélra, hogy kölcsönösen elmondhassák, mi segítettünk visszaragyogni arra, a mi valamennyünk szépségét egymagában egyesíti, a szép asszonyra!

És Jacinth megszokta már, hogy ennyi szépség mind az ő szolgálatára álljon. Úgy találta, hogy ennek egészen így kell lenni. A légkörhöz tartozott ez már nála, a levegőhöz, a mitt beszívott. S lélekzetet venni mindenesetre igen jó dolog, csakhogy azt az ember még sem számítja az élvezetei közé. Jacinth úgy volt az egész élettel, mint mikor az ember egy regénynek a végét már előre tudja; – lehet az azután igen szép történet, de nem érdekel többé.

Leghamarább észre szokták pedig venni az asszonyok, ha valaki únja azt, hogy olyan jó dolga van.

Egy este a szinház előtt meglátogatta Jacinth madame Laferrand-ot, a kiről azt beszélték, hogy menyasszonya.

A párisi nő, a mellett hogy szép, bir valami adományával az emberi tündérségnek, mely megigéz, azzal a tökéletes kaczérsággal, mely egyenesen a kedélyből fakad, s épen azért hódít, behizelgi magát. Cornelia a legnagyobb nyájassággal fogadta Jacinthot.

S Jacinth úgy találta, hogy ez megszokott dolog, nem is lehet máskép. A nők nyájasak kedveseikhez, és az igen természetes.

Máskor legalább engedelmet szokott elébb kérni, hogy szabad-e szivarra gyujtania Cornelia szobájában, a mi ugyan mindig megadatott neki, de a mely kérelmét figyelmes férfi annyiszor a mennyiszer mindig újra benyujtani köteles; most ezt is elmulasztá s kérdetlenül gyujtatta meg a vaniliaillatú havannát.

– Ön ma reggel nem jött el velem az iparműtárlatba, – szólt hozzá szemrehányólag a szép hölgy. – Kénytelen voltam magamat Mr. Diapréeval odakisértetni.

– Jól tette, Cornelia. Én nem szeretem a boltkirakatokat bámulni.

– Tehát ön előtt a világtárlat csak egy nagy boltkirakat? Hanem hogy ma délután a longchampsi futtatáson nem volt ön jelen, azon igazán megbotránkoztam, pedig saját lova, az Abdelkader nyerte a császárdijt.

– Nem érdekelt az egész futtatás. Lord Flensdale visszahúzta a futtatásból a Cornflowert, az orosz herczeg Samylja az úton megbetegedett, ez a kettő tette volna kétségessé a versenyt. A többi lovat ismerem már; tudtam, hogy az Abdelkader nyer. Nem érdekelt.

– De ma este el fog velem jönni a «Cameliás hölgy» első előadására?

– A regényt olvastam. Tudom előre, hogy tetszeni fog nagyon.

– Madame Doche fogja játszani Margitot; a haldokló jelenetben fölséges lesz.

– Majd talán a haldoklására elmegyek. Tudom előre, hogy szépen fog játszani.

– Az sem érdekli önt?

– Láttam már igazán is meghalni szép asszonyt: az máskép megy, mint a hogy a szinpadon csinálják.

– De hát szinház után csak el fog ön jönni? Joachim is itt lesz és hegedülni fog.

– Bizony Isten, eljönnék, ha senki se hegedülne. Tudom előre, hogy elragadó lesz.

Cornelia rámosolygott Jacinthra, s játszadozva csavargatá ujja körül hosszú selyem szőke hajának egy fürtét, mely hosszan omlott le csipkeőrzőtt keblére.

– Hát az érdekelni fogja-e önt, hogy én férjhez megyek? szólt ültéből előrehajolva, csak azért, hogy a kristály hamucsigát a márvány mozaik-asztalon keresztültolja Jacinth elé, hogy abba verje le a szivarhamut, ne a bársonyszőnyegre.

Jacinth egész nyugalommal kené be a szivarhamuval a hamucsigát tartó vizi nympha ábrázatját, s csak azután felelt meggondolt udvariassággal.

– Oh igen. Ez mindig érdekelni fog. Csakhogy arról meg épen nagyon jól van szerencsém értesülve lenni.

– De nem önhöz megyek nőül, hanem Mr. Diapréehoz; – szólt a szép hölgy s hajfürteit két kezével egyszerre hátra vetette, hogy semmi vonás se legyen eltakarva arczából: olvashasson belőle Jacinth, kitárt könyvként.

Jacinth egy perczre meg volt lepve, de azt sem árulta el.

– Ah! Ez csakugyan érdekes. S miért találta kegyed Diaprée urat olyan szeretetreméltónak?

– Azért, a mit beszélt.

– Tehát az ékesen szólásért? Pedig dadog.

– Az igaz, hogy egy kicsit aprózza a kiejtést; hanem a szavak értelme elfeledteti azt.

– Tehát mit beszélt kegyednek Mr. Diaprée?

Cornelia félkönyökére dőlt a kereveten, úgy hogy feje hozzáért Jacinth vállához, s szemeivel úgy kellett rá felnéznie. Így dől a him oroszlánra az állatszelidítő nő, tudva hogy bár mennyire fogja ingerelni, az nem harapja őt meg.

– Azt beszélte önről, hogy ön igen pazarló, vagyonának felét eltékozolta egy asszonyra.

– No, az igaz, szólt Jacinth s újra meggyujtotta szivarját, mely elébbi meglepetésében kialudt.

– De hát az rosszul van.

– Ez a nő: kegyed.

– Tudom. Az mindegy. Az az önök hibája, nem a mienk, ha vagyonukat miattunk elpazarolják. Önök olyanná tehetnek minket, a milyenné akarnak. Ha önök azt kivánják, hogy együnk fekete kenyeret, hát eszünk fekete kenyeret; s ha önök azt akarják, hogy igyunk felolvasztott keleti gyöngyöket, hát iszunk azt. Ez önt nem menti.

– Hát ne mentsen. Legyen úgy. Ez az én dolgom, nem mr. Diaprée-é. Hát azután mit mondott?

– Azután meg azt mondta, hogy ön a vagyona másik felét egy jó barátjának adta át minden hypotheca nélkül.

– Becsülete a biztosíték.

– No hát az az ember önnek a biztosítékával együtt ma éjjel beleölte magát a Szajnába. Szerencsétlen vállalkozások tönkre tették. Ezt nem tudta ön még előre ugy-e?

Jacinth nem szólt ugyan semmit, de arczának meg kellett engednie, hogy elárulja, hogy de már ez a történet mégis kezdi érdekelni.

– Látja tehát, kedves barátom, ön igen válogatott szavakban tud beszélni, de elmulasztá adósától fedezetet venni; Diaprée úr pedig dadog ugyan, és olyankor nevetnek rajta; de nem mulasztá el vagyonát biztosítani.

És itt a szép hölgy büszkén hátraveté fejét, mint a kinek legnagyobb oka van arra, hogy elkezdjen neheztelni.

Jacinth felállt a székéből s azt mondá:

– Önnek tökéletes igaza van Cornelia. És most hát bocsánatot kérek öntől.

– Miért?

– Azért, hogy épen ma elmulasztám engedelmet kérni arra, hogy szabad legyen a kegyed szobájában szivarra gyujtanom, midőn épen nem volt már rá jogom.

Azzal kioltá szivara végéből a tüzet, s a megmaradt csutakot azon kormosan eltevé fehér atlasz mellénye zsebébe.

– Mit csinál ön? kérdé vigjátéki hangon Cornelia.

– A menykőbe is! ha megbuktam, hát mától fogva elkezdek gazdálkodni.

Cornelia kedélyesen elnevette magát (olyan szeretetreméltó volt, mikor nevetett).

Jacinth vette a kalapját és kezet csókolt; a szép hölgy még félgyöngéden meg is szorítá a kezét, s egész a látogató teremig kikisérte.

És Jacinthnak, míg e ragyogó termeken végighaladt, még csak az sem jutott eszébe, hogy «mindezt pedig én adtam neked, s te most engem innen kilöksz!»

Egészen máson járt az esze.

S többet nem is látta ez életben azt az asszonyt, ki még azon az estélyen víg társaság előtt adta odább Jacinth bonmot-ját a megtakarított szivarcsutakról, a midőn egy kis ideig vitatkoztak is azon, hogy mihez fog nyulni ez eset után Jacinth? Strychninhez-e, vagy a szenes serpenyőhöz, vagy a pisztolyhoz? S abban aztán mindnyájan megnyugodtak, hogy gentlemanhoz ily esetnél minden tekintetben legillendőbb expediens a pisztoly.

Aztán nem beszéltek róla tovább.

II.

A perui állam megbizottja, Malagrida úr már a hatodik héten át hirdetteti minden hírlapban, hogy a kik a guano-szigetek bérletére vállalkozni akarnak, vele a napnak ezen s ezen óráiban értekezhetnek; a mi annak a jele, hogy még mindig nem akadt olyan vállalkozóra, a ki megtetszett volna neki.

A longchampsi futtatásról is elmaradt a miatt, hogy két igen bizonyos ügynök biztatta, hogy egyezkedni akar vele; a kiket aztán estefelé kénytelen volt elvégre is kiboxirozni az ajtón. Hogyne? Az egyik azt akarta kikötni mulhatlan feltételül, hogy neki a perui kormány kőből építtessen oda házat, s ha egy évnél tovább ki nem állja meghalás nélkül, gyermekeinek évdijat fizessen; a másik pedig azt követelte, hogy az ő személyes biztossága végett tizenkét katonát tartson ott a perui kormány s egy yachtot a kikötőben azon esetre, ha kényszerítő körülmények menekülésre találják őt ösztönözni.

– Ezekkel nem lehet beszélni. Nagyon ismerik már a dolgot.

Még egy yankee-nek is utána kellett dobnia a kalapját, ki jelentetlenül jött, s szintén bérletre alkudozott, de oly furfangosan, hogy a bérletet tisztán fel akarta calculálni beruházásokra, s lassankint kiderítette, hogy egy sousnak sem birtokosa, hanem még útiköltséget is a perui kormánytól akar kapni.

Ezt is kénytelen volt kilökni a szobájából a bankár.

Már késő este volt. Malagrida úr a fatalis ügylet miatt mindenünnen elkésett, a hova készült; épen a szinházba menésre lett volna még ideje, midőn újra jelentenek be neki egy uraságot, ki okvetlen ez órában akar még értekezni.

– Vigye a manó! Ereszszék be hát, mit akar?

Malagrida úr elé egy elegans gavallér lépett, kit ő bizonyosan elégszer láthatott divatos tilburyjében vágtatva, tán a névjegyén olvasott nevet is hallotta már elégszer emlegetni.

A gavallér a legválasztékosabb izléssel, a legújabb divat szerint volt öltözve; viaszsárga keztyük, lábain fénymázos topánkák, inge himzett, nyakkendője gondosan csokrozott, atlasz mellényének gombjai gyémánt solitairek; egész modora finom és megnyerő. Látszik rajta, hogy ez tanult «úr lenni».

– Malagrida úrhoz van szerencsém? kérdé udvarias modorral a látogató.

A bankár fejével inte, hogy ő az s leültette késői vendégét.

– Miben lehetek önnek szolgálatára, uram?

– A guano-szigetekről akarok értekezni, szólt a dandy, levetve magát a legközelebb álló székre.

– Ah! A bankár ezzel a fölkiáltással azt akarta kifejezni, hogy «ime, ismét itt van egy ember, a ki bolonddá akar tenni.» Tessék kérem. Melyikről akar kegyed tudakozódni? Az Iquique büdösebb, de épen azért tartalmasabb, többet behajthat; a Chinche kevésbbé büdös, de kevésbbé is jövedelmező.

– Tehát csak maradjunk az illatosabbnál. A parfume csak parfume. Mi a bérlet ára annak az elsőbbinek?

– Harmincz ezer frank, uram.

– Igen jól van. Őszinte akarok önhöz lenni, uram; mint illik üzleteknél becsületes emberekhez. Én tegnap még gazdag voltam, s ma tönkre vagyok juttatva. Nem okolok senkit: saját emberismeretlenségem okozta ezt. Tőkéim visszahozhatlanul odavesztek, s nekem újra kell kezdenem az életet. A mi ingóságom van, azt eladom. A butoraimat nem számítom semmibe; az kincs, mikor vesszük, szemét, ha eladjuk. Hanem a versenyparipáim ára bizonyos pénz. Ha azokat eladom, s ha a bevett árból nehány becsületbeli tartozást kifizetek, marad 40 vagy 50 ezer frankom, a szerint, a milyen vásárra találok. Az nekem eddigi szokott életmódom mellett épen hat hétre volna elég; azzal tehát felhagyok, s kezdek valami tisztességes üzletet. Helyesli ön?

– Tökéletesen.

– A hirdetményekben olvastam önnek felhivását, s gondolám, az épen nekem való lesz; hiszi ön, hogy ez nyereséges vállalkozás lehet?

– Uram. Gavallérral lévén dolgom, én is őszinte szóval akarok fizetni. Ez a bérlet lehet kétszeres haszon; lehet tizszeres haszon; lehet szegény nyereség; lehet egész veszteség; lehet semmi.

– Magyarázza meg világosabban, kérem.

– Tehát az üzlet titka ez: a perui kormány odaád a vállalkozónak egy szigetet, mely felszinétől öt ölnyire lefelé egy darab értékesíthető kincs; a guanonak állandó és biztos piacza van; Anglia a nélkül nem termelhet. Ismerek vállalkozót, ki tiz év alatt milliomossá lett utána, hanem azután megint tiz másikat, ki egészen tönkre jutott vele. Az egészben az a kérdés, hogy van-e önnek oly biztos felügyelője, kiről jót állhat ön magának, hogy a rettentő életmódot az emberölő szigeten kiállja, a munkát vezetni képes, s a mellett se meg nem hal, se meg nem szökik, a mire két igen csábító oka van. Az egyik az, hogy minden pénz az ő kezébe gyül össze; a másik pedig az, hogy van az esztendőnek két olyan szaka, a melyben – pedig a többi sem igen kellemes – valódi vastermészet, nem is vas, valódi kaucsuktermészet, vízhatlan és rozsdamentes természet kell hozzá, hogy az ember az állomásán megmaradhasson. Az a tiz bérlő, a ki egymás után tönkre ment, mind azon bukott meg, hogy a felügyelői megszöktek a pénzzel, vagy a pénz nélkül, a mit valóban nem is lehet csodálni.

– És a tizenegyedik, a ki milliomos lett?

Az a tizenegyedik azt tartotta, hogy «ha kell, tedd magad,» s nem bízta másra a felügyelést, hanem maga taposott a guanoban tiz esztendeig. Nem halt bele. És van most vagy öt millió értéke, s nem gondol több guanóra. – Ha tehát van önnek egy ilyen biztos embere…

– Van.

– Szabad lenne őt meglátnom?

– Szabad. Csak nézzen rám. Én magam leszek az.

A bankár mosolyogva nézett végig a deli lovag alakján, finoman fürtőzött hajcsigáitól kezdve fűzött fénymáz-topánjáig, s onnan ismét fel fehér atlasz mellénye himzetein s finom inge gyémánt gombocskáin.

– Uram! tudja ön, hogy a guano-szigetek miből vannak?

A dandy észrevette a gúnymosolyt, s egyik lábát a másik térdére vetve, nagy szárazon mondá:

– Monsieur! Nem jöttem én önhöz sem természetrajzi leczkéket, venni sem atyafiságos tanácsokat kérni, hanem üzletetkötni.

Azzal belenyult atlasz mellénye zsebébe, s kivéve abból azt a félretett szívarcsutakot, azt eredeti yankee-étvágygyal összenyomogatá, s azzal élvezetesen a szájába dugta, a nyelvével a két zápfoga közé szorítva, úgy, hogy a dohánycsomag kidudorította fél pofáját, egyet-kettőt rágott rajta s aztán azt mondta: «lássuk a föltételeket.»

A bankár figyelmesen nézte az elegans uracs arczát. Egy vonás sem árulta el azon, hogy mint izlik legelőször az az átkozott pokolkeserüségü falat, a minek csak bűze lehet gonoszabb az izénél.

Ez jól kezdi!

– Lássuk a föltételeket!

A dandy cynikus gyönyörüséggel harapott egyet-egyet a keserű falaton.

A bankár átlátta, hogy emberére talált.

III.

Nyár dereka volt, mikor Sabron Jacinth megérkezett a kibérelt guano-szigetre.

«Miből lesz tehát a guano?»

Ezer meg ezer esztendő óta, milliard meg milliard ivadéka a tengeri sasoknak, albatrosoknak, sirályoknak és kormoránoknak kiválasztott magának egy egy csoport meredek sziklát a tenger közepén, a parttól távol, hogy ott rakja le fészkét s oda hordja tengeri zsákmányát elkölteni.

Ezeknek a hulladékaiból támadtak azok a szigetek.

Tehát rothadt haltrágya az, egész a sziklafenékig.

Jacinth hegyiről tövire kitudakozta tanyája maleficiumait s mindenre elkészült.

A guano-sziget fenékig trágya, hanem egy talpalatnyi termőföld sincsen rajta, a min egy lombos fa, vagy egy termékeny fűszál megeredhetne. Minden növényzete nehány faja a bűzös pokolvarfűnek, mely e trágyatalajt választá kedvencz hazájául, de a mi még undorítóbb bűzű, mint a föld maga, a min terem. Csupán a tengerre meredő sziklák hasadékaiban tenyész valami kövérlevelű zsázsa, de azok is hozzájárulhatlanok.

Tehát legelőször is növényzet nincs ezen a szigeten. Faárny, lomb, bokor, virág, üde gyümölcs, az itt mind nem létezik.

Ezzel összefüggőleg aztán állat sem lehet itt, mely növényfélével táplálkozik. Tehén, ló, kecske, juh itt ritkaságnak sem tenyészthető. Csak a sertés állja ki itt, az is hallal hízik s halzsír szagú a szalonnája.

Hanem a helyett légio a férgek száma. Keményfejű szörnyek, a mik keresztülrágják az épületfödél ólom-borítékát, hosszú, fonálidomú furiák, mik éles csőreikkel az ember bőre alá fúrják magukat; vérszomjú fulánkosok, miknek csípése után kelés támad a testen, fertőzetes élődiek, mik ragályt képeznek az élők között, s a nyüzsgő porond miriád alakjai, miket a gyomorterhelt természet lázas paroxismusában kigondolt, mintha kínjában új meg új teremtő erőt nyerne eddig nem létezett legalsóbb fokú állatfajok előállítására; a föld egész gyomra él, mozog, csíp, mar és bűzölög, s ezekkel harczolva, undorodva, vakarózva kell kiásni azt a kincset, a mit azután tonnaszámra tiz font sterlinggel fizetnek a legelső angol kikötőben, az elélemedett ó világ életnyujtó pézsmáját, a perui guanot.

Jacinth szerencséjére még nyáron érkezett meg, a mikor legalább a napnak felét, az éjszakát, emberi módon lehet eltölteni a szabadban, szúnyogháló alatt, magas czölöpökre szegezett fekhelyen, mely a tenger ár-apályának útjába van emelve, úgy, hogy dagály idején a fekhely a viz közepén áll.

A nappalok ugyan annál irtóztatóbbak. A hő napsugarak elől sehogy sem véd a bérlő gunyhó ólomfedele; pedig ólomból kell neki lenni, különben az esőzési időszak alatt egy hét sem kell az «ácsnak», a «vargának», a «mindentmegevőnek», a «repülőszegnek» s más egyéb romboló férgeknek, miket nevekkel ellátott a szenvedő emberiség, hogy az egész palotát rostává fúrják körülötte; azért az szépen ki van verve kivülről-belülről ólomlemezekkel. Ebben aztán nyáron nagyon jó meleg lehet.

Csak két élő lény követte Jacinthot: a vén inasa, ki régi hálából, meg irtóztató évi fizetés kecsegtető reményéből (ötezer frank volt neki igérve) rávette magát, hogy gazdáját idáig kisérje, meg egy patkányfogó ratler, mely kitünő jó kutya volt otthon Párisban. Ennek hasznát remélte venni Jacinth ezen a szigeten.

Hanem a megérkezés perczétől fogva semmi jó mulatsága sem volt két kisérőjével; az inas az első héten scorbutot kapott, annak kénytelen volt egyetlen deszkabódéját átengedni, s azontúl orvos, gyógyszerész és betegápoló hivatalokat végezni körülötte. Később e hivatását felváltotta a lelkész és sírásó munkája: a jámbor európai lakos gyomra nem állta ki az első két hónapot, azt biz el kellett temetni.

A bölcs ratler pedig egészen lemondott otthoni mesterségéről: nemcsak hogy ugatni elfelejtett ezen a szigeten, hanem még a patkányok elleni gyülöletét is elhagyta; pedig tárgy lett volna elég, de azokat hagyta vigadni s maga a helyett a halászmesterségre adta magát, egész nap a halakat leste a tengerparton, s azokat fogdosta, mint a vidra.

Jacinth egyes-egyedül találta magát a kietlen pusztaságban, a hol elvesztett millióit akarta újra feltalálni.

Százötven emberből állt napszámosai serege, kivétel nélkül chinaiak, apró szemű, kiálló pofacsontú, cserszinű emberfaj; otthon is népsöpredék, kit a túlnépesülés nyomora hajtott túl a tengeren, a mennyei birodalomból erre a puszta szigetre, melyen csak dolgozni lehet, pénzt szerezni, a közben meghalni, de az életnek örülni soha.

Más nép nem vállalkozik e gyötrelmes munkára; más égalj emberének testalkata nem állja ki azt. Aztán más nemzet fiainak életéért kár is; ha azok elfogynak, milyen lárma lesz belőle! de a szegény chinaiért ki síránkozik, ha a hajó, mely ötszáz embert vitt el az Iquique szigetre, öt év mulva csak ötvenet hoz vissza?

Tehát százötven chinai fej jóvoltától függött, hogy Jacinthnak legyenek-e milliói, vagy koldussá legyen?

A rossz kedvű telepítvényesnek, kit a féreg megmart, kit a láz kitört, ki a sovány rizspéppel soha jól nem lakik, úntalan a sarkában kell lenni, nógatni, biztatni, fenyegetni, meg is ütlegelni, hogy sikeresen folyjon a munka. Az a rettenetes munka.

Egy óriás trágyaveremben, melyet bányaszerűleg kell rétegenként kifejteni, hol a verőfénytől megszikkasztott por, mint a szitált méreg száll a tüdőre és gyomorra, s az ammonsó veresre csípi a szemeket; hol a mell hiába küzd egy szabad lélekzetért, hol az ajk hiába eped egy ital üde vizért, mert hisz e helyen kutat nem lehet ásni; a miből isznak, az két mély cisterna a kősziklák völgyeletébe vágva, hova az esővíz összegyűl s aztán belehányt mészszel ihatóvá tétetik; e csatornák nehéz vasajtókkal vannak lezárva, miknek kulcsa a bérlőnél áll, s épen e kulcsok teszik őt a sziget urává, mert ha azokat elő nem adja, megölheti az epész népséget szomjan; itt vesződött napról-napra Jacinth, csak a nyomorúságban és boszankodásban változazatos, egyhangú munka mellett százötven vademberré qualificált chinai lazzaronival.

Pedig irtózatos volt azok közt élni. Durva, önző, lomha nép volt. A mellett tolvaj és irigy.

Aztán mintha még nem elég bűz volna ezen az elátkozott milliók szigetén, ez a chinai had is hozott magával valami sajátságos specificus maró illatot, a mit már a távolból meg lehetett érezni; minden ruháján, kalyibáin megérzett az, pedig a kalyibasort minden nap végig kellett látogatnia Jacinthnak, hogy nem maradt-e valamelyik otthon? S ha az otthonmaradó beteg, vagy épen meghalt, meg kellett tudnia, igazán beteg, igazán meghalt-e? mert az mind pénzveszteség, és csak neki veszteség. Jacinth úgy tekintette már itt az embereket, mint a körüle nyüzsgő, maró és undorító férgek legnagyobb és legkellemetlenebb válfaját.

És midőn este későn, a sivár napi munkában kifáradva, a tengerpartra vert négy czölöpön nyugvó szabad fekhelye alá megtért, elővette tarisznyájából a napközben lőtt tengeri tyúkot, tüzet rakott kőszénből és száraz hinárból, s maga leült melléje vadpecsenyéjét megkoppasztani, megsütni, hogy elkészüljön vele, míg az apály tart, s mire a dagály visszajön, akkorra felkapaszkodhassék fekhelyére, mely alatt a visszatérő hullámok mormognak majd egész éjjel csendesen; ki mondta volna, hogy ez a fél vad ember, feketére sült torzonborz arczával, övig érő poros csizmáiban, könyökig felgyürkőzve, itt, a messze világló tűz mellett, a tenger partján, a divatkirályok városának egyik detronisált fejedelme, a ki nem kivánkozik innen oda vissza?

Csunya élet pedig biz ez! Zöld mező nélkül, friss viz nélkül, virág nélkül, tiszta levegő nélkül, művelt emberek nélkül!

De kivált asszony nélkül!

Semmi sem oly sivatag eszme, mint az, hogy legyen egy puszta, tengertől körülvett tér, a hol asszonyi kéznek nyoma nem látható, a hol asszonyi hang nem hallható.

Hisz még a fogolynak is jobban esik, ha börtöne ablakából a porkoláb feleségét hallja gyermekeire zsémbelni.

Az Iquique szigeten mit keresnének nők?

Ez az élet nem nekik való.

Ebben érezte Jacinth legnagyobb elhagyatottságát.

Oh, mikor tengerre szállt, akkor azt hitte, hogy a nőgyülöletet hozza egyedüli szállítmányul Európából, de itt lassankint megtanítá az idő, hogy egy szűk téren lenni, a hol mindig csak egyedül férfiakat lehet látni, fele útja a meghalásnak.

Egyszer a kalyibák sorát végigjárva, egyiknek az ablakában egy virágcserepet látott, mely tengeri homokkal volt megtöltve s abban zöldült egy azon sziklai növények közül, a mikhez olyan nehéz jutni. Ki gondol itt arra, hogy virágot tartson az ablakában? Lehet-e ilyen gondolatja másnak, mint nőnek? Benyitott a kalyibába; ott négy chinai ült a földön s havi pénzére koczkázott. Kérdezte tőlük, hogy ki az, ki itt virágtenyésztéssel foglalkozik? Azok ránéztek, vállat vontak s játszottak tovább. Ünnepnap volt, nem tartoztak neki feleletet adni.

Hanem az üzlet jól ment. A szokott szállítmányosok megjelentek rakhajóikkal a kikötőben s fizettek igen szép guineekkel. Az első három hónap alatt annyi chilii salétromot elárusított Sabron, hogy nemcsak az egész évi haszonbérlete, hanem még egyszer annyi nyeresége volt már félre téve.

E siker csak annál jobban ösztönözte. Egy jó öreg liverpooli hajós ugyan, ki legutoljára vásárolt tőle, figyelmezteté, hogy nemsokára következik az esős időszak, akkor jó lesz legalább négy hétig pihentetnie a munkát, mert az nagyon egészségtelen időjárás itten, jobb volna az alatt magának átmenni Ayacuchoba; de Jacinth már annyira fel volt izgatva a keresetvágytól, hogy nem hajtott a jó tanácsra s miután egy szállító yankee épen az esős időszak kezdete alatt szólt be hozzá, hogy ő most gyapotkelméket visz La-Serenába, ha azt kirakta, visszatér és négyszáz tonna guanót szeretne felvenni, 40 dollárral tonnáját, Jacinth szerződött vele, s kettős napszámot igért mandsujainak, ha az esőben is dolgoznak, hisz könnyen lehet azon segíteni, csak gátnákat kell ásni befelé a hegytömegbe, ott azután szárazon lehet dolgozni.

Az angol hajósnak igaza volt; ez kétszeres napszám mellett is kétszeresen rossz munka. Az éjjel-nappal szakadó esőtől feneketlen dágványnyá ázik keresztül az a veresbarna tömeg, s most már ragályt lehel ki magából; az egész szigetet ellepi a sürű lilaszürke polozsna köd, mely semmi szellőnek nem enged, ott fekszik rajta lomhán s rothasztó lázakat tenyészt, a mik aztán, a mint az első forró nap rásüt arra az ölnyire leázott tőzetszigetre, mint a jó arató, úgy söprik az érett embereket.

Jacinth nem törődött vele: chinait kapni eleget. Maga miatt pedig nem aggódott. Neki élnie kell; ő nem fog ráérni, hogy beteg legyen, mert neki még sok dolga van a világban.

Az egész esőszak alatt térdig érő piszokban járt a szakadatlan munka után, osztotta a rakit a munkások között, meg a rágni való dohányt, a mi neki sem fogyott ki a foga alól soha.

Sok embere kidőlt a munkából. Jó tizedrész munkaképtelenül feküdt már, azokat ő gyógyította, rakival és dohánynyal. Az a legjobb. Míg jól van az ember, csak sok rakit kell inni és sok dohányt rágni; ha baja van, még több rakit inni, még több dohányt rágni, ez a gyógyszer. Az ember azután vagy megél, vagy meghal.

Az esőszak vége felé készen volt a megrendelt mennyiségű guano, be is pakolva szépen tonnákba a hosszú szárnyékok alatt; hanem Jacinth is készen volt valamivel, a miről azt hivé, hogy örökké tart, az egészségével.

Eleinte azon vette észre, hogy mikor valami madárra akar lőni, egy madár helyett mindig kettőt lát; azután meg, mintha a lábai ólomból volnának, s nem akarnának térdben meghajolni, míg a füleiben oly forró zúgást érzett, mintha köröskörülötte egy tenger volna, tele forró zsírral, mely a tűzön sistereg.

Ez a sárgaláz.

A yankee megjött, hanem Jacinthot már az ágyban fekve találta. Jacinth azért nem hagyta magát a láz által üzletében megzavartatni, legfeljebb, hogy a nyelvének nem esett jól angolul beszélni, kérte a yankeet, hogy beszéljenek inkább spanyolul. Úgy is megértették egymást.

Jacinth elmondta, hogy a kialkudott árú készen áll, de már annak hajóra szállításával csak fáradjon maga a vevő, mert ő nem birja a lábát. A mire az szívesen vállalkozott.

Mihelyt be lesz hordva a guano, az árát is megküldi.

Jacinth arra kérte még, hogy ő alkalmasint nagy beteg fog lenni, tehát hagyjon itt nála egyet a legényei közül, a ki betegsége alatt ápolja, nagyon meg fogja fizetni; lám, most nincs senkije ezen a kutyán kivül.

A yankee igérte, hogy küld ápolót is, orvost is, gyógyszert is, pénzt is, frissítőket is, csak tessék megnyugodni.

Jacinth aztán csak ablakából nézte egész napestig, míg a tonnákat a hajóra hengergették. Este a yankee nem jött vissza. Jacinthnak igen nyugtalan éjszakája volt. Mindig azzal vesződőtt, hogy a pénzt még nem kapta meg, hátha a yankee az éjjel megszökik?

Reggel, mikor fölébredt, első dolga volt az ablakon kitekinteni. A kikötőben híre-hamva sem volt a yankee hajójának. Nem küldött biz az se doctort, se orvosságot, se betegápolót, de még a pénzt is elvitte magával.

Jacinth kiáltani akart, s nagy rémülettel vette észre, hogy semmi hangja sincsen; fel akart kelni, és lábai meg voltak meredve. Egyedül volt, nem tudott magán segíteni.

Csak az ujjaival birt még füttyöket vetni. Azért tette, hogy a ratler kutyáját ezzel a hanggal előcsalja valahonnan. Az sem jött. Az is elment a yankeevel. Nem lehet tőle rossz néven venni. Nagyon keserves élete lehetett itten.

Jacinth tehát ott feküdt egyes-egyedül, meglopva, ágynak szegezve, elfelejtve.

A romboló láz teljes erejével kitört rajta, s a testi kínokat még fölülmulták a lélek szenvedései, miket saját fellázadt phantasiájától ki kellett állania.

Lábai hidegültek, dagadtak, és ő azt képzelte, hogy egy nagy mérges kígyó csúszik felfelé lábszárain, hideg gyűrűivel átfonva azokat, s mindig följebb-följebb kúszva undok sima testével, s nincs senki, a ki azt a kígyót elűzze onnan!

Majd ismét egy egész tábor fehér hangya rohanta meg lázháborgása képzelmében; azok befúrták magukat testének belsejébe, morzsánként őrölték, rágták le izmait; bebújtak a fülein és keresték a nyilást lecsukott szempilláin, hogy szemeihez férhessenek, és senki sincs, a ki azokat leseperné arczáról, hogy legalább azt ne bántsák.

Azután meg azt képzelte, hogy a sok esőzéstől fenékig átázott guano-talaj elkezd süppedni alatta, és ő tehetetlenül hanyatlik bele mindig mélyebben, mélyebben, s e zápult posványnak minden porszeme él, nyüzsög, vonaglik, csiklandja kínzó ingerrel minden idegét; már ajkáig ér a posvány és nincs senki, a ki kezét nyujtaná, hogy kivonja abból.

Azt is képzelte, hogy a munkások megtudták betegen fekvését; megtudták, hogy nem birja magát lőfegyverével védeni és most eljönnek, hogy kirabolják. Már ott néznek be ablakain, már betódultak az ajtón: kérdezik, hogy hová rejtette el a pénzét? ő mond nekik mindig más meg más rejtekhelyeket, sehol sem találják; utoljára kínozni kezdik, kőszénparázs fölé tartják, homlokát szíjjal szorítják össze, körmét késekkel hasogatják fel és nincs köztük egy irgalmas lélek, a ki megszánná, s egyszerre keresztülütné szivén a kését, hogy vége lenne mindennek.

És az a kínzó hőség! a saharai szamum sorvasztó lehellete az arczán. Mint szomjazik, mint eped egy ital hűsítőért! Testének minden pórusa szomjazik, és nincs, ki egy ital vizet ajkaihoz tartson!

Milyen üdvözölt volna most egy női arcz! Milyen vigasztaló volna most egy női hang!

A beteg lehunyta szemeit és várta, hogy meghaljon.

Az a sok fenevad, mely lehunyt szemei előtt ágyára mindenünnen felkapaszkodik, majd csak megöli már.

E mély lázrohamban, mely félig álom, félig pokol, egy hang szólal meg fölötte:

– How do you do? sir!

Jacinth felnyitja szemeit s maga elé bámul.

A hang női hang volt. S az arcz, mit maga előtt látott, egy nőnek az arcza.

És ez nem volt álom.

IV.

A hang, mely Jacinthot felkölté, nem volt kellemes, csengő, dallamos hang, a hogy a női hangról mondják a költők; rekedt, durva fahang volt az, és az arcz nem volt egy földi angyal arcza, hanem egyike a legrútabb chinai néptypusoknak, otromba vonásaiban nehéz megkülömböztetni az asszonyt a férfitól, ki épen oly sima képet s kontyba csavart hajat visel, mint felesége és leányai.

A Jacinth ágya fölé hajló arcz tömpe pisze orrú volt; ajkai szélesek, vastagok, előre álló fogsorokkal, szemei aprók, szempilláinak metszése fölfelé kanyaruló, álla benyomott és arczcsontjai kiülők, és ehhez az egész arcz színe a minden emberi színváltozatok közt a legkellemetlenebb: egészen pergamensárga, legkisebb szinezete nélkül a pírnak.

Hanem azért női hang volt az és női arcz.

A némber fehér cserépkorsót hozott magával s abból egy lapos csészébe töltött valami szürkés fehér nedvet, s azt biztató intéssel nyujtá Jacinth ajkaihoz.

Jacinth megitta azt az utolsó cseppig. Ha méreg lett volna is, azt is megitta volna. Azonban épen nem volt méreg; valami czibere nemű savanyú ital volt az, némi kesernyés utóízzel, mit belefacsart növénynedv adott neki.

Jacinthnak úgy tetszett, mintha ez ital után rögtön elvesztek volna a fehér hangyák testéről és beleiből; a rút arcz mosolyogva intett neki, mintha mondaná: úgy-e jó volt? és mikor mosolygott, akkor még rútabb volt.

Azután leült a némber Jacinth ágya végéhez s egy durva szőrszövettel elkezdé dörzsölni a lábait.

És Jacinthnak úgy tetszett, mintha az a hideg kígyó lecsavarodnék lábszárairól lassanként, s utoljára egy élettelen tarka szalaggá változnék át.

Ez alatt csendesen elaludt.

Első valódi alvás volt ez betegségében; rémlátomások nélküli, üdítő álom.

Mikor fölébredt, a sárga női arcz még mindig ott volt előtte. Ismét töltött neki abból a savanyú nedvből, ő ismét megitta, az alak ott maradt mellette, mintha nem volna egyéb dolga, mint az, hogy őt virraszsza.

És ott maradt mindaddig, míg betegsége meg nem fordult. Akár éjjel, akár nappal nyitá fel szemeit a beteg, azok mindannyiszor e furcsa, szilvamag-alakú szemekkel találkoztak.

Jacinth keresztüllábolta a sárgaláz válságát. Alig jutott hangjának birtokába vissza, alig lett nyelvének ura ismét, midőn azt arra használta fel, hogy megkérdezze rejtélyes ápolójától:

– Ki vagy te? Hogy hínak?

– Nevem Xin. Fun-Cho napszámos leánya vagyok, a kinek ablakában látta ön azt a zsázsavirágot, a mi után a minap tudakozódott. Ennek a leveleiben van az a keserűség, a mitől a láz elmúlik. Apám küldött ide, hogy legyek kéznél, ha valamire szüksége lesz az úrnak.

Az a leány naponként, az alatt, míg Jacinth aludt, kötélen bocsáttatá le magát apjával a tengerparti sziklák meredélyein, hogy azokat a gyógynövényeket megszedje, a mik csak ott a sziklarepedésekben tenyésznek, s miket azért ültetett oda az áldott természet, hogy kész gyógyszert adjon a betegség ellen, mely ez éghajlat alatt honos.

Jacinth jobban kezdett lenni, hanem ennek a betegségnek az a tulajdona, hogy a fellábbadozó egy ideig második gyermekké lesz: fél a magánytól, a sötéttől, megijed minden zajtól, kényeskedik, képzelődik, s mindig azt szeretné, ha mesélnének neki.

A beteg kiállhatatlan ilyenkor, változékony szeszélyeivel.

Xin az alatt sem tágított Jacinth ágya mellől; mesélt neki, a hogy gyermekeknek szokás, elébb, míg gyönge elméjűek, meséket, miknek ege Chinában van: a haniangi gránátalma ágáról, mely a szép Xelenhoa kezében kivirított és almát érlelt, annak a bizonyságára, hogy nem ő gyilkolta meg mostoháját; a csodás Luen folyóról, melybe ha kilencz vesszőt hajítanak, hat éjszaknak, három délnek úszik benne; a Makán szellemről, ki a tengerben lakik s az a sajátságos szeszélye van, hogy ki nem állhatja a pecsenye szagot, azért a chinai hajósok nem mernek a hajón húst vagy halat sütni, mert a Makán rögtön felháborítja ellenük a tengert. Később, a mint mondani szokták, mikor már a gyermek esze érik, regélt neki kifogyhatlan csodákat hazája növényeiről, virágairól, állatairól; a kőről, mit a kígyók egymás fejére fújnak, a tollas kígyókról és a madárról, mely a kinyilt virágból repül ki, s vele együtt, mikor az elhervad, ő is elvész; a szinváltoztató rózsákról, mik reggel mindig fehérek, estére mindig pirosak, a Chifung virágról, mely előre megérzi a szelet s leveleit az ellenkező oldalra fordítja, a honnan annak jöttét várja; a Quee fű gyökeréről, melyet ha valaki megrág, úgy nevet tőle, mintha gyöngén csiklandoznák, s a császári kertek Lichi fáiról, miknek gyümölcse piros szív alakú; zöld fák, mikről piros szívek függnek; és a szívgyümölcsnek mézíze van és rózsaillata.

Úgy elmulatott e bohóságokon a gyógyuló beteg.

Mikor aztán még jobban megerősödött az elméje, akkor komolyabb tárgyakat keresett a mulattatására Xin; regélt Jacinthnak a chinaiak földmíveléséről, a fensíkká vágott tetejű hegyekről, mik lépcsőzetes szakaszokra vannak osztva, ott a chinai nép rizst tud termeszteni, s mértföldekről vezeti földjére hosszú bambuszcsöveken az öntöző vízet. Hogy úsznak a falvak a folyókon! Egész falvak tutajokra építve, kertek, veteményes ágyak a bambusztalpakon, miket földdel borítottak be. Hogy viszik a gazdálkodást kacsákkal, a kiknek semmi birtokuk sincs a földön (mert China népe nem fér már egymástól), a kik egész életöket a víz hátán töltik, s reggel kieresztik kacsáikat a mezőkre, azok nem bántják a növényt, hanem a szöcskéket, ártó bogarakat szedik össze, a gazdák még fizetnek is a tisztogatásért; hogy futnak este megint haza a kacsák a hajókra, a mint elkezdenek nekik dobolni; pár nap mulva a hajóhad kacsáival együtt alább úszik, s így él egy egész néposztály. Elmesélte neki, hogy főznek Xansiban a tűzkutakon, kemenczét csinálván a földből kijövő naphta fölé; ez az, a mivel a chinaiak itt a szigeten ruháikat bekenik, ingeiket belemártják: annak a szagát nem állhatják a bogarak s nem marják őket oly nagyon. Meg is nevetteté Jacinthot azokkal a mesékkel, hogyan kergeti bele a tóba, vizbe, egész China népe egyszerre talpra állva, a repülő sáskákat, mindenünnen összeterelve őket nagy lármával egy helyre, míg azok fáradtan a vízbe leomlanak tömegestől; aztán meg, hogy milyen a chinai fiakker kocsija? Csak egy kereke van, az is a középen, három ember ül benne, egy középen, kettő szélről, s tartja az egyensúlyt, elől egy ló belefogva, hátul a kocsis gyalog, fogja a két rudat s ügyel reá, hogy az egykerekű jármű fel ne billenjen.

Sokat köszönhetett Jacinth ezeknek az együgyű meséknek, mert a láz maga legfeljebb is azzal végződik, hogy meghal az ember, de a gyógyulás többnyire búskomolyságot hagy maga után, ha a lábbadozó kedélyét nem ápolják.

Jacinth úgy megszokta már ezt a rút arczot látni, úgy elhallgatta ez idomtalan ajkak regéit naphosszant.

Egy reggelen, midőn szenderéből felveté szemeit, azt vette észre, hogy az ágya lábánál ülő leány csendesen sir.

– Xin! te sirsz?

A felrezzenő leánynak késő volt már könnyeit letörülni, nem mondhatá azt, hogy nem sír.

– Meghalt a Jun-Cho, az én apám, felelé szomoru hangon.

– Mikor?

– Tiz nap előtt.

– Tiz nap előtt? Csak sirasd Xin.

Tiz nap előtt! És a leány eltitkolta azt a beteg előtt, hogy el ne rémítse vele: míg ébren volt, nevettető meséket mondott neki, s csak akkor sírt, mikor Jacinth aludt.

És olyankor, mikor sirt, – még csunyább volt szegény, mint máskor.

Jacinth megfogta a leány kezét és azt mondá neki:

– Ne aggódjál Xin, ezután majd én leszek az apád!

V.

Végre egészen felgyógyult Jacinth, a visszatérő tavasz neki is visszaadta egészségét.

Tavasz? De hát mi jelentősége van ennek az Iquique szigeten? – Annyival több szúnyog.

Xin homokot talicskázott Jacinth gunyhója elé, folyondárt vetett bele, s virágos zöld szőnyeget nővelt fel ablakai előtt, zöld lugost, melynek árnyéka alatt naponta pihenhetett.

Még is tudott csinálni tavaszt!

A ház körül minden egészen másképen ment, a mióta Xin gazdasszonykodott. Jacinth csak most tapasztalta még, milyen drága jó egy asszony a háznál, a kinek van! tiszta ing, kitakarított szoba, kész estebéd, rend és nyugalom.

Aztán Xin annyiféléhez értett. Nehezen élvezhető élelmi szerekből izletes étkeket készíteni, romlékony tárgyakat tarthatókká tenni, még a tojást is be tudta sózni chinai módra, a hogy évekig eláll; azután Jacinth engedelmével tengeriszapból kertet hordatott a ház mögé, abban zöld veteményt termesztett, csodaszépet; a chinaiak híresek az üzdelésben. Sőt még arról is felvilágosította Jacinthot, hogy tehenet is lehet itt tartani, csak sajtolt szénát kell utána hozatni.

S nem csak a ház körül, de az üzletben is hasznát vette Xinnek.

Ő tudott legjobban a munkásokkal bánni, ő tartotta őket rendben, megítélte: jól dolgoztak-e vagy hanyagul? elrakatta a guanót tonnába, felügyelt a hajóra szállításnál, őrködött a csempészet ellen; alkudott a kereskedőkkel, a mi Jacinthnak leggyöngébb oldala volt; tőle mindig egy pár shillinggel olcsóbban megkapták az árut, mint a «miss»-től.

Ő nem röstelte úgy, mint a «monsieur» szemébe mondani a kereskedőnek: «uram, adsza, nesze». Elébb ki kell fizetni az árát, azután lehet a szállításhoz fogni; s nem restelt maga felmenni a hajóra, újra megszámlálni a tonnákat, ha nem hengerítettek-e többet fel, a munkásokkal alattomban egyetértve, a kialkudottnál?

Jacinth erősen is gyarapodott. Ez a lány igazán jobb keze volt neki.

Az első években már tiszteletre méltó összegnek volt birtokában, mely szinte kárpótolta azért, a mit az ó világban szép asszonyokon és becsületes embereken elvesztett.

Hanem azért szó sem volt róla, hogy a szerződött tiz évnél előbb innen visszamenjen.

Egyszer a passatszelek végződtével amerikai hajó kötött ki szigetöblében, s a tanyáját felkereső kalmárban Jacinth nagy meglepetésére ugyanarra a szökevényre ismert, a ki évek előtt, mikor betegen feküdt, azt a yankeetrikket játszotta vele.

– Ah, sir! Ön ugyan későn jön vissza a guanómért megfizetni.

– Micsoda? Én? Önnek? révedezett eleinte a yankee, nagyon megzavarodva, mintha azon gondolkodnék, hogy hevenyében mit tagadjon el, azt-e, hogy ő csakugyan ő? vagy azt, hogy Jacinthot ismeri? vagy hogy guanóról hallott is valamit? hanem azután, hogy Jacinth szemeit nem birta kiállani, elnevette magát s merész nyiltsággal állt elő: «valga me Dios!» Sennor, én azt hittem, hogy ön régen meghalt. Mikor legutoljára együtt discuráltunk spanyolul, ön oly beteg volt, hogy én azt hittem, másnap meghal; aztán az gondoltam, hogy a pénzt, a mit adnék, úgy is elsikkasztja ez a sok rabló itt a szigeten, jobb ha azalatt is egy becsületes családapánál kamatozik, míg önt újra feltalálhatom. Megfizetek, sir; a kamatokat négy percenttel számítjuk: így discontál a pensylvaniai bank is. Jó lesz?

– Jó.

– Önnek itt, úgy látom, brilliánsul megy az üzlete. Egész comfortot szerzett maga körül, mióta legutóbb itt jártam. Jól megy az üzlet?

– Elég jól. Kétannyit tudnék eladni, mint a mennyit elő tudok állítani.

– Az hiba, sir; üzletben első szabály, a milyen tágas a piacz, annyi kosárral rakni tele.

– Nem birnak többet a munkásaim. Csak százhusz van már: harmincz időközben meghalt.

– Ah, tehát hozatni kell újakat. Megálljon, sir, egy ajánlatot teszek önnek. Ön most ad nekem egy hajóteher guanót ismét. Megadom az árát. Az előbbinek is, meg a mostaninak is. Én aztán visszatérek, hozok önnek százötven friss chinait; a szállítást idáig ötven dollárba számítva fejenként. Mikor átadom a portékát, akkor ön visszaadja a guanóért fizetett pénzemet, s quittek vagyunk. Helyes-e?

– Nagyon jó, monda Jacinth, a yankee tenyerébe csapva.

– S már most igyunk erre egy pohár melasset.

– Hozz, Xin!

Azután megitták az alku áldomását, a yankee lefizette a pénzt, felrakatta a tonnákat és odább vitorlázott.

Mikor elment, Jacinth megkérdezé Xint.

– Mit szólsz hozzá? Úgy-e jó lesz? Megkétszerezzük a munkásokat, megkétszerezzük a jövedelmet.

Xin azt felelte rá, hogy «Chinában is az erények közé számítják ugyan, ha valaki ügyesen meg tud csalni mást, de ha valaki kétszer meg hagyja magát ugyanazon ember által csalatni, azt már bűnnek tartják a megcsalatott részéről».

– Hogy csalhatna meg, mikor itt van nálam a pénze?

– Majd meglátja ön.

Az idő aztán telt, egyhangú, fáradalmas munka, szállítás, alkudozás közben. Nagy könnyebbségére volt Jacinthnak, hogy mikor ő napokat volt kénytelen a kikötőben tölteni az ellenőrzés, átadás végett, az alatt Xinre bizhatá a munkásokra felügyelést, rendben ment a gazdasága, szeme előtt úgy, mint háta mögött.

Egy ilyen munkanap után késő estve találkozott Xinnel, ki már akkor sütött-főzött a konyhán.

– Látod, Xin, monda neki, pipájára gyujtva takaréktűzhelye parázsánál; a yankee nem csalt meg, elhozta a szállítmányt, már át is vettem; derék, jó erős ficzkók; meg vagyok velük elégedve. A pénzét is visszaadtam, már el is vitorlázott ismét.

Xin vállat vont.

– Azért én mégis azt hiszem, hogy megcsalta önt.

Jacinth másnap reggel hadrendbe állítá az új munkás csoportot, s odavitte őket Xin elé, hogy mit szól a szerzeményhez?

Xin összecsapta feje felett a kezeit, s félrevonta Jacinthot.

– No lássa ön, milyen tüzimádó módra megcsalta a yankee. Hisz ezek kékek.

– Hát kékek, mert kék ruhájuk van.

– Az eddigiek pedig sárgák.

– De hát mi bajom nekem az ő kék és sárga gúnyáikkal?

– Az, hogy azok a sárgák császári mandzsuk, ezek a kékek pedig taipingok, a kik odahaza is folytonos veszekedésben élnek, s ha más országban összekerülnek, ott is újra kezdik a veszekedést. Ezeket bizonyosan Californiából hozta ide az a yankee, a hol megfizettek neki érte, hogy szabadítsa meg az aranymosókat ezektől a czivakodóktól, a kik miatt nem lehet a munkát békén folytatni. Már most csak úgy intézkedjék ön, hogy iparkodjék a sziget tulsó oldalán más telepet állítani fel az újak számára, mert ha ez a két csapat csak a szagát megérzi is egymásnak (nem veszi ön észre, hogy még bűzök is más, mint az ittenieknek?), hát ezek kiirtják egymást kölcsönösen, s vége a békés munkálkodásnak.

– No, majd rendet fogok közöttök tartani, szólt nagy önbizalommal Jacinth, bízva eddigi erélyében; hanem azért mégis megfogadta Xin tanácsát, s a másik oldalra vitte át az új telepet, úgy hogy a kettőt a meredek, kormoránlakta sziklák választák el.

Ebből aztán az a terhes kötelesség támadt rá nézve, hogy naponként négy angol mérfölddel többet kellett lótni-futnia, hogy mind a két telepet bejárhassa.

Az első vasárnap mindjárt kezdődött valami összeveszés a két fél között. Keresztyén ünnepnapokon Jacinth nem engedett dolgozni, s minthogy a chinaiak budhisták voltak, hát azoknak meg mindegy volt akármikor ünnepelnek.

A legrégibb időkben ide költözött chinai munkások egyik magas sziklába valami idomtalan potrohos bálványalakot faragtak ki, s ahhoz szoktak eljárni tisztelkedni a későbbi utódok. Ezt a bálványt a kékek is olyan jól láthatták, mint a sárgák, s a legelső pihenő napon annál a kegyes helynél összetalálkoztak csoportosan.

Xin előre figyelmezteté Jacinthot, hogy ez be fog következni, s azért mind a ketten jó eleve odamentek a bálványhoz s bevárták az összejövőket.

Azok közt rögtön nagy feleselés támadt. A sárgák azt állíták, hogy az a Buddha az ő jogtulajdonukban levő isten, míg a kékek furfangosan oda fordíták a dolgot, hogy sőt inkább a Buddhát az ő elődeik csinálták, tehát ez az örökségük. Egyik fél sem akarta pedig engedni, hogy a másik annak a Buddhának áldozzék.

Jacinth aztán úgy tett közöttük igazságot, hogy hozatott olajfestéket, kéket meg sárgát, befesteté vele a Buddhának az egyik oldalát (az orra képezvén a választékot) sárgára, a másikat kékre: «már most a kékeknek jut a fél Buddha, a sárgáknak a másik fele; kiki áldozzék a maga fél istenének.»

Azok aztán megnyugodtak benne, s hozzáfogtak az áldozathoz, hoztak halat és malaczot a Buddhának; a halból oda adták neki a farkát és belét, a malaczból a lehúzott körmöket és a sertét; a többit megtarták maguknak. – Ezért ugyan érdemes volt olyan nagyon patvarkodni a Buddha jogkérdése felett!

Jacinth megigérte nekik, hogy fog hozatni a számukra minden háznak külön egy Buddha bálványt ajándékba. (Londonban van egy gyár, a hol azokat készítik, s ellátják válogatott bálványokkal Chinát és Keletindiát.) Ennek azután örültek, s ezuttal nem lett verekedés.

– Látod, monda Jacinth Xinnek, okos embernek mester a neve.

Maga is bámulta magát, hogy mennyi ügyességgel birt dogmaticus subtilitásoknak egymásközti kiegyenlítésére. Civilizált europaiak közt már nem ment volna ilyen könnyen.

Azután igen kedélyesen viselték magukat a chinaiak. Kékek, sárgák, ha meglátták egymást a távolból, gúnyneveket kiabáltak egymás felé, de olyan messziről, hogy a másik nem hallotta. Ezzel aztán mindkét fél meg volt elégedve.

Hanem egy ünnepnap délután nagy ijedten fut haza Xin, s hívja Jacinthot, hogy jöjjön sietve a kék telepre, két chinai összeveszett. A sárgák azzal mulatták magukat ősi szokás szerint, hogy papiros sárkányokat eregettek; egy sárkány lecsapódott a kékek telepénél, s egy kék elrabolta a sárkányt a zsineggel együtt, s most ezen a két ember hajba kapott és birkózik folyvást.

– Hát a többiek? kérdé Jacinth.

– Azok még eddig csak nézik a verekedést, két oldalt állva.

Jacinth futott Xinnel együt a csetepaté szinhelyére. Egy tisztáson álltak egy csoportban a sárgák, másik csoportban a kékek, s nagyon csendesen viselték magukat, mintha csak valami kakasviadalban gyönyörködnének.

A tér közepén pedig, a mit így körülfogtak, ott dulakodott a két birkózó, egy kék meg egy sárga.

Sajátságos neme volt ez a birkózásnak. Mindegyik birkózó a másiknak a varkocsát fogta balkézzel, s kétszeresen az öklére csavarva, a jobb kezével meg aztán iparkodott a másiknak a torkához juthatni. Ilyenformán egymásnak a fejét aláhúzva, forogtak köröskörül; mindegyiknek az levén a fojtogatáson kivül még a főtörekvése, hogy a fejével a másiknak a koponyáját bezúzhassa.

Néha perczekig mozdulatlanul álltak, majd megint nagyokat kanyarítottak egymáson; egy hangot sem adtak a közben, csak kemény koponyáik összecsattanása hangzott néha.

Jacinth nagy önbizalommal lépett a tér közepére, s parancsoló hangon kiálta rájuk:

– Bocsássátok el rögtön egymást!

Mintha csak két dülekedő bivalynak szólt volna.

Azzal, hogy tekintélyét fentartsa a chinaiak előtt, Jacinth megkapta egy kézzel az egyik chinai jobb karját, másikkal a másikét és széttaszította őket. Az igaz, hogy egymaga erősebb volt, mint azok ketten. Mikor így szétfeszítette őket, hát szélylyel váltak, hanem a balkezével egyik sem eresztette el a másiknak a varkocsát. Annál fogva össze voltak ragadva. Jacinth hiába kiabált, hiába erőködött: próbálta összeszorított ökleiket kinyitni, nem lehetett, nem eresztették el egymás haját. Belefáradt és maga is dühbe jött.

Mikor aztán nem boldogult velük, zsebébe nyúlt és kivette bowie-kését.

– Jaj, uram! mit akar ön? kiálta Xin ijedten, odaugorva, s megkapva Jacinth kezét.

– Hát lemetszem az ostobáknak a varkocsaikat, ha nem akarják elereszteni, s aztán el lesznek választva.

– Azt ne tegye, uram! inkább a fejeiket, mint a hajfonadékot; hisz az azért van meghagyva, hogy halála után annál fogva ragadja Buddha az égbe az embereket; a ki a varkocsát elvesztette, elkárhozott, s a tűzimádókkal együtt ég meg. Ezzel az egész telepet maga ellen zendítené ön.

– De hát mit csináljunk velök?

– Csak a nézőket parancsolja ön haza, nehogy általános verekedés legyen belőle, a két birkózót pedig itt kell hagyni magára, majd holnap visszajövünk erre a helyre és megnézük, hogy melyik maradt halva.

– Halva?

– Az bizonyos. Addig el nem eresztik egymást, a míg kettő közül az egyik él.

Jacinth hazaterelte a kékeket, Xin rávette sok szóval a sárgákat, hogy menjenek a telepre vissza, s a két birkozót otthagyta mindenki magára. Azok csak fogták egymás haját s forogtak körben és csapkodták össze a fejeiket késő estig.

Xin az egész éjjel nyugtalan volt, gyakran kiment a házból s felhágott az őrhelyre szétkémlelni és figyelmezteté Jacinthot, hogy a távolban valami mozgás neszét hallja.

Mielőtt megvirradt volna, már lefutott az elhagyott birkozókhoz, s rövid idő mulva visszatért.

– Nos, melyik? kérdezé Jacinth.

– Mind a kettő, felelt Xin. És már most nagy baj van. Mind a két telep emberei dühösek egymásra. Az összeveszés megkezdődött; ezek is, amazok is kezdik a guano-kaparó villáikat egyenesre kalapálni; ez aztán egészen jó fegyver; olyan mint a kettős szurony. Nehéz lesz őket visszatartani, de én megkisértem.

Jacinth is vele akart menni, de Xin összekulcsolt kézzel rimánkodott neki, hogy maradjon itthon, s olyan rút volt szegény, mikor ilyen szépen kért! Jacinth megigérte neki, hogy nem megy ki a házból.

Xin azt mondta, hogy rá fogja beszélni a sárgák és kékek vezetőit, hogy jöjjenek fel Jacinthoz, igyák meg ott a béke poharát.

A sárgák feljöttek, a kékek nem. De így is jó. Ha csak egyik félt rá lehet is birni, hogy ne menjen a csatatérre, hát nem lesz ütközet.

Xin ott Jacinth előtt megfogadtatá a vénekkel, hogy békében fognak maradni; nem hagyják el bányatelepeiket, gunyhóikat, nem keresik a találkozást a taipingokkal; nem ügyelnek a kihívásokra, nem feleselnek a gúnyra; úgy veszik őket, mintha nem is volnának a világon.

Xint ékesen szólóvá tette a veszély, oly elevenen tudott rábeszélni, munkásokat nyájasan czirogatni, a duzzogókat kiengesztelni; s olyankor rút arcza fellelkesült, a szellem, a lélek hevélye még rútabbá tette azt.

Hanem hát sikerűlt a sárgákat kiengesztelni. Azok elmentek szépen a bányába dolgozni, s nem találkoztak a kékekkel.

Azonban a kékek nem mentek dolgozni. Hétfőn reggel szokta nekik Jacinth kiadni az egész hétre való arakot; azt még elvitték, hanem azután nekifeküdtek, s délig megitták az egész hétre való erős pálinkát mind.

Ennek az lett a következése, hogy nem lehetett velük többet beszélni.

Erre aztán Jacinth repressaliák fejében elzárta előlük a cisternát.

Ez a legiszonyúbb kényszer egy lázadó népet engedelmességre hajtani: nem adni neki vizet.

Azonban a sárgáknak engedett Jacinth annyi vizet hazavinni, a mennyire szükségük volt, s a kékek nagyon jól tudták, hogy ha vizet akarnak kapni, hát azt a sárgáktól majd elvehetik.

Tehát kétszeres volt a szomjuk: víz után és vér után.

A taipingok egész nap csoportosan jártak-keltek a szigeten, mindenütt megfordulva, a hol a sárgákkal találkozni véltek; hanem ezek megtartották híven adott igéretüket, s nem léptek túl a telepen.

Este felé hat taipingból álló küldöttség jelent meg Jacinth kunyhója elött, a küldöttség szónoka az ajtót megzörgeté s bebocsátást kért. Rossz szónok volt ugyan, de volt a kezében egy irgalmatlan nagy kétágú villa, ezzel magyarázta szónoklata homályosabb helyeit.

Xin nem nyitotta ki előttük az ajtót; azt mondta nekik, mondják el az udvaron, mit akarnak, az úr majd az ablakból fogja őket hallgatni.

Egész kivánságuk oda ment ki, hogy ők a sárgákkal egy szigeten nem akarnak tovább lakni, és azt meg is mutatják, hogy nem fognak, mert ők többen vannak és vitézebbek is. Azért határozottan felszólítják a bérnököt, hogy a sárgákon adjon túl; vigye őket innen máshova, mert különben ők rajtuk törnek s agyonverik őket mind egy lábig.

Jacinth jól tartotta magát. Kinyította ablakát s azt felelte nekik vissza, hogy a sárgákat az ő kedvükért elküldeni nem fogja, hanem majd őket pakolja össze a legközelebb kikötendő hajóra, s kitéteti a perui partra, addig pedig, ha akarják, hogy napszámot és ivóvizet kapjanak, viseljék magukat csendesen. Ha azonban kedvük találna támadni, hogy valami erőszakoskodáshoz nyuljanak, hát majd akkor megmutatja nekik, hogy tanult puskával és pisztolylyal tréfálni.

Xin megdicsérte azért, hogy olyan erélyesen szólt a taipingoknak, hanem ezeknek még valami más is fog kelleni, mint szó, mert a chinai dühét elfojthatja ugyan, de alattomban forralja tovább.

Jól is sejtett; a taipingok még azon éjjel átjöttek a sziget tulsó feléről egész csapatukkal. Xin a sárgákból őröket helyezett el a ház körül, s ő maga egész éjjel nem feküdt le, hanem kinn virrasztott a veranda alatt, míg Jacinthot azzal biztatta, hogy csak menjen aludni, nem lesz semmi veszély.

Éjfél tájon Jacinth nagy ordításra ébredt fel, s a mint kitekintett ablakán, a kékek már háza előtt álltak a nyilt téren.

Az őr rájuk kiáltott, hogy mit akarnak?

Minden válasz helyett a taiping óriás, ki a többiek vezére volt, hosszú kétágú villájával a mandzsut úgy kapta nyakon, hogy annak a feje a villa két ága közé szorult, s azzal felkapva azt a levegőbe, mint a macskát, behajítá Jacinth palánkkal kerített udvarába.

Erre aztán vad ordítás verte fel a házat, s mint a jégzápor, úgy hullott a kő Jacinth kunyhójának ólomfödelére.

Ekkor egy éles visító hang hallatszott ki az üvöltésből, a rútak rútjának kellemetlen süvöltő hangja. Keresztültőrt a dühödt furiai rikoltás minden férfilármán s érvényt szerzett magának fölötte.

«Takarodjatok! pusztuljatok innen! átkozottak! Vagy elemésztelek benneteket mind!» kiáltozott a dühödt némber a bőszült férficsoportra, felszakítva előttük az ajtót, mintha nőoroszlán akarna kirohanni a barlangját ostromlókra.

A taipingok egy perczre visszahökkentek e csodanémbertől, ki a fenevad bátorságával állt utjokba egyes-egyedül. Száz férfinak egyetlen nő!

Igaz, hogy egy kétcsövű puska volt kezében; de mi az annyi férfi ellen?

– Hallod-e, Xin, monda neki az óriás; pusztulj előlünk, mert megeszünk. Te csak egyszer lősz ránk, s akkor darabokra tépünk.

– Egyszer lövök rátok, de attól ti mind elvesztek.

– Eredj innen, monda neki az idomtalan, téged senki sem fog bántani. Chinai vagy, asszony vagy; mi csak azzal a szakállas fejüvel akarunk végezni odabenn, annak a fejével akarunk tekézni.

– A nikesiri rossz szellem fog tekézni a tieitekkel, tűzimádók! vesszetek hát el attól, a mit imádtok!

Azzal a csoport feje fölé tartá a kétcsövű fegyvert, s jobbra-balra kilőtte azt a légbe.

Jacinth azt hitte, hogy a leány azért lőtt a légbe, hogy a vaklövéssel megijeszsze a lázadókat; midőn a következő perczben a két lövés után egyszerre lángba borítva látta az egész csoportot.

A légből tűzeső hullott alá, a férfiak rohantak szanaszét, tiz, húsz, a kin lánggal égett az öltöny, ordítva verte magát a földhöz, a többi futott tova és nem sietett a meggyuladtak segélyére. Sokáig lehetett látni a sötét éjben egyes égő alakokat, kik mint eleven lidérczek futottak a tenger felé, hogy abba belevessék magukat.

A lázadók két lövéssel szét voltak verve.

Mire Jacinth kisietett az udvarra, hogy Xinnek segélyére menjen, már akkor vége volt mindennek.

– Mit tettél? kérdezé a leánytól.

Xin diadalmasan mutatott a ház körül fetrengő nyomorultakra.

– Mondtam, hogy tűzre vetem őket, nem hitték. Már most tudják.

– Mi volt ez?

– A bolondok kőolajba szokták mártani köntöseiket, hogy a férgek ne férjenek hozzájok; én a fegyvert golyó helyett kőolajjal töltöttem meg s azt lőttem ki fejük fölé; a hova egy csepp hullott, az az ember megégett tőle.

S a borzasztó leány még nevetett, és akkor még rútabb volt, mint máskor.

VI.

– Rút vagy bizony te Xin; elijesztő, visszataszító rút!

– Lehetsz jó lélek, lehetsz angyal belül, de annak mind az ellenkezője látszik rajtad kivül.

– De bizony még ha ördög volnál, annak sem kellene a képed; az is okos már, szép arczot vesz föl, ha láthatóvá akarja tenni magát.

– A kalapácshal is rút a halak között, de lehet, hogy a kalapácshalak között szép: de a chinai arcz rút az emberek közt, s te még a chinaiak között is rút vagy.

– Világ minden gyémántját rád raknák, fűszerben mosdatnának, selyembe öltöztetnének, még sem volna gy árnyékával a rútságnak kevesebb rajtad, mint a mennyi van.

– Anyád szeme sem találhatna arczodon semmit, a mire azt mondhatná: ez talán mégis szép?

– S ha a teremtő rád nézne, s elgondolná, hogy te is az ő alkotása vagy, párt nem teremtene hozzád.

– S ha volna valaki, a ki valaha megszeressen, annak vakon kellett volna születni, és nem tudni, milyenek a női arczok?

Ki mondhatott ennyi gorombaságot a szegény Xinnek? Szemtül szemébe, kiméletlenül, irgalmatlanul?

Ki más, mint a kegyetlen tükör?

Xin olyan sokszor elnézte magát Jacinth kézi tükrében, mikor az nem volt otthon: miért hogy ez az arcz olyan rút? Miért nem lehet ezt erős homokkal lemosni, hogy egy alatta levő másik arcz kitünjön, s azt mondhassa: ismerjetek meg, ez vagyok?

Mi szörnyű kín ily rútnak lenni!

Némely némbernek egyéb érdeme sincs, mint szép, mosolygó arcza; s boldoggá, szeretetté lesz általa. Oh milyen nagy boldogság szépnek lenni!

És Xin szeretett volna szép lenni!

Szép, minőknek a mesékben a tündéreket regélik; minőnek ő magát álmában szokta látni.

Óh minden éjjel, minden éjjel álmodta ő azt, hogy egyszerre csak átváltozott, mint az ind mythos állatai, ragyogó istennővé; szebb lett, mint Laksmi, a szépség istennője, s aztán mikor fölébredt, a tükör ismét csak azt felelte: «óh mi rút vagy!»

Óh mi átok rútnak lenni! Leánynak és rútnak! Leánynak és talán szerető leánynak!

Csitt! ki beszélne arról? Rútak rútja. Alacsony cseléd. Pária a rabnők között!

Egyszer oly mélyen el volt merűlve Xin e szomorú tanakodásban az igazmondó tükörrel, hogy észre sem vette, a mint Jacinth bejött a szobába.

Jacinth megállt a háta mögött és a tükörből nézte, a mi e leány lelkében akkor véghez ment.

Mennyit gyászol rútságán, mint kétségbe van esve érte, mi végtelen terhet visel lelkén nyomorú külseje miatt!

És a mit önvonásaiban akarna keresni, a bíztatást, a vigasztalást, épen e vonások tagadják meg tőle, engesztelhetlenül, szigorúan; míg végre a kétségbeesett elitéltnek szépségtelen arczán két forró könycsepp gördül végig.

Jacinth értett mindent. Odalépett hirtelen, s a botja gombjával összetöré a tükröt, s a felriadt leány kezét megfogva, így szólt hozzá:

– Az nem igaz, Xin. A tükör hazudik. Te szép vagy, és én szeretlek téged.

VII.

Tiz évvel azután hogy Malagrida úr ügyszobájában ama parfumillatu uracs megjelent, ismét azon szokatlan, nem üzletre való órában jelentettek egy urat, aki rögtön akar vele beszélni.

A belépő úr a legujabb divat szerint volt öltözve, fehér mellénye volt brillánt gombokkal.

A bankár rögtön ráismert.

– Ah mr. Sabron! ön visszajött Párisba? Azt hittem, hogy sokkal jobban el lesz sülve.

– Érdemes is volna rá ez a kis intermezzo, hogy az embert megváltoztassa.

– S ön valóban kiállta a Iquique szigeten?

– A hogy látni tetszik. Nem vesztem el.

– És folyvást maga kezelte a vállalatát?

– Nem. Másodmagammal.

– Tehát mégis tartott ügynököt? Ezt okosan tette. Kivált ha hű volt.

– Nagyon hű volt.

– Mi volt önnek tiz év alatti tiszta haszna?

– Tíz millió frank.

– Az pompás! Mondtam ugy-e? Vagy semmi, vagy tíz millió. És abból levonva az ügynök perczentjét. Mi százalékot kapott?

– Feleztem vele.

– Ez nagyszerű: ötven perczent! No, de megérdemelte, ha hű volt. Az Iquique szigetén semmi ár sem elég nagy egy hű szívért. Apropos, itt Párisban ön már távollétében a divat lyonja volt. Azt beszélték önről, hogy bivalybőr csizmáit addig soha sem vetette le, a míg le nem szakadtak.

– Az úgy volt.

– És tíz évig száraz kétszersültet reggelizett kinn a mezőn.

– Az is igaz.

– És olajba mártott inget viselt.

– Valóban azt tettem.

– És egy ocsmány chinai némbert tartott szeretőnek; ez csak nem lehet.

– De bizony lehet.

– S valóban oly szörnyeteg lett volna, mint itt beszélik?

– Úgy hiszem, hogy nem túlzottak vele.

A bankár nevetett. No, de az is természetes: az Iquiquie szigeten még az is megfizethetlen, ha van egy asszony, a ki az embernek szeretője legyen, akármilyen csúnya legyen.

– És most miben lehetek önnek szolgálatára?

– Tehát én szeretném visszaszerezni azt a hôtelt, a mit tíz év előtt madame Diaprée-nak ajándékoztam. Megkapható-e?

– Óh uram, nagyon is megkapható. Mr. Diaprée ruinálta magát börzejátékokkal és megszökött Amerikába; az asszonyság jelenleg egy Café Chantantban működik, a hôtel árverés alatt van; negyedrész áron fognak mindent vesztegetni a hitelezők, mint a mit ér.

– Csak azért óhajtanám megszerezni, mert nőmet oda szeretném vinni.

– Tehát ön házasodik? Ez nagyon derék. Ez szolid dolog. Reménylem, hogy most már megtudja ön válogatni az asszonyokat.

– Oh minden bizonynyal! Tehát kérem, legyen ön szíves eljárni megbizásomban.

– Igen szivesen. Hát önnek ügyfele, a kivel megosztozott, kicsoda? Nem szabad megtudnom a nevét? kérdé a bankár a búcsúkézszorítás alatt.

– Ez az a bizonyos nőnemű szörnyeteg, a ki Iquique szigeti kunyhómat megosztotta velem.

– Dicső! dicső! mondá a bankár, nagyot bókolva. Erről ismerek a gentlemanre. «Szörnyeteg kisasszony! ha szerettél, nesze tíz millióm fele!» Ez az igazi gavallér.

Jacinth ajánlotta magát és távozott.

VIII.

Este az opera-szinházban egy idegen hölgy vonta magára a közönség figyelmét. Az egész alak fejétől övéig egy brilliánt esőben látszott fürdeni. Öltözete a divat pompáját képviselte.

Hanem arcza oly rút volt, hogy még az exoticumok között is ritka példány.

Minden látcső felé volt szegezve, s mindenki fárasztotta magát és szomszédait annak találgatásában, hogy ki lehet az a rútak rútja?

Egy felvonás alatt mr. Sabron jelen volt az idegen hölgy páholyában, s vele szemközt ült le, sőt látcsövét is elkérte egyszer.

Azután ismét lejött a páholyból, s bevetődött a jockey-club páholyába, a hol már ekkor sokat tudtak rendkivüliségeiről.

Egy régi bizalmas ismerőse ezzel a kérdéssel fogadá:

– Ah, kedves barátom, mondd csak, ki az a hallatlan rút asszonyalak ott abban a páholyban, a kinél az imént látogatáson voltál? Valóságos szörny!

– Az a szörny: az én feleségem, felelt jó kedélylyel Jacinth, s hozzátevé: «valódi klenódium egy asszonyban!»

S azzal leült a feleségével szemközt, s elkezdte őt szemüvegezni.