NÓGRÁDVÁR VÉGNAPJAI

(TÖRTÉNETI BESZÉLY.)

I.

Nógrád megye déli végrésze a Nasszál s a diósjenői hegyláncz közé szorultan keskeny csúcsba fut le a Dunáig.

E két hegyláncz közötti völgyrónán, mindkettőtől alig félmérföldnyire kerek szikladomb emelkedik, tövében kis mezőváros házai csoportosúlnak, tetején Nógrádvár romjai merengenek a múlt harczias századokról.

Az ötszegű erős bástyák nagyrésze még fennáll daczolva idővel és fergeteggel; egy egy évtized alig bir néhány lemezt a szilárd homlokzatról lebontani. Csupán a keleti oldal, honnan egykor a menedékes völgyre kapu nyilt, van egészen összerombolva, s érthetően beszéli, hogy itt a pusztitásban az elemek dulakodásán kivül más egyéb hatalom is működött.

A nyugat-éjszaki másik kapunak omlatag boltíve téres udvarra visz, hol az elszórt kövek halmazai közt a vadrózsa terjengő bokra, a papsajt és ördögszekér évről évre háborgatlan parajzik fel.

A szögletekben tágas vizgyüjtő medenczék nyomai látszanak, s egy beomlott mélyedésé, mely roppant munkával rézsut furatva a hegy sziklagyomrába, hajdan rejtekfolyosó s menekvő ut volt, a vár megszállása és reménytelen védelme esetére.

A vár közepén magas romszál küzd az őt torkon ragadó szelekkel; alig képzelhető, mint állhata fen ily sokáig. Körzete alul igen keskeny, s mennél magasabbra nyúlik, annál inkább nyer terjedelmében, annyira hogy az egész tölcsér-alakot képez s az ember félve áll meg közelében, minden perczben várhatván összerogyását.

1685-ben e romszál büszke toronyként nézett le a vidékre; fényes rézfedeléről s a fölötte ragyogó félholdról vakitólag verődtek vissza a nyári nap sugarai. Öt emelete volt akkoron; a legfelső a toronyőr éjnapi tanyája, a három középső diszes lakszobákból állott, melyekből csigalépcső vezetett le a legalsó, fürdőhelynek használt osztályba. Ennek ajtaja kőfallal elkeritett virágos kertbe nyilt, hol a cytizus, rózsa és jazmin-bokrok közötti gyepágyakra terepélyes hársak vetettek sötét hives árnyat.

E kényelmek élvezésére azonban az akkori időszak nem volt legalkalmasabb. Csatazaj hangzott mindenfelé, s ez, kivált a várakban, minden percz éber figyelmét s készültségét kivánta meg. Dunán innen Károly herczeg támadta és verte folyvást a törököt, s Esztergom és Visegrádot még a mult évben megvévén, most Érsekujvárt szállotta meg, tul a Dunán és Horvátországban Leszlei táborozott; a felvidéken pedig Schultz és Caprára tábornokok mindig szükebbé váló térre szoritották ellenségüket. A tiz év előtt sok szerencsével megkezdett Tökölyi forradalom s vele a töröknek uralma végére járt.

A mondott év augusztus 16-kán lebbentjük fel e történet függönyét.

Nagy mozgásban volt e napon Nógrád várának török őrsége; minden kar minden erő olyszerű készületekkel foglalkozék, mik a várnak erős védelmi állapotba helyezése által arra mutatának, hogy e munka épen oly szükséges mint sürgetős.

Lenn a várat környező harmincz láb mélységü sáncz munkára hajtott magyar parasztok által – fenn a gyöngébb falzat helyenkint értő kezekkel javittatott, mig ismét mások hangya szorgalommal épiték a magas tölgykarózatot, mely a hegy tövében lévő födött kúthoz nyulva le, megvédendő volt az innen felszolgáló vizvezetéket.

Az éjszaki kapun kenetlen hosszu szekereket vontattak fel iszonyu nyikorgás közt a vidékbeli pórok sovány gebéi és ökrei, némelyekről mindennemű élelmi szerek rakattak az éléstárba, másokról hadi készleteket, fegyvert, lőport, ágyugolyókat emeltek le s raktak gúlákba a katonák.

A keleti kapu, mely oldalról a vár legkönnyebben volt megtámadható, roppant terméskő darabokkal falaztatott el, kis nyilás hagyatván csak mit szükség esetére rövid idő alatt lehessen végkép elzárni.

Ezek a lő-réseket erősiték, azok öreg vagy imént érkezett ágyukat tisztitottak, mig egy harmadik és negyedik csoport a már alkalmasokat szögezé ki a bástyafalakon s kellő készletet horda közelükbe. Az átalános zajon át, távolból elhaló szakadatlan ágyudörgés volt már több nap óta hallható.

A fő, mely e szervezést fegy- és műértelemmel rendezé, felváltva minden munkás csapatnál megjelent, parancsot osztva itt, korholva, biztatva, dicsérve ott.

Hafiz bég volt ez, az ifju várparancsnok, Abdurrahman budai pasa kegyencze.

Könnyü arabménen ülve, a keleti bő kaftán nem födheté el annyira termetét, hogy ennek delisége a karcsu paripán feltünővé ne váljék. A munka menetét intéző jobb kezében rövid kis pálczát tartott; bogláros övéből pár ékköves pisztoly-agy nézett elő; oldalán görbe kard lógott, mely ha néha néha érzékenyebben érinté a vérló oldalát, ez délczeg szökésekkel ágaskodott ismert terhe alatt, ki azonban kantárfogó baljával játszva adott irányt a tüzes állatnak, mindamellett, hogy e balkézről a mutatóujj egészen hiányzott, miért is a mellékneveket adni szerető magyar népség őt Csonka bégnek nevezte el.

Hófehér csalma ült az emelve hordott főn, s még inkább kitünteté a déli nap által elsütött arczok férfias barnaságát. Ez arcz vonásai egyenként és összesen szabályosak, nyugodtak és parancsolók; a merészen domborult szemöldivek alól pár sötét szem tekintete sugárzik, melynek haragos villáma megdöbbent; elégült mosolya megnyer, megragad, kivált ha ilyenkor a kellemes hajlatu ajkak nyilása a benn ragyogó fogsort is láttatja. E szép arczélnek nemes kifejezését azonban ama rövid egyenes orr adja meg, melynek léhlzői a szenvedély hullámzásával tágulnak vagy huzódnak össze, s mely alatt keskeny vonalu bajusz foly le a szénfekete fényes szakálra.

Ilyen volt Hafiz bég, ki huszonnegyedik születésnapját még nem érte el, midőn két év előtt, Abdurrahman által Nógrádvár parancsnokává neveztetett.

A megtömött éléstár kapuját bezáratván, a délkeleti bástya azon helyére szökelt büszke harczi ménjén, hol az ágyuk körül sürgött forgott a legénység. Nagyobbára magyar fiúk voltak ezek, veres zsinóros kurta megyszin zekében, czombokhoz szorult bakancsba futó nadrágban, számra mintegy harminczan. Közéjök ittott egyegy komoly muzulman vegyült, nem elegyedve a munka közben pajzánkodók vig beszédfolyamába.

– Na s Bangó, szólitá meg a tüzérek főbbjét tiszta magyarsággal Hafiz bég, sűrűn szól-e még az ágyu Esztergom felől? –

Dél óta gyérebben hallani, de közelebb: felelt a kérdezett; azt hiszem végeztek már valamit, s aligha rövid nap rajtunk nem lesz a sor beszélni.

– Nem lehetlen, mondá félhangon s inkább önmagának a parancsnok, ki imént érkezett futár által jól tudta már azt, mit a tüzértiszt még csak sejte, hogy t. i. a budai pasának Esztergomot ostromló serege az esztergomiaknak segedelmül jött császáriak által szétveretett s hogy a Dunántulról hallszó és közeledő gyér dörgés csupán a hátsereg fedező néhány ágyujából szóll.

– S mily kedvvel néztek e beszéd elé, ha erre kerülne a dolog? kérdé tovább, mialatt lováról leszállva a kiszögezett ágyukat rendre gondosan vizsgálá.

– Hát mi egyébbel mint a legjobbal; volt készen Bangó válasza; hisz megposhadunk különben e heverő életben, mint amaz esőviz ott a medenczében. Minden jól menne, csak urunk Derencsényi Farkas volna itt; tevé hozzá halkabban.

Hafiz ugy tőn, mintha nem hallaná az észrevételt.

– E sugár-ágyu itt rosz helyen van; szólt végig tekintve a hosszú csövön; ha az ellenség, mint hiszem, ama domb alá sánczolja el magát, e helyzetből mit sem árthatunk vele, mig oldalvást a legjobb kereszttüzet fogja szórni. Tegyétek amoda a hatodik lőrézsbe, s huzzátok helyébe ezt a hatfontost.

Mialatt e csere megtörtént, az ifju bég a meredek bástyafalról el-szétnézett a vidékbe, melyre a lemenő nap veté aranypárás sugarait. Csapongó tekintete egy Diósjenő felől közelgő ponton akadt meg, mi eleinte határozatlan porfelleg volt, s miből perczről perczre a várnak tartó lovagcsoport körvonalai bontakoztak ki.

Széparcza pillanatra kigyúlt, s néhány rendelet kiosztása után lovára pattanva ott hagyá az utána meredő magyar tüzéreket.

Megjegyeznünk kell itt, hogy e korszakban Tökölyi Imre a törökkel Leopold ellen szövetkezvén, e szövetség birtokában lévő várak őrsége vegyest magyar és török katonákból állott. Ilyen volt Nógrád is; csak hogy itt az ozmanok száma aránytalanul meghaladta a magyarokét, miután ezeknek hadnagya Derencsényi Farkas, egyike Tökölyi legbuzgóbb párthiveinek s barátainak kétszáz vitézt vitt el innen Tokaj alá a hanyatló vezér seregébe: s mindössze harmincz tüzért s tizenkét huszárt hagyott a várban. A többi őrséget kétszázötven török tevé, naponkint váratván Budáról még egyszer ennyi.

Hafiz bég, maga után intve kiséretét, az éjszaki várkapun csendesen kilovagolt, s a hegy tövében találkozék a bástyáról megpillantott lovagcsapattal.

Tizenkét huszár és négy spáhi között, nyugodt lépésű ló hímes nyergében féloldalt ifju nő ült; hosszan lefolyó mély gyászruhája csak két kis kezet s a gyönyörü arczot engedve láthatni. Mellette jobbról vén férfi szolga, balról nőcseléd haladott, szinte lóháton, mindnyájan szó nélkül, némán, csak a patkók csattogása hangzék a szirtes talapon.

A béget meglátva kétfelé nyilt a környezet, utat engedve neki a körbe jöhetésre.

Hafiz kezeit mellén keresztbe foná, aztán jobbja két ujját ajkaihoz vivé, s a legnagyobb tisztelet kifejezésével hajlott meg a gyászos nő előtt.

– Üdvözlöm kegyelmedet, szólalt meg érczes hangja magyarul s a sötét szemeknek egy végtelenül nyájas tekintete simult az érkezőre; üdvözlöm kegyelmedet Nógrádvár határvonalai közt, hol okvetlen nagyobb biztosságban leend, mint Diósjenőn, a védtelen faluban.

– Feleljen Hafiz bég mindenek előtt e kérdésemre: hogy mint vendég vagy mint fogoly lépek-e a várba? kérdé a hölgy sebesen és komolyan.

– Nem remélem, viszonzá a bég egy átfutó vad pillantást vetve a kissé hátramaradó kiséretre, hogy küldötteim viselete legkisebb okott adott volna az utóbbit gyanitani? különben hisz ezek férje huszárjai, kik jól tudják, mivel tartoznak tisztelve szeretett urnőjöknek.

– Nincs panaszom ellenök, mondá szeliden a szép lovagnő; de a kalitka, ha aranyos vesszőkből van is fonva, kalitka marad.

Hafiz bég, ki már első üdvözlő szavainál a nő jobbján vőn helyet, hirtelen megállitá lovát.

– Tapodtat se menjünk tovább, szóla elboruló arczczal, ha kegyed nincs meggyőződve arról, hogy egyéb igényein kivül maga a Derencsényi név is elég hajának minden szálát életemmel megvédenem.

– Kegyelmed jó barátja férjemnek, s hiszem, hogy nekem is az leend; mondá engesztelő mosolylyal ajkain Derencsényiné, s kezét bizalomjelül nyujtá, mit az ifju török gyöngéden érinte.

– De szóljon, folytatá, miközben a várba felkanyarodó uton előre haladtak; mi fontos ok vihette önt arra, hogy ipam s második atyám uj sirja mellől ön védszárnyai alá hivjon meg? Igaz volna a kósza hir?

– Fájdalom, nagyon is igaz. Károly herczeg, Budának tavali sikertelen ostromáért Érsekujvár megvételével akart elégtételt szerezni, s körülkerité azt. Abdurrahman ez időpontot legalkalmasbnak hivé Esztergamot megszállani, de alig sánczolá el magát, midőn hátulról az érsekujvári ostromtábor segélyül érkezett feles elölről az esztergamiak által egyszerre támadtatván meg, öldöklő kereszttüzben s roppant vesztességgel volt elvonulni kénytelen. Most már az elszigetelt Érsekujvár sem tarthatja magát sokáig, s mint értesültem, ezután rögtön Nógrád, Drégely, Gyarmath s a Buda előtti várakat fogják a császáriak megszállani, s igy a középponton eső Diósjenőn, a Tökölyiek ellen felbőszült németektől Derenesényi Farkas családja mi jót sem várhatna.

– S Nógrádvárt biztosnak hiszi kegyelmed?

– Ibrahim nagyvezir már utban van nyolczvan ezernyi haddal, egyébiránt, ha megszállatnánk, a közel Budáról is várhatunk felmentő segélyt.

– A felvidékről, férjemről mit hallani?

– A kállói szerencsétlen ütközet óta, hol Derencsényi – mint ez kegyelmednek is irta – balkarján csekély sebet kapott, semmit. S épen ezért tartok tőle, hogy ügyeink ott sem állanak legjobban.

– Istenem! emelkedék mély sohajtással a hölgy kebele, – ő minden órán minden perczben veszélyben, s én nem lehetek mellette! határozott akarata volt, hogy beteg atyja mellett maradjak, hogy a táborba semmi ürügy alatt ne kövessem.

– Ezt én sem tartom tanácsosnak, mert az út veszélyeit a mostani zavargós időkben nem számitva, a hős bátorsága is elveszti felerészét, ha szüntelen kedveseért kell rettegnie. – Atyja haláláról már értesült?

– Igen; de követem még nem érkezett vissza a válasszal. Ha szabad akaratom, mint ön erről biztositott, meghagyatik, e választól függesztem fel itt maradásom idejét.

Mondá határozottan Derencsényi neje, s könnyü mozdulattal szállt a földre aranyhimes nyergéből a vártorony előtt, hova e beszélgetés közben felérkeztek.

A paripák kantár szárait rabszolgák vették át, – Hafiz a torony lépcsőin kisérte fel bájos vendégét.

– E lakosztály kegyelmed rendelkezésére van, szólt, midőn egy szőnyegekkel födött s keleti pompával butorzott terembe léptek, – a mellékszobákban nő cselédje s ha tetszik, az öreg szolga lakhatik. A huszárok alól tanyáznak, s test-őrségét képezendik. Keresztény szakácsról is gondoskodtam.

Derencsényiné meleg szavakkal köszöné a parancsnok figyelmeit s egy ablakszárnyat feltárva, ezen tekinte ki.

– Ah mily gyönyörü, mily édes illatu kert ez itt alant! kiálta fel meglepetve.

– Itt mulatása ideje alatt egészen használatára leend az, senki sem fogja magányát s kényelmét háboritani; jegyzé meg Hafiz, láthatóan örülve hogy vendégének tetszik a lak-rendezés.

– Most azonban a hosszabb lovaglás után nyugalomra lesz kegyelmednek szüksége. – Allah vegye oltalmába! mondá, s a szokott üdvözlési modorral hajtva meg magát, magára hagyá a terem uj lakosát.

II.

Ez alatt a nap a jenei hegyek mögé bukva átadá uralmát a keletről felmerülő holdnak; a vidékre röpkedő fátyolu éj ereszkedett, s a távoli utolsó ágyu-moraj is elnémult. A várparancsnok még egyszer megjárván a tért s megvizsgálván a körül elhelyezett őrszemeket lakrészébe vonula, mely a keleti bástyafalhoz ragasztott épületek egyikében, épen a börtönök felett katonásan egyszerü négy szobából állott.

Ezeknek elseje s legtágasbika a kihallgató és gyülésterem volt, hova az altisztek jövő éji és napi utasitásaikat venni egyenkint összegyülekeztenek.

Ez utasitás rövid, pontos parancscsal kiadva lőn; – mindnyájan távoztak, csak egy főbb tiszt s a porkoláb maradtak.

– Parancsodat várjuk, hatalmas bég! szólt az első, a tegnapi kém iránt. Megfojtassék?

– Nem: felelt komolyan Hafiz; hajnalban Budára indultok vele. Ha valóban áruló, bünhödjék ott. Te Jusszuf! ezen iratot a hatalmas pasának adandod át, s élő szóval is fogod mondani mind a kém esetét, mind a naponkint sürgetőbbé váló szükséget a várőrség erősbitése iránt. Jelentsd mély hódolatomat.

Kezével inte ekkor s a terem üres lőn; ő pedig a benyilókon át az utolsó szobába menve, itt egy szőnyeggel bevont ajtón háromszor zörgete s oda hajoltan mondá ki e nevet: Fatime!

A szőnyegajtó azonnal megnyilt, s a bég belépve távozást inte a két rabnőnek, kik itt úrhölgyüket énekkel, mandolinjátékkal, gyöngyök, ékszerek s más csecsebecsék kirakosgatásával igyekeztek mulattatni, de látszólag sikertelen, mert Fatime gyermeteg arczán ború ült, s nem ügyelve a rabnők csevegéseire, egy pamlag felhalmazott vánkosaira állt fel s az ekkép elért kerek ablaknyiláson át az udvarra nézett ki folyvást egész a perczig, midőn az ajtón hármas kopogást s nevét a jól ismert hang által kimondatni hallá.

Egy szökéssel ugrott le ekkor az utána hulló pamlagvánkosokról s engedelmes állásban hajlott meg a belépő előtt, ki őt kezénél fogva egy dagadó kerevethez vivé. Fatime azonban nem ült le melléje, hanem a padló szőnyegén két térdre omolva arczát a bég ölébe temeté.

– Mért e szokatlan viselet, Fatime? kérdé, magukra maradván, lágyszeliden az ifju, – vagy ellenére van tán szultánámnak hogy ez uj lakásba tőszomszédomba, szivemhez közelebb hoztam őt?

– Nem, nem nem! igyekvék zokogását elfojtani a nő.

– Mért hát e panaszos hang? vagy tán rabnőid ügyetlenek s megsértének?

– Óh Hafiz! hiszen nekem panaszra nincs jogom, s tőled nékem a fájdalom is édes.

– Én okozom tehát fájdalmadat? Allahra mondom, akaratlanul. Szólj: mi által? folytatá kérdéseit a bég, s gyöngéden emelve fel öléből a nő finom állát, ennek hosszasra hasadt s most könyekben uszó szemeibe nézett.

– Mondád, hogy ez uj lakásomban szivedhez vevél közelebb, felelt kisvártatva s félékeny hangrezgéssel, melyen azonban rejtett szemrehányás fonala vonult át, Fatime; óh Hafiz! én épen attól félek, hogy szivedtől távolabb estem, s ebben helyemet, régi toronyszobámmal együtt más foglalta el.

– Bohó gyermek! féltékenységed alaptalan, szólt engesztelőleg a bég, s szeretet-sugárzó tekintete a cserkesz anyától öröklött vonások varázs szépségében fürdött; – tudod-e ki ezen más?

– Egy büszke bájos magyar hölgy: válaszolá sebesen a féltékeny, – óh, jól láttam ez ablakból, mily nyájasan bántál vele, mily hódolattal kisérted őt fel a toronyba, honnan nekem e nő miatt kellett kimennem – –

– E nő barátomnak, Derencsényi Farkasnak neje, ki csak egy időre vendégem s ki –

– Ki téged szeret, vagy szeretni fog; zokogá faja indulatosságával a cserkeszvér; s ezt én nem fogom csodálni, mert hiszen te a legszebb férfi, a próféta képmása, te félisten vagy Hafiz, kinek szerelmét birni a hetedik menny üdvössége, elveszteni ezer halál kárhozata.

– Ne vétkezzél Allah hatalma ellen, gyermek, szólt elkomolyodva a parancsnok; s csendesülj e lázas rohamból. Derencsényi neje szentebb előttem, mintsem gondolatban is vetélytársaddá tehetném.

– Szereted tehát őt mégis? riadott fel sértve emez; óh vedd el előbb életemet, mivel külömben is tartozom, mit egykor vesztemre megmentél, vedd el inkább ezt, mint a mai napig kizárólag nekem adott szerelmedet. S te szereted e hitetlent?

– Igen, Fatime, de egészen más, nyugodt nemével a vonzalomnak, mely az irántad hiven lángolót soha perczig sem fogja meglohasztani: monda a bég, miközben az epedve bugó galambot keblére voná. Eskümet kivánod? te eddig feltétlenül hittél szavamnak.

Fatime, az őt ölelő karok közé, a széles mellre simult s még egy pillanatig kétkedőleg, aztán a szemeiben maradt ragyogó könypáron át mosolyogva tekintett szerelmes ifjára.

III.

1685-ik év szent István napján Abdurrahman budai pasa a főkapu fölött egy magas póznára tüzette fejét Kurd agának, ki az érsekujvári háromezernyi őrségből alig két század magával szabadult vissza Budára.

Minden hibája az volt, hogy az Esztergam felmentése által megfélemlett érsekujvári parancsnok fehér zászlót tüzetett ki vele a falakra, mire azonban az ostromlók nem ügyelvén a várat rohammal bevették, s az őrséget leőlvén e nevezetes ponttal kilenczvenhárom ágyut foglaltak el.

Abdurrahman dühe nem ismert határokat legcsekélyebb vétséget, hiányt, mulasztást kegyetlenül büntete; a várban mindenki rettegett s nyakát tapogatta.

Egy részről a düh, másról a rettegés napról napra nőtt.

Napról napra uj veszteségek hirei érkezének, s mindegyik uj ürügy volt a pasának Esztergam alól hozott szégyenét másokkal éreztetni.

A félénk hanyag Ibrahim nagyvezér folyvást habozott s késett az igért segéllyel. Tökölyi Imre szerencsecsillaga lemenő félben volt; Tokajt, Kállót, s hosszabb védelem után Eperjest elvesztvén, főserege Kassa falai közé szorult, mit Schultz és Caprára győzelmek által vérszemet kapott hatalmas erővel vett körül.

Nem lehetett kétkedni, hogy Kassa elestével Buda ostromához fognak a minden oldalról előre nyomuló császáriak s itt az őrség annyira le volt hangolva már, hogy a pasa csak rettegtetéssel birta fentartani a rendet és fegyelmet.

Augusztus 20-an a rekkenő hőség elől főtermének hives boltivei alá vonult az élet és halál ura Abdurrahman, kit a nép röviden Abdi pasának nevezett; előtte durva rajzu térképek feküdtek kiteritve, oldalán jobbra balra iratcsomók hevertek, miket titkára, a magyar, német és franczia nyelvben egyiránt jártas Ahmed rendezett, kivonatban jelentve tartalmukat s gyorsan jegyezve fel a többnyire véleménye szerinti határozatot.

A titkár sovány kis ember volt s ellendarabja a termetes s övig érő tőmött szakálu pasának; aszott arczát alig lengé körül néhány gyér szála a göndörülő szőrnek, apró szürke szemeiből éles ész, ravaszság, hatalomvágy villogott. Látni lehete, hogy elméje uralkodik parancsnokának hajtható akaratán.

– Hafiz bég erősbitést kér a nógrádi várba: folytatá egy bevégzett csomót eltolva Ahmed, s ez a dolgok állásához képest épen oly szükséges, mint magát a várparancsnokságot más megbizhatóbb emberre ruházni át.

– Te Hafizt Kurd aga sorsára szeretnéd juttatni: szólalt meg kedvetlenül Abdurrahman mély hangja; s ez már régen meg is történt volna, ha reád hallgatnék Ahmed, s nem tudnám hogy csak az évek óta táplált ellenséges indulat beszél belőled.

– Belőlem a jó ügy elvitázhatlan okai beszélnek: lőn a hidegvérű válasz; különben nem merném a kegyencz becsmérlésével saját fejemet koczkára tenni. Elmondom okaimat.

Abdi összevont szemöldei elfordultak a beszélőtől.

– Először s mindenekelőtt nem a legroszabb akaratot s makacsságot tanusitja-e az, hogy midőn néhány nap előtt Esztergam alól ostromágyukért küldék hozzá követet, ő ezt kém gyanánt börtönre vettette, s lánczon küldé vissza? Kurd kevesebbet vétett s most oly magasból pillant le Pestre.

– Hafiznak igazsága volt: mordúlt feddőleg az ingerlett; ő csak nekem tartozik engedelmességgel s nem a te követednek, ki tudtom és meghatalmazásom nélkül ment el. Aztán nem hagyhatá üresen a perczig nem biztos várat. Ez ok nem számít. Egyebet nem tudsz?

– Sőt igen, folytatá bosszuságát elfojtva a titkár, – ne feledd, hatalmas ur, ezen árulóterhes időkben perczig se feledd azt, hogy Hafiz bég magyar születés, s e hitetlen faj előbb utóbb nem tagadja meg származását. A Tökölyi pártján lévő magyar urakkal társalkodik; Derencsényivel meghitt barátságban él; a magyar őrséget kitünteti s több kedvezésben részesiti mint az igaz hitüeket, mi az utóbbiak közt már is elégületlenséget, zúgolódást szült.

– Jól teszi, jegyzé meg most az egyszer hajthatlanul a pártfogó; többet is érdemlenek e bátor kitartó ficzkók, mint azok a gyáva nyomorult kutyák, kik ha csak mákonytól nem részegek, az első kartácslövésre szétfutnak, mint egy csirkehad.

A pasa itt a még fris emlékü Esztergam és Érsekujvárra gondolt.

– Mi származását illeti, szólt tovább, ő még gyermek korában tért a nagy próféta igaz hitére, s nem első példa, hogy renegát jobb szolgálatokat tőn a csatatéren, mint a legősibb muzulman.

Ahmed, mintha találva érezné magát, ajaktalan szájszélébe harapott, s hamuszinű arcza zöld lett az elfutó epétől.

– Én teljesitém kötelességemet, mondá fondor alázatossággal, s nem leend részem a támadható bajokban. Egyébiránt volt okom nem hinni a változó kegyű embernek, ki nem irtózik magas származásu nejét bazarban vásárlott rabnővé aljasitani.

– Mi az? riadott fel rövid egykedvüségéből a budai várur; Fatiméről, leányomról beszélsz?

– Igen a nagy Abdurrahman leányáról, kivel egy méltatlan boldogittaték, s ki most mellőzve, elfeledve, eltaszitva sirja le napjait.

– Adatokat! adatokat! kiáltá az atya, tigris vad tekintetet szögezve a cselszövőre. Ez örülve, hogy a tapló végre szikrát fogott, szinlett nyugalommal folytatá:

– Hafiz bég szive egy dzsaur nő felé hajlott; jónak látta őt e napokban a várba hozni; s a torony legdiszesb serail-osztályába helyezve őt, jelenleg mindazon kényelem- és kegyben részesiti, mit a rabnőkkel egy kamrába zárt Fatime könyek közt nélkülöz. Ha szavaim hazugbeszéd: itt a fejem, szögeztesd ki az agáé mellé.

Ahmed e végsőt merő vád után játékát nyerve lenni hitte, s méreg és félelem forrt benne, midőn reményében csalódva a pasa felindulását csillapulni látta.

– Mielőtt ezt tenném, szólt ez, meg fogok győződni a valóról. Első a hivatalos ügy. Még ma induljon az Érsekujvárról menekült kétszáz ember, s velük még egyszer ennyi, szükséges készletekkel ellátva, Nógrádba őrségnagyobbitásul. Folytasd a többi levelet.

A titkár kényszerüleg engedelmeskedék, s a szolnoki, drégelyi, szécsényi és egyéb erősségek parancsnokainak jelentéseit olvasá.

Trombita-harsanás szakitá félbe a hivatalos közlést. Ahmed kitekinte az ablakon s tolongó nép által körülvett hirnököt pillanta meg a kapu előtt, ki porlepett öltönyéről s tajtékkal boritott lováról itélve messze földről érkezhetett. A trombita másodszor és harmadszor is megharsant, jeléül, hogy a követség tárgya sürgetőleg fontos.

A hirnök rögtön bebocsáttaték, s miután az Ibrahim nagyvezértől hozott fermant utasitásához képest a pasának személyesen átadá, földig hajló hármas bók közt ismét távozott.

Abdurrahman felszakitá a fermán selyem zsinorját s tartalmát nyugtalan mohósággal kezdé olvasni. E tartalom nagyérdekü lehetett, mert halantékinak fokonkint dagadó érvonalai a szenvedély felhullámzását jelölék, arcza sötétveres lőn, hosszu szakálla is szinte reszketett a dühtől, mely az utolsó sornál féktelen átkozódásokba tört ki.

Ahmed a szenvedély önfeledő perczeit nem hagyá használatlan s az asztalra vetett irat nagyjegyű czifra betűit ravasz gyorsasággal futotta át. Ezeknek értelme következő volt.

„E napon s ez órában indult parancs a nagyváradi pasához, hogy az áruló Tökölyi Imrét azonnal fogassa el. A felséges szultán magas kegyelmére méltatlan kormányzó, néhány vesztett csata által megrettentve, nem iszonyodott a bécsi udvarhoz Szirmay István által egy folyamodást nyujtani, gyáván és gazul igérve, hogy a még hatalmában levő várakat átadja s az elégületlenektől elszakadva, minden erejét a császáréval ellenünk egyesiti, ha kegyelembe fogadtatik. A bécsi udvar Felséges urunknak küldé meg e folyamodást, hogy megismerjük a pártolt hitetlent. – Mihez képest neked is meghagyjuk, és parancsoljuk, hogy kerületed erősségeiből a lefegyverzendő magyar őrséget azonnal kirendeld, tisztjeiket s különösen Tökölyi legbuzgóbb hivét Derencsényi Farkast, a nógrádiak hadnagyát elfogatván, lánczon küldjed Drinápolyba. Vigyázat és szigorú büntetés a vétkesekre. La illah il Allah! Sietve. Ibrahim nagyvezir.“

– S a segélyhadról egy szó, egy emlités, egy gondolat sem! orditá keserű váddal Abdurrahman; ott tétlen hanyagság, itt lehangoltság és árulás: igy vesznünk kell! – s vérben forgó szemeivel az asztalon heverő fermánra meredve, hüvelyes kardjával oly erővel csapott le rá, hogy a megpattant hüvely csörömpölve hullott le a damaszki aczélról.

A titkár ravasz arczán alattomos öröm derengett, s mialatt a széthullott fermán darabjait szedegeté, mitsem-tudást szinlelve szóllt:

– Árulás történt, nagyságos uram? legkevésbé sem volnék meglepetve, ha e szót Tökölyi Imre s párthivei nevével egyszerre hallanám kimondani.

– Te imént Derencsényit emlitéd: dörgött reá a pasa; ki ez a Derencsényi?

– Hafiz bég testi lelki barátja, felelé gyors készséggel a kérdezett; Tökölyi leghivebb embere s a nógrádi őrség hadnagya.

– Olvasd a fermánt; parancsolá az előbbi s egy alacsony kerevetre veté magát.

Ahmed szörnyű alázatos képet vágott a jól ismert tartalmu irat olvasásához, s bevégeztével sohajtva mondá:

– Régen tartottam ettől; bár alaptalan gyanúk lettek volna igaz okaim. Most már Buda elővára Nógrád is komoly veszélyben forog. Hafiz magyar születés, a keresztyén őrségnek az ozmanlik mellőzésével kedvez, megtagadja az Esztergam alá kért segélyt, a várba magyart hoz, ki talán Tökölyi küldöttje is lehet, leányoddal rabnőként bán, meghitt czinkosa az áruló Derencsényinek: ez mind összevág s gyors eljárást kiván, külömben ismét nem leszek meglepetve, ha pár nap mulva német őrség lesz az úr Nógrádon.

– Igazad lehet, Ahmed! szólt bőszülten a lábairól levett ingatag; tégy vizsgálatot s rendelkezzél mint jónak látod.

– Teljhatalommal? kérdé ez feszült arczéllel.

– Teljhatalommal; lőn a kedvetlen válasz.

– Megyek; mondá örömvigyorogva a titkár, a kigyót, mielőtt harap, kell eltiporni.

– Megállj, kiáltott utána Abdi s mintha a titkár végszavai régi emlékeket költenének fel lelkében, megbánólag tevé hozzá: teljhatalmad csak Hafiz életéig terjed.

– Az az, mit jobb kezeddel adsz, azt a ballal visszaveszed: morgá Ahmed elfordulva, hogy az arczán felküzdő boszuság látható ne legyen. Igy küldetésem sikertelen, sőt veszélyes, mert ha ő nincs hatalmamban, én vagyok az övében.

– Ő igéretemet, többet ennél, eskümet birja, hogy mig testének egy részét, mit érdekemben áldozott fel, ereklyeként, magamnál tartom, addig személye tőlem és általam bántatlan marad.

– Akkor is, ha a nagy proféta ügye az ellenkezőt követeli? akkor is, ha ez által a magas fermán – holtbetü marad?

Abdurrahman megérté az e szavakba rejtett fenyegetést, mi akárki másnak életébe fogott volna kerülni, csak Ahmednek nem. Jól tudta, hogy a cselszövő ügyes ember a portának kegyében áll, s mellette félkém gyanánt használtatik. Vele is az volt az eset, mi előtte és utána már sok hatalmas emberrel történt: gyülölé alárendeltjét, de – félt tőle.

– Mit tegyek hát? habozá szük térbe szoritott feszengéssel; megszegjem-e Allah szent nevére tett eskümet.

– Egy eskü nem foglalhat magában minden esetet; okoskodék rábeszélő modorral a sovány emberke; s e fölött meg sem szeged azt, ha a védereklyét az én birtokomba bocsátod.

– Vedd, mondá Abdurrahman oly hangon, mely az erőködésbe kerülő eltökéléstől szinte nehézkes volt, s kicsided ébenfa szekrénykét nyujta át titkárjának: ha ezt Hafiznak előmutatod, tudni fogja hogy kezemet levettem életéről. De vissza ne élj vele, ember! mert ha csak puszta gyanura s ártatlan ellen használod, Allah legyen kegyelmes nyomoru lelkednek.

Ahmed alig hallá e szigoru dörgésü végszavakat, annyira elfoglalták a legközelebbi jövő eszméi. Győzelmes arczczal vevé át az aranyzott arabeszkü tokot, s midőn a pasa változékonysága elől elsietve, födelét szobájában kiváncsian felpattantá, perczre visszadöbbent tartalmától.

Emberi kézről tőből levágott s gémberedett mutatóujj volt ez, mely balzsamozottan évek előtt tétethetett a tok selyembélésü ürébe.

– Ez tehát a csonka kéz kiegészitő része; jó, elviszem neki, hogy mindene együtt legyen a feltámadás napján: gondolá, s bosszuvágyó képzelmében a mutatóujj egykori tulajdonosának véres fejét is maga előtt látta.

IV.

Ezalatt Nógrádvár fölött csendesen vonultak el a hő nyári napok.

Hafiz bég óránkint várta a kért őrséget, s távoli sejtelme sem volt a Budán történőkről.

Derencsényiné megnyugodott új helyzetében s szép vonásain a mosoly gyakrabban megjelent; mert azonkivül hogy a parancsnok leggyöngédebb figyelemmel előzé meg legkisebb vágyát, pár nap előtt követe is visszaérkezék férjétől s levelet hozott, melyben ez irja, hogy a kormányzó részére új sereget gyüjteni, rövid nap eljövend Nógrád vidékére s ekkor Rózsáját is magával viendi.

Csak Fatime, a szerelmes epedő gyermek volt nyugtalan; borongó előérzetei mondák, hogy nem tarthat sokáig boldogsága, mi eddig Hafiz egyetlen nejének részeül jutott. Tudta ugyan, hogy az izlam megengedi a soknejüséget, de minthogy ez engedélyt Hafiz soha nem vette igénybe, a megszokás lelki követeléssé lőn, s mióta Derencsényi neje a vártoronyban lakott, keblét féltés gyötrelmei pihegteték. A bég megnyugtatá ugyan a szenvedély-zaklatottat, de mihelyest távozott, az irtott polyp annál terjengőbb karokkal ágazott szét.

Szobájának magas, kerek ablaka a vártoronyra nyilt; ennél lakott ő szüntelen, s borus szemekkel leste, mikor teszi a magyar hölgynél látogatását szivének ifja.

Épen az ablaknál állt egy reggelen a perczben is, midőn Hafiz a virágos árnyas kertben szent könyv olvasásánál lepte meg a vetélytársának hitt nőt. Derencsényi Rózsa a nagy ezüstcsatu bibliát őlébe tevé le, s nyájas beszédet folytata a béggel. Mennyire szerette volna a szegény Fatime hallani ezt! Azt hivé, hogy minden szó, minden pillantás egyegy szerelmi ömlengés kifejezése, mi jogaival együtt lelkét is mélyen sebzi. Gyötré a látvány s nem birt tőle elszakadni.

A toronyőr hosszu vontatott kiáltással jelt adott a magasból, hogy a váron kivül különösnek kell történni. E jelre a bég röviden bucsúzott a hölgytől, s a délkeleti bástyafokra sietve, Nasszál felől porfelhőt látott balra tartó irányban s mindig közelebb felkavarodni a több hét óta esőtlen földről. Ez a Budáról érkező várt erősbités volt.

Óra mulva Hafiz és Ahmed szemközt álltak az elfogadó teremben, s ez utóbbi csaknem kirivó kárörömmel mondá el Tökölyi árulását, fürkésző szemjárattal kémelve az előbbinek vonásait, ki már nyilt ellenségének váratlan megjelenéséből mi jót sem jósla s most ez uj kedvezőtlen hir hallatára rendkivül megütődött. Csak azon egy körülménynek örült titokban, hogy Derencsényi Farkas, kit nem hihetett árulónak, nincs a várban s igy még menekülhetését reménylheti.

Ahmed mindenek előtt a magyar őrség lefegyverzését s Budára kisérését sürgeté.

– Mit? kiáltá fel Hafiz, s szemei haragos tüzben villantak meg; katonáim legjobbjait, az ügyes magyar tüzéreket s huszárokat veszitsem el, s helyüket tudatlan állatokkal pótoljam, kik e fölött egy ostromolt s elfoglalt várból félelmet hoznak lelkükben, s azt a többiekébe is elöntik? Ez nem kevesebb, mint a várat az első megszállónak önkényt kezére játszani!

– Igy és nem különben, szól a hatalmas pasa fermánja, mely ismét csak a nagyvezir parancsát foglalja magában: felelt hidegvérűen Ahmed.

A parancsnok jól tudta, kivel van dolga, sejteni kezdé az ármányt, s azt, hogy legkisebb ellenszegülés által életével játszik. Nehéz szivvel bár, de teljesitenie kelle a rendeletet. A fegyverek azon ürügy alatt, hogy uj kiosztás fog történni, beszedettek, az egész őrség felállittatott a várudvaron, az uj kiosztás megkezdetett, a hiányosak helyett épek adattak s midőn már minden török el volt fegyverrel látva, a puszta kézzel álló magyarok felszóllittattak, hogy hasztalan ellentállás nélkül adják meg magokat.

Bangó tüzérei e nem várt kifejlés által meglepetve, védtelen helyzetükben egyszerre körülfogva s négyszeres számtól elnyomva lőnek. A kör szélén álló tizenkét huszár azonban, hirtelen feleszmélve a ló-ólak felé rohant, s az általános zavarban sikerült is közűlök ötnek lóra kapni, s elgázolva a gátolni akarókat, nyereg és kantár nélkül kiszáguldani. Az utánuk vágtató spáhik fáradtan tértek meg a sikertelen üldözésből.

Ahmed könnyebben lélekzett, midőn a harminczhét összebilincselt kezü magyart Buda felé kisértetni látta; Derencsényiné pedig, ki ablakából nézte s nem érté a történteket, szorongó kebellel sietett a béghez felvilágositásért.

A bég s Ahmed közt épen heves vita folyt, a magyar hölgy megjelenésekor.

– Ez tehát az ok, mutatott a belépőre Abdi titkára, melyért te a torony megvizsgálása ellen tiltakozol? Ki e szép teremtés?

– E nő sajátom, jogszerű sajátom, rabnőm, kit életveszély nélkül kivülem senki nem illethet; felelt rögtön s kitérőleg Hafiz, nem akarva Derencsényinét kiléte elárulásával veszélyezni.

A nő azonban a török nyelven mondott, de megértett szavak hallatára elsápadt, s a magyarok elfogatásából keletkezett gyanuját igazolva hivén, léhlszakadva sikolta fel:

– Nem igaz! nem igaz! én nem rabnő, én szabad magyar asszony, Derencsényi Farkas neje s itt vendég vagyok, és kérdezni jöttem, mi jogtalan eljárás ez férjem embereivel?

– Igen? vigyorgá sátáni mosolylyal Ahmed, Hafiz bég tehát árulók nejeit akarja előlem rejtegetni? Bájos hölgy! e percztől kezdve egymásnak leendünk rabjai; s apró szemeinek buja tekintetével kigyujtva Rózsa tejvér arczait, szemtelenül keze után nyúlt!

– Vissza! riadott rá keményen s kőzbelépve Hafiz; mig én vagyok Nógrádban parancsnok, addig a benlevőkkel Allahon kivül más nem rendelkezhetik. Asszonyom, folytatá a nőhöz fordulva magyarul, térjen vissza lakába nyugodtan s a meggyőződéssel, hogy mig élek, lehelletének sem leend porszemnyi bántalma.

Derencsényiné, a nőknek saját finom tapintattal tüstént belátá, a kettő közül melyik ellensége, s bár fel nem foghatá a tényeket, gépszerűleg engedett Hafiz bizalomgerjesztő szavainak.

Távoztával Ahmed jónak látta elfojtani gyülöngő dühét, s modort változtatva engesztelőleg szólt:

– Igazad van Hafiz, kár volna egy hitvány némberért barátságos egyetértésünket megzavarni. A dolog jelen állása azonban mindenesetre megkivánja, hogy e magyar nő gondos őrizet alatt tartassék.

Hafiz bég sem ohajta egyebet, vendége személyes bátorsága tekintetéből is, s parancsot adott, hogy a nő a toronyból ki, s viszont hozzá a szolgálattevő rabnőkön kivül senki ne bocsáttassék.

A két halálos ellenség aztán egymást szem elől elbocsátani nem akarva, tovább is együtt maradt. Hafiz méltán tartott a fondor eszü titkár alattomos működéseitől, ez pedig amannak népszerűségétől. Ahmed nappal kezdeni nem merve, az éj leszálltát várta pokoli terve kivitelére.

Igy ültek sokáig szemközt s mindegyik más czélpontot keresett nézetének mint ellenének arczát. A csendet alig szakitá meg néhány közönyös kérdés s kelletlen válasz.

Kimenni a kiállhatatlanná vált délutáni hőség miatt nem lehetett. A világos kék égbolton parányi felhőfolt sem mutatkozott; a megsürűdött léget legcsekélyebb szellet sem ingatá, a madarak elültek, csak a naptányér feküdte meg gyulasztó sugaraival az izzó földet és falakat. Egyike volt ez a magyar égalj ama forró napjainak, melyekre az égiháboru kimaradhatlan.

A toronyőr csak néha bujt elő rejtekéből, szétnézni a környéken, s midőn egyszer igy tőn, alig nehány száz lépésnyire lovagot látott meg szélsebesen száguldani a vár felé.

Mire a lovag a bennülőknek jelenteték, ez már a várkapun nyargalt be. Hafiz szive hangosan dobogott a kaftán könnyü szövete alatt; mitől tartott bekövetkezék: a lovag Derencsényi Farkas volt.

– Szerencsétlen! gondolá, a belépő szálas termetre esvén tekintete; balsorsod hoz ide a hyéna torkába.

– Bég! csengett az ifju szilárd érczes hangja; mióta lett az jog és igazság, hogy más emberek nejét rabúl zsarnokold magadnak, s hogy Magyarország kormányzója Tökölyi Imre vitézeit kopóként összefüzve hajtasd Budára?

– Nőd nem rabom, de tiszteletben tartott vendégem: felelt Hafiz telhető nyugalommal; mi az őrséget illeti, erre nézve én csak a fermánnak voltam végrehajtója.

– Mely egyszersmind azt is rendeli, szólt közbe Ahmed, hogy az áruló Tökölyi és czinkos társai fogságra vettessenek.

– Ki merészeli itt Tökölyit árulónak nevezni? riadott előre lépve az ifju, mialatt válláig omló fekete fürteit veritékben fürdő nemes arczáról félre simitá.

– Én, rikácsolá felugorva Ahmed; Derencsényi Farkas, a felséges szultán kegyelmére add meg magad!

– De ki itt hát az ur! kérdé ez, kardja markolatához kapva; Hafiz, nem vagy többé Nógrád parancsnoka?

– Csendesülj Farkas, mondá komolyan a bég – az egész félreértés lehet; de most javadra kérlek, ne szegülj az erő ellen, s add át nekem kardodat.

– Soha, ocsmány rablók ti! kiáltott a lovag végsőig elkeseredve; ti gonoszul költött ürügy alatt szabadságomtól akartok megfosztani, hogy a védtelen árva nőnek senkije se maradjon, ki megboszulja – de elébb látjátok véremet s én a tieteket! végzé, kirántott kardját halálos csapásra emelve.

Mielőtt azonban az izmos kar levághatott volna, a bekisérő csauszok által hátulról megragadtaték az. Pár percznyi kétségbeesett védelem után Farkas hátrakötött kezekkel s szótlanul lihegve állott bakói közt.

Hafiz bég nem titkolhatá el arczán és hangjában a levertséget, melyel a fogoly számára a börtönt kijelelé.

Az udvarra kiérve, Derencsényi saját nevét hallá egy szivrázó sikoltás kiséretében élesen felhangzani. A vártoronyra, honnan a sikoltás jött, tekinte s nejét látá, szőke hajának szétömlő tengerében a széles ablakpárkányzatra roskadni.

– Rózsa! kedves édes Rózsám! kiálta fel hozzá a fogoly; él még az igaz Isten fölöttünk!

Többre nem volt ideje, mert a feltárult börtönajtó rozsdás sarkain csikorogva csapódott be mögötte.

V.

E napon-augusztus 22-ike volt ez – szokottnál korábban s mielőtt a nap lemenne, beesteledett. A keletről és nyugotról szemközt érkező vészterhes fellegek okozák ez időelőtti éjt, melyek két elenséges táborként közelegve egymás ellenébe a nyomasztó légkörben üték fel roppant idomu sátoraikat. A megtört napsugarak eleinte aranyos biborral szegélyezék a felhőtorlaszok szabálytalan prémeit, később ezek is elenyésztek a sötét lepel fölött, melylyel az elterülő légi tábor az eget bevoná.

A fényében imént ragyogó természet oly szomoru, oly halottias lőn; lenn egy egy szélroham söprötte végig portverö szárnyaival a völgyrónát; fönn szemvakitólag czikázott a futosó villany, s a nasszáli s diósjenői rengeteg távoli dörgéseket viszhangozott.

Mennél közelebb jöttek e dörgések, Fatime annál szorosabban olvadt a gondolatokba mélyedt Hafiz kebelére. Gömbölyü karjait a bég nyakán kulcsolta át, fél fekvő helyzetéből édes odaengedésben tekintettek fel ábrándos nagy szemei ifjának borongó arczára, mintha a bút, a gondokat akarnák onnan lágyszeliden elsimitani. A boltiv közepéről hármas vékony lánczolaton függő edényben keleti illatos ambra égett, s ennek rózsaszin lángja kétesen világitá meg a félhomályos szoba körvonalait.

– Bocsáss meg Hafiz, sipegé a tölgy derekán reszkető folyondár; bocsásd meg szerelmemnek ha talán méltatlan aggodalmakkal kinoz. Szólj, mit vétett e férj és nő, hogy egymástól ily kegyetlenül szakasztatnak el? Ablakomból láttam a lélekrázó jelenetet, s félig nyugodt vagyok, mert bensőm mondja, hogy csak a legmagasztosb, leghübb szerelem sikolthat igy fel, midőn kedvesét veszélyben tudja. Szólj Hafiz, miért történt ez, s téritsd meg vesztett nyugalmam másik felét is.

A bég, mintegy gondolatiból feleszmélve, mély hangrezgéssel mondá:

– Fatime, tőled függ e nőt férjének, az életnek a szabadságnak visszaadni.

A cserkesznő hosszan kérdőleg merűlt a komor vonásokra, mintha mondaná: – Nem te vagy e itt az egyetlen ur és parancsnok?

– Figyelj reám Fatime, folytatá a bég, s felelj mindenek előtt, emlékszel-e a napra, melyen először láttad arczomat?

– S melyen életemet mentéd meg? vágott közbe élénken Fatime; sok sok éve már, s igen kicsi voltam még akkor, de ugy emlékezem mint a tegnapra. Anyám, a szép Zulima, Abdurrahman első hölgye, sétálni vitt a pasa sztambuli kertjébe, örvendve futostam a virágbokrok közt, midőn ezekből egy irtózatos rövid kigyó felsziszszenve üldözőbe vett, s már már belém ereszti halált hozó mérgét, ha e pillanatban a mellék bokor mögől egy gyermek ifju elő nem ugrik, s merész elszántsággal kapva fel a szörnyet, ennek rút fejét saját kezével nem zúzza szét. E védangyalom te voltál Hafiz, s életemet majdnem sajátoddal váltád meg; a kigyó balkezed ujját marta meg, te azonban, mielőtt a méreg elterjedhetne, tőkére téve egyetlen csapással vágtad le azt tövéről. Atyámnak tudtára esett s rendkivül tetszett e hősies viselet, kegyeibe fogadott, neveltetett, pártfogóddá lőn, s a megmentett leányt később neked adá boldogitani. Oh Hafiz, örök időkig élve nem feledhetném e napot!

– Emléked hű, Fatime, mondá a bég – az enyém is az. Tiz nappal azelőtt atyám halálos ágyánál térdeltem. Tudod, hogy atyám és én is e magyar hazának voltunk fiai; történetem részletei azomban ismeretlenek előtted. Fölvévén az Izlamot nem szerettem ezekről szóllani, s most is csak azért említem, mert tervem indokolására szükségesek. Atyám Székhegyi Mojzses egyike volt azon protestans papoknak, kik a keresztyén számitás szerint 1673-ban, az az tizenkét év előtt, a császár elleni izgatásokról s a törökkeli titkos egyetértésről vádoltatván, gályarabságra itéltettek. Ezen iszonyu sorstóli megszabadulását egy jó barátjának s az általa nyujtott azon alkalomnak köszöné, melyel a büntetés elől törökföldre menekülhetett. Engem, kit akkor tizenötödik évembe léptem, magával vitt; hé évű nővéremet Rózsát pedig barátjának gyámkezeire hagyta. Fáradalmas hosszu úttal érkeztünk Sztambulba: bennem az erőt ifju vérem fris pezsgése hamar megujitá, az övé végkép ki volt meritve. Lefeküdt s többé föl sem kelt betegségéből. Haldokló órájában egy nevet kötött lelkemre, barátja megmentője nevét, s könyeim közt, térden állva kelle igérnem, hogy e név iránt az élet minden viszonyaiban háládatos leszek. E név: Derencsényi.

– A lovagé, ki most itt alattunk, a börtönben senyved? kérdé csodálkozva Fatime.

– Igen; ő árulás vádjával terheltetik, s ha az Ahmed által hozott elfogatási parancsot nem teljesitem, én is sorsára jutok, s mindketten veszve vagyunk. Igy azonban még megmenthetem; meg fogom menteni atyám jótevőjénék fiját s férjét – hugomnak.

– A vártoronyban lakó magyar hölgy tehát…

– Testvérem, egészité ki Hafiz; de nem tudja, nem sejti, hogy az. Az öreg Derencsényi fölnevelte s fijához nőül adta őt. Végzetem az Izlam hitéhez és honához köt, minek felujitani a régi emlékeket? E fölött irigyeim, kik bennem a magyar születésűt gyülölik, folyvást kutatnak, nincsenek-e hazámhoz vonzó kötelékeim? Ezektől s közöttük a kigyó-ravasz Ahmedtől őrizkednem kell. Nem kétlem, ő most is lesben áll, s ha az őrök által környezett toronyba, honnan Rózsát azonnal el kell hozni, mennék, ez gyanút gerjesztene, s könnyen meghiusithatná szökésüket. És ez a pont az, hol segédkezet nyujtva bebizonyithatod Fatime, hogy ömlengéseken kivül szerelmed áldozatra is képes.

– Bebizonyitandom, felelt határozottan a nő; mutass alkalmat, parancsolj velem Hafiz!

– Vedd tehát kiséretül rabnőidet, menj velük a toronyba Derencsényinéhez, s mondd neki nevemben, hogy ha férjét s mindkettőjök szabadságát visszanyerni óhajtja, cserélje fel rögtön öltönyét veled, igy bántatlanul fog jöhetni hozzám; további sorsa az én gondom leend.

Fatime, rabnőit előintve, menni akart.

– Még egyet, hivta vissza Hafiz az indulót, – ha kétkednék, ha ez ajánlatot ujabb cselnek tartaná, add át neki e fél arany szivecskét s mondd, hogy bizalomjelül küldöm. Midőn egész volt, anyánk viselte azt, halálakor gyermekei megosztoztak az emléken.

Ez utóbbi szavait már csak inkább önmagához mondá, mert Fatime néhány lépéssel az ajtó felé haladott. Itt azonban megállt, visszatekintett, aztán nyilsebesen repült a bég kebelére, s fuldokló zokogás között borúla reá. De percz mulva erőt vett magán s nehéz sejtelmektől szorongó szivével elsietett.

Hafiz bég ekkor egy szekrényből kulcs-csomót s fáklyákat szedett elő, s az ambra mécset lebocsátván, lobbadozó lángjainál meggyujtá azokat. Künn a vihar sebesen kőzelgett, a szél borzasztóan üvölte, s úgy tetszett, mintha a sürű villámlásokat követő hosszu recsegések alapjaikban rengetnék meg a szikla-falakat.

Rövid óranegyed mulva nyilt az ajtó s ezen lefátyolozott töröknő lépett be, a Fatime által viselt bő fehér muslin nadrágban, s kék szövetü felöltönyben.

– Fatime! kiálta a bég.

– Derencsényi Rózsa vagyok, igazitá ez meg, elháritva fátyolát – hittem szavaidnak, s a küldött szent emléknek. Szólj, az égre! mint jöttél ennek birtokába.

– Nincs idő, nincs egy veszthető percz most erre felelni, később – máskor – szólt az előbbi; – fogja kegyelmed e két szövétneket s jöjjön velem. S ezzel a szobapadlónak szőnyeggel bevont egy lapját, hol nyilást a legfürkészőbb szem sem birt volna kikémelni, ismerő fogással felrántva, az alatta levezető keskeny csigalépcsőre világitott.

– Hová visz e rejtek-ut? kérdé letekintve a nő.

– A börtönökbe – férjéhez – ki a várból, felelt gyorsan a bég; Istenére, kiben hisz, kitől üdvét várja, kérem, ne habozzon e határozó perczekben; igy-igy – menjen előre, én követem.

A hölgy előre tartott fáklyákkal kúszott le a szük lépcsőzeten; Hafiz eloltá a mécs lángjait; utána ment, s lebocsátá a padló lemezt, mely előbbi helyébe ismét tökéletesen viszszaillett, mint egy mestermü szekrénybe tolt sejthetlen fiók.

Alig hangzott el a mélyedésben a ritkán tapodott lépcsőzet nyikorgó nesze, midőn ezt a lakosztály ajtaja mögől hallszó moraj váltá fel. Az ajtó hirtelen felszakittaték, s szövétneket tartó két muzulman nyomában, más négy jött kivont karddal; közöttök Ahmed, balkezében a kis ébenfa tokot, a jobban ezüst tálczát tartva, melyen veres selyemből fonott zsinór volt kör-rétegekbe összehajtva.

– Hafiz bég! rikácsolá a küszöbön; jelenj meg elfogadni s megérteni a hatalmas pasa ajándokait!

Semmi válasz, semmi hang nem jövén a felhivásra, kellő óvatossággal a második, harmadik, az utolsó szoba, a rabnők kamrája is átkutatva lőn – sikertelen, mind üres volt, s a keresett vad sehol.

Ahmed első eszméje Derencsényiné s az vala, hogy a bég loppal ennek ment látogatására. Megbizottait előre parancsolva, a vártorony felé rohant, s az első őrt, ki a bemenetet utasitásához képest gátolni akará, szó nélkül leszurva, a vendég által lakott szobákba rontott.

A rabnők ijedve futottak szét előtte, csak egy füzött magyar mellény- és hosszan lefolyó szoknyába öltözött asszony lépett bátran előre.

– Dzsaur nő! kiáltott erre Ahmed; a bégnek nálad, e szobában kell – –

A szó torkában fult el, midőn a dzsaur nőnek vélt alakban Fatimét ismeré meg.

– Itt sem dzsaur nő, sem a bég nem lakik, – mondá ez, itt a hárem van – távozzál!

A titkár, gyanitani kezdve a valót, legott Derencsényi börtönét rendelé megnyittatni, s maga lépett be első. A penészes falak közt azonban egy lelket sem talált; a földön leoldott bilincsek hevertek, s a büzhödt léget szurok füst tevé még nehezebbé.

– Megszöktek! orditá percz mulva sakál-dühösséggel az udvaron; még nem messze lehetnek, utánnuk minden irányban! tiz erszény piasztert annak – –

Orditása elveszett a menydörgés bérczrázó ropogásában.,…

– Tiz erszény piasztert annak, ismétlé, ki élve vagy halva visszahozza a hitetleneket! lóra ti lomha kutyák – gyujtsatok fáklyákat – fel a kapuval! vesszek el, ha e nyomoru ebek kisiklanak kezeimből.

A hang- s tett-zavar a sietségben átalános lőn. Arasznyira sem lehetett látni a pokoli sötétben, s több időbe telt, mig a fáklyák meggyujtattak. Aztán ezekkel futostak össze vissza az udvaron, viszfényeül a vészes égen felkigyózó villámszalagoknak.

Fatime lelkében ezalatt két ellekező érzelem küzdött. Bánatos kétely volt az egy, mit újolag ébredő féltékenység költött fel benne, azt sugván neki, hogy Hafiz elbeszélése a nővérről talán nem egyéb mese-ürügynél vele megszökhetni; a másik remegő félelem vala ifjának az üldözés által veszélyezhető életéért.

A küzdésben ez utóbbi lett erősebb, s a feláldozólag szerető nőkebelben elhatározás fogamzott e kedves életről minden áron elháritani a fenyegető csapást. Miként teendi azt? maga is alig tudta még, s a zajgó tömegben egy égő szurokfáklyát ragadva fel, a várkapu felé sietett, mely a lőportár közelében, az üldözni készülőknek épen akkor nyilt meg.

VI.

A csiga-lépcső melyen Hafiz Derencsényinét kisérve a mélyedésbe tünt, nehány lépésnyi kerek térre vezetett le, hol erős pántokkal elrekesztett vas ajtó volt a sziklafalba alkalmazva. Ez ajtó, a börtönnek hátsó kijárása, régi idők óta egyedül a várparancsnok által ki a kulcsokat magánál tartá ismerten, rendszerint csak akkor nyilt meg, midőn a bekötött szemü bakó a halálra szánt fogoly itéletét végrehajtani s hulláját elásni szállt alá.

– Várjon itt kegyelmed kis ideig, szólt ide érve Hafiz a nőnek; s ha majd kijövünk, mérsékelje és lehetőleg fojtsa el örömét, hogy zajt ne üssünk s időt ne veszitsünk.

A vas pántok leemelése s a mesterséges zár felnyilása után a bég egyetlen rántással tárta fel az ajtót, hogy a feltárulás nesze mentül csekélyebb s rövidebb legyen. Fáklyájának gőzkörben uszó fénye penészlepett falakra s a fogolyra veté ködös világát, ki a nyirkos szalmán félkézre támaszkodva, tenyerét a szemeibe ütődő szokatlan világosság ellen tartá. – Életemért jöttök? kérdé keserüen, nem láthatva a belépő arczát.

– Igen, életedért, hogy megtartsam azt hazád és nőd számára, felelt a bég; gyorsan, kelj fel Derencsényi, e kulcs felzárja békóidat.

– Minő rejtély ez? szólt az, miközben hosszu bilincsei leoldatának; elébb zsiványként elfogatsz, s most magad, a vár ura, titokban jösz szabaddá tenni?

– Ne kérdezz, sietteté Hafiz, a várban jelenleg nem én, de a cselszövő Ahmed az úr – menjünk, nehány percz mulva minden késő lehet.

– És nőm, szegény elhagyott nőm? veté közbe nyugtalanul az előbbi; nélküle tapodtat sem megyek, őt nem hagyhatom itt a farkas torkában – vesszek inkább!

– Nőd künn vár s veled, velünk jő – –

E szavak villanyos hatást gyakoroltak; a fogoly a szövétnek után tapogatózva elhagyá büzhödt üregét, s megdöbbenve hátrált a törökmezű hölgy látására.

– Derencsényi! tört ki ebből egy remegő sikoltás; jól mondád, hogy él még az igaz Isten fölöttünk.

– Feleségem, édes szép Rózsám – viszonzá a férj, forrón, szorosan borulva össze nejével, – e nap eseményei oly sebesen, oly meglepőleg követik egymást, hogy alig tudom, mi történik velem.

Hafiz bég ezalatt ismét bezárta s elrekeszté a börtönajtót, aztán kardja markolatával kezdé veregetni körül a falakat, élesen figyelve az okozott hangra, s midőn ezt a többinél kongóbbnak tapasztalá, feszült erővel dölt a kijelelt helynek, mintha a sziklából akarná azt kimozdítani.

A feszitett lap ropogott ugyan, de keményen daczolt az erőködéssel. Hafiz kénytelen volt az ölelkezők viszontlátási örömét zavarni, segélyre hiván fel Derencsényit. – Vastag tölgy ajtó ez itt, mondá neki, mit a lecsorgó nedvek penészburka a szirtéhez hasonló szinnel vont be. Két egész év óta nem volt nyitva már, de most kell hogy táguljon, – ez az egyetlen menekvést nyujtó rézs.

A két férfi homloka gyöngyöző veritékcseppekben fürdött, mire, már csaknem kétségbeesett munka után, a siker megnyerve lőn. A tölgyajtó recsegve fordult befelé – s a menekvők az előbbinél még fojtóbb légkörbe léptek.

Ama főnebb emlitett földalatti út volt ez, mely a megszállt vár reménytelen védelme esetére végső eszközül tartatott fen, s melynek nyomai ma is látszanak, mind a várban, mind a diósjenői hegyek lábát képező völgyek egyikében, hol az akkori kijárás most több ölnyi barlangként nyulik be a domboldalba.

Eleinte csak lassan és vigyázva lehetett haladni a meredek kanyarulatú folyosón, mely öt lábnál nem volt magasabb, s oly keskeny, hogy a három egyénnek egymást kelle követni. Pedig a sima kőlemezek a lépteket könnyen elcsúszhatókká tevék, s e fölött a fáklyákra is szorgosan kelle ügyelni, miután ezeknek sestergő szurok tüze minden perczben kialvással fenyegetett a ritka levegőben, s a füst is kiállhatlanul fulasztóvá kezde gyűlni.

Azonban a tér egyszerre tágasabb lőn és magasabb, s hogy itt a természetnek is kelle segiteni, bizonyiták a csepegő stalaktitek, miknek szögletei a feltartott szövétnek fényénél millió brilliantként ragyogtak.

Itt már két egyén is mehete együtt, – Hafiz előre tartott, Derencsényi s neje követték, szaggatott beszélgetésben mondva el egymásnak távollétük idejének történetét, mit a lovag azzal végze be, hogy nejének Nógrádon létéről s a magyar őrség lefegyverzéséről a várból kitört huszárok egyike által értesült.

A stalaktit sikátorból ismét más szükebbe értek, melynek domborúbb boltozata emberi kéz művére, a kövecses fal és földréteg pedig arra mutatott, hogy mélyen a hegy alatt kell lenniök. A hideg fokonkint érzékenyebbé vált, még inkább növelve a föld nedvessége által, mely a néhol felszivárgó forrásvíz által okozva, helyenkint meggyült, s átgázolást igényelt.

Itt már csak tompa morajként hallszék a haragvó ég dörgő szózata.

Majd – ujra változott föld és légzet, amaz szárazabbra, ez lanyhábbra, a mint a mélységből fölfelé vezetett, a mindig lágyabb alapot nyerő ut, mig végre egészen egyenessé s pinczeszerüvé lőn, hol léhlt könnyebben venni s járni is biztosabban lehetett.

Félóráig haladtak igy, midőn Hafiz előre tartott szövétneke kemény földhalomba ütődött, mely a tovább mehetést végkép elzárta. – Czélnál vagyunk, szólt ekkor, itt nyilik a völgyi kijárás, mindössze fél ölnyi agyag választ el tőle, melyel az, hogy észrevehető ne legyen kivülről, berakatott. Át kell furnunk ezt, im itt az e végre mindig készen álló eszközök. Fogjunk az utólsó munkához, Derencsényi!

A férfiak felfogták a szögletben álló csákányokat, s erős vágásokkal csaptak a könnyen engedő agyagba, – a nő két kezében fáklyákkal világitott. A csákányok nem sokára fagyökereket metszettek át, annak jeléül, hogy a felszin nincs messze már. S valóban ez, hamarább mint remélték, beomlott, – a nyert nyiláson tiszta fris levegő-vonal folyt a benlevőkre, kik a kellőleg tágitott résen át csalitos völgy-hajlásba léptek ki, hol a vak éjszakában csak az egymást szakadatlanul felváltó villámlások fényénél tájékozhaták magukat.

Előttük mint egy sötét rém a diósjenei rengeteg, viszhangozva a sürün hulló menykövek csattogásait, mögöttük kis félórányi távolban Nógrád tornyai és bástyái voltak minden égnyiláskor láthatók a reájok nehezedő vihar-zilált felhők alatt.

– A zivatar nem tarthat sokáig, tanácsolnám, hogy várják be csillapultát kegyelmetek, kezdé komoran Hafiz; üldözéstől e helyen s időben nem lehet tartani. Merre veendik tovább utjokat?

– Huszárjaim a jász-teleki csárdánál várják jöttemet, onnan Szécsény vidékére megyünk, hol Petneházy új sereget gyüjt a kormányzónak, viszonzá Derencsényi.

– Tökölyi, mint kormányzó, nem létezik többé, mondá halkan a bég.

– Másodszor hallok ilyszerü vonatkozást, szólj Hafiz, mit jelentsen ez?

Hafiz bég röviden elbeszélé, mit Tökölyi Imre árulására nézve Abdurrahman fermánjából tudott, de nem végezheté be előadását, mert a kormányzó hive indulatosan vágott szavába: – Rágalom, czudor kokolmány az egész, melylyel titeket jégre vittek, hogy Tökölyi buktával uralmatok is gyengüljön. Ti elhittétek s magatok vertétek le általa Buda tornyairól a félholdat. És ti elhihettétek, folytatá a meggyőződés keserű szemrehányásával, hogy Tökölyi Imre, ki, midőn három év előtt Ibrahim akkori budai pasa s Apafi által szultántok nevében Fülek alatt magyar királysággal kináltatott meg, ezt határozottan visszautasitá: hogy ez a Tökölyi Imre most vert ebként meghunyászkodva, alacsony árulással kegyelemért folyamodjék? Rajtatok a szégyen és közelgő romlás, ha elhittétek – mert utánna vesztek!

– A nógrádi bégnek nincs joga fejtegetni, s csak kötelessége van hinni a fermán szavait, a többit az idő választja meg, felelé sötéten Hafiz. Most válnunk kell, talán örökre; égáldása reád nemes hölgy, isten veled Derencsényi, vezéreljen jó sors mindkettőtöket!

– Nem, igy nem válhatunk, kiálta Derencsényi megragadva karját a távozni akarónak, hogy ne vidd magaddal örök hálámat nőm megvédése és szabadságunkért.

– Igy nem válhatunk, mondá férjével egyszerre a hölgy; mielőtt nem fejtenéd meg a fél aranysziv történetét. Mint jött az birtokodba?

– Egy magyar ifjutól, ki tizenkét év előtt török földre bujdosott; lőn az elfordult fővel adott válasz.

– Ezek atyám és testvérem voltak; atyám elhalt, Pálról azóta legkisebb hirt sem hallék; mint válhatott ő meg e becses anyai emléktől, s mint tudhatád te, hogy az engem érdekel?

Hafiz, a kérdezőtől még mindig elfordulva, hallgatott. Ez, mintegy sejtelemlepetten, eléje került, s egy kezét vállára téve, a mással a bég jobbját erősen szoritva, mélyen hosszan nézett szemeibe, s lélekbe ható szózattal kérdé:

– Szóllj, az ég nevére kérlek, felelj nekem, ki vagy te Hafiz?

– Bátyád, Székhegyi Pál! tört ki ebből a rég leplezett indulat szava.

A testvérek egymás karjaiba omlának, Derencsényi a nem várt kifejlés által meglepve, meghatva lépett a villámfényben magát sajátszerüen rajzoló jelenethez.

– Pál, gyermekkorom barátja! szólt, ily későig birtál előttünk rejtekezni?

– Czéltalan, sőt veszélyes leendett felfedni kilétemet, engem tőletek más irányban ragad végzetem; mért okoztam volna akkor e fájdalmas szakadást? most, mert hiszem hogy utólszor láttuk egymást, nem tagadhatám meg lelkem vágyának e boldog perczet. Isten veletek, Isten veletek! – s ezzel kifejtekezni igyekvék az őt ölelve tartó karokból.

– Nem bocsátlak, többé nem válunk el, velünk kell maradnod Pál – esdeklett szenvedélyesen Rózsa, – nem egy hazának, nem egy anyának vagyunk-e gyermekei? nem egy Istent imádtunk-e egykor buzgó ájtatos énekkel?

Hafiz szomoruan rázta fejét.

– Atyám gályarabságra itéltetett, mondá, mit várhatna fija? Tökölyi s véle a remény más jövőre elenyészett – nekem az eddig futottnál egyéb pálya nem marad. E fölött, mig Nógrád falai fennállanak, férfiúi önérzetemen kivül esküm is kötelez, azokat utolsó vércseppig oltalmaznom.

– Vedd fontolóra Pál, jegyzé meg Derencsényi, hogy alig titkolható részességed szökésünkben ha kiderül, léted veszélyezve van. – –

– A jövőt Allah tartja bölcs kezében; jőjjön minek jönnie kell, a legroszabb ellen Abdurrahman pasánál lévő talizmánom biztosit; s mit elébb kellett vala emlitenem, fenn a várban van egy élet, mely nélkülem a fájáról letört ágnál nyomorúbban hervadna el; egy csak szerelmében élő sziv, melyet eltépnem lehetlen.

– A szép török leány, ki velem ruhát cserélve, oly hő szavakkal beszélt nemes lelkedről? mondá Rózsa, – óh bátyám, láttam e nő szemeiből s arcza minden vonásáról, hogy téged végtelenűl kell szeretnie – –

E pillanatban siketitő hosszas ropogás, mely az ég dörgő szavát meghaladta, a vidéket több mérföldnyi körben rázkodtatá meg, – a menekvők mellszoritó légnyomást éreztek, s elfogódtan hallgaták a zajt, mit a körülök rövid időszakonként magasból hulló kődarabok okozának.

Pár percz mulva sebesen terjedő lángnyelv gyult ki keletről, s rémes világitással szinezé Nógrád halvány romfalait.

– A lőpor-torony légbe röpült, volt első Hafiz, ki megszóllalt, – Nógrádvár nem létezik többé!

– És igy nincs, mit oltalmazni esküd kötelez – tevé hozzá Derencsényi; testvérünk, Pál engedj az őrködő végzet intésének, s kövesd a rokonvér szerető szavát!

Hafiz bég csüggedten, mint a fészkét vesztett madár, tekinte fel a lángoló tetőkre.

VII.

A törökök baljóslatunak tartották s tartják mostan is a helyet, hova a villám ütött le és igy (mert átalánossá s most is fenállóvá lőn a hit, hogy a lőpor-bástya ez által lobbant fel) az őrségnek életben maradott része rögtön kivonúlt az égni hagyott s szétrombolt várból.

Másnap hajnalban, midőn Hafiz Fatime sorsát megtudni felmerészkedett, puszta volt az már: az elharapózott lángok gátlan dulakodtak, a várudvarban a szétbomlott s vetett falrészek miatt járni nem lehete.

Egy töröktől, ki sulyos ütődés által eszméletét vesztve a holtak közt maradott, annyit tudhatott ki Hafiz, hogy az utolsó perczekben egy magyar öltözékü hölgy láttatott égő fáklyával kezében e lőpor-bástya felé sietni s itt Ahmed által üldözve hirtelen eltünni.

Ezek voltak Nógrádvár végnapjai, miket Derencsényi, ki Tökölyi Imrét drinápolyi fogságába önkény követte, hiven jegyze fel.

1685-ik évi augustus 23-a óta csak a napsugár és vihar, s a multak emlékein merengeni szerető látogatja meg a kerek szikladomb romjait.

Hafiz bég vagy Székhegyi Pál további nyomai elvesztek Magyarország történeteiből, csak a nemzeti muzeum bir egy név és esztendő szám nélkül latin nyelven szerkezett kéziratot, mely Csonka bégről mint Nógrádvár utolsó parancsnokaról tesz emlitést s tőle származtatja a gróf Szeckenberg családot.