EGY ZSIDÓ A XIII. SZÁZADBAN.

(TÖRTÉNETI BESZÉLY.)

I.

Azon időben – irtak vala pedig Krisztus urunk születése után ezer két száz és harmincz egyet – Magyarországon második Endre király, Endre királyon Dénes nádor, mindkettőjükön pedig Dávid ben Gábael dúsgazdag zsidó uralkodék.

Endre király nagyon istenfélő és kegyes úr vala. Minélfogva ő hevítve szent buzgalomtól, atyja fogadását beváltani elment Palaestinába, s nagy sereget vitt magával az istentelen pogányok ellen, s három hónap múlva visszatért kicsire olvadott sereggel.

Itthon az országot igen siralmas helyzetben találta. Távolléte alatt a nemesség pártokra szakadt, Halics trónjáról Kálmán fija elüzetett, a kincstári ládának egész feneke kilátszott, a főispánok és más főnemesek a királyi várjavakat elfoglalták, a köznemességet elnyomták; a zsidók és izmaeliták a népet adószedéssel s pénzváltással sanyargatták, s mig néhány gazdagnál egész esztendőn át hegyen völgyön állt a lakodalom, addig a szegény adózó nép sok helyütt a szó legbaromibb értelmében maga húzta a jármot, hogy éhen ne kelljen vesznie.

Endre nem tudván, a sok baj orvoslása közül melyikhez fogjon elébb? egyikhez sem fogott. Ha a várjavakat akarta visszafoglalni, a nemesség kelt fel ellene; ha a zsidókat akarta korlátozni, ezek dugták el erszényeiket, pedig náluk volt a pénz, minek ő minden perczben oly roppant szükségét érzé.

Dénes nádort pedig legkevésbbé bánthatá meg.

A nádort egykor Dénes diáknak nevezték, ki azonban őt a régi multra legtávolabbról is emlékeztetni merte, jól tevé, ha elébb saját nyakát megtapogatá. Pedig büszke lehetett volna rá, hogy diákból nádorrá emelkedék, ha ez emelkedést eszén kivűl nem egyszersmind a sziv és lelkiismeret háttérbe szoritásának köszönheti. Némelyek ugyan vitaták, hogy ő ilyesmit soha sem tőn, miután a nevezett czikkekből egyikkel sem birt. Annyi bizonyos, hogy ő maga legalább az elsőt dobogni, a másodikat megszólalni soha sem érezé. Azt hivé, hogy pénz hozza a hatalmat, s a hatalom a pénzt, e kettő pedig a lét-czél, melynek elérésére semmi eszköz sem lehet eléggé kemény. – Czinkosai Berthold bán, és Sámuel kincstárnok voltanak; közös jelszavuk: mindent a magunk hasznáért.

Hat év óta nádor, a kincstárnokságban, mit azelőtt visel vala, Sámuel váltá fel őt, ki titkos gyanúban állott, hogy az ismaelitákkal a nép zsarolásában nemcsak egyet ért, sőt alattomban az utóbbiaknak szertartásaikhoz szít. Ez volt Dénes nádor legbensőbb barátja, s bár kortársak valának, leányát hozzá nőül adni készült. Egyet értve, az ingadozó királyt, nem volt nehéz lábairól levenniök, s így történt, hogy az ország közjövedelmei zsidóknak adattak bérbe; ők szedték be az adót, kezelték a sót, váltották be a pénzt, birták a harminczadokat: némelyek hivatalra, mások nemességre emeltettek; az adózók sőt a nemesek fölött is gyakorlatilag megalapitott előjogokkal bírtak.

A nádor pártoltjai legkitünőbbjének Dávid ben Gábael, vagy mint a neveket összevonni szerető nép nevezé: Bengabál Dávid, spanyol zsidó tartaték, bár jól értesültek a viszonyt megfordítva s inkább a nádort álliták lenni a zsidó kegyenczének.

Dávid gazdagságáról mesés hirek szárnyaltak nem csak a vidéken, de az egész országban, sőt a szomszéd tartományokban is. Beszélték, hogy a ház alatti terjedelmes pinczékbe már nem fér a temérdek arany és ezüst, mi ott részint kádakban és hordókban, részint rudakban hever; hogy gyémántjai és egyéb ékkövei értékének felével kifizethetné az országot; hogy a törvény ellenére birt házainak számát s földeinek mennyiségét nem is tudni; hogy a külföldi fejedelmek roppant összegekkel adósai, Endrét nem is emlitve, ki már akkor, midőn a szentföldi hadjárat költségeit kelle fizetni, s kevéssel utánna, midőn Halicsból elűzött Kálmán fiát akarta trónra visszahelyezni, reá szorúlt s azóta évenkint kölcsönzött tőle, vissza pedig soha egy fillért sem fizetett, hagyván a magas kamatlábu tőkét elérhetlen fokra emelkedni. Hát még a számtalan fő és kis nemes, ki Bengabálban hitelezőjét süvegelte! alig élt a vidéken egy birtokos, ki e Dáriusnak legalább nehány márkával ne lett volna adósa.

Spanyolországból, honnan, mint rebesgeték, nem épen jó szántából távozott, még ifju korában költözött Magyar honba. Mindjárt első föllépése figyelmet gerjeszte. Az ország akkori fővárosában Esztergomban telepedvén meg, rövid időn otthonos lőn III. Béla és később Imre király udvarában. Kinek izletes rakatú gyémánt-csat, kereszt, boglár, gyűrű, kardmarkolat, vagy bármi remekmívü ékszerre volt szüksége, a király s királynétól kezdve, mind csak Dávid ben Gábaelhoz fordúlt. Mór készitményű áruczikkei, miknek egész tárát hozta magával Granadából, keresve kerestettek; műértők itéletéhez képest ezeknél diszesebbeket egész Zacatinban nem lehetett volna találni. S e mellett végtelenül lekötelező modorral is bírt az eszélyes kalmár, a mennyiben nem ritkán hitelbe is adta portékáit, sőt, ha kivántaték, ráadásul pénzt is kölcsönze a nemes lovagoknak. Mi áron? ehhez az illetőn kivül senkinek sem volt köze, annyi bizonyos, hogy befolyása naponkint nőtt, s nem egyszer történt meg, hogy ki a királytól némi kegyet akara megnyerni, elébb Bengabálhoz folyamodott, szólana érdekében pár jó szót. Később megengedtetett neki házat vehetni Esztergomban, ezt nem sokára egy második, harmadik s több követte Fehérváron, Kassán, Nagyváradon s egyéb népesebb városokban.

Endre hanyag s örökös pénzzavarban lézengö kormánya kellett csak, hogy az ügyes tőzsér tökéletesen felhasználhassa ildomosságát. Nem sokára felhagyott az ékszer-kalmársággal, miután vagyonát annyira szaporítá, hogy neve keleti Európa első tőzséreként említtetnék.

Kivitte, hogy – a világos értelmü törvény daczára – nemesi jószágot birhasson; maga Dénes nádor adta el neki, Sopron megyében közel az osztrák határszélhez fekvő uradalmát, mit ő aztán évről évre új vételekkel nagyobbított.

Az ország közjövedelmeit ő tartotta bérben; a többi adószedő mind az ő embere volt, a harminczadi vámokat ő kezelte, sót csak általa lehetett kapni.

A nádor hihetőleg e példából jött a meggyőződésre, hogy pénz = hatalom, miután Dávid e hatalommal oly hatályosan tudott élni és visszaélni.

II.

Hazánk jelen térképén hasztalan keresnék olvasóim Fertővárt az alatta elterülő mezővárossal, mely a tizenharmadik század első tizedében telepíttetvén, a másodikban nevezetesen gyarapodott, s a harmadik végén az ország legjelentékenyebb helyeinek volt egyike. Az osztrák határszélhezi közel fekvése fő kereskedői rakhely- és piaczczá alkotá, – emelkedését azonban leginkább földes urának köszönheté, kit a vidék Bengabál Dávidnak nevezett.

A több mérföldnyi síknak, melyen e népes mezőváros délkeletről a Hanság és sásos tavak, nyugotéjszakról pedig a Fertő-patak és ritkás füzerdő által környezve feküdt, csaknem kellő közepéből nőtt ki egyetlen kerek domb, melynek alakzatát vulkáninak lehetne mondani, ha csúcsa mint a középen levágott czukor süvegé, nem hiányzanék. E dombháton épült, itt eddig nem látott izlésben, s mit sem kimélő költséggel Gabael palotája – Fertővár. Kik a szentföldi hadjárattal Palaestinában megfordultak, e vár épitészetében az ottani modorra véltek ismerni. Bengabál Granadából, mely ezen időtájban az európai miveltség-, tudományok- és müvészetnek volt gyúpontja, hivott meg egy hires mór épitészt, elküldé őt keletre, s az onnan hozott rajzok terve szerint fogott a büszke vállalathoz.

A kivitel meghaladta a várakozást; az épitész maga bámulta kész müvét, mit a tulajdonosnak el kelle zárnia a messze földről ide rajzók tolongása elől.

A Carrarából hozatott fehér márvány merész hajlatú ívekké boltosúlt a magas nyílt csarnokok felett, miket légben függeni látszó folyosók kötének össze. A sárga rézzel bőven megfuttatott kúpozatok egymásra hajlának, s messziről tekintve az egész egy oly tömör csoportozatot képeze, minőt a jeruzsalemi vagy betlehemi régi épitmények rajzain ma is láthatunk. Közelről azonban e csoportozat minden egyes része önálló formát ölte s nyiltan mutatá, hogy a mór müvész hazai előszeretetétől nem birt egészen megválni. Az oszlopzatokon nyugvó tornáczok, a kúpba menő termek aranyzott arabeskjei, a mozaik rakatú padlózat, a szeszélyes állatszörnyfejekből alakított kutak, melyekből a felszökellő vízsugarak téres medenczébe hullottak vissza, minden az ó mór-spanyol izlésre s ennek főremeke- az Alhambrára emlékeztete.

A palotát Fertő-várnak nevezé el birtokosa, s két öl magas bástyával keritteté be, melynek külfalaihoz négy oldalról hosszú széles gránit lépcsőzet vezetett fel, a domb oldalait ellepő kertligetek közt.

Bengabál méltán elmondhatá, hogy Európa fejedelmei közűl, az egyetlen granadait véve ki, egynek sincs az övéhez hasonlitható hajléka.

A bástya-falakról letekintve, egy pillantással át lehete nézni a mezőváros többnyire új fehér házait. Ezek nagyobbjai ismét a vár úráé s többnyire só- vagy harminczadi raktárak, adószedői, pénzbeváltói s más ily épületek valának, keresztyén pór és nemes munkásokkal, kik csekély bérért, vagy adó és tartozás lerovására dolgoztak a nap huszonnégy órájából tizenötön át, zsidó felügyelők vizsga őrszemei alatt.

A fő felügyelést azonban maga Bengabál vitte, naponkint megjelenvén munkásainál, s ki arczvonásait ilyenkor figyelemmel kiséré, tapasztalhatá az ezeken néha élesen rajzolódó gúnyörömből azt, hogy ő nem annyira az üzletet szemmel tartani, mint inkább gyönyörködni jő, mint hajol meg a büszke keresztyén az utált zsidófaj előtt.

Ily kedélyhangulatban állott ő történetünk megnyilásának reggelén, a mezővároson kivül fekvő egy roppant raktára kapujánál. A csendes lépésü nagy meklenburgi faj lovat, melyen ide lovagolt, szolgája jártatta vezetéken a ritkás fűzerdő gyepén, mig ő aranygombu nádbotjára támaszkodva, majd a raktár körül nyüzsgő népen hordá meg szemeit, majd ismét a messze simuló rónára mélázott, láthatólag nem figyelve a féloldalt mellette álló rőt hajú felügyelő szavaira, ki, hosszú rovással kezében, a rábizottakról tőn pontról pontra számadást.

A felügyelő észrevevén, urának hihetőleg ismert szórakozottságát s azt, hogy csak az üres légnek beszél, óvatos csenddel elódalgott s magára hagyta a gondolatiba merűltet.

Hoszu csend után a tőzsér lehetőleg felegyenesedék dőlő helyzetéből, lehetőleg ismételjük, minthogy magas alakja a derékban meghajoltan ekkor is görbe maradt. E görbeség nem testi bajnak, de hosszú megszokásnak volt eredménye, mint ez szikár magas termeteknél nem ritkán az eset. – Tisztán keleti vonású arcza ifju korában szép lehetett, midőn még az arczbőr nem volt oly hervatag sárga, a domború homlok nem oly barázdás, a hosszas vágatú két nagy szem nem oly kiülő üvegű, a hirtelen hajló orr nem oly csontszerű, s az akkor tán kellemes görbületű ajk nem oly kemény zárt kifejezésü, mint jelenleg.

Pedig e dúlást nem kor vitte végbe, – Bengabál alig volt még ez időben ötvenöt-éves; sem testi törődés vagy nélkülözés gondjai; – hanem egy merész röptű vágy, mely mint a délponti napsugár Sahara izzó homokját, olthatlanúl s évek óta égeté sovár lelkét; egy óriási eszme, mely minden egyéb gondolatot és érzeményt magába nyelve, tetteinek titkos rugója lőn; egy első csirájában óriás fogamzatu terv, melynek kivihetőségét mennél valóbbszinűvé emelé az ébren és álomban egyaránt ápolt remény s az előmunkálatok sikere, annál terjengőbb gyökerekkel fogódzott az lelkébe: e tényezők összehatása volt az, mi a tőzsér homlokán, halántékain, szemei körül az elmélés összevont ránczait maradandókká tette, termetét meggörbíté, arczát elfonyasztá, előre dülledő szemeiben a szünet nélkül számító gondolkozás baljóslatú fényét meghonosítá.

– E faj nem veszhet el: szólalt meg lassu hangon s gyors mozdulattal emelve fejét, melynek a bajuszszal összefolyó vörnyeges szakálla két rétben lengett kaftánszerü velenczei selyem köntösére – e faj, mely annyi századon át türt, szenvedett, üldöztetett, irtatott, s nem csak nem fogyott el, nem csak nem csüggedett, de hű maradva az irás minden betüjéhez, a családi élet minden legkisebb szokásához, eredeti véréből fél cseppet sem vesztett, s ha szelleme nem ugyan az, mely egykor Judából osztá parancsait, ezt csak a világ minden részében reá nehezedő elnyomásnak tulajdoníthatja: e hű, ez okos, e kitartó faj nem veszhet el, mint Abron patakja elvesz a holt tenger iszapjában. És átok arra, ki elszóratásunkat átoknak mondja! Mi vagyunk-e az első nemzet, melyet az események hatalma megtört? azok elmosódtak a századok hullamzatában, mi élünk és élni fogunk, és Jerikó falai egy más világrészben még magasabbra épülendenek!

A kiülő kék szemekben ez utolsó szavaknál szokatlan tűz villant meg, mely onnan ismét fokonként enyészett el, a mint tulajdonosuk vakmerő eszméit tovább füzte.

– Türelem, még pár évig türelem, s a gyümölcs érett leend; e fölött tűrni sem oly nehéz már, mint volt csak pár évtized előtt is. A veszendő ország itthon árulókkal, künn ellenséggel környezi magát; benn pártviszályok dúlnak, künn alkalmas perczre vár nem egy vetélytárs; ezek úgy mint azok lekötelezettjeim, több mint ez, béreseim: ezek örülni fognak, ha a lerovandó tartozáson felül aranynyal dugom be szájaikat – – s mi hátráltat ekkor, hogy – – – Mi? a nép! a nép! mely gyülöli fajunkat, mely nehezebben simúl szokásainkhoz, hitünkhez, mint a nemes osztály; a nép, mely bennünk a nyomor vészhozó daemonát látja és gyülöli. Jó, ha gyülöl rettegjen is. A nép! lelketlen tömeg, forgatható gép. Endre alatt rosz keresztyén, mért ne lehetne a jövő nemzedék már – – –

Gondolati menetét, közvetlenül háta megül hangzó lódobogás, egy, vállára kissé sulyosan eső kéz, s e szavak szakiták meg.

– Jó nap Isten, Dávid szomszéd neked is!

A zsidó, sértett büszkeség mord kifejezésével fordult az érkezőhez, s boszút lövellő szempárral mérte végig az őt oly könnyedén szomszédnak szólítót, s midőn ebben Dants Simon lovagot ismeré meg, leggyülöltebb ellenét, az egyetlent, ki előtte az országos hirü tőzsér, főadószedő, tisztelt és rettegett úr előtt soha meg nem hajolt; a makacs földbirtokost, ki a tőzsér uradalmának csaknem közepén bírt nehány száz holdjától megválni semmi áron nem akart, s véle hol csak lehetett daczolt és kicsinylőleg bánt: a felküzdő harag szavai már már kitörő félben voltak ajkain, midőn szokott lelki erejével lefojtva a szenvedélyt, jobbnak látta ennek nyilai helyett epés mosolyu gunyorral felelni:

– Köszönöm nemes lovag, szólt kis vártatva, köszönöm kegyességedet, melyel megengedni méltóztatol, hogy az Isten ragyogó napjából az én méltatlan fejemre is jusson egy pár téveteg sugár. Minek tulajdonitsa csekélységem e leereszkedést! Talán ama kis összeget hoztad meg, melyet nem vetettél meg erszényemből kölcsön elfogadni, midőn az, fiadnak a pogány rabságbóli kiváltására volt okvetlen szükséges?

– Emléked hű, Dávid szomszéd; válaszolá lováról eközben leszállva az ősz Dants Simon; de ha te jól megjegyzéd magadnak szent Jakab napját, melyet Isten kegyelméből épen ma élünk, láthatod, hogy én sem feledtem el. Tévedsz azonban, ha az egész összeget emlited, holott részletes fizetésre alkuvánk oly feltétellel: hogy az utolsó részlet lefizetésekor adandod vissza azon ezer márkáért zálogba bocsátott ősi gyémántjaimat.

– Gyémántjaidat? he he! mily jó kedved van tréfára ily szomorú időkben! nevete a legsikerűltebb tettetéssel a tőzsér, – hiszen jobban tudod, mint én, hogy szemem világának soha egy gyémántod fényén sem volt alkalma gyengűlni. Talán csak álmodtál e gyémántokról? vagy valóban léteznek otthon, valahol dugaszban? ha igen, csak szedd elő, jó lesz túl adni rajtuk illendő áron, ha különben nem tudnád két ezer márkámat lefizetni.

Az öreg lovag arczát elfutotta a vér, s talán a feltoluló hőség miatt emelintve fővegén, egészen láthatóvá tevé a tisztes főt, melynek hátrafésült fürtei épen úgy ezüstlöttek, mint a sas-orr alatti vastag bajusz és terjengő szakál vadona. Aztán, komoly méltóságú szemeit, melyek fehérében a finom hajszál-erecskéket vérrel futtatá be a kor, a szólóra szögezve, mély rezgésü hangon viszonzá:

– A zálogot eltagadni, tartozásomat kettőzöttnek hazudni, s az egészet alkunk ellen rögtön követelni – ezt mind egyszerre akarod átkozott zsidó?

Bengabált, e néki szokatlan czímre, düh fogá el; két rétű szakálla úgy reszketett, hogy a kaftán selyem szövetéhezi surlódása hallható lőn. De ismét mérséklé indulatát s mint olyan, ki ellenfelének tekintetével fél találkozni, oldalt pillantva, dörmögé:

– Tartsd magadnak az átkozást, nekem pedig fizesd le a kölcsönt, mely nélkül egyetlen fijad ma is Syriában sinlenék. Ha jó szerivel nem fizetsz, majd tesz róla a nádor, kit minden órán várunk törvénynapot tartani.

– S kinek segedelmével czélod ugy-e engem ily alávaló módon kiturni szemedet szúró birtokomból, mit már a gyémántok helyett kivántál inkább zálogba, – s hitetlen lábaiddal tapodni a földet, melyben apám és anyám és őseim csontjai nyugosznak? Ez czélod úgy-e? de esküszöm, elébb meghal egyikünk, mint teljesűl az.

– Kár esküdnöd jó vitéz, mert bele sűlsz, s ha fizetni nem tudsz, megéred, hogy ama birtokodnak nevezett vakandtúrást az én ekém fogja ez őszszel felszántani. Én azonban előre is engedelmet adok, hogy a nagy becsü csontokat e földből kiásva, akár aranyba foglaltasd.

Simon, bal kezével lova kantárát tartva, a jobbal minden szó helyett széles kardját ragadta meg.

Bengabál Dávid, e mozdulatra faja ösztönszerű megrettenésével hátrált pár lépést.

– Vesztedre használd kardodat vén lovag! kiálta rá, kezét védőleg előre tartva; – tudod vagy tudhatod a királynak törvénynyé vált határozatát, mely szerint a zsidó gyilkosa vagy megvérzője fejével és jószágvesztéssel bűnhödik!

– Ne reszkess kardom előtt, farizaeus, dörgé megvetőleg Dants; nem fogom azt véreddel mocskolni, reszkess majd akkor, ha a bakó pallosát látod megvillanni. S el se is bizd magad azért, hogy zsebedben van minden fő úr, él még annyi igazság, mennyi az én ügyemnek elég. Vannak tanúim – van egy igaz Isten az égben, kinek haragos villáma szakadjon rád.

S ezzel minden további szó nélkül lovára veté magát.

– Igen, a magas égben uralkodik Izrael istene a nagy Jehova, ki választott népét nem hagyja el! szólt az égfelé emelt szemekkel Dávid, – Magyarországon pedig Dénes nádor! gondolá hozzá, a mint a füzes törpe fái közt mindig sebesebb lépésben tovahaladó lovag után tekintett.

Aztán szolgájának inte, s ennek segedelmével a nagy meklenburgira ülve, palotájának déli lépcsőzetéhez csendesen ellovagolt.

III.

A lépcsőzetnél gyaloghintó várt reá, s ő ennek utrechti bársonynyal vánkosozott belsejébe vonúlva, egyszerre lépő négy hordár által felviteték.

A fő bejárásnál álló két alabárdos őr mély tisztelet kifejezésével hajlott meg s tárta fel az ajtót az érkező előtt.

– Küldjétek Corzailt, azonnal jőjjön; – parancsolá rájuk sem tekintve, s a tág teremnek egy magas hátú mély karszékébe ereszkedék.

Nehány halotti csendü percz telt el igy; Bengabál mintha nem is lélekzenék, szobor mozdulatlansággal mereszté szemeit az ajtóra, mely épen azon perczben nyilt meg, midőn a váró, látszólag türelmét vesztve, ingerülten kelt fel székéből.

Magas szikár alak lépett be, kinek barna fényes arczbőre afrikai származásról beszélt.

– Él-e még Salamon az alharminczados? kérdé tőle rögtön s minden előzmény nélkül.

– Él; volt az egytagu válasz.

– S még meddig viheti?

– Bizonytalan; cseppjeim használatával még talán három négy hétig eltengetheti lételét.

Rövid szünet következék; – Dávid kézen fogá a mórt, s maga mellé, egy kerevetre voná.

– Corzail! szólt merően szemébe tekintve: te bölcs ember vagy, s át fogod látni, hogy ily nyomorú kórságosnak az élet kín és nem jótétemény. Vond meg tőle cseppjeidet vagy cseréld fel inkább másokkal, mik szenvedéseinek elébb véget vessenek.

A mór kérdőleg függeszté fehér alapjukból kiragyogó szemeit parancsnokára; – ez megérté a néma kérdést.

– Reá nézve három héttel elébb vagy utóbb egészen közönyös: felelé, – reám nézve nagy különbség. Hiszen ismered a köztem és Dants közötti ügyet, megbizottja vagy gyülöletemnek, terveimnek. Salamon az egyetlen érvényes tanú, s bár különben áldozatkész szolgája ügyünknek, de tartok tőle, hogy a halál küszöbén álló ember nem birna elég erélylyel, ha vallomását esküvel kellene erősítnie. Pedig a nádort e hét folytán várom.

– Úgy lesz, mint kivánod; szólt értőleg hunyorítva emez. Cseppjeim elfogynak, s velük fogy el Salamomból az élet.

– A második tanú, folytatá, e tárgyat bevégzettnek tekintve az elébbi; a második tanú, ki annyiban veszélyes lehetne, minthogy pár hó előtt hitünkre tért át: Czenki Jób. Jelenlétében történt a kölcsön s a zálogos gyémántok átadása. Ha kikérdeztetvén, ez utóbbiakról semmit, s csak az elsőről akar tudni és vallani: kináld neki nevemben a Salamon halála által megürülendő alharminczadosságot. Ha vonakodnék, emlékeztesd arra, hogy hatalmamban áll.

– Czenki Jóbról nincs kétségem: morgá Corzail, ő az intést parancsnak, s az ajánlatot két kézzel veendi. S a harmadik tanú?

– Keresztyén; zsidó elleni ügyben tanúsága nem érvényes. S így az ügy rendben, s az otromba kevély nemes végre megtörve leend.

Bengabál szemeiben ismét megvillant ama szokatlan baljóslatú tűz, mely tekintését ilyenkor csaknem kancsallá tevé. – Gondolati azonban hirtelen más irányt vehettek, mert e kárörvendő sátáni kifejezés mintegy varázs által illetve eltünt vonásairól, s egy az elébbivel egészen ellentétes, aggódó komolyságnak adott helyet. Bozontos szemöldei mély homlokbarázda alatt vonultak össze; s hangja szinte reszketett, midőn percznyi csend után kérdé:

– A legfontosabbat utóljára hagytam, hogy annál bővebben szólhassunk róla. Van-e már határozott véleményed egyetlen leányom, szememfénye, Ráchelem állapotáról?

– Tőle jövök, s eddigi sejtésem meggyőződéssé érett: felelte határozottan a tudós mór orvos.

– Beszélj: mondá az apa, s behúnyt szemhéjjait kezével elfödve, hátradőlt helyzetből figyelt a szóló minden hangjára.

– A baj titka, mit két hosszú hó óta kutatva sikertelen kuruzsolnak, min a kerek világ minden füve nem segit, s minek orvossága még is oly egyszerü, oly természetes, az: hogy Ráchel nem gyermek többé. A bimbót, a benn működő nedvek ereje hajtja fel a tőről, de ha az anya-természet már annyira nővelé, hogy csak a zöld burok szoritja össze a tágulni vágyó levelek kelyhét, ekkor harmat kell néki és napsugár, különben hasztalan ápolod arany edényben s épitesz alája oltárt; napfény és harmat nélkül idétlenűl satnyuland el, vagy kora féreg evődik belsejébe. E feselni vágyó s nem biró virág-kehely korában van leányod; e napsugár és harmathiány Ráchel bajának titka, s okozza ama méla epedést, mely a változatlan élet unalmai közt, rajongásának tárgyat keres, vagy – talán talált is.

– Bölcsességed most az egyszer tévuton jár, Corzail barátom, szólt kételkedő mosolylyal Dávid, – kivüled s a szolgákon kivűl, kikről volt gondom hogy egytől egyig csúfak legyenek, leányom férfit sem látott s igy fogalma sem lehet arról, miről te imént oly sok szép szóval beszéltél s mit röviden szerelemnek nevez az ifju kor őrjöngése. Csalódol öreg.

– Mondám-e, hogy azon epedésnek, mely a testet maga után vonva kóranyaggal tölti el, ismert vagy nem ismert tárgya okvetlen élő lény? Nem elég-e egy álomkép, mibe az égő vágy lelket lehel, mit a képzemény formába önt, kiszinez, életre emel, hogy a megnevezhetlen tünődésnek legyen mit bálványoznia? Vagy példátlan-e az, hogy a nyilást kereső ömlengés másnak hiányában egy csillag, vagy virág, vagy egyéb lelketlen tárgyat válaszszon eszményévé, mi aztán az előtörő köny és sohaj közt megszűnjék lenni puszta játszó szer?

– Leányom alig mult tizenhárom éves: szólt mintegy czáfolatúl s elgondolkodva az apa.

– S számitod-e te nagy és dicső tervedben az éveket s tespedni hagynád-e azt, ha bizonyos évszám letölte előtt megérnék? Nézd meg Ráchelt, e keleti faju növényt, mely hirtelen hajt levelet, bimbót, virágot; évei daczára nem tizennyolcz évű hajadonhoz hasonló-e? Ismétlem, Dávid, leányod nem gyermek többé, a bábuzást megunta, adj neki szélesebb kört, e szükben lélekzete fúl el.

– S e szerint, tanácsod – – –?

– Az, hogy tégy vele kis utat, melynek változatos újságában a lélek szórakozást találand, – vidd Esztergomba, a király udvarába, vezesd új életbe, új körbe, hol Ben Gábael leánya leend a központ, s különbséget tudand majd tenni az őt hódolattal körülrepkedők közt; adj tápot a női hiúságnak, élesitsd dicsvágyát, költsd fel büszkeségét, avasd megbizottaddá; meglátod, hogy felgyógyúl, s te Ráchelben nemcsak gyermekednek, hanem nagy czélod egy leghatalmasb eszközének is fogsz örűlni.

– Lelkemből szólasz Corzail, viszonzá Bengabál; mindezt számtalanszor én is átgondoltam már: de szétágazó gondolatimból mindig azon eszme riasztott fel, hogy ily tanok mellett s e czélokért leányom boldogsága eshetnék áldozatúl. Pedig, tudod, ez áron nem alkuszom. Ő egyetlen örömem, bálványom, gyönyörüsége szivemnek. Az ő boldogsága az enyém is, – boldogtalanságát látni gyehenna tűz volna nékem. Válaszsza férjűl azt, a kit szive szeret, Bengabál Dávidnak lesz annyi hatalma, hogy vejét ama polczon lássa, melyről a legmagasabbra csak egy szerencsés lépés kell.

– Úgy legyen; mondta reá Corzail, fölkelve helyéről. S most eredj leányodhoz, érintsd neki a tervezett változást, s ha örömre derűl általa, ne halaszd soká, mert csak a varázs-regék országába tartozik ama csodás erejű balzsam, mely a meghervadt virágnak új életet ad. Ügyelj reá, hogy Ráchelnek ily balzsamra szüksége ne legyen.

A mór távozék, Bengabál pedig óvatos körültekintés után, mely meggyőzé, hogy egyedül van a teremben, rejtett lapot nyitott fel a szőnyegfalon, s maga után zárva azt, keskeny folyosón át egy ablaktalan négyszögü kamrába lépett, melynek körvonalait középről vékony lánczolaton lefüggő lámpa világítá meg.

A meztelen falakat vaskos szekrények környezék, a középen pedig, a gyér világú mécs alatt, nehéz márvány asztal állott, melynek egy üregéből a tőzsér kulcs-csomót, egy pergament tekercset, egy kis kőedényt s rá illő aczéllapot vőn elő. A kőedénybe egy üvegcséből némi folyadékot tölte s ezt a mécsből kölcsönzött tűzzel meggyújtván, a kamra egyszerre oly vakitó fényű világgal lőn elárasztva, hogy a meggyújtó hirtelen elfordulni, s szemeit a fény ellen kezeivel védni volt kénytelen. Pár percz múlva, midőn az összevont szempilláknak a szokatlan ragyogvány kissé tűrhetöbbé vált, a vékony aczéllapot a kőedényre s ennek tartalma fölé illeszté, úgy hogy ez a fehér lángnyelvet lezárván, a kamra ismét a lámpa által nyerte csak világát.

A vékony aczéllemez azonban rövid időn piroslani kezdett s kevesebb, mint öt percz alatt tökéletesen izzóvá lőn. Az alatta égő folyadék amaz olajoknak volt egyike, miknek vegyrészeit s készitési módját csak a mór tudósok ismerék, kik azt keletről, a gúlák honából hozták magukkal, s kikkel e vegyületek tana sok egyéb csodaszerüvel együtt elveszett. Ez olajok némelyike elolthatlan s oly erős tüzű volt, hogy arany-olvasztáshoz használtaték.

Bengabál nyugodtan bevárva, mig a lemez az izzás tetőfokát elérte, a pergament tekercset bontá fel:

– Itt az alkalom, szólt csendesen önmagához; próbára tenni, nem puszta meséket tartalmaznak-e ezen hyerogliphek, miknek, mint Egyptom legrejtettebb tanai könyvének, birtokához oly roppant árért jutottam. Igen, folytatá kis vártatva, miután a pergamentbe mélyedve, a jeleket kellőleg értelmezé: e pont azt tartja, hogy a valódi gyémánt az izzás bizonyos fokán nyom nélkül enyészik el. Kisértsük meg.

S ezzel a vaspántos szekrények egyikének zárát felnyitva, belsejéből jártas kézzel kis tokot emelt ki, felbontá azt, s tartalmát balkeze markába forditva, keserü mosolylyal szemlélé. Két rezgő tű, két gyürű s egy kereszt volt ez, melyeknek arany ágyából legtisztább vizű csiszolt gyémántok villogtak ki. A tőzsér azonban piczi vésűt fogott elő, s gyors ügyességgel, mely elárulá, hogy élete nagyobb részét ékszerekkeli bibelődéssel kellett töltenie, szedte ki a köveket az arany foglalatból.

Midőn e műtéttel készen lőn, ismét balmarkába önté a kivájt gyémántokat s rendre és műértőleg szemlélgeté.

– Veszszetek ti csillogó játékszerek, beszélt hozzájok mintha szavait általuk érthetőknek hinné; semmisüljetek meg, ha nem csalás az egyptomi papok mystériuma; s ne váljatok kövekké, mikben a teendő eskü alkalmával a gyarló öntudat megbotolhatnék.

Mondá s először is a legnagyobb gyémántot a vérvörösen izzó lemezre bocsátá, mely onnan ugyanazon pillanatban eltűnt, legkisebb füstöt vagy jelt vagy hamvat sem hagyva maga után. A siker általi meglepetés első percze után, hasonlóan tőn a másodikkal, harmadikkal s a többivel is, még mindig ama keserü kifejezéssel a műtét közben kigyúló aszott vonásain.

– Ha ha! nevete föl, midőn a nemes kövek az utolsóig a légben oszlottak fel, – van-e, ki az értéket ily könnyü ily megvető lélekkel semmisítse meg? s a világ mégis fukarnak tart és zsarolónak; s a világ mégis azt fogja hihetni, hogy e gyémántok megtartásának vágya birt az esküre, mit hamisnak lenni gondoland! Ha ha! a világ buta és rövidlátó!

IV.

Bengabál Dávid, Európának a tizenharmadik században leggazdagabb tőzsére, az aranyban a hatalom eszközét, leányát azonban, mint végczélt bálványozá. Ha véletlen sorscsapás egy percz alatt minden kincsétől az utolsó fillérig fosztotta volna meg, romjain ama reménynek, mely nem volt sem több sem kevesebb, mint egy új zsidóországnak általa leendő alkotása, az életvágyat képes leendett benne fentartani egy pillantás imádott Ráchelére: őt vesztve, a fényes eszme elhomályosúlni, erélye megtörni, s az örömtelen élet elviselhetlenné fogott volna válni.

Nem ritka az eset, hogy emberek, kiknek aczél érzéktelenségéről egy egész világ jajkiáltása nyom nélkűl simulna le, kiknek szemeikben könny, ajkaikon mosoly soha meg nem jelen, kiket az élet szeretni nem, csak gyülölni tanitott, hogy ily emberek gyakran egy eb, egy ló, vagy lelketlen tárgy birtokán gyermeteg fanatismussal függenek; Dávid legalább jobb volt ezeknél, mert, habár a szivtelenségtől kezdve a világ minden büne fejére volt is róható, maradt egy érzelem, mi sivár lelkületét megközelithetővé tette: az apai, még pedig a legtúlzottabb vak szeretet.

Szerette egyetlen gyermekét, mint a hyéna is szereti sívó fajzatát. Anyját e leánynak nem szerelem, de amaz őt eszközül használó számitás tette nejévé, hogy gyermeket adjon neki, kiben czéljai vagy talán már ezek sikere, tovább éljenek. E nő Ráchelnek ada lételt, s – meghalt, A sírba férjének egyetlen sohajtása sem kisérte, sőt inkább elfojtott boszú, mért nem szült fiat. A kis lányt első évein át alig látta nehányszor, haragudott az ártatlanra, s alig merték őt szemei elé hozni. De midőn egy izben külföldi hosszú útból térve meg, a négy éves gyönyörű kis lányka apja elé szaladt, lábaiba, aztán nyakába csimpeszkedett, arczait összecsókolta, s oly kedves gyermeki kaczérsággal tudott neki ezer dologról csevegni: a tőzsér hideg szivében a vérség rokonszenvi érzete fölmelegedett, sejteni kezdé, hogy ez érdektelen s nem szinlett hajlamnál becsesebbet nem bírhat, s viszonzása hirtelen sarjadású és mérhetlen fokozatban növekedék.

A kaukázi faj eredeti jellege Ráchel arczain napról napra szebbülő vonásokban virúlt, s talán ez is egy okkal több volt még inkább megnyerni neki az apa beczéző szeretetét. Tapasztalt dolog, hogy a szülők több gyermekük között igen gyakran a szebbiket szeretik leginkább: hát még hol e gyermek egyetlen, s oly csodásan bájos volt, mint Ráchel?

Dávid, ha szemeit néha hosszú perczekig leányán felejté, a jövőben el kinéző álmaiban királynőt láta benne. Miért ne lehetne azzá, gondolá, oly dús hozománynyal és szépséggel minőt Európa egy nemesnője sem mutathat fel! – Később azonban, midőn részint Izrael fajának hatalma és befolyása Magyarországon, részint már is roppant vagyona aránytalanul emelkedék, első eszméjét még merészebb váltá fel. Mert, bár akkoriban nem csak az adózók, de a nemesség részéről is a zsidó hitrei áttérések igen gyakoriak valának, az még is legalább valószinütlennek látszék, hogy leánya birhatásáért uralkodó herczeg szegődjék a Talmudhoz; pedig vakmerő czéljainak kiváló központja az volt, hogy Ráchel leendő férje Júda elvesztett s újra kivívandó koronáját viselje fején.

S most, midőn annyi év küzdelmét, munkálatát, terveit czélhoz közeledni s leányát is ama korba lépni látta, melyhez édesen táplált reményeinek valósulása nincs messze már: most e leányt életkedvhagyottan s megmagyarázhatlan kórban sinleni tudva, az apa lelkét komor bú és aggodalommal tölté el.

Corzail, sarja ama régi héber családok egyikének, melyek még amoriszkók előtt telepedtek meg déli Spanyolország tartományaiban, s később a segédül behivott afrikai mór mozlemekkel összeelegyedve, velök egy fajt képezének, – tudós orvos s Bengabál titkára, barátja, jobb keze, Ráchel baját eleinte ama kora érettség mulékony következésének tulajdonitá, melyel a tizenharmadik évét meghaladott leány, a gyermekkorból hirtelen fejlődéssel bontakozott hajadonná. Az életnedvek e gyors müködése délkeleten természet rendje, s Ráchel a délkeleti égalj forró vérének volt csemetéje.

Hetek, hónapok múltán azonban a bölcs Corzail a kór titkos okát a kedélyben fürkészé, s meggyőződvén sejtelme alaposságáról, azt a gondos apával közölni sietett.

Kövessük ezt, midőn a gyémántok megsemmítésének műtéte után kincses kamráját oda hagyva, legfőbb kincsét megy felkeresni; s meglepni vagy talán meglesni kivánva őt, halkan nyitja be leánya lakosztályának ajtaját.

Templomszerü magas csarnokba vitt ez, mely a keletre nyiló kerek ablaksoron kivül a bolt-ív üveg kupozatából nyerte bő világát. E kupozat különbféle színü üveg lemezekből volt akként összeállítva, hogy a délpontra hágó nap ezeken át az egész termet a legváltozatosb színpompával árasztá el, festett sugarai az alanti kristálymedencze négy irányban felszökellő víz-oszlopaiban törve meg, mik ragyogó szivárványként, halk morajjal hullottak vissza a lenn czikázó s fel-felbukó arany halakra. A medenczét lágy zöld moha, színpompás tengeri kagylók s alabástrom edényekből felvirágzó áloék és cactuszok környezék; a tágas terem többi részeiben egész sorok és csoportozatok valának rendezve narancs- és czitromfákból, oleander, jázmin és egyéb keleti tenyészetű növényzetből, melyek alkalomszerüleg hozatva és váltatva fel ujakkal, ágaikon zamatos gyümölcscsel vagy mosolygó viránynyal kinálkoztak, lombjaik közt pedig csevegő piczi madárkák találtak új hazát. Egy szöglet friss pázsitán szelíd őzike tanyázott, s meghitt viszonyban élt egy jó természetü majommal, békén türve el, ha ez hátára kuporodva, vele mint paripájával méltatlankodék.

A terem bútorzata, a márvány padlóra terített persa szőnyegek, és virágos szövetű kereveteken kivül, egy aranyzott fájú hárfa s két asztalból állott, melyeknek mozaik rakatú lapjain ezer apróság, hölgyi ék- és játékszer volt oly szeszélyes gondtalansággal elszórva, mintha virágról hullottak volna le köröskörül a levelek; nyilvános jeléűl annak, hogy az, kit mulattatniok kellene, megunta s unalmában hanyagolta el.

A tizenkét fehér márvány oszlop körűl, melyre az aranyzott arabeszkű boltozat nehezedék, kettőről veres selyem zsineg függött le, nyugágyat tartva közepén, melyet a légben csekély mozditás ringathata, s ilyenkor lágy szellőt vert szárnyaival az élőhez hasonló két hattyú, mely a hintát két oldalról tartani s röptében vinni látszék.

E ringó nyug-ágy párduczbőr teritékén feküdt Bengabál leánya; lehúnyt szempillái sötét félkörben simúltak halvány fehér arczára, melyre néha néha éjfekete fürteinek egyikét tette le s kapta fel ismét a játszi szellet. Az odaengedett fekvő helyzet mozdulatlansága halottinak látszhatnék, ha a gyöngén pihegő kebel koronkint magasabban nem emelkednék, így azonban azt gyanitatja, hogy a szökő kút egyhangú locsogása, a colibrik csevegése s a lágy ringás szenderrel lepte meg a gyermeteg lyánkát.

Ezt hivé az öreg nő, Ráchel dajkája is, ki egy közeli kerevetről hintázta eddig a szunnyadót s most lábújhegyen akart tova lopózni.

– Márta! hangzék a hintáról; hova mégy, mért hagysz egyedűl?

– Maradok édes üdvem, maradok, felelt a dajka, gondolám kissé nyugodni fogsz.

– Hiszen aludtam és álmodtam is, vagy talán ébren valék, magam sem tudom; s oly szépeket álmodám, te Márta, oly szépeket!

– Beszéld el kis zengő madaram, kiről miről?

– Ah ha tudnád! de te öreg vagy s nem is tudod, mily jókat lehet álmodni. Hát úgy volt mintha magam pihentem volna ott az erdőben, hol minap – – –

– Csitt! szakitá őt félbe a duenna, erről beszélni, emlékezni sőt álmodni sem szabad!

– Ah te oly unalmas vagy; nem hogy magad beszélnél, sőt engem sem hagysz szólani arról, miről legjobban szeretek. Most haragszom. Állitsd meg a hintát; kiszállok.

Márta úgy tőn, mint a kis szeszélyes parancsolá, s ez lelépve a függő nyugágyról, egy aczéltükörből nézte saját karcsu alakját s viasz sápadt arczát, melynek finom vonalú szemöldjei alól két fekete gránát ragyogású szem villant meg a hosszú pillák selyme között.

– Jer Márta, folytatá, mond el a mesét a tündérherczegről, ki úgy szerette egy szegény ember leányát, de a végét változtasd meg, nem akarom, hogy a tündérherczeget elátkozzák s a lány meghaljon bánatában.

A dajka mesélni kezdett, Ráchel eleinte hallgatá, de figyelmét nem sokára egy pár elválaszthatlan madárka foglalta le, mely egy áloe bokor vastag csipkés levelén enyelgett.

Az ábrándos lyánka nem hallá a tündérregét, csak a két kisded papagályon függött borongó tekintete, gondolati messze tévedeztek, aztán sírva fakadt, s maga sem tudta miért?

Bengabál, ki e jelenetet eddig sürű bokrozat megűl észrevétlenűl nézte, előlépett, s távozást intve a dajkának, siró gyermekét ölébe vonta s lecsókolá az arczain lefutó gyöngyöket.

V.

– Jer, bús lelkem líljoma, egyetlen gyermekem, kezdé az apa oly remegésig gyöngéd hangon, minővel ifju szerelmes teheti imádottjának az első félénk vallomást; jer, szivem üdvössége te, mondd el, mit Márta meghallgatni nem akart, álmodat, szerető édes apádnak!

Ráchel e biztatva kérő szavakra, okos nagy szemeit, melyekben még a bennmaradt könnyek tiszta cseppjei csillogtak, kétkedve emelte apjára.

– Nem mondhatom, nem mondhatom! ismétlé kis szünet után e pár szót, miközben gömbölyű karjával az öreg nyakát átkulcsolva, arczát ennek keblére rejté.

– S ki tiltja, hogy ne mondd? dajkád talán?

– Igen, ő mondá, hogy ha szólanék, mindketten haragudnátok reám; s ki szeretné aztán a szegény Ráchelt?

– Ráchel, atyád szeretete olyan, mint a nap, mindig ég és még sem lángol el, s nem jöhet oly felhő, mely sugarait tőled eltakarja. Kié volna bizalmad, ha övé nem. Beszélj tartózkodás nélkűl, lásd, én reád nem haraghatom. Álmodban tehát azon erdőben valál, hol minap – –

A leányka felrezzent apja melléről, s kezét görcsösen szorítva, lázas reszketegséggel kérdé:

– S te tudod – mint tudod, hogy ott valék?

Dávid már is félig sikerültnek látva a cselt, melyel a bokrozat megül véletlen hallott szavakat felhasználni akarta, tovább folytatá:

– Nem mondám-e, hogy nap vagyok irányodban, s nem tudhat-e a nap fenn a magasban mindent, mi a földön történik? De tőled, ajkaidról akarnám azt hallani, mert szavad s bizalmad nekem édes, mint méhnek a virág illata. Folytasd, gyönyörüsége lelkemnek.

– S megbocsátasz, hogy tudtod nélkül, parancsod ellenére merészkedtünk ki oly messzire? Ó bocsáss meg nekem, én vagyok a bünös, Márta nem oka semminek, ő kénytelen volt kínzó kéréseimnek engedni – –

A kissé felbátorodott Ráchel itt ismét hirtelen elhallgatott, mert atyjára pillantva ennek homlokán a redőket összébb vonulni látta. Dávid észrevette az akaratlanul előidézett hatást s az árnyat elsimítva vonásairól, ezekre lehető nyájas kifejezést igyekvék ölteni. Azután szorosabban magához vonva leányát, úgy hogy ennek holló fürtei szakálla ősz szálaival folytak össze, szeliden mondá:

– Beszélj nyiltan és bátran kedves csillagom; nem mondhatsz újat atyádnak. Mikor voltatok hát künn az erdőben?

– Ó annak már több hete vagy tán hónapja is, tavasz elején; kezdé eleinte még mindig félénken, aztán fokozatosan lelkesedve, – te jó atyám hosszabb ideig nem valál hon, s több unalmas esős nap után az ég oly tiszta, a levegő oly enyhe, fü és fa oly zöld, a vidék oly mosolygó lőn, hogy én irigyelve a fecskét s a méhet, mely szabadon tova repűlhet, az örökös domb kerten túli messzebb sétára kivánkozám. Márta két napon át ellenzé vágyamat, a harmadikon addig kinoztam, mig titok igérete alatt tervembe egyezett. Előhozattam a gyaloghintót, s kiindulánk, mint vivőink mondák, Czenk felé. Mennél tovább értünk, annál tovább óhajtottam jutni. Minden oly szép, oly meglepő volt! Igy haladtunk Márta számtalan félelme és ellenzése daczára, talán egy óráig is, amaz erdőn át, melynek sötét szegélyét oly sokszor néztem már azelőtt ablakomból. Örültem, hogy ily messze vagyok, s kiszállva a gyaloghintóból, erdei virágokat, vadrózsát téptem, s tarka pillangót kergettem, az öreg Márta léhlfogyottan tipegett nyomomban. Egyszerre zajt hallánk, parasztok jöttek egy ösvényen, dalolva, kurjongatva. Mi ijedten ültünk be, s gyorsan visszaindulánk. De a parasztok elértek, körűlfogtak, s csúnya szitkok kőzt nevedet emlegeték…

– Aztán – aztán? sürgeté Bengabál oly feszültséggel, melyből leánya kitalálhatta volna, hogy vallomása neki a legérdekesb újság. De ennek gondolati már messzebb a kedves tárgyon függtek, melyről azonnal beszélendő volt.

– Ó édes jó atyám, azok rosz emberek lehettek, folytatá; téged s engem csúf czimekkel illetének, egyik a másikat biztatta, dühök egyre nőtt, s már épen megréműlt hordárainkat akarták fákhoz kötözni, midőn a harasztos uton egy lovag csörtetett elő, kinek csengő büszke parancsszavára egyszerre minden fölemelt kar leesett, minden harag elnémult.

– Tovább, tovább! mit szólt a lovag? kérdé a váratlan fordulat által nem kevéssé érdekelt s hirtelen sejteni kezdő apa.

– A parasztcsoportot rendre igazítva dolgára küldé, aztán kilétünket kérdé, besegíte a gyaloghintóba, honnan egy lázongó kiszállni kényszerített; biztosság kedvéért felajánlá kiséretét, egész Fertővár széléig mellettünk lovagolt, ott rövid bucsút vőn, s mindezt oly nyugalommal, oly deli fenséggel, mintha emberi alakban ő maga lenne a Jehova!

Dávid iménti sejtelmét meggyőződéssé érlelheté a hang, a modor, a lelkesedés legmagasb foka, melyel a lányka kalandját s kivált ez utóbbi szavakat mondá. Fehér arczbőre kipirúlt, s a gránát szemekben villanyszerű tűz ragyogott.

– S milyen volt külseje, kérdé percznyi csend után a tőzsér; avagy nem mondta-e meg nevét e keresztyén, hogy Bengabál Dávid tudhassa, kinek leróni tartozását?

– Nevét nem említé, s mi is oly hálátlanok valánk azt meg nem kérdeni: mondá Ráchel szomorún. De azóta is mindig, mindig, mintha előttem állana, látom. Sisakja gombján magas sastoll lengett, arcz-színe barna, talán mint Corzailé, csak hogy ezé ragyás, redős és sárgás, a lovagé pedig sima, piros, és selyem szakál- s bajuszszal ékes; szemei sötétkékek és kevélyek; s midőn ajkai beszédre nyiltak, igaz gyöngyeimet véltem előragyogni alóluk. Kékes aczélhálózat fedte sugár termetét, s a legdélczegebb paripán ült, mit éltemben láttam.

Bengabál eleget vagy legalább annyit tudott, hogy a mór orvosnak Ráchel baja titkos okáról elvont véleménye igen is való; s örülve, részint hogy a zsidó-gyülölő parasztok általi megtámadás ily szerencsésen végződött, részint hogy lányának baja nem komolyabb, s csak a kedélytől származik, mit könnyen, szórakozás által is vélt orvosolhatni: enyelgő mosolylyal szólt:

– S találkoztál-e már azóta ismeretlen lovagoddal?

– Nem, felelt sohajtva az epedő lányka, s elboruló szemeibe ismét köny tolódott, – hiszen tudod atyám, a kerten tul mennem nem szabad, s ő talán soha sem jő ide. De álmaimnak gyakran megjelen: sőt azt hiszem, el sem kell aludnom, csak szemeimet húnyom le s látom őt.

– Hihetőleg az iménti álom is, miről Márta hallani sem akart – – –

– Őt mutatta; vevé át a szót az őszinte gyermek, ki midőn már szíve titkáról lehullt a zár, azt oly örömest, oly leplezetlen tárta fel atyjának. – Az erdőben, épen ama helyen, hol megmentésünkre jött, pihenék, ő mellém ült a kövér fübe, kezébe vette kezem, s oly szelíd-nyájasan, mintha már régi ismerők volnánk, beszélt velem, mit? már nem emlékezem, csak azt tudom, hogy oly jól esett hallgatnom őt. A szín egyszerre változott, s mindketten magas várban valánk, de ez nem volt Fertővár, hanem az ő sajátja, mondá, hogy ezentúl itt maradunk – –

– S te nemde nem sírtál, hogy atyádtól el lész választva, ki alkalmasint eszedbe sem jutott? szakitá meg a csevegő álomképét, félig évődve, félig az apai féltékenység szemrehányásával, Bengabál.

– Óh atyám! tőled megválni soha, de – s itt indulatos zokogásba törve ki, az öregre borult – nélküle élni sem akarok.

– Az ügy több szeszélynél s komolyabb mint gondolám; morgá önmagának a zsidó; ezen rögtön kell segíteni, hogy mérgessé ne fajuljon. Csendesülj gyermeken, szólt hozzá kis vártatva; igérem, hogy rövid időn nem csak látni, de ismerni fogod őt, s ha valóban oly nemes hős lovag, ki szerelmedre érdemes, magam leszek leghőbb óhajtója hogy véle éld át az életet.

– Mikor, hol fogom viszonlátni őt? kérdé, az első eszmét mohón ragadva meg az ennél többre alig vágyó ábrándos szerelem; ki e lovag? messze lakik-e? ide jő-e majd? óh mondd meg, hiszen te mindent tudsz és tehetsz édes jó atyám!

– Ő eddig ismeretlen nekem is, felelt az apa; de kilétét minden áron megtudnom kettős érdekemben áll, mert Bengabál Dávid, lánya megmentőjének nem akar adósa maradni. E czélból rövid időn egy új jószágba leendő iktatásom ünnepélyére a vidék minden lovagját összehivandom, s ha hősöd nem valami kóbor lovag vagy szerencse-vitéz, szinte jelen leend. De rá ismeresz-e majd? tevé hozzá mosolyogva.

– Ha rá ismerek-e? kiálta fel a rögtöni vidulás verőfényével homlokán Ráchel, – ezred év mulva, milliók közűl, jobban mint önmagamra! – S ha még is nem lenne köztük? kérdé halkabban, a minden esetre gondoló vágy remegő kételyével.

– Akkor azonnal Fehérvárra vagy Esztergomba utazunk; a királyi udvarba, hol az országgyülés vagy tornák vagy táborba szállás alkalmával az ország minden lovagja összegyülni szokott, s hol bizonnyal megvédő hősöd sem fog hiányzani.

– Ah mi szép, mi dicső leend ez! S a királyi udvar, mit én meglátni már oly rég vágyakozom! ujongott örömében e félig gyermek, félig serdült hajadon, s mint egy burkából kipattanó rózsabimbó fehér levelein az illat, boldogság áradott el minden vonásán, aztán hárfájához repült s szeszélyes hangesésben futott végig nehányszor rajta kis újjaival; majd ismét kedvencz papagályát szoritá kebléhez úgy, hogy a madár felvisított fájdalmában; s újra atyja ölébe ülve, ennek arczait simogatá bársony kezeivel.

– S ezentúl nemcsak álmaimról, de ama erdei megtámadtatásról is beszélhetek majd Mártával; csevegett a lányka vidoran, mint egy bérczi patak; s te úgy-e atyám nem fogsz haragudni sem reá, sem a hordárokra, kik mindnyájan csak nekem engedelmeskedtek? Igérd meg ezt nekem.

Bengabál, ki bálványozott gyermekét még soha ily vig kedélyünek, ily ragyogó szépnek nem látta, a hirtelen javuláson örvendve, e perczben talán mindent megigért volna, s csupán arra inté őt, hogy jövőben ily kalandra ne merészkedjék többé, nem mindig akadván a bőszültek ellen védelmező lovag.

E naptól kezdve azonban, az előbbiektől egészen különböző hordárok teljesiték kötelességüket, mit, ezer bájos képtől rajzó érzelem világában észrevenni Ráchelnek ideje nem maradt.

VI.

Három hóval a történtek előtt Székesfehérvár fényes és zajos ünnepélyeknek volt szinhelye.

Az országgyülés, mely az 1222-dik évi törvények végre nem hajtása miatt emelt panaszok következtében tartatott, s melyen az arany bulla némi toldalékok hozzáadásával megerősítetett, ősi szokás szerint lakomákkal, tornákkal, s egyéb hölgyeket és férfiakat közösen érdeklő mulatásokkal fejeztetett be, miket a férfias Jolánta királyné különösen kedvelt.

E fölött ily víg napok ülésére nem hiányzott se czím, sem alkalom: az ország színe, nemessége, ifjai, hölgyei a városban lévén gyülekezve, alkalmasb időt ily lovagjátékokra választani nem lehetett: czímet pedig fényleni és mulatni mindig, már századok előtt is talált a magyar, s ez időben kellett-e szebb, mint az öröm a királyi tekintély helyreállása s az ország állapotának javulása fölött?

Az első napra nyil-lövészet, a másodikra harczjáték kard- sisak- és pánczéllal, a harmadikra erőverseny öl-birkozás által, a negyedikre gerely- és kópja-torna, s a nyertesnek mindenütt jutalom volt kitűzve, mit ez, a nap hőse gyanánt, a királyné vagy ennek fő udvari hölgye Dénes nádor leánya kezeiből lesz átveendő.

A körülfekvő s távolibb vidékről is tömérdek nép gyült össze megbámulni a történendőket, s már kora hajnalban körülözönlé a sorompókat, melyekkel a várostól nyugatnak alig ezer lépésnyire eső nyílt völgyület fövénynyel meghordott sik tere volt bekeritve.

Emeltebb helyen két sátor gúlaszerü ernyőzete feszítteték erős tölgy-rudakra; az egyik tábori egyszerüséggel a harczbirák számára; a másik, melynek kúpján, négy folyam és hármas bércz fölött, veres fehér zöld zászlót lebegtete a reggeli szél, a kiállitásra forditott gond s a kornak megfelelő dísz és pompa által tanúsitá, hogy királyi vendégeket vár belsejébe. E sátort Endre a byzanti császártól kapta ajándékba, Béla fijának a császár leánya Máriávali öszszekelése ünnepére, s nem számítva a dús aranyrojtozatot, melyel az több rétben szegélyezve volt, roppant értékünek mondaték kelméje s az erre mesterségesen kivarrott munkáért is, minőt akkoriban csupán keleten tudtak készíteni.

Oldalvást hosszú állvány nyúlt el nézők s leginkább hölgyeknek készitve, kik azt legdiszesebb ruhájukban foglalák el, élénken beszélgetve az állvány alá gyűlt lovagokkal, mind azon perezig, midőn a hirnöki tárogató megharsanása a királyi család érkeztét jelenté.

A lovagok ekkor leszállva méneikről, ezeket szolgáiknak adák vezetékre, s tegzet és nyilcsomót vevén át tőlük, egyenkint, a mint néven szólítattak, léptek a harczbirák sátra elé s innen a sorompókkal elkerített térre, melynek tulsó végén három póznára ugyanannyi czél-lap volt alkalmazva, a kétszáz lépésnyi távolságból egy egy tenyérnyinél alig nagyobbnak látszó. A reggeli nap azonban épen reájok vetvén sugarait, éles szemmel kivehetőkké tett a hármas kör közepén feketéllő pontot.

A sorompó hátrészén s baloldalán hullámzó néptömeg, a tárogató ismételt riadásából értve, hogy a hiresztelt czéllövészet kezdetét veendi, közelebb tódult, s ama határozatlan zsibongás, mely minden nagyobb gyülekezetnél kérdés- felelet- s észrevételekből egy hangzavarrá olvad, kissé elnémula.

Több vessző repült ki már ivéből s nem egy, sikeresen a czéllapba furódva, midőn a tömegben, mely eddig a várakozás feszültségében állott, újra mozgalom s a nyugtalanság moraja keletkezék. Eleinte a hátrább levők kezdtek visszatekinteni, aztán az elébb állók; ki azonban visszatekinte, ösztönszerüleg vonúlt félre, helyet engedve egy sugár alaknak, ki lovagi jelmezben, lebocsátott sisakkal, nyilcsomóval oldalán s bal vállán tegezzel, sebesen s akadály nélkül haladott előre az ekként megnyílt sorban. Nyomában egy ó fegyverzetü szolga csörtetett.

Azok, kik mellett a lovag elment, hosszan bámulák meg ismeretlen alakját. Ilyen finom s még is erős fonadéku aczélinget, ily csúcsba menő sisakot, ily merészen hajlott görbe kardot itt senki sem viselt; de a közfigyelmet különösen a tegez fekete abroncsa, mely keskeny arany lemezekkel kirakva, hosszúkás formája által is kivált az itt szokásos félkörüektől, s a veres szijjazat foglalta le, mely bokától térdig sűrün hálózta be a lovag lábait.

Mindenki tudakolá szomszédjától a lovag kilétét, s felelni senki sem tudott; csak az utána siető szolga arcza tetszék némelyek előtt ismerősnek, s már valaha látottnak.

– Tovább, tovább urfi! szólt ez, midőn a sorompóhoz érve láthatá, hogy a királyi sátortól már csak kis tér választja el, – ez itt a köznép helye, a tied pedig a lovagok sorában, s ott is a legelsők közt van.

– Maradjunk inkább, felelt amaz, s némi idegen hangzástól nem egészen ment kiejtése még inkább magára voná a közelállók figyelmét; maradjunk itt szolgám, a mai napra már úgy is későn érkezénk, s innen egy pillantással az egész tért átnézhetjük – – – ah ez dicső lővés volt, a vessző a czélpont kellő közepébe furódott; ki azon ifju ott, ki oly büszkén tekint most a sátrakba s a hölgyekre fel?

– Sokkal ifjabb, hogy sem ismerhetném; felelt vállvonitva az öreg szolga; kilencz év előtt, midőn az udvart ide hagytuk, még gyermek lehetett.

– Az a nádor fija, a bihari főispán; magyarázá önkénytesen egy a sorompóra kitámaszkodó fehérvári polgár; ő legjobban tud bánni a tegezzel, valamint a nyeregben is legjobban ül; egyébiránt én készitem neki a nyergeket, épen a mult héten végeztem be egyet számára, melynek ritkítom párját; – tevé hozzá némi önérzettel.

– Miklós! kiálta fel meglepetve s még a nyereggyártó beszéde közben a lovag; soha nem ismertem volna reá; tizennégy év előtt, mióta nem láttam, még mint kilencz éves gyermekek játsztunk együtt.

– Dejszen, folytatá reá sem ügyelve a bőbeszédü polgár, fogadom, nem is veti őt ki holnap abból a nyeregből egy sem, s övé lesz mind a jutalomkard a holnapi tornán, mind az ezüst nyilvessző ma. Csak az a kár, hogy a kitől ezeket átveendi, épen saját húga.

– Melyik az? melyik Olinda? kérdé mohón az ismeretlen.

– Ama két hölgy közűl, ki ott a királyi sátorban ül, a szebb és ifjabb. A másik, azzal a kis korona formával a fején, Jolánta királyné, ha egyébről nem, sólymáról is meg lehetne őt ismerni, mely éjjel, nappal, mindenütt vele van.

– Gyönyörű teremtés! szólt lassan s inkább magához a lovag; – kár hogy az idők megváltoztak. A szép szűz azonban igen szomorúnak látszik; úgy ül ottan, mintha a párta nem is élő lény, hanem egy szobor fejét köritné.

– Úgy illik annak, kinek két jegyese is volna, s egyiknek sem lehet nejévé; – jegyzé meg a polgár.

– Két jegyes? s ki az utóbbi? – tudakolá a lovag.

– Sámuel, volt kincstárnok, – a magyarok istene verje meg! – morgá az átkot fogai közt a nyereggyártó. Beszélik, hogy apja kényszeriti e kancsal szörnyeteg nejévé lenni. Szerencséjére a menyegző napja jő időre el van halasztva, miután a vőlegény, a reá bizonyúlt eretnekség s egyéb bűnök miatt az országgyülés által hivatalából letétetvén, arra itéltetett, hogy bűnbocsánatért a szentföldre zarándokoljon. Képzelem, mint örűl ennek a menyasszony, ki borzad tőle, s ki hihetőleg örömestebb adná pártáját első gyermekkori jegyesének.

– Valóban? s mi gátolja ezt? kérdé tompán s a szólótól elfordulva emez.

– Ha egyéb nem, már csak az is, hogy voltaképen azt sem tudni, él-e hal-e ezen első jegyes; aztan meg ha élne s itt volna is, Dénes inkább hat lábnyira a föld alatt szeretné tudni őt, mint leánya oldalán.

– Ugy-e? s mi okozza a jó úr e szörnyű haragját? hangzék kissé gúnyosan a sisak alól.

– Hja hallja kegyelmed, nagy sor volt az, s mert úgy látszik, nem tudja a történteket, majd elmondom én. Hát még akkoriban, mikor a király a pogányok ellen a szent földre ment, Dénes pohárnokmester volt s testi lelki barátja a tárnok Simon bánnak. Barátságuk annyira ment, hogy ezt vérrokonság által is megerősitni akarván, gyermekeiket egymásnak eljegyzék. Dénes lánya Olinda mindössze három esztendős kis bábu volt akkor, Simon fia pedig Lőrincz hat évvel idősebb tűzről pattant, merész virgoncz fiú. Úgy ülte a lovat, mintha hátából nőtt volna ki, s apja nehéz pajzsát könnyen fel tudta emelni. A királynak legkedvenczebb apródja lévén, erőnek erejével magával vitte őt Palaestinába, honnan vissza sem tért többé. Épen Tábor hegye ostroma alatt, az arabok hadi csellel a megszállók sátrai közé rontottak, s ott nagy pusztitást okozván, temérdek zsákmánynyal és foglyokkal rohantak vissza erősségeikbe. E foglyúl esettek közt volt Simon fija Lőrincz is. Mikor aztán Endre a szentföldről visszatért s a gondjára bizott egyetlen fiút nem hozta vissza, Simon bán lelkében szomorú gyász s talán titkos boszú is fészkelte meg magát a király ellen. E boszú nem sokára ki is tört, azon alkalommal midön az ifjabb király Béla és atyja Endre közt, a törvénytelenűl adományozott várjavak visszavétele kérdésében, viszály és belháború keletkezett. A hatalmas Simon Béla részére állt Endre ellen; Dénes, ki tömérdek ilyen várjószágot bírt, természetesen a király hive maradt; s igy az egykori két jó barátból legdühösebb ellenség lőn, annyival inkább, mert időközben a nádor az izmaeliták pártolása s más egyebek által messze letért az igazság útjáról, Simon pedig egyenes igazságszerető embernek maradt. A háborús világ épen ama vidéken állt, hol Simon bán jószágai feküdtek, miket aztán az ellenséges had fölégetett, elpusztitott, jobbágyait leölte, marháit elhajtotta, s mikor végre apa és fiú kibékűltek, a viszályt Simon keserülte meg, mert Dénes bujtogató tanácsaira hivatalától, s minden ingó bingó jószágától megfosztatott, kivéve nehány száz holdat az összedúlt birtokok egyikéből, hova kegyvesztett fejét lehajthassa. Oda vonúlt, s ha meg nem halt tán most is ott teng a szerencsétlen öreg, – fiáról pedig nem tudni él-e hal-e? de ha élne s itt volna is, tudom a nádor aligha akarna tudni arról, hogy egykor leányát jegyezte el néki.

A lovagot, úgy látszék, nem igen érdekelte e hosszas elbeszélés, mert tekintetét felváltva a versenyzőken s a sátrakon jártatván, a nyereggyártóra alig hallgatott, sőt időközben rövid észrevételeket is tőn egy vagy más nyillövés felett, s meg nem állhatá, hogy legalább egy mozdulattal tetszést, vagy ellenkezőt ne nyilvánitson.

– Beh megváltozott a régi jó világ! morgá, szürke fejét elégedetlenűl rázva az öreg szolga, kinek uráhozi meghitt modora a régi cselédet árulá el; beh más nap süt most az égen, mint Béla és Imre király idejében! Vén szemem könnyel telik el, ha körülnéz s egyet sem láthat atyád barátai közűl, a helyen pedig, mely Isten és emberek előtt jó nagy uramat illetné meg, halálos ellenét a gonosz Dénest kénytelen szemlélni!

– Sejtésem s némi homályos emlék mondja, szólt egyenesen a szolgához intézett halk hangon a lovag; hogy ama szálas izmos termetű ember ott a harczbirák sátrában, Endre király jobbján, kinek kos orra fölött oly közel egymáshoz állnak vad szemei, szakálla bajsza pedig őszbe csavarodott – hogy az a nádor?

– Az. Alig három évvel ifjabb atyádnál, jó nagy uramnál, s mennyivel ifjabbnak látszik! Hja! a búgond legjobb ránczcsináló és fehérítő. Ő hirtelen s akkor őszült meg, mikor téged örökre elveszettnek hittünk. Mióta megjöttél ismét fiatalodni kezd.

– S kik ott a többiek? csak a királyt ismerem közöttük, ő keveset változott a szentföldi hadjárat óta.

– Balra, ha nem csalódom, Miklós tárnok ül, mellette Mihály bán szabolcsi, s Tamás tolnai főispánok; a nádor mellett amaz alacsony termetü úr a veszprémi érsek; a király mögött ülő kövér gyapjuzsák pedig, kin oly ormótlanúl áll az aranyos magyar ruha, Volvelin asztalnok; egy év előtt még zsidó volt az ilyen –

– S nagybátyám? nincs jelen vagy csak én nem ismerek rá? vágott az ifju a szolga szavába.

– Épen most lép a királyi sátorba, mindnyájan, még a királyné is fölkelnek előtte! felelt ragyogó szemekkel az öreg.

A lovag a mutatott helyre nézett, hol egy tiszteletet parancsoló arczú s galambfehér szakállú agg foglalta el a királyné jobbján üresen hagyott helyet.

Ez, Robert esztergomi érsek volt, ki a nehány nap előtt befejezett országgyülésen ama joggal ruháztatott fel, hogy a hozott törvények meg nem tartása miatt az ország bár mily magas hivatalnokait, egyházi átokkal terhelhesse.

VII.

A sötétkék májusi égről lesugárzó nap délpontra kezdett hágni, a nyilverseny végéhez közelgett, s már csak két vetélytárs között forgott fenn a kérdés, kiknek mindegyike háromszor egymásután lőtte nyilát a czéllap kellő közepébe, a jutalom dicsőségét pedig a másikkal megosztani nem akarta.

A harczbirák egy utolsó s elhatározó lövést határoztanak, s az eddigi két nyertes: Miklós a nádor fija, s a kalocsai érsek öcscse az ifju Ugrin, egymás mellett állva éles szemmel mérték a czélul kitűzött gyürűt, mely két keresztbe tett póznához kötött vékony zsinegről lefüggve, a légben csendesen forgott. E gyürűn átfüződve kellett a nyilvessző tompa széles végének megakadni, mit eszközölni annál nehezebbé vált, minthogy a gyürűnek lassu körbeni forgása épen a kellő másodpercz pontos megtartását igényelte.

A versenynek azonban egy egészen véletlenül közbe jött esemény vete véget.

Az ifju Ugrin már épen jobb vállához emelintve tegezét a felajzott húrt készűlt elbocsátani, midőn egy, a királyi sátorból előhangzó sikoltásra ösztönszerüleg ereszté le a feszitett ivet, s feltekintvén tapasztalá, hogy a király, a királyné, a harczbirák, a nézők serege, minden fő a magasba néz fel, honnan kettős vad víjjogás minden perczben hallhatóbbá válik, dühös fájdalmas víjjogása két ragadozó madárnak, mely kiterjesztett szárnyakkal egymást csapkodva s körmeikkel egymás húsába merűlve, a királyi sátor fölött sok ölnyire élethaláltusát vív.

E vívók egyike Jolánta királynénak honából Auxerre-ból magával hozott kedvencz vadász-sólyma volt, mely viszont úrnőjéhez hosszu megszokás s állatoknak saját hála-ösztön által annyira ragaszkodék, hogy tőle elválni, sőt tápot is mástól elfogadni soha nem akart. A királyné, mint akkor szokásos volt, balkarján vagy öklén mindig magával vitte a vékony ezüst lánczocskán tartott ritka szépségü madarat.

Vele volt az a czéllövészet alkalmával is, s miután csaknem végig nyugalmasan gubbaszkodott rendes helyén, egyszerre tollait borzolni, fejét előre nyújtani, szárnyait emelgetni s fuldokló sajátságos sívással annak jeleit kezdé adni; hogy zsákmányt vagy ellenséget lát, s vele megküzdeni vágyik.

A királyné eleinte hizelgő szó- és simogatással igyekvék őt csitítani, aztán, mint ezt már számtalanszor tevé, ereje- és hüségében megbízva a lánczról szabad szárnyakra bocsátá a nyugtalant, s tovább nézé az érdekes versenyt.

A sólyom pár ölnyire emelkedék a légben, ott szárnyait örvendetesen megcsattogtatá, aztán, mint a gondolat villáma, felhasított a tiszta égbolt felé, s mindig kisebb ponttá válva, végre elenyészett.

A merész kalandort már már feledteté a sorompók közti két vetélytárs kisérlete; a királyné ezt jól láthatni előrehajolt, Robert érsek gondolatokba merülve simított végig hattyu-szakállán, Olinda pedig szótlanul, de titkon örülve ült, hogy a nagy tekintélyü ősz jelenléte által megmenekült a borzadva látott jegyes, Sámuel kincstárnok izetlen udvarlásától, ki a háttérben, egymásba füzött karokkal állva, sötét arczát s kancsal szemeit a szép hajadonra szögezé. Az előtérben kis asztalkán ezüst nyilvessző feküdt, mit majd a nádor lánya kezéből veend át hősi jutalomként a nyertes.

A kérdés, hogy ez ki leend? pár percz mulva elhatározásnak nézett elébe, midőn Olinda némi meleget érze kezén elömleni, s látva, hogy ezt néhány csepp vér okozá, mely a magasból karja- s fehér pártájára hullott, az első megdöbbenésben élénken kiálta fel. A véreső rejtélyét rögtön megfejté a már említett víjjogás, s a királyné sólymának egy nála tizszer nagyobb kesellyeli elszánt viaskodása. Egy pillanat azonban a küzdőkre kétségbevonhatlanul mutatá, hogy ez nem sokáig fog tarthatni, s a sólyom vesztével leend bevégezve, a kesely egyike lévén ama roppant állatoknak, melyek a Vértes szikla odúiban fészkelve, ki-kicsapnak a tájra, s melyeket a bojtár, nyája veszélyesebb ellenének tart a farkasnál.

Belátta ezt a királyné is s remegett kedvencz madaráért.

– Ott a czélpont! kiálta az összebonyolódott viaskodókra mutatva fel; ki a sast a sólyom bántalma nélkűl elejti, azé leend a díj!

A sas már ekkor mindkét lába körmeivel tartá a sólymot s vinni akarta legyőzött ellenét.

Miklós és Ugrin íjjából ugyanazon pillanatban süvölte fel a vessző, s az óriási saskesely rövid perczig a légben mozdulatlan függni látszék, aztán hirtelen hanyatt fordúlva zuhant le egyenesen a királyi sátor elébe. Esését a bámuló néptömeg örömujjongása kisérte.

Hosszú kopasz nyakának fejét egy nyíl szögezte át; merevülő csont körmei közt még mindig ott lihegett az általa megvérzett sólyom.

Mire ez onnan kiszabadíttaték, a két vetélytárs Ugrin és Miklós a legnagyobb érdek-feszültséggel sietett s ért a sátor elébe, megtudni, melyiké közülök a siker dicsősége?

A harczbirák egyike kihúzta a hullából s magasan fölemelé a jól irányzott vesszőt.

– Ez nem az enyém! szólt, miután megtekinté Miklós s boszus kétkedéssel lépett hátra.

– Megfoghatlan! az enyém sem! csodálkozék Ugrin; Magyarországban ily nád nem terem, sem ily vasat reá nem készítenek, tevé hozzá; a nyíl ébenfeketeségű s mégis hajlékony vesszejét figyelmesen vizsgálva.

– A mai nap díja e nyíl tulajdonosát illeti bár ki legyen az, s azért hívja fel hirnökünk a megjelenésre! parancsolá a sólymának megmentője iránt háladatos Jolánta királyné.

A hirnök, az általános meglepetés feszült csendében teljesité a rendelvényt, s midőn szavait végzé, a néptömegből ugyanazon sugár alak bontakozott ki, kinek csúcsos lezárt sisakját, finom fonadékú aczél ingét, tegzét, kardját az imént annyira meg bámulta a sokaság.

Szilárd léptekkel közeledett a harczbirák felé, hol Endre király ült, s karjait mellén keresztbe fonva hajlott meg előtte, aztán a pár lépésnyire lévő királyi sátorbeliek előtt.

– Ismeretlen lovag, szólt hozzá a nádor, mint a harczbirák egyike: emeld le sisakod s nevezd meg magad!

A lovag lecsatolta sisakját s megrázta a fejéről legyürüző holló fürtöket, melyek a rendkivül napbarnitott arczot árnyékolák kőrűl. Sötétkék szemeit lassú tekintettel hordá meg a gyülekezeten, mely őt igy fedetlenül sem ismerve, még inkább bámulá: aztán csengő fennhangon szólt:

– Tizennégy év előtt, király! e helyről kisértelek a szentföldre, s az arab fogságban töltött tizennégy év után, mely idő alatt atyám kegyelmedet, fiját, mindenét veszté, itt állok előtted, karomat s életemet hazámnak ajánlani fel. Nevem Lőrincz, a kegyvesztett Simon fija.

Bár ezelőtt már hire járt, hogy a kegyvesztett Simon bán fia él Palaestinában, s bizonyos súlyú ezüstért kiváltható, az egész még is meseszerübbnek látszott, hogysem rögtöni megjelenése köz meglepetést, sőt némelyeknél döbbenést ne okozzon. Sámuel sötét ragyás képe még jobban elkomorodott, s szemei baljóslatú ránczokba vonúltak össze e név hallatára; Olinda arcza ellenben ragyogó pirban derült fel, mintha a fagy ellen megvédő nap lépett volna fel láthatárán; a királyné kedvtelő szemekkel mérte végig a gyönyörü ifjat, sőt maga Robert érsek is fölkelt ülőhelyéből, s hallhatólag fejezé ki örömét e nem várt föllépésén öcscsének, kit nővére tökéletes képmásának lenni talált.

Endre király arczán jó indulat s kegyesség tükrözé magát, mit szavakkal volt már épen kifejezendő, midőn a vonásait kémlő Dénes nádor által megelőzteték.

– Maradtál volna inkább ott honnan jövél gyermek, dörgé ez boszús szózatával; mint hogy ily büszkén jelensz és szólalsz meg itt, hol helyed és szavad nincsen, te, a pártütő Simon fija, kinek atyja a király és az ország által felségsértés büneért harmadiziglen számüzetett. Az országgyülés, mely az 1222-ki törvényeket nehány nap előtt erősité meg, nem törlé el ennek büntető itéleteit, tudd ezt, s ne merészelj többé a király szine előtt megjelenni!

– Szavaimat a királyhoz s annak kegyelméhez intéztem, felelt a nádortól elfordított arczczal Lőrincz; nem pedig ahoz, ki családom elkobzott javait bitorolja. Simon fija csak a királytól várhat itéletszót.

Endre király perczig habozott s hihetőleg győz bocsánatra kész szivének hajlama, ha tekintete a nádornak fenyegető arczkifejezésével nem találkozik. Ez háttérbe szorítá a jobb indulatot.

– A nádor kimondá itéletemet; szólt s hangja inkább engesztelő volt, mint sújtó; s ez itélet nem csak az enyém, de az országé is. Bocsánatom helyett, mit nem adhatok, vidd magaddal sajnálatom, s menj merre utaid visznek.

Fájó csend következék e nem lélekből származott szavakra.

– Dénes nádor legalább egyszer szólt igazat életében: töré meg e csendet az apja tetteért bünhödő; s ez akkor volt, midőn mondá, hogy jobb lett volna a pogányok közt maradnom. Isten és jobb jövő velünk!

S ezzel, a csúcsos sisakot fejére illesztve, tova menni készült.

– Megállj lovag! szólt hozzá a királyné, midőn a sátorhoz ért; a díj mindenesetre tied, térdelj elénk, s te Olinda nyújtsd azt neki át.

– Nem ugy királyné, asszonyom! vágott ismét közbe az oda siető nádor; a harczbiró én vagyok, s a díjjat, e kegy- és érdemjelt, a kegy és érdemen kivül levőnek nem itélhetem, ki mint ilyen a versenyből különben is kizárva, hivatlanul tolta fel magát.

– Igaz, a számüzöttet dísz nem s csak gyász illeti: mondá a harag szenvedélye nélkül s mélyen az elhalaványult Olinda szemeibe tekintve egykori jegyese; de azt sem Isten, sem ember nem tilthatja el, folytatá emelt szózattal, hogy e tollat e nap s a hölgy emlékeül ne viseljem, kinek nekem igért s esküdött keze tőlem elragadtatik.

Mondá, s a sas szárnyából kitépett magas tollat sisakgombjába tüzve, nyugodt méltósággal távozott s haladt el az utána bámuló néptőmeg előtt.

VIII.

Simon bán, kiről a nyilazó verseny alkalmával a fehérvári nyereggyártó beszélt az idegen lovagnak, méltósága s javai vesztése után az osztrák határszélhez közel fekvő kis darab földére vonúlt, egész mindenére, mit neki, életén kivül az ifjabb király Béla közbenvetése megmenthetett.

A király köréből ekként számüzött lovag keserű gyűlöletet szivében vitt magányába Dénes nádor s hatalomban levő pártja ellen, melynek nem csak hogy saját bukását tulajdonítá, de melynek működésétől a sanyargatott hon irányában sem várhata egyebet, mint köz elszegényedést, elerkölcstelenülést, a hadi erő vég elgyengülését, s az országnak vég feloszlatását.

E gyűlölet ama nem szünő fájdalommal váltakozott, s többnyire egy marczangoló érzületté egyesült: mit az egyetlen fiától megrabolt apa, édeskínos emlékek által ápolt megszaggatott lelkében.

A szerencsétlenség s a magány e lelket még fogékonyabbá tevé a szenvedett sérvek átérzésére s keserű hangulatát lassankint világgyülöletté fokozá. Évek multak, hogy puszta jószága határbarázdáit nem lépte át, s hű szolgáján kivül mással nem válta szót. E régi szolga s még két megmenekült cseléde volt minden környezete, kikkel ő együtt szántá a bokrokkal felvert sok éves ugarok egy kis részét, miből az egy évi élelem bőven kikerűlt.

De ha legnagyobbrészt pusztán s parlagon maradtak is a miveletlen földek, úri jogait rajtuk gyakorlatba venni szigorúbban senki nem tudta, mi aztán minden oldalról tőszomszédjának végtelen sok bajába került. E tőszomszéd Bengabál Dávid nem egyszer a birtok többszörös árával kinálta őt meg, de Simon erről hallani sem akart, s büszke hidegen utasítá vissza. Ezt a dolog vérig boszantá, s mi jogszerüen nem sikerűlt, ármányok és Dénes nádor által akarta Simont e birtokból kitúrni. A király azonban, ki Béla fiának esküvel erősitett szavát adá, Simonnak e számüzetési helyén egy hajszálát sem bántani, ez egyszer erélyt tanúsitott s az öreg lovag jogai sértetlenek maradtak.

Egy kiépítetlen kőház, mit Simon még mint tárnok kezde emeltetni, a közeli mocsarakban bőven termő náddal jól roszúl fedve, volt az egykori zászlós úr romlatag hajléka, hol ő, Márton szolga s a két cseléddel megvonúlva élt. Az alacsony hosszú terem, faragatlan tölgyasztallal közepén s vadbőrökkel beterített mohágygyal szögletében, az úr tanyája volt, s télire félig száraz gallyakkal tölteték meg, hogy legyen mivel a barlang-szájszerű nagy kandallóba fűteni. Tulsó végében pedig a formátlan kőháznak téres ól állott, hol a nehány ló tartására több gond fordíttaték, mint mennyit a tulajdonos önmagának igényelt.

A ház ajtaja előtt illatos levelű vén diófa terjeszté védőleg terebélyes ágait a kuszált födélre, s árnyékban tartá az alája alkalmazott padot, hol a hirtelen öreggé őszülő férfi, a jövőnek soha, a jelennek alig s csak a múltak emlékeinek élve, oly örömest szeretett elidőzni.

– Ha ő most itt volna! vagy: mily nagy és deli volna ő már! vagy: csak élne, csak tudnám, hogy él, e kopár lét nem volna oly reménytelen! s ezekhez hasonló sohajok törtek fel néha a sulyosan emelkedő mell bensejéből, miket Márton az öreg szolga, kit a szerencsétlenség s hüsége, egykori urának inkább barátjává emelt, néma bús fejbólintással viszonzott. Jól tudta, ki ezen ő, kire az örömtelen apának bárhonnan elinduló gondolati örökösen visszatérnek, ez viszont meg volt győződve, hogy a hű szolga vele együtt érez s átérti fájdalmát, s igy könnyülés volt legalább azt véle időnként nehány vonatkozó szóval közölhetni.

Igy múlt gyászos elvonultságban év év után, s már a tizenkettedik azon órától számitva, melyben a lovag fiának vesztéről értesűlt. A vén diófa tizenharmadszor hullatá már az alatta merengőre őszi leveleit, midőn ezt egy estén szokatlan zaj verte fel határozatlan lelki zsibbadtságából. Feltekintett s Mártont látta meg, mint hoz karon szorítva egy idegent, s beszél hozzá – szokása ellen hangosan.

Az öreg szolga, a mint a vándor mezű idegennel ura elé ért, csak ennyit mondhatott: „ez az én uram s most beszélj!“ s ezzel rögtön két nagy köny gördült le ősz pilláirúl, mint később vallá, az első és utolsó talán életében.

A jövevény elmondá, hogy mint egyike a szentföldi hadjáratkor foglyúl maradt harczosoknak, most onnan küldetve jő, tudtúl adni, hogy Lőrincz él és ezer márka jó ezüstért vissza váltható. Elmondá, hogy a kilenczéves fogoly fiú Szelaheddin kedvencz apródjává lőn, ki őt minden hadi és lovagi gyakorlatban oktattatá, s hihetőleg saját testőrseregében kitünő rangra emelendi, ha időközben hirtelen meg nem hal; utóda azomban nem öröklé e hajlamot, s Lőrinczet, minthogy ez az Izlamot fölvenni nem akarta, gyűlölt hadi fogolyként tekintve, közmunkákra kényszeríti, s tudván, hogy atyja a legfőbb rangú magyar nemesek egyike, váltsági díjját az emlitett súlyú ezüstben határozta meg.

A jövevénynek, ki bajor születésü lévén, honába erre tért vissza, még sokat, igen sokat kelle beszélni. Az éj első fele ily kifogyhatlan forrású kérdések- és feleletekben tölt el; másik felében az öröm nem engede a boldog apa szemeire álmotszállani. Tervezett és számitott és töprenkedett, hogy és miként szerezze meg az akkori idők becs-fogalmaihoz mérve roppant összeget?

Az első szürkületkor lovára ült s Fertővár felé, melynek pompás épületét külföldről jártak megbámulni utasok, ő azonban még eddig megtekintésre sem méltatta, lovagolt, s felkeresvén a vár urát, az egyetlent, ki e pénzszűk időkben a kellő összeget rögtön előterjeszteni képes lehete, érte ősi gyémántjait ajánlá fel zálogúl.

S most Bengabál Dávidon volt a sor a büszke nemes éreztetett daczát visszatorlani, mit meg is tőn az által, hogy a kölcsönt megtagadva, azt csak ama feltétel alatt igéré, ha a kivánt ezer márkáért fekvő birtokát örök áron adandja át. Erről ismét Simon, bár az elpusztult jószág az ajánlott összegnek felét sem érte meg, nem akart hallani, s oly kijelentéssel távozék, hogy nagyértékü gyémántjaira más zálogost is találand.

Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint eszközölni azon időben, s az öreg Simon már már ingadozott szándékában, midőn harmadnap reggelén maga a tőzsér jött az ajánlat elfogadásával, s ama titkos tervvel, mit később foganatba is vőn.

Az alku megkötteték három tanú előtt. Dávid át vevé a gyémántokat, Simon az ezer márkát oly kötelezéssel, hogy azt három részletben fizetendi le, s az utolsó részletnél a zálogot visszaveendi.

Huszonnégy órát sem késett ezután, s Mártont helyettesül hon hagyva megindult a hosszú útra, melyből tíz viszontagságos hó múlva, kedves fiával együtt érkezett meg a katangkórós ősi telek romlakába.

IX.

Lőrincz természettől nagyra törő lelke a változatlan magányban nem találva élményt, komor és gondolkodó lőn.

Mi másnak álmodta ő a sugár pálmák honában a tizennégy év óta nem látott magyar földet susogó csererdőivel, zugó folyamaival, kalásztengerű sikjaival, a rajta pezsgő rokonnéppel s ennek harczi dicsőségével!

A gyermekkori benyomások édes-tisztán maradtak s éltek ott emlékében s a visszavágyó fájdalom varázs ecsete által még tündériebbekké szinezve ragyogtak előtte. Minden, mit az idő és tértávolság bűcsövén szemléle, fényes, nagy és dicsőnek mutatkozék, s hazáját nem is tudta másként, mint magasztos lovag-erény, szabadság és győzelem hazájának képzelni, hol a számára nőtt cser-ág tőle tenger és puszták által elválasztva, fonnyad el.

Szelaheddin udvarában Esztergam falaira, a czédrusokkal szegélyzett Jordán partjain az ősz Dunára, a tevés sivatagon a tiszai sikra gondolt, s a hősökkel környezett Endre király, a méltóságos hullámzatú folyam, az alföldi lapály rezgő délibábjával és dobogó méneseivel, az édes szülőföld kiterjesztett karokkal látszék őt hívni keblére, s ismerős szellemhangon beszélve hozzá, napról napra fájóbbá növelé szivében amaz olthatlan epedést, melynek neve: honvágy.

S most midőn a tizennégy év gyönyörű eszmény-világát a valóságban letörpűlni, elhomályosodni látta, most, midőn az apai magány szűk körében tétlenségre kárhoztatva, oly messze esett ragyogó álmai valósulásától: lelkébe a csalódás lehangoltsága s utó unalma szállott. A világ-kerülő apának elég és minden volt az újra birt egyetlen fiú, ellenben e fiúnak, ki mindenben mi nagy és magasztos a legjobbakkal versenyezni égett, lehetett-e kielégitő a jövőtlen és czéltalan élet, mi reá, az őt gyülölni s legfölebb tűrni és remélni tanitó apa körében várt?

Ifju lelke nem volt képes ama sötét árnyalatok felfogására, mikkel az öreg az ország siralmas állapotát festé. Azt hivé, hogy mindezt csak a keserü gyűlölet láttatja igy a számüzöttel, ki új kegyért esdeni büszke. S bár e büszkeséget méltánylá is apjában, de egyszersmind hivé, hogy ő maga sem fogna megalázást koczkáztatni, ha a király előtt megjelenve, mint nem részese a néhány év előtti belháborúnak, sőt ezen egész korszak alatt épen a király ügyeért rabságot szenvedő, karát s szolgálatát felajánlaná.

E szándékáról azonban mit sem szóla, s azon ürügy alatt, mintha Bélát az ifjabb királyt menne fölkeresni, egy reggelen, Márton által kisérve Esztergomnak indúlt.

Itteni fellépése, melynek a nyilverseny alkalmával tanúi valánk, atyja előtt örökös titok maradt. Jól tudta, hogy e durva visszautasitás még inkább fogná apját ingerelni, s azért erről Mártonnal egyetértőleg hallgatva, csak annyit vallott meg, hogy Bélát, ki az országgyülés befejezte után azonnal a kormánya alatti tiszavidékre költözött, Esztergomban már nem találva, épen utánna volt indulandó, midőn anyjáróli nagybátyja Robert esztergomi érsek titkon magához hivatta s a legkegyelmesebben fogadta őt.

Robert, kinek nővére Simon bán neje volt, a belháburú gyászos ideje óta nem találkozott sógorával, ki őt, valamint a királyi udvarnak egyenkint, s öszszesen minden emberét, ellenségének tartá. Pedig az érsek megtette Simonért a mit tehetett, s Béla után leginkább neki volt köszönhető, hogy a pártütő életben hagyaték. Ezt azonban Simon nem tudta vagy tudni nem akarta, s mert a nádor által szüntelen gyanúsitott ősz, hogy hitelét fentartsa, sógorával minden viszonyt megszakítani volt kénytelen, ez végre őt is köz-gyűlöletébe zárta.

S most a büszke vén nemes eleinte alig tudta megbocsátani fiának, hogy nagybátyja meghivásának engedve, küszöbét átlépte; midőn azonban megérté tőle, hogy az érsek és nádor közt a leghalálosabb gyűlölet forrong, s hogy az első, az ifjabb királylyal Bélával egyetértve, csak az alkalmas időpontra vár, melyben Dénest és pártját megbuktatva, Endrét a nyomasztó befolyás alól felszabaditsa; midőn továbbá Lőrincz elmondá, hogy nagybátyja az egyházi átok kijelentése jogával ruháztatott fel, s ezzel a gonosz tanácsadók ellen tettleg élni is szándékozik: Simon bán némileg kibékült fia eljárásával, sőt később azt sem ellenzé, hogy ez az érseket gyakrabban meglátogathassa, s tőle a keresztyén hit ágazataiban, miket a mozlemek közt töltött hosszú év sor emlékében meghomályosított, oktatást nyerhessen.

Lőrincz ezután majdnem többet időzött Esztergomban érsek nagybátyjánál, mint apja mellett, ki, midőn fia hozzá nehány napra meg-megtért, újult érdekkel kezdé hallgatni a királyi udvar körül történőket, s titkon remélve az idők jobbra fordulását, nyugtalanúl várta ez időpontot, s zúgolódék tapasztalván, hogy az üdvös országgyülési határozatok daczára, minden a régi kárhozatos kerékvágásban halad.

Volt még egy pont, mit Lőrincz apja előtt soha egy gondolattal sem merészelt érinteni. Az érsek látván a köz-erkölcs s a keresztyén vallás sülyedését, országszerte elrendelé, hogy a falukban s városokban naponkint isteni tisztelet tartassék, ő maga pedig, azonkivül hogy a szószékből nyilvánosan is inté a fővárosi népet, hetenkint kétszer összegyüjté magánál a főnemesek gyermekeit épületes oktatásokra.

Egy ily alkalommal, az érsek legbensőbb szobájában s valószinüleg nem egészen történetesen, találkozott Lőrincz a nádor lányával, ki neki gyermekkorában jegyezteték el, később pedig, midőn Dénes és Simon közt a barátság megszakadt, s Lőrincznek évek óta hirét sem lehetett hallani, atyai parancs következtében, Sámuel kincstárnoknak lőn jegyese. Robert e frigyet nem csak nem helyeslé, sőt egész erejéből ellene is szegült, kijelentvén, hogy arra áldását soha sem adandja, s később, midőn a szaraczénekhez szitó Sámuelre az eretnekség vádja bebizonyult, s az országgyülés által hivatalától megfosztatott, őt arra itélé, hogy hibájának helyrehozása és maga tisztitása végett keresztet vegyen fel, menjen túl a tengeren, s a szent-földről három év múlva mint testben lélekben megtörődött ájtatos zarándok térjen meg. De Sámuel ez egyházi parancsnak nem engedelmeskedék, s az országban folytatá garázdaságait. Épen ekkor történt Lőrincz újra föltünése; az érsek használá az alkalmat, s Olinda első eljegyzését Isten és emberek előtt törvényesnek tartva, kezét Lőrincz kezével – az említett találkozáskor ismét egyesíté, s e kézfogót addig, mig oltár előtti szentesítésének ideje eljövend, titokban tartani rendelé.

Lőrincz, midőn ezen, őt Esztergamhoz annyira vonó érdekét atyja előtt elhallgatá, nemcsak a titoktartási parancsnak, hanem ama benső sugallatának is engedett, mely nyilván mondá: hogy e lépésnek legmakacsabb ellenzője saját atyja leend, kiben a Dénes név említésére is düh és irtózat keletkezik; s igy minden, mire törekedett, abban állott, hogy őt legalább az érsek iránt kiengesztelje.

Ez sikerűlt is neki, annyira, hogy midőn utolsó hazajövetele alkalmával hatszáz márka ezüstöt hozna magával nagybátyjától, Simon ez összeget, mint neje hozományának egy részét s igy Lőrincz jogszerü örökségét elfogadhatónak találta.

E hatszáz márka volt az, mellyel 1231-dik év Jakab napján Dants Simon tartozása nagyobb részét Bengabál Dávidnak lefizetni akarta.

S most vegyük fel újra történetünknek – az előzményekbeni szükséges tájékozás végett imént elbocsátott fonalát.

X.

Ama napot követő esték egyikén, melyen Bengabál a gyémánt-feloszlatással kisérletet tőn, apa és fiú együtt ültek a vén diófa lomb-ernyőzete alatt.

– Minden veszve van! kezdé az első, s véreres szemeinek villámtekintete elhallgatott átkot fejeze ki.

– Szóltál a tanúkkal, apám? kérdé feszűlten Lőrincz.

– Az egyik, Salamon harminczados, szemem láttára adá ki lelkét; végszava keserű panasz volt Bengabál orvosa Corzail ellen, hogy mint ebet hagyja veszni őt, s már négy nap óta nem csak nem látogatja, de még az orvosságot is, mely benne a lelket tartogatta, megtagadja a haldoklótól. Nem látod ebben a zsidó kezét, ki nem irtózott eként menekülni a rá nézve veszedelmes tanútól?

– S a másik, feltaláltad a másikat?

– Salamon halottas ágyától Czenkre nyargaltam át, s holt embertől gazemberhez jutottam.

– Hogy hogy? egykori hived, Czenki Jób is – –

– Bengabál embere; taval a zsidó szolgálatába állt, s most a zálogról mit sem akar tudni, a kölcsönt pedig kétezer márkára mondja, miért én állitólag ingatlan birtokomat kötöttem volna le. Mérsékelnem kelle magamat, hogy porrá ne zúzzam az ocsmány hittagadót.

– Fennmarad Márton a harmadik tanú, ki e gaz vallomást a magáéval megsemmítse, s határozzon aztán az Isten-itélet! mondá az igazság érzetében Lőrincz.

– Azt hiszed fiú, hogy még mindig Syriában élsz? kelt ki indulatosan az öreg; az arabok közt, hol az igaz ügyet megvesztegetés vagy pártérdek nem ferditheti el? nem tudod, hogy Magyarország ege fed, mely alatt az a törvény, mit az istentelen nádor mond; az az igazság, mit ő annak lenni itél; hol egy zsidó több kedvezésben részesűl a törvény előtt, mint húsz nemes; hol a zsidó hosszu napja jobban megszenteltetik, mint a karácson; Magyarországban, hol ha a zsidó által elrablott jószágodat visszafoglalod, a királyi kamra fosztogatójaként – ha törvényes védelemben megsérted vagy megölöd őt, felségsértő gyanánt s mindened elvesztésével bünhödöl? Magyarországban, hol zsidó a kiváltságos nép, s a magyar az elnyomott, az üldözött szolgahad? hiszed, ez lesz az első eset, hogy zsidó a zálogot eltagadja, s a magyar hamis vádlóként fizet birságot, vagy ha fizetni nem tud, odaitélt személye baromként húzza a zsidó jármát? S kihez fordúlsz aztán igazságért? hová mégy sérelmedet panaszlani? A nádorhoz? hisz ő maga a biró a zsidó és keresztyén közötti ügyekben s alázatos szolgája Izraelnek. A királyhoz? mintha e szegény országnak volna királya! mintha Endre volna egyéb játékbábnál Dénes kezében! Örülj, hogy nem ismered e népet, a pogányok közűl hozott hited az emberről tisztábban marad meg.

Lőrincznek már ajkain voltak a szavak, hogy a nádort s környezetét igen is ismeri, czélszerűbbnek vélte azonban jobb jövő reményével szelidíteni atyja ingerültségét.

– Türelem és reményben legyen a ti erőtök; mondá nyugodtan; e szavakat az érsek által naponként hallom ídéztetni. Endre király sincs örök életre kárhoztatva, s a hitlenek Béla önálló lelkében nem fognak gyáva és hanyag czoborra találni.

– Csak hogy addig már el leszünk temetve, mert a nemesi birtok legnagyobb része idegen kézbe menend át, mely a köznyomor alatt elkorcsúlt népet kénye kedve szerint vezetendi. Mit várhat oly nemzet, mely országának majdnem tizedrészét Bengabál birtokában – s az érczbányáktól kezdve az állam minden jövedelmét általa bérleni, kezelni, kisajtolni megtűri, mig a hon igaz jobb fiai földönfutókká tétetnek? Mert hogy én, Simon bán, Magyarország fő zászlós ura, egyetlen ivadékommal veled együtt, rövid nap azzá leendek, többé nem kétkedem. Régen áskálódik már a veszett uzsorás engem ez utolsó menedék-fészekből kitúrni, s mert jogos czímet nem találhatott, ily csalárd eszközzel fog jutni czéljához. –

Simonnak, legalább a közel jövő iránti sejtelmei nagyon is igazak valának, mert az alkonyépen azon órájában, midőn fiával eként közlé aggodalmait, Bengabál Dávid szinte e tárgyról értekezett Dénes nádorral, ki a panaszokat kihallgatni s törvény-napot tartani csak imént érkezett Fertővárra.

A nádor s kisérete lenn a városban szállásoltaték el, nem mintha zsidó födél alatt lakni nem akarna, de mert ez ragaszkodott az ősi szokáshoz, mely akkor – keresztyént házi körébe avatni, laka megfertőzésének tartá.

A tőzsér gyaloghintóban viteté magát az érkező elé, s kiszállván, mély meghajlással üdvözlé s hívta meg magához – látogatásra.

A nép bámulva nézte, mily megelőző nyájassággal beszél a rettegett úr a zsidóval, midőn a vár lépcsőzetén együtt mentek fel.

– Jó Dávid, te folyvást haladsz, szólt tréfásan s a kapu előtt fel s alá járó alabárdosokra tekintve Dénes, – várat már épitél, megérjük, hogy még sereged is lesz.

– Ártatlan őrök, felelt alázatosan a tőzsér, kik életemre, biztosságomra vigyáznak. Az ember nem tudhatja, mely oldalról támadja meg rosz akarat vagy irigység.

E szelid hang és modor azonban ugyanazon perczben megtámadólag keménynyé változott, midőn a terembe lépve, ott magukra maradtak.

– Ez tehát az igéret, az adott szó, a kötelezettség megtartása – kezdé, összefont karokkal s redős homlokkal állva meg vendége előtt – hogy ti országgyülésteken, minket a kincstári s egyéb közhivatalok viselésétől eltiltó törvényt hoztok? ezért kölcsönöztem én, még pedig kamat nélkül, Endrének újra tiz ezer márkát, nem is említve az összegeket, miket a hatalmas nádor és kincstárnok – –

– Lassan lassan ben Gábael, szakitá félbe engesztelőleg e szemrehányásokat a nádor – kevésbbé vagy-e te azért az ország főadószedője s minden közjövedelem ura? meggörbité-e a második decretum hitsorsosaid egyetlen egyikének is legkisebb hajszálát? hidd el, irásban nem rejlik végrehajtási erő, ez nálam, kezeimben van, s hogy ott maradjon, engednem kellett a papság zúgó követelésének.

– Igen, a végrehajtási erő kezeidben van, de csak addig marad ott, mig az esztergomi érseknek tetszik, kinek elég gyávák voltatok a király által pecsétes iratot adatni, melyben ez, excommunicáltatás terhe alatt esküszik a hozott törvényeket utólsó betűig megtartani. Szégyen, szégyen, szégyen – ismétlé gúnyoson kiköpve Bengabál – az ország urainak papok fenyítő botja alá kerülni! Erszényemből tőbbé batkát sem láttok, tartozástokat visszakövetelem, mert – ha ez így tart, – inkább itt hagyom nyomorú országtokat.

– Akkor legalább is tengerentúli afrikai partokra kell költöznöd, jegyzé meg hidegen ellenfele, jól tudván mit kelljen e fenyegetésekre adnia. Német, franczia, angol földön s egyebütt tudtomra az adó beszedését nem bízzák hitsorsosaidra; vagy tán honvágy lepett meg, s Granada és Toledo narancsberkei felé sovárgasz? – tevé hozzá jól találó czélzással.

– Hagyjuk e gyermekes feleselést öreg, folytatá összevont szemöldökkel, melyek igy a hajlott kos-orr fölött egy koromfekete vonalt képezének, – te jól tudod, hogy Magyarország nem lehet el nélküled, de azt is, hogy – te sem lehetsz el Magyarország nélkül. Végezzünk azért összesimulva – vagy van-e arra példa, hogy a jobb kéz a balt ütötte volna és viszont?

– Értem, viszonzá gúnynyal a tőzsér; az éhes kincstár, és a szomju nádor ismét Dávid ben Gábael aranyira szorúltak – –

– Épen úgy, vágott ez éllel mondott szavakba Dénes, épen úgy, mint Dávid ben Gábael szorúl a kincstári jövedelmek bérletére, s a nádor barátságára, midőn a törvénynapon igazságot kell szolgáltatni.

Ez utóbbi nyomatékos figyelmeztetés nem veszté el hatását.

– Mit kivánsz tehát? kérdé kis vártatva.

– Az elajándékozott várjavak erőhatalommali visszafoglalása évek óta veszélyes játék, s ha sikerül, a sikerrel Béla és pártja jut hatalompolczra, s akkor te és én és Sámuel és mindnyájan, kik e jelen állapotot pártoljuk, legokosabban cselekszünk, ha az országból kivezető legrövidebb utat keressük fel. De a mi nehezen megy karddal, könnyen kivihető pénzzel. Az urak a veszett fejszének legalább nyelét akarják, s némi megváltástól nem idegenek. E megváltásra egyelőre tiz ezer márka kell – ez összeggel pártunk megdönthetlenné erősül. Végül barátod megelégszik két ezerrel, mely leányom készpénzbeli nászhozományát egészitendi ki.

– S mit ajánlsz mind ezekért?

– Semmit és mindent. E pergament lap most még csak nehány batka értékü, mert egy aláirott néven kivül egyebet nem tartalmaz, de a név fejedelemé, ki felhatalmazott az üres lapot alkunkhoz képest betölthetni. Most rajtad a sor kivánni.

Bengabál rövid gondolkodás után vas határozottsággal sorolá el feltételeit. – A pénzt, ugymond, az 1235. évi adó haszonbér fejében előlegezem, miután a jövő három évre már ki van fizetve az illeték. Biztositékul a visszaváltandó várjavakat kivánom. Tudom, tudom, – akadályozá meg a közbeszólni akaró Dénest; ez feltünést okozna, de van ebben is mód. Ti Volvelint és Tehát, Oltmant és Neklint, s még kiket én ajánlandok fogjátok a kezeléssel megbizni, ők keresztyének –

– Azaz keresztvizen álltak, de azért még most sem eszik meg a sertés húst s nem főznek szombaton: nevetett közbe Dénes.

– Mindegy, de van keresztlevelük és nemeslevelük, s igy a világon senki sem tehet kifogást ellenük. A várkatonaság állitását és zsoldját kellő számadásig magamra vállalom. Továbbá magamnak tartom fenn a Sámuel után következő kamragróf kineveztetését, s azért ne késsetek a terv kivitelével –

– Sámuel ugyanaz nap leend nádorrá, melyen én kormányzóvá, s ez azonnal megtörténik, mihelyest a főispánok s a várjavak jelen urai pártomra állanak. Kamaragrófnak tehát Dávid ben Gábael nevét irjam?

– Nem, a névnek üres tér marad, azt majd én irom oda. Enyém lesz-e az vagy másé, nem a ti gondotok. Hátra van az általad kivánt két ezer márka; legyen ez összeg három ezer, s nem kell reá sem irás, sem tanú, az alku becsületes emberek közt köttetik, kik értik egymást. Ha tetszenek a feltételek – itt a kezem.

Dénes megszorítá a zsidó kinyújtott sovány tenyerét, s a legbarátságosabb hangon kérdé meg tőle, mi legyen majd a holnapi törvénynapon az igazság?

XI.

A rég ohajtott nap hajnala Ráchelt ébren találta. A minden új és szokatlannak örülni tudó gyermeteg szív százszoros erővel dobogott fel most, midőn a szokatlanon felül, egy égve kinzó vágy reménylett teljesülésének nézett eléje.

Bengabál örömünnepe volt e nap, melyről Ráchel csak annyit tudott, hogy jó atyja igérete teljesitéseül összehivá a vidék lovagjait, s az ábrándos epedő kebel majd felismerendi közöttük az életmentőt, az élet adót, az arkangyalt, a büszke nemes arczú lovag alakjában…

S minek is tudta volna a többi részleteket, a mai nap indokait, előzményét? Hiszen az első ifjukor boldogító kiváltsága az, hogy nem ismerve, nem értve az élet sötét árnyoldalait, a rajongó lélek csak a költészet fénysugaraiban fürdik.

Miért kellett volna neki tudni azt, hogy atyja álnok csellel fosztotta meg a szomszéd egykori főnemest utósó menhelyétől, s hazudott tartozásért mely csak palástja volt az alatta rejlő boszúnak, vesztegetett biró által e főnemes egyetlen fiát rabszolgául itéltette oda magának.

Bengabál Dávid a Talmudra esküvék, hogy Simon állitása szerint neki zálogul adott gyémántok e földön, alatta vagy fölötte sehol sem léteznek, Czenki Jób mellette tanuskodott, az öreg Márton tanusága, mint keresztyéné zsidó ellen az akkori törvény értelmében elvettetett, s e tényállás mellett Dénes nádor Simonnak nem csak jószágát itélte a tőzsér részére, de, mert az elhagyott birtok nyolczszáz ezüst márkánál többre nem becsültetett, a hátralék leróvásául rabszolga gyanánt – mint ez akkor nem ritkán történt meg – a vádlott személyét is.

A birói végrehajtás szivrázó jelenetek közt ment végbe. Az ősz Simon, igazsága érzetében s halálos ellene a nádorral szemközt hideg megvetésbe akarta fojtani indulatát, de kitört ez a heves véralkatnál, s az ily pogányságot megtürő, eget és földet verő átkozódásai puszta légbe hangzottak, mert a biró részén volt az erő és hatalom.

A rabszolgaság pontjánál Lőrincz lépett elő; s ép két karját ajánlá fel apját a nyomor és gyalázattól megváltani.

Vita támadt apa és fiú között. Bengabál az utóbbit fogadta el. Igy még jobban leend megtörve az öreg, gondolá, s gyermekében, kit csak imént nyert vissza, érzékenyebben sujtva. Ráchelére s arra eszmélt, hogy inkább őt magát érje ezer fájdalom, mig egynek csak árnyéka is imádott gyermekét.

A válás perczében az apa szíve megszakadt. Fia karjaiban szélütés által érve omlott össze, s Lőrinczet a hulla öleléséből hurczolák el bakói.

Ráchelnek azonban ily események lehetőségéről sejtelme sem volt. Képzete, vágya, reménye csak azon ifju körűl röpkedett, kit valóságban egyetlen egyszer s akkor is oly rövid időre látott, de kit a túlszárnyaló phantasia három hó minden óráján át élő eszménykép gyanánt rajzolt elé, kit ő azóta ismerni, szeretni, s bálványozni megtanúlt.

Reggel óta ült már a halvány gyermek a laktereméből nyiló szöglettorony kis kerek ablaka mellett, melyben rendesen rózsaszín vagy sötétsárga üveglap szokott lenni, hogy a kitekintőnek az alant elterülő vidéket szeszélyes szinezetben mutassa. Most ezen üveglap helyett fátyol kelme volt a kerek ürbe alkalmazva, melyen át a künn levő tárgyak tisztán valának láthatók, anélkül, hogy a szemlélő alakja kivűlről észrevehető volna.

A kisded ablak Fertővár legszélesebb bástyájára nyilt. E bástyateren kellett a vidék meghivott nemes urai- és ifjainak összegyűlni az ünnepélyre, mit Bengabálnak az ellenfél bukásáni örömtombolása rendezett.

– Egy új rabszolgát fog itt a nádor úri hatalmam alá bocsátani, mondá a tőzsér ölére vont gyermekének – egy keresztényt, kinek atyja egykor az ország főura s nekem halálos ellenem volt. Hadd lássák a kevély nemesek, mint hajlik porig izrael fia előtt a kiváltságos társ.

– S nemde ő is köztük lesz, atyám? kérdé az öröm és kétkedés közt remegő sziv.

– Több, mint valószinű. Lovagodat előkelőnek festik szavaid s ezek húsz mérföldnyi körből fognak ide megjelenni. Sisakján sastoll leng, mondád s kékes aczélhálózat folyja körül derekát – –

– Igen, igen, ő te is ráismerendsz, kiváland ő a többek közűl, ha ezren volnának is.

– A te kedves szemeidben s most midőn még ezret, sőt kettőt sem láttál; tevé hozzá mosolyogva az atya; ki tudja, mire a nap áldozik, ez marad-e véleményed?

Bengabál reménylé, hogy többek látása s a változatosság által elmosódni s szétoszolni fog a makacsúl ápolt eszménykép, mit ő inkább az idegzet szeszélyjátéknak, mint a kebel komolyabb érzelemvilágának tartott. Aztán, gondolá hozzá nagyratörő czéljának büszkesége, ha e szeszély valóvá érnék is, hány nemes van Magyarországon, ki Bengabál lánya kezét elfogadni kész ne volna s kivált ha vőmnek nászajándokúl az ország kincstárnokságát adhatom?

Kürtriadás jelenté a nádor s lenn a városban összegyűlt lovagok érkeztét. A lépcsőzet alján a lovak szolgáknak adattak át, s a nemes urak gyalog jöttek fel a tőzsér látogatására, ki titkos büszkeséget helyezett abban, hogy vendégeit ne délczeg paripák, de saját lábaik hozzák elébe.

Fölkelt, arczon csókolá Ráchelt, s beinté a teremben váró Mártát és Corzailt.

– Őrködjetek, mondá, távollétemben e drága lény fölött; s te lelkem gyöngye édes Ráchelem ismerd meg választottadat, hogy még ma tehessem őt, leendő férjedűl, boldogságtól áradó kebledre.

De Ráchel alig hallá már a távozó atya szavait – egész lelkével az oly közel jövőn függve, ez minden egyéb eszmét magába nyelt. Kedélye, kivált az ingerlékeny idegzetű nőknél, mint ő volt, gyakran megfejthetlen rögtöni változáson ment át. Sejtelem, minő nagy boldogság vagy szerencsétlenség előtt szokta elfogni a szivet, szállotta meg lényét. A rég epedett percztől, most midőn megérkezett, rettegni kezde; s a helyett, hogy a bástyatérre fellépő lovagokra tekintene ki, mint ki napba nézni nem mer, kezébe rejté arczát, melynek különben is átlátszó finom halványsága még viaszszerübbé vált.

Az orvos és a dajka aggódva vették körűl az egész testében lázasan reszketőt, ki kérdéseikre csak koronkénti felzokogással felelt. Corzail az ablak felé ohajtá vonni figyelmét, reménylve, hogy a künn zajló élet látása más irányt adand a benső viharában elfúló kedélynek – hasztalan, Ráchel félig öntudatlan állapota sem a mór orvos szavaira, sem Márta kérelmeire, sem a kivűlről beható zajra nem birt zsibbadtságából magához térni.

Corzail már épen erősitő szerrel tért vissza mellé, midőn egy erőteljes érczes hang csengésére Ráchel riasztott vadként üté fel fejét, s szemeiben égető tüz gyúlt ki.

E végtelen keserüséggel mondott szavak tisztán valának behallhatók:

– Gyönyörködjetek, atyám s hazám gyilkosának rabszolgájában Magyarország fiai!

Ráchel felszökött dülő helyzetéből, kimeredt az ablak fátyolán, s ugyanazon pillanatban éles sikoltással rogyott vissza dajkája karjaiba.

XII.

A sikoltás, mely oly fájdalmasan hangzott, mintha egy ketté repedt szivnek volna utósó panasza, lenn is halható volt. Mindenki feltekintett, anélkül, hogy megtudhatná, miért, kitől, honnan származott az?

Csupán kettő előtt nem volt e hang ismeretlen.

Az első, egy athletai termetű ifju, kin a kézbékó és durva darócz zubbony a rabszolgát – a büszkén fennhordott fő azonban, s a sötétkék szemek parancsoló tekintete a főnemesi vért árulá el, ösztönszerüleg sejté, hogy e sikoltás a viszontlátás és meglepetésnek volt feltörő hangja. Hasonlót, bár akkor rémülésből származottat hallott ő már az erdőben, midőn Fertővár urának lányát a parasztok dühétől menté meg.

A másik, ki jól találta el, mily érzület tolmácsa e hang, az apa volt.

Pár percz múlva a nyugágy mellett térdelt ez, melyen Ráchel a leghevesebb görcs-rohamok között vonaglott. A szegény gyermek arczáról eltünt minden élet, vonásai kínosan eltorzultak; kis kezei jéghidegek lőnek; ütere, mit Corzail aggódva tapintott, el-elmaradt, s szó nem birta elhagyni fehérült ajkait. A görcs időszakonkénti szüntével, fényüket vesztett szemeit merően egy pontra szögezé, aztán keserves zokogásba törve ki, patakként omlottak ezekből a könyek; majd ismét egyszerre elállt sirása, s a még nedűben rezgő nagy granátszemek öntudatlan mosolyban ragyogtak fel, mely a sírásnál is szívrázóbb fájdalomról beszélt.

Bengabál szakállát tépte és köntösét szaggatta meg, hivén, hogy bálványozott gyermeke rögtön, karjai közt adja ki véglehelletét. Kincsei felét igérte Corzailnak, ha visszaidézi a bucsúzó életerőt.

A mór orvos nem tudta, a halálra aggódó apát nyugtassa-e, a jajveszékelő dajkát feddje-e, vagy az előtte ismeretlen bajt miként orvosolja? enyhitő szereket hozott s a természet működésétől várt javulást.

A könnyülés a leszálló éjjel érkezett meg. A görcsös szenvedés fokonkint alább hagyott, a kékes szemhéjjak lenehezűltek, mintha a hosszú pillákon rezgő könytöredék vonná le azokat, mint zápor után az ázott lomb vonja maga után az ágat – vonásaira visszatért a nyugalom, keble hullámzása csillapúlt s a szenvedéstől szender váltá meg.

Corzail felnyitá a kertre nyiló ablakok egyikét, melyen fris lég és viola-illat ömlött s a fogyó hold sütött be a kereveten fekvő márvány szoborra. Ez alvó szobor körűl a tekintetével leányán függő apa, az összefont karokkal komolyan álló afrikai tudós, s a beteg fejénél gubbaszkodva figyelő Márta képezének hallgatag csoportozatot.

Mindhárman új bajtól tartva rezzentek fel az éjfél utáni méla csendben, midőn Ráchel könnyeden ülő helyzetbe emelkedve s még mindig lezárt szemhéjjakkal, lágy susogású hangon megszólalt. Az apa, orvos és dajka léhlzetet feltartva figyeltek minden szóra.

– Beteg vagyok, kezdé, szivem lelkem testem egyiránt s egy októl beteg. Bajomon csak egy segithet – ha szenvedni fogok csak őt hivjátok. Ő enyhitheti kinjaimat, de, bár megmentett a haláltól, életemet visszaadni, fentartani nem akarja. Lelkem nagyobbrésze nála van, s mi még bennem él, az a többihez kivánkozik. Ha Lőrincz szeretne, meg volnék mentve. De szivében nincs Ráchel felé vonzó hajlam, ez egy fő úr leányáé, enyém csak gyűlölete, mint kinek atyjában atyja gyilkosát látja. Ott ül most sötét kamrájában – kétségbeesetten; s ő még sem oly boldogtalan, mint én, mert szeret és szerettetik. Ha szenvedni fogok, hivjátok őt – de ne jőjjön a vasbékóval kezén – s enyhitni fog…

E szaggatva mondott tételek után csendesen ismét visszaereszkedett nyughelyére s nehéz sohajtással tovább aludt.

– Álom volt-e ez vagy éberlét? suttogá ámulattal s csaknem egyszerre Márta és Bengabál.

A mór orvos előtt fejtve volt a kór. Ő olvasott a ritkán előforduló delejes álmokról, melyekben a beteg általa soha nem hallott neveket emlit, távollevőkről, jövőről beszél, saját gyógyszerét határozza – álma tartósságát, felgyógyulását vagy halála napját jósolja meg.

Félrevonta a meglepett apát s közlé vele ismereteiből meritett meggyőződését.

Bengabál ujuló reménynyel rögtön távozék s Lőrinczért küldött. Ezt a rabfelügyelő rövid óranegyed múlva elébe állitá. A tőzsér távozást parancsolt, s midőn az ifjuval egyedűl maradt, kezét emennek vállára téve szólni akart, de a rab undorral rázta le a reá sulyosúló kezet, visszalépett s fejét szótlan megvetéssel elfordítá.

– Simon fia Lőrincz, kezdé kérőleg engesztelő hangon az úr; képes lennél-e feledni a multakat, ha én Dávid ben Gábael téged egyetlen lányom kezével s ezáltal összes vagyonommal, befolyásommal, hatalmammal kinálnálak meg?

Lőrincz, mintha nem is hallaná, egy szó feleletre sem méltatá a kérdőt.

– Nemde hihetlennek tetszik ez ajánlat, folytatá ez, – de hogy meggyőzzelek őszinteségéről, nyiltan kimondom a feltételt s ha kell az okot. A feltétel az, hogy térj vissza a vallásra, mely egykor talán déd-őseidé is volt. Mert hiszen nem keleti faj vagy-e, s keleten nem Júda országa, vallása népe volt-e az első, a legnagyobb, a – –

– Legátkozottabb! riadt indulatosan közbe Lőrincz, – melyet az igaz Isten haragja szétszórt, hogy soha többé ne egyesűljön.

– Egyesűlni fog, s tőled és eszélyességedtől függ ez új erős nagy birodalom koronáját fejedre tenni.

Az ifju hosszan nézte végig Bengabált s válasza megvető gúnykaczaj volt.

E becsmérlő mozdulat mélyen sérté a zsidót, de – itt leánya élete vagy halála forgott kérdésben, s mérséklé indulatát.

– Tudj meg mindent, szólt kis vártatva, egyetlen gyermekem élete veszélyben forog s egyedűl te mentheted meg. Akarod?

– S ezt apám gyilkosa kivánhatja tőlem? lőn az új kérdésű válasz.

– Nőd leend vagy meghal, s te meghalsz, ha férje lenni vonakodol; válaszsz.

– Ha nem őrjöngés mit mondasz, ásasd meg mindkettőnknek a sírt.

– Ember! kiálta bőszülten Bengabál, ki ily ellenzésről nem álmodott; ember! te iszonyú vagy! én téged kínpadra vonatlak, megfeszítetlek – –

E pillanatban Márta kezeit tördelve s léhlfogyottan rohant be jelenteni, hogy Ráchel ismét új rohamra ébredett.

Bengabál megragadta a lánczot, mely az ifjú kezein lévő békókat összefüzé, s a kétségbeesés erejével vonta őt maga után a beteg teremébe.

A bájos szenvedő látására Lőrinczben csillapúlt az apa elleni boszú. De Ráchel fájdalomórája nem enyhűlt, sőt mintha tetőpontra volna csigázva, egyszerre felviharzó sirás és nevetés között inte a belépőnek távozást.

Corzail ebben a békók által előidézett hatást látva, ezek levételét rendelé s nem csalatkozott, mert a pillanattól kezdve, midőn a bilincs a teremből eltávolittaték, a szenvedés mintegy varázsszó által ketté vágva szünt meg. A lányka szemeiben újra kigyúlt a ragyogó fény s ennek fekete tükréből túlvilági üdv sugárzott a meghatott ifjura. Ajkai mosolya nem volt többé őrült vonaglás, miről a fájó lélek mit sem tud, hanem a boldogságnak szivből felsimúló kifejezése. Szétomlott hajzata között pihenő arczán a halálsápadtságot derengő fehérség váltotta fel s egész átszűrt valója oly légi könyüséggel feküdt ott, mintha a tavaszi fehér liliom levált leveleként egy szellő vagy lehellet lebbenthetné tovább.

Lőrincz csodáló részvéttől áthatva közeledett s érinté a felé kinyujtott apró kezet.

Alig tőn azonban igy, s a delejes rokonszenvi erő rögtöni hatása által a fekete selyem pillák összehunyva az arcz havára szállottak le. A boldog mosolylyal ajkain aludt el. Tisztán emelkedő homlokát szinte látható fénykör röpkedé körül.

Bengabál most még inkább meggyőződve arról, hogy a neki legdrágább élet a lovag akaratszavától függ, a csábigéretektől kezdve, a könyörgés és parancson át le egész a legborzasztóbb fenyegetésekig mindent elkövetett ennek megnyerésére. Meghordozta őt nemes érczekkel zsufolt pinczéiben; előmutatott okmányaival feltárta neki európai befolyását, hatalmát s ezen alapuló biztos terveit; beirta a királyi fehérletbe az ország kincstárnokául Lőrincz nevét; aztán térdre esett előtte, hogy szakálla a földet sepré, majd ismét felugrott, s hallatlan kínokat, mik a makacsra várnak, dühöngve sorolt fel.

Érzéketlen szobornak beszélt. Lőrincz honára, atyjára és Olindára gondolva, gyönyörködött a tőzsér kínjaiban, s eleinte ingerült szavakkal, később néma megvetéssel utasitá vissza a vői ajánlatot.

De Ráchelt, ha hivaték, meglátogatá, s megjelenése mindannyiszor az első csodás hatást gyakorlá. Ez három izben történt huszonnégy órai időszakok múlva. A negyedik esten Ráchel azt jósolá delejes álmában, hogy huszonegy napon át félbeszakasztás nélkül fog aludni, s ha ébredésekor az éltető rokonszenv Lőrincz lelkéből nem fog az ővébe átfolyni, akkor a megtört léterő szikrája benne végsőt lobban s – örökre kialszik.