PILLANATKÉPEK, RAJZOK, ESETEK.

1. KOPORSÓK A PÁLYAUDVARON.

Galicia, 1915. nov. 17.

Sárga, egyszerü fakoporsó, kettő, cédula lóg rajtuk. Mellettük egyszerüen, csöndesen jönnek, mennek, kék, totyakos nyugodt vasutasok, akik az egész világon egyformák: abból a szóból élnek, hogy forgalom… Máskor mást szállitott a vasut, most ebben van némi forgalom.

Piszkos, szürke ég, olvadni kezdő hó a pályaudvaron, a sinek feketén, acélos fénynyel futnak messze, messze. Hova futnak a sinek, hova visz a vonat, hová készül az élet?

Ujonnan öltözött fiatal népfölkelők, olyan kedvesen bámészak, nagy szemüek, uj fegyverben, nagy bakkancsban, tipp-topp; az ég szürke, vad tél, lóg a feketeség, sárga karszalagoknak is a közepe fekete; a sárga gondok mélyén is fekete komolyság.

Harctérre menő katonák üldögélnek a másik vonatban. Cigarettáznak, eszegetnek, tréfálnak, kicsit nevetnek. Rongyos viaszosvászonból maga fabrikálta tárcába ir egyik. Mit ir? mire gondol? Mit érez? Hol az otthona? A monarchia melyik sarkában?

Az egyenruhában többé nem lehet megismerni, ki milyen fajta. Egyre megy. Mind egyre megy. Mind oda megy.

S a koporsóban még kevésbé! Jönnek, jönnek. Mind onnan jönnek…

Mennyi harcos rangkülönbsége van a Békének, s mennyi békés összesimulása a Háborunak.

2. HÉ, NIKITA!

Galicia, nov. 20.

Ezeken az ostoba gácsországi állomásokon vassövénynyel vannak elválasztva a beérkező s a kimenő vonatok sinjei. Alaguton kell átmenni egyiktől a másikhoz, nem ugy, mint Mátészalkán, ahol az ember ugy sétál a sineken, mint egy szolgabiró.

Átfut a katonák vonatja, hosszu trén, egy-két vaggon ló, kocsisok; tul a korláton. De a menázsi konyha itt van; erről. Egyetlen magyar huszár nincs, aki lemászna az alagutba, hopp, átvetik magukat a korláton s neki a legrövidebb utnak a tábori konyhák eránt.

Káplár Morzsa, a kis öreg ruthénjét, Nikitát inditotta el az ebédért; Nikitát, a tofla, civilruhás kis lóápolót; ez tud az itteni nyelven, ennyi haszna legyen.

Nikita szintén csak átkapaszkodik a korláton, mit tegyen, megy a többivel és törtet előre.

A konyhánál már szerencsésen utolsó lesz, mert ezek a betyár magyar fattyuk mind félrelökik. Viszont a polyák szakács atyafiságból szinig rakja a csajkáját hussal, levessel.

Az ám, de mikor visszaér a vaggonához, már az utolsó magyar is átvetette magát, mit sem törődve a polyák vasutasokkal, akik beérkező vonat elé készülnek.

Próbálná Nikita is, de nagyon tele a csajka, nem megy az átmászás, ellenben zsupsz, ide is löttyent, meg oda is a jámbor.

Közben galléron fogják, hogy kivezetik a sinek közül. Nikita csak megáll, ijedten pislog, mint egy kis szolgáló eb, s két első lábában tartja a csajkát, ide is néz, oda is néz, mig csak meg nem taszitják. Akkor zsupsz; ujra egy porció leves a sinek közé; igy aztán megindul a tunnel felé.

Morzsa káplár azonban kitekint a vaggonból s

– Nikita! – rikoltja el magát.

Mintha nyakörvénél fogva rántották volna meg, Nikita megfordul s zsupsz, egy adag leves megint a hóba.

A vasutasok kitárják a kezüket, hogy tovább hessegessék s Nikita szegény szájatátva áll és néz a káplárjára, aki semmit sem ért s maga is elbámul. Nikita megérzi, hogy megszakadt valahogy a káplári hatalom s alázatosan megfordul s elkezd lefelé kocogni az alagut lépcsőjén, slissz-slassz egy-egy locscsanás leves minden lépcsőfokon.

Káplár Morzsa látja, hogy a föld nyelte el az ő Nikitáját s egyszerre elrikoltja magát:

– Hé, Nikita!

Hát lent, a pokol keritésénél nem hallaná meg ezt Nikita? Ott, lent, azonnal megfordul s vissza, fölmászik! Usgyé a sinekre! Elibe az érkező vonatnak.

Tizen rohantak rá, hogy visszacibálják, hogy visszatuszkolják, le vissza a fekete tunnelbe.

Nincs mentség többé s különösen nincs leves, litty-lotty, annak vége.

Morzsa káplár pedig fogja, s öklét kivágja s szól ekkép:

– Azt a bubánatos csillagzatát ennek a Galiciának! Hát itt ez a háboru? Hát én azér járok, mint a bolond, nekik, egyik csatatérről a másikra? Elhult a lovam, ugy fekszik a mezőn mint a zabkéve… itt meg ilyen drágán mérik a zablevest?… Azt a keserves boldogtalanságát; az ember tizenhét hónapig nem öleli meg a feleségét, oszt az ebédjére is várni kell, ahelyett, hogy forsponton küldetnék elébe!…

S dühösen bevágta a vaggon ajtaját.

3. AKI UR, AZ UR!

Galicia, nov. 20.

A főhadnagy ur irdatlan soká nézegette a Pesten frissen vásárolt térképet; elővette a finom kis távolságmérő műszerét is, ezt is most vette s lemérte a térképről, ahogy a szakácsnő a derelyemetszővel vágja a tésztát, – az összes megtett s megteendő utakat.

Mivel azonban, sajnos, az étkező-kocsit a magyar határon hagyták, s most dél van és a kupéban már mindenki elvégezte az ebédet, a tenyerén, ő is fanyar és fess arcot vág s kiszól az ajtón.

– Cserepes.

– Tessék, főhadnagy ur.

– Van kenyere?

– Igenis, főhadnagy ur.

– Tiszta?

Cserepes erre már nem tud válaszolni. Még az ő egyszerü elméjében olyatén gondolat nem fordult meg, hogy a kenyér tiszta vagy nem tiszta is tud lenni.

A főhadnagy ur kegyesen int, hogy csak hozza s ő maga nagy, szarvasbőrkeztyüs kezeivel belenyul a zsufolásig tömött utazó-böröndbe és kivesz egy dobozka szardiniát.

Bontja, bontja, bontogatja lassan, finoman, teljes megvetéssel, mint egy ur, aki soha még maga nem bontott fel konzervet. Jóisten, két heti szabadságon volt; egészen idegennek érzi magát e barbár munkában. Micsoda ebédeket evett ő otthon.!…

Cserepes ott áll a nyitott ajtóban egy rengeteg, egy csodálatos nagy „édesanyám sütötte“ kenyér utolsó harmadával. Fehér az a kenyér és lyukacsos és ruganyos, kivánatos és akkora, hogy a kis lengyel gyorsvonat fülkéjének az ajtaja eltátja rá a száját, amekkora. S Cserepes, a szép, barna magyar fiu hűségesen, szótlanul áll, vár, vár s a főhadnagy ur végkép nem tudja felbontani azt a ronda konzervet.

– Késsel is fel lehet nyesni, főhadnagy ur!

A főhadnagy szép fiatal homlokán megmozdul két ránc. Nem szereti, ha köhög a bolha.

S annál jobban boszantja, mert ő is arra gondolt már. De most ugy fog feltünni, hogy egy kutyamosó okosabb nála…

Mikor felfaragta a cudar konzerv fedelét, igy szólt:

– Na!

Cserepes odatartja a kenyeret.

– Mi ez?

Lefaragja. Aztán leszeli a felső réteget. Aztán ezt odaadja Cserepes kezébe. Aztán szel magának egy karéjt, kicsit, vékonyat, finomat. A nagy kenyér szinte megcsóválja a fejét.

Cserepes állva marad, áll, áll, vár. A nagy pilist átveszi a másik kezébe, mert ez elfáradt.

A főhadnagy ur nagyjából lefogyasztja a szardiniát Rengeteg morzsát hullat szét. Csakugy pereg a fehér kenyérmorzsa. Kinn madarak dideregnek a kegyetlen gácsországi télben.

– Még eszik, főhadnagy ur?

– Előbb még mást eszek!

S viharállott nagy fekete táskájából egy kis doboz huskonzervet vesz. Ujabb negyedóra, mig a késének konzervnyitó ágával felvágja.

Frissen borotvált, finom, fiatal arca mintha festett volna s fent piros, a lágyhajlásu pofacsontokon, ahogy az operett-kórusban festik az arcot.

Már nem boldogul, kibontja a keztyüből a kezét. Nagy, puha, fehér kezei, kövér szép kezei vannak, jól manikürözve, hegyesre nyesve. Cserepes, mint egy agár nézi a szája mozgását s abban a pillanatban már mozdul a kenyérrel, még a gazdája csak negyedpillanat mulva nyul érte.

Ujabb pici karéj és sok morzsa.

A téltul kikapart dobozt odaveti, hogy meg ne érintse a szolgája kezét.

– Van dió?

– Igen. Vegyek ki?

– Na. Ha könnyen hozzájutsz.

– Igen.

Cserepes szédületes buzgósággal és páratlan ügyesen bont; csörög a dió s jó két marékkal nyujt bé az ajtón.

– Nem kell olyan sok!

S kettesével válogat, kettő, négy, hat, nyolcat.

– Nem kell több főhadnagy urnak?

– Nem.

– Ideteszem mind.

S ő hagyja, mint egy igen elkényeztetett urnő.

– Csak hagyd, Cserepes, – szól véknyan és hagyja, hogy lerakja.

– Na… ne oda, kérlek!

Kiböki a kabát öblét, hogy abba rakja; ne a pamlagra a diót…

Még megiszik két pohárka meleg teát a barna, finom bőrbevont palackjából és lassan eszegeti a diót.

A mellén három vitézségi éremnek a tartó szalagja van… A medáliákat viselni is… az nem elég finom dolog…

Megszerezni igen.

4. KÉT KIS MAGYAROK.

Przemysl, nov. 21.

Szabó János komoly volt, hallgatott. Nagyon meg volt elégedve mindennel, amit kapott, de Angyal András egyre csak nevetgélt és csóválta a fejét.

– Kicsi, – mondta s kinyujtotta a lábát az uj bakkancsban.

– Szorit? – kérdezte Szabó János.

– Szorit – mondta Angyal András.

– Akkor kicsi – állapitotta meg Szabó János.

Ő azonban meg volt elégedve minden holmijával, Egész büszke volt. Katona lett ma! Kilenc hónapi arbájtermunkás élet után, már szinte katona lett belőlük, ma, hogy négy órakor hazajöttek a munkából, ruhát faszoltak. Uniformist. A svarmléniában dolgozó katona már csak annyival katonább náluk, hogy sapkájuk is van, ami az arbájtereknek nem jár.

– Ebbe nem fázónk meg – mondta – tesvér.

Angyal András csak felnevetett s a bakkancsban mozgatta a lába ujjait.

– Kicsi – mondta s megmutatta egészséges fogait.

– Kicsi? – kérdezte Szabó János.

– Szorit – nevetett Angyal András.

– Mer kicsi – bólintott Szabó a legkomolyabban.

Angyal András is ugy gondolta, azért nevetett.

A teméntelen nagy kaszárnyában mozgás lett; a sok idegennyelvü katonaság egyértelmüleg fogta a csajkáját; öt óra volt, mentek a vacsoráért, a fekete kávéért. Szabó János is feleszmélt.

– Kávé – mondta ki és szétvetett lábain megállva, körülnézett azon a furcsa, büdös, betyár embernyüzsgésen, amely csak kaszárnyában van. Férfiak, nehéz lépésüek, mocskosképü, beretválatlan katonák, bagósok, pipások, köpködők, kiméletlenek s mégis testvérek a munkában, a nélkülözésben, a kaszárnyában: férfiak kondája nehézkesen, csámpásan, fekete ujakkal vitte feketéért a surolt csajkát.

– Akárhogy nézem is, kicsi – mondta Angyal András és lassan tapogott a bakkancsában.

És ugy nevetett hozzá, olyan vidáman és derülten, nem birt ellenállani a furcsa helyzet furcsaságának.

A többi magyar is mozgott már, mert nyolcan kerültek ők ide, Semiszlibe, Zubogyról, Gömörből, (három óra gyalog Putnokhoz)… vastag szemöldökü, barátságos kis magyarok; mind nevetett, mind uj ruhában volt, mind csóválta a fejét, hogy olyan ujjnak látják magukat.

– Bizom, hamarébb is adhatták vóna. Elég vót mán kilenc hónapja a magónk gunyájába lenni.

– Bizom, rongyos is mán, mint a sátoros cigányé.

– Hát háboró van, tesvér.

– Háboró… – sóhajtottak egyet.

– Gyerünk a kávéér.

És elballagtak; csak Angyal András maradott el, mert ő a régi bakkancsába kelletett, bujjon.

Hosszu sor állott a konyha előtt az udvaron, beállottak a katonák, arbájterek, közéjük tüntek a magyarok; csak Szabó Jánost vót megismerni arról, hogy a gombostüket ugy tudta a kalapja szallagjába szurni, mint a csillag, ugy csillogott.

Topp, topp, toppantgattak előre, egy a más után a hosszu áncelmarsban; ők csak ezt az egy svaromléniát tudják: ángriff a szakácsüst ellen. Sok ezer ember halt meg Semisliben, nekik ez jutott. Mikor megkapták az egy-egy kanál feketét, némelyik még bele is nézett az üstbe, mennyi van még ott! juthatna abból még akár több is! De a szakács nem oszt, csak egyféleképen.

– Nem is kell nekem esse – mondta Szabó János és feltette a csajkát a nyugvóhelye fölött a kis polcra.

– Nem kell? – kérdezte Angyal András.

– Nem.

– Én bizom megeszem, meg biz a. Olyan ebéd után belémfér. Nevetett és kenyeret keresett elő s kezdte beleapritani. Lassan csámcsogott, eszegetett s egyre nézte a bakkancsot, amely az ágyra volt téve, mellé, az ablak felől. Nézte, nézte s csóválta a fejét. Hogy kicsi.

Besötétült a nagy kaszárnya, a nagy ablakok csak épen maguk voltak világosak, de már nem igen adtak befelé fényt öt óra volt s már kész satét.

– Testvér, micsinálónk feküvésig? – kérdezte Szabó János.

– Vóna dolog tesvér – nevetett Angyal András.

– Igaz – mondta komolyan Szabó.

De Angyal András már is megbánta, hogy kedves falubélijének ellenére szólt; ugyis ritka dolog, hogy az öreg célozzon valami kimozdulást.

– Bemenyönk? – mondta hát.

– Ha dolog nem vóna – szólt csendesen Szabó.

– A megvár.

– Hát akkor gyerőnk; nem bánom…

Angyal András betette az üres csajkát a helyére, majd kimossa este s aztán elballagtak.

Az udvar népes volt; a nagy hókupacok közt katonák ácsorogtak, mindenféle szerzet a világon s diskuráltak.

Ők ki a kapun, bámészan, csendesen, elől, az ölük előtt összefogott kézzel ballagdogálva; nézelődtek a kegyetlen erős téli világban. November 21. osztán mán ilyen öreg tél. Félméteres hó boritja a semiszli utcákat, a járókról, kocsiutról rendesen félre takaritva a hó és sirokba rakva; látszik, van itt elég orosz fogoly, azoknak a munkája ez.

– Hatvan krajcár? – mondja Szabó János.

– Hatvan bizom – feleli Angyal András.

Ugy értik egymást. Egy kiló kenyér ára az a hatvan krajcár. Holnap fognak lenungot kapni. Tiz napra négy korona 14 fillért.

Soká szótalan mennek.

– Dehát, nem is vót itt vetés, – mondta Szabó János.

– Nem, nem. Dudva! Egy szál árpa, a többi dudva.

Meg volt magyarázva a dolog; ballagtak csendesen, mintha Rudabánya felé mennének. Csak hát flaszterköveken.

Ahogy a San hidjához értek, éppen orosz fogolytranszport jön föl a folyó partjáról. Sokan, irgalmatlan sokan, kettősen sorba – sorba. Sárgán, mint akik a vasbányákból jönnek, arra a jólsvai tájon, a tótok, vörössárgán, barnapiszok szinben. A két magyar áll, áll a csukaszürke vadonatujban és elnézi őket. Hogy mennek, mint a svájcer tinók, néha egy-egy kékbeli öreg baka mellettük, szegény, alig bir lépést tartani velük… Hogy elmennek, a két magyar még utánuk is néz.

– Harmickét pár – mondja Angyal András.

– Egy bakára?

– Igen.

Megolvasták, hány orosz után van egy őr.

– Nagyon laputövü fajta ez – szól Szabó János – Egyszóval bambák…

– Az ásást is mink csináljuk utánuk, ük csak kinagyolják.

Tovább indulnak aztán. Végig ballagnak a hidon. Rettentő vasgerendák beleszakadva a San folyóba, Uristen, hogy fogja ezt ember szétszedni.

– Fel dinamentolták.

– Fel, mikor gyüttek…

Tudnillik az oroszok.

Szabó János megcsóválta a fejét.

– Milyen ereje van!

– Bizony! – bólint Angyal.

Tudnillik a dinamentnak s nem az orosznak.

Az ideiglenes fahid boritva hóval, azzal a száraz, széttaposott, sárgára tiport hóhomokkal, amely ép olyan száraz, mint a homok, nem olvad és rugni lehet, mint a parti fövenyt. Erős klima ez. S mennyi nép jár benne. S hogy sietnek, urak, kisasszonyok, bundák, piros arcuak, husosak, sok, sok. Van itt mit bámulni.

– A hó! – szól Szabó.

– Beeste – neveti el magát Angyal András és még hozzáteszi: – Nem fázik.

Tudnillik a Jan III. kral szobra. A dicső Szobieszky János kurucos legényesen áll nagy hóturbánjával és hóprémjében.

Tovább ballagnak. Csendesen. Alig haladva előre. Egyre sürübb a nép a téren, tul, ebbe is, abba is beleütődnek a szoros járdán.

– Akar Miskóc – szól Szabó.

– Az a. Miskóc.

– Hónap lesz mónka – folytattja Szabó. – Mindenféle ruhónk rongyos, meg kell varrni. Ingecskét is kén mán mosni magónkra, rávisz a nyomor, – s elmosolyog.

– Az isten akárhová tegye, – nevette el Angyal András, – én nem bánnám, ha az asszony mosná, de nem jutok hozzá.

– Én se – mosolyodott el Szabó is, – pedig bizony olyan hideg a viz, az ujjom majd elfagyott ma reggel is.

– Lesz mónka! A cipőt is beadni, amit nagyot attak vagy kicsit.

– Van itt az embernek dóga magával elég – fejezte be Szabó János és ujra megállott valami nagy lámpák alatt, mert orosz csoport jött ismét szembe.

De ez kurtább sereg az előbbinél, fiatal legények; a fényes utcán szomoruan jönnek, a hosszu, bokáig érő barátköpenyegben; soknak kötél a derekán, magas fehér süveg a fejükön, némelynek bekötve szennyes kendővel a feje, másnak a keze bebugyolálva.

S valamennyi megfordul és odanéz, ahol a két magyar áll. Egy-kettő, tiz… husz… de mind odanéz.

A két kis magyar azonban visszanézte őket. Angyal András hetykén, félre toszitott kalappal. Szabó János mereven, szeme hunyoritása nélkül.

Angyal aztán nem állotta, elkapta a fejét, félrenézett s azonnal nyitva maradt a szája: meglátta azt, amit az oroszok: a kirakatot, az ennivalókkal teletömött kirakatot.

– Né csak, – bökte oldalba könyökkel Szabó Jánost.

S ez is odanézett és azonnal elfelejtette a muszkákat, a gyülekező mérgét és ott ragadt a szeme az óriási kétharmadába vágott sajtkeréken, a rengeteg szalámirudakon, a sonkákon, vajakon s a temérdek konzervadobozon.

Nem szóltak egy szót se, csak nézték, nézték, szemlélték, beszedték a szemükbe a csodát.

Soká, soká ott álltak az üveg előtt, a fényes kirakat előtt, odaragadva, odatapadva, nyugodtan, birálva gondolattalanul. A sajt sárgás nagy lyukacsai, a kenyér fehér bele, a sonkák rózsaszinü szelete, meg az cafatos, lecsüngő kövére, a szalonna füstölt barna háta.

– Ük mán hun vannak! – nevette el magát hirtelen Angyal András.

Szabó is elpillantott az oroszok után. Azok már régen eltüntek a téren tul, az éjszakában, a sárgán csillogó lámpák szitájában. Ez a különbség. Ez a szabadság!… Hogy ők meg itt állanak s nézik a sonkát.

– No, gyerőnk! – mondta Szabó János, – Avval ugyse lakónk jól, hogy nézzük.

– Nem bizony, – nevetett rá Angyal András és még egy pillantást vetett a kirakatra.

S tovább ballagtanak.

Egy órás holmijait, aranyát, ezüstjét soká bámulva, szólt Szabó.

– Azt irták, olyan malacot vett édesanyám, ötvenöt forintér, hogy a hátára venné, osztán elvinné Rudabányára, ha sár nem vóna.

Angyal András soká elnevetgélt ezen.

– Pedig 80 éves a mama, – mondta rá, – ugy-e.

– 82, – felelt komolyan Szabó.

Egy drága prémes kirakat előtt igy szólt:

– Ugy beszélik mán, a muszkák öt napra kapnak két kenyeret.

– Mink meg nyócra, – mondta Angyal.

– Lehet, hogy csak beszélik.

– Lehet.

Egy könyvkereskedés kirakatánál is soká szemlélődtek. Az uralkodóház csoportképén kivált.

– Az a trónörökös, e.

– Melyik?

– Amelyik mosolyog.

– Az?

– Az. Annak lehet mosolyogni: a nagyot nyert.

Figyelmesen nézték, soká, akkor Szabó János igy szólt:

– No nem baj, csak az a jóisten ránk tekéntene mán.

– Hiszen csak eccer hazajussunk!

– Bizom hallod, én 12 éves koromtul dógozok, töröm a követ, de nem ettem soha kávét: Hanem kenyeret, szalonnát… Itt meg kávé… Szalonna, csak ha küdenek. Otthonrul… No, de hát háboró van… Majd lesz.

– Majd lesz! Most háboró van. Lesz még!

– Lesz, ha a jóisten haza segit!…

A vállukra tettem a kezemet s megszólitottam végre az én kedves két arbájter magyaromat. Magyarok, okosak, nemesek, jók, erősek. Türelmesek, belátók: meleg, gazdag, áldott televényei a magyar világnak, ott, tul a Kárpátokon.

5. A FIAKERESŐ.

Lemberg, nov. 22.

Az étterem minden sarkában magyar szó, magyar nevetés, magyar tisztek. Mintha Hódmezővásárhelyen volnánk. Amott a fiatal zászlósok azzal mulatnak, hogy a főpincérrel azt a szót mondatják ki, hogy Nagybecskerek.

A szomszéd asztalnál egy kedves, kopasz kis öreg ur, mikor a Pesti Hirlapot meglátja nálam, figyelmesen odaszól:

– Pardon, nagyon bocsánatot kérek, nem Magyarországból tetszik jönni?

– De igen.

– Exhumáltatási ügyben?

– Nem.

Kis idő mulva ujra szól, szeliden, igazolva magát:

– Csak azért bátorkodtam, mert tetszik tudni, civilis emberek most leginkább csak exhumáltatásért… Én is.

– Igen? – s meghatottan nézek a kis öregre.

– Csak nagyon nehéz. Nyolc napja vagyok itt, még holnapig várok, ha nem jön meg Kuba, akkor elmegyek. Kérem, már három hete nem láttam a családomat, sem értesitést nem kaptam tőlük. Itt ugyan azt mondja a százados ur, az Isten áldja meg (mindenkit, aki rajtam segitett – olyan jók az emberek!). hogy már holnap kell válasznak jönni a táviratra. De Sátoraljaujhelyben is ugy voltam, hogy három napot késtem, mert civil táviratot felvesznek ugyan, de nem továbbitanak, csak mikor az ezredes ur táviratozott, hivatalosan, akkor kaptam választ, ugy látszik, itt is ugy lesz. Már nem tudom.

– Talán valakije elesett?

– A fiam, az ártatlan, itt Zoltánce mellett. Kérem alássan, elesett augusztus 28-án és eltemették szeptember 1-én és ott van egy nagy faraktár, hát dughattak volna a sirhoz egy darab fát!… Hogy a kardját odatették meg a sapkáját… Istenem, azt kihuzzák!… Hogy az orosz vallásos nép. Nem kell ahhoz orosz, a gyerekek is.

– Már ásattak is?

– Óh Istenem, már annyit!

– És miről tudná megállapitani az azonosságát. Egy éve már…

– Hát a tiszti ruha! Ő volt az első tiszt, aki itt elesett, hadnagyi csillaga és a fogazat, itt a negyedik foga arany volt, a többi foga mind megvolt. Közember volt, akit eddig felástak mind.

Oly szeliden, olyan természetesen beszél, kopasz, kerek homlokán átsimitva egy réteg hossszu haj s ahogy beleélte magát bánatába és nagy ügyébe, van valami csodálatos egyszerüség a tónusában. Azzal, hogy semmi magyarázattal nem fáraszt, mindjárt közvetlen részesévé tesz dolgainak és kicsinyes, finom és pipeskedő mozdulataiban mégis egy nagy és elszánt akarat, amely minden akadályon keresztül halad.

– Holnap megérkezik Kuba! Mutassa meg!… – mondja sugva, ahogy az öreg parasztasszonyok szoktak szájuk elé tett kézzel suttogni, – ő csinálta a helyszinrajzot, mutassa meg… Jaj de nagyon jó ember a százados ur, az Isten áldja meg (azt a lengyel családot is, akinél lakom, azok is olyan igen-igen jó lelkek, megfizetem ugyan nekik, de az mindegy, az Isten áldása legyen rajtuk, hogy hozzám…) kérem szépen, hogy én német tudás nélkül vagyok, mindenki annyi jóval van… Németül mutatkoztam be a százados urnak is az etápkommandón és ő mindjárt magyarul szólt és pedig olyan gyönyörü magyarsággal, még szebben, mint én, amennyiben őt bizonyára nem nyomja oly sok gond. Tanár ur, mondta, legyen csak nyugodtan, a fiát meg fogja találni. Azért rendelte ide Kuba főhadnagyot is, hogy mivel a helyszinrajza alapján nem lehet, mutassa meg ő maga…

Természetesen és okosan nézett rám, a magyar embereknek azzal a nyugodt lelki elrendezettségével, hogy mindenkiről a világ legteljesebb barátságával teszik fel, hogy abban a pillanatban, ahogy szóba állottak, édes, szerető testvérekké váltak: bemutatkozás sem kell, még név sem kell, elég a testvérség az édes egyetlen anyanyelvben. Hát van-e valami lehetetlenebb dolog, mint hogy mi ketten, magyarok, itt az idegenben, Vuvban, a világ legvégén, ne boruljunk össze melegen és gyöngéd, féltő szeretettel, mi magyarok, a magyarok Istenének kedves fiai.

– Sok baja volt, kedves tanár ur.

– Kérem alássan, hetven koronát kért az orvos, amiért kijött az exhumáláshoz, maga az igazgató ur mondta, hogy jelentsem fel és ne adjak neki csak harmincat. Nem is adtam többet, de föl minek jelentsem; még megbüntetnék. És negyven koronát kellett előre fizetnem a vállalkozónak, negyvenötöt a vasutnak s megvették a koporsót és őt meg nem találjuk; igen sokra menne fölszámolni amennyibe került eddig. Nagyon nehéz munka ez, kérem szépen.

– Hol lakik, tanár ur?

– Hódmezővásárhelyen. Vizitkártyám nincs, de azonban örömest fölirom.

– Tessék csak, óh tessék hagyni…

– Olyan nevem van, nem lehet elfeledni, Bencze tanár, még egy évet kihuzok és nyugalomba megyek Szászvárosra, szegény feleségemet, mióta meghalt a kislányunk és ott van eltemetve, nem lehet onnan elmozditani.

Kissé bólogatva nézett maga elé, szürke, kedves szemei elmeredtek, kissé vörösek lettek a szempillái.

– Itt van nálam a levelük, csodálatos a sors intézkedése, hogy az ember annyi levelet eldob és épen ezeket megőrzi. Itt a fiam utolsó levele és a kis lányomé. Itt a kis lányom kezecskéje, valamikép lerajzolta hatéves korában és ollóval kivágta s az Isten különös intézkedése folytán megvan. A másik fiam, az öregebb, óh nagyon sulyosan megsebesült, ő nem aktiv tiszt, mint Rezső volt, csak tartalékos (ez mindig nagy magyar volt és kérem, – s egészen sugva mondta – most ilyen osztrák lett!… Mikor én keserüségemben aféléket ejtettem ki, hogy történtek hibák a hadvezetésben, hogy rám szólt! De apám, ilyeneket nem szabad mondani!!).

S a szemembe függesztette lágy és öreg pillantását, megdöbbenve és csodálkozva; a hódmezővásárhelyi régi negyvennyolcas ideologia haldoklása lebegett a szeme sugaraiban, tétova nézésében, e pillanatban, megvénhedett agya már uj csapásra indulni nem fog, csak emberi tanuság, amit levon s nem politikai.

– Igy meg tudta változtatni az embereket a háboru… Ez az én ártatlanom utolsó arcképe…

Szép, sugárzó, pompás fiu. Duzzadt, kissé ferdén, csókosan összecsukott szája, csillogó szemei, egy parányit öntelt mozdulata a fejnek, mint azok a drága gyerekek, akiknek gyors sikert, büszke kilátásokat hozott a hadi élet.

– Roppant apás, anyás volt, roppant apás, anyás. El merem mondani, hogy jobb gyereket nem adott az ég senkinek, tiszta, józan, takarékos, szüleszerető… Előbb három napig gyalogolt és éhezett és ugy kellett meghalnia…

A szempillája ujra megvörösödött.

– Holnap megérkezik Kuba… jóképü ember, jó magyar gyerek (bizalmasan mondva mért nem jelöltette meg?… Kihuzzák!… A fegyvert, meg a kardot kihuzzák! – még jobban sugva.) Ezek az igazoló irásaim, ezt kaptam Sátoraljaujhelyben az ezredes urtól, tessék csak elolvasni, ezt pedig itt a százados urtól… Jó itt mindenki, ugy segitik az embert… az isten áldja meg őket.

Kissé hallgatott.

– Én megnéztem… Nagyon borzasztó, de én ott állottam és megnéztem. Mutattak egy koponyát, annak arany foga volt, de elől, itt, ez a szemfog; Rezsőnek a negyedik foga volt arany… Olyan hidegvérrel néztem, mint egy fa, kináltak, igyak pálinkát. Nem bánom én, ha be is szivom magamba a halált, ha már igy van. Jaj istenem, milyen dolgok, térdig érő sárba mentünk, orosz fogoly vezetett, igy, fogta a karomat. Azok ássák is a sirt…

Ujra elhallgatott.

– Itt jó sör van, bár nem szoktam; de igy ebédhez és vacsorához egy kis pohárral megiszom, viz helyett.

Aztán.

– Mennyit éjszakáztunk mellette, kérem; erős volt, de keresztül ment vörhenyen, kanyarón, difteritiszen, mindenen. A feleségem egyik szobában, én a másikban éjszakáztunk, az borzasztó volt. És óriási nagy gond van a neveltetéssel és látom a végén mi van. Feláldozza a szülő a nyugalmát és megsemmisül. (Azt mondtam, mikor itt a hóból kivett az orosz, mert belesülyedtem, hogy mért nem vette el az isten kicsi korába!…)

Rám néz s szinte megborzong rákheli átkától. Drága tanár ur; milyen mély az a valláserkölcsi alap, az a régi kálvinista hit átitatottsága, amely egész lelkét betölti s amely még most, még a szóban való lázadozásig sem jutott el.

Soká elméláz.

– Már én is fogok tanulni vénségemre németül, azt elhatároztam – szól egyszerüen, természetesen. – Van nálunk egy zsidótanitó, az tud tanitani németül. Meg a gyermekeimet szoritani fogom! bizony, mert félszeg ám az ember német nyelv tudása nélkül külföldön.

Vajjon! Hát megmozdul egyszer a magyar Hódmezővásárhelyen? Az extra Hungáriám, veszit valaha örökkévalóságából?

Az öreg ur odasug:

– Jó vendéglő, igen jó tápláló ételeket adnak, (de igen sok könnyelmü hölgyek… istenem, mit nem tesz a létért való küzdelem!)…

S felhuzta a szemöldökét magas, kerek, kopasz homlokára s egy prédikátor csodálkozásával ingatta a fejét.

– Még választottja nem volt – füződik tovább; tudja isten, hogy gondolta. Bár lett volna! Bár vette volna el, bár kiugrott volna.

– Akkor is beviszik!

– Semmi! Lett volna utódja!

Lett volna utódja: ime, minden magyar politika végső gondolata: fenntartani a fajt!… Ennyi elég… Már ez elég… Csak éljen a faj s nem kell egyéb…

Az öreg ur földuzzta ajkait s maga elé bámult, magában merült.

6. POSTÁSOK A HÁBORUBAN.

Lemberg.

Kint a nagy város gyönyörü hó alatt volt, pompás prémekbe öltözött nők járkáltak az utcán. Fényes villanyvilágitás, a kedves, nagy terekbe szakgatott uton, talpig hóba öltözött elegáns fák állottak.

Fess katonatisztek, rövid huszárbekecsek s magyar szó mindenfelé, minden kávéház és minden étterem magyar tisztekkel tele s a pincérek minden magyar parancsot megértenek.

Ebben a sarokban is, abban is csupa magyar társaság. Egy-egy civil öreg ur, s öt-hat fiatal tiszt. Apák, akik eljöttek a fiaikat hazavinni, ólomkoporsóban, s fiak, akik a harctérről beszabadultak a pókhálós palackok eldorádójába…

– Magyar az a jóképü német, akivel ülsz?

Egy pillanat alatt testvérré s jóbaráttá válik minden két magyar s kiválnak és összecsapnak, mint idegenben a darvak.

– De még mennyire, – szói a másik öreg legény – gyere hozzánk. Székely is, unitárius is, postás is.

Összeülnek s a világ legtermészetesebb hangján fognak kezet, mintha egy órája váltak volna el, bemutatkozás sem kell, elég a magyar szó, mindenki egy társaság, egy barát, egy vér.

A postás halk, kissé szórakozott, kissé odaátról való erdélyi hangján tovább mesél; a postásnak mindig csodálatos történetei vannak.

– Felhivom Stryt, – folytatja emlékeit tovább s ködösen néz a szivarja füstjébe – mondom, már akkor hat hete nem kaptam a családomtól semmi értesitést. Mi Drohobicon tul voltunk, akkor létesitettük az összeköttetést Stryjjel, hát felhivom Stryjt; azt mondja, ja ő nem veszi fel magyarul a táviratot. Mondom, németül pedig nem adhatom fel, a feleségem nem tud németül, csak félreértés lesz. Ha pedig betűzöm, abból még több zavar lesz. Nem ér semmit… S akkor már hat hete nem kaptam a feleségemről semmi hirt, azt mondja, bekapcsolja Budapestet, adjam le ott.

A postás főhadnagy megállott, az egész arca ellágyult s körülnézett a társaságon, értik-e, tudják-e, mit jelent ez!

– Bekapcsolja Budapestet!… Én, kérlek, nem is tudtam, mit mondjak! Itt voltam Drohobicon tul s már hetek óta nem volt annyi összeköttetésünk, hogy magyar távirdával érintkezni tudtunk volna. És már hat hét óta nem volt hir a családomról! s akkor volt az a menekülés Besztercéről!… Halló Budapest! Halló, halló. Reszkettem, minden tagom reszketett. Halló Budapest, felvesz egy magyar táviratot?… Ja, ő magántáviratot nem vehet fel… No, teringette, ki beszél ott?… Katonai parancsnokság… Most mit csináljak? Kérlek, Budapesttel beszélek, Budapesttel s nem tudok feladni egy táviratot a feleségemnek, azt hittem, sirni fogok… Azt mondja Budapest: nem tudná ezt elintézni telefonon?… Kérlek, elszédültem! Mi ehhez a szomjuságtól haldoklónak a megkinált italviz. Mondom, itt voltam Drohobicon tul… bekapcsolja Besztercét, belead egy jó áramerősitőt! Halló Beszterce! Katonai ügyben sürgős!…

Az urak, mind meglett emberek, mind család után sirók, mind ebben a betegségben szenvedők, hogy sok-sok hete nem kapnak hirt az otthonról, irigy várakozással lesik ki egyenkint a szót.

A postás főhadnagy kis kevélységgel, tagolva adja le tovább, egyenkint percegtetve a betüket, mint a Morse-jeleket.

– Halló, Beszterce?… Éppen egy ismerős postáskisasszony volt a telefonnál, de én reszkettem az idegességtől! Hol van ide Beszterce, uristen! És háboru és hat hete nem kaptam hirt róluk… Lediktálok egy jegyzetet s azt mondja a kisasszony, mondja, nem hivhatna fel nyolc órakor? A feleségét áthivatnám… Beleszól Budapest, ne nyolc órakor, mert nekik akkor van a legtöbb dolguk, hanem kilenckor… Jójó… Mondhatom, folyton a forró hideg rázott kilencig. Egyre vertem a fejemet, hogy én itt Drohobicon, egy hirtelen bekapcsolt vezetéken, Stryj, Budapest, Beszterce… és hat hete nem tudtam semmit róluk s öt apró gyerek és orosz betöréstől való félelem s ismerve a feleségem gyámoltalanságát,… Bizony, még most is reszketek, hogy én! este kilenckor! a feleségemmel beszélek!… Folyvást azon törtem a fejem, hogy mit ne felejtsek el megmondani… persze mindent elfeledtem, csak: szervusz fiam, édes fiam, hogy vagytok, jól?…

A társaság irigyen sóhajtott.

– Jó ezeknek a postásoknak.

A postás fölényesen s kicsit szerényen mosolygott, mint aki nem akar hencegni a szerencséjével.

– Ezek mind ugy össze vannak szövetkezve, ezek a postások.

– Segitenek egymáson.

– Együtt élnek.

– Ismerik egymást.

Nevetve, egészen harctéri állapotok hangulatával koccintottak.

A magyar postának, a hires, pontos, csodás magyar postának egy másik oldala tünt föl hirtelen. Valami kedvesség, valami báj van abban, ahogy közvetlenül, póztalanul, emberi természetességgel élik a maguk közös életét a postások. Kasztélet, de valami ősi, patriarkhális vonása van. A ketrecen belől a magyar postások olyan fesztelenül élnek, ahogy a magyar ember mindig meg tudja teremteni magának a kedélybeli lehetőségeket a legterhesebb munka elviselésére is. Valóban alighanem egyike a postásélet a legterhesebbnek mindenféle hivatal között, csak tán még a vasut versenyezhet velük, de a hivatal keretein belől való szivélyességben egymás iránt, a megértő póztalanságban egymás között, semmiféle hivatali testület nem veheti föl a versenyt a postásokkal. Milyen kár, hogy a legfrissebb generáció, s nemcsak a háboru alatt, de a legutolsó évek uj emberanyaga itt is kezd türhetetlenül packázó, a közönséget semmibe vevő modorra szokni. Holott az volna a régi magyar postás-szellem, hogy a rácson kihajol a postás és megcimezi a levelet a parasztnak…

– Kérlek szépen, – szól a postás főhadnagy, szinte ezt az érzést érezve át, – nemcsak egymással vagyunk mi igy.

– Nana.

– Ha tehet az ember valamit, megteszi.

– Például?

– Például volt velünk egy lengyel kapitány, valami Jaroslav. S kérlek, már félesztendeje nem tudott semmit a családjáról. Az az ember nem aludt, nem evett, nem beszélt; ha valaki levelet kapott, dühös volt! Nem birta ki, hogy más levelet olvasson. Sirt… Megszántam ezt az embert. Mondom neki, hogy te, én kikutatom a családodat. Egész megsápadt. Azt mondja: kapsz érte tőlem ötven üveg pezsgőt. Azt már nem, szó sincs róla… megsajnáltalak… én is voltam igy, barátom…

Az étterem fényes, meleg zsibongását a tulsó oldalon egy magyar kurjantás szakitotta meg. Mindenki odanézett. Huszárok ültek egy asztalnál s valamin igen vidáman nevettek. Pár percig őket nézték csillogó, megértő szemmel, beleegyező szivvel, aztán a postás főhadnagy tovább duruzsolt.

– Hát még aznap beszélnem kellett Ungvárral s mindjárt mondtam: „nézze, kollega, nekem volna egy pár jegyzetem, ha felvenné. Nem baj, ha egy hét alatt adja is le, csak végezze el“. „Jó, azt mondja, ha lesz időm, lassan elvégzem“. Igy aztán elárasztottam jegyzetekkel az egész felvidéket… Hát egyszer csak megjön az első hir. Kolomea körül rátaláltak. Orosz területen volt az asszony. Volt egy kémünk, azzal izentek neki. S az asszony rutén parasztasszonynyal levelet küldött egy állomásunkra s ott ajánlva feladatta nekem.

Megjön a levél.

Azt mondom a kapitánynak:

– A feleségedet nem Máriának hivják?

Hát az elkezd sápadni.

– Te tudsz valamit!

– Annyit tudok, ha igaz, ha a tieidre vonatkozik, hogy négy gyereke van.

Hát az én lengyelem kitátja a száját és fakó lesz és elkezd reszketni.

– Ne idegeskedj, – mondom neki, mert épen ettől féltem, azért is nem mertem neki csak ugy odaadni a levelet, mert féltem, hogy végzetes lesz rá, hát előbb szoktattam szegényt, – ne idegeskedj, hátha még egy levelet adnék neked tőle!

– Van valami talán – mondja rekedten.

– Nincs semmim mondom, csak mondom neked, hogy hátha még egy levelet is adnék neked, akkor mit csinálnál, ha már ennyi hirtől is ideges lettél.

De aztán végre odaadom a levelet.

El kezdi nézni, olvassa, látom, már nem is olvassa, csak nézi.

Az egy rémes jelenet lett. El kezdett sápadni, megáll. No, ezt megüti a guta. Sápad, hamuszinü lesz, széket teszek alá, ugy esik a karom közt le, mint a hulla, aztán elkezd izzadni s megered az orra… Na, ez készen van…

Mondhatom, borzasztó volt.

Aztán kiad egy hangot, egy nem emberi hangot, egy állati orditást.

No mán jó, mondom, most már tul van a veszélyen.

Szegény. Azt látni, azt nem szeretném még egyszer. Azt nem kivánom senkinek.

Mikor aztán kijózanodik, hát nekem jön s elkezd csókolni és össze, vissza, agyon csókol…

Mindenki fellélekszik s hosszu csönd lett. Fölfakad a kis társaságban a legerősebb érzés, amit ez a háboru kiváltott: a család után való könnyes, rivó epekedés… Hiszen volt már háboru máskor is, eleget, de még soha férfiaknak ekkora tömege nem volt fegyverben, szivében asszonyának, gyermekeinek képével, hű és az egész életet betöltő szeretetével. Kik együtt ültek e percben, mind családos emberek, kik az élet első egész hosszabb felét a bizalmas kis meleg otthon varázsában élték át, családosak, gazdag lelküek…

E pillanatban a bejárat felől két fiatal tiszt jött egy igen kecses, igen diszkrét, igen finom fiatal hölggyel.

– Melyiknek a felesége ez? – kérdezte valaki a postást, aki már egész őslakónak számit Lembergben, hónapok óta itt van s kell, hogy mindenkit ismerjen.

Ez sóhajtott. Tudja isten, hol volt a gondolata, otthon Besztercén.

– Mindegyiké, – mondta legyintve. – Ezeknek való a háboru, kis aktiv tisztek… Nem nekünk, öreg postásoknak…

7. KÉT TŰZ KÖZÖTT.

Galicia, (Brody) nov. 24.

Az arbájterek csóválták a fejüket, de parancs, hát parancs, hasmánt kicsusztak a fedezékek közül és odább, jó távol, a bokrok táján hozzáfogtak lövészárkot ásni. Mig a gyalogság fentartotta a régi poziciót s várta a parancsot a támadásra, ők buzgón kaparták, vájták a földet, nem mélyre és cikk-cakkosra, hogy a végén ugy látszott, mintha valami csunya féreg turta volna össze a szivós, köves, vékonyan füves és mohás domboldalt, amely csöndesen, fensikszerüen lejtősödött.

Szuszogva dolgoztak, kigombolták a kabátjukat s csurgott róluk az izzadtság.

– Aj, komisz mónka ez! – szólalt meg Keresztes, mert a magyarban nem áll a szó, ha dolgozik. Nem beszél sokat, de ha egy szót sem vetegethet, azt hiszi, megful.

– Jobb vót a várba.

– Várakba vótunk mink mindig.

– Várakat csinálgattunk egész nyáron.

Igy bökögették, ha már füstölni sem szabad, legalább egy-egy szót.

A munkavezető altiszt távolabb feküdt s mindig dühösen nézett oda, ha valahol szót hallott.

– Nicht sprechen! – suttogta s ijedten nézegetett az ellenség felé.

Aztán csak az ásók szisszenései, a föld dörmögése hallatszott, mintha az öreg föld hörögne, sóhajtozna, tünődve, hogy a fiai ilyen gonosz játékot művelnek. Gyilkoló árkokat, öléshez vakondturást hasitanak a hátába, ahelyett, hogy felásnák, megforgatnák, magot vetnének belé, életet…

– De sokat fecseg, – sugta Barát Jóska – s egy pillantást vetett a káplár után, aki a sor tulsó végére csuszott.

– Németül!

– Érted-e?

– A fene.

– Van, aki érti.

– Persze, hogy van.

– No csak dolgozzatok.

Elhallgattak, magukra ügyelve és csak olyan szorgalmasan, mintha ott volna az őr. De hát nem ördög az ember, egyszer csak megint megszólal Komáromi.

– Lehet azér, van olyan fiatal eszü nép, aki megtanulja.

– Érteni?

– Igen. A német szót.

– Fiatal ész könnyen fog.

– Azt már tudjuk, hogy ha azt kiáltják, forverc, hogy igyekezni kell! Olyat épen.

– No csak dógozzatok.

Ujra elmunkálnak egy jó negyedórát, akkor megtörüli a homlokát egyik.

– Bion, megéhezik itt az ember.

– Hát megéhezhet, mikor ideje van.

– Osztán nem hozzák az ebédet.

– Egy kis turós galuskát?

Ezen el kezdenek nevetni. Istenem, de jó is az az aratás. Mán csak azér is jó a nyári munka, hogy déli harangszóra hozzák az ebédet. A gyerek, vagy a menyecske.

– Konzerva nem is kék, mi?

Nevetnek.

– Odafel azok most esznek.

– Konzervát?

– Aha.

– Bion, a is elég sajnos, a bornyót emelgetni!

– Dógozni, dógozni.

Az árok szépen halad előre s jól el dolgoznakr ajta.

Akkor ujra szó jön.

– Van itt egy katona, a most jött hosszu szabadságrul.

– Mit mond?

– Aszondi, hogy nálunk a faluba nyócvan asszonynak van má gyereke.

– Hogy?

– Orosz gyerek.

A fiatalok nevetnek, az öregek elhallgatnak.

– Hát… ott van a portáján, – szól egy nagybajuszu magyar. – Összeesmerkednek. Portáján való, odavaló… De én, ha városba vótunk, oztán elmentem, egy porció pájinkát kértem, asse tuttam, hogy mondjam a kisasszonkának.

– Adnak ceruzát, leirják, hogy mi az ára, ha nem tudnánk épen.

– Aztat nem irja le, hogy tetszek neki.

Hosszu, kuncogó nevetés.

Egész elfelejtik a veszélyt.

– Hát tesvér, ha hazamennél, osztán ugy lelnéd az asszony, micsinálnál?

– Én egy szót se szólanék, – szólt Komáromi, s a szemében valami villámlás.

– Ugyi – vágott bele a másik s ugy fekve rátámaszkodott az ásójára.

– Egy szót se szólanék. Nem én. Csak egy pörcöt se élnék vele tovább. Ha nyócvannégy éves édesapám van, meg nyocvankét éves édesanyám, meg öt gyereke. Osztán ű meg olyat tud tenni.

Elhallgattak, a csendes, komoly hangban valami menydörgés.

– Tudja isten, – szólt aztán a másik, – Meggondolnám a dolgot. Okosan, – s nevetett, csóválta a fejét. – Nem szaladnék neki mindjárt.

– Mert te is megtennéd egy nővel, – szólt egy harmadik házasember.

– Nem. Nem én! Nem tenném meg!

– Nem-é?

– Nem. Az embernek is meg kell gondolni. Mert ugyi annak az asszonynak vannak gyerekei és van ura. És az mit szólna! Meg én mit szólnék, ugye?

– Ki tudja, az asszony igy vélekszik-é? – rihegett egy idegenből való.

– Az asszony? Kifórrázná az én feleségem a szemét! ha olyat akarna!

Bumm!

Egyszerre ágyulövés dördült el.

A magyarok felügyelnek s elhallgat valahány. Egy pár pillanat mulva éles, zugó, zengő fütyölés a levegőben, mintha ércmadár közelednék.

– Errül gyün, – sugja valaki.

– Muszka!

– Gránát lesz-e!

– Még erre gyün!

Igy vesztegetnek egy-egy szót.

Mire gyorsan tizet-huszat olvas az ember, egyszerre csak nagy fekete füst lobban fel, arra jobbra a bokrok közt. Kavics, kő, föld, faág repül, magasan repül a levegőbe s ijedt némán merednek oda a kis arbájterek.

– Szemen vágott, – kiált Komáromi s az arcához kap, amelyről vér kezd ömleni.

Ujabb süvöltő, ércpengésü fütty, hosszan, forogva, sisteregve s mély rémület a magyarok szivében.

Ez is ott robbant fel, velük egy vonalban.

Egyszerre megértették. Nekik szól.

– A keserüségit, – orditja el magát egy arbájter s hátra néz a katonák rajvonalára, mintha azt mondaná: A tiétek ez, a ti porciótok, a ti számotokra való! Mit akarnak itt velünk a gránátok, mi közük hozzánk! Hiszen mi nem vagyunk katonák, nálunk nincs fegyver, mi csak arbájterek vagyunk a magunk ruhájába, a magunk ásójával, mit lőnek ezek ránk, lőjjenek rátok, ti főztétek, egyétek is meg…

Ez mind benne van valamennyiük ijedten keserves pillantásában, de még idejük sincs végig gondolni, vagy csak egyet szólani is, már jön az ujabb fütyölés, jönnek a füttyszók.

Eldobják az ásót és futna ki merre lát.

De merre?

Egy kiugrik. Veres István nevezetü torpácsi ember, nagy vörös bajuszu, alig szalad tiz lépést, felbukik. Puskagolyót kapott, még szinte később hallották a ropogást.

Lekapják valamennyien a fejüket és feküsznek most a maguk ásta árokba bele. De még a göröngyök közé is bujnának; lennének most örömest kisebb az egérnél.

Csak ketten állottak már felállva, szinte megdermedve; néhányan amott futnak a bokrok felé, egyik hasra esik, annak is vége, a másik másfelé, gránát vág le rá s a füstben eltünik.

A két legény összenéz s ahogy szemük csillanása összeér, mint két fényszóró sugara az éjszakában, kinjukban, keservükben elmosolyodják magukat s azt mondja az egyik:

– Gyere kedves komám, fogjuk össze magunkat, ne haljunk meg külön.

S kinyujtják egymás felé a kezüket.

Valahogy valami drága világosság, glória sugárzik le az égről a két magyarra s a Himnusz nagy költőjének nagy szivdobbanása riad át a légen.

A két drága kis magyar lélek, ahogy a sir nyiltán, a nagyszerü halál földobbanásán egymás felé nyujtja a kezét…

Jó volt a maguk ásta árok.

Estig benne feküdtek. Az alkonyatban jöttek a katonák s óf, kiverték őket.

Már akkor rég elmult az első ijedtség, az ágyuk is elhallgattak s az arbájter magyarok ujra beszélgettek.

– Meleg vót? – kérdezték nevetve a bakák.

– Meleg! Meleg az ántiját.

– Nagyon eregette az orosz a slapnert.

– Utánunk! – szólt büszkén az egyik s lerázta magárul a földet.

– Oszt mink csak néztük.

– Féltetek? – kérdezték nevetve a katonák.

– Hát mink csak tréfára vettük!

De nagyon sok szó esett a tréfa felől.

Mikor éjfél tájon lefekvésre került valahol a sor. A szalmában még megszólalt Szabó János.

– Testvér?

– He?

– Veszekedtél-é már, mióta meg van a háboru?

– Még azelőtt se, testvér.

– Sose bicskáztál?

– Nem létezik. Az nálónk nem fordul elő. Bicska disznóba való.

– Hát, – mondta komolyan Szabó, – ne bánts senkit, nem bánt senki!

És békésen elaludtak. Arbájterek alhatnak, őrködjenek a katonák!

8. KATONADOLOG.

Szurmay-csoport, (Kalniatice) nov. 27.

A szekerek lehetőleg gyorsan mentek egymás után visszafelé. De volt lárma, kiabálás, gyühézés és a hó förtelmesen fujt az ember szemébe.

József a sötét éjszakában üresen igyekezett előre. Hátul volt a dandárnál és leadott egy szekér karácsonyi ajándékot, amit otthonról kapott a sereg.

Örült, hogy rendesen elvégezte a dolgát és igyekezett, ahol csak lehetett, előzni. De nem volt könnyü dolog a rossz, uttalan uton partok között, a lejtős hegyoldalon, ahol olyanokat zökkent a szekér, hogy majd szétment az ember lelke is.

A lába már meg is volt dermedve, ugy érezte, egész csonttá fagyott a csizmával együtt.

– No, majd kienged tavaszra – mondta magában egy kis humorral és ártatlan buzgósággal mozditotta beljebb a kevés szalmába, ami még a talpa alatt megmaradt. Szegény lovacskák megették. Nem volt a dandárnál semmi, a rossz buzaszalmát kellett elébük adni. Ugy megzabálták az ártatlanok, hogy otthon a legjobb szénában is jobban turkáltak valaha.

Végre egy nagy szakadás volt a trénben s egész a vasutvonalig szabad volt az út.

Közé is csörditett a lovaknak.

– Sárga, ne!

Azok meg is indultak és jó kis trappban vitték az üres szekeret.

Balról a vonat dübörgése hallatszott. Józsefnek odavillant a szeme a sorompóra, de persze, szinte röstellte, hogy nézi. Hol van most sorompó! Háboru van most, még annak is a legigazibbja: visszacsoportositás. Még tetszett is neki, hogy a komisz vasuti bakterek nem piszkálnak most az ember orra alá, s mind az a méreg, amit valaha el kellett viselnie a leeresztett sorompók előtt fagyoskodva, ácsorogva, mig valahonnan az Isten csudájából előjött a vonat, – az mind örömre vált most benne. Á, most nem sorompózunk! Most áthajtunk a vonat orra előtt! Most megmutatjuk a vonatnak, mi a magyar kocsis!

S gyü neki! Neki a vasuti sineknek.

Át is repült volna.

De az egyik ló patkója beleszorult a két sin közé.

Mire József csak körülnézett volna, a vonat már ott volt. Sötéten, vörös lámpái nélkül, feketén, fene dühösen a borzasztó, menekülő vonat.

József rávetette a szemét s a másik percben egy borzasztó lökést kapott, fölrepült s öt méternyire zuhant a sinek közé.

Ugy ott maradt hason fekve, elnyulva, mint egy béka és már csak azt hallotta, hogy a feje fölött dübörög a mozdony.

Tüz hullott a nyakára, valami meleg hamu, aztán zörögve, dübörögve, csattogva rohantak tovább a kerekek.

1, 2, 3, 4, 5… olvasta a vasuti kocsikat. Egy percre sem vesztette el az eszméletét, tudott magáról, csak gyenge volt, mint az erőtlen halott, annyit tett, hogy önkéntelen összehuzta magát kisebbre.

A kocsik alól lógó láncok surolták a hátát, meg-megütötték a vállapockáját, mire még jobban össze-össze esett; az arcát kinosan szoritotta a hóba a kavicsok közé s gépiesen olvasta a kocsikat…

– 30, 31, 32, 33, 34, 35… Vége.

A vonat ment tovább.

Ő pedig ott maradt s a szél süvöltött felette.

Sokáig feküdt ott, semmit se ügyelve az időre: se a szélre, amely meztelen és véres hátát élesen vágta.

Egyszer csak lépések vannak felette. Már akkor a zivatar hóval lepte be, ahogy ott feküdt a sinek között, elnyulva és mozdulatlanul.

– Hej, – kiáltott egy honvéd és lehajolt rá, – ezt elütötte a vonat.

József az emberi hangra felemelte a fejét.

– Testvér – mondta és a szóhoz emberi szokás szerint mindjárt mozdulni is próbált, – nézze meg a lovaimat!

– Elütötte a vonat?

– El.

– Hát maga?

– Semmi bajom, csak a lovaimat nézze meg.

A honvéd nagyokat lépve ment tovább.

Mire visszakiáltott volna: József félkönyökre támaszkodott.

Várt. Nem tetszett neki, hogy a honvéd hallgat, gyenge hangon kiáltott.

– Ugye?

A honvéd visszajött.

– Barátom, a maga lovát elütötte a vonat.

József felült. Keservesen.

– El-é?

– A derekán ment keresztül a vonat.

József megvakarta a fejét.

Az egyiknek a fejét vágta el.

József kinyujtotta a kezét, a honvéd megfogta és segitett neki felállani.

Odamentek a lóhoz.

– Kesely, – mondta József.

A ló ott feküdt a töltésen, a feje fent volt a sinek mellett.

Még élt. Felemelte a fejét és ránézett, nyihogott, de rögtön leejtette a fejét. Ugy letette, mint a beteg ember.

József csak nézte.

– Üres vót a szekér, barátom? – kérdezte a katona.

– Üres, – mondta József. – A karácsonyi ajándékokat vittem a dandárhoz.

– Beadta?

– Be.

– Messze vannak?

– Valami három kilométer.

Hallgattak. József lehajlott a lóhoz.

– Kesely.

A ló nem mozdult.

– Kesely!

A ló megrándult, hördült, aztán egyet vonaglott, már nem birta a fejét emelni. Vége volt.

József nézte, megcsóválta a fejét.

Szekerek jöttek, szekerek mentek át a vasuti sineken.

– A maga háta pucér, – mondta a honvéd.

– Mer levert a vonat, – szólt József.

A honvéd lement a szekérhez és a pokrócot megkeresete.

– Igy legalább e, – s ráburkolta Józsefra. – Most hova? – kérdezte aztán.

– Hát visszamék a dandárhoz.

– Akkor isten álgya.

– Isten áldgya.

József még visszanézett a lovaira. A sárga volt az oka. Az vót az ügyetlen.

Sose is tudott egy trappban menni a másikkal. Mindig össze-vissza!

Csak ugy ugrált. Mégümaga is restellte.

No osztán kész.

Vánszorogva ballagott visszafelé. Soká, soká ért be a dandárhoz.

Mikor a főhadnagy elé került, az rákiáltott.

– Veled mi történt?

– Alázatosan jelentem a főhadnagy urnak, elütött a vonat.

– A fenét.

– A két lovamat elgázolta, én rajtam átment harmincöt kocsi.

A főhadnagy nagy szemet meresztett.

– Hát mi volt ez? – kérdte, hogy ép mondjon valamit.

– Katonadolog, főhadnagy urnak alássan jelentem.

– Hát bizony fiam, erről nem tehetünk. Háboru van… Hogy hivnak?

– Alássan jelentem főhadnagy urnak, Boldog József.

– Nahát megszabadultál; boldog is lehetsz!

– Alássan jelentem főhadnagy urnak, nem vagyok.

– Miért?

– Jobb lett vón ugy… Akkor már vége vón a háborunak.

A főhadnagy ránézett.

– Eredj feküdj le ebbe a házba és három napig fel ne kelj.

– Igenis.

József elment és szószerint megtette. Harmadnap éjjel jelentkezett szolgálatra.

9. LÁZBAN.

Kalniatice, nov.

Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át vissza, csak vissza.

Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.

Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt, hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérnemüt ugy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben váltott, mig a lovak egy kicsit abrakoltak.

Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam van, haza megyek.

Az ezredes megrémült.

– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod bennünk.

Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem birta tovább.

– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba, mi se tudunk menni.

Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkivül, hogy megvan mindenféle baj, még harcolni is az emberekkel… káromkodni reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sirót vigasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…

Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s ugy végignyult rajta, mint egy isten.

Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi kiegészitést kaptak a mult napokban.

Az orvos vizet melegittetett s minden kimerültsége mellett is megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes fölszereléssel lefeküdt.

Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.

Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül szól:

– Ezredes úr!

Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágitott kis villamos lámpájával.

– Ezredes úr!

– Mi az?

– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy fölkoncoltassuk.

Az ezredes fölriadt.

– Miért?

– Itt vannak, bent az oroszok.

Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompitott lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna.

– Hol?

– Itt az utcán.

Az orvos felugrik és kisiet.

Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall.

– Testvér, gyere, segits, mert már megfujt. Má megfujt a kutya…

Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást fojtogatják.

Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres szemmel.

A főhadnagy lámpája hol meggyul, hol elalszik.

– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a szomszéd udvarban egymást fojtogatják.

A tiszt is szól.

– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.

Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.

A főhadnagy utána.

Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkésziti s kilép szintén.

Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein fojtott dulakodás, kézitusa zaja.

Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen, hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé, rábizza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerités tövén guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély és sáros árokban, amelyben olyan hűségesen eltünik s most haragszik a szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágit a sár kényelmes sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve, de csak egy pillanat s tovább, gyorsan tovább. Mintha mindig itt járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz házak közt, amelyek kerités nélkül, egymástól mind külön állanak s most oly rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük.

Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehuzódni egy lépcső mögé, amely, orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyilik.

Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? villan át agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötőhelyek rémségei villannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinkturák szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált sinkötések, organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?…

Magyar szó.

– Itt volt!… Délután még itt volt…

A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny szivárog.

– Tóni…!

– Halt!

S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, vad, rémült felhorkanással.

Aztán megismerik egymást.

– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…

Az orvos kábultnak érzi a fejét.

– Ja?… Az ezredes megmentette.

Miért mondta ezt, hogy „megmentette“? S mikor a lélekzetek nagy fölsusogásából megérzi a nagyszerü megnyugvást, hogy az ezredzászló meg van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami biztos pont, van már valami bázis, amire számitani lehet… Mért nem vonja vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… Csak áll, a két kezét lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában, véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon… S hátha az ezredes lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van…

De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.

S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek gyülnek, magyar fiuk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk kommandó, sorakozás ugy hevenyében; távolról egy-egy orditás, de közben irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd…

Hirtelen kigyul egy ház!

Ijedtség tör ki! Káromkodás! „No már világitanak, már meglátnak!“ S végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szüzön, ha álmában takaróját emelik. Azután fölkiált valaki.

A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.

– Éljen!

– Mi, mi az?

– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos adomán.

– Mi jel?

– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyujtani egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…

Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s neki direkt az égő háznak.

Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is térdre esik, s sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg, elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s tovább rohan.

A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tüz lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a falusi gyerekek.

Egy főhadnagy rákiált:

– Szervusz, öregem! – s vigan fütyörész, mig fehér rongygyal igyekszik bepólyálni a karját.

– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.

Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant lysoformos viz után s kábult, szétpattanó aggyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben, tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…

10. CSIRKE A DRÓT KÖZT.

Szurmay-csoport, (Muravica) dec. 2.

A muszkák kezdtek nagyon szemtelenek lenni. Igy, álló harc alatt az ember nem haragszik, ha naphosszat bombáznak is, de a céllövés kegyetlenül bosszant. A honvéd restell a lövészárokban végig-végig tekeregni, ha mennie kell, hanem fölpattan a földszinre s a védő árkok mentén, toronyiránt megy, abban bizva, hogy az ellenség ugyse vadászik az egyesre s ha próbálja is, ugyse talál. A legszigorubb rendeletek jöttek, de a honvéddal nem lehet birni. Annak nem lehet beszuggerálni az állandó elővigyázatot, mindennap három-négy fejlövés.

Az ezredes végre egész bölcsen a muszkára haragudott meg s rátelefonált a tüzérségre, hogy meg kell bombázni az orosz állásokat.

– Igenis, ezredes úr, – szólt a tüzérség s az összes telefon egyszerre izgatottan adta hirül a friss hirt.

Az összes állás megtelt kiváncsiakkal, várták az első lövéseket, várták, mit csinál az orosz a váratlan figyelemre. Mikor a tüzérség az első lövést jelezte telefonon, csupa szem lett az egész rajvonal.

Bumm!… S halkan számolták, mig az ércmadár a levegőben végigsikoltott s odatul ledobbant pont az orosz állás mögött!

– Háromszázzal rövidebbet!… – jelezték egyszerre tizen is.

– Majd nem fog most szemtelenkedni, – mondta egy altiszt s megpödörte nyalka bajuszát.

– Má nagyon elhitte magát!

– Nagyon fejibe szállt a bátorság, – pötyögették.

Bumm, bumm, bumm… Egymás után leadta a tüzérség a többi három lövést is és sikoltva, zengve repült az égben a tüzbögyü gránátmadár.

Odaát egyre-másra pukkantak fel a nagy fekete füstök, földet, fát, dombot vetve az égre. Szemben csinos kis falu áll, a Muravica. Ennek is kigyult egy háza, a honvédek kezüket dörzsölve gusztáltak. Brávó, a tüzérek most jól csinálják. A disznók odaát tanulhatnak egy kis emberséget.

Aztán odatúl is megszólalt a nehéz tüzérség s pár pillanat mulva hallatszott a sikoltó surló érchang onnan idefelé.

– Huzza mán a muszi is a sátorponyvát, – szólt az öreg honvéd s fölpislantott a levegőbe.

– Befult! – adta le a jelentést a megfigyelő.

– Hova?

– A temetőbe.

Nevettek. Mindig azt lövi. Ugy látszik, ezt az egy pontot birja megfigyelni. Abba már sok gránát befult, a magános, régi orosz temetőbe, amely a faluval szemben, az Ikva errülső partján legmagasabban áll.

Igy folyt az ágyuharc s az embereket már csak az az egy mellékgondolat bosszantotta, hogy vajon a mi gránátjainkon is ugy mulatnak odaát, mint mi az övéken?…

Egyszerre csak csirkecsipogást hall valaki. Csirke csipog a drótok közt az ágyuharc alatt. Rögtön végigfut a hir a zászlóalj frontján s mindenki a csirkét keresi. Abban a percben elfeledik az ágyudörgést s mind meglepik az oldalozó állásokat s a csirke után vadásznak.

– Puff, – valaki már rá is lőtt.

– Piff-piff! – szól válaszul odaát az orosz lövés kettős hangja. Puff, – mondja itt ujra egy manlicher s a csirke ellőtt fejjel csüng a dróton.

A honvédnak, aki félkézzel mindig főz, épen ez hiányzott, pár pillanat mulva, mit sem törődve a veszett ágyuharccal és a közben még élesebben folyó puskalövöldözéssel, egy magyar már kint mászik a drótok közt a csibe után.

Piff, piff.

Fejlövés.

A honvéd elterült s vége.

A szakaszparancsnok, a fiatal zászlós rémülten futkároz az állásban, magánkivül van az ijedtségtől s méregtől.

– Disznóság, – kiabálja, – mikor a legnagyobb tüz van, egy büdös csirkéért fejlövést!… No most lesz a századparancsnoktól, de még az ezredestől is… Igy leszidatni az embert egy rossz csirke miatt…

Szegény kis fiatal zászlós, az édesanyja csókjával a fényes homlokán, egy ember halála már csak egy kis hivatali mulasztás neki, amely után jön a dorgatórium… Az emberek megilletődve figyelnek ki, él-e még a pajtásuk… Ki sem lehet most menni érte, estét kell várni, mig behozhatják… Majd a sötétben szegényt…

Egyszerre csak, még meg sem csillapodik a beszéd az esetről, nagy jajgatás odakint:

– Jaj a lábam, jaj a kutya meglőtt!

– Mi az, mi az?

A figyelők jelentik, hogy már mászik is befelé. Egy másik honvéd ment ki a csirkéért.

– A disznó, – ordit a százados. – Nem volt elég egy fejlövés azért a rongy csirkéért, még egy térdlövést is! De esküszöm, hogyha még valamelyik kimegy, azt magam lövöm agyon!

A zászlós halkan pusmogott az embereknek: Lássa Szabó, ilyenek maguk, egy csirke miatt képesek a legnagyobb kellemetlenséget zuditani az ember fejére! Hát nézze csak, gondolják meg, hogy most minden emberre szükség van s minden emberveszteség a hadsereg erejét fogyasztja!… Mit szól a generális, ha megtudja, pedig már talán tudja is azóta!… Nem ugy van most, mint mikor előrenyomulunk, akkor egy századot könnyebb eltussolni, mint most egy embert…

– Igen, igen… ugy a… – dünnyögi a néven nevezett Szabó, – ilyen mulyák ezek! Lássa, zászlós úr, az ilyen ember igazán nem is való honvédnak…

A zászlós megnyugodva bólint, mintha az egy Szabóval az egész szakaszát meggyőzte volna, aztán a telefonfülke felé ballag, ahol a százados illő mentegetőzéssel és kellő kárhoztatásokkal tesz jelentést az ezredparancsnokságnak.

Szabó azonban, a megtanitott magyar, térül-fordul, egyszerre csak előáll és sunyin kacsint a zászlós szemébe.

– Zászlós úr!

– No.

– Itt a csirke…

S bemutat a köpönyege belsejébe. A hóna alatt szorongatja a csirkét. És nagyon büszke… Igy kell azt csinálni!

11. HAZAITTA MAGÁT.

Szurmay-csoport, nov. 28.

Krumplit küldtek be Brodyba. Valami tiz vaggonnal. A volhyniai fekete földben annyi volt a krumpli, hogy mig le nem esett a hó, a legények egyebet se csináltak, krumplit ástak. Valami furcsa, óriás krumplit, két ökölnyi nagyságu, gömbölyü, dimb-dombos, göröngyös krumplit, parázs és omló, igen finom fajtát, s olyan bőséggel, hogy arról fogalma sincs még az áldott Kánaán, Magyarország fiainak sem. Egy holdról negyven mázsát, meg még többet szedtek ki, egy-egy fészekből egy kosárral.

Ugy is vitték a legények, dalolva, mint otthon, a vásárra. Mikor már megtelt pince, padlás, a generális a fölöst mind behordatta a kincstár számára. Szekerek hosszu sora vitte a krumplit, a buzát a távoli állomásra, átkozott utakon, gyalázatos sárban, amelyben alig fordul a kerék, ezekkel a szivós kis muszka lovakkal, amelyek aprók, töppedtek, hosszuszőrüek, hasonlitanak az erdélyi mokány lovakhoz és rettentő sokat birnak.

János bácsi, mikor dolgukat végezték s a nagyvásárból üresen fordultak vissza a szekerek, gyengének találta a mulatságot és leugrott az utolsó pillanatban, hogy valami jó harapni valót vegyen az útra. Egy kis lacipecsenyét, vagy mit; ahogy otthon szokás.

Soká tévelygett a piacon, a rettenetes zsidóvásárban, ahol ugyan semmit se árultak az ő fogára valót, hogy aztán mégis legyen valami értelme a vásárjának, egy zsebbevaló tükrön alkudni kezdett.

– Hogy adi mama?

Az öreg zsidóasszony ránevetett a pipás magyarra s mondott valamit.

– Drága, – mondta János bácsi, anélkül, hogy fogalma lett volna arról, mit kér a vén csutora.

Az megint felelt, kézzel-lábbal; kinálta.

– Nagyon sok vón érte, – bólogatott János bácsi és kihuzta a bajszát a tükörbe pislogva. – Ócsón aggya, megveszem.

A zsidóasszony csak beszélt.

– Meg, meg! Vevő szándékkal vagyok! De emberséges árat mongyék.

Igy ment az alku egy darabig. A magyar ember a legáldottabb nyugalommal mer magyarul beszélni. Tudja, hogy egy dógot megértenek nála, a pénzét! A végin ugyis az övé, amit akar. Osztán ha annyian nem tudnak magyarul, hát ő már tudjon mindenkinek a nyelvén, ahova csak kerül!

– No mama, – szólt János bácsi – hát nekem nem kell. Öreg legény vagyok én mán, engem csak magamér szeressenek a polyák menyecskék… A többiek mondták, hogy vegyek, de azok meg nem adnak ennyit érte… Isten áldja.

S elment a lógó pipával.

De mire visszaért a tett-helyre, már ott nem volt szekér. Egy se.

A staffli-kommendáns annyit konstatált, hogy egy ember hiányzik: megszökött… S meginditotta a menetet. Otthon első dolga volt jelentést tenni, hogy egy kisérő megszökött, tessék jegyzőkönyvbe venni, osztán kurrentálni.

János bácsi azonban ménkü módon meg volt rőkönyödve. Hát mámmost ő hogy marad itt? Hun van ide Szurmay! Hány napja gyüttek ők ide! Most hogy tanál vissza.

– Szomszéd! – kiáltott a legelső darócosra, – mongya mán barátom, hova lettek innen a szekerek.

– Nye, nye.

Adta aztán alább is. Mondta ugyis hogy kérem alásson, ugyis hogy tekintetes úr, nagyságos úr, megadott minden becsületet, mégse kapott más feleletet, csak hogy Nyeznyam, vagy Iváznit.

– Teremtő Isten, – szólt János bácsi – hát itt mán senki se érti a becsületes emberi szót? – felemelte az öklét és mint Jónás Ninivét, megátkozta Brodyt: – No kár vót értetek ontani a magyar vért!… hogy a muszka égetett vóna fel mindnyájatokat…

Fekete estéig kereste a szekereket.

Mikor már nagyon rájött az éccaka, szállást keresett valahol. Valami elhagyott házra lelt, oda huzódott a szél elől és nagy tünődésében töltötte az éjszakát, az üres házban. Reggelre kisütött valamit s másnap a komendot kereste…

Azt is hiába.

No mán itt veszett az isten sarka alatt, mit gondolnak róla otthon. De a még semmi, hogy mit gondolnak, de egyáltaljába, hogy kerül haza!

Haza!

Ahogy a cigány mondja otthon a törzsnél, „a Surmai kegyelmes portájára.“

Egész nap nem evett, nem ivott, csak járt mint az Orbán lelke a városban; akárcsak Ujhelybe járt vóna, csak a piacon más a nagy zsidóvásár, a várformára épitett boltvár, négy oldalán körül bolthajtásos tornáccal közepén sikátorokkal és szinig hemzsegő zsidósággal. Néha-néha megállott, egy-egy csudát megbámult, például azt a kutat, amék a piacon van, mert olyat még nem látott. Szivárványos kút, vagyis szivattyus, De nem vasból van az oszlopa, hanem egy fenyőfagerendából, belől kifurva, a huzója se sárgaréz meg vas, az is fából van szerkesztve!… Ez tetszett neki, igen fortélyosnak vélte.

– Na megállj! – csapott a homlokára este felé. – Majd haza kerülök én!

S vidám arccal nyitott be a legelső kocsmába.

– Bort – parancsolta a zsidónak.

S már megint nem restelte a magyar szót.

Tessék, meg is értették. Meg bizony, megkapta a bort. Kisült, hogy tudnak ezek magyarul, ha akarják, csak a szekerek felől nem akarnak tudni semmit.

Ivott, mig csak be nem csukták a bótot. Volt pénze, fizetett.

Mikor esti tiz órakor ki akarták lökni, vidáman csóválta a fejét:

– Nem sógor, nem. Nem mengyek el. De nem… Nem mengyek innen, az apátok csillagát, mig csak innen egyenest Szurmay apánkhoz nem visznek!

Azok látták, hogy nincs ki négyszegeletre; vagyhát a polyák ég tudja, mit láttak, szóval ágyat vetettek neki két ládából.

Igy is jó, mondta magában János bácsi, hosszabb lesz a karácsony s végig feküdt a deszkán.

Reggel ujra kezdte az ivást és koccingatott magában estig.

De már akkor nagyon jó kedve lett és mindenáron meg akarta tanitani magyar szóra a zsidót.

– Mondd utánam az apád tarka bugyogóját, ha a pénzem kellett, a szómat is vedd be!

Verte ököllel az asztalt és borzasztóan forgatta a szemét.

A zsidók összecsődültek és mit volt mit tenni, elmentek az őrjáratért.

Mikor a katonák bejöttek, János bácsi a nyakukba borult és mindenáron borral akarta őket tartani.

– Csakhogy itt vagytok, jó fiaim, negyednapja vár János apátok.

Nem tudtak magyarul.

– Nem baj! Elég a hozzá, hogy magyar ruha van rajtatok… Őfelsége mundérja, azt a ragyogóját…

Arrestban tartották reggelig, akkor aztán kihallgatták.

Volt már magyar tiszt is, magyar baka is, magyar transzport is.

Előre látta ezt János bácsi: Nyolcad napra otthon is volt a Szurmay-seregnél.

Mikor jelentkezett a századosánál, az kegyetlen ridegen fogadta. Per ön beszélt vele s kemény hangon kijelentette, hogy „holnap reggel ön fel lesz akasztva, kötél által…“ Tudomásul veszi?

– Igenis, százados úrnak alássan jelentem.

– Van-e még valami kivánsága?

– Igenis, százados úrnak alássan jelentem.

– Ki vele.

– Tessék még azonkivül agyon is lövetni, megérdemlem.

– No hát ez mint utolsó kivánság, tekintetbe vétetik… Most pedig azt a bitang mindenedet, mondd el, hun csavarogtál.

János bácsi lesunyja a fejét. Látta mán, hogy nincs baj!

– Hát instállom százados uramat, – eevesztem a Galicijában: De haza ittam magam!

Mondta sunyi mosolylyal s angyali humorral.

12. DÁSKA.

Szurmay-sereg, december.

A hó világitott, az urak hatalmasan fel voltak öltözve és halk kacagással mentek Dáskához. Már ugy megszokták, hogy minden este odamenjenek, hogy nem tudtak volna anélkül elaludni.

– Jó enyhe téli este, – mondta a zászlós.

– Kellemes, – mondta a főhadnagy.

A házacska előtt megállottak s az ablakon benéztek.

A párás ablakon át homályosan lehetett látni a tágas, alacsony szoba belsejét. Az öreg asszony az asztal mellett ült a nagy lóca sarkán s varrt. Dáska a magasra vetett ágy mellett állott és nézett az anyjára. Igy forduló mozdulatban olyan gyönyörü volt, mint egy finom kis paraszt-szobor. Bő barna szoknyája lehullott a sötétbe, egyik karja felemelve, a másik ugy hirtelen kinyujtva, fél testtel visszanéz…

Odatolták az arcukat mindhárman az ablaküvegig.

– Ma este meg kéne valahogy csókolni, főhadnagy úr! – mondta a zászlós.

– Nem kell bántani, – mondta hirtelen s irigyen a hadnagy.

Azok odabenn észrevették, hogy valaki áll az ablak alatt.

A Dáska arca gömbölyü lett, amire a három magyar fiunak megdobbant a szive.

Fölegyenesedtek és tovább léptek az ajtó felé.

Leverték a csizmáról a havat s nagy kopogással benyitottak a mély és sötét pitvarba.

Már akkor nyilt balról az ajtó s világosság ömlött elébük.

– Jó estét, jó estét, galambom! – köszöntek be mindhárman, s rang szerinti sorban mentek be a közbeeső kis szobán keresztül a belső tágas, alacsony, szentképekkel zsufolásig megtömött nagy szobába.

Dáska hangosan kacagott, az arca fénylett a kis petróleum-lámpa világosságán, tisztára volt mosva, mintha egy antik sötétpatinás veretes tálcának a közepét fényesre pucolják…

Beszélt frissen és nevetve, oroszul beszélt s persze ők abból egy árva krükköt sem értettek. De olyan bátran és folyékonyan beszélt, csak ugy csergett a szájából a szó, mint egy friss patak bugyogása. Azt sem érti az ember s mégis szép.

A szoba azonban büdös volt, mint mindig. Az a savanyu és kiirthatatlan parasztszag, amely bőröknek, csizmáknak, gubadaraboknak, poshadt piszoknak a szagából tevődik össze, amelylyel át van itatva még a bőre alatt is minden falusi, akármiféle fajta is… De már csak egy pillanatig érezték.

– Jó estét, mama, hát maga mikor töri már ki a nyakát? – mondta a zászlós nevetve s megveregette az öreg asszony vállát, aki halkan, rossz fogakkal és alázatos tisztelettel mosolygott az idegen urak, a hóditók, a rettenetes hirü magyar katonák szemébe.

A hadnagy idegesen kacagott fel.

– Mondasz valamit, – röhintett a zászlós szemébe, – ez az öreg, ez nagy kujon. Ha az ezredesnek volnék, egyszerüen felhuznám a legelső ágra, akkor aztán a Dáska…

– No, Dáska, hát szeretsz-e? – kérdezte a főhadnagy, megcsipkedve a lány arcát.

Dáska összezárt szájjal nevetett és azt mondta:

– Csája? csája?

– Az, az anyád főzi is már.

Az öreg asszony már ott állott a lapos kemence mellett s egy nagy, egészen kőkorszakbeli formáju, barna edényből vizet öntött valami kisebb mázatlan csuporba.

Leültek, mint otthon a parasztlegények, akik elmennek esténként lányozni. A főhadnagy a lócára ült, a hadnagy a székre, a zászlós az ágy előtti korsólócát fogta s odahozta az asztalhoz. Aztán előszedte a bekecse zsebéből a jelentékeny papircsomagot s kirakta az asztalra. Nagyszerü ennivalók voltak ott, füstölt husok és sonka és kolbász és konzerv… Dáska örvendezve nézett rájuk s nagyon szerette őket. Az ő házuknál bizony semmi sem volt, csak viz és tea és ezt is a tiszturak hozták.

Hát hogyne értették volna meg egymást.

– Mi van odakint az árokban? – kérdezte a főhadnagy.

A hadnagy ma kint volt az ezredessel az állásban s ez némi fontosságot adott neki.

– Olyan veszett kőkeményre van fagyva a föld, mint a páncél, ugy hogy elpattog a golyó, nem megy bele.

– Hát nehéz gránátokkal nem szórakoztak?

– Oh igen… és a disznók a futóárkot már ugy belőtték, hogy olyan zárótüzet adnak, ha eszükbe jut, hogy ott nem lehet mozdulni. Egy gránát oly gyönyörüen be van lőve, hogy csoda!…

Már a levegőben van, hogy be fognak menni a tartalékból az állásba. Felváltás lesz, csak még nincs kiadva a parancs…

– Hát, Dáska, gyere már, ülj ide mellém, – szólt a főhadnagy és helyet csinált maga mellett a lócán.

Dáska nevetett s minden legkisebb szégyenkezés vagy szemérmeskedés nélkül odaült.

A főhadnagy fél karral megölelte, olyan természetesen, ahogy csak egy parasztlegény tudná megölelni a babáját. Már beletanulnak az ilyen kézzelfogható udvarlásba, csak a hadnagynak gyul ki rögtön az arca s gondol mindjárt többet, mint kellene.

– Persze, uj futóárkot kell csinálni, ha mi bemegyünk; biztos, hogy az lesz az első dolgunk, – mondta a főhadnagy komolyan, félkarját a Dáska derekán hagyva.

Az öreg asszony sunyi képpel nézegetett oda rájuk, ha csak egy szót is képes lett volna megérteni a tisztek beszédjéből, spionnak lehetett volna nézni, de igy csak a lánya felől spionkodott.

– Ej, Dáska, Dáska, – mondta a főhadnagy hosszu szünet után, – a fene egyen meg benneteket, csak vége volna már egyszer!

Dáska kinyitotta a száját, el volt álmélkodva a tisztur komoly arcán s várt, mint egy kis kutya, aki olyan okosan tud nézni, hogy az ember nem hiszi, hogy ne is értse a beszédet.

– Milyen szép szája van! – szólt a zászlós. – Főhadnagy úr, kérlek alássan, csókold meg azt a szép száját.

A főhadnagy ránézett a lány szájára s a szeme mozdulásából már Dáska megértette, hogy az előbbi komoly pillanat után, idegen és nehéz gondolat felvillanása után, amit nem értett, most megint valami lobbanás van, amit már nagyon is ért… Lekapta a szemét és beharapta az alsó ajkát… Ennivaló volt…

– Te büdös, te, – mondta a főhadnagy s szorosabbra vette az ölelést, a másik kézzel pedig megcsipte az állát.

Dáska a másik pillanatban már kint volt a szoba közepén s nevetve ment a kemence felé.

A három fiatal férfi hangosan kacagott, tiszta szivből és hahotázva. Nagyon tetszett nekik a lány tisztasága, ártatlansága, naivsága, amely mégis bizonyos határig mindent elbirt és igazán tiszteletben tartották, különösen a fiatalsága miatt, hiszen nem volt több tizennégy évesnél, bár egész nagy, kifejlett lány…

Olyan jó volt a jó meleg szobában. Dáska közben át is öltözött. Csak meglepte őket azzal, hogy a sötétből, a másik szobácskából az uj bluzban jött be, amit Lembergből hozattak neki a tiszturak, meggyszinpiros bluzban és hozzá kék bársony szoknyában. Roppant kacagott magán és a két tenyerébe takarta az arcát. Csak az urak kacagtak még jobban, mikor megjelent, mint egy szinpadi drapéria.

Éjfél felé volt, mikor a három tiszt elindult haza.

Dáska szokatlanul, ezt még sohasem tette, kikisérte őket az ajtóig. Ott hirtelen megölelte a főhadnagy s erősen megcsókolta, elébb a homlokát, aztán az arcát, azután a száját.

Dáska egy csöppet sem rugódozott. A főhadnagy addig csókolta, mig csak el nem szégyelte magát a társai előtt. Akkor abbahagyta s letette az öléből, mint egy gyereket.

A hadnagy is kinyujtotta a tenyerét, s ahogy szokta, komolykodva, mereven lépett közelebb. Átölelte a lányt s megcsókolta a szemét, mind a kettőt, a homlokát és erősen, szoritva, a száját.

Azzal átadta a zászlósnak, aki aztán nem teketóriázott, hanem egészen ugy tett, mitha most osztán, ami maradt, azt ő mind el akarná fogyasztani.

– Nono, nono, – kellett mérsékelni a gyereket.

A lány végre visszaszökött s bezárta maga után az ajtót.

Hallgatva és magukban édesen mosolyogva indultak tovább az urak a hóban.

Szél jött, jól beburkolóztak a köpenyegeikbe s felhuzták a keztyüket. Igen tetszett nekik a mai este; ez még sohasem sikerült. Nem szóltak róla, de a véletlen elszedett csókok nagyon a szivükön maradtak… félméteres örömöt havaztak a lelkükre, amelyben eltévedt a futó gondolat. S milyen szép perspektiva nyilt a jövőre az oroszlányszelidités terén…

Ha ma igy volt, mi lesz holnap este?…

Másnap este az öreg asszony kisérte ki őket.

13. KINEK, HOGY SZOLGÁL A SZERENCSE.

Orosz harctér, december.

Pár napja nyugalom volt, az emberek csoportokban hevertek az apró tüzek körül és krumplit sütöttek. Rezervában volt a század, pihent.

A kapitány frissen borotvált piros arccal járkált s nézte az embereit. Köhögött. A fiatal feleségére gondolt, akitől már három hónapja nem kapott levelet s nagyon morózus volt. Vajjon hol él? Aggódva gondolt rá, hogy jól érzi-e magát az ő szüleinél, mert azt kivánta, hogy most félévet ezeknél töltsön… A tüdeje is folyvást bosszantotta, régi csúcshurutját érezte, este már jöttek az erős izzadások s állandóan láz… De hol van most Meran, hol van most Arco… Az ezredes is oly ideges vele szemben, mindég őt állitja a legveszélyeztettebb pontra… ez az egész élet nem ér egy fabatkát. Az ember csak kerülgeti a végzetét…

Egyszerre csak feltünt neki egy ember, aki a puskájára támaszkodva álldogált, ahogy a juhász szokott a pusztán a nyáj mögött.

– Hát magának mi baja? – szólott hozzá.

A baka szórakozottan felnézett. Hogy a kapitányát látta, kissé összeszedte magát.

– Hát kapitány urnak alássan jelentem, van nekem bajom elég.

A kapitány pár pillanatig nézte, nézte az arcát, akkor elnevette magát.

– Maga szerencsétlen, maga panaszkodik… Nem örül neki, hogy itt van, ennyi sturm után, amit megcsináltunk! Hiszen a századtörzsöt már elvitte az ördög, csak a maga szomoru pofájára mindig emlékszem, hát mit mesél itt nekem, hogy van elég baja…

A kapitány magyar ember volt, de gyerek korában katonai iskolába került s ma már kicsit furcsán beszél magyarul.

Az ember lehajtotta a fejét, aztán igy dünnyögött:

– Kapitány uram, mit bánom én azt, mikor azt irják hazulrul, hogy a feleségem ott hagyta az az anyámékat.

A kapitány szinte ijedten nézett rá, aztán idegesen fölnevetett.

– Örüljön neki, hogy azt irják, mert legalább tudja! Nézze csak, én már három hónap óta egy betü hirt se kaptam a feleségemről.

– Hát igen, – mondta az ember, – jobb is vóna inkább nem kapni, de nekem kapitány uram nem szógál a szerencse, engem megkeres a rossz hir, ha az ürgelyukba buvok is.

– Na, hát aztán mért hagyta ott az asszony az anyóst?

– Hát, – szólt vontatva a baka – mert megverte az apám.

– Micsoda!… Hát mért verte meg?

A legény megállt, nem akarta megmondani, de hazudni sem tudott.

– Mer kiöntötte a dézsát, – mondta minden szót elnyujtva.

– Ezér verte meg?

– Ezér.

– Hát mi vót abba a dézsába, hogy ugy sajnálták.

– Moslék.

– Moslék?… Mit, malacnak való moslék?

– Az.

– És ezért megverte?

– Ezért.

– Mivel?

– Bottal, de ugy, hogy két hétig nyomta utána az ágyat.

– Hát az gazember, az a maga apja!

– Nem.

– Nem?… Hát akkor maga is gazember, ha az apja pártján van a feleségével szembe!

– Neem.

A kapitány bámulva nézte az embert, ahogy ott állott két-három hete borotválatlan maszatos képpel, szomoruan, lógva, a szeme meredt s a sapkája ellenzője hétfelé volt már kunkorodva, mint a régi harcosoknak, szokott, akik egyik csatából a másikba mennek, sárba hálnak és vizben ébrednek.

– Hát mi volt avval a moslékkal!… – kezdte ujra a kapitány. – Biztosan nem a malac elébe öntötte.

– Nem.

– Aha, már kezdem érteni. Csak ugy kiöntötte.

– Igen.

– Mit nem, mit igen! Hát azt a betyár krucifikszumát magának, hát hova öntötte?

– Hát… az anyám fejére… – mondta csendesen az ember.

A kapitány elmeresztette a szemét, aztán elfeledkezett háboruról, mindenről s elkezdett hangosan kacagni.

– Ja, azt már értem.

Annyira nevetett, hogy el kellett fordulnia, annyira groteszk volt a legény a bánatos esetével, ahogy harminc csata után itt áll sértetlenül s azon bánkódik, hogy otthon az asszonyok egymás fejére öntik a dézsát…

– Osztán mér öntötte rá, mongya?

– A csizmáért.

– Egy csizmáért?

– Igen.

– Beszéljen, az isten áldja meg, harapófogóval kell magából kiszedni minden szót? Miféle csizmáért?

– Az én csizmámért.

A kapitány szigoru akart lenni, de mindjárt nevetett, ha ránézett a szerencsétlen flótásra.

– Hogy hijják magát?

– Ik melde gehorcamm, Busa János.

– Hát nézze Busa János, én magát úgy kiköttetem, ha mindent el nem mond, hogy maga még olyat nem látott!

– Igen.

– Nahát hogy vót.

– Ugy.

– Hogy?

– Ahogy mondom.

– Hát maga, maga jóember, hát hisz nem mondja sehogyse!

– Nem.

– Miért nem?

– Hát az a jó isten, de tudja, kapitány uram, hogy vót, mint vót, én ugyan nem tudom.

– Dehát azt mondja, hogy a csizmáért vót!

– Igen.

– Hát hogy vót az a csizma?

– Tizenhat pengő.

– Nem azt kérdem, maga dummer… de hogy került bele a históriába az a csizma. Hogy vesztek össze rajta?

– Ahogy az asszonyok szoktak… Csak összekaptak… Mer alássan jelentem, azt irtam haza, hogy küggyék el a csizmámat, mer a bokkancsból ki van a lábom. Hát osztán az anyám el is akarta, de a feleségem azt gondolta, hogy hátha nem kapom meg! Mer igazis, hogy vagy kapja meg az ember, vagy se… Osztán igaz, csak tizenhat pengő vót a csizma, de Nyiridházán most vót bent a feleségem, látta a hetivásáron, hogy egy pár csizmának hatvan pengő az ára! De még felé se jár az olyannak, mint az én csizmám. Hát bizony, vagy kapnám meg, vagy se, pedig kár vóna… De az anyám azt tanálta vetni, hogy mi közöd a csizmáho, az a Busa vagyonbul való. Ez meg az asszonynak esett terhére, mert neki is vót hozománya rendesen, megkapta a vászonnémüt, ágyat, mindent, ahogy nálunk szokás, meg még két vékás hasznavehetetlent, egyszóval igen fenn horgya az orrát… Ha nem kapja meg, akkor se te sirasd, jólélek, mondta neki az anyám, kitelik a Busa vagyonból, nem kell siratni, mer azt tudom, hogy a Hideg István jánya a magáéból még (követem alássan) tetüt se adna az én fiamnak…

– Aha, hát erre öntötte rá a moslékot az öreg asszonyra…

– Nem, csak akkor, mikor az édes anyám a szemébe pökött.

– Azt is?

– Igen, mert az asszony is odavetette neki a csizmát a lába elibe és aszonta, hogy… Hát erre gyütt ki az anyámból a leköpés.

– Arra meg az asszony fogta a dézsát és…

– Igenis.

A kapitány nevetett és csóválta a fejét.

– Hát maga aztán melyiknek ad igazat, János?

– Hát kérem alássan, én igazat adok a kedves feleségemnek, mer vagy kapja meg az ember, vagy se, de hát az anyámnak se mondhatom, hogy nem vót vóna igaza a csizma dógába, mert hát igy vagyunk e!…

S megemelte a lábát.

A kapitány elszörnyedt. A legénynek egész le volt vásva a lábáról a bakkancs, a lábujjaihoz madzaggal volt hozzá kötözve.

– Hát maga mért nem kér más lábbelit! Maga szerencsétlen.

– Nem tudok én kérni.

– Tönkre teszi magát! Nekem kell a maga lábáról gondoskodni? Agyon hül, elviszi az ördög.

– Mindegy a nékem, ugyse vagyok én ember. Tudja azt a feleségem, azér is vót neki igaza. Nekem má mindegy… Bajom van nekem a tüdőmmel, két esztendeig csak ugy kornyadoztam, egy villa ganét nem birtam kivetni az ólból.

– Hát akkor hogy hozták el katonának?

– Jaj itt muszály…

A kapitány meghatódott.

– Na jőjjön, maga kap bakkancsot… Osztán, hogy segitsek magán? hogy egy kicsit kiméljem!… Tud maga főzni?

Az ember megrántotta a vállát s nevetett.

– Mán azt igen, aztat jól tudok, mer én mindig olyan katuska vótam az anyám mellett… azért is sajnál az engem!

– Na látja és ezt se mondja! Olyan embereket kell a konyha mellé állitani, akiknek fogalmuk sincs a főzésről…

– Hát kapitány úr, én olyan ember vagyok, akinek nem szógáll a szerencse… A sógorom mind olyan mint egy marha, mind otthun van vagy a hirsplaccon, egynek se kell gyalogolni, se sturmolni: én meg mán idáig, ahogy számitom, huszonkilenc csatába vótam.

– No, ne busuljon, ezután a konyha mellett lesz. Most legalább jól fog lakni, János…

– Igenis.

Ahogy másnap uj bakkancsban, uj hivatalában a konyha mellett áll s épen osztani akarja az első gulyást, amit főzött: fejük fölött csattan egy shrapnell és pont belever a tábori konyhába.

Senkinek se lett baja, csak János maradt ott; egy marék golyó futott át rajta.

– No, fene vigye el, – mondta a kapitány, – ennek már szolgált a szerencse. Jobb is igy a boldogtalannak… Most rajtam a sor…

Köhögni kezdett s vér jött a száján.

– Á, – mondta örömmel, – megjött a tüdővérzés, most haza küldenek!…

14. EGY ELSŐRENDÜ DOLOG.

Szurmay-sereg, dec. 3.

Kint kegyetlen hideg, az orosz tél csodálatos nagy nyugalma, bent a kis fehérfalu ház pokoli módon befütve.

– Ezt nem értem, mért fütenek annyira a katonák, – szólt az ezredorvos.

– Hát, fiam, annyit kell az embernek odakint fázni, még ne is fütsünk idebenn?

– Az már igaz, azt régen megfigyeltem, hogy a katona ugy eszik, ha hozzájut, minden mérték nélkül, mintha no! no! még egyszer! csak még egyszer zabálhassuk agyon magunkat!

– Hát persze, az ember kimegy ebből az árnyékvilágból és még az orvos azt kivánja, hogy még akkor is azzal törődjön, hogy a másvilágra egészséges gyomorral rukkoljon be?

– Minden ruhát magára szed, amije van, minden italt megiszik, amit lehet, mindig alszik, ha csak hozzájut, még állva is alszik, meg járásközben is… ezt mind értem, de hogy mér fűt ilyen őrülten?…

– Nincs is meleg, – mondta Sznistyák százados, a házigazda, és szépen fésült fiatal fejét körülhordozta a vállai fölött. – Tudnék neked, öregem, mondani időt, mikor melegebb volt, pedig nem is fűtöttünk.

Vidáman nevettek, egészséges emberek könnyen kivillanó vidámságával. Csupa szép fiatal legény. Zsifkovics, a százados hadbiró és Ajkay ezredorvos. Lomhán, fáradtan néztem őket, azzal a belső érzéssel, ahogy diák-koromban, szótlan kisöreg, néztem évődő s mulató diákpajtásaimat…

– A Dnyeszternél, az komisz volt…

– Kivált két rettenetes hét…

– A ládák állandóan szekéren… borzalmas veszteségek… piszok, sár, az ember a csizmáját le nem huzhatta…

– Csunya volt…

Egy pillanatig hallgattak, átsuhant a kis, alacsony parasztszobán, valamikor a kastély vincellérjének lakása, most Platzkommando, a kemény napok emléke.

– Hanem olyan jó esetet régen láttam, mint akkor, éppen a legcsufosabb dnyeszteri napokban, – szólt az ezredorvos s kedélyes, sötét szemei csillogni kezdtek.

– Á, nekem is volt ott egy jó esetem, – szólt a százados, s mivel frissebb volt, meg házigazda is volt, mindjárt el is kezdte (mert az urak kitüntettek azzal, hogy ürügynek elfogadtak, hogy a kedvemért minden kedves vagy nagyszerü emléküket ujra átélvezzék): – Hát, kérlek, borzasztó rekvirálások voltak ott, a legénység folyton rekvirált, a cimbora fog egy botot s utánavág a szaladó csirkének, kérdem, mit csinálsz te? Azt mondja, rekvirálok!… Hát ki volt adva a parancs, hogy tilos és magam mentem lóháton ellenőrizni, hogy ne is legyen baj… megyek, és kérlek, látom, jön egy öreg kefe, totyakos vén honvéd és hajt három malacot; jóképü malacok voltak: rákiáltok: Hol vette ezeket? Felnéz rám, a lovon, azt mondja: Százados urnak alássan jelentem, ezt az egyet vettük, a másik kettő meg krigszfrájvilliger…

Jóizü nevetés tört ki, az az istenigazából való ártatlan nevetés, ahogy csak a harctériek tudnak nevetni, meg a gyerekek, szóval olyan lelkek, akiknek a világon semmi gondjuk nincs.

– De, remélem nem büntetted meg az ipsét, – szólt a hadbiró.

– Ment a nagy sárba, a pipa ott lógott a szájába… Azt kérdem tőle, hányas honvéd maga? Azt mondja rá: fuccs honvéd… (Huszonkettes vót.)

A nevetés után az ezredorvos, aki kényelmesebb úr, egész deliciával gyujtott rá a saját anekdotájára:

– Mondom; nekem volt egy elsőrangu esetem… Régen nevettem olyan jót, mint akkor reggel… Megyek… lóháton egy erdő mellett; kijön az erdőből egy irtóztató nagy muszka… Kláner, aki melletted ül az asztalnál, elég nagy ember, de a mellett a muszka mellett gyerek… és jön a nagy muszka után egy parányi kis zsidó honvéd.

– Azt a kettőt együtt! – és most is nevetve fakadt, csendes, jóizü nevetésbe, ahogy eszébe jutott.

– A muszka elő baktat, s utána a kis zsidó honvéd… Épen olyan volt, ahogy a vicclapok rajzolják a zsidó honvédet, nagy bakkancs, fenenagy bakkancs, kék, a régi kék ruha, bő, totyakos nadrág, a sapka az orráig lóg, szóval gyönyörü pár volt a muszkával.

Azt mondom neki:

– Hé, honvéd! Hova viszi ezt a muszkát?

Azt mondja, bekiséri a dandárhoz.

Azt mondom neki:

– Mongya fiam, hogy merték magára bizni ezt?

Azt mondja:

– Pardon kérem, – (de ilyen elegánciával), – pardon, ezt nem: rám bizták! eztet én fogtam!

– A fenét, – mondom, – hogy esett az?

Hát a honvéd átteszi a puskát az egyik válláról a másikra, hogy a jobbkeze feszabaduljon s el kezdi magyarázni:

– Hát kérem alássan, az ugy volt. Kinn voltam járőrön két honvéddel. Hanem engedelmet, százados úr, az nem tartozik ide, valami dolgom volt s elmaradtam tőlük. S kérem, igy időm lévén, el kezdtem körül szemlélni a terepet. Szemlélem, szemlélem, hát egyszer szemlélem, hogy egy ház van jelen. Hát a ház jelen van s a kéményéből valami kilebeg… Valami fehér kilebeg… Hát kérem mi lebeg ki? egy kendő lebeg ki. Áh, mondom és el kezdek gondolkodni!… Itt valami lebeg!… Ha valami lebeg? azt valaki lebegteti! Ha valami a kéményből lebeg, azt valaki kérem a kéményből lebegteti!… És ha valaki a kéményben van belebujva: azt én meg tudom fogni!

A társaság hangosan kacagott minden szóra. Az orvos oly hűen hangsulyozta a dolgot, hogy kezdett csakugyan elsőranguvá fejlődni.

– S tényleg, őkelme felállott, (hogy hol volt, az nem tartozik ide), oda lopózott a házhoz, ott ült a ház előtt egy öreg asszony, arra ráfogta a puskát, az ijedtében megnémult, kinn odavolt támasztva az orosz fegyvere a falhoz, egy gondolat és el volt dobva jó messzire! Azzal be a házba… Ott aztán rácéloz a muszira… Hát a jámbor muszka medve, mit volt mit tenni, lejött a kéményből és szépen megadta magát… Az is valami járőr volt s igy adott jelt…

Hát most már tiszteltem az okosságáért a honvéd urat, de csak nézem, nézem, ahogy ott áll begyesen, előkelően a nagy fene saját külön muszkája mögött s megint el kezdek nevetni:

– Mondja kérem, minden hősiessége mellett nem fél attól, hogy itt az erdőben ez a muszka magát puskástul, mindenestől bekapja?…

– Pardon kérem, – szól a honvéd, (s milyen gesztussal!) – ez egy kezes bárány!…

Azzal elorditja magát:

– Viii-gyázz!

A muszka azonnal szalutál! Aztán:

– Tééérd-dre!

Igy, magyarul!… S a muszka óriás abban a percben letérdel.

Az ezredorvos mint egy nagyszerü szinész fordul a képzeletben jelenlevő zsidóhonvéd felé:

– Hát ezt hogy az istencsudájába tudja megcsinálni vele?… Nem valami felöltöztetett alak ez?

Azt mondja rá a honvéd:

– Pardon kérem, ez egy echt, hamisitatlan orosz állat, direkt Archangelszkből, vagy ahonnan parancsolja százados úr… De akármilyen állat is, ennyit már tudhat: egész uton gyakorlatozok vele!…

Kint éles, kellemes csengőhang verte fel az esti csendet. A vacsorához csengettek a kastélyban. Egy pompás Szurmay-féle vacsorához.

Nagy vidámsággal és derültséggel szedelőzködtünk fel. Teringettét mégis szép élet ez a katonaélet…

15. A MACSKA.

Volhynia.

Az alkonyat az orosz sikon épp olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a fűszálak közt hadat.

Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.

Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy bogarat. Távolról ágyudörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy golyó.

Csatatéri esti csönd.

– No hálaistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga ásta fedezékben.

Mozdulni sem birt már, egyetlen tagját nem birta tovább mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a sulyos szerelvény cipelés, az utolsó héten valami százhusz kilométert meneteltek.

Hirtelen valami csodálatos édes kis hang csapta meg a fülét. Megint felnyitotta a szemét, mert az hitte, megőrült. A nyitott sir-forma fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanigy fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök figyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne, sem.

Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, siró és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása…

Tágra nyitotta a fülét. Macska!… Hol van itt macska…

Macska… Régen elmult örömök és boldogsár gok villantak eszébe. A kis lányait látta, ahogy a fehécicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a kis macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszinü kis cica…

– Cic, cicic!… – hallotta jobbról is, balról is.

Felkönyökölt.

Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.

– Cic, – mondta mind, – cic!…

A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek…

– Cici cicicic!…

S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.

– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a macska kézben volt.

Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszu öreg magyar és ugy csuszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…

– Tudsz magyarul, cicu?… mondták az emberek és nevettek.

– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a bőrt!

– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.

– Nem kell ugy megszoritani!

– Nem való ilyennek a kezébe a macska!

– Ad csak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind a macska után vágyott.

Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy kis macska… a halál mezején.

– Cicuskám! – mondta egy ember. – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországra, Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez…

– Ne csábitsd el! – mondta a honvéd, aki a markában ugy tartotta a cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához Nagyszemmre, a Patics-utcába…

Az arcához szoritotta a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi irigyen és csorgó kivánsággal nézte.

– Teljes fedezés! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt őrmester, mert valami gyanust vett észre.

Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behuzódott a fedezékébe.

Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok közeledtek vágtatva.

– Itt a muszka! – kurjantott valaki.

– Nem muszka ez, te szamár, banem huszárok!

– Hászippa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak visszafele!

Ahogy a háborura visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a testüket, a fáradtságukat.

– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek éppen erre! – morogta a macskás ember s a cicát beszoritotta a kebelébe.

A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc mulva veszekedett gránát csapott le.

Lehuzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszu perceken át visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mindig ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenitette meg őket ujra a macskanyávogás.

Mire kinéztek a földszinére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó sugara.

A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékéből a cicát félkézzel s a másikkal simogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis mélységü sirban.

– Megijedt!

– Cicukám, megijedtél?

– Nem szereted a gránátot cicuka?

– Hát a gombócot?

– Hát a friss tejecskét?… – mondták összevissza.

S ugy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját és kinyujtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával az égre nyivákolt.

– Milyen tiszta – szólt az őr.

– Mosdik.

– Többet mosdik, mint te.

A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és tovább szaladt.

Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva volt.

Most uj embernek kezdődött uj öröme. Simogatta, szeretgette, olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke hajával… s a többi nézte…

– Teljes fedezék! – hallatszott ujra a hadapródőrmester kiáltása.

Abban a pillanatban mindenki lebujt.

Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…

– Csehek jönnek – kiáltott az őr.

Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.

– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a tüzzel.

Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.

A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta.

A nagybajszu, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés nélkül visszatért a csapataihoz.

A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba…

– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.

– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az árkába.

Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivitása. Az emberek ugy meghuzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.

A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az égen.

A hadapród megnyugodva nézte.

– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettjéből füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.

Aztán ujabb dörrenés… aztán csakugy zuhogtak körülöttük a vas parittyakövek…

Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.

Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tüz alatt tartják…

– No ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja fölött:

– Cic!… Cicic!…

Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.

– Hol a macska?

– Hol van?… Hol a macska?…

Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.

– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.

– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal csupogtatták! – cic, cica, cica!

De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás…

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tünt volna el, az életnek egy meleg, szines kis sugara… amely megcsillant… amely hozott valamit… a mely megint nincs… Most már ujra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háboru…