HADI KIS TÜKÖR.

I. JÁTÉK A SÁNCÁROKBAN.

A nap ugy sütött, mintha külön befűtötték volna, a mieink izzadtak nagyon a meleg szürkében. Mentek előre, árkon-bokron keresztül, vidáman, alig nézve a lábuk alá s nagyokat bukdácsolva egy-egy tökben. Felrugták s tovább haladtak a svaromléniával. Egy helyen nyul ugrott fel és ijedten menekült előttük.

– Hohó, – kurjogattak a bakák, – Jancsi, Jancsi, itt hagytad a pipádat!

De a tapsifüles nem jött vissza érte, vitte az irháját. Vitte szegény, de nem soká, egyik szürke baka megállott, füléhez emelte a Manlichert s a következő percben a szürke kövér nyul nagyot ugrott a levegőben, mintha a dörrenéstől ijedt volna meg, aztán buckót vetett s elmállott a zöld levelek közt.

– Bravó fiam, – kiáltott a főhadnagy, aki maga is nehezen cipelte a rezervista-pocakot a gyors menetelés alatt, – brávó, ez már lövés!… Csak az ellenséget is igy szedd le a lábáról.

A hosszubajszu legény csendesen mosolygott a bajusza alatt s felkapta a nyulat. A bakák ujjongtak, hurrát kiabáltak és egy percre egészen elfelejtették, hogy hány kilométerre van a hátuk megett az édes hazánk szép határa.

De a másik percben messze előttük lövések dörrentek fel válaszul a vadászlövésre. Éles csattanások s mindjárt utánna golyók furcsa repülését lehetett hallani.

– Itt a rác!

Még jó, hogy bele nem szaladtak a szájukba.

A főhadnagy szeme kigyult.

– Vigyázz! – kiáltotta, – egyenesbe igazodj!

Aztán rohamot vezényelt. A szeme égett és ugy kimeredt, szinte kiugrott az üregéből, kereste az ellenséget. A legények is halotti csendben vágták a sarkukat a puha földbe, amely felfogta a dobogásukat, még a lélekzetet is visszafojtották. Az arcuk égett, porosan, izzadtan, nekifeszülve haladtak előre.

Egy árokpartot értek, amely hosszan, egyenesen huzódott a mezőn keresztül; nem volt mély s ki volt száradva. Már hetek óta nem volt eső erre sem.

Ebben a percben sortüz robogott fel s meglátták, hogy nem messze előttük szerb sapkák lapulnak a füben.

– Nieder! – kiáltotta a főhadnagy s egy pillanat alatt ott feküdtek valamennyien az árokban.

Aztán ők is lőttek. A rácok visszapuskáztak.

A golyók röpködtek, de kárt nem tettek. Egészen felfrissültek tőle a fiuk. Még el is nyujtózkodtak a jó, füves árokban egy-egy percre s kirázták fáradt tagjaikat, megropogtatták a csontjaikat. Aztán igyekeztek mielőbb egy kis sáncot hányni maguk előtt, ami felfogja az ellenség golyóját.

– No pajtás; mán én itt elheverek estig, – mondta egy legény vidám képpel.

– Hát bion magam se hittem vóna, hogy eccer igy kedvemre legyen a niderözés, – mondta a másik.

– Lőjj! – kiáltott a főhadnagy s ropogtak a puskák. Piff-paff, jobbra-balra.

Csak az előbbi nyulas vitéz nem pazarolta a drága kincstári patront. Kiszemelt magának a dudvák közt egy beütött tetejü szerb csákót, jól célbavette, lőtt, a másik percben egy rác legény feldobta a két karját a levegőbe s elterült, mint a nyul. A hosszubajszu megint kikeresett egy szürke vállat, amely kilátszott valahol, célozott, célozott, lőtt s ujra kevesebb volt eggyel az emberiség.

Ez igy ment jó soká.

Egyszer aztán már unni kezdték a dolgot. A rácok is egyre kellemetlenebbek kezdtek lenni, ugyhogy még a lábuk is elgémberedett már a guggolásban, fekvésben.

– Ejnye, a teremtésit, megposhadunk mán itt főhadnagy ur, – mondta egy tömzsi vig legény. – Gyerünk mán szuronyra!

– Halt! Még nincs itt az ideje… – mondta a főhadnagy.

– Ejnye, – kezdte ujra a kis fekete legény, – mán pedig az én inamba beléállott a görcs.

– Ájj fel, – szólt kacagva a pajtása, – kapsz egy pengőt.

– Azér nem; de ha egy cigarettát adsz, azér igen.

– Gilt, testvér, megkapod.

Ebben a percben a fiu felpattant és kinyujtózott. Még ásitott is hozzá.

– Sss… zzz…

Mikor leguggolt, golyó volt a vállában.

Hetykén mondta.

– No ide a cigarettát testvér.

– Nincsen testvér… Otthon megkapod… Majd ha veszünk.

– Hijnye az ég roggyon a lelkedre, – kiáltott fel a fiu, – pég mán a nyál is itt van a számba. Olyan jaól esett vaóna!

A főhadnagyuk ott feküdt a harmadik szomszédban. Erre a szóra felállott s odanyujtotta a cigarettatárcáját. Megkinálta a fiut.

– Alássan megköszönöm főhadnagy uram.

– Sss… zzz…

A főhadnagy karját is golyó furta át.

Sebaj, lefeküdt a legények közé, a másik kezére legyintett s hogy elterelje a figyelmet magáról, odaszólt a hosszubajuszunak, aki egyet sem gondolt velük, hanem lelőtte előbb azt, aki a pajtását eltalálta, azután azt, aki a főhadnagyát megcélozta.

– Mi vagy te civilbe, édes fiam.

A hosszubajszu csendesen mosolygott s azt felelte nagy titkosan:

– Orvvadász… – s már ujra célbavette a maga rác vadját.

(1914. szept.)

II. SÁRIKA.

A nap lement, de még világos volt az ég.

A fiatal hadnagy a kis domb oldalán állott és a sürü erdő felé nézett, onnan várták a kozákokat.

A század lent a domb oldalán pihent és szilvát, almát evett, amit kosárszámra hoztak nekik a piszkos, szegényes parasztok, a lengyelek, meg a ruthének. A vidám magyar fiuk nevetgéltek és tréfáltak az idevalókon, akikről csorgott a piszok és folyt a szegénység büdös szaga. De ezek hallgattak, egy szót sem értettek, egy szót sem szólottak, csak azt, hogy „bozsemoj, bozsemoj“ s csókolták a legények kezét, ruháját, bakkancsát. A gyerekek ugy hessegették el őket, mint a legyeket, de azt jóizüen megették, amit hoztak.

A fiatal hadnagy belenézett a patak tulsó partján zugó vaderdőbe s hazagondolt Sárikára.

Sárika nagyon sirt, mikor elváltak, de takarta a sirását s ugy nézett a kis hadnagyára, mintha büszke volna rá és nagyon boldog lenne, hogy csatába megy az ő szürke kis hőse, aki a legkedvesebb fiu az egész ezredben, mindig tréfál és egy percig sem lehet komoly mellette az ember.

A kis hadnagy mig a sötét erdőt nézte, ahogy az ember a sötét végzetet nézi, a Halált, tisztán látta Sárikát, a két piros orcáját, könnyes kék szemeit, nedves ajkát és szinte minden szót hallott, olyan tisztán, mintha egy lépésre állanának most is egymástól. Nagyon meg volt hatva ebben a percben, de azért mosolygott kis fekete bajusza alatt, mert hallotta a saját hangját, ahogy az utolsó percben azt mondta Sárikának:

– Azért nem fog valami cibillel kikezdeni, Sárika?

Sárikának tele lett a két kék szeme könnyel s a nagy kövér könycsepp lebugyogott az arcán. Pedig nevetett, apró fehér fogai olyan fényesek voltak, mint a gyöngyök…

– Igazán nem? Uri szavára? Fiu szavára mondja? – kérdezte ő tovább tréfálva.

– Arra hát! – mondta Sárika és összeszoritotta a gyönge hamvaspiros lányszáját, hogy el ne sirja magát.

– Nohát akkor Sárika, vegye tudomásul, hogy maga is ott lesz velem és a századommal a csatában. Mert a legelső esetben, mikor igazi feladat előtt fogunk állani, a maga nevével megyünk a csatába!

– Hurrá, – kiáltotta Sárika és nem birta tovább. Odaborult a mamája mellére és kitörő zokogással ölelte át. De nem soká sirt, a másik percben már kacagott és visszaforditotta huncut arcát az ő tréfás kis hadnagya felé.

S most, most egész tisztán látta a hadnagy ur azt a csillogó piros arcot, ezt a siró-nevető arcocskát, pedig a fekete vadon erdőre nézett az egyre szürkébb, sötétebb éjszakában messze tul a lembergi hegyeken.

A fiuk lent a domb alatt azt dalolták, hogy:

Ők is odahaza jártak gondolatban, mig csöndesen, mert nem szabad lármát csapni, magukban dudolják az édes otthoni nótát.

Hirtelen lódobogás. Egy szárnysegéd jön. Mindenki fölfigyel. Már ismerik. Ez hozza a parancsot, mi lesz ma éjszaka.

A fiatal hadnagy fölriad elandalodásából, szalutál. A másik rózsásképü fiatal tiszt, aki jött, kurtán, katonásan kiadja a parancsot, hogy a hadnagy és a szakasza át fogják vizsgálni a patak tulsó partján levő erdőt. Azonnal. Itt a térképe…

A kis hadnagy szalutál, a segédtiszt tovább vágtat.

A legények már maguktól sorakozva várták a hadnagyukat, aki még egy pillantást vet az erdőre, amely feketén, az éjszakai sötétbe beleolvadva áll a patakon tul s aztán gyorsan, ruganyosan lejön közéjük.

– Négyes sorba sorakozz!

A fiuk összetömörültek.

– Át fogjuk vizsgálni ezt az erdőt… Széltibe fogjuk… Vigyázzatok, senki se maradjon el egymástól… Olyan csendesen járjatok, mint a róka, ha tyukot akar lopni… Kiáltani, nem szabad…

– Hát sipolni?

– Nem szabad!… A jelszót kell átadni folyvást egymásnak…

– Mi a jelszó?

A hadnagynak hirtelen megdobogott a szive s érezte, hogy minden vére az arcába fut.

– Sárika!

A legények mintha vidáman föllélekzettek volna, de persze egy szó sem volt.

– Csatárláncba oszolj.

Szétoszlottak a patakparton le egyesével s a jelszóra átlépték a patakot. A vizcsobogással összeolvadva hallotta a hadnagyocska a Sárika drága kis nevét tovasusogni a szélben s olyan vidám volt, mint egy mókus, amint átpattant a kis patakon, a nagy mohos köveken.

Behaladtak az erdőbe. Csunya egy vad hely volt. A fák között tele galagonyával, kökénnyel s más bokrokkal. Rettenetes vastag fák, nagy odvakkal. És sötétség. Egy csillag nem látszik és semmi nesz, csak az ágak recsegnek, ahogy a jó kincstári bakkancsok óvakodva gázolnak előre. Néha végigsuhog a titokzatos nagy erdőn a Sárika neve, aztán megint csönd mindenfelé, csak mintha szarvasok mennének és őzek éjszakai kalandra.

Egy széles csapást érnek. A hadnagy megáll és a zsebéből elővett kis villamos lámpa fényénél megkeresi a térképen az ut jelzését. Egy pillantásra látja, hogy egy-két kilométernyire nagy szabad térség van az erdő közepén.

– Sárika… egyenesen előre! – adja ki jobbra-balra a parancsot s tovább haladnak a puskával a kézben. Egyszer csak aztán igazán kiérnek az erdőből.

– Sárika – zárkózz…

Az ég tele van csillaggal s ahogy a kis hadnagy felnéz, mintha tele marokkal szórnák, egyre-másra futnak lefelé a csillagok. Enyhe, illatos, pompás erdei éjszaka. Egy-egy madár ijedten rebben fel az ágak között.

A szakasz összegyült, megolvasta a szakaszvezető őket, egy sem hiányzott.

Óriási rét, amelynek nem látni a hosszát, végét. A távolban kis fénypont látszik.

– Török tizedes.

– Jelen.

– Öt embert vigyen magával és vigyázva kémlelje ki, mi az a fény ott? Gyorsan, óvatosan. A szakasz pihenjen.

Rögtön lehevertek. Olyan nesztelenül, ahogy csak lehetett. A hadnagy is leült s a térképet tanulmányozta.

– Mán virrad! – mondta az egyik katona.

– Mit beszélsz, – szólt rá suttogva a másik – még éjfél sincs.

– Dehogy nincs. Mikor vót az, hogy a nap lefeküdt! Még akkor tul vótunk az erdőn, – állitotta a harmadik.

– Hát bizony már jól benne vagyunk az időbe.

– Csend! – szólt a hadnagy s elővette az óráját. – Tiz óra.

Általános csodálkozással hallották.

– Megállott az hadnagy ur…

Aztán várták a fiukat.

Végre megjött kettő.

– Hadnagy urnak jelentem alássan: kozákok!

– Hol a többi?

– Lesik őket.

– Hányan lehetnek.

– Sokan, de alusznak.

A hadnagy gondolkozott.

– Fegyvert megnézi… Rendben van?… A füben csuszva megyünk… Vigyázz… Mert megfut… Előre!…

A fiuk reszkettek az örömtől. Még nem kaptak puskavégre soha ellenséget s ugy kivánták már, mint a csecsszopó az anyja tejét.

Egy darabig gyorsabban, aztán lassan, nesztelenül csusztak a száraz, magas füben.

Végre meglátták a kozákokat. Már csak száz, már csak ötven lépésre lehettek. Ott hevertek a fűben, bundákon; az őrök a lovakhoz támaszkodtak és aludtak.

De a kozákló éberebb, mint a kozák. Elkezdtek nyihogni, kapálni. Egy elnyeritette magát, arra egy rémes hang felorditott.

– Tüzelj!

Sortüz.

Még egy szabályos sortüz.

A kozákok amint álmukból felugráltak, mindjárt visszapotyogtak a fübe. Orditás. Egy-két kozák ellőtte a puskáját, csak ugy vaktába. És a honvédek fegyvere ropogott, mennydörgött, a lovak megállottak és remegtek, mig le nem fordultak, az emberek állati hangon orditottak. Irtóztató volt.

Pár perc mulva már szuronnyal mentek rájuk a magyarok s egy torokkal sivalkodták, mintegy megbabonázva első csatájuk hosszu éjszakájának a jelszavát:

– Sárika! Sárika!

Kacagva és diadalmámorral dolgoztak.

A kozák csapat térdre rogyott, aki még élt, feltartotta a kezét s ugy könyörgött kegyelmet és ők is azt kiáltották:

– Scharrikka, scharrikka…

Vajon mit álmodott ezen az éjszakán a pirosarcu kis lány hófehér ágyacskájában az ő kis hadnagyáról, aki olyan tréfás fiu, hogy az ember egy percig sem lehet komoly a társaságában.

(1914. szept.)

III. HUJ, HUJ.

Mikor a muszkákkal találkoztunk, – beszéli egy sebesült tizenhatos huszártiszt, – először meg voltunk hökkenve. Fene gondolta, hogy a XX-ik században lándsákkal fognak ránk támadni, mint a tatárjáráskor. Nagy süvegük, nagy prémjük, apró lovaik vannak, beesett szemüek, sápadtak, szakállasok, vicsorgó foguak. Két ember közt, a harmadik már hátulról ott áll a lován előredöfött dárdával, akárhogy is nekirohant a huszár, ezt a hegyes vasat mindig szemközt kapta. S veszettül orditanak, mint a farkasok s mind a fogával akar harapni, még a lova is.

Hanem kifogtunk rajtuk.

Mikor rohamra mentünk, egyszerre csak, mindjárt a front előtt ketté vált a sorunk s ment egyik sor jobbról, másik balról neki a kozáknak. Akkor aztán karddal neki. A jó széles lovassági pallosokkal. Ugy nem ért a dárdájával semmit, mintha nádszálak lettek volna a kezükben.

De az orditással még jobban póruljártak. Isten tudja, hogy és honnan, egyszerre mintha a honfoglaláskori magyarok lelke szállott volna meg ezeknek a középkori lovasoknak a láttára, elorditotta magát a magyar huszár, hogy:

– Huj, huj!…

Egyszerre, taktusra, tele tüdővel, ugy hogy még a hegyek is megreszkettek tőle.

A kozákok azt hitték, megszakadt az ég, erre összekavarodtak és egymást spékelték fel a lándzsájukkal.

Igy jött meg az első győzelem.

Ha a rivalgást meghallotta a muszka, hogy huj, huj, ő is elorditotta magát, hogy:

– Juj magyarszki! – s hanyatt-homlok ment vissza, amerre jött.

Ha kozákot elfogtunk, mindnek az volt az első kérdése, hogy:

– Van-e még ezekből a vörös ördögökből? Már hogy a piros nadrágos magyar huszárokból.

De az is igaz, hogy az ősi magyar huj, huj olyan borzalmas csataorditás, hogy még mi magunk is megijedtünk tőle.

(1914. szept.)

IV. A JÓ ISTEN BÁNATA.

A kórház kertjében hosszan kanyarognak az utak. Hatalmas fák vetnek árnyékot, bár hiszen a szeptemberi nap már nem olyan mérges, hogy az ember elbujjon előle. Kivált az olyan ember, aki a csaták tüzéből is ép bőrrel került ki. Azaz, hogy egy kicsit meglyukgatott bőrrel, amit most foltoznak az orvosok, meg az áldott természet.

Most az a dicsőség, ki kapott nagyobb sebet. A százados tölgy alatt a lócákon hetvenkedve beszélnek a katonák. Van, akinek a jobbcombján ment be a golyó s a bal vállán jött ki s most ugy cigarettázik, mint egy török. A finom élesgolyó végigjárta az egész testét, de ő kiforrta, mint a tölgyfa a furást.

Kicsinylően legyint egy fekete kun legény.

– Rajtam két ágyu talpa ment át. Az orvosok mind lemondtak rólam… Behoztak a tábori kórházba, odavetettek egy ágyra, mint egy zsákot… Ma is nevetnek rajta, hogy egy félóra mulva felültem és pipát kértem.

Egy somogyi fiu, sunyi képpel szólal meg.

– Azér pajtás, mégis csak az a legnagyobb csuda, hogy én itt ülök köztetek. Mert a kutyafáját én már benn voltam a másvilágon.

– Nono pajtás, csak a kapujába.

– Nem biz én. Benn vótam én a kellős közepébe.

– A közepibe… De isz akkor látni kellett vón a jó Istent.

– Látni kellett vóna – pattant fel a kis somogyi bicskás. – Iszen láttam is.

– Ejha.

– Szalutáltam neki…

A sebesültek nevetnek s kacagva kérdik.

– Osztán mit csinál a jó Isten?

– Hát pajtás, nem csinál az egyebet, csak a fejét vakarja.

– Mért?

– Mert aszongya, mi a krisztusnak teremtettem én ennyi cudar muszkát, mikor avval az erővel magyart is gyurhattam vóna!

Nevetnek a sebesültek. A somogyi betyár tovább heccelődik:

– Hanem én haptákba vágtam magam, oszt aszontam Isten őfelségének: Sose szánja Felséges Atyámuram, majd sárrá daraboljuk mi őket, ugy hogy maga csak gyönyörködik benne, – az istenit!

Igy mulat aki visszajött a másvilág közepiről.

(1914. szept.)

V. GYEREKSIRÁS.

Kukoricafosztásra jött meg az első sebesült.

A tiszteletére az összes szomszédok összegyültek nálok és a gyerekek, fiatal lányok mig áhitattal hallgatták a katona beszélgetését, felfosztották az egész kukoricát, hogy ők se lopják hiába az estét.

Pánczél József igy beszélte el a harcait.

– Hát, – azt mondja, – kuruc világ van ott, a mán igaz. Négy orosz esik minden magyarra. Én levágtam belőlük hármat, de a negyedik megszurt. Megszurt, osztán elszaladt. Szaladtam én utána, de már folyt a vérem, hát nem birtam elég jól a futást, pedig szerettem volna megfizetni neki mindjárt. Azt mondják, a mi foglyainkat ide hozták Vácra; ha időm volna, átmennék megkeresni a sógort, hogy legalább egy pipa dohányt adjak neki, ne mondja, hogy ingyen dógozott.

Nevettek, olyan jóizüen nevettek a beszédjén; igazán, ha benne van az ember a háboruban, semmibe sem veszi, annyiba se, mint a lakodalmi verekedést.

– Hallod, – mondta neki az öreg Pánczél Károlyné, – ti csak vigan voltatok ott Jóska.

– Vigan, Eszter néném, hát csak nem is ri az ember, mint a gyerek.

De ahogy ezt mondta, felszisszent és hirtelen elhallgatott.

Mások is elhallgattak rá; egy kis csönd lett; bizonyosan fájdalma van.

– Fáj ugy-e? – kérdezte az édes anyja.

– E semmi, – mondta József és a sebje felé intett, – de eszembe jutott valami, amire gondolni se szeretek… Mikor még egészen jókedvvel meneteltünk, még hirét se láttuk csatának, orosznak, golyónak, elértünk egy rongyos kis lengyel faluba, ahol már olyan tüz volt, hogy nem lehetett keresztül menni, meg kellett kerülni a falut… Az volt az első borzasztóság, amit láttam. A marha bőgött az ólban és a szalmatető olyan lánggal égett!… Befogtam a fülemet, osztán azt mondtam, hogy ellenség ez, ugy kell a kutyának! De hát azér erős dolog az, hajja, mer az a szegény bornyú nem ellenség, minek kell annak ott elevenen megsülni… No mán mindegy, ha menni kell, menni kell; akkor örültünk, mikor tul vótunk a falun.

De ahogy tovább megyünk az országuton, nem messze, igy balkézről valami gőzmalmot, vagy gyárat, vagy mit látok. Az is égett. Még csak nem régen gyúthatták fel, mert a füst ugy jött ki az egyik sarkán; a teteje is égett; emeletes volt.

A kapuja előtt mentünk el, felnéztünk a házra, nagyon derék épület volt, hát egyszer csak gyereksirást hallok.

– Beleég a gyerek! – kiáltottam el magam.

– Előre, előre, – szólt rám a káplár, – nem a te gyereked.

De hát én akkor még nem voltam megszokva, hogy az ember ugy hallgassa az emberorditást.

– Mán én nem bánom, – kiáltottam el magam, – lőjjenek főbe, ha akarnak, de én nem hagyom bennégni a gyereket!

S a gyerekeire nézett, akik lelkendezve kuporogtak a lábánál s lesték a szavát. Csak a puskát vettem le a vállamról, odaadtam a cimborámnak.

– Fogd meg testvér, mig utólérlek! – avval be a házba a kapun.

Hát felszaladtam valahogy; már tele volt füsttel a lépcső; egy nagy szobába léptem be… Ejh, nem kivánnám még egyszer látni. Egy ágyugolyó talált be, a fal ki volt dülve olyan darabon, hogy egy ember átbujhatott volna rajta. Ott feküdt a földön egy asszony, kettőbe szakasztva. A bőcsőben egy kis gyerek sirt, egy másik, olyan ötesztendős forma, ringatta. Hogy ne sirjon… Kinn ég a ház…

– Gyertek poronty, – mondom s az ölembe veszem a babát, a másiknak meg igy a kezét fogom.

De ahogy ki akarok menni, azt se látom, hol az ajtó, mer a grádics már égett, fa vót minden. Uristen, most mit kezdjek. Neki az ablaknak. Be volt zárva, a könyökömmel törtem ki a keresztfáját. Látom, a tető is leszakadni készül.

Most hogy ugorjak le két gyerekkel.

Nem vót mit tenni.

Felültem a párkányra. Mondom a gyereknek, hogy öleld meg a nyakam. Nem tudott magyarul az árva, mégis megtette.

Leugrottam.

Szerencsére nem volt magas az egész ház. Talpraestem, semmi baj se lett, csak a kicsit megszoritottam, ugy hogy elvisitotta magát.

A pajtásom olyan jó gyerek, mint egy falat kenyér, megvárt, a kapuba strázsált, ha valami baj lenne.

Átvettem a puskámat és nézem a gyerekeket, mi lesz mán ezekkel.

Akkor fegyverropogás, látom, hogy a völgybe ott lenn verekednek.

– No az istenit, – azt mondja a cimborám, – gyere mán, ne dajkálj, elkésünk, nekünk nem marad ellenség.

Elszaladtunk.

Én még visszanéztem. Hát ott állott a kapuba a kis ötesztendős gyerek a piros kantusba, osztán kinyujtja a két kis kezét utánam és elsirja magát keservesen. Mintha az apja után vonitana a nyomorult béka…

Pánczél József mikor ideért, megszivta az orrát.

Aztán kicsit elkáromkodta magát.

– Ej, az ég szakadjon erre a világra. Csunya dolog az egész. De a gyerek! ha a gyerek sir, az mán mindennél keservesebb…

Akkor jött rám az én négy muszkám. Ugy levágtam én hármat, mintha diót ver az ember, csak egyet üt, pottyan egy sereg…

Mikor meg a negyediket kergettem, érzem, hogy elfogy az erőm. Azt se tudom, hogy vót, csak felbuktam.

Jócskán heverhettem ott, mikor magamhoz jöttem. Körülnézek, valahogy kiszimatoltam, merre vannak a mieink; hát akkor osztán elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy a muszka kezébe kerüljek. A faromon csusztam annyira, mint ide a tamási domb. Ott egy jó sürü bokrot leltem, abba bevettem magam, hogyha jönnek a szanitészek, majd felvesznek.

Ahogy ott ülök, egyszer csak mintha megéreztem volna, hogy valaki rámnéz. Odanézek. Hát a bokor másik oldalán egy muszka ül. Az is odabujt.

Hű az istenségit.

Egymásra bámulunk, de még bizony a szivem verése is elállt. Semmi fegyverem nem vót, mind elmaradt, mikor csusztam.

Igy néztünk mi farkasszemet vagy egy fertályórát.

Akkor lassan megjózanodtam. Észrevettem egy bajonettet, ami ott feküdt a fődön, egyforma messze vót tőlem is, meg az orosztól is. Arra spekuláltam.

Egyszer aztán összeszedtem, ami kis erőm volt, odavetem magam, felkapom a szuronykést és zsupp! beledöföm a bokron keresztül az oroszba.

Ugy ment bele, mint a vajba.

Akkor aztán megkönnyebbültem.

Hej, Atyaisten… Mikor megnéztem közelebbről az én muszkámat, láttam, hogy nem katona a szerencsétlen féreg… Olyan munkásféle volt; sovány kis szőke ember.

Annak a két gyereknek az apja vót… A gyárból…

Ha a jó isten minden angyala leszáll az égből, akkor se hiszem, hogy nem a vót. Mert itt nagyon szorul azóta. Itt a szivembe baj lett… A gyereket kimentettem, az ártatlan apjukat megöltem…

Mély csöndbe hallgatták; mindenki meg volt illetődve.

Pánczél József komoran mondta:

– Hej édesanyám, szép, szép a nagy vitézség… Meg ott nem is érez az ember semmit. A puskalövés annyi, mintha méh csipné meg az embert… De azt a gyereksirást, azt nem felejtem el.

(1914. okt.)

VI. KÉTSZÁZÖTVEN LÁNGOS.

Homonna fölött masiroztunk, – mesélte egy nehéztűzérségi formajszter s a gallérján, mint a porcellán, fehérlett az egy csillag, – idehaza voltunk magyar földön, nagyon jó kedvünk volt. Hiszen istenbizony olyan is ott az élet, külömb mint a kávéház.

Egy bajunk volt, az, hogy nem izlett a komiszkenyér, nagyon szerettünk volna már egy kis jó frissen sült kenyeret enni.

Beérünk egy kis tót faluba, görbe ország volt, szegény falu, olyan csendes, mintha ott nem is élnének emberek. Kenyeret akartam legelőször is szerezni. A markomba volt a pénz, ott mutogattam nekik a kétkoronásokat, de mit ért, ha nem volt amit adjanak érte. Szegény fejüknek még olyan kenyerük se volt, mint nekünk, rabkenyeret ettek, pesti gyerek vagyok, az öregapám se evett olyat. Mérgembe a sárba vágtam a pénzt, mit ér, ha nem lehet rajta vásárolni.

Kimentem az utcára szórakozni, hogy mit látok. Hát az nagyszerü látvány, mikor egy ilyen kis falut meglep a katona és ágyukat vontatnak a szakadékon, mert minden falun végigfolyik valami patak. Osztán libát, kacsát kergetnek a fiuk az ágyukerekek alatt és olyan vicceket mondanak, hogy az apró házak majd feldülnek tőle.

Az osztán még nagyszerübb, mikor nekiállanak ők maguk sütni-főzni. A nagy vaskos karddal vágjuk le a szegény csirke nyakát, avval forróvizet, beledugjuk és aló, pucolni. Hát iszen a feltráncsirozás se valami aprólékos, mert annyit teszünk, hogy fogjuk a kardot és hosszába kettévágjuk az egész tyukot, mint a huszár a kozákot.

De az a legnagyszerübb, mikor már félfőzésben van az ebéd s a szegény katona még a nyálat is külön elkésziti hozzá a szájában, akkor csak riadót fujnak és rajta, rohanni, fegyverre, lóra! Ott marad a liba, csirke a fazékban. És bizony megtettem azt is, hogy fogtam a nyers libámat és be a mántli alá; két napig hurcoltam, mikor osztán megtudtam valahol süttetni.

Hát ahogy én itt szemlélődök, ránk sötétedik. Egyik cimborám, Dobai Pali, hoz egy frissen sült félkenyeret.

– Hol vetted?

– Ne törődj vele, egyél.

Mit csináljak. Nem törődtem vele, ettem. Mikor osztán jóllaktam, ujra csak megkérdem.

– Mondjátok mán, hol vettétek?

Azt mondja a Dobai pajtás.

– Nyolc kenyeret süttettem.

– Nyolc kenyeret! Miből?

– Lisztből.

– Hát hol vetted a lisztet?

A fiuk nevettek. Utoljára osztán nagy titok mellett megvallották, hogy rekvirálták.

Hát szóval rekvirált liszt volt, a liszt, de fel ne jelentsetek, mert mindnyájunkat főbe lőnek. Dobai meg egy pár jóféle a trénszekerek mellett ment, két zsákot lekanyaritottak, osztán usgyé, fel a municiós kocsira!… Ebből süttették a kenyeret. Megvallották azt is, hogy még van vagy másfél zsák liszt.

Hát én nem vagyok olyan fiu. Én nem szeretem azt, hogy mikor az egyik kedvére pofáz, a másik koplaljon.

Gondoltam magamba, megálljatok csak, ettől törülitek a szemeteket.

Kimentem, körülnéztem, nagy csibész vagyok, pesti macher, hamarosan rájöttem hol a liszt.

Szóval ügyesen elcsentem.

Elszállittattam a tanitóhoz.

– No – mondom, most tessék nekem kenyeret süttetni ebből, de mindjárt. Reggelre készen legyen.

Hogyha lett volna élesztő. Ördög tudta azt odáig, hogy a kenyeret hogy sütik. Nem voltam én pék soha, hanem müszerész.

Hát osztán a tanitó kitalálta, hogy lángost kell sütni belőle; olyan lapos, puha izéket, olyan vékony, elmázolt lepényt. Mondtam, hogy meg lehet azt enni? Meg bizony, mondja a sovány tanitó és már nyelte is.

Nohát megindult az egész falu; minden asszony kapott egy véka lisztet, hogy reggelig abból lepényt süssön.

Mikor hajnalba indulásra sorakoztunk, készen volt kétszázötven lepény. Minden legény kapott kettőt.

Aszondom Dobainak, aki az este megkinált.

– Nesze pajtás, itt a friss lepény, egyél.

– Hol vetted?

– Ne törődj vele, csak egyél.

Hát bizony nem utasitotta vissza. Csak sürgette.

– Mégis, miből süttetted?

– Lisztből.

– No, a ragya verjen meg, akkor tudom mán, hogy hol vetted.

Vót nevetés… Jaj istenem, igazán, jobban mulat ott az ember, mint a kávéházban.

(1914. okt.)

VII. PÁR SZÓ.

Az egész világ tele van a háboruval, a levegő is, amit beszivunk, az étel is, amit megeszünk, minden, minden a háborura emlékeztet.

Felszáll a villamosra valaki. Katona áll a többiek közt s balkezét a visszájára gombolt kabát nyilásába dugta és olyan figyelmesen nézeget, a könyökét ugy tartja, félti, hogy meg ne taszitsák, mint jó apa a gyermekét.

– Talán fáj? – szólitja meg aki mellette áll.

A katona végignézi.

– Persze, hogy fáj.

– Sebesült?

– Hát!

A legtermészetesebb dolog a világon. Még ilyet kérdezni.

– Hol sebesült meg?

– Nem látja a lyukat?

Szürke katonaköpenyének a vállán kis lyuk. Ott ment be a golyó.

– Itt ment be? – szörnyed el a másik. – Hol jött ki?

– Hátsz nem jött ki, ott maradt a hajlásba! A könyökömnél. A doktorok nyesték ki.

– Csatába’ ugy-e? Volt csatába?

– Kilencbe’!

– Kilencbe’?

– Kilencbe’ vettem részt, de csak a végin sebesültem meg, akkor is véletlenül.

– Szuronyroham is volt?

– Volt kétszer.

– Hát hogy mennek maguk rohamra, mondja? Hogy szánja arra magát az ember?

– Á, oda még legnagyobb örömmel megy az ember! – csillan fel a legény szeme, – ámbár iszen nem megy ott örömmel semmibe az ember, de itt legalább tudja, hogy mit csinál.

– Hát mit csinál?

– Hát halottakat csinál… Legalább van valami dolog, nem kell az árokba hasalni egész félnapokat!… Olyan gázolásokat csinál osztán az ember, hogy… Most mán ugyan nem szabad, mer ki van adva a parancs, hogy nem szabad halottakat csinálni, ha az orosz leszerel… Mert az orosz rögtön leszerel, mihelyt roham megy ellene.

– Maga is csinált halottat?

A legény restelkedve néz le.

– Én nem sokat, csak hármat.

– De hát mondja, azok nem védik magukat? Vagy olyan ritkán vannak, hogy egyiket a másik után lehet lebökdösni?

– Hát sürjen vannak azok, de hát olyankor az ember ijedtibe olyan, mint a farkas. Ha ebbe belevágom a szuronyt, csak kikapom oszt a másikba; az ember ijedtibe ugy belenyomja a hasába, hogy még a puskacsünek az a recés párkánya is belemegy.

A szava szinte nyers, a husba vág. Az emberek megérzik azt a vad bátorságot, amely maga is ijedtséggel van összepárosodva.

Hosszu csönd lesz. Nagy dolgoknak, haláloknak a szele csapott át a csilingelve futó villamoskocsi perronjának kis közönségén.

A másik, szótlan sebesült a Mária Terézia-laktanyánál megszólal.

– Gyere testvér, itt leszállunk.

Megilletődve néznek a leszálló sebesültekre.

Még azt kérdi valaki a legénytől.

– Legalább eltette azt a golyót, amit kivettek a karjából?

– Minek tettem vón? Megyek én vissza nemsoká; kaphatok én olyat uram egy tucatot is a testembe.

És nevetve tünik el az utcán, a tömegben.

(1914. okt.)

VIII. AZ IGAZI BOSSZUSÁG!

Sebesültek érkeztek a keleti pályaudvarra a szerb harctérről.

A hatalmas tér, amely a pályaudvar előtt van, tömve néppel. A rendőrök sétálnak a fényes, acél sisakjaikban s hátrább téritik a népet, hogy a kocsiknak helye legyen.

Autók jönnek aztán, tele szegény fiukkal, akiknek be van kötve a keze, feje, lába; fehér pólyát visel némelyik a fején, mint egy turbán. Egyik-másik azonban nagyon vidám; valamelyik egy szerb sapkát, másik egy szerb érdemrendet lobogtat a kezében, amit az ellenségéről vett le. Egy huncut fickó egy szerb nadrágot mutat fel s azt kiáltja hozzá:

– De kihuztam ám belőle!

Van akinek fülbevaló van a mellére öltve, a gyémánt megszikrázik a szürke bluzon, mint egy háborus könnycsepp. Van akinek zsákmányolt bankóktól dagad a melle. Van aki egy kis kutyát hozott emlékül, van aki egy hatalmas kartácsot, s van aki egy kis gyereket mentett meg.

De mind sebesültek; fájó testüek, sok köztük béna, csonka, a nehéz sebesültek sápadtak, viaszszinüek, egyiken-másikon látszik, hogy összeszoritja a fogát, hogy ne látsszék a fájdalom az arcán…

Nézi, nézi a robogó autókat, mentőkocsikat egy kis szürke legény; zömök, konok, kerekfejü magyar, aki ott áll a nép közt, mert idehaza maradt, helyőrségi szolgálaton és irigysége, sorvadó hősiességének lefojtása hirtelen igy tör ki belőle, felkiált:

– Oszt én csak itt állok!…

Még ha diadalmenetet látna, de most még csak a szegény sebesülteket látja.

– Hát ugy sajnálja, hogy nem ment a csatába? – kérdi tőle a szomszédja.

A legény végignézi a kérdezőt.

– Hát!… Ezek má ott gyünnek! én meg most is csak itt lopom a drága napot!

(1914. aug.)

IX. FINNYÁSSÁG.

Egy elegáns fiu mesélte.

– Finnyásak vagyunk ám odalent nagyon. Én soha sem tudom megenni a répát hámozatlanul.

Váratlan volt a kijelentés, mindenki nevetett rajta. A fess soffőrt egy törött automobilrésszel küldték le Budapestre a gyárba, mert ott nagyon fontos most egy jó autó, fontosabb gyakran, mint egy század katonaság.

– Hát igen, vannak olyanok, akik csak kihuzzák a földből, menetelés közben, letörülik a bluzukba és csak ugy herseg a foguk közt. Én nem… Én mindig meghámozom. Én itthon is finnyás voltam egész életemben.

– De hát istenem, ott maguk répát esznek?

– No igen; néha tököt is, ha lelünk jó sütőtököt a mezőn.

– Nyersen?

– Hát azért nem lehet megállitani a masirozó ezredet, mert én sülve szeretem a tököt! Vagy maguk azt itthonról ugy gondolják?

– De hát a tábori konyha? Hát nem főznek a katonaságnak?

– Dehogy nem; mégpedig nagyszerüen főznek. Jót és bőven. Akkora husporciót kapunk, hogy aki azt bevágja, az osztán vigan menetel… De hát mi már olyanok vagyunk, hogy ha két-háromnapra elveszitjük a tábori konyhát; mert biz az megesik, mert hát a sparhert nem tud ugy ugrani az árkon, mint a bakagyerek, – olyankor bizony minden finnyásságunk mellett is megtesszük, egy-két napi koplalás után, hogy csak kihuzzuk a cukorrépát a földből és ugy jóllakunk vele, csak ugy szorul a kapocs!

Az urak, akik a süteményeket kritizálták, nevettek is, sajnálkoztak is a tréfás előadáson.

– De mondom, én, nem létezik, hogy hámozatlanul megegyem… A csajkából sem eszem én két ételt egymás után… Nem bizony… Ugy kicsutakolom én a csajkát a babfőzelék után, hogy csak ugy ragyog. Fog az ember egy marék füvet és kisurolja vele az edényt… Csak ugy eszik krumplit osztán belőle.

Akkor fölnevetett.

– De az volt a jó, hogy még csütörtökön este szalmával csutakoltam a csajkát. Akkor berendeltek s hazairányitottak. Pénteken este már Kassán voltam… Na hát amilyen gyerek vagyok, bementem az elsőosztályu étterembe vacsorázni. Fogom a szervétát, kitörülöm a fehér porcellántányért. Valami kis foltot láttam rajta. Hivom a pincért s rákiáltok: Micsoda dolog ez, hát igy kell mosogatni!…

– Mert mondom, én nagyon finnyás vagyok!

(1914. okt.)

X. SZERVUSZ ROZIKÁM, CSAK MOSZKVÁBA MEGYEK.

Jött az uj behivó, a regrutáknak be kell menni. A falu ujra kigyult, megint felharsant a nóta, estére együtt az egész csapat, akinek az éjféli vonattal menni kell, a kis állomás megtelt asszonynéppel, akik a piros, meg a fekete szoknyát a fejükre huzták, s ugy áradtak a berobogó vonat előtt, mint óriási piros és fekete virágok, mint a rét, ha a szél hullámoztatja. A legények olyan lelkesek, hogy csak első osztályon akarnak utazni.

– Most nincs különbség, kalauz ur, most nincs ur, se paraszt, most nincs osztály, kalahuz ur, katonák vagyunk, az istenit, mienk a világ.

– Igazad van, testvér, most a vonat a katonáké, kalauz ur. Aki katona, a bársonykanapéra, aki nem katona, a vonat alá!…

Az éjszakában ott hever a vonat fujva, lihegve, várva.

Csönd van, csöndes zsuhogás. Hangtalanul a sok piros és fekete némber, csak egy-egy öreg asszony rijja el magát.

– Ne rijjon, ides szülém, ne rijjon!

Az öreg asszony, mint az anyabárány bégeti el magát, hosszan, gyászosan, könny facsarodik tőle a szemekbe.

De felrivall a nóta, az ujoncok belebömbölnek a vonat népének dalolásába, s ahogy a vonat megindul, horkanva, mordulva a sötét éjszakába, csak egy erős, éles szó kiált ki:

– Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek!

Aztán kirohan a fekete vonat a setét világba, a csillagok alá, mint a krugató gém s ott marad suhogva, bugva, bánatos lengéssel a nádas…

Ugy éneklik, hogy a nyakán mindnek megfeszül az ütőér, ugy éneklik, hogy elful bennük az otthoni, elszakadástól keserü, sajnálkozó szomoruság. Ugy éneklik, ahogy a büszke, szilaj, maguk se tudják, hová rohanó vitézi érzés dühöng a mellük alatt.

– Az én anyám nagyon gyenge szivü!

– Hadd el. Melyik anya nem gyenge szivü ilyenkor.

– De az én Rozikám nem sirt, hallod, azt vedd igénybe.

– Nem… Busulsz utána?

– Minek busulnék!… Csak Moszkvába megyünk testvér.

Nevet és kivágja a karját és ujra rágyujt a nótára.

– Hej, a lelkit a muszkájának, csak a kezembe kapjam!…

A fiuk összeölelkeznek, mind testvér, egyik a másik nyakát öleli, az egész vonat végig egy ölelkező lánc, egy összefont testvérlánc, mind egyért és egy mindannyiért és egyek, egy vérek és egy testek és egy ölő vágy.

És egy nóta, amely a lelkük páráját viszi a csillagok felé.

Aztán megbomlanak, szétoszlanak, darabokra szakadnak, magukká válnak, még a hátgerincükben az otthon, egy percre karikába forognak magánosan, mint a kigyó.

– A bátyámat is elvitték, a rácra; három gyereke, felesége, marhája, mind ott maradt, gabonája a mezőn, lovát elvitték szegénynek, mondta is: „az istenit a kutya szerbjének! Csak a szuronyomra jőjjön…“

– Nem bánnám én, csak a Rozikámat… No de sebaj, testvér, csak Moszkvába megyünk.

S ujra, megveszekedve csap föl a nóta.

A vonat lassan, komolyan, igazán megy előre, bele az éjszakába, ellenállhatatlanul, bátran, bele a láthatatlan jövőbe. A magyar puszta fölsóhajt s megrázza a sörényét s a magyar fiuk ezrivel mennek táncosan és kedvesen, vidáman és ártatlanul, neki a karddal a hétfejü sárkánynak… Mennek a magyar gyerekek a fekete oroszok ellen, meg a fehér oroszok ellen, meg a madárlábon álló várakban, az ős cölöpökön élő oroszok ellen; megy a magyar leventehad megint, akikkel annyit harcolt az ősidőkben, a honfoglalás előtti őskorokban, a rettenetes, mindent elboritó oroszok ellen; a magyar népmesék ujulnak meg, amelyek ott költek, fájó harcok emlékeül, az ezernyi apró országnak, zsarnoki vad módon összekalapált, képtelen szörny birodalma: az orosz ellen.

Isten, hogy elfeküsznek a jó magyar fiak, mikor az éjfélutáni álom ott nyomja őket, mint a volgaháti pásztortüz körül a három királyfiak… rakáson, egymásra dobálva, mint Élettel töltött zsákok… amint viszik a nagy Cséplésre… boldog aratáskor… magnak, föltámadásra…

Szürke reggelen ömlenek ki a szigoru állomáson.

Szürke grániton kopogva viszik a vállukon a kis ládákat, a zöld, meg a barna ládákat a furcsa, egyszerre szürkévé, egyszerüvé reggeledett parasztfiuk, mesterlegények, dobogva, dübögve s egyszerre csak játékra ébredve, a tudatlan legénység marsba lép. Csak ugy magától, ösztönből, virtusból, egy perc alatt összetanultan és már egy bölcs tömeggé váltan…

Végig a városon, a magas házak alatt, a gránitkockákon s egy-egy hang kacag fel a világos, de még párás, szines reggelen.

– Minden népnek csak a magyar földre fáj a foga…

– Kellene nékik a fődünk… a városunk…

– Fáj rá a foguk…

– A mi városainkra…

– Arra fáj a foguk…

– Jó a gusztusuk… Csak nem adjuk…

S taktusra vágják a csizmát, a cipőt, mint a bakkancsot s a lelkükbe isszák „a mi városunkat…“ Az ő városukat, ahol mindig megnyuzták őket, ha vásárra jöttek… Akitől ugy féltek, mint a tüztől, a birótól, adótól… Az ő kevély, büszke, derék városukat s a bakkancs ugy pergett, még a dobszó is hallatszott mellé…

Katonával teleöntve a reggeli piac; a kaszárnyák félelmes környéke, ahová eddig ugy nézett a magyar fi, mint a vártömlöcök felé… vidám kékbeliek és hetyke sasszürkék szijják a meleg port a friss reggelen…

Feltüzött szuronnyal a vidám őrök a kapukon, cigarettázva ácsorgó önkéntesek, piros arccal és vidáman, csinos zászlósok, ugy csörtetik a kardot, mint a huszárhadnagyok, vastag rezervtisztek, hájasan és kigombolt bluzzal, pompás tüzérkadettecskék, vadonatuj sárga cipőben s felcsatolt sárga bőr-lábszárban, ragyogó arccal mind a fiatal reggelen. Kék bakák ömlenek előre-hátra, egy-egy cug már rukkol s vigan csörtetnek a rendetlen, szines tömegen át. Félreszorulva asszonynépnek nagy serege a rácson kivül, vizsga szemmel lesi a sok egyforma közt a maguk emberét.

– János! – kiált fel egy menyecske, mint a sirály. Megismerte az urát a kimasirozók közt.

– Eredj haza!

– Gyere csak – és könnyet ereszt, mint a sajtolt szőlő, a szive.

– Eredj haza!…

A csapat tovamegy, az asszony a szeméhez kapja a kötényét, leül a kerités sarkára és fuvogatja az orrát s vár, vár, elvár még egy napot, kettőt, csakhogy lássa az urát s hallja tőle a rákiáltást:

– Eredj haza!… s nem tud hazamenni, már a többi asszony mind elszivárgott erre-arra, mintha a homok inná el őket, ő még itt áll s elnézi, hogy ezek a kemény emberek elveszik a kis elemózsiás pakkokat és hazakergetik a némbereket… és nem félnek… dalolnak… nevetnek… s az asszony pityergésére nincs más szavuk, csak az örök:

– Eredj haza…

Juhász ember, nagyorru, sovány legény, botján támaszkodik, az öccsét várja, kettőt… Civilt nem eresztenek be, ki nem hivják, igy vár, elvár, hozzászokva a váráshoz, boton lógáshoz… mint a nyáj után… Ha megkérded tőle, hova való, azt mondja:

– Hogy is hijják azt a falut… tudja a guta…

A faluját se tudja, pusztai ember és kidülledt szemmel nézi, majd benyeli a katonaságot, aki védi a hazát… Szomjas áhitattal, kivülről nézi, nekikeseredve, hogy ő kivül rekedt untóglik…

A nagykapu eszi a regrutákat; szakadatlan áradnak befelé a magyar fiuk, a tót legények… Mind itt van, mindenki itt van; jönnek, jönnek, védeni a hazát… Jönnek lelkesen, bátran, okosan… Jönnek természetesen, az igazsággal a lelkükben, ahogy a madarak vándorolnak, hazahuznak tavasszal… jönnek, mint a szél az uton, a szivükben a nagy diadal… S vidáman, isteni jókedvvel csak nekivágnak a munkának, fáradságnak, a halálnak…

A nagy udvaron állanak estig. A tarisznyából abrakolnak. Ládáikra telepedve falják a szót, ahogy az öreg vitézek kioktatják őket.

– Merhogy a muszka, akár az ökör, nagy, de ügyetlen, csak a magyar baka jó. A francia az kicsi, mint az ujjam, annak elég egy döfés, hanem a muszkába ha beleszurod a szuronyt, meg is kell forditani benne, mint a disznóba a kést. Mer annak nem elég, ha egy kicsit meglékelik, abbul még felépül… az olyan…

Nem reglama szerint való a tanitás, de foganatos: ez itt magyar vezényszó… Még szalutálni nem tud, de ezt már megtanulta a regruta!…

S a virágos legény, tele tüdővel áll fel; hisz ezt érti, ez nem kommandó: ehhe sziv kell; belenéz a ragyogó fényes kék égbe s felsóhajt bő szivvel:

– Szervusz Rozikám, szervusz!… Majd haza gyüvünk nemsoká, csak Moszkvába megyünk…

Losonc, 1914. szept.

XI. SZŐLŐ, KENYÉR, MIEGYMÁS.

A gyerekek részegek voltak a szabadságtól. Háboru van, mondták, most az egész világ a mienk. Még csak marsoltak, lefelé a pompás magyar utakon, a szép és gazdag sváb és szerb falvakon át. Ellenséget még nem láttak, csak ellenséges arcokat itt-ott egy-egy terebélyes szerbház udvarán. Nevettek rajta s egymásnak mesélték, hogy itt-ott már felkötöttek egy-egy árulót.

A pompás napsugáron porosak voltak, de vidámak. Nóta zengett az ég felé s ugy ficánkoltak, mint a tavaszi fűre kieresztett jószág. Igazán, mintha ez volna az ember igazi értelme: a háboru. Annyi száz és annyi ezer évet töltött örök hadviselésben az emberi fajzat, hogy a fülledt békében kiütött már a bőrén az a furcsa viszketés, amelyet csak a golyó csiklandozása és a kard karmolása mulaszt el egy időre.

Éjszakára egy nagy dunaparti faluban szállásolták be őket.

Tréfa és kacagás csattogott a szép, meleg augusztus estén. A csöndes falu kihalt volt, mint a temető, mert itt is vad sirással járt házról-házra az asszonynép, hogy a fiaikat elvitték katonának, háboruba, csak éppen, hogy le birtak aratni s ott állott a nagy mezőn a sárga buzakeresztek hadisora, de nem igen közeledett feléjük semmiféle csépelő had svaromléniája.

De most egyszerre megváltozott a falu képe, szine.

A pajkos magyar fiuk fékezhetetlen vigsága töltötte be az egész falut. Mint egy zsibongó boldog madársereg a nádason, ugy szállt le a had. Nagy idők ingerét érezték az ereikben s szinte kirüffent belőlük mint a tulbő nedv a fiatal hajtásból.

– Hej pajtás, a jóistenit, itt jó helyen vagyunk.

– Jó helyen, szőlőt eszünk!

– Szőlőt bizony, ha adnak. Hej gazdasszony, édes-e már a szőlő?

– Attól bizony vásik a mi fogunk; ahogy itt néznek ránk.

Vidáman fecsegtek a legények; valamelyik bátor gyerek fogta magát s a port se verte le a lábáról, beszökött a szőlőbe. Akadt még egy, még kettő, aki utána s pár perc mulva már olyan finoman metszegették a kövér egres fürtöket, mint szüreten.

No a rácgazda fustélyra kapott. Jajgatott, lármázott s szaladt a kapitányhoz.

A kapitány, egy kemény fiu, aki egész Szerbiát meg akarta etetni a gyerekeivel, nem szerette volna, ha már itt elrontják a fickók a gyomrukat. Rögtön alarmot fuvatott s a legszigorubb vizsgálatot inditotta. Öt perc alatt megvolt a néhány szőlődézsmáló.

Pattogott a káromkodás, mint a jégeső. Példaadásul mind a három legényt kiköttette két órára s a rácgazdának harminc koronát fizetett a kárért.

A rác setét arccal vágta zsebre a pénzt, még keveselte is a pár fürtért. A fiuk hosszu képet vágtak s szegények szijták a fogukat, mikor guzsba kötötték s felhuzták őket a rácistállók ajtósarkára. Kettő elájult köztük, de a harmadik betyárosan kitartotta a két órát a levegőben s mikor levették, összeütötte a bokáját s megköszönte a stráfot.

Éjfél felé csendes holdvilágos éjszaka volt, megmozdul a fiu s felül a szalmában a jó, állatszagu istálló fenekén.

– Mi a testvér, tán szőlőre vagy éhes?

– Arra én tesvér.

– Nem vesztél meg?

– Meg én… Aki irgalma van… Gyere velem tesvér.

– Hova?

– Szedjük le azt a kicsit, ami még ott maradt.

– A nyavoját, hiszen tiz lyány nem szüreteli le két nap alatt.

– Ne busulj, csak gyere.

– Aj… mit szól a kapitány!

– Félsz?

– Fél a kiski risztus.

– No akkor gyere…

– Hova mentek tik? – szól bele egy másik, aki álmából serkent.

– Sose törődj vele. Megyünk, leesszük a rác szőlejét.

– Megyek én is…

– Mi a, mi a, – szuszogtak fel itt is, ott is.

Mint a futótüz lepte meg a nyugvókat egyszerre a szőlővágy. Jó is az. Kivált igy koraidőn. Meg éjfélbe. S már egy se gondolt a holnapi büntetésre, csak félt, hogy kimarad.

Egy óra mulva a rácgazda nyugodt lehetett a szüret felől.

Reggel aztán jajgatott; hajnalban rohant a kapitány lakására.

A kapitány mérgesen ébredt álmából.

– Mit akar?

– A szőlőm!…

– Dobjátok ki ezt a gazembert, hát mi vagyok én, az ő szőlőcsősze?

Mikor a rác némán kullogott hazafelé, a kapitány nagyot nyujtózott. Megérezte a háborut a levegőben. Tudta, hogy ebben a szilaj szőlőszüretben ott sistergett a harci láz, a mindenre kész virtus, az ölő szilajság.

– Ezek a fiuk! Ezekkel neki lehet vágni a pokolnak is – és azonnal elküldött a szőlőtolvaj legényért, hogy maga mellé vegye – adjutánsnak.

Másnap nem is volt egyéb baj, csakhogy sok volt a kolerás. De egy se jelentkezett vele vizitre.

Ugyanez a csapat egy hónap mulva, a szerbek betörése után megint keresztül masirozott ezen a falun. Már azóta otthon is voltak s ujra kiegészitették a megfogyott keretet… Kicsit csendesebbek voltak, kicsit füstösebbek. A puskaporszag már az orrukban volt, kisturmolták már magukat és félelmesen, nyugodtan dobogott a lábuk.

A falu még üres volt, mert a szerbek betörése miatt, hogy baja ne legyen a népnek, előre kiüritették s a házak üresen, magánosan állottak. Csak egy-egy ember lézengett, akik hősi önfeláldozással maradtak itt, hogy a marhákat itatgassák. A jószág, amelyet el nem szállithattak, ott bolyongott az udvarokon, a nyitott istállókban, már amit el nem raboltak s le nem mészároltak belőlük.

A katonák megsajnálva nézték a kirabolt falut. Minden ajtó betörve, minden ablak bezuzva. A szobákban minden darabokra zuzva. A fehérnemü szétszórva, taposva, tépve a földön, a legkisebb fiók is feltörve, kiforgatva; a lámpák összetörve, számos ház leégve, marhák és lovak leszurt tetemei büzölögve meredtek rájuk. Ez volt ám a vad harácsolás. Még a rác gazdák házai is teljesen kifosztva, hiába volt fehér lobogó kitüzve rájuk és lakodalmas lakoma az asztalukon.

Fáradtan és éhesen néztek szét a gyerekek a szomoru dulás tanyáján. Nekik itt nem sok maradt.

A kapitány is bosszus volt s az adjutánsnak kiadta keményen a parancsot, hogy nem baj, ha semmi nincs is, de kenyeret keritsen a föld alól is.

A legény két óra mulva került elő és konokul jelentette, hogyha főbe lővik is, de kenyér nincs.

– No a ménkő üssön meg, szőlőt tudtál lopni, mikor nem kellett! Ha te nem lelsz, majd lelek én, – orditotta a kapitány s aztán maga látott neki, hogy egy kenyeret zsákmányoljon a faluban, ahol egy hónap előtt egy fürt szőlőért a bőség idején az ajtósarkára köttette ki az embereket.

Felhajtotta az egész falut és minden házba benézett. Mert nehéz a háboru, nehéz a lőárokban a tüzet állani, nehéz egész éjszakán át egy darab vitorlavászonba burkolózva esőben feküdni, nehéz a derék csapatnak elveszteni felét s nehéz feladni parancsra a kivivott pontokat, de a legnehezebb megenni a komisz kenyeret.

Hát ennek most meg kell lenni: a jó házikenyérnek.

Nem birta elhinni, hogy az egész faluban egy kenyeret ne találjon. Dühös volt és ingerült, mint egy gyomorbeteg. Rikácsolva adta ki a parancsot, hogy:

– Mindnyájatokat megtizedeltetlek, ha kenyér nem lesz!…

Senki sem tudott sziveskedni vele.

A végén aztán, mikor hirtelen haragjában keresztül ment a nagy indulatrohamon, elnevette magát.

– Eggye meg a fene, lesz még rosszabbul is!

Mintha ettől a békességtől megjött volna a szerencséje, a legelső házban, ahova pihenni bement, egy rettentő nagy félkenyér várta az asztalon. Még a kés is bele volt szurva a hátába. Ugy maradt félig szegett karéjjal. Aki vágni kezdte, talán maga is le van vágva azóta.

– Ez már aztán valami! – kiáltott fel örömében s rögtön kiadta a parancsot, hogy erre a kenyérre ugy vigyázzon az adjutáns, de jobban, mint az életére… Tiz napra elég lesz, tiz nap hosszabb a világhistóriánál…

Befalatozott s nagyot sóhajtott.

Fáradtan ült a széken, még pihenni se volt kedve. Egy altiszt jött be valami jelentéssel. Szórakozottan hallgatta s közben látta, hogy az ember szeme sóvárogva csüng a kenyéren.

– Jól van, – mondta s nem is tudta mire. – Ott a kenyér, vágj egy darabot…

Hallotta, hogy kint nagy ujjongás van és moraj, mikor az altiszt a kenyerével kilépett.

Másik altiszt jött. Ez is beszélt.

– Jól van, jól van, – morogta rá – szelj kenyeret.

Isten tudja, de ma mindenkinek volt jelenteni valója. Az egész sarzsi megfordult a kapitány szobájában. Mind karéj kenyérrel tért vissza, ugy, hogy csak sarka maradt a végin.

Az abonyi fi már nagyon dünyögött.

– Mi bajod? – mordult rá.

– Hát mit fogok én mán őrözni? Ez már nem kenyér, csak vakarcs. Hun leszünk evvel tiz nap alatt.

– No fald fel, – rivallt rá a kapitány – ha ugyse érdemes őrözni, legyen a tied.

A legény szemérmetlenül utánanyult a kenyérnek, tarisznyájába tette s kiódalgott vele.

És aztán mindennap volt még egy falatkája belőle, hol az egyik csizmaszárba, hol a másikba, pedig a tulajdon bevallása szerint azonmód bepofázta az egészet.

– No te állat – mondta neki a tizedik napon a kapitány – ha még egyszer elibem jösz ezzel a büdös, penészes, vacak kenyérrel, kiköttetlek, mint a szőlőért! Megértetted!

És jóizüen nyelte le a jó, kiszáradt hazai kenyér végső morzsáit valahol messze bent, tul a hegyeken.

XII. KIS SAMU JÓSKA.

Egy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határról, de huncutak is voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig jókedvüek s a sorban mindig egymás mellett állottak s egy nevük lett a végén, az egész ezred ismerte a hirüket, az egyik legény Kis Samu volt, a másik Samu Jóska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska volt.

– Testvér – mondta Kis Samu – éhes kezdek lenni.

Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előre küldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt s azon csak éjjel tudott egynéhány katona keresztül lopózni, azok is inkább töltényeket hoztak nekik, mint ennivalót.

– Mit együnk testvér, – mondta Samu Jóska.

– Mi van?

– Vizem van.

– Nekem meg sóm.

– Hisz az nagyszerü, főzzünk levest.

– De miből?

– Fűből.

– Jó lesz az?

– Jó hát.

– Megájj, az nem jó lesz. Paréjlevest főzök én, az jobb lesz.

– De nincs paréj.

– Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Ides anyám otthon csak kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót.

– A nagyon jó lesz akkor.

Még nevettek is rajta. De bizony hiába csuszkálták végig a letaposott rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg mertek volna főzni.

– No testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt senki, ott szép a fű, abba csak lelünk…

– Én is kimegyek.

– Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne maradjon egy kis paréj miatt!

– Hát tudod mit, akkor én megyek ki.

– Persze, le akarod előlem legelni a mezőt. Ismerlek.

Evvel Kis Samu már ki is bujt a szöges drótok alatt.

Lassan csuszott előre, mint egy nagy vastag vakondok. Minden füszálat megérzett, megszagolt, minden laput megizlelt, de csak nem talált olyat, amilyet az édes anyja szokott otthon szedni, gyenge, édes leveleket; de messze is van az édes anya, meg az édes szülőföld.

Ő csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jól esett lassan tovább csuszni a zöld fűben, puhán és csendesen, kapargálva s a fejét bele-bele fektetve a magas, kaszálni való perjébe.

Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre volt itt csak az orosz lövészárok, de közben sürü bokrok voltak s olyan magas fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu csak ment, ment előre. Nem tudta miért megy, hova megy, ugy csuszott, mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki s alig látszott, hogy előre halad, csak ő maga látta, ahogy az egyenesen álló vékony füszálak lehajoltak a teste alatt.

Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.

Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett nevetni halkan, hogy hangja ne legyen.

Horkolást hallott.

Most mit csináljon?

Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette, csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek usztak rajta. Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy idegenben, ellenség közt… A test megköveteli a maga pihenését. Hogy megy otthon aludni az ember, mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó, puha szénába a szénatartóban s reggelig azt se tudja, mi az élet… csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte félálomban eleget tegyen a kötelességének: uj szénát vessen a ló elé… S hogy meg lehet szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni azért… Pedig mintha abból a csendesen édesdeden alvó emberből valami álomsugarak terjednének, amelyek rá is ráragadnak, az ő pilláit is édes mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már s csaknem lebókol egy puha vakandturáson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról, fáradságról, zsibbasztó éhségről s átadja magát a legdrágább álomnak…

De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska cimborája, aki odahaza a drótkerités megett várja az édeslapu leveleket, amiből levest lehet főzni.

Hirtelen minden álom kimegy a szeméből… Hát az ő élete, az bizony nem sokat számit, meghaltak már mások is, ezren is, meg tizezren, meg a világ teremtése óta hányan s ezután is meghal mindenki eccer… De Samu Jóska várja az édeslapu levelet…

Nagyot gondol Kis Samu.

Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét s megy előre tovább, lassan, mint a gyik.

S egyszerre csak előtte az orosz katona.

Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig lefittyent a fejéről, hosszu szőkésbarna haj csapzott izzadt, meleg homlokára. A szája kicsit nyitva s az arca szeliden, békésen, mint egy gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből, a kenyérzsákja ott van mellette, ugy alszik, mint édes anyja ölében a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalommal hagyja el magát. Nem bánja, ha akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni mire felébred… Hát ez az orosz mire bizta magát?… A szent Föld ott lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vitéz csöndes lélekzésével.

Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste, mérte, milyen mélyen alszik a muszka.

Aztán kinyujtotta a kezét, a kezében az éles, hegyes, marokra fogott szuronyt…

Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt, szőrös, pirosbőrü pihegő mellétől, megállott… A kemény vas, a könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna, megremegve valami szép és igaz gondolat hatása alatt. Aztán visszahuzódik s a másik kézbe kerül.

Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszu orosz puskát s kiemelte a füből… Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekapcsolva vele az élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar marokban… S most ujra kinyilt, kinyult a magyar kéz: felvette a barna kenyérzsákot…

Egyéb nem kellett neki.

Még egyszer végigfutotta a pirosan alvó nagy embert. Nem volt már fiatal ember, hosszas, ritka szőkebarna szakáll ütközött ki az arcán, a vonásai fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké, pedig legény volt még.

– Aludj, testvér, – mondta Kis Samu magában, azzal a nyakába vette a puskát, a tarisznyát s elkezdett visszafelé csuszni.

Egy horkantást hallott, ettől megijedt. Borzasztó megijedt: ha fölébred a szerencsétlen, akkor meg kell ölni.

Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a legkisebb neszre halottnak tetteti magát s csak hosszu perc mulva indul ujra utnak…

Igy indult ő is utnak, vissza a csapásán… Hogy meg lehet ismerni a hóban a nyul csapását, a páros kettős nyulakat, két kicsi elől, két öreg nyom hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett s hosszufarka utána söpört a puha havon… Az ember utja még sulyosabb, az élő füvet ugy széttöri, árkot ás, vés, a füves réten.

Mikor bebujt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton. Ült, ült és aludt. Aludt mint a muszka s nem ébredt fel.

Az alvásért nagy büntetés jár: vesszőzés, kikötés, nagy veszély idején főbelövés… és hogy aludt ez is… Nem birta szegény kivárni az édes füveket.

– Nohé, no… – rázta meg a cimbora. – Hékás…

Alig tudott bele lelket verni.

– Itt az ennivaló!

Samu Jóska nagyra meresztett álmos szemmel nézte a kenyértarisznyát, amely dagadt volt.

Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Megértette.

Hanem volt valami, valami furcsaság, amitől a tarisznyában mindkettőjüknek kerekre nyilt a szeme.

Egy kis fura alkotmány: egy kicsi bababölcső.

Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész rendes kis takaros bölcső. Bicskával faragva, olyan kicsi ringó bölcső.

Hallgattak, néztek.

A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az árnyéktalanságon, csöppek gyöngyöztek le rajtuk s ugy a szemük táján összecseppentek, lebiggyentek…

A Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett.

– Hun szedted ezt, testvér?

– Ott alszik egy árva magában, – mondta Kis Samu.

Samu Jóska megcsóválta a fejét.

Hallgattak. Azt akarta mondani: Jó lesz az én Bözsi leányomnak!… De nem mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani: Vidd haza a te kis Bözsi leányodnak… s ez se mondta ki.

Törtek a kenyérből s lassan eddegéltek. Falatonként morzsolgatták szét az istenadta kenyeret…

Egyszer azt mondja Samu Jóska:

– Testvér.

– Mi kell, testvér?

– Hun alszik az az árva?

– Hát arra le.

Azzal tovább ettek. Eccer Kis Samu szólalt meg:

– Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna…

S megint tovább ettek.

Megint Samu Jóska szólt egyet:

– Én is tudnék ilyet csinálni az én Bözsikémnek.

S müértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőcske formáját.

Aztán Kis Samu mondta:

– Alkalmatos, de nem boszorkányság.

Samu Jóska azt mondta rá:

– Nem.

Kis Samu megint ezt:

– Add csak ide, testvér…

– Én?… Nem én…

– Hásze, jóember, nem akarom megenni.

– Nem, tudom mit akar kend, de én vissza akarom vinni.

– Hogy vinné kend, mikor én hoztam?

– De én tanáltam ki, hogy… Nekem van gyermekem, én tudom, mié!…

Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán. Félt, hogy nem tud szólni a torka szorulásától.

– No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres bölcsőt, – szólt gorombán Kis Samu – s egy darabot tört le a kenyeréből… – Ki tudja, az a muszka is mikor kap ujra.

A muszka ébren volt, ott ült a fűben, lecsüggesztette a fejét, már nem tudta, mi történt vele.

Csak akkor riadt fel, mikor emberi arc bukkant fel előtte.

Samu Jóska intett egyet neki, aztán odanyujtotta féltenyerében a bölcsőt.

A muszka csak nézett vérveres szemmel, elbámulva, gyáván.

– No, vegye csak el kend, – szólott barátsággal Samu Jóska – nem dinament van benne, haszen ismerheti mi a.

S az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult. Mindenik szégyelte a harcmezőn a férfiszemben a könnyet…

XIII. AZ OROSZ INVÁZIÓ UTÁN.

Skole, 1914. október 20.

Az államvasutak főnökségénél csak annyit igértek, hogy a vonat elmegy a határig.

Szolnoktól kezdve a vonatot egyre jobban meglepték a visszavándorlók, akik félelem és aggodalom és szomoruság batyuját cipelték magukkal. Az uri asszonyok is mind harmadosztályon utaznak a rendkivül lassu és hosszu vonaton.

– Óh Istenem, ha még egyszer menekülni kell!

Sóhajtások, mint a Szüz Mária kép előtt, föl az ég felé néző szemek.

– Nektek nem volt muszáj jönni, én egy szóval sem kapacitáltalak.

Valami groteszkség a szemrehányásban. Mintha olyan nagyon kellett volna kapacitálni valakit azon a rettenetes hajnalon, mikor a szolgabiró hajduja, meg maga a szolgabiró szaladt házról-házra, hogy indul az utolsó vonat…

– Én csak annak örülök, hogy csak egy csomagom van, a ládát nem hozhattam el…

Szegényke, hogy jajveszékelhetett akkor, hogy a láda, a láda! Szent isten, a láda az értékekkel…

– Jaj, olyan mérges vagyok, hogy eljöttem, vissza is kell menni…

– Örülj, hogy nincs már muszka.

– Nono, hátha, csak nem szabad róla beszélni!

Egy bölcs öreg kerékgyártó fölényesen szól:

– Bizony, csak akkor fogjuk tudni, mi vót, ha a történelmet olvassuk, mint a negyvennyócat.

Ez a beszélgetés jellemzi az egész vonat hangulatát fel Munkácsig.

Itt egy uj ijedtséget vet be a lelkekbe a kalauz.

– A vonat nem megy Lavocnéig, még a határig sem, csak Volócig.

Mindenfelé izgatottság. Ugy látszik, mégis benn van még az orosz. Talán rá is fognak a vonatra lőni. Az ujságok se irnak egy betüt se Beregmegyéről, csak Máramarosról, ott pedig még Kőrösmezőn oroszok vannak. S ha az orosz benn van, ha be tudott jönni, erősitést is fog tudni kapni. Ha még egyszer futni kell…

– De már akkor nem leszek olyan szamár, hogy fizessek a vasutért… Még pótdijat is fizettettek velünk, hogy jegy nélkül szálltunk fel…

A vonat szombaton este indult Budapestről és hétfőn reggel ért be a Verhovina alá. A legszebb és legtündéribb völgységbe, amelyet valaha láttam. Az ősz buja, pazar, káprázatos. A hegyek cserbundái arany nyirekkel ékesek, a vörös prémben: szikrázó ékszerek… Ez a vidék a magyar hazának egy ismeretlen, egy félredugott, egy tömérdek állami kincset érő ékessége. Tele gyógyvizekkel s olyan ősszel, amelyhez fogható sehol a világon. A Tátráé a tél, a Verhovina paradicsoma az ősz.

De a hegyek tövét lesi minden szem. A reggeli fényben a lombok alól kikanyarodó kozák csapatokat keres a szem s minden percben várjuk, hogy ágyulövést, gépfegyverkattogást hallunk. Mert ugy tudjuk, hogy a mieinknek se ágyuja, se gépfegyvere, csak öreg werndli-flintája.

Szinte csodálatos, hogy minden incidens nélkül megy a vonat lassan feljebb, ujra feljebb. A hidfőknél szakállas véncsont rezervisták félszakaszokban táboroznak, s mosdás közben felbámulnak a hajnalban tova mozgó vonatra. Valamelyik ablakból ujságot dobnak ki nekik, elvigyorognak és szervuszt intenek.

Az uton mindenfelé mutogatja a kalauz az eldobált szemetet: kozáktanyák. A felboritott s trágyává taposott szénaboglyákat, itt-ott egy-egy leégett kunyhót, a kis patakban egy-egy leguritott hordót. S beszélnek az almamezei futás után a nagy menekülésről, mikor a hosszu rutén szekerek, zsidó kordék rogyásig rakva hozták lefelé a holmit, s a nép gyalog, hátán, mellén, lába körül a gyerekeivel… Borzasztó volt. A csöndes, csodaszép tájon, mint egy lidércnyomás.

Volócon a vonat jó hirt kap.

A vonal vissza van állitva Lavocnéig.

Hosszu aszály után nem olyan áldás a jó eső, mint most a kicserepezett lelkekre ez a hir.

Hiszen akkor tiszta a Kárpát!

Minden veszélyérzés, minden aggodalom eltünt. Megint érzi az ember az édes itthon nyugalmát.

S a vonatbiztositó osztag tisztjei oly vigak és kedvesek. Nem: itt már nincsen baj.

– A mieink tegnapelőtt, szombaton már bementek Skoléba.

Délután már katonai vonat, egy mozdony, egy kocsi megy oda. Meghivnak, hogy tartsak velük. Pompás és vidám ebéd után megyünk, én vagyok az első polgárember, aki átlépi a határt az orosz betörés után.

Kimondhatatlan jó érzés.

A győzelem szele lengeti a lelkeket. Elektrikus vigság.

Lavocnéban le van égetve az állomás, s ami puskatussal szétrombolható, szétrombolva. De mit lehet puskatussal rontani egy állomáson! Az ablakokat, a lámpák üvegtábláit tördelték be. És a Blockhaust, a váltóház gépét törték apróra. Pár darabot zsebre teszek belőle, a porrá zuzott géprészekből.

Skole…

Lemberg alatt az egyetlen jelentékenyebb város. Olyan, mint Munkács. A lembergiek kedves nyaralóhelye.

Semmi kár.

Oly gyorsan kellett elmenni az orosznak, hogy nem volt ideje még egy ablakot bezuzni sem. Csak a Groedel báróéknak van káruk. Felgyujtották a kastélyt, de ott hagyták az egy halomba hordott rablott kincseket. A város tiszta… Kivéve persze, hogy a kozák nagy előszeretettel szállásolta be a lovát a szalónokba s a zongorákat szerették használni éjszakai cilinder helyett.

De ez mind semmi. Ma már a mi daliás és vitéz katonáink csörtetik a kardjukat az utcán s a lengyel és zsidó menyecskék kacéran kinálják a csókot, ami megmaradt a kozákdulás után.

– Ah, csak önök a finom uriemberek, az oroszok azok pogányok!…

S mikor összenevettünk azzal a két kackiás leánnyal, akik egymás háta mögé bujva mondják ezt a szép kijelentést, s látjuk a vastag, egészséges, pirospozsgás, viritó arcukat, amely egészen körül van rajzolva kisütött frufruval: akkor, teringettét, minden magyar katona összeüti a bokáját s nem ijed meg a világ legnagyobb ágyujától sem.

Hétfőn délután a magyar katonaság bement Stryjbe s már a társzekerek ezreit viszi utánuk a vonat Szinevucskóig.

Pár nap mulva talán Lembergig.

Ez a hangulat odafönn Gácsországban, mert Galicia ma megint visszanyerheti a régi jó magyar nevét. Legalább erre a pár hétre, mert most ugyan ott alig hallani más szót, csak magyart.

XIV. MIKOR A KATONÁK PIHENNEK.

Skole, 1914 október 21.

Az ember lelke a legborzalmasabb harcok közben sem veszti el sem a kulturáját, sem a vidám rugékonyságát. Csak egy kis pihenő kell, hogy kifujja magát, már megint teljesen emberré lesz.

Ez a legnagyobb csoda, amelyre ez a rettenetes háboru rávilágit.

Azt hittük először, hogy a kulturember idegzete abszolute semmi vadságot sem fog elviselni. Aztán jöttek a hirek, mint a vastag felhők, a borzalmakról és rettenetességekről, amelyek minden képzeletet felülmulnak s azt hittük, hogy a kulturember egyszerre visszasülyedt prehistorikus fenevaddá.

Egyik sem igaz.

A kulturember sokkal jobban birja az emberfeletti erőfeszitéseket, mint a félbarbár, mert egy nagyszerü tartaléktőkét hord a lelke brodsackjában életértékekből. A nyers és ugynevezett őserejü paraszt bakák lógó fejjel és kimerült szemmel ülnek, maguk elé meredve s csak sóhajtoznak az otthon, a szülőföld után s olyan fáradtak, hogy kezüket, lábukat alig birják mozditani, mint odadobált zsákok a földön, ellenben a tisztek, akik ugyanazokon a fáradságokon mentek át és a veszélyek egész fontosságát sokkal nagyobb intenzitással érezték volt át, frissen és vidáman, mindent kiheverve szórakoznak.

Nincs egyetlen ur itt körülöttem, aki a kvalifikált borzalmak légiójáról ne tudjon beszélni, ha visszagondol az elmult hetekre, s milyen szépek, egészségesek, frissek és játékos elméjüek. Ha az asszonyok látnák, megirigyelnék a háborut.

S csakugyan, alig van kedvesebb, mulatságosabb és egészségesebb dolog, mint itt ülni a skolei állomás sarkában, a vaslábu kerti lócán s nézni a befutó trénkocsik végtelen sorát, a landwehr s a honvédtiszteket, ahogy arany barátságban pattog a szó:

– Szeavasz, szeavasz…

– Szerbusz, szerbusz.

Hosszu rusnyák szekerek várnak hátul, forspontok a gyalázatos kis lovakkal s csodálatos szép őszi hegyoldal, fönn a nyires sárga tisztásával.

Kétezer szekeret vittek át itt ma a vonatok s százával állanak a forspontok, amelyeket felpakolnak, de a legcsöndesebb pesti konyhában több pörölés van, mint itt. Szinte nesztelenül siklanak tova a hosszu, végtelen vonatok. Három nappal ezelőtt orosz horda nyüzsgött itt, most a mieink diskurálnak…

*

Odahaza persze azt hiszik, hogy az az öt-hat tiszt, akik itt tárgyalnak nagy komolyan és a bluzt is kigombolják, ugy mutogatnak a testükön valamit, a csaták emlékeit, a sebeket tárják fel. Győzünk hálistennek, a győzelem édes érzései közt talán nem profanálás, ha lesztenografálom a hősök beszédét.

– Ez a legtöbbet ér az egész háboruban.

– Ez igen!

– Ez a pelzmellény, barátom. Nézd, milyen csodadolog ez.

– De milyen csizmád van, öregem. Hol lehet ilyet kapni?

– Kassán csináltattam husz forintért.

– Nem drága!

– Hát Pesten nem kapod meg harmincötért, negyvenért.

A szép pesti asszonyok olyan gonddal nem tárgyalják meg az uj magyar divatot.

Aztán.

– Csak egy jó tisztiszolgára tudnék szert tenni.

– Nahát az enyém is, az is egy igazi állat.

– Semmit se tud. Még olyan tisztiszolgát nem láttam, mint a főorvosunknak van. Még a gondolatát is lesi az urának. Ugrik. Nincs szoba? Neki van. Összeverekedik mindenkivel és mindent szerez. Kérlek, az almamezei futás után, mikor beérünk Szolyvára, ott áll a falu végén s azt mondja: Főorvos urnak alássan jelentem, a tea fel van főzve, az ágy meg van vetve.

– No az enyém négy nap mulva jött meg.

– Hát az enyém? Első dolga volt, hogy eldobta a pakkomat. Mindenem benne volt.

– Az a trénhadnagy, akivel együtt voltunk… ha a szolgája megjön, mindig azzal fogadja: Keblemre, te állat! Hát már megjöttél?… Mert azt se lehet kivárni soha.

A cselédkérdés… A pesti asszonyoknál is elég kiadós téma.

Aztán az ebédre is kell gondolni.

– Hol az étkező kocsi?

Az étkező kocsikból lett a legjobb kórházkocsi.

– Hátha nincs a vonaton étkezőkocsi, hol étkezik az ember?

– Táphadnagyok, táphadnagyok.

– Sört lehet itt inni?

– Sört, azt nem lehet, ellenben bort nem kapsz.

– De kell valahol kocsmának lenni, mert az én puccerem már berugott.

– János.

– Tessen parancsolni.

– Kell egy kenyér, de olyan kenyér, hogy rögtön itt legyen.

– Igenis. Prófunt.

– Cipó! Friss cipó a debreceni piacról.

– Igenis, prófunt.

– Meg valami jó pecsenye, friss sült, valami jó szelet.

– Igenis, konzerv.

– Nem konzerv, te állat, hanem rostélyos, bifsztek malac-pörkölt, vadsertés izzel!

– Igenis, konzerv.

– Fuj…

– Te, az oroszok a mi konzervünket nyersen ették.

– No hát én civilizáltabb ember vagyok, én nem szeretem a nyers hust bádogban.

– Csak szoknyában!

– Persze.

Az asszonyi dolgokra térül a szó.

– Azt az orosz is kedveli.

– Volócon van egy menyecske, azt harminc orosz kedvelte. Egy bakám huncutságból csókot kért tőle… Hát nem lehet valami rosszvérü a menyecske, mert azt mondta, hogy: Hagyjanak békében, mert már magamnak sincs, mind elvitték az oroszok.

– Ami azt illeti, az én szakaszom is azt jelentette egy reggel, hogy: „Hadnagy urnak alásson jelentem, a falut bevettük“.

– És te mit mondtál rá?

– Ki kell üriteni!

Hozzák a debreceni cipót, meg a megrendelt menüt s még bor is kerül; a cipó bizony prófunt s a koszt az konzerv, de legalább bőven s a savát-borsát megadja a sok jobbnál-jobb adoma a hadi élet asszonyi dolgairól.

Ilyen vigan nem ebédelnek ma sehol odaát Magyarországon.

Ebéd után jönnek az adomák.

– Barátom, ha most leülhetnék egy órára valamelyik pesti kávéházban…

– Itt szebb helyen vagyunk.

– Szép hely, csak azt mondd meg, hol van több piszok, itt vagy Felső-Magyarországon?

– Hát Volóc kis hely, de ott több van.

– Igen, itt nagyobb területen oszlik meg.

– Láttátok az orosz urak hagyatékát?… Mindenütt a szalonokba kvártélyozták be a lovakat.

– Az oroszok, azok jóvérü fickók. Hallottam az elébb egy jó esetet – szól egy élelmezési tiszt. – Bementem a városba szétnézni, hogy lehet-e itt valamit beszerezni az élelmezés számára. A legnagyobb kereskedőhöz utasitottak. Hát kérlek, egész szép raktára van. Csudálkoztam is rajta. Kérdem tőle, hogy lehet magának ennyi raktára? Mert ha az ember a kozákok után egy zsák lisztet talál, már persze csudálkozik. Azt mondja, hogy: kérem, én mindent adtam nekik. Nálam nem raboltak, hanem vásároltak. És hogy?

Bejön a proviant tisztjük és elkezd alkudni; de a szemtelenségig. Hát jó. Az ember enged… Miért ne engedjen, nem igaz?… A végén kihordatja a holmit és szekérre rakja. Akkor azt mondom neki: kérem alássan, én leengedtem minden árat, ahogy parancsolta, de most már láthatnék egy kis pénzt?… Pénzt? – azt mondja a kozák tiszt – azt nem, de egy golyót a hasadba, azt kaphatsz.

– Azért nem kell ezeket félteni, – mondja a nevetés után egy másik tiszt. – A galiciai zsidóban akkora kereskedői szellem van, hogy az mindent kihever. Az elébb azt mondom egy kis pájeszes fiunak, hogy te, mondok neked egy jó üzletet. Add ide az egyik pájeszedet egy koronáért. A fiu néz, azt mondja, megkérdi az apját. Elmegy, aztán visszajön. Hát mit mondott az apád? Azt mondja a gyerek: Az nem mondott semmit… Hát megcsináljuk az üzletet?… Tudja mit, azt mondja a kölyök, mondok én egy jobb üzletet: két koronáért odaadom mind a két pájeszemnek a felét.

Igy kergeti tréfa a tréfát, adoma az adomát, nevetés a nevetést.

… Szegény fiuk. Talán megnyugtató, hogy ha igaz, hogy nem mind arany ami fénylik, az is igaz, hogy nem mind vér az, ami sötétlik… Ezek az urak mind csatákból jöttek s csatákba mennek… Ki tudja, melyik lesz az köztük, aki nem látja meg Lemberget, ahova most indulnak…

XV. LEVÉL.

Édes szülém,

irom a levelet a nagy hegyek alatt, egy olyan faluból, hogy még a jóisten is csudálkozik rajta, amilyen falu ez. Se utcája, se határa, se keritése, se tyukja. Sokszor ugy nézünk egymásra, hogy igy is meg lehet élni az embernek? Nagy szerencse, hogy itt vannak a nagy csaták, nem arra mifelénk, mert nem adnám én azt az egy tagot, a mi kis falunk határát, ezért az egész mindenségér, országostól, kunyhóstól.

Hát ne busuljanak édes szülém, hogy ilyen messzire elvitték a fiukat, igy kell annak lenni. Az egy halál mindenütt megleli az embert, oszt azután ugyis mindegy; hát legalább az nyugosztolja meg a szegény magyar katonát, hogy az otthon lévő vagyonkát legalább nem éri kár.

Csak maguk ne busuljanak, édes szülém, a főhadnagy ur ma is kiadta a parancsolatot, hogy aki egy hét alatt egy kilót nem hizik, stráfot kap, de kemény büntetést. Mink osztán eszünk is, de hiszem is, hogy csak egy hetet töltsünk nyugalmasan, nem egy kilót szedek én magamra, hanem mind a tizenhetet visszaszerezem, amit a mult hetekben az nagy marsokba leadtam. Itt százhusz koronáért mindenkor lehet venni egy száznyolcvan kilós marhát, de azt a bajtársamnak irták, hogy a váci vásáron élősulyba három-négy koronát fizetnek egy kilóra, hát maguknál édes szülém? adja az a jóisten, hogy ott is csak igy legyen, mert a szegény gazdálkodónak csak az a jó, hogyha a bornyukból kap egy kis pénzt, egyébbül oszt alig is lát, csak azt elég elnézni, hogy itt ezen a teméntelen mezőn egy boglya széna nincsen már, mind felették a katonalovak, kit a kozákság, kit a huszárság, mer a szegény lónak is élni kell.

Azér maguk ne busuljanak, mig takarmány van; csak azon gondolkodok sokat, hogy vajjon a Jani sógor a gyenge derekával meggyőzi-é a sok marhát otthun. Aj, édes szülém, ha én aztat tudnám, hogy maguknak nincsen bajuk, akkor én oda se néznék ennek a sok sanyargatásnak, ami itt van velünk, de nem kapok maguktól levelet, én mindig irok, mikor csak lehet, de maguktól egy betü nem sok, annyi se jött augusztus 17. óta az én szivem vigasztalására.

Azér mégse busuljanak, mert tudom én jól, hogy maguk is megteszik a magukét, ahogy lehet, se jószágba, se a kukoricába, se a disznóba, se a gyerekbe nincs hiba. Mer vigyázzanak is rá, mint a két szemük világára, édes szülém, hogy mikor haza szakadunk eccer ebbül a nehéz sorsbul, tiszta szivvel ölelhessem meg a két gyereket, meg örüljek annak, ami csak van, mármint a vagyonbélinek, meg magának jó szülém, meg neked is kedves jó szeretett egy feleségem, sirok bizony sokszor, mikor senkise látja, most se birja ki az én két szemem, itt van a könnyem cseppenése a papiroson.

De azér maguk csak ne busuljanak édes szülém, jó az isten a magasságos egekben, idáig megőrizett, hogy még a hajam szála se görbült meg, ezután is gondot visel a szegény árvára, aki ezen a nagy töredelmes földön kujtorog a többivel. Azér nem baj a, ugy kell annak lenni, mer ha máskép vóna, nem igy vóna, osztán ha rosszabbul vóna, asse vóna jó. Láttak vóna csak a mult héten, mikor szeredán éccaka tizenegy órakor csak elkezdett lüni a muszka negyven ágyuval, osztán megszakadt az emberekbe a gatyamadzag, osztán uccu világ, ugy meggyalogoltunk, hogy virradóra annyira vótunk a tett helytül, hogy két napig kellett visszafelé gyünni. Hanem azér visszagyüttünk ám, oszt ami elpotyogott, a puskát, mit, azt is felszedtük ám, mer az árva muszkának lehet ezer ágyuja, de ha a magyar baka megsturmolja, hát ugy nyútogassa a kezét, hogy az ember mingyán krajcárt szeretne nyomni a markába. Egy cimbora, bizonyos Kis Kovács, nagyon mókás gyerek, e mán ha sturm vót, csak integetett nekik a pipája szárával, hogy gyertek bagóra! osztán első dóga, hogy a foga közé dugja a muszkának. Szeretnek is bennünket a muszkák, hogyha parancsba nem vóna adva nekik, bizony kezet se emelnének mi ránk. De hát parancsba van adva nekik is, meg nekünk is, osztán bizony, ha összemegyünk, ugy megkaszaboljuk egymást, hogy öröm látni. Ugy bele is jöttem mán, hogy még álmomban is csak ölöm, vágom üket, magam is csudálkozom, hogy egyéb bajom nem lött eddig, csakhogy megtaposott a ló.

Ne busuljanak szülém, van is most a magyar nemzetnek olyan becsülete az idegenbe, hogy még a polyák is magyarul kiáltja hogy, hapták. A tiszturak meg ugy vigyáznak ránk, mint az édes gyermekükre, tüztől-viztől-éhségtől oltalmaznak, de szeretjük is őket, a mult éccaka is a magam köpönyegét is ráteritettem az egyikre, mert fázott szegény, nem is csuda, erősen fogas idő vót.

De nem is busulok én, hogyha vége lesz a háborunak, mindjárt megfordul az urak akaratja a szegény nép irányában, megadják a jogot is. Mert hiszen ugyi szülém, a szegény ember gyereke éppen olyan jó most az ország sok ellenségét pusztitani, mint akár a grófok, meg az ügyvéd urak! Nohát akkor arra is csak olyan jó lesz a szavazatja, hogy maga szája ize szerint intézze az ország dógát. Hallottam is én mán a tiszturaktól egy-két szót, csakhogy nagy idő van most, nem lehet megirni, hogy hogy ejtődött, mer parancsba van, hogy csak a tábori posta számát szabad megirni, de azt nem, hogy hun is van az a tisztimenázs, ahun azt hallottam. No majd ezt is csak jóra viszi a jóisten, a mi kegyes Atyánk.

Nem is busulnának maguk, hanem kacagnának egy jót, ha látnák, milyen szakállam van. Az én fiam még tán utánam is kiáltana, azt gondolná, hogy üstfoltozó cigányember vagyok, pedig bizony mégis csak én vagyok a te jó apád édes gyerekem. Vani jó csizmád, mert mán itt vannak a téli hidegek, vigyázz rájuk szeretett jó Erzsim, édes feleségem, hogy egésségbe lássalak mindnyájatokat, ha eccer hazakerülök. Nem tudom, meddig tart, errefelé azt beszélik, hogy eltart ujesztendőig, de az is lehet, hogy tovább is, hacsak a francia meg nem adja magát, mer akkor a német is nagyobb erővel jön nekünk segiteni. Még derék egy nemzet a német sógor, én soha nem tudom mit szidtuk mink azt annyit, akár kellett, akár se. De igaz, hogy bajba látszik meg az ember. Hej istenem, bárcsak azt tudnám, hogy szedik-é az adót? Még csak a kéne!

De mán nem irok többet, mert nincsen több papirosom, pedig ami papir van a trafikába, mind kicsi vón, ha én mind ráirnám az én sok panaszomat. A multkor is kiküldenek előőrsre, osztán elfelejtik megmondani a jelszót; hogy visszagyüttünk, majd lelőttek a polyákjaink, ilyenek esnek itt.

No fiam, hát megtudod-é mán türülni az orrod? Mán azt hiszem, még a kis Erzsusét is, ugyi? Jaj istenem, hogy még tréfálni van kedve az embernek, de nem is hinnék édes szülém, hogy soha annyit nem nevettünk, mint amióta ennyien, férfiemberek együtt sanyarogunk. Különösen az a bizonyos Kis Kovács, akit emlitettem, az annyi bolondot csinált, hogy még a svaromléniába is hemperegtünk a kacagástul, kár hogy szegénynek ma egy hete reggeli csatán keresztül lőtték a torkát, igy a szájánál ment be, a nyaka csikgolyánál jött ki, rögtön meghótt.

Nem fér mán a papirosra semmi, hát isten áldja meg magukat édes szülőanyám, tegyenek egy kis virágot a szegény apám sirjára Halottakkor én helyettem is. Isten áldjon szerelmes egyem, édes kedves gyöngyvirágom, kedves jó drága feleségem, meg a gyerekek. A jószágra ügyeljetek. Csak azért sirok most, hogyha én meghalnék, meg a többi, az én gyerekemet idegen nyelvre szoritnák, nem lenne mán magyar polgár. De jó a jóisten. Éljen a magyar.

(1914. okt. 30.)