Az ipar és kereskedés kezdetei

Amíg a mai ipar és kereskedelem kialakult, sok ezer évi fejlődésen kellett átmennie. Ennek a hosszú fejlődésnek első korszaka az az ősrégi idő volt, amikor az ember minden szükséges holmiját otthon, maga vagy családtagjai segítségével állította elő. Alacsony műveltségi fokon ez mindenütt így volt és ma is így van azokon a vidékeken, ahol még ismeretlen a művelődés. Nem is kell régmult időkbe, vagy messzi vad népek közé kalandoznunk, hogy ezt a családi gazdaságot, legalább félig-meddig, magunk előtt lássuk. A magyar földön is vannak még sokan, akik a maguk vagy a szülőik házában is láttak ilyesfélét. Nem egy vidéken a szántóvető ember egymaga, családja segítségével építi a házát. Maga zsindelyezi. Csinál asztalt is, ha kell,—szóval építőmester, zsindelyező, asztalos egy személyben és ellátja, megteremti egymaga az egyéb házi szükségletek jórészét is. De vannak sokan olyanok is, akik jól emlékszenek még rá, hogy a vásznat otthon szőtték, a szerszámokat otthon készítették és bizony nagyon ritka dolog volt, ha valamit vásárolni kellett.

Igy volt ez hajdanán mindenütt, de még sokkal nagyobb mértékben, már azért is, mert akkor bizony még sokkal kevesebb fajta dolog kellett az embereknek, mint ma, ha még olyan eldugott hegyi falvakban laknak is. Meg aztán akkor nem vásároltak, ha kellett valami, amit nem tudtak maguk megcsinálni, hanem cseréltek. Csere útján pedig nehezebb volt egyhez-máshoz hozzájutni, mint pénzzel vásárolni, mert a pénz csak később kezdett szerepelni az emberek között.

Amint kifejlődött a közlekedés, egymástól messze lakó emberek és népek is összejöttek egymással. Ha megismerték egymás dolgait és ha jóknak találták azokat, akkor rajta voltak, hogy maguknak is legyen olyan holmijuk.

Hogy lehetett azonban ezt elérni? Attól az időtől még messze voltak, amikor a mesterember elkészít valamit azért, hogy eladja. Aki amit készített, azt saját magának készítette. A gazdag emberek pedig rabszolgákat vásároltak és azokkal dolgoztattak. Igy tehát, ha valakinek az volt a kívánsága, hogy bizonyos fajtájú munka a rendelkezésére álljon, olyan rabszolgát vásárolt, aki értett ahhoz a munkához, vagy rákényszerítette, hogy a kívánt munkát—úgy ahogy—előállítsa. Igy történt, hogy a régi Rómában ezerszámra voltak rabszolgák, akiknek iparcikkek készitése volt a feladatuk. Magyarországon viszont—a letelepedés első idejében—egy sereg jobbágy feladata az volt, hogy zsindelyeket készitsen, másik csoport jobbágy szövéssel, famunkával vagy fegyverkovácsolással foglalkozott. Az ilyen jobbágy eltartásáról azután természetesen a gazdája gondoskodott, úgy hogy teljesen a mesterségének élhetett.

A műveletlen népek kézimunkája mutatja, milyen eszközökkel dolgoztak az emberek az ősi időkben. Az ausztráliai szigetlakók még ma is a nyiluk segítségével fúrják, lyukasztják a deszkalapot.

A kunyhóborításra való faháncs hasítása a mai félvad népeknél.

A háncs elválasztása a fatörzstől

A lehántott fakéreg puhitása

Nyilvánvaló azonban, hogy nagyon kevés olyan cikk volt, amiből állandóan és annyi kellett volna, amennyit a rabszolga vagy jobbágy mindennapi munkájával folytonosan előállított. A rabszolga vagy a jobbágy munkája így hiábavalóvá lett volna, ha a gazdája nem segített volna ezen úgy, hogy a rabszolgát olyan gazdának adta bérbe, akinek a rabszolga munkájára éppen szüksége volt. A gazda tehát bérbeadta rabszolgáját az illetőknek, hogy dolgoztassanak azok vele. Megtörténhetett és megtörtént azonban az is, hogy az ilyen rabszolga valahogy egy kis tőkét kuporgatott össze magának és azt felajánlotta gazdájának azzal, hogy szabadítsa fel őt. Vagyis: nyilatkoztassa ki, hogy lemond rabszolgája felett való hatalmáról és így ezentúl szabad embernek kell tekinteni. Az ókor nagy városaiban nagyon sok rabszolga cselekedett így, akik azután mesterségüket mint szabad emberek űzték. Igy keletkezett ezeken a helyeken az iparosság, ami azután később külföldi bevándorlókkal mindinkább elszaporodott.

Föniciai kereskedők szövetet, állatprémet, elefántcsontot árusítanak Harmadfélezer évvel ezelőtt a föniciaiak hajóikon ázsiai hazájukból messze földekre eljártak: terményeket és árúkat adtak-vettek. Ők voltak az óvilág rabszolgakereskedői, de viszont Egyiptom és Babilónia műveltségét is ők hozták Európába.

A római birodalom helyén későbbi időkben különálló országok keletkeztek. Mindezek az országok földmívelőkkel népesedtek be, kifejlődött bennök lassanként a földesuraság és a jobbágyság. És ahogyan azelőtt a különleges árúkat elkészítő rabszolgát bérbeadta a gazdája másoknak, akiknek szintén szükségük volt erre vagy arra a cikkre, ugyanolyan formán történt néha ezidőben a jobbágyokkal. A földesurak természetesen inkább a kész munkát adták át, mint magát a jobbágyot.

Kikötő a régi Egyiptomban Fém, fa, illatszer és fűszer kevés volt Egyiptomban. Ezeket az anyagokat a föniciaiaktól, araboktól, görögöktől vették és hajókon szállították haza.

Mint egykor az iparűző rabszolgák, úgy a kézműves jobbágyok is azon igyekeztek, hogy egy kis tőkét kuporgassanak össze maguknak. Ezzel a pénzzel megválthatták magukat gazdájuk hatalma alól és azontúl a faluban csak saját maguk hasznára dolgoztak. Ha valahol szükség volt a munkájukra: elmentek oda, elvégezték és azalatt kaptak—bér fejében—ellátást és esetleg pénzt, vagy inkább búzát, vagy egyebet.

Az ilyen kézműves természetesen nemcsak a saját falujában ment el dolgozni, hanem elment a szomszédba is, bebarangolta néha az egész országot. A családja azonban otthon volt és ugyanott volt egy kis földje is, visszatért hát mindig a maga régi falujába. Így tett az apa, így tett a fiú is, aki kitanulta apja mesterségét.

Közben azonban haladt az idő. Az emberek művelődtek, újabb és újabb ismereteket szereztek. Szebb és jobb dolgokat szerettek meg. Hogy jutottak mindehhez? Külföldi kereskedők jöttek, külföldi portékákkal. Vagy külföldi mesteremberek telepedtek le valamelyik közeli városban. A vándorló csizmadia unokájának, ha azt akarta, hogy tessék a munkája: már ezektől kellett mestersége tökéletesítését eltanulnia. Bőrt se használhatott már akármilyet: jobb fajtát, szebbet, jól kikészítettet pedig csak a városban kapott. Minthogy pedig, az akkori közlekedési viszonyok között, a városba menni aránylag kis távolságról is nagy dolog volt (ami ma egy-két óra a vonaton, az akkor napokig tartott, ha ugyan jó volt az út, azonkívül sok volt a rabló), sokkal egyszerűbbé vált az iparosra nézve, ha a városba költözködött.

Ezek a városok—Európa mai nagy városai—jórészt még a rómaiak idejéből maradtak vissza. A római hadsereg annak idején, folytonos előrenyomulása közben, azokon a helyeken, amelyek hadi szempontból fontosak voltak (utak kereszteződésénél, folyók gázlóinál, termékeny vidékekhez vezető hágóknál vagy völgyeknél, stb.), állandó jellegű, erős katonai tábort ütött, ahol állandó helyőrség maradt vissza. A hadseregek nyomán mindig ott jártak az iparosok és kereskedők, és mert ezeknek is kellett valahol tanyát ütniök: rendesen ezek körül a táborok körül, annak közvetlen közelében helyezkedtek el. A benszülött lakosság azután természetesen mind nagyobb tömegekben kereste fel ezeket a helyeket. Részben hogy vegyen, részben hogy eladjon. A jó vásár hírére rómaiak is mind többen jöttek ezekre a helyekre. Lassanként a sátorok helyett faházak, a faházak helyett kőházak épültek, az egészet falakkal vették körül, hogy váratlan támadás ne érhesse a lakósokat. Igy születtek a római városok. Ilyen volt többek között a mai Mainz, Köln, Páris és a mai Wien (Bécs) is, amelynek eredeti neve Vindobona volt. Ilyen volt Akvinkum is a mai Óbuda határában, azonkívül sok más város.

Pénzváltó bolt Németországban, 1539-ben A 400 év előtt való időkben arany és ezüst volt a pénzek anyaga. Sokléle pénz volt forgalomban: azért nyiltak meg a pénzváltó boltok, amelyeket az asztalaik német nevéről »bank« néven ismertek.

Ezek a városok voltak azok, amelyeket azután a népvándorlás viharai javarészt tönkretettek és az enyészet szélére juttattak. Mégsem pusztultak azonban el teljesen és tökéletesen. Mint hamu alatt a tűz, úgy pislákolt bennük az élet. És mert a városok, többnyire még a római időkből, püspöki székhelyek voltak, vagy legalább is volt kőből épített templomuk és mert voltak még ép házaik is és főleg, mert volt fal-kerítésük, ha esetleg rossz állapotban is: amint egy kicsit rendeződtek a viszonyok, éledezni kezdtek. A lakosság maga ugyan még teljesen földmívelő volt és nem jött a városokba. De az egyes birodalmak, országok, fejedelemségek, hercegségek, grófságok urai, az érsekek, püspökök, apátok: egy-egy ily városban ütötték fel udvartartásukat. Itt fogadták a hozzájuk fordulókat, itt intézkedtek az állami és vallási ügyekben, itt tartották seregeik javát személyes rendelkezésükre.

Vásározó németországi földmívesek Ez a régi kép (—az 1512-ik évben rajzolta a nagyhírű Dűrer Albert—) azokat a földmíveseket mutatja, akik a terményeik fölöslegét piacra vitték, hogy az árából iparcikkeket vehessenek. Lassanként kifejlődött az a szokás, hogy az aratási idő után bizonyos városokban egy-két napra összegyűltek az iparosok és kereskedők, akik a vásárló földmivesek számára kirakták árúikat. Ezek a napok később állandósultak és ezeken tartották évenként a nagy vásárokat.

Utcára nyíló régi francia bolt

Igy már saját környezetük is nem csekély számú volt, de ez, mint a mágnes a vasat, mind több és több embert vont a városba.

A fejedelmi udvarokhoz nemcsak ügyes-bajos alattvalók fordultak igazságot keresni, jöttek szerencselovagok is, akik boldogulásukat remélték, jöttek vitézek is, akik kardjukat ajánlották fel, jöttek apácák és szerzetesek, akik a gyermekek oktatására vállalkoztak. Ebből a tarka, forrongó és pezsdülni kezdő életből már nem hiányozhatott a kereskedő, aki messzi külföldről hozta árúját és nem hiányozhatott az iparos, aki ott készítette az egyszerűbb és közönségesebb cikkeket.

Igy indultak ismét fejlődésnek a régi városok, és mint egykoron ezek a római táborhelyekből, úgy alakult sok új város az alkalmas helyeken fekvő vár körül. Innét a magyar »város« szó is: olyan hely, amelyet vár védelmez.

A városok iparos és kereskedő lakósai hamarosan jó módba jutottak, tehetősek lettek. Az uralkodók, fejedelmek látták ezt és mivel azt remélhették, hogy az iparos és kereskedő népesség bőségesen fog adózni: rajta voltak, hogy az ipart és a kereskedelmet minél jobban előmozdítsák és hogy iparosok és kereskedők minél nagyobb számban legyenek városaikban.

Kopány vára alatt pihenő török kereskedők A törökvilág idején (a 16-ik és 17-ik században) sok török kereskedő élt hazánkban. A maguk árúit és terményeit nemcsak magyar földre hozták el, hanem Ausztriát és a mai Németországot is bejárták. A külső országokban szerzett pénzen árúkat vettek és elárasztották velük hazánkat.

Igyekeztek tehát minél több iparost és kereskedőt a külföldről országaikba, városaikba behívni és azokat ott letelepíteni. Minthogy azonban ebben a korban sehol sincs annyi iparos, hogy a másiktól ne tudott volna megélni: mindenféle nagy előnyöket adtak nekik, annál is inkább, mert a bevándorlók mindig csoportosan jöttek, vagy legalább is a már régebben bevándorolt saját fajtájukhoz csatlakoztak. Teljes szabadságot biztosítottak nekik az uralkodók és így alakult ki a nemes és a jobbágy mellett a szabad polgárok rendje, akik közvetlenül a király vagy a fejedelem alá tartoztak, csak annak fizettek adót és semmi közük sem volt a földesúrhoz. Megengedték nekik, hogy régi törvényeik legyenek érvényesek közöttük, vagyis, ha Olaszországból jöttek: az olasz, ha Franciaországból jöttek: a francia törvény, vagyis aki milyen országból jött, az ott érvényben állott törvény alá tartozott, mert ez biztosította a számukra üzletkötéseiknél azt a megszokott biztosságot, amiben otthon is részük volt. Minthogy azonban a törvényeiket csak ők ismerték: tehát maguk közül választottak vezetőt, aki az ő ügyes-bajos dolgaikat intézte,—ebből lett a polgármester. Maguk közül választottak tanácsot, amely ítélkezett a különféle pörökben,—ebből alakult ki az esküdtszék. Mindezekben a dolgaikban pedig, ha az elöljárók ítéletével nem voltak megelégedve, akkor az uralkodóhoz és pedig csakis ahhoz, vagy helyetteséhez fellebbezhettek.

Igy tehát a városok teljesen a maguk urai lettek, mentesek a földesúri beavatkozástól, közvetlenül és egyedül az uralkodók alá tartoztak.

Az ország nagy eseményei közé tartoztak az egyes városokban tartott vásárok és rövidesen arról győződtek meg, hogy a vásáron több és jobb szerezhető békességgel, mint amennyi a harcok gyilkos veszedelmei között szerezhető, de elveszhető is volt. Az évszázados fejlődés után ipar és kereskedelem lassanként nyugodt, általános forgalmat biztosító szükséggé válik, intézménnyé lesz és termelő, értékesíthető munkára szorítja a művelődő emberiséget.