VADVIZEK ZÚGÁSA

BEVEZETŐ ÉNEK. Hallod? ezek a vadvizek! Ezt hallom én itt nappal, éjjel. Magányom boldog szigetét Körülharsogják szent zenével, Monoton, szent, örök zenével. E zúgás mellett alszom el, E zúgás mindent túlkiált: Töprengést, gondot, szenvedélyt, Lelki sebet, lelki halált, E zúgás mindent túlkiált. Hallod: ezek a vadvizek! Nincs több ily édes dajkadal. Távol: bogárkazümmögés, Közel: kőtörő viadal. Szálfákat sodró viadal! Most elsűlyedt a nagyvilág. Csak e völgy van, s e vadvizek. Tőlük tanulok énekelni, Rájok nézek, bennök hiszek. Hadd zúgjanak a vadvizek!

A KIS TEMPLOM A NAGY DÓMBAN. A borbereki templom falára írom. Fölötte égig ér a szirt. Olyan filigrán, oly kicsi. Harangja elhaló szavát Ezer gúnyos harangvirág Az erdőn túlcsilingeli. Fenn Isten jár a csúcsokon. Amerre fényben elhalad: Testőrei: dárdás fenyők Állnak titáni sorfalat, A szirt felett, s az ég alatt. Dördül az ormok orgonája, Az Ünőkőre boru száll. A mérhetetlen szikladómban A kis fatemplom félve áll; Belőle félve száll az ének, A dicséret a dóm urának: A magasságok Istenének. Mert emberkéz emelte csak. Fenn az Úr lépked hallgatag, A maga-épitette dómban: Önnön művében elmerűl: Az örök-szépben, örök-jóban. Fenn az Úr lépked hallgatag. A fenyők némán szalutálnak. Ő néha-néha fölriad, S visszaköszön testőrhadának, A sok sötét, szurkos titánnak.

SZENTIVÁNÉJ A HAVASON. Itt meghaltak az istenek: Oberon és Titania. Csak Pán él, s Pán itt oly hideg. Nem mulatós, tréfás nagyúr, Komoly, komor, ködben vonúl, S az útja meredek. A tündérseregek Alusznak bedőlt bányamélyben. Jánosbogár se száll. Itt nincs ma mámor Se holdfényvezénylette éji bál. Nincs táncraperdítő borocska, – Csak pár halavány csillagocska Virrasztja az Ünőkő tetejét.

A HOLT FENYŐ. A holt fenyő pirosba öltözik. Ha látsz egy foltot, Egy rozsdavörös foltot A haragoszöld tenger közepén: Ereszd le messzekémlő látcsöved, S mondj egy imát a holtak üdveér’. Az a halál. Nem a lomberdők szelid őszi disze, Amelyre új élet következik. Ez a pirosban ünneplő halál, Ez a dacos halál, Ez tudja már, hogy nincs feltámadás. És mégis áll, Halott bajnok az élő katonák közt. Mivel másutt nincsen számára hely.

HAVASI FESZÜLET. Halványpiros hegyi virág Öleli lábát a keresztnek; Távolról a sötét fenyők: Titoktudó konok erők Feléje gyökeret eresztnek. És ölelik a föld alatt. Igy rejtik el imádatuk. Olyan szép itt és oly szabad! Alatta kanyarog az út És még mélyebben a patak. Szent arcán kín – s örök remény. A zúgó vízbe letekint, – S mosolyg a vad patak dühén.

A FENYŐK ÁLMA. A fellegek a fenyők álmai. Az ágak között megrekednek. Azután futásnak erednek, Vagy halkan suhannak odább, Mint foghatatlan, lenge holmi, Testetlen, fátylas délibáb. Az álmok sorsa: eloszolni. Néha úgy szállnak, fehér csipkeként, Hogy alig-alig fedik el a fényt. Ezek a boldog álmok. Aki ily álmot látott, Annak a fának hálálkodni kell. És hogyan hálálkodik a fenyő? Hogy ezerszeres illatot lehel. S néha jönnek gomolygón, nehezen, Szurony se szaggatja meg odafenn, Csak néha üti át Egy órjás dárdáját a fellegen. Ezek a gonosz álmok. Aki ily álmot látott, Recscsenve jajdul, álmában kiált, Lát fekete vért és piros halált. De lassan elszáll jó és gonosz álom, Valahol virrad már a láthatáron, Oszlik a köd, A pára már kevés. Aranyderüvel messze valahol A kék ég jő: az örök ébredés.

„IDILL“ A MAGASSÁGBAN. Vihar ment végig a hegyélen. – – A gyökerei megmozdúltak. Az órjás, látva végzetét, Társa felé nyújtá kezét: Tarts meg, – vagy téged is lezúzlak! És tompa jajjal rázuhant. Elállt a hegy lélekzete, S egy percre a patak alant. A másik meghajlott bele, De felfogta és megtartotta őt. Egyik a másra támaszkodva: Most így állnak a Teremtő előtt.

AZ ÉN SZOBÁM. Nem volt ilyen szobám soha: Alacsony kis padlásszoba, De szeme égigérő hegyre néz, S a hegy viszont az ő szemébe. Benne nehány butordarab, Oly durván összerótt, – De visszadobnék minden földi jót, Ha ezért kinálnák cserébe. Ez az én remeteszobácskám. Körül a falon fenyő, páfrány, És vadvirág az asztalon. Szeretteim a nagyvilágban, Látjátok: én most itt lakom. Az ablakokon zöld zsalú van: Nehéz, zöld pilla a szemen, De a szempillát nem csukom be, Virrasszon örök-éberen. Nappal lássam, hogy fut a felhő, Éjjel halljam, mit nyög az erdő, S mint zúgnak körül a vizek. – Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.

TROFEUM. Mint indián a skalpokat, Öreg fenyők zuzmószakállát Én a Magánytól elragadtam. Ez a viharvert szürke zászló Disziti szobám négy falát, Fenyőgallyak között fityeg. Ha ablakomon besüvít a szél, Oly kisértetiesen lengeti, Mint fenn az ormokon. E trofeum, Ez az én üdvöm lobogója. És boldogabb vagyok vele, Mint lehetett a Nagy Napoleon Marengo minden zászlajával.

AMA KESKENY ÚT. A szálerdő már elmaradt, Most törpefenyő jő, s boróka, Az ösvény egyre keskenyebb, – Jövök, – ki tudja már mióta, S megyek, – ki tudja meddig még. A célom – Isten tudja csak – Talán a semmi – tán az ég. Az ösvény egyre keskenyebb És egyre zengőbb a szivem, Úgy zeng, mint egy kristályharang, Pedig nem rázza senkisem. Még feljebb gyér fű és moha, – Majd puszta gránit, vagy bazalt, Szélkürtök héjja-riadója, Vagy síri csend, – minden kihalt. Jövök, nem tudom már mióta. Egy ismeretlen túlvilág már Fagyasztó áramot lehel. Megyek, – ki tudja meddig még. Ez tán a mennybemenetel.

VIZEK HA TALÁLKOZNAK. Harsogva jő két vadpatak, Egy harmadik, egy negyedik, Külön kis völgyből mindenik, – De egymás felé tartanak. Alább a sodruk sebesebb, Alább már malmot hajtanak, Fűrészt lendítnek rönköt vágni. Mennek – és nem fognak megállni! A forráspontjuk messze-messze Rejlik az Ünőkő alatt, Egyike itt, a másiké amott. De álmukban már látják társukat, Akihez vágy ragadja őket, S a testvér felé küzdik magukat. Vadúl birkóznak fával, kővel. – És győznek – egyesült erővel.

AZ ÜNŐKŐ. Ez a király. A ködkoronás, rejtelmes nagyúr, Aki uralkodik itt mindenen, Mindenbe beleszól, Mindenben benne van, Minden fenyőnek Ő a háttere. Ő az, ki mindig sejtteti magát, De nem mutatja meg, csak néha-néha, Ha tiszta este van – És a szivekben méltó áhitat. Először holdvilágnál láttam Őt – És nem tudtam, hogy Ő az. Olyan volt, mint egy óriási árny, Minden csöpp fényességet beborító. Nagyobb volt, mint az éj, Nagyobb volt, mint a csend, Nagyobb, mint minden eddig tudott nagyság. Olyan nagy volt, S a holdfényben oly kicsi voltam én, Hogy némán levettem a kalapom.

FOLT, AMELY TISZTIT. Egy foltot látok, egy fehéret, A látcsövembe beletévedt: Az ott egy hómező, Egy folt a király komor köntösén. Ó mennyi áhitattal nézem én! Az ott örök. Mert nincsen július, oly rekkenő, Mely onnan azt a foltot elvigye, A hó az Ünőkő menyasszonya, S örök a hóval kötött szűz frigye. A városokban letiporták Az égből-esett szűz havat, Száz sáros emberláb gázolt bele, – Itt – téltől-télig megmarad. A szakadékból felragyog az égre. Most a lelkemet mossa hófehérre.

AZ UTOLSÓ HÁZ. A fűrészmalmon túl vagyok. S ez itt az utolsó faház. Ablakából a gyertyafény Úgy lobog elő, mint a láz Ijedt, beteg gyerek szeméből. Valami fázás összeráz. Itten végződik valami És kezdődik valami más. Valami nagyobb hatalom. Ez itt az utolsó faház S túl rajta zajlik a vadon. Elvész az út a vak sötétbe. Rémeket lát a házikó S az éjbe kémlel lázban égve. Túl rajta zajlik a vadon, Vagy hallgat; ám a hallgatása Még sokkalta félelmesebb. Visszavonúlt a kis telep S visszavonúlva hagyta itt Hátvédnek ezt a házikót. És rábízta a titkait És minden embernek-valót. Nem előőrs, – hátvéd ez itt. Túl rajta nyoma vész az útnak, – Az embergőgnek takarodót fúnak. Túl rajta már a patakon Rézsut nagy szálfák dőltek át, Ágak, kövek, kavargó tajték, Dühöngő összevisszaság. Itt kezdődik a másik hatalom: Az ősellenség előőrsei. A házikón túl győzött a vadon.

A SZEMÉRMES SZIKLÁK. A sziklák itten oly szemérmesek: Fenyőágakkal takargatják Gránitbordáik szörnyü éleit. Még cserje is akad imitt-amott, Valóságos lomb, Ősszel hulló, tavasztváró levél, Tiszavirág a halhatatlan zöldben. Még cserje is akad imitt-amott Takarónak a szűz szirtek fölé. A sziklák itten oly szemérmesek, Úgy rejtik a bennük ülő erőt, A lappangó hatalmat. Nem kiabálnak, nem fenyegetőznek, Vad meztelenségük’, Feszülő izmaik’ nem mutogatják, Nem üvöltik alá A magasságból a vándor fejére: Mindjárt reád szakadunk, nyomorúlt! Hanem, ha jönne egyszer buja ember, S taposná a zöldet fejük fölött, S úgy hozná végzete, Hogy egyszer félre lépne: A magasságból lebucskázó teste Ezeken a szemérmes szirteken Véres rongyokba szaggatná magát.

GYOPÁR. Azt mondta valaki: A Korongyoson gyopár is terem. Azóta vágyaimnak netovábbja A Korongyos-tető. Róla álmodom nappal-éjjel, S a pici fehér csillagokról, Mik szikráznak a vad kövek között. Mert úgy lehet: Egy hullócsillag szállt alá oda, Ép a Korongyos tetejére. Honnan indult: ki tudja azt? Talán egy nagyváros felett Látta útrakelni egy ífju pár. Sikoltó ívét elkisérték szemmel, Míg legörbűlt a sötét horizontra. Találgatták: Vajjon hol nyugszik meg? Hát ide hullt. Ide, a Korongyos-tetőre. Ezer darabra hullott széjjel, De üdvösségét megtalálta. S minden kis része csillagalakú lett: Igy született a havasi gyopár.

HANGVERSENY. Lent a patak zúg; – De most jő a szél – És elkezdi a fenyves idefenn. Ifju cserjék vad sörénye lobog És az öreg fenyők Inognak méltóságosan. Azután semmi hang. És felhallatszik újból a patak. Egy szélroham – S a fák folytatják, ahol abbahagyták: Mi történt kétszáz esztendő alatt. És új szünet. És felhallatszik újból a patak.

NÉHA FÉLEK… Néha félek… Úgy nyugtalanit ez a suttogás, Ezek a halk neszek, Ez az imbolygás, ez az összejátszás A hátam megett. E halk hullása nem tudom minek. Itt nem hull levél, Tán az Idő pereg Bús percegéssel itt, az örökzöldben. Néha félek… A fenyves olyan kisérteties. Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok, S felszúrhat minden öreg fenyő tűje. Egy idegen parány, Akit nem tűr az ősvadon magában. De multkor egy gyökérbe botlott lábam, S ahogy fölnéztem, Megrázta szakállát egy vén fenyő És így szólt hozzám barátságosan: Öcsém, jobban vigyázz! S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

IZVOR. Megtudtam ezt is: A patak nevét, A dajkámét, ki esténkint dalol, S az őserdőnek minden erejét A völgybe hozza le. Ó be mélyek, be csöndesek az esték, Igy, egyedűl, – vele. Megtudtam ezt is, A patak nevét, Hogy nevén nevezhessem a Magányt, Mint egy titokzatos tündérleányt: Izvor, Izvor!

„ÖRDÖGSZOROS.“ Mi dübörög, a szikla, vagy a víz? Egyszerre dübörög Az Izvor és az ördög katlana. Az Izvor benne habzik. Pezsgő nem habzik így, Tokaj nedvének nincs ily ereje. Ezt nézni: mámor. És hozzá képest rongy a szenvedély. Egy törzs fekszik az ördög katlanában. Fenyő volt valaha, Évszázados fenyő. Az ember rönknek készítette ki, Ezóta asztal volna tán, vagy ágy. De mást gondolt a szél. A fergeteg Fogta és ledobta a szakadékba. Most ott pihen, S a végitélet trombitáit várja. A szoros felett összeér a szirt, Az ördög torka szájba nyílik ott, Villognak a kemény gránitfogak, És egy halványkék repedés csupán Az ég. Menekülő utadat arra vedd Lélek, különben itt tart a pokol.

HIDAK. Egy hídon mentem át, az Izvoron. Furcsa hidacska volt: Két szál fenyő, Csak úgy, egymásba róva, Az Izvor lent dalolt. Egy percre én akkor megálltam ott, Behúnytam a szemem, Hallgattam, hogy az Izvor mit dalol, – S egy látást láttam: A Dunát láttam messze, valahol, S az Erzsébethíd ércpilléreit.

DIALÓG. A harkály kopogtat egy vén fenyőt. Én a botomra dőlve hallgatom, Mint harmadik. Különben csend lakik Körül az erdőn. A harkály: Mit gondolsz öreg: meddig élsz még? A fenyő: Azt jól tudják az istenek, Akik az életem kimérték. A harkály: Mit gondolsz öreg, hogy mi lesz belőled? A fenyő: Bizony mondom, nem függ az se tőlem, Se tőled. A harkály: Az emberektől függ tehát? A fenyő: Az ember nagynak képzeli magát. A harkály: Mit gondolsz mégis: Hiszed, hogy asztalt terítenek rajtad, S melléd telepszik egy vidám család? Vagy ágy leszel, mely mélyen, hűsen altat A nap heve után? Szólj, mit hiszel hát, vén embertelen?! A fenyő: Mit tudom én! Bölcső leszek talán. Talán koporsó. Oly mindegy nekem.

LOVAS FAVÁGÓ. Lovon jő, nem gyalog, Lovon jő, hallgatag: Komor erő. A piros alkonyat Mögötte jő És megnöveszti furcsán, feketén. A fejszét vállára vetette, Mint halál a kaszát, Úgy lovagol A fenyveseken át És megvetőn tekintget szerteszét. A fenyők sötét gyűlölettel nézik: A hóhér ott megyen! Vajjon kivel tart ma leszámolást? Veled? Velem? És holnap ki kerül a bárd alá? A fenyők sötét gyűlölettel nézik És zúgnak, mint az összeesküvők. S megszólal egy: Én holnap meghalok, – De zuhanva, még összezúzom őt! És zúgnak, mint az összeesküvők.

TELEFONPÓZNA. Elsorvadt, száraz ágai, Mint béna karok, kimerednek. Telefonpózna lett a fa: Hírhordozója embereknek. S a többi közt kell állnia. A többi mind faragott oszlop, Legyalult, kinyalt, síma fa, Olyanok, mint az udvaroncok. Ezen még ott az ősi kéreg, És van még benne büszkeség, – S az erdőre még visszaréved. Úgy bontja meg a többiek sorát, Mint a fecsegő, léha népet Egy sötétcsuklyás aszkéta-barát. Az emberek a drótot hozták, Ott állt, útban állt, kapóra jött, Nem vágták ki – csak besorozták. De rajta még az ősi kéreg, A büszkesége megmaradt még, – S az őserdőre visszaréved.

ILLÉS. Ez a villám nyoma, E szénné égett, bús-fekete rom. Az ember önmagának követelte, Az Isten azt felelte: „Nem adom. Ez itt próféta-fa, Nem fogja látni a letarolt erdőt, Rábocsátok egy izzó-tüzes felhőt, Magamhoz ragadom.“ Az ember önmagának követelte, Az Isten azt felelte: nem adom.

MÁR JÁRT… Már járt a villám a fejem felett, S bújtam előle vén fenyő alá, Jó helyre ép… Egy csattanás: Lobogtunk volna mindaketten: Én és akihez menekedtem. És lettünk volna egy halom hamu, Két élet hamuja. Bottal piszkálta volna valaki: Melyik az ember és melyik a fa?…

VIHAR UTÁNI GONDOLATOK. Csak egyszer adnád énnekem Teremtő Úr hatalmadat: Az elszabadúlt orkán erejét, A felhőszakadás Patakokat dagasztó hatalmát! Csak azt a percet adnád énnekem, Én Istenem, csak azt a percet, Amelyben a leomló görgeteg Közepén vágja ketté az utat És a lázadó elemek Kitűzik zászlajuk A halombadőlt szálfák barrikádján. Csak ezt a percet, Csak ezt a földrengető percet add nekem, Isten! Tudnám, hogy mitévő legyek vele!…

„DICSÉRTESSÉK“… A hegyről jöttem lefele. Valami komor áhitat Ragyoghatott az arcomon: Nagy fény és nagy homály, keverve, Mint napsütötte havason A fellegeknek árnya. És szembe jött egy kisgyerek. És felnézett reám. Kicsi lélek gyolcsba, mezitláb. Valamit észrevehetett, S mintha látná pap-bácsiját, Kalapot emelt: „Dicsértessék“… E percben papnak éreztem magam, Isten papjának, úgy mint senki más. És ősi joggal válaszoltam A kisgyereknek: Amen, mindörökké! –

A MAGÁNY SZOBRA. Én játszottam a rengeteggel, S zálogúl a lelkemet adtam. Hogy fogom visszaváltani? Gyerekkoromból zendül egy szó: Most tessék „szobrot állani“! A szót a fenyők átveszik, Harsogva zúgják: szobrot állni! Már követel a rengeteg: Add meg magad, nincs mit csinálni! Felhágok hát egy csonka törzsre, Keresztbefonom a karom: Tégy hát velem, amit akarsz, Erdő, te szörnyü hatalom. S az erdő semmit sem csinál. E mozdulat elég neki. Ahogy hozzádermedten állok: Alakom’ szoborrá teszi. S „Magány szobrá“-nak nevezi.

KARÁCSONYKOR. A szent estén majd eljövök ide. Álmaim szekerébe fogatok És szólok fantáziám táltosához: Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok, És álomhintón eljövök – ide. Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott. Csak egy hang lesz a halott rengetegben: A zúgó patakok. És én fenyőtől fenyőhöz megyek És minden fenyőt megsimogatok. És megkérdezem: virrasztotok még? És megkérdezem: hogy aludtatok? És aztán feltűzöm a szívemet A legmagasabb fenyő tetejére, – S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk… Néked ajánlom égő szívemet… Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.