HÁZASSÁGOK DESPERATIÓBÓL.

– No megesett nekem szegény fejemnek a diószegi vásár, Miklós öcsém! most én már akár lefeküdjem és egy szót se szóljak többet! ily szavakkal ronta be hozzám tens Korpahorgyi Márton urambátyám, s úgy vetette végig magát bőrpamlagomon, hogy ijedtemben majd tüzet kiáltottam.

Az igaz, hogy nem is a legkeresztyénibb színben volt a jó úr. Majd a szájába hágott, oly hosszú képeket csinált, s bajuszának szálai ugyancsak álltak a világ mind az öt része felé, míg másfélhetes botolatlan szakálla, mint a kukoricza-tarló berzenkedett tüskés elhatalmazottságában.

Egyik ezüst sarkantyújának le volt törve taréja, s üstgombos mellénye egy gombbal lejebb volt gombolva, mint istenigazában kellett volna lennie. – Szóval: az egész úron úgy állt a világ dicsősége, mintha vasvillával hányták volna rá.

Ott aztán a helyett, hogy szép csendesen megült volna, elkezdett képeket metélni; huzta, vonta minden vonásait, mint csak tehetségében állt; szemeivel egyszerre lefelé is, felfelé is iparkodott nézni, s oly czifrákat sóhajtott, hogy kottára lehetett volna szedni.

– De pedig engem, urambátyám, többet meg ne ijeszszen, protestálok, vagy úgy elszaladok, mint három regement katona.

Erre ismét nagyot fohászkodott.

– De hát mi leli, az Istenért? hisz oly savanyú képeket csinál, mint a született vadalma! nem iszik egy kis ürömessentiát?

– Hej! dehogy iszom, dehogy iszom ürömessentiát!

– Mi baja hát? A sarkantyúja veszett el?

– Dehogy sarkantyú, dehogy sarkantyú!

– Vagy pipája tört el?

– Dehogy pipa, dehogy pipa! Hanem öcsém, Miklós öcsém, most már csak csináljatok számomra epitaphiumot; mert én meghaltam és el vagyok temetve.

– Ej, urambátyám, már ki venne minden tréfát olyan nagyra? más becsületes emberen is megtörtént ám már az ilyesmi; – azért, hogy a tens vármegye sequestrumot rendelt urambátyám javaira, nem illik ám mindjárt a Dunának menni.

– Hej, öcsém! ez most a legkisebbik bajom a világon. Akkor az igaz, mikor még hevenyében kaptam, erősen affligált; csunya skandalum is, mikor az embernek vénségére rendelnek instructort, s föltettem erősen, hogy elölöm magamat; – el is öltem, az angyalfáját! de azt nem gondoltam soha, hogy oly veszett fegyverrel öljem el magamat, mint a milyet választottam.

– Szökött katona legyek, ha értem, mit beszél urambátyám! tán a háza ég?

– Biz ég, csakhogy nem látni a füstjét!

– No vagy tán csak a Zsófi halt meg, a hűséges szakácsné?

– Oh, uram! ne vigy a kisértetbe! majd gonoszat mondtam, felelt a tisztelt úr, s véghetetlen zavarában úgy össze-vissza rágta pipacsutoráját, hogy nem maradt azon csutorai ábrázat. Az még csak szép lett volna tőle, hogyha meghalt volna, de sőt inkább nagyon is él.

– A tatárt! tán csak nem ment férjhez?

E kérdésre az öreg úr neki-esett mind a tíz körmével hajának s kezdte azt vakarni kérlelhetlenül, mintha mindegyik szála egy-egy Zsófi volt volna.

– Férjhez bizony! felelé nagyvégtére, s csavarta bajuszát jobbra, balra, de férjhez ám, az angyalfáját! magam vettem el!

Engem olykor igazi rohamos kaczagásgörcsök bántanak. Ha egyszer valami ördögség eszembe jut, akkor én, utcza, nem utcza, elkezdek röhögni és tombolni, mint ki a kötélről szabadult el; s nincs az a prédikácziós halott, kinek kedveért komolyan tudjam magamat viselni; s ha néha karakán dolgokat álmodom, felugrom, s mintha mindegyik talpamat három ördöginas csiklandozná, fényes egymagamban fölkaczagom a holtakat sírjaikból.

Beszélhetnek aztán nekem a marengói ütközetről, szathmári restoratióról, német literaturáról, s a világ minden egyéb szomoruságáról: nekem végig kell állanom az egész rohamot, míg a csuklások és oldalnyilalások utól nem érnek.

Így jártam ezuttal; urambátyám megházasodott, elvette gazdasszonyát; – a dolog a Dunába ugrással határos. De hisz tehettem én róla, hogy a helyett, hogy őt vigasztaltam és illendően megsirattam volna, azon vevém észre magamat, hogy lelkemből neveték rajta?

(Valamelyik római császár – nem káptalan a fejem, hogy a nevére emlékezzem – a fölötti kaczagtában halt meg, hogy szamarát borostyánt rágni látta; ugyan szerencsém, hogy nem vagyok római császár, mert a borostyánt rágó szamarak száma nem kettő.)

Eleget akartam magamat türtőztetni, de valahányszor glédába állítottam arczomat, komolyságom cserépedénye mindannyiszor széttörött.

Majd azt kelle látnom, mint sétál tens urambátyám a székes-városban, kényes, feszes csizmában, pengő sarkantyukkal, csúful kikátrányozott bajuszszal, zsinóros mentében, nagy nádpálczával, még nagyobb büszkeséggel, karjába pedig pogányul csimpajkodik valami köpczös tagbaszakadt fehér személy; fején akkora főkötő, mint egy oláh kerék; piros kezén zöld téli keztyű; lábán sárga czipő, tarka harisnya; piros viganó rajta, nagy virágu kék selyem kendővel átkötve dereka, kit is a tens úr mint szeretett hitvesét mutogat be minden ismerőinek, végtelenre nyúlt «szeretnék a bőrömből kibujdosni» ábrázattal.

Majd ismét azt látom, mint ül a tens úr odahaza, fülére huzott fehér hálósüveg alatt, sárga flanellrekliben, papucsos lábával mechanice fujtatva egy himbáló bölcső mozgásainak alapját, s énekelve a visító surculus masculusnak ama hires marsot, melynek refrainje ez: «Mikor én még nőtlen voltam». – Míg künn a konyhában egy capitalis hallabreda metél az ezüst sarkantyúkkal czifra tésztát, ki is vagyon sárga bőrködmenbe, kurta kék viganóba és magassarkú piros csizmákba öltöztetve, s a kinek kezeügyébe eső sodrófára épen oly sejtelmes pillanatokkal tekintget az érdemes családapa a halósüveg lobancza alól, mint szokott emberséges ember a felesége kezeügyében levő sodrófára tekinteni.

Végre pedig, oh keserves jajszó! látok egy pár cserhajú tenyeret, melyek mint kérlelhetetlen nemesis ragaszkodnak bizonyos fülekbe; és hallok hangokat, minőket hallani, ha az öreg dobot ütik, s minők a tapsolások hangjai, ha az embernek a két tenyere közé valakinek másnak a két zifferblattja vetődik, kisérve a száraz fergeteg harsogásitól; és azt mondja rá minden ember: úgy kell neked! ime történik tenéked igazságkiszolgáltatás itt a földön, és megiszod levét azon levesnek, melyet magadnak főztél, és aluszol a fejed alján úgy, a mint vetetted magadnak!

– Hát még te is kinevetsz? hát még te sem sajnálsz? szól közbe siránkozó hangon a martyromságra kijelölt.

– Nem én. Sőt inkább mondom, hogy Allah igaz és Mahomed az ő prófétája! Ön meglelte érdemkeresztjét, úgymint a megérdemelt keresztet. Emlékezzék ön vissza első feleségére, arra a szép, kedves, kedélygazdag nőre, kit ön magától elkergetett, hogy rakonczátlanságait szabadabban űzhesse; kit fél város imádott, s kit ön eltaszított magától; és hasonlítsa azt mostani oldalbordájához, kiért az egész város kaczagni fogja önt, s kit ön nem fog magától elűzhetni. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája! Emlékezzék ön második feleségére, a türelmes, szende teremtésre, ki szelid megadással tűrte önnek méltatlan bántalmait; ki jó, engedékeny és nélkülöző volt, s utóbb is önnek zsarnok kezéből halál ő felsége országába menekült; és hasonlítsa azt a mostanihoz, ki minden nap újabb boszusággal fogja önnek borsozni ételét, italát, s kit nem fog ön lerázhatni magáról, hanem a ki hozzá lesz varrva önnek gallérához, és ülni és nehézkedni fog önnek nyakára még a másvilágon is, mint örökké hurczolandó puttony. Allah igaz és Mahomed az ő prófétája!

– Mind bölcsen tudom én ezt, szép öcsém; szánom, bánom vétkeimet; de már mit tehetek róla? benne vagyok a credóban, s jól tudom, hogy ez egyszer nem én leszek az kettőnk közől, ki a másikat kibőjtöli a világból. Látod, kétségbe voltam esve; megboszantottak azok a drágalátos atyámfiai, a kik kezeimet törvényesen megköttették, s boszút akartam rajtok állani. Nagy beteg voltam; azt hittem, elhalok; minden jótévő lélek elpártolt mellőlem. Tudtam, hogy ez a Zsófi is csak addig marad ott, míg van mit lopni tőlem, halálom esetére semmit sem várhatva, mert nincs annyi keresményem, mennyit egy szunyog a lábán elvihessen. Ekkor azt súgta belém valami sátán, hogy vegyem el a leányt; így magamnak holtig hűséges ápolót, örököseimnek holtom után kelletlen osztálytársat szerzek; – s úgy tevék. De meg is adtam az árát! Fölgyógyultam. Bár ne gyógyultam volna! úgy csak a vízi betegséggel lett volna bajom, míg így Jób patriarcha minden kínszenvedésein keresztül fetrengek; akkor csak az orvosságot kellett volna innom, míg most iszom a naponkénti feketelevest, a mitől pedig meg sem gyógyulok; úgy legfölebb is egyszer haltam volna meg életemben, míg így naponként ki kell állnom a keserű halált.

– Biz itten nincs választás, csak a türelem és a kötél vége között.

– Könnyű neked beszélni onnan az üveges hintóból; de vennéd csak vagy egy hétre az en bőrömet magadra, tudom megemlegetnéd a magyarok Istenét.

– Köszönöm a jószándékot, de nem élek vele. No de legalább vigasztalhatja magát azzal urambátyám, hogy jó gazdasszonyra tett szert, a ki majd maga sem irtózik megfogni a dolog végit, nagyra nem vágyik, nem czifrálkodik, s urambátyámat szépen megbecsüli.

– Holnapig se hidd azt, öcsém. Őrizkedik biz az, nehogy valamikép valamit dolgozni találjon: mégcsak a konyhára se néz ki, mióta teins asszonynyá lett, s ha kozmás az étek, engem mocskol értte; úgy iszsza a kávét, mint a rántott levest; s ki tud czifra lenni, ha ő nem? a minap valahol a megboldogult Regélőből talált tíz év előtti divatképekre s most majd kihuz érte, hogy neki oly öltönyöket szerezzek; aztán maga készít ez magának divatot, melyből tanulhatnának a grönlandi eszkimók is. A mi a becsülést illeti, megbecsül az engem, mint Balázs a hurkát; ha nekifog, a hátam is sajog bele, úgy megbecsül. S aztán mit csináljak? Ezer a kivánsága, nálam pedig legkevesebb a festék;1) most is vagy száz forintra volna szükségem…

– (Hej! megszeppentem én. Hát hinc illae lacrymæ? ezért volt a hosszas előszó? látlak!)

– Bizony, kedves urambátyám, vágék közbe, veszedelmes időket élünk; irmag a pénz, alig akad meg imitt-amott a szegény embernél egy-két garas; nagy a nyomoruság, nincs kereset; magamnak is épen ötven forintot kellene egy pár nap alatt kifizetnem, s majd kezemet lábamat eszem meg, hogy honnét teremtek elő ily óriási összeget?

No! savanyú képet vágott Márton bátya e vigasztalásra. Csak nincsen is annál nagyobb vexa, mintha valakitől pénzt akar kérni az ember, aztán nagy feneket kerít a dolognak, előadva a kényszerítő szükséget, az általános nyomort, drágaságot, pénzszűkét, s amaz épen hasonló, sőt két akkora panaszokkal veszi tele a száját. Ekkor aztán kérj tőle! Még amaz fordul felül; úgy jársz vele, hogy még te szánod meg, s te adsz neki.

– Hm! hm! biz az baj, monda végkép aláhangolt intonatioval a harmadszor nősült úr; nincs mit tennem egyéb, mint Kristóf öcsémet körülkapni; ez most adta el az árpáját, szép pénzt kapott érte; nem hiszem, hogy meg ne embereljen.

(Ez a bizonyos Kristóf öcsém egy majorennis parlagi gavallér volt, kit épen e napokban vártunk haza Pestről, hova ügyvédi vizsgálatát letenni rándult. Képzelhetik, a kik az ilyesmit próbálták, hogy olyankor mekkora pénzeket szokott az ember Pestről visszahozni!)

E percz óta szörnyen kezdte magát genirozni Márton úr előttem. Sokszor jár így az ember: előfog valakit, azt elkezdi égtől földig magasztalni; nevezi szépnek, jónak, okosnak; úgy megdicséri, mintha szerelmes volna bele; azután beavatja őt szíve legmélyebb titkaiba, megajándékozza őt bizalmával, melyért amaz viszont jó tanácsokkal szolgál neki, s mikor látja, hogy az embernek legjobban ragyog az arcza a sok dicsérettől, félre hívja őt egy komoly szóra: «Lelkem ideálja! nem adnál tíz pengőt?» Mire amaz így szól: Egyetlen barátom! megőszülök sajnálkozásomban, hogy most az egyszer nem szolgálhatok.

Mint sajnálja ilyenkor az ember, hogy annyit fáradt vele, hogy annyi szép szót rá vesztegetett, s mint fumigálja a következő perczben, roppant oldalrugásokkal a csalatkozások, bizalommali visszaélés és hűtlen álbarátok ellen!

Azért ez rossz politika; jobb ennél rögtön és egyszerre megrohanni az embert, ki is az első meglepetés zavarában, mielőtt kifogást tudna tenni, azon veszi észre magát, hogy hitelezővé lett; míg, hogyha előleges czélzások és nekikerülések által előre megérzi a puskaporszagot: positurába teszi és védi magát, vagy megszalad.

Lám, mire nem tanítja az embert a praxis!

Láttam én már olyan embert is, a ki a mely perczben becsületére fogadta, hogy egy garasnak sincsen birtokában, sőt birkózván birkózik az éhenhalással, ugyanabban esküvel állítá, hogy ki Dárius kincseit fölásná, épen csak oda jutna, mintha vele cserélne tárczát; amazzal rászedendő, ezzel a már rászedett hitelezőit vigasztalá.

Szinte kétkedni kezdék már azon is, vajjon az egész házasulási lamentatio nem csupa fogás volt-e az öreg úrtól, ki teljes életében nevezetes volt pénzhetnémségéről? De egy tekintet nagypénteki arczára eloszlatá minden gyanumat; nem, ily igazi fájdalom, ily benső keserűség, ily csüggedt resignatio más arczon nem produkálható, mint megfeleségesedettén! Lehet tettetni mindent: szenvedélyt, nyugalmat, szomorúságot, örömet, haragot, elszántságot; de a megfeleségesedés utánozhatlan. El lehet titkolni minden nyavalyát az embernek, még a köhögést és az értelemhiányt is: kopaszságot, sánta lábat, füleknek hosszúságát; de a megfeleségesedés eltitkolhatatlan. Homlokára van ez írva, mint Kainnak a testvérölés; kilóg minden mozdulatából, mint megannyi érdemkeresztje a papucsrendnek; elől-hátul csüng a nyakában, mint a «szomorú történet», mit az utczán sípláda mellett pálczával mutogatnak.

Az ilyen ember egy eleven halotti búcsúztató, melynek textusa ez: «Megházasodtam! elvettem a szakácsnémat!»

Ettől ne kérj semmit, ettől ne várj semmit, erre ne bizzál semmit; mert ez semmit nem ad, semmit nem tud, semmihez nem ért. Nem a fülével hall, nem a szemével lát, hanem mindazáltal a hátával érez. Ötödik kerék a kocsiban, nullája a társadalomnak, ki se nem oszt, se nem sokszoroz. Szegény! megházasodott, elvette a szakácsnéját!

Úgy kellett neki!

Elvált a hű, szerető nőtől, kinek szívnemességében vén napjai nyugalmát, örömét, vigasztalását találta volna, s meglánczolá őt a nemesis egy nehéz kolonczhoz, ki orczapirulásnak korbácsával fogja exequálni rajta a kamatra lerakott bűnök tömegeit, ki gyötreni, boszantani, zsarolni fogja őt holta napjáig, s holta után elfeledni és meg nem siratni.

Jaj tinéktek, agglegények! Jaj tinéktek, férjzsarnokok.

Minden fa megtermi gyümölcsét, és a mely fa gyümölcsöt nem hoz: az kivágatik és tűzre tétetik.

Jaj tinéktek! Mert mikor a tavasz elközeledik, a szarvasok elhányják az ő szarvaikat és a természetbuvárok nem tudják, hová lesznek azon szarvak; hanem hisz annál jobban tudhatjátok ti!

A természet erős boszúálló, ki magát megcsúfolni nem engedi! – – – – – –

Míg én azonban ekként elmélkedném, az én szeretett urambátyám, a nélkül, hogy bárcsak akkora búcsút is vett volna tőlem, mint hajdanában Alvinczytól, szedé sátorfáit és – se tette, se vette – úgy odább állott a lőcs árával, mintha ott sem volt volna. Arról az egyről biztosítva vagyok, hogy többet e sáros világban rám nem nyitja az ajtót. – –

Lőn azonban, hogy hetek multával az én Kristóf öcsém hazavetődnék Pestnek városából; és hazavetődvén, felém sem ütné az orrát.

Máskor rendesen a mely este megjött, másnap már hajnalban, még a második kakasszó előtt rajtam rontott, s ott pipázott széles egész nap, és mesélt és hetvenkedett és füllentett jurátusan ecdotákat egész nap.

«Vajh szivének mi lehet keserve», hogy most felém sem szagol?

– Kitérj, a ki áldód van! kiált az egyszeri fuvaros a vele szemközt jövőnek, mert úgy jársz, mint az a másik járt, a ki nem akart kitérni!

– Hát az a másik hogy járt?

– Én tértem ki az ilyen adtának.

Magam is úgy tettem, hogy miután Kristóf öcsém felém sem jött, én mentem el hozzá. Jó fiu volt szegény; azt hittem, hogy beteg s beállíték a tanyájára.

Benyitom az ajtót, belépek a szobába. Hohó! nem jó helyen járok, gondolám magamban, mert az ágyakon szerteszét steifrockok és főkötők tanyáztak; az én Kristóf öcsém sohsem hordott ilyeket! S már visszafordulandó valék, midőn a mellékszobából rám közelg valaki, ki úgy hasonlított Kristófhoz, mint az utánnyomat az eredetijéhez. Lassú, kisértetes lépéssel jött; a tíz parancsolat keményített madzaga kilógott nyakából; csizmái nem voltak kifényesítve, de kaputjának könyöke igen is ki volt szakadva. Először azt hittem, hogy valami lélek, s ugyancsak huzódtam a kályha mögé. Végre nekem rohanva megölelt, megnyalt s fuldokolva rebegé, látva a roppant kérdőjelt arczomon az érintett főkötők iránt, s hihetőleg egy szóval akarva mindent megmondani:

– Bátyám! Miklós bátyám! atya vagyok!

– Biz öcsém! az nem tréfa dolog, ha úgy van.

– Nem, nem! igazítá magát Kristóf – - akarám mondani, hogy megházasodtam!

– No, hát mi van ebben szégyenleni való? Apádon is megtörtént ez; ne búsulj, te is csak kiállod valahogy! vigasztalám az ügyefogyottat, ki is azonban fejét félrefordítá, s kezével olyszerű mozdulatot tőn, milyennel az ember jóéjszakát kiván a világnak.

– Régen vagy már ily állapotban? kérdém.

– Két hete! felelé, keserveset sóhajtva.

Uczczu, mézes hetek! gondolám magamban.

– Te, talán nem valami nagyon gazdag a feleséged?

– Két tavalyi sorsjegy, három gombolyag gyapotczérna és egy kanári madár kaliczkástul minden hozománya.

– Az nem sok. Hanem hihetőleg a rokonsági összeköttetés üti helyre?

– Biz az ám. Egy sógora van czukrászlegény a Kristóf-téren.

– Bizony szép. És kétségkívül igen művelt személy?

– Úgy hiszem.

– Ha te hiszed, én is hiszem. És szép is, nemde?

– Nekem legalább szép.

– És ez elég. Csakhogy magadnak szép. És takarékos? érti a gazdasszonykodást?

– Hetenként nem használ föl többet két font keményítőnél.

– Azzal él?

Kristóf öcsém fájdalmas oldaltekintetet vetett ama szétterítgetett steifrockokra. Ily tekintettel kinálhatta vissza hajdanában Judás a 30 ezüst pénzt a farizeusoknak.

– De az csak mégis sok, Kristóf öcsém, hogy így, sem kérdve, sem hallva, minden előleges kikürtölés és megkivántató pletykaszó nélkül, mindnyájunk bámulatos álmélkodására, másodmagaddal csöppensz közénk. Talán jegyben sem jártál?

– Sőt inkább úgy szöktettem el magammal hazulról a feleségemet.

Ezt nevezem én aztán regényesnek. Húsz éves suhancz, ki még a bajuszát sem tudja kicsapni, neki fog az ábrándozásnak, miben iskolás gyermekkorában érzelgő aurorák és nefelejtsek nyomán magát kellőleg félreképezte, álmodik fellegvárakat és tündérkerteket, pedig csak úgy eszik és iszik, mint más harminczkét fogú teremtése az Istennek; e mellett semmi jóravaló dolgot nem mível, hanem megásítja hol a holdat, hol a csillagokat; s a helyett, hogy művelt, lelkes hölgyek társaságát keresné, alkot magának ætheri ideálokat, kik sem esznek, sem isznak, sem meg nem öregszenek, s e mellett mindig szellemköntösben járnak, s végtére a legelső kosztadó gazdájának tizenkét farsangon át otthon maradt leányával megszökik.

Bezzeg van fejvakarás!

S mikor aztán az embernek a pénze elfogy, bajai pedig meggyülekeznek, ilyenkor azt mondja az ember, hogy «kiábrándultam».

Nem hiszem, hogy Kristóf öcsém is két hét alatt ki ne ábrándult volna!

Azonban mialatt én őt ilyképen exorcisálnám, megnyilatkozék a fentisztelt mellékszoba ajtaja s előlenge «a bájtáj kéjviolája», a szende nő, nem is annyira ætheri szárnyakon, mint inkább igen piszkos czipőkben; öltözete ugyan szörnyen pongyola volt, hanem meglehetős szurtos, mindazáltal hajzatának vuklijai borzasztó borzasok valának.

Sovány volt a lelkemadta, mint a vigasztaló szó; nyilván régen lehetett, mikor még arczain rózsák virítottak, s valának mindkét szemei módnélkül savószínben; s az még csak hagyján, hogy ajkai fehérek voltak, de hogyha mosolygott, és pedig egyre-másra mosolygott, s vonásait szerte-széllyel húzta, és szemeivel epedni akart, s ily epedő mosolylyal az emberfiára tekintett!…

Bizony nem volt ezen mit megszöktetni, Kristóf öcsém!

Különben az egy csöppet sem látszott őt megzavarni, hogy Kristóf öcsém engem, ránézve vadidegen létemre bemutatni elfelejtett és hagyott bennünket egymásra bámulni; hanem sans gêne neki esett a férjek legboldogítottabbikának s annak nyakát categorice átölelve, nyalábra fogta őt s a legaffectáltabb gyöngédséggel úgy képen találta csókolni, azt hittem, hogy lőttek. Ez pedig állt és bámult, mint a kit az út mellett felejtettek.

– Szeretett, egyetlen Kricsim! sipogá az egyetlen oldalborda, s ágaskodék fel hozzá és ajkait emelé feléje; ő pedig, az egyetlen Kricsi, ágaskodék az ég felé, és mondhatatlan vonzalommal csavará félre nyakát a hitvesi szeretet ilyszerű gyöngéd kifejezései elől.

– Ugyan ne izélj hát, Toncsi, szabódék lefesthetetlen zavarban, rám-rám pillantva, hogy nézek-e rájuk? Ereszsz el, fáj a fejem.

– Fejed fáj, Kricsi? Szegény Kricsi! Hol fáj? Tartsd, majd megcsókolom.

– Oh barátom, szólék közbe, nagyobb a te boldogságod Mesopotámiánál.

– Igen, Mesopotámia! hebegé szegény fiu. (Képzelem, mint szeretett volna ott lenni.) Toncsi! látod, minek jösz ki? pongyolában vagy; nem szép, nem illik; idegen úr van a háznál.

– Oh, mondám, a háziasság szinében legkecsesebbek a nők, legbájosabbak, legékesebbek. És én különben is sem idegen, sem úr nem vagyok.

– De már mégis…

– Várj, te nem szeretsz engem, Kricsi! kezdé pityergésnek induló hangon a hölgy. Te irántam meg vagy hidegülve… Te azt akarod, hogy szívem elrepedjen… Oh, én boldogtalan, oh én szerencsétlen! oh én legszerencsétlenebb nő a világon!… S itt neki durálva magát, elkezde sírni és jajgatni, mint a sebes eső; – te – hű – te – len – Kri – kri – kri – csi!…

(Uram ne hagyj, megázunk! gondolám nekiriadva s servus kapufélfa! kalapomhoz kapva, rohantam ki az ajtón, végig az udvaron, Kristóf öcsém pedig utánam. Az utczaajtóban elfogott frakkom szárnyánál fogva s visszarántott.)

– Csak egy szóra, kedves bátyám, kedves Miklós bátyám!

– Ereszsz, öcsém! nem vagyok kedvelője az operáknak; nem szeretek semmiféle énekes játékot.

– Csak igen rövid, a mit mondok.

– Kri – kri – Kricsi! hangzék benről érzékeny, kerepelő zokogás.

– Ereszd a frakkom, mert megharapom a kezed.

– Komolyan esdem, édes szeretett Miklós bátyám!

(Jaj mért nem futottam jobban? A szemedből is kilátom, hogy pénz kell!… Mentem volna én, de a boszorkányrugta fia nekivetette hátát az ajtónak s nem eresztett.)

– Kedves bátyám! igen nagy a szorultságom. Pénzre van szükségem.

(Mondtam! kiláttam az orra állásából, hogy hova törekszik. Aztán a jó fiunak az a gyönyörűséges szokása volt, hogy a kapott pénzt soha sem fizette vissza. A hány ház, annyi szokás.)

– De hát pisetarius regni vagyok-e én, vagy peruviai kincsbánya, hogy az egész világ bűneit készpénzzel fogom kifizetni?

– Kétszázat irok száz helyett.

– Majd eltisztulsz! Jobb bizony, hogy meghúzod magad és körülczirkalmazod házi igényeidet, és nyújtozván addig, a meddig a pokróczod ér, látsz az eke szarva után és nem versz a talpára szántáskor a jövendő aratásnak, mondám neki, azt hive, hogy majd talán megelégszik vele, ha pénz helyett tanácscsal fizetem ki.

De csak szorongatott és szuttyongatott, míg végre kereken ki kellett rukkolnom vele, hogy: nem adhatok, mert nincs!

– Ejnye, ejnye, ejnye! mit csináljak hát? szólt, fejét csóválva.

– Csak engem ereszsz ki, azt csináld.

– Kénytelen leszek Korpahorgyi Márton urambátyámat megkérni.

(Kérdd meg, kérdd! mondám magamban. Az is épen csak egyedül te rád várakozik.)

Ezzel Kristóf öcsém, annyit se mondva, hogy vigyen a garabonczás, fideliter hátat fordított, s angol hidegvérrel ott hagyott a faképnél.

Hát hiszen «eb ura a fakó» majd megbékülsz a magad kenyerén!…

Pár nap mulva egy és ugyanazon szellem szállván meg az új házasokat, Márton bátyát tudniillik és Kristóf öcst: fölbúbozák szerelmetes házastársaikat, kiki a maga módja szerint, s azokat hónuk alá véve, menének, a szokott bemutatási viziteket lerovandók.

Az utczán találkozék a két pár; egyik a jobb soron, másik a bal soron haladott, s lévén köztük végetlen tengere a sárnak, csak messziről emelgették egymásra a kalapot.

A közben nézett mind a két úr a másik úr karjába csimpajkodó nőszemélyre gyanús szemekkel, egyik sem tudván a másiknak feleséges voltát; még erősebben nézte egymást a két úri ifjasszonyság, s egyedül ez oldaltekintetből is kirítt a szakácsné és a szobaleány.

Mint kinevették egymást! mint mutattak ujjal egymásra!

A kövér mondá: «ni az a létra!» A sovány mondá: «ni az a gömböcz, az a tüttüs!»

Zsófi mondá: – Bizony borítót kötött föl az a dáma.

Toncsi mondá: – Ejh ha! ez az asszonyság most is rása-szoknyát hord.

Zsófi: – Tzha! Lapulevelet hord napernyő helyett.

Toncsi: – Esernyőt tart fel a fényes nap ellen.

Zsófi: – Aztán tollat tett fel kalapja mellé, mint a Gyurka kocsis.

Toncsi: – Beh feltalálta bokrétázni a fejkötőjét, mintha vőfélyné volna.

Zsófi: – Ni, de kényesen lép, mintha tojásokon járna.

Toncsi: – Minő parasztosan kullog, mintha csizma volna a lábán.

Míg szemmel érheték egymást, folyt az észrevétel. Majdan mindkét felekezet haza vezetvén élete megczukrozóját, vágtatott magányosan egymást meglátogatni.

Ismét az utczán találkozának.

No volt csókolódás és ölelkedés!

Mindenik azt hitte magában: pénzt fog ez nekem adni mai nap, megérdemli, hogy szépen bánjak vele.

– Ah! hogy van, édes uramöcsém?

– Hát kedves urambátyám?

– Frissen, köszönöm.

– No, én is igen jól!

– Hála Istennek!

– Hála Istennek!

– Mint óhajtottam összejönni kedves uramöcsémmel.

– Én még inkább kedves urambátyámmal.

– Szeretett öcsém!

– Drága urambátyám!

– Mint örülök, nem birok magammal.

Ismét ölelkedés, ismét csókolódás.

– Hanem, édes uramöcsém, kezde gömbölyűre vigyorult arczczal Márton úr, ki a tatár volt az a tót lajtorja, a kivel az elébb láttam erre sétálni? olyan hosszú, mint a gyertya gyertyatartóstul! Beh formátlan alak! döczögé kaczagva, hogy a könyei csorogtak.

– Biz az, édes urambátyám, felelé Kristóf úr hosszú képpel, tulajdon nőm.

No, meghült Márton úrban a lélek!

Jójczakát pénzkérés, gondolá magában. Kristóf úrnak azonban eszébe jutott szintén a pénzkérés, s jónak látva zsebre rakni a bókot, mosolygó képet készült mutatni, viszont jó kedvvel kérdezé:

– Hát az a csodaállat ugyan ki lehet, a ki urambátyámat kisérte az elébb?

– Jaj öcsém, az a feleségem.

– Magamat ajánlom.

– Alázatos szolgája.

Úgy elment e szóra az én két vitézem, jobbra az egyik, a másik balfelé, hogy tán azóta sem jöttek többet össze.

Évek multán ismét meglátogattam őket. Márton úr ült a karosszékben, két kis poronty kapaszkodott, egyik a nyakába, másik az üstökébe; a pipát majd torkába üté a visító fajzat; vala pedig mindkettőnek sarkantyús csizmája. Zsófi asszony sétálni volt ilyenkor egy emberséges dragonyos hadnagy biztos felvigyázása alatt.

Kövérségnek híre sem volt az öreg úrnál, sőt inkább példásan meghúzódott; a gondosan hizlalt tetemből nem maradt egyéb, mint a nagy gömbölyű fej – a mult idők emlékeül.

Kristóf öcsém pedig akkora szakállt eresztett, mint egy nyirfa-seprü és kabátja soha kefélve nem volt, mióta megházasodott.

Hogy meglátogattam, kis zsámolyon ült, s felesége rokkájáról a fonalat motólálta le gyalog motólán, s szörnyen integetett, hogy meg ne zavarjam a pászma számításában.

Jaj tinéktek, agglegények!

Jaj tinéktek, hűbele balázsai a házasságnak!