A GONOSZ LÉLEK.

I.

Nyomorusággal teljes élet ez a miénk.

Ostorcsapása a sorsnak a születés órája, ostorcsapás a halál órája, ostorcsapás az élet minden percze.

Magasan hordja koronázott fejét a vétek és bálványoztatik; hamut hint fejére az erény és lábbal tapodtatik.

Hosszú élete van a semmirekellőnek, az ostobának, az árulónak; korán elhal a józan, a becsületes, a hazafi.

Izzadságával hizlalja a földet a szorgalmas, s a föld terem neki érte töviseket, míg a korhely, a csavargó számára manna hull az égből.

Martyr a szent, hóhéra az istentelen…

Nagyon sokat kelle vétkeznünk valaha, mielőtt születtünk, vagy egy, még előbbi életben, hogy ily világba vagyunk száműzetve! – De hiszen lesz – lesz még egy másik, hol az erény fogja a koronát viselni, a vétek a lánczokat, – lesz, melyben majd magától fog teremni a borostyán, mely az érdem homlokát körítse, s a kenyér, melylyel az éhenhalt becsület jóllakhassék; – s az a töviskorona, melylyel a megváltó megkoronáztatott, s az a kereszt, melyen megfeszíttetett, tinéktek leszen kínkoszorú és bitófa, farizeus nép!…

… Hanem ez soká lesz és nem éri meg senki…

II.

A természetben tavasz van, a nap alkonyra jár, az erdő zöld. Legmélyében, legsötétebb berke közepén, melyet ritkán tapos meg emberi nyom, épített a természet egy nagyszerű amphitheatrumot, egy terjedelmes félkört, kékes rovátkolt szirttömegekből, melyeknek ormára öles sziklalépcsők vezetnek, honnét társaiktól kiszorított kőrisfák hajladoznak le a szédítő mélység fölé, mintha minden perczben le készülnének rohanni.

A sziklák tövében olykor egy kristálytiszta bakonyér bukik fel, s apró szeszélyes zuhatagokat képezve, az egymásra dőlt fatörzsök s azokat benőtt folyondárok és páfránerdők között ismét elenyész.

Az ősvadon járhatatlan; egymásba forrott faderekak, tövises bozóttal összenőve, miknek irtatlan lombozata nem hagy napvilágot sütni a földre, melynek örökké nyirkos felszinén a vadszeder és iszalag fonadékai alatt méreggombák és viperák fogamzanak; sötét, vad, idegen miattok a berek, sátoros éjszakájában itt-ott fehérlik elő, mint ingó kisértet, egy-egy gyásznyár hófehér dereka. A szélnek csak zúgását hallani odafenn a fák koronái között; nyomása nem bir utat verni magának ide, csak néha nyári délutánokon választ ki magának egyes tölgyeket a villám, mikbe lecsap, miknek üszkös csonkája feketén marad ott a vihar emlékeül, míg töviből ki nem rohad, vagy az iszalag be nem növi.

E vadon közepéből egy vén, igen vén fenyő nyulik fel magányosan; két ember át nem ölelheti derekát, csúcsa felnőtt az ég felhői közé, körüle több fenyő mértföldek területén nem látható. Sötét feketezöld gallyai lelapulnak a körüle tenyésző csemetékhez, mik melléje simulnak, mintha ez volna a rengeteg ősanyja, mely ifju unokáit vén karjaival vihar és nap heve ellen védelmezi. Dereka körül a borág vörös venyigéi csavarognak, sokszoros fonadékkal szőve be görcsös ágait. Lombjai közt énekes madársereg fészkel; tövében az erdei hangya készíti palotáját; kérges derekához vén bükk támaszkodik; odvas, lombtalan, kidült taplós oldalát zöld moha és sokidomú gombák lepik, míg derekán a félig nyilt oduból vadméhek szállonganak ki és be, az erdők virágait döngve látogatók. – Szorosan a fenyő töve mellől egy fiatal hársfa nőtt ki, karcsú, nyulánk, sárga, szívalakú levelei játszva lebegnek a szélcsendes légben; sima kérgébe emberi kezek véstek sebeket, egy keresztet és nehány betüt.

✝ A. I. H. S. Z. 1814. maj. 24.

Ki volt az, a ki ezt ide felvághatta? Miért ide, és miért épen ezt?…

… A nap melegen süt; a rengeteg madarai vígan énekelnek és a tücsök czirpel…

A bozótból vén fakó szinű medve vergődik elő, lomha félszegséggel töri magát a tövises savarbokrok között keresztül, mik számtalan körmökkel csimpajkodnak viseltes bundájába; morog s hátulsó lábait rázza erősen, melyre hosszan utána nyúló szederinak tekergőztek; odalátogat a bükkhöz, a vadméh szaga csábítja oda; betekint a köpübe, s morgó örvendezéssel nyul be annak szűk nyilásán keztyűs kezével, aztán kihúzza azt, s a ráragadt sejtet, mézestül és fulánkostul együtt, befalja, s tovább sétál, kedélyesen kapkodva a felé szállongó darázsok után.

Majd karcsú dámvad látogat el a bakonyérhez, nézi magát benne, gyönyörködik koronájában, s kényes szörpölve iszik annak kristályából, s tovább szökell, a sziklák lombjait legelve.

Majd elbúsult vadkan jő haragos csörtetéssel, fekete sörtéje fel van borzolva hátán; a tiszta bakonyért tócsává heveri, s meghorkanva túrja fel annak virágos partjait, s iszaposan csörtet tovább a sűrű bozótban.

A vadgalamb suhogva száll ágról-ágra, megpihentében szerelmes búgással csalogatva párját.

A hallgató természet vadvirágait méhek és lepék ezrei döngik körül.

Ember keze nem öntözi, ember keze nem tépi le a virágokat.

Ilyen lehetett a teremtés, hatodik napja előtt: vidám, viruló, boldog.

A hatodik napon teremteték az ember.

A hetedik napon megnyugszik Isten a világ alkotásától.

III.

Ki lakja azt a házat ott az erdők mélységes rejtekében, melyhez nem vezet ösvény, melynek ajtaja előtt maszlag terem, melynek kapujára denevérek vannak szárnyaiknál fogva felszegezve, melynek ablakában virágcserepekül emberkoponyákban zöldül a böléndek, oldalai feketék, megfeketítették az idő és a viharok; teteje mohos, kerítése szuró tövisbokor; udvara közepén villám-ütött fa áll, melynek odvas töviben kigyók költik zöld tojásaikat.

Sötét fák ernyői rejtik szem elől e házat.

Az ég nem néz le rá soha.

Egy férfi közelít felé. Izmos termetét fehér dolmány fedi, mely alól szokatlanul kifejlett izmai hajlásait vehetni ki; egyik kezében sulyos kopjája van, melylyel az irtatlan bozóton utat tör maga előtt; paripáját fogva vezeti, előtte két vadászeb fut nyugtalanul szaglálva. A rejtett házhoz ér. Benn annak udvarán vad vonítás hallik; a paripa ágaskodni kezd s szilajon rángatja vezetője kezéből a féket. A ház lakója farkasokat nevel udvarában. – A férfi megköti lovát, s a ház ajtaját megveri kopjája nyelével. Hallik, hogy a lánczra kötött farkasok mint rángatják, mint csörgetik lánczaikat dühökben, s fogaikat mint csattogtatják. A házfal elején van egy kerek ablak, ez ablakból egy emberfő néz elő.

– Ki vagy? ki hítt ide a rossz lelket látogatni? kiált le éles, süvöltő hangon a jövevényre, – czerber hallgass, gazdád beszél! A farkasok morogva némulnak el.

– Nyisd meg ajtódat, szólt nyugodt, szilárd hangon a férfi, Álmay Iván keres, testvéred unokája.

– Eredj, bódult! nekem nincsen testvérem; csak a kigyók azok, meg a jégeső és a döghalál, meg a ragya, mely a gabonát elveri; melyik volt ezek közül a te nagyapád?…

– Eszelős vén, én vagyok Álmay Gábor fia, veled akarok beszélni.

– Meguntad az életet, Álmay Iván, hogy hozzám jöttél? vagy haragban vagy isteneddel, hogy velem akarsz beszélni?… Tudod-e, hogy az én lehelletem a pestis, az én szavam az átkok átka? hogy a kit az én tekintetem megront, azt meg nem gyógyítja többé semmi áldás; a kihez az én kezem hozzá ér, azt meg nem tisztítja a világ minden szentelt vize többé?…

– Nyiss ajtót! kiálta türelmetlen hangon a férfi. Álmay Iván látta az ördögöt és a halált ezer alakban és nem félt tőlök.

Az öreg leszállt az ablakból, sajátságos nehéz nyögés volt minden lélekzete, melyet tőle húsz lépésre lehetett hallani; a farkasokat leoldá lánczaikról; azután kinyitotta az ajtót. A két fenevad egymás hátán rohant ki a nyiláson; a jövevény ebei bátran álltak szembe velök, s vad marakodással rohantak a cserje közé.

– Beléphetsz; mit akarsz? szólt az öreg. Lépj be a gonosz lélek udvarába, s feltárta csikorgó ajtaját. Az ifju rezzenve lépe hátra. Rémséges alak állt előtte: nagybátyja a gonosz lélek; kopasz fején egyetlen hajszál sem volt már; sima és fényes volt az, csak homlokán voltak egymást szelő redőkben felirva a szenvedélyek hyeroglyphjai; az éktelen ragya, mely megverte arczát, itt-ott hagyott azon néhány szál ősz szakált felmagzani, szemei merőn kiültek fejéből, mint a békáé; szája szegletében egyetlenegy fog volt még, az is farkasfog, mely vigyorogva tekinte elő, valahányszor megszólamlott. Valami megöröködött infernalis gúny vonaglott e sötét arcz minden vonásiban; két szertelenül nagy s a tarkoponyától elálló hegyes fül, valami állatian-ördögi kinézést adott tekintetének.

– Lépj be, szólt felvigyorgva a férfira, kinek csak hónaljáig ért.

A férfi belépe az udvarra, melyen szerte buján tenyészett az árvacsalán és tövises bokrokban a medveszőlő. A vén ember visszakiáltá házi állatait, mik varázshatású parancsszavára meghunyászkodva jöttek vissza a berekből s véres sebeiket nyalogatták, azután bezárta az ajtót.

Hosszan nyilt végig az udvaron a sötét külsejű ház, melybe beléptek. Előbb egy pókhálós tornáczba, onnét egy sötét szobába vezette a ház ura a jövevényt. Ülj le, mondá neki, vigyorogva… Egy szék sem volt az egész szobában.

– Ember, szólt a jövevény, kopjáját a szögletbe állítva, s magasra emelte fejét, hogy szinte gerendáját érte vele az alacsony háznak, hol van testvérem, Álmay Zoltán?…

A vén csúful bandzsitott a kérdőre.

– Avagy őrzője vagyok-e én a te testvérednek?

– Igen; ugyan e szavakat mondta Kain, mikor agyonütötte atyafiát. Testvérem egy év óta nyom nélkül elveszett; egy év óta sokat járt hozzád, mikor még a városban laktál. Egy időben tüntél el vele te is: tudnod kell, hogy hova lett; tudnod kell és nekem megmondanod.

– Nagy úr lehetsz, hogy úgy parancsolgatsz a magam házánál, szép öcsém; derekasan megnőttél, az igaz; ha medve volnék, aligha nem félnék tőled.

– Öreg ember, teneked egy pöröd van, melyben halálos vétkeidért a fejedet keresik.

– Sülyedj el, hogy tudod! Mit akarsz vele?

– Ez a pör most lefolyt s téged elitéltek.

– Ott gebedjenek meg!

– De az itélet végre nem hajtathatik, mert a pör kezdete elől megszöktél, s most sem tudják, hogy merre vagy?

– Meghaltam, elvitt az ördög! nos hát mit gondolnának egyebet? elég vén voltam már akkor is.

– Igen, de én tudom hollétedet, s minden perczben fölfedezhetlek.

– Átkozzon meg apád és anyád, hogy felkerestél! verje meg a mirigy minden csontodat merő fájdalommal! őszülj meg, míg fiatal leendsz, a bánat miatt! kigyó teremjen gyomrodban, hogy őrülten kiabálj fel a csillagos égre, mikor más ember aluszik! Háromszor fordulj meg koporsódban, a miért rám találtál.

– Mondd meg, hova lett testvérem, s azután élj miattam, míg az ég rád nem szakad, vén káromkodó te.

– Jól van, magad kivántad. Tedd szivedet a darázsfészekbe, bomlott! Kövess, majd elvezetlek hozzá; csak addig várj, míg felöltözöm. Látod ezt a mentét, melyet most felöltök? egy mészáros viselte, kit az erdőben agyonvertek, s kire én rátaláltam; lehúztam róla a ruhát; még csupa új volt, s magát meg hagytam halni. Azt akarod kérdezni, hogy nem temettem-e el? De igen. Éjjel kiszabadítottam azt a két farkast, reggelre el volt temetve az ember… Ugy-e nevetsz, hogy milyen tarka parókám van? ez onnét van, mert magam készítém, a hozzá való hajat kivégzettek koponyáiról nyirtam le, azért oly különféle szinű.

– Fenevad!

– Mindjárt készen leszek, csak botomat keresem még elő; egyetlen fa volt gyümölcshozó az egész erdőben, azt vágtam ki botomnak, s most farkasokat szelidítek vele. Így. Készen vagyok. Most jer utánam; testvéredhez vezetlek. – Mentek. Hagyd itt azalatt kutyáidat, nincs szükségünk ily tág torkú hadra. A mint tova haladtak, jól hallhatták, a két farkas mint vonít egymásra a zárt ajtón keresztül.

Út nem volt, merre mentek, házmagas cserje, sűrűn összegubanczolt folyondárbozót között vezeté keresztül látogatóját az erdei vén; a sűrűben nem lehete két lépésnyire látni, s olykor a fákat behálózott venyigefal közt négykézláb kellett keresztülmászniok. A nap hevesen sütött s az irtatlan növényország sokszerű lehelletétől fülledt volt a levegő. Végre úgy tetszék az ifjunak, mintha hegynek mennének fölfelé, s olykor gránit-darabokba botlott bele, mik a cserje közt hevertek, s az ég itt-ott kezdett keresztül kékleni a falevelek között. Mindig magasabban haladtak; már kezdé a szél lengedezését érezni a fák között, s kis idő mulva egy szabad térre jutottak, mely egy sziklás hegy teteje volt, honnét a tulsó oldalon meredek sziklafal vezetett egy még mélyebb völgy torkolatába alá; ide vezette az öreg a jövevényt.

– Nézz oda le, látod ott alant ama magányos fenyőszált?

– Látom, sűrű bozót tömődik körülötte.

– Fogd e távcsőt, s nézz vele oda a bozótba, – mit látsz?

– E cső végtelenül nagyít; fákat látok és a fákon leveleket; egyebet semmit.

– Légy türelemmel, majd később nézz oda; addig mulasd magadat, nézd a lemenő napot s a távol vidéket; nézd, amott a távolban egy város ég, gyönyörködjél benne; minő szép világítás, kár, hogy több nem ég.

Az ifju, karjait összefonva néze szét a messze vidéken, melynek távola kékesen vonult odább szemei előtt, míg legtova kéklő felhők és hegyek halvány árnyképei fogák el a láthatárt.

– Most nézz oda, szólt a vén.

Az ifju oda irányzá látcsövét, s bámulva törlé szemeit, mint ki nem akar hinni.

– Nos, mit látsz?

– Egy nő jelent meg a berek sűrűjében; valóban nem csalatkozom: egy hölgy gyászruhában, arczán fekete fátyol.

– Tovább, tovább! mit csinál ott?

– Oda megy a fenyőhöz, letérdel elébe, a fenyő mellett egy hársfa nőtt ki, azt fátyolán át megcsókolja. – A hárs megrázza ágait s sárga leveleket hullat a hölgy ölébe. – Ő felszedi a levelet s keblébe rejti. – Minő gyöngéd, mily kellemes alak! az ember álomlátásnak hinné; olyszerű, mint azok a képek, miket a fata morgana a levegőben mutogat, szivárványos gloriától körözve; a leáldozó nap ráveti aranyfényét karcsú termetére, melyről a gyászköpeny lehullt, s könnyű habfehér öltönye mint verőfényes hófelleg foly alá gömbölyű tagjain. Kezeit összeteszi. Imádkozik. Keble pihegni látszik. Sír, mellét veri, arczát lehajtja a fűbe. Most erre fordul, fejét égnek emeli, a gyászfátyol fellebben… arcza… hah!

A vén kiütötte a férfi kezéből a távcsövet; lehullt a mélységbe, s a hölgy és a vén fenyő és a fiatal hárs, mint egy varázsütésre, a messzeségbe vesztek.

– Ki ez a nő? kérdé ámultan a férfi.

– Nem nő, csak menyasszony.

– Kinek menyasszonya?

– Vőlegényének, a kit sirat.

– Miért siratja?

– Hahaha! Mert meghalt és el van temetve.

– Szegény boldogtalan leány!

– Azt gondolod? Miért volna boldogtalan? maga akarta, hogy így legyen; nagyon szerette vőlegényét, s mert azt hitte, hogy azt más is szereti, hogy más ne szerethesse, megölte őt. Ezen a helyen, hol te állsz most, lőtte őt keresztül; vére most is ott feketül a sziklán, s eltemette ama fa töviben. Czélt ért; már most kizárólag birja vőlegényét, nem féltheti senkitől, biztos lehet róla, hogy ha ő elhagyja, az nem fog másokra kacsintani; miért volna hát boldogtalan?

Az ifju feszülten néze puszta szemmel a tájra; nem vehete ki semmit.

– De ember, én testvéremet jöttem keresni; azt igérted, hogy hozzá vezetsz.

– Hozzá vezetlek, csak légy türelemmel; nézz az égre, fergeteg lesz; addig nem mehetünk le a szikláról, míg az el nem mulik; a zápor árja elsodorhatna bennünket; huzódjunk addig is e kiálló bércz alá.

Az öreg jól jövendölt: az átfült levegőben pillanatgyorsan kezdtek támadni fellegek, haragosan feketék, tornyosodók; távolról tompa döbörgés hallatszott; a lombok elkezdtek zúgni; a vadonban mindig erősebb vihar kezdett üvölteni. A rengeteg lakói felzajdultak délutáni fuladt álmaikból; a soknemű tollasok felrivalgó sivításai, az erdei páva kiáltása, a kivert vadbika bömbölése, a szél ordításával vegyülve, itéletnapi hangokat adtak.

A felhőtömegen keresztül világító nap kétes félhomályt öntött lementében az egészre, mely azon mértékben sötétült, melyben a vihar ereje növekedett.

Felhőszakadás volt készülőben.

Nagy cseppek kezdtek hullani, s erős kénkőszag hatotta át az egész athmosphaerát.

A táj mindig sötétebb lett, a szél mindig hangosabb. A nap lement.

A feketével bevont égen, a vihartól nem igazgatott irányban, két sárgásfakó felhőtömeg sietett egymással szemközt, mint két mágnestű ellenkező sarkai, vonzatva egymástól; egyik jobbra-balra szórva kigyózó, nyilhegyű lángokat, mik iszonyú csattogással hullottak az erdős hegyekre; a másik egyes szétsugárzó szikrákat pattantva, s szokatlan jégzörgést árulva el gyomrában; a menydörgések iszonyu hangjai a szikla-amphitheatrum s a távolabb hegyek oldalaitól visszaverve, harsogva zengtek végig a kietlenen; majd mintha a hegyeket dobálná egy óriási kéz egymás tetejére, majd mintha a föld gyomra vajudnék tele lelánczolt gigászokkal.

Olykor a villám-lobbanásnál feketén tüntek fel a szomszéd bérczek, mik ezelőtt fél órával még aranyosak voltak.

A jégeső zörögve vágott alá a berekre, s pattogva hullt le a sziklák kopasz fejéről.

Nagyon távolról látszott egy égő helység északfénye; olykor a félrevert harangok szavát idáig kapkodta a szél.

Ezalatt rohanva sietett össze a két villanyos felhő; úgy látszék, mintha két hatalmas tündér vína fenn a magasban villámos harczokat. Épen a vén fenyő fölött érkeztek össze, mely küzdve paskolta magas sudarával a birkózó szélvészt. – Az egész látkör lángba borult, az erdő égni látszott, egy képtelen csattanás és ropogás reszketteté meg az eget és a földet. A villám tövig széthasította a vén fenyőt.

– Szent Isten! kiálta az ifju előrohanva, a hölgy tán most is ott van!

– Mit se félj, szólt az öreg, add kezedet; most van ideje, most vezetlek el testvéredhez, kövess.

A magas szurokfenyő teljes pompájában égett, mint a rengeteg nagyszerü fáklyája, vörös lángokkal világítva be a környéket; a szurkos lombok kék zsarámokban hullanak le ágairól, mint pokoli tűzeső, míg a roppant szálfa, mint egyetlen toronymagas láng, lobogott fel a felhőkkel terhes égre.

Sietve csúszott alá a két férfi a sziklafalon, elől a vén, utána az ifju. Életveszélylyel értek alá a völgybe, melyet a megáradt bakony-ér egészen elöntött.

– Csak utánam; te úgysem szoktál félni, kiálta az öreg, s az égő fenyőhöz sietett; ott megállt. A fa recsegve égett feje fölött; lábát egy kőre tette, mely a fenyő tövében hevert. E követ hengerítsd el innét, szólt az ifjunak.

Ez elhengeríté azt.

– Egy deszkafedő van alatta, azt emeld fel; mit látsz ott?

– Egy csontvázat.

– Azon csontváz koponyája…

– Át van furva golyótól.

– Azon csontváz ujján…

– Egy achat-gyűrű van, közepén három turmalinnal… Irgalmas ég!

– Azt a gyűrűt viselte testvéred, Álmay Zoltán…

IV.

Késő éjszaka lett, mire a kalandorok Álmay Manó házához visszavergődtek.

Ez volt neve az erdei vénnek, ki magát gonosz léleknek nevezé.

Az is volt. Megvénhedett a vétkezésben s a bűnhöz hozzászokott, mint más a kenyérevéshez.

Éjszaka volt és sötét. Ismét a sűrű bozóton kellett keresztültörniök, melynek tövises tömkelegében kisértetien-fehér csillámmal villogott néhol elő a veres bükkfa, s mint elszórt phosphorcsillagok a szent János-bogarak.

Az ifju hagyta magát vezetni az öregtől, ki mikor néha hátratekintett, szemei vörös fényben villogtak, mint a farkaséi.

Végre a rejtett lakhoz értek. Iván paripája víg nyerítéssel fogadta gazdáját, s a két eb nyugodtan feküdt az ajtóban, egymásra hajtva fejeiket.

– Öreg, szólt a férfi, köszönöm, hogy testvéremhez elvezettél, most vezess el annak gyilkosához.

A vén ördög arczát nem lehete látni a sötétben, de lehete hallani szívbántó kaczaját, mely a rengeteg madarait fölverte álmaikból.

– Maradt-e még otthon testvéred, szép öcsém? mert attól tartok, hogy ha ily késő éjszaka indulsz el a vadonban, holnap meg az fogja tőlem követelni, hogy hová tettelek? pedig a hollók egyenek meg, ha híttalak akármelyiteket is; maradj nálam holnapig, hisz ismered vendégszeretetem, – no, ne tétovázz, megbántanád rokoni érzelmeimet, ha itt nem maradnál.

Az ifju azon reményben, hogy ez átkos titoknak nyomára jövend, elfogadta a gúnyos ajánlatot, s betért az öreggel együtt a házba; nem vette észre, hogy beléptükkor már a farkasok lánczra voltak kötve, hogy valakinek még kell lakni a rossz lelken kívül a házban; azon gyűrű, melyet testvére ujjáról lehúzott, keblébe volt rejtve, az nyomta nagyon szívét, azon gondolkozott.

Az öreg magukra zárta az ajtót, azután betért a tornáczba, egy szurokléczet meggyujtva, azt az ifju kezébe adta, s azzal egy mellékajtót megnyitva, őt egy oldalszobába átküldé. Itt lesz hálótermed, mondá neki bájos nyájassággal, s az ifjut bámulásával együtt magára hagyta.

Körültekinte… úgy tetszék, mintha tündérkertbe lépett volna: a falak zöld ágakkal voltak befedve, miken még érzett a friss esőcseppek illatja; a föld friss fűvel és ezerjó virágokkal volt behintve; fehér tányérokban, kéklő nefelejtskoszorúk között, illatos virágbokréták pompáztak, miknek szirmain aranyzöld szárnyú bogárkák pihentek; egy szegletben vadrózsa-levelekből vetett ágyon egy nagy fehér kandur nyújtózkodott, olykor tréfásan enyelgve egy mellette pihenő gerliczével, mely le-leszállt a kandur fejére, s szeliden csapkodta a hentergő játéktársat piros szárnyaival, oly szelid volt mind a kettő.

A szoba mélyiben égszin menyezetű ágy volt felvetve, melynek tetejéről szomorufűzágak csüngtek alá, s a vadborostyán virágtalan indái, mik zöld himzetekként bonyolultak a leeregetett fehér habzó ágyszőnyegek redőibe.

A boltozatról olajmécses függött alá, mely rózsaszinű üvegharanggal volt lefedve.

Az ifju nem birta eszméit összeegyeztetni. Érzé, hogy nem álmodik, s meg nem foghatá, mint lehet ily egyszerűen bájos rejteke az undorító külsejű háznak s az ördöggel egy idős házi gazdának.

Helyet keresett, hová a kezében levő szurokfáklyát letehesse, s miután azt sehova sem tűzhette le, kioltá, s az egész szobán csak az éji mécses önte szét könnyű rózsaszín félhomályt.

Oda ment a menyezetes ágyhoz. Azt hitte, hogy az az övé. A mezei virágok lélekaltató illatától részeg volt a levegő, s a gerle turbékolni kezdett… Félresimítá az ágy függönyeit… minden vére szivéhez szaladt, szemei elveszték látásukat, lélekzete elállt… Egy alvó hölgy feküdt ott fehér vánkosai között; gyönyörű fehér pongyola habzotta körül bájos termetét, el-elárulva a gömbölyű vállakat, a hattyu-kart, és a szeliden, galambian lihegő kebelt. Arczán könnyű szinezetben olvadt szét az álom gyöngéd pirja, s félig nyilt korallajkai virág-illatot szíttak be, ambrát leheltek vissza, könnyeden lebegtetve a szabadon hullámzó fekete hajzat selymét.

Az ifju nem érze vért ereiben, hanem lángokat; most tudá meg, hol lakik az ember lelke – a szívben. Csak szivében érze életet, – örök életet.

E lángoló érzések közül egy valami magyarázhatlan homályos sejtelem iparkodott felküzdeni magát, hideg, óvó érintéssel nyulva a tomboló szívhez, intő, tartóztató, mint az őrangyal keze, el-elmerülve az indulatok lávájában, majd ismét felnyujtva intő kezét, alig láthatóan, alig érezhetően.

– Vissza! kiálta szétcsapva maga körül az ifju, mintegy eltépve a varázst, mely lelkét meglánczolá, – el, el innét, kiálta, forró homlokára tapasztva kezeit, ki a szabadba! s a függönyöket összerántá és visszafordult és öklét kitörni készülő szívére feszíté.

Kulcsnyikorgás hallatszott az ajtóban… A gonosz lélek rájok zárta az ajtót.

– Oh! kiálta elszédülve az ifju, s eszeveszetten rogyott térdeire.

V.

Gyönyörű hely az Isten háza; malasztos, vigasztalást termő hely!

Ide jön a kesergő, a kinek szíve beteg és meggyógyítja szivét, megvidul.

Ide jön a tévelygő, a vétkek embere, s megtisztul, megtér, szent lesz belőle.

Ide jön az üldözött, az oltár küszöbére lép és az oltár megvédelmezi őt.

Mikor az ember a világba jő, mikor születik, elhozzák őt az Úrnak házába és az Isten szava áldást mond a született életére, talán egyetlent, mely őt a sírig elkiséri.

S midőn a szívnek kinyílnak virágai, mikor megjön a szív tavasza, a szerelem: itt szenteli meg azt a szeretet istene áldás lehelletével, hogy miután a paradicsomból kiüzetett az ember, szívében viselhesse a paradicsomot.

Ki nem apadó forrás az Isten áldása; meríthet belőle gazdag és szegény, de az ember iszapot hány bele, hogy más ne meríthessen belőle; vagy mérges epéjét önti közé, hogy a ki iszik abból, meghaljon tőle.

* * *

Az orgona ezüst fuvolahangjai szétrezgének; az Isten szolgája, az áldozó, megszólalt, magasztos, ünnepélyes hangon:

– Szereted-e e szűzet, kinek kezét fogod?

Az ifju nemes, büszke tekintettel mondá: Szeretem. Hangja tiszta volt és nem reszketett.

– Szereted-e e férfit, kinek kezét fogod? kérdé az áldozó.

A hölgy szemérmes epedéssel emelé föl félig szemeit a mellette térdelő ifju szemeihez s felelé: Szeretem. Hangján érzeni lehetett a melegséget, melylyel kimondatott.

– Úgy áldjon meg benneteket az áldások Istene!

A népség körültük sírt örömében; hátuk mögött egy vén kopasz ember kaczagott boszújában.

Egy hölgy és egy férfi térdeltek az oltár zsámolyán, kezeik szorosan összefűzve, szíveik még szorosabban.

Az ifju magas, szelid, komoly tekintetű; arcza vonásairól a bátorság és jószivűség nagy betükkel olvashatók, termete izmos, deli; hátra szórt szőke haján a festett ablakokon átömlő napsugár játszik.

Egész nép imádkozik érte, hogy boldog legyen, mert atyja volt az árvának, védelmezője az üldözőnek s vigasztalója a szomorúnak.

Mellette ifju menyasszonya, oly szép, mint az angyalok mosolygása; oly szép, mint a legszebb reménység… Ki festette le valaha a hajnalcsillagot ragyogtában? az jőjjön ide és fesse le az ő arczát.

E szende félénk mosolygás a fehér rózsa szirmaival egyszinű arczon; e sima derült homlok, ezen hajnalmosolygású ajkak és e szemek, örvényei ismeretlen kéjnek és fájdalomnak, sötétek és mégis mint sugárzanak a mélyen piruló arcz fölött!

Bár ne lett volna oly szép e hölgy! Bár ne született volna e világra soha!

Hátuk mögött egy agg élemedett ember áll. A hölgy fogadott apja. Egy kopasz vén ember, ki tarkóján felemás parókát visel, arczán botrányos vonásokat és szemeiben istenkáromlást.

Az egyház falain különböző alakok vannak festve: rossz lelkek és elesett angyalok alakjai, miket cherubok vernek lángpallosokkal; ott van a sátán, mely a Megváltót kisérti és az ördögök, miket az apostol a megszállottakból kiűz; vigyorgó, sanda arczok, a gúny, az irigység, a káröröm, a csáb és a tettetés, denevér-szárnyaikkal; monstrumok, az alvilág szörnyei; lángok közt repkedők, letiporva az asszonynak magva által, ki lábával undok fejeikre gázol; felmagasztalt phantasia szüleményei.

A vén kopasz, mialatt unokája szerelmet esküszik, az ördögvonásokat próbálgatja utánozni saját arczán. Sikerül neki tökéletesen. Jaj annak, ki rá néz, mert megbotránkozik! Ismét gúnyarczokat metél a hozzá lemosolygó szentek szemei közé.

A templom hátterében illatos viaszgyertyák égnek.

A kopasz ember tüsszög és fulladoz a töményfüsttől.

Az áldozó gyűrűt váltat a szeretőkkel.

A vén ember arcza e pillanatban valamennyi ördög vonásait mind együtt képviseli. Oda lép nesztelenül az ifjuhoz s fülébe súgja: – Add menyasszonyodnak azon gyűrűt, melyet megholt testvéred viselt, s ne keresd annak gyilkosát többé; tudod, azt mondja az imádság: «miképen mi is megbocsátunk stb.»

A vőlegény nyugodtan helybenhagyást int fejével…

A menyasszony egy rubin koszorús gyűrűt von le ujjáról s jegyesének nyujtja…

A vőlegény hévvel csókolja meg a gyűrűt s annak adóját, a fehér kezet, s ujjára fűzi azt…

Azután kebléből egy achatból metszett gyűrűt vont elő, mely ott függe nyakán, közepén három turmalinnal, s azt arájának nyujtja.

A hölgy rátekint a gyűrűre, s mintha vipera szúrt volna szivébe, iszonyuan felsikolt, s vőlegényét ellökve magától, ájultan, elkékülve hanyatt esik.

– Te vagy az? kiált kábultan az ifju; szive jéggé fagy s az oltár oszlopaihoz tántorodik.

És a megnémulás fájdalmas csendében átkozott ördögi kaczaj hangzik fel a templom boltozatáig.

VI.

A tenger és az ég csatában vannak egymással.

A tenger felcsapkod az ég boltozatáig, melyen sem nap, sem csillagok nem látszanak, mely fekete.

Az ég lesujt viharos szárnyával a tenger mélységes fenekére, s felkölti a mélyben alvó szörnyeket.

Igy vínak egymással menydörgő háborut, egyik sem csillapul; a vihar ordítva szántja végig az oceant, míg annak hullámai lázadva emelik fel tajtékkoronás fejöket ellene.

Ez itéletnapi csattogás közé kétségbeesett embercsoport jajszavai vegyülnek, elenyésznek, a menydörgés felülmulja azokat.

A tenger árjai egy hajóval laptáznak.

Jaj! százszoros jaj annak, kit az Úr haragja utolért!

Imádkozás, vigasz, búcsúszavak, istenkáromlások! senki sem hallja egyiket is.

A távolban világító torony vésztüze mutatja a hajótörések szirteit.

A hajót oda kergeti a vész.

Isten irgalmazzon bűnös lelkeiknek!

A vitorlák össze vannak tépve; az árboczok hosszan huzódnak a hajó után köteleiknél fogva, mint egy korbácsolt szörnyeteg farkai, oldalai ropognak a hullámcsapásoktól. A hajó körül fehér vészmadarak repkednek fel-felsivítva, mintha jóslanának neki.

Az utasok nagy része tengeribetegen a hajó mélyében fekszik, s nem bir mozdulni, hanem érez halálkeserű kínokat, minden hibbanástól. Különösen egy, egy kopasz vén ember, kinek arczát a halál-félelem iszonyuan eltorzította, egy elkárhozott tekintete nem lehet az övénél iszonyúbb. Szemei kiülnek, rémesen forogva a sötétben: – Engem, engem hajítsatok ki innét! ordított, a tenger meg fog csillapulni; ez a vihar, e vész, mind én miattam támadt; engem hajítsatok ki neki; én vagyok, kire a czethalak éheznek, én, én, én…

– Nyugodjál ember és imádkozzál, szólt fölötte egy erős érczhang.

– Nem tudok imádkozni, nem tanultam imádkozni soha, csak káromolni tudok; vessetek ki.

A megszólító a sötétben az átkozódó szájához nyomta a feszületet.

– Hah! sikolta fel a kétségbeesett, te vagy az áldozó?

– Térítő vagyok, felelt a hang, melyre a vén ember nem ismert rá.

– Meghalok, rebegé ez, meghalok, szólt fuldokolva, s átkarolá a térítő térdeit, és elkárhozom.

– Az ég irgalma végtelen.

– Oh… nem, nem lehet! én teljes életemben istentelen ember voltam; örültem a mások siralmainak; vétkeket követtem el, miknek számára nincs név, és azokat soha meg nem gyóntam; haragban éltem mindig istenemmel; és most nyomorultan fogok meghalni; ki old fel engemet? Az ember kétségbeesve fetrengett a padozaton, mint kit belől kigyók mardosnak.

– Megtérni soha sem késő. Térj Istenedhez. A tanítványok, kik a pusztában eltévelyedtek, bár nincsenek felavatva, egymásnak meggyónhatják vétkeiket, s feloldhatják azok alul egymást.

– Hajolj le hozzám, susogá a vén. A térítő ajkaihoz tartá fülét, s a nyavalygó gyónni kezdett.

– Oh, én iszonyú ember voltam!

A hajó nagyot zökkent, s féloldalra fordulva megállt.

– Zátony! ordíták a födözeten kétségbeesve.

– Én iszonyú ember voltam; nincs az a törvény, Isten vagy ember kezével irott, melyet át nem hágtam volna. Istent nem imádtam, hanem pénzt és a poklot; botránya voltam az imádkozóknak; vérrokonaimat halálra üldözém; árvák utolsó falatját raboltam el; sírt áskáltam mások jó hirének. És most meg fogok halni. Volt énnekem négy fiam, kiket én magam neveltem, és minő gonddal, minő figyelemmel! magam vezettem őket mind oda, hol valami gonoszat lehete tanulni; magam tanítám őket gyűlölni, csalni az embereket, üldözni a vérökből való vért és ártani mindenkinek; boszút, irigységet és tettetést csepegteték lelkeikbe, s hogy foganatos legyen, példát mutattam nekik mindezekre magam. És most meg fogok halni, meg fogok halni!… Volt nekem egy testvérem és annak több gyermekei és unokái; de volt kivált egy köztök, kit a «rémületlen Ivánnak» neveztek, s kit én jobban gyűlöltem magát, mint valamennyit együtt; ő nagylelkű volt, én alávaló; ő bátor, én gyáva; ő deli, én utálatos; ő egy cherub, én egy belial; ezért gyűlöltem őt jobban, mint az egész világot, s megtanítottam gyermekimet, rá irigykedni. Mikor testvérem unokája, Iván, elutazott, én is adtam mellé utikiséretet: négy fiamat. Mikor elindultak, megeskettem őket nagy átok alatt, hogy a gyűlölt unokatestvér veszni fog. – Két hó multán legöregebb fiam levelét olvasám, melyben azt irja, hogy a londoni feltámasztók szörnyü emberek. Egy titkos pinczében feküdt fiam megkötözve, körülvéve a borzalom embereitől, kik halálos szuroktapaszt akartak arczára ragasztani, hogy megfojtván, holttestét eladják a boncztudósoknak; már érzette a halál félelmeit, szemeit annak irtózata elől lehunyta, midőn hirtelen lövéseket és zűrzavaros hangokat hallott; gyilkosai szétfutottak, őt pedig egy erős kar felragadta s vitte könnyeden a levegőn keresztül, s mikor megszabadítván, letevé, e szókat súgta fülébe: «Álmay Iván!» Többet nem irt fiam, s azóta hirét sem hallottam. Fél év mulva második fiamtól vettem tudósítást, melyben kegyes gondolatokat nyilvánít, melyek egyedüli foglalatossága, mióta a perui földrengéskor képtelen bátorsággal menté őt ki a hulló omladékok közül Álmay Iván… Végül javalja a bűnbánatot s hogy őt elfeledjem. Harmadik fiam pedig egészen elfelejtett; másoktól kelle meghallanom, hogy algieri rabságból váltá őt ki nagy pénzösszegen egy gazdag úr, ki ismét nem volt más, mint a százszor utált Álmay Iván, ki míg rokonaitól halálra kerestetett, azoknak őrangyala volt minden balsorsaik között. S három fiam nem állotta ki a kisértetet, becsületes ember lett belőlök. És én elátkoztam őket, lelkeiket a pokolnak, testeiket a kétségbeesett erőszakos halálnak. Csak legkisebbik fiam maradt tanításaimhoz hű; ő rá hiába tékozolta jótéteményeit, nagylelküségét Iván. Roszszal fizetett neki érte. Szeretetért gyűlöletet, csókért döfést. Most egy fiam sincs; a legkisebbik, kettőt méreggel vesztett el közülök, a harmadikat leorgyilkolta, maga pedig hóhér keze által mult ki a világból. S mindezt én tevém, én okoztam. És most meg fogok halni, meg fogok halni!

– Indulgeat tibi Deus, suttogá a térítő, s kezét kinyujtá, a bűnöst megáldandó.

– Oh nem, nem! szólt ez, eltolva magától az áldó kezét, még ez csekélység, s elkezde kaczagni. (Azt állítják, hogy azok, kik az ördögtől vannak megszállva, a legünnepélyesb helyeken: templomban, temetéseknél, gyónásközben, sőt halálvonaglásaikban is kaczagnak.)

Künn a hullámok kezdék bontani az erősen álló hajót.

– Hallgasd tovább: Háboru ütött ki, és én nagy vágyat éreztem magamban, látni, mint gyilkolják egymást az emberek a törvények nevében és ott örülni a kiomló vérnek és jajgatásoknak; s e közben az ellenség kezébe estem, több fölkelt nemesekkel együtt, kik közt volt Iván testvére, Almay Zoltán. Történt ezen fogságom ideje alatt, hogy hazámnak ellensége egy felhivást szándékolt intézni a néphez, melyben azt fejedelmei ellen felkelésre és vele egyesülésre kecsegteti, csábító meséket mondva arany dicsőségről, ősi önálló thronusról s más szivszédítő dolgokról. Összehivának bennünket, szegény foglyokat, s a szabadságot kezdék előttünk emlegetni, honn hagyott búsongó családainkat; s mikor látták, hogy szemeink megteltek könyűinkkel, ama felhivást adák előnkbe és igérének szabadságot mindnyájunknak, ha lesz, ki azt az országban szét fogja hordani, s kiraggatja az utczák szegleteire, s a népnek szétosztogatja… összenéztek a szegény magyar foglyok könyes szemeikkel, megölelték egymást, s visszanyujták kezeiket a békók elé; nem volt közöttük, ki tudott volna lenni honáruló, csak egy… az az egy én voltam.

A térítő undorodva vonta el kezét a gyónó fejéről.

Ez folytatá: Én elfogadtam az ajánlatot, s megesküdtem, hogy e felhivást terjeszteni fogom; esküvésemet ez egyszer meg is tartám. Jutalmul azt igérték, hogy fogolytársaimat is szabadon bocsátják; de én mást kivántam, azt: hogy ők soha meg ne szabaduljanak. Tudtam, hogy mit várhatok különben azon enthusiastáktól, kik bennem a hazaárulót ismerik. Ez volt ama nevezetes proclamatio, melyet N* saját keze aláirásával, több száz példányban ragasztott fel P*, s több városok falaira, melyet onnét a magyarok lehasogatván, a sárba tapodtak… Azonban én szabad voltam és ellenségem fogoly, s örömem iszonyú volt, de rövid; egy este, midőn lefeküdtem, zörgettek ablakomon; holdvilágos éj volt. A mint kitekintek, egy rettegett hang ezt súgá fülembe: «Jó éjszakát, áruló!» Ez Zoltán volt. Mint szabadult meg, maig sem tudom; oly jól eltéve hittem őt… Iszonyú félelem fogott el és nem láttam szabadulást; és… és, mit soha nem tevék, imádkoztam… de az ördöghöz! és ez meghallgatott, s adott jó tanácsot… Egy unokaleányom volt, Viola, a nép előtt fogadott leányomnak híttam, mert gyűlöltem minden rokoni nevet. Szép volt a leány, de olyan szép, a minővel csak a pokol ajándékozhatja meg a világot; és én tudtam használni szépségét. Nem akartam, hogy a vallás és erkölcs neveit valaha megismerje, s hogy azok mégis szivébe jutottak, annak oka nem vagyok; hanem akartam, hogy tudjon énekelni, mint egy Syrén, tánczolni, kaczérkodni, öltözetekben hivalkodni; s midőn ekként lángérzéseit a csábítás varázsával felfegyverzettem, készültem a nemesebb hajlamokból, mikkel ártatlan szive akaratom ellenére telve volt, szedni zsákmányaimat; iránta a leggyöngédebb érzéseket nyilvánítottam; sokszor tudatám vele, hogy kivülem senkije sincs, s nem volt kivánsága, mit nem teljesítettem volna; rabja voltam szeszélyeinek, s tapasztalám, hogy unokám a legnemesebb vonzalommal hálálta meg színlett atyai érzetimet. Ragaszkodott hozzám, s mikor 17 éves volt, a legcsábítóbb külsővel, a legforróbb indulatokkal, még senkit sem szeretett, mint az öreg apját, kit gyűlölnie kellett volna… Tehát 17 éves volt Viola, midőn Zoltán a fogságból megszabadult. Tudtam alkalmat szerezni, melyben Zoltán megláthassa unokámat… Kellett-e neki több egy látásnál, hogy őt a legszenvedélyesebben megszeresse? úgy lőn és én azt hittem, hogy meg vagyok mentve; Viola is szerette őt, s egy estve, piruló arczát mellemre rejtve, tett róla dobogó kebellel vallomást, hogy a magas homloku ifju szivével és kezével kinálta meg. Elérzékenyülést szinlék és Zoltánt magamhoz hivatám; midőn együtt voltunk, kegyes arczczal nyilvánítottam örömömet, hogy e keletkező frigy a két családot annyi ideig rongált viszálkodásoknak mindenkorra véget vetend, s jobbomat nyujtám elé, mondva: «Bocsássuk meg egymásnak a bántalmakat, s feledjük a multakat kölcsönösen»… Azt hittem, hogy ki Violát szereti, el fogja ő érte feledni menybeli üdvösségét is. Nem ismertem az embert. A nélkül, hogy kezemet elfogadta volna, így szólt: Mindent megbocsátok, csak az árulást nem! Pedig csak ez egy volt, mitől iszonyodtam. «Viola, szólék unokámhoz, akarsz egy férfi neje lenni, ki nagyapádat a vesztőhelyre taszította? akarod-e azon ember nevét viselni, ki a tiédet szenynyel és vérfoltokkal gyalázta meg? anyja lenni azon gyermekeknek, kiknek ősüket édes apjuk iszonyú halálra kereste?» Viola nem értette, hogy mit beszélek. Nézd, szólék, ezen ember szörnyü pört akar indítani ellenem, melynek vége gályarabság vagy vesztőhely; s ugyanezen ember kezedet kéri, azon kezet, melyet én annyiszor bálványozva csókoltam, s jegyajándékul ez ősz ingadozó fejet!… De mit tesz az, hadd vesszenek az öregek, eleget éltek; akaszszák fel magukat! Ha férjed kezén öregapád vére tapad, mit tesz az? ő azért forrón fog ölelni vele; nagyapádat a bitófa alá temetik, téged illatos menyasszonyágy fogad; azon öreget, ki téged karjain hordozott, sárral fogják hajigálni, és te, mikor elviszik őt ablakod előtt, azt kérdezended: «Ki az a vén gonosztevő? soha sem láttam őt.» Viola Zoltán nyakába borult, s könyben úszó szemeit igaz fájdalommal emelve hozzá, fulladozó hangon esdekle: Zoltán, bocsáss megy nagyatyámnak. Kőbálvány indult volna meg könyűitől, de Zoltán nem. Ki egy honárulónak megbocsát, maga is áruló; mondá vérfagylaló hangon. Engem is meg akarsz-e ölni? zokogá Viola. Zoltán félrefordult; nem akarta, hogy könyeit lássa valaki, s mikor arczát visszafordítá, halavány volt, mint a fal. Akarsz-e engem követni? kérdé Violától. «Csak nagyapámmal!» «Ez határozott szándékod?» «Igen» szólt a jó leány, kezemet megfogva. Újra éledni kezdtem. Ellenem azonban nehéz fohászszal lépett Violához, kezét megcsókolá. A jobb világban látjuk egymást, mondá s eltávozott. Másnap hallám, hogy megindíttatott ellenem a főbenjáró pör, de már ekkor rejtve voltam, s Viola egy levelet kapott Zoltántól, melyben kijelenti, hogy miután nekem meg nem bocsáthatván, őt nem birhatja, öngyilkolás végzendi életét május 24-én délután, s kéri őt, hogy a körülményesen leirt helyen fekvendő holttestét temetetlen ne hagyja, egyszersmind gazdag vagyonait neki hagyta végrendeletében. Tudtam, mi szándéka volt a fiatalnak; hivé, hogy e kisértést a leány nem fogja kiállhatni, s miután após és szerető halála közt kell választania, sietni fog a leirt helyre, hogy kedvese életét megtartsa; de nem úgy lett: a megirt óra előtt felkerestem a nevezett erdőt, s a várakozó vőlegényt, mielőtt Violával beszélhetett volna, agyonlőttem… Unokám halva találta kedvesét, s őt egy fa alá temetve, gyakran járt oda egyedül a legsűrűbb rengetegbe, halottját siratni. Az erdőt lakó fenevadak nem bántották, de bántottam én. Oda vonultam a rengetegbe, egy elhagyott erdészlakba; neki úgy mondám, hogy az ő kedveért, pedig a törvény kezei elől rejtőztem oda. Ekkor kellett történnie, hogy a meghalt testvére, Iván, hosszú utazásaiból megtért, s addig keresett, míg rám akadt, s testvérét követelte tőlem vissza. Én elvezettem őt annak sírjához; azt hazudtam neki, hogy ama hölgy, ki azt siratni jár, ölte meg testvérét szerelemféltésből; azután szinről-szinre mutattam meg neki leányomat. Hahaha! Midőn egy órában halálos szerelmet és halálos boszút esküdött egy és ugyanazon lénynek!

– Oh! kiálta fel metsző fájdalommal a gyóntató, kezét arczára tapasztva.

– Minő jelenet volt az a templomban, mikor Iván Violának, ki másodszor lőn menyasszony, eltemetett első vőlegénye gyűrűjét adta át, hahaha!

– Ne tovább, szólt a gyóntató, ne tovább. Isten bocsássa meg vétkeidet, nyomorult!

A hajó belseje világosodni kezdett, a hullámok betörték oldalát, s tolulni kezdtek belsejébe.

– Oldozd fel lelkem bilincseiből! rimánkodék a vén, látva a halált.

– Sit tibi Deus misericors! szólt, két kezét fejére téve a térítő; azután felvitte őt a fedélzetre, s bevárta, míg egy rohanó hullám mindkettőjöket lesöpörte onnét.

Úszott vétkes terhével a tajtékzó habok közt; hosszas vergődés után jutott a közel sziget partjára, melyen virágok termettek; s itt mindketten térdre hulltak, hálát adni a megszabadulásért. A hajó romokban feküdt a zátonyon; embereit holtan hányták ki a habok a partra.

Tüzet gyujtottak. A térítő, a nap fáradalmaitól ellankadva, elaludt mellette; a vén ember ébren maradt, nézte a tűz lángjánál megszabadítója arczát. Borzadva ismert rá. Álmay Iván volt az, ki ellen ő annyit vétkezett. Álmay Iván, ki ő vele annyi jót tett. A vén ember egy nagy követ keresett elő, s azzal a nagy kővel összezúzta az alvó koponyáját s testét beledobta a vízbe.

S évek mulva, midőn Iván csontjait egyenként kihányták a habok, s testén megosztoztak az elemek, még akkor is élt Philadelphiában egy köztisztelettel jutalmazott férfi, a becsület-rend nagy keresztese, gazdag polgár és elismert erényű keresztyén; holta után roppant pyramis nyomja sírját, melyen érdemei arany betükkel vannak felirva. Ez az ember volt Álmay Manó.

* * *

Ki meri mondani, hogy nem lesz másvilág?!