NÁSZ.

Az esküvő.

Kaméliával és basarózsával volt teleszórva a templom. Narancsvirág és rozmarin illatozott. De a lábbeliek nagy része halzsírral volt preparálva és ez megérzett. Az új bekecsek is megzavarták a finom parfümok illatát és nagyúri esküvőn mégis csak a paraszt vergődött uralomra, hiába hozatott a vőlegény, Farkas Attila, Triesztből egy kazal délszaki virágot. Pedig a tíz uradalom jobbágyai közül – azt mondják róluk, hogy harmincz év előtt már felszabadúltak – csak a kövérebbek és tekintélyesebbek fértek be a kis hegyi templomba, a nagyobbik rész a templom czintermében tanyázott. Az úr erre az alkalomra fekete sirting rablóruhát varratott nekik, abba kellett öltözködniök; szégyelték magukat és nem lehetett egyetlen szavukat sem venni.

Meghibázott orgona búgott odabent, neki-neki vadult olykor az éles hangja kihangzott, belékiáltott és visszahangzott a sziklás rengetegbe, a mely a templomot körülvette vala. Most csend lett, a pap kezdte.

Egy aranyat kapott minden mondatért, a melyet alkalmi beszédéből el nem mond. Kétszáz mondatra tervezte az esküvői beszédet. Az úr, a patrónus elküldte neki a kétszáz aranyat az el nem mondandó szónoklatért. Az utolsó pillanatban azonban mást gondolt:

– Beszélj tisztelendő úr, mégis. Rikassad meg a menyasszonyt, ha tudod.

– Leányom! kezdé a pap, palóczos dialektussal, de kemény és tüzes hangon.

– Asszonyom! susogta valaki az urak padsoraiból. A vőlegény szeme végig villant fölöttük.

– Lyányasszony! folytatá a tisztelendő úr a mennyasszony felé fordulva. Te most elhagyod pályádat…

A „pálya“ szónál sokan elhalványodtak. Némelyek elmosolyodtak. Mindenki a menyasszonyra mereszté szemeit, a kin e pillanatban éppenséggel nem látszott meg a pálya, melyet most volt elhagyandó. Egyszerű fehér mollruhájában nevendékleánynak látszott, a ki csak tegnap került ki az egri angol-kisasszonyok zárdájából. Csak az, a ki tudta, hogy Nitouche-t szokta játszani a Nebántsvirágban és a kinek itélete ilyen mód befolyásolva volt, vehette észre, hogy a hófehér kis arcz ártatlansága, a fölvetett aranybarna szemek szűzies tisztasága inkább a magyar nemzeti szinművészet diadala.

A menyasszony szemei lassanként megteltek könynyel a szívreható és merész egyházi beszéd alatt, mely részletesen emlékezett meg világi sikereiről lángoló diadalairól; azok gyönyörködtették a világot, de az ő lelkének kínos, keserves tisztítótüzei… A vén gazdánék, a mély érzésü, nagy fantáziáju palóczlányok sírása már felhallatszott az orgona mögött, a menyasszony arczának rózsaszínü fehérsége is elmult, fehérebb lett mint ruhája, nevetős, gömbölyü vonásai megnyúltak, átszellemültek, karcsu lett és egész alakja oly szelíd, megható és bájos, mint egy szegény magányos mezei liliomé, a melyet pipacsok és bogáncsok közé szórt a sors. A vőlegény hirtelen feléje fordult és mozdulatán meglátszott, hogy nagyon nehezére esik fegyelmezni magát és szeretné hamarosan magához szorítani és megállítani a papot:

– Elég! Az Isten úr az égben. Itt én vagyok!

A fiatal pap azonban beletüzesedett ékesszólásába. Hivatása, szavainak látható hatása szárnyakat adott neki. Még mindig a menyasszonynak beszélt. Lehető bűneiről szólván.

„Bűn nélkül“ mondá „nem szűkölködik senki. De kinek van több alkalma bűnt elkövetni, a mérget rózsa szirmai között a társadalom forgatagába dobni, ha nem a szinésznőnek, a ki lábai előtt látja a hivő és hitetlen világot, a ki a világi gyönyörök kultuszába borítja, a ki a köréje kerülőt megrészegítve, megbűvölve, a kicsiny lábai elé tévedőt… megölve –“

Egy borízű szótag szabadult el a csendben. Ez, hogy „Aá!“ A plébános félbeszakította szavait egy pillanatra. A Farkas Attila arczát elfutotta a vér, de mindjárt mosolygott. A „megölve“ szónál és az erre csapodó „aá“-nál mindenki, a ki csak valaha kint járt a völgyön túl, a bikken át: tudta, hogy miről van szó és most arra gondolt. Arra a két vagy három emberre, a ki a menyasszony gyermekded lényeért megölte magát. Az utolsó, a szomorúnak nevezett Kaal Samu csak tizennégy hónapja még. Tienne-Tárkányi Mihály gróf két esztendeje. És azelőtt egy zsidó, igen, egy zsidó is. Előbb azonban elprédálta, megette, megitta, elczigányozta és eldobálta, főképp eldobálta mindenüket. A kiket tönkretett, azonban életük épségben meghagyása mellett, azoknak a száma több volt. Egy majorátust, egy híres bankházat. A kisebb vagyonokról is azt tartotta, hogy a kis hal jó hal. Némelyeket titokban pusztított el, azokat nem lehetett számon tartani. És az alakját kisérő láz elején mindjárt egy-két egészen fiatal ember, alkalmasint karzatlátogatók és versfaragók mártották be magukat a Dunába, nem hagytak semmiféle levelet családjukhoz, hanem egy-két kötet verset hozzá, a keresztnevével ellátva „Jolán.“ Az egyik borítékján vörös betükkel az a név volt írva, a melyen Magyarországon és a monarkiában, sőt a német államokban is minden gyerek ismerte. Ez, hogy „Jó“ (falusi négy-ötéves lánykák hátra kötötték a fejkendőjüket, a mamájuk elé állottak és azt mondták selypítve: „Mamám én Jó vagyok!“)

A menyasszony szemeinek színe már nem volt látható a könyei ragyogásától. Fejét behúzta fátyola alá és ettől a mozdulatától vörösbe játszó fekete hajának nagyobbik fürtje kibontakozott kontyából és lesuhant vállára. Madonnább képet váltott mint a szent sixtinai szűz olajnyomata az oltár fölött. De az erős hivatkozás és a tapintatlan szótag daczára, és bár a pap bátran és következetesen haladt előre útjában: mindenre gondolt, csak áldozataira nem. Azoknak az arczára se emlékezett jórészt, a mint hogy mindig csak arra az időre emlékezett világosan, a mikor még lent volt, egyenlő a földdel, a titokban nyíló és illatozó mezei virágokkal egy vonalban. Most is minduntalan az járt az eszében, hogy ő volt már egyszer itt. Hét vagy nyolcz éves korában. A mikor apjával és anyjával, ők hárman alkottak egy „első községi színtársulat“-ot, a mely inkább a könyörületre, mintsem a művészetre volt alapítva. Itt a kastély körűl is járt. De nem mert bemenni, mert keserves ordítást hallott. Egy engedetlen czigányt veretett az uraság. A szegény ördög úgy jajgatott, mintha nyúzták volna. Eszébe jutott az állandó színlap, a melyre ki volt nyomtatva a neve, és most a hangját hallotta, a mint sillabizálta a maga szép csinált nevét Cserligeti T. o. Tót. th. Toth Flóra. Akkor még Flóra volt és nem Jolán. – Talán itt a templom előtt is járt színlapot árulni a parasztoknak, a míg apja – a lila plaidben – édes mosolylyal leste a korcsma ajtajából.

Könyein át kiváncsian kereste meg az öreget. Signor Tóth – így nevezte apját, – részint ingerült, részben diadalmas tekinteteket pislantott szét maga körül. Általában ajkain feltünt az a keserű kifejezés, a mely mindannyiszor látható volt, ha már enni szeretett volna és még nem lehetett. Rövidre nyírott haja és vastag aranyláncza bizonyos polgári, megállapodott tisztességgel és jó móddal ruházták föl. Felesége, egy igen igénytelen öreg asszonyka, csendesen és komolyan sirdogált mellette. Az ura fedte, szólongatta és a menyasszony, bár nem hallotta, tudta, mit mond neki:

– No ugyan, még te sírsz! Kaczagnod kellene. A királyné, meg a te lányod…

Az erény jövendő útját mérte ki Jolánnak a pap éppen, a mikor ez apjának zsörtölődését észrevette és ennek kapcsán eszébe jutott az, a mit apja mondani szokott, ha a mamával összeveszett, vagy ők ketten egyedül maradtak otthon és megittak – kocczintván is – egy-egy pohár pezsgőt. Az apja nagy titokzatosan arról beszélt, hogy a mamája nem is az anyja voltaképpen. Nem ilyen kicsiny és szürke volt az, hanem fejedelmi, szép, óriás tehetség, meghalt. Természetesen ebből nem volt igaz egy szó sem, még inkább igaz lehetett az, a mit anyja, egyszer fölmérgesíttetvén, homályosan megemlített. Hogy a mikor atyjával összekerűlt, már akkor ő cseresnyéért sírt a ruhás kosárban… A matrikulához nem lehetett fordúlni fölvilágosításért, nem volt bejegyezve sehol, egy erdélyi csárdában született, a mikoron ott a legislegrégibb községi színtársaság egy előadásra – egy későbbi budapesti monda szerint a szegénylegényeknek – hirtelen megállani kényszerűlt.

„Meghatók az öregek. Veszek nekik valami drágát!“ gondolta magában a menyasszony és beleszokván a hosszúra nyúlt szónoklatba, igyekezett loppal megnézni a közönséget.

Attila csakugyan nem hívott meg Budapestről senkit. Csak gazdatisztjei, erdészei, a környék néhány ura, egy-két bikkvölgyi pap, uradalmának két orvosa, falvainak küldöttjei, a bírák és a jegyzők jelentek meg. Húsz kaáli kis leány, fehér selyempruszlikban, nemzetiszín övvel, a csipke-fejkendőjükön az új pár összefont monogrammjával. A kezecskéjük már reszketett, a mint szorongatták a kendőbe burkolt imádságos könyvet…

A tisztelendő úr beszédének végére jutott. Már a vőlegény felé fordult és az egyszerre keményen kihúzta magát. A magas és erős férfi még magasabbnak látszott lilaszín és bíborvörös magyar díszruhájában, a melyet az arany és a drágakő úgy elborított, hogy alig-alig hagyott rajta egy-egy féltenyérnyi parasztot. Halotthalvány arczát kiszínezte a sok csillogó fény és ruhája színeinek szivárványa. Gyönyörü fejét mereven egyszerre gőgösen és alázatosan fordította az isten szolgája felé.

„Különös szép ember ez az Attila“ jegyezte meg magában a menyasszony, félszemmel ránézvén.

Csakugyan különös és szép volt, rövidre nyírt, erős koponyája oly ősz, hogy hófehér. Bajusza és szakálla pedig koromfekete. Erős sasorrát megszakította ugyan egy kissé valami tompa ütésnek a helye, az arczán végig is volt két hatalmas vágás, a melyek egyike homlokán át végig fölment egészen a fejére, de szürke nagy szemeit, sűrű fekete pilláit, úgy látszik, nem érték. Egy kissé vad volt az arcza, csupán az ajkai lágyak és pirosak, mint egy leányéi.

Vele röviden végzett a pap. Őseitől örökölt rengeteg vagyonáról, tisztelt és híres nevéről példálódzott. Aztán megáldotta és útnak eresztette az új párt.

Ideje volt, a felsallangozott fekete telivérek, a négyes nászfogat már ugyancsak tánczolt, a kocsis és a fullajtár már alig birt velük. Az összegyült nép rémüldözött, azokra az esetekre gondolván, a mikor e négy patkós ördög egy vagy más atyjukfiát elgázolta.

– Emberhalál lesz ma itten! jajgatott egy anyóka; kergették haza a gyerekeket.

Az új pár most kilépett a templomból. Farkas Attila fölsegitette feleségét a fekete sandlauferre és fölpattant maga is melléje, a kocsis helyére; ő hajtott. Kezébe vette a hosszú szíjjú ostort és erősen közéje suhintott a paripáknak. Mintha elragadtak volna, úgy repültek azok az erdő felé. A lakodalmas menet hintói és lovasai elmaradtak mögöttük.

Óriási komondorok rohantak neki az új pár kocsijának. Egyik-másik vén eb megismerte a házhoz tartozó lovakat, a kocsist, az urat és sunyin sompolygott vissza a kastély hátsó udvarába. A tavalyi kutyák azonban, nem lévén még ismerős az új viszonyokkal, csak az új párt akarták leszedni a magas kocsiról.

Az urat láthatólag mulattatta ez az őrült csaholás, állatjainak ez az értelmetlen vadsága és hiába sáppadozott, sikoltott mellette az asszonyka, már messziről kiáltott a kasztellánusnak, a korbácscsal a kutyáknak szaladó házi ispánnak és mindenesnek, a vasvillára kapott és össze-visszaszaladgáló megijedt béreseknek:

– Hagyjátok, ne bánsátok!

Leugrott, jobbra-balra rugdalt a tágítani nem akaró komondorok felé, az ostorral csapkodta a szemeiket és mikor egy-kettő vonítva menekült, felnyujtotta kezét a reszkető új asszonynak:

– Hopp le, babám!

Levette, letette. Aztán megigazította mentéjét, nézte, jön-e már a vendégnép. Ezalatt és a míg az asszony két lépést tett a tornácz felé, egy hófehér szőrü fiatal vadállat, mintha nem is kutya, hanem macska volna, neki ugrott és feldöntötte. Sikoltás, kétségbeesett lárma, olyan sokadalom támadt egyszerre, mint mikor tűz üt ki falun. Attila felkapta félig ájult feleségét, megnézte, nincs-e megharapva és a mikor meggyőződött, hogy semmi baja, nevetve fogta át a derekát:

– Katonadolog. Semmi baj.

– Csaljátok be a kutyát kenyérrel és a cselédudvarban lőjjétek agyon, de mindjárt! – adta ki a rendeletet röviden.

Jolán hálás pillantást vetett rá és erősen belé kapaszkodott. Nem szokott hamarjában zavarba jönni, nem volt lámpaláza soha, de most elfogódott. Egészen vad, idegen világba került, semmi, a mihez szemei hozzászoktak, a kastély elé ültetett virágok se nyájasak és hiába volt minden fölékesítve, a nemzetiszínü zászlók és lampionok, a téli tisztaságu, de juliusi melegségü nap daczára komor, nehéz, sőt ijesztő itt minden!

A házikápolna harangja, a cselédek csengetyűje lázasan zúgott, össze-vissza húzták, túlbuzgalmában a cselédség félreverte. A tornácz nagy ajtaja előtt némán állott a kiöltözködött házinépség, vagy száz ember, nyitott szájjal az asszonyok, peczkesen a férfiak. Egy csoport pujka, egy sereg sárga kis kacsa kapirgált csak minden meghatottság nélkül. Jolán meglátta az apróságokat, felkaczagott, nekik akart szaladni, édesgette őket, azonnal beletalálta magát háziasszonyi szerepébe.

– Enni akarnék neki adni, kukoriczát, kukoriczát…

Magához tért, körülnézett. Egy roppant épület állott előtte, az úgynevezett Sólyomvár. Felerészben valami régi vár bástyája, másrészt egy modern gótikus palota nagy raffinement-nal és fényűzéssel építve. Környöskörül mindenütt a rengeteg. Őserdő, csupa haragos zöld tölgyfa. Húszezer holdnyi vadaskert hegyekkel és lapályokkal, műtavakkal és vadul előre törő bérczi patakokkal.

– Nincsen ennél szebb hely a világon. Hallja csak, a kakuk!

Abban a csendben, a melyet meg nem zavar az erdő folytonos lassu zúgása, csak mélyebbé és melankólikusabbá tesz: két kakuk felelgetett egymásnak. Az asszony föltekintett az erdő tömör lombjaira: egy őz szelid fejét kidugta és kiváncsian nézett feléjük. Alig egypár ölnyire voltak tőle.

– Akarja-e lelőni? – súgta hirtelen feltörő vadászlázzal Attila.

– Akarom. Hamar fegyvert. Azt, a mit nekem vett, a könnyűt!

Majd hirtelenében meggondolta:

– Vért ontani ma? Nem, nem volna szép! Elnevette magát, az ura is nevetett.

Az ajtóhoz értek. Száz torok kiáltotta el egyszerre:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Jolán bólingatott a fejével. Egy úriruháju ember lépett elő, beszélni akart. Az úr elhárította, beléptek.

– Itthon vagyunk! szólt Farkas Attila és föllélegzett. Mindig az járt az eszembe – tette hozzá – hogy valami baj lesz, valaki lelő, vagy én csinálok magammal valami bolondot, mielőtt magát hazahoztam volna. Egy nappal, talán egy órával előbb. El sem tudom hinni, én vagyok-e, maga-e?

Megfogta az asszonyka arczát, megszorította, az feljajdult, egészen elöntötte a vér. Most már egészen felizgatta az a gondolat, hogy valakinek – és ennek a hatalmas, szép embernek – a törvényes felesége. Az egyház által nem szankcionált viszonyaiba nyugodtan ment bele, most valami különös, édes nyugtalanság csapta meg:

– Ni, ni: én tán szerelmes vagyok. Nem ez-e a szerelem? villant át az agyán.

– Szerelmes vagyok, halálosan szerelmes vagyok magába! súgta a férfi fülébe és átfogta a nyakát.

Az inasok kisipirczeltek a folyosóról. Egyedül voltak.

– Nem szeretem most körülöttünk az embereket. Jó volna, ha valahol valamennyien feldőlnének, nem jöhetnének! – szólt az új asszony.

– Hogy is ne! Hát a lakodalom! A lagzit nem adom! – felelte hetykén Attila és elbocsájtván felesége kezét, mutogatni kezdte neki a vadászati trófeumokat, melyekkel telisdedteli voltak az összes folyosók, az egész földszint.

Háromszáz esztendeje hordták össze a holmit ebbe a kastélyba, de azért egységes karaktere volt az egésznek. Egy vadölő, babonás férfi nagyszabásu oduja – semmi egyéb. Az első Farkas és most az utolsó sarj, úgylátszik, ugyanegy ember: erdőt bujó, vadpusztitó, szerencséért és vad ellen való védelemért istent imádó.

Három bölénykoponya volt odaszögezve a főlépcső fölé:

– Az volt a jó világ, a mikor még ilyen vad volt. A szépapám lőtte! – jegyezte meg a hálás Farkas-ivadék. Az aggancsok és agyarak végtelen sorát és roppant sokaságát szent képek szakították meg. Rézmetszetek, nyomatok, egy-két eredeti festmény, ezek között, úgylehet, becses is. Havasi zergék kikészített fejei – oly szelidek és kedvesek mint egy falusi leány arcza – és két kitömött párducz jutott a főhelyre, a foyerjébe. Ezeket mind Attila lőtte, a minthogy az utolsó száz esztendőben – úgy látszott – a család összes tagjai között ő pusztított el legtöbb vadat, az ő szeme volt legjobb, keze legbiztosabb.

Hallgatóztak; jön-e már a násznép. Még nem jött.

– Szeretném látni a Farkasnékat, az elődeimet! – szólt Jolán.

– Az ősmamáimat? Alig talál egy-két festményt róluk!

Az asszonyok emléke csakugyan nem maradt itt meg. Pedig csaknem kivétel nélkül minden Farkas két-három hites feleséget nyűtt el, nagyobbára a magyar, erdélyi és cseh arisztokrácziából eredett dámákat. A kedves nippjeikből, az imazsámolyukból maradt meg egy s más, egy-két vándorpiktor festette arczkép, egy daguerotypia az Attila anyjáról, tükreik és az ágy. Nagy szoba a nagy szobában, egykor arany, most már feketére vált lövöldöző ámorokkal, megsárgult velenczei függönyökkel. Az ódon ágyasház mellett a legislegmodernebb fürdőszoba, oly kedvesen és bölcsen berendezve, hogy az asszonykának kedve lett volna nyomban megfürdeni benne.

Éppen hogy bepillanthattak a nevezetesebb helyiségekbe – volt vagy nyolczvan pièce – a komondorok ujra rákezdték odakint.

A násznép megjött és megkezdte a harczot a nem vendégszerető állatokkal. Az új pár a hátsó lépcsőn került le eléjükbe, át a cselédudvaron, azaz egy egész utczán. Az apró házak most kihaltak voltak, egy előtt üldögélt három, csaknem egyforma idős gyerek, két feketeszemü öt-nyolcz éves leány, egy kis fiu, a kit az anyja – sovány, fekete palócz asszony – épp fésült.

– Ej, be szép gyerekek, gyönyörü gyerekek! – kiáltott fel Farkas Attiláné.

– Kezét csókolom! – énekelték egyszerre mind a négyen, a mikor megpillantották az urat. A gyerekek neki is akartak szaladni, hogy tényleg megcsókolják a kezét, de az anyjuk halkan rájuk szólt valamit.

– De kire, kire hasonlítanak ezek a gyerekek? – évődött az úrasszony.

– Az enyémek! – mondá Attila nyugodtan.

A lakodalom.

Mindjárt asztalhoz ültek. Egyfolytában ettek és ittak másnapig. Az asszonynak se lehetett elmozdulnia, a ház ura meg éppen teljes lelkével neki adta magát a mulatásnak. Az első huszonnégy órában nem is lakodalomnak, hanem egy duhaj legénybúcsunak tetszett az egész nagy lármáju összevissza mulatság. Attila a harmadik órában becsípett és sértegette a vendégeket, a tisztjeit, a kikkel minden ivás alkalmából te-tu volt, az öreg szinészpárt; jelen nem lévő nagyurakra halálos sértéseket mondott. Udvari zsidaját, a kinek számára udvariasan külön terítettek, kiküldte. Egy félóra alatt kijózanodott és hogy megkérlelje a megsértetteket, szólót tánczolt nekik, majd a feleségét fogta derékon és csaknem egy óra hosszáig járta vele a csárdást.

A czigányok keze elhalt, ájuldoztak, de játszaniok kellett, a míg a másik banda meg nem jött Egerből. A mikor ez megérkezett, az elázás és agyonevés felé hajló lakzi ujra éledt. Uj vendégek is jöttek, Barna Ádám Tardról, azért késett meg, mert a birtokainak az árverése volt tegnap, azt kellett bevárni. A kaszinóból is jött két úr, az egyik az ifjabb Szihalmi, a murok-gróf, a ki az összes nyavalyákat viselte magában és magán, de azért a legnagyobb lump volt a világon. (A velszi herczeg, a mikor Budapesten járt, nagyon barátkozott vele és azt mondta róla: ily szépen kártyázni nem láttam még. Százezer forintot nyert tőle.) A környék híres úri kártyásai is lassan leszállingóztak, benézett a főispán is, „erre járván“. Talán sürgönyutasítást kapott felülről.

Beéri Lászlót, a ki betegeskedett, a mióta egy rendkivüli este után, télben, megfürdött a jégbőrös patakban, a szomszéd faluból erőszakkal hurczolta el két uradalmi írnok. De voltak itt szolid emberek is, a kik egyet-egyet bóbiskoltak az asztalnál, sőt egy-két órára aludni is tértek. Az örömapa meg éppen mindig kéredzkedett aludni, de Attila nem engedte és a mikor az bizalmasan sugdolódzott a fülébe és leánya egészségét ajánlotta a figyelmébe: lekapta a menyecske lábáról a fehér atlaszczipőt, teletöltötte aszúborral:

– Igyunk! – kiáltá és újra töltött.

A czipellő sorra járt, a czigány tusst húzott. Az ötlet mindenkit föllelkesített, a rosszegészségü gróf remegő kézzel, összevissza mozgó fejjel dirigálta a czigányt. Jolán nevetve húzta maga alá lábát és feltürt meztelen karjával mutogatta, hogy most ki igyék, kicsodán van a sor.

A selyembillikomot most Beéri László felé nyujtotta szomszédja.

– Nem iszom lábbeliből! – szólt a beteg, rekedt hangon, de kiáltva, hogy az inasok is meghallották a szomszéd szobában és beszaladtak.

Beéri László ismételte a csendben:

– Ha angyali is, a czipellője nem billikom!

Az apa sértődötten ugrott föl. Az ő hangja volt az első, mely elharsant a meglepődés e némaságában:

– Gyalázattt! ordítá, három t betűvel.

A megsértett férj szemét elborította a vér, görcsösen szorongatott egy metszett nagy boros üveget, de csak egy pillanatig, a másik pillanatban már a sértő felé vágta. Az üveg tartalma végiglocscsant egy pár vendégen, a nehéz üveg pedig közvetlenül a Beéri Laczi feje fölött – a melyet hirtelen félrekapott – vágódott ezer darabra. Szilánkjai megvéreztek egy-két urat, de egyébként semmi baj nem történt.

A vendégek felugráltak. Az első momentumban nem tudták, kit kell itt megverni, voltak, a kik a gazda felé fordulva, készen voltak arra, hogy leteperjék, némelyek pedig a grimaszot vágó Beéri felé nyujtották ki az ökleiket. A murok gróf felugrott egy székre és onnan szavalta éles leányhangon:

– Ki vele, ki vele!

A hozzákészülődések e buta zavarában egyszerre csak felhangzott az úrnő kijelentése.

– Beérinek igaza van. Én se innám!

Hirtelen humorosra fordult a helyzet, nevettek, vitatták a dolgot, Attila erőszakos mosolyra vonta ajkait. Sőt odament a sértőhöz és a lakodalmas nép szemeláttára kezet fogott vele, hangosan bocsánatot kért tőle, de suttogva hozzátette:

– Ezért majd számolunk aztán.

– Nem aztán, hanem mindjárt.

– Tehát mindjárt.

– Várom.

A násznép közül már csak igen kevesen voltak abban a helyzetben, hogy megfigyeléseket tehessenek, ámbár a mámor sokszor szokatlan élessé teszi az obszerváló képességet. Voltak, a kik észrevették, hogy itt valami történt, vagy inkább: történni fog. A főispán szólt is Jolánnak, vigyázzon, ne hagyja az urát, ezek itt valami bolondot csinálnak!

A menyecske igyekezett kiverni az öreg gentleman fejéből a rossz gondolatokat:

– Ne tessék félni, ilyenkor maguk duplán látnak!

Azonban igyekezett körülvenni Attilát. Harisnyás lábát reátette annak lakkczipőjére és lágy suttogással beszélt vele:

– Édes, álmos vagyok már!

– Hát menjen aludni!

– De félek magamban.

Attila elfordult tőle, koczintott. Majd szólt hozzá, nem is egészen csendesen, a közvetlen szomszédok meghallhatták, a mint mondta:

– Én pedig nem vagyok álmos. Három napos lakzi semmi, majd ha a hatodik után leszünk, rúzsám. Első a szent fogadás, első a becsület, őseink szokása a legelső.

Fölállott, megtámaszkodott és nekikezdett, hogy „az ősök szokásai“-t felköszöntse. Igen megdícsérte Tass vezért, a kinek ágyékából eredett az ő családja, de ez nem volt egészen bizonyos. Nemességük a második vagy harmadik Habsburgtól datálódott, a mi előbb történt, arról csak szájhagyomány bizonykodott. Hamarosan rátért az idegenek megrovására és beszédének ez a része vicczes volt, jó adomák és eredeti ötletek töredékeivel füszerezve. Végre a férfibecsületet védelmezte meg a kor iránya ellen és kijelentette, hogy a ki nem becsületes, az gazember.

A főispán megrémült, hogy itt mindjárt politikai jellegü nyilatkozatok történnek, a melyek neki nagyon kellemetlenek lehetnek. A képviselő, az Attila kerületének, az ő személyének parlamenti követe viszont örvendett és krákogott, ígyen készülve a beszédre. De megjött Poldi.

Poldi egyenesen Bécsből jött, egy főherczeg báljáról, a hol muzsikált. Meghallotta, Egerből valaki a brácsásnak megírta a nászt a kaali rengetegben, mire a prímás pakolt, se kényeztetéssel, se pénzzel nem lehetett rábirni, hogy maradjon. Nem hítta senki, magától jött, jönnie kellett, mert hiába szakadt el már húsz esztendeje a Farkas-portától, nem tudott megszabadulni a rabérzéstől, hogy oda tartozik, jobbágyi hűséggel, szolga engedelmességgel. Hiába járt időközben Amerikában, hiába játszott szuverének előtt és bár többrendbeli szerb, román, sőt belga rendjele is volt: sunyi alázatossággal, szégyenkezve, hogy úgy elkésett, lépett be bandájával a terembe.

A híres banda megérkezése csaknem önkívületi állapotba hozta az urakat. Az „egri hangászok“ lassan kisompolyogtak, Poldi meg azon sárosan, porosan odaállott az új pár közé és ráhúzta a Tóth Jolán híres kedves nótáját, a románczot a „Nap és hold“-ból. A menyecske énekkel kísérte, kezdetben lassan, majd kieresztve hangjának egész erejét. A lump gróf letelepedett a lábai elé a földre és rövideket, csendeseket „jaj“-ongott, mint Calabazer herczeg az operetteben. Beéri László egyszer közbekiabált:

– Tegye rá a lábát Murokra!

A csendben meghallatszott, a mint az emberek nagyokat nyeltek. A mámor, a láz kiszárította a torkaikat és nem ivott most senki. A poharak nyugodtak, Attila ráborult az asztalra és úgy hallgatta:

Egyszerre azonban közbekurjantott:

– Ácsi, magyar!

Az operette friss magyar nótába villant át. Az ezüsthangu hegedüt követte az ezüst asszonyi hang…

A férfiak már csókolózni kezdettek, mindenki ellágyult, a míg e nótázások tartottak. Estefelé a menyecskének sikerült kiszöknie, utána ment az ura, nem találta. Mulattak tovább, még hangosabban, még többen.

Arra a hírre, hogy a Poldi bandája megjött, lábra, hintóra, lóhátra kerekedett a vármegye urainak színe-java; ott hagyták az aratást, a félig rakott kereszteket, a közigazgatási bizottsági üléseket, a hivatalokat, az ujszülött gyerekkel bajoskodó asszonyokat, az éppen eljegyzett kisasszonyokat és ide jöttek. Farkas Attilának barátja volt minden valamirevaló megyebéli ember, de az ellenségei s beköszöntöttek. A lovak nem fértek már az emeletes istállóba, két négyes fogat és egy pár hátas ló az udvaron éjszakázott és saroglyából evett…

Százharmincz vagy száznegyven vendég is lehetett már, megjöttek a nagy kártyások is, Szávics Pál, Szalaparty Mihály, az egri Jakab, a kit „más“ vallása daczára megtűrtek, mert snájdig és ügyes kártyás volt és nem, hogy kölcsön adott volna nekik, de váltókat girált és azt ambiczionálta, hogy az urak tegyék tönkre. Az ebédlő népének egy része kivonult a játéktermekbe, a hol nagy zajjal, kis vízivel kezdették, de csakhamar elcsendesedtek, a mikor Beéri betette az első ötven forintos vízit.

Négyen vagy öten makutyiak lettek, azokat vetkőztették az inasok és vitték aludni. Ezek között az örömapát is, a ki azt hitte, hogy a jászapáthi vásáron van és sipisták leakarják huzgálni a sok gyűrűt az ujjairól, kivenni mind a két aranyóráját.

A lakodalom a nagy teremben azonban tartott még mindig. Az asszony is előkerült, az urának elárulta, hogy megfürdött. Pompásan, frissen érezte magát, sárga indiai selyemruhájában, – a melyet serpentine tánczhoz készített valamikor – kábító szép volt, Attila nem is mert ránézni. Az asszonyka, mint egy macska, megütötte a képét a tenyerével:

– Mikor lesz? – kérdé a vendégek felé mosolygó, de rémült arczczal.

– Mi?

– A verekedés.

– Nem tudom.

Négy úr egy szögletben poharazott és beszélgetett. Jolán rájuk mutatott:

– Én ismerem az ilyeneket. Ott tárgyalnak.

– Asszony neve: hallgass! – szólt a háromnapos férj érdes, sőt gőgös hangon. Majd vállat vont:

– Különben mit tagadjam, agyonlövöm a kutyát.

Összehúzva szemeit, baljóslatúan tekintett Beéri Laczi felé, a ki csendesen idogált a kasznárral és a plébánossal.

Jolán, mélyen, hizelgően tapasztotta rá szemeit:

– Jól van, lelövi. De most?

Ez a most úgy tele volt megbűvölő édességgel, hogy Attila önkénytelenül az asszony kezei után nyult és megszoritotta.

– No jó, hát várok vele, a maga kedvéért.

– Mondja becsületszavára!

– Nem szoktam asszonynak becsületszavamat adni!

Fölállott mellőle és közeledett a két úrhoz, a kik már elváltak az ellenfél segédeitől. Mindössze egy pár szót váltottak. Arczukról és hogy oly röviden végeztek, meglátszott, hogy minden rendben van, feltételek, idő, hely, fegyver meg van állapitva.

Az este folyamán az asszonyka mégegyszer körülvette az urát:

– Tudom, a mi készül. Én nem vagyok gyáva asszony, jól van, hát legyen meg, ott akarok lenni.

– Jó, elviszem. De most menjen aludni.

Maga Attila is aludni tért éjfélfelé. Ki a kastélyból, a parádés lovak istállójába, lefeküdt egy kocsis-ágyra. A mámor jórészt elszállott már a fejéből, de a mint behunyta a szemét, nyomban elaludt. A mikor hajnalban, a kellő időre fölébredt, pompásan érezte magát. Kinyujtotta a karját, nem remegett. A látása tiszta és éles, a lelkismerete oly nyugodt, mint egy gyermeké. Nem volt bátor, mert az emberektől való félelmet abszolute nem ismerte. Biztos volt a dolgában, de azért intézkedett, hogy a papja épp úgy kéznél legyen, mint az orvos.

A mikor öltözőszobája felé indult – bekukkanván a gyertya mellett mulatókhoz és a kártyásokhoz – Jolán már a folyosón várt reá. Fekete lovaglókosztüm volt rajta, halvány arczát beburkolta fekete fátyolba. Látszott rajta, hogy az egész éjjel nem aludt, az érte ilyen különös körülmények között vivandó párbaj mégis csak felizgatta. Rossz sejtelmei is lehettek, talán azt is megforgatta agyában, hogy hátha a katasztrófa az ő kárára dől el? Egyedül maradni itt a rengetegben! Az óriási birtokban, a nagy kutyák és részeg emberek között! Mit fog tenni?

Megölelték és megcsókolták egymást. Az asszony hosszan tapasztotta ajkait a férfi szemére.

– Jól van? mondá Attila mosolyogva. Majd folytatta: Négy óra. Maga utánunk jön a komornyikkal, a timsós kuthoz. Mögéje áll a kőrakásnak. Nem bánom, nézze meg. Ha sikít, megvetem.

Hajnali toilettejét csinálta éppen az erdő: a friss harmatban megfürödvén, szárítkozni kezdett a fölkelő napon. A fák csúcsos fejei már magukra húzták az aranyból szőtt lepedőt, de derekuk és lábuk vizes volt még és sötét. A fiatal őzek most früstökölték a lapukra hintett, gyöngyalakú, a szivárvány minden színében csillogó harmatot. Illatos és rikító színű gombák, hupp! most hirtelen előteremtek.

Az erdő alján, de már jó magasan, egy darab timsós fövényü fensikon nem történt csak semmi. Törpe fű akart nőni rajta, de le volt taposva. Itt szokták közönségesen a nagyobb vadakat kizsigerelni. A fehér tisztáson nagyobb fekete foltok estek. Egy nyilt tűzhely és faház is volt rajt, a mögött meg egy kőrakás. Egy kedves lovának akart itt mauzoleumot építtetni Farkas Attila. A mikorra a kőmívesek hozzákezdtek volna a munkához, már új paripát szeretett meg és elfeledte a kedvest.

A négy úr, a két úrral hamarosan elérkezett a tisztásra. Az asszony a komornyikkal a kőrakás mögé húzódott, guggolva, mászva, nesztelenül, hogy senki se hallja, senki se lássa őket.

– Lát méltósága? – kérdezte a komornyik – a ki tót volt eredetre – fogait vaczogtatva, egyre-másra keresztet vetvén.

– Látok, öreg. Ha elvesztem az eszméletemet, hátul szakítsa le a gombokat és vágja el a vállfűzőt. Csitt!

Odafent kezdték. Murok gróf mérte ki a húsz lépést, az orvosok biztos helyet kerestek szerszámaik és a maguk számára. Attila kíváncsian – de messziről – nézte a plaidre ledobott két pár pisztolyt. A vidékről kerültek, valamikor a főszolgabirónál látta mind a négyet, talán lőtt is belőlük. Beéri Laczi csendesen ült egy tőkén, az állát megtámasztotta a kezeivel, úgy lehet, szundított még egy cseppet. Akkor ugrott föl, a mikor a főispán – a premier-segéd – elkiáltotta magát:

– Kezdjük!

Hamar el is végezték. Attila a taps után nyomban lőtt kapásból és golyója ellenfelének jobb vállába furódott. Beéri Laczi megbillent, féltérdre esett, de fegyverét még kilőtte Attila felé. A másik pillanatban már keze is, a fegyver is csupa vér volt és féloldalt leesett a földre. Az orvosok azonnal letettek minden reményről, mindnyájan hozzáfutottak és észre se vették, hogy a mint a káromkodó sebesültet körülveszik és összetapogatják, az asszony is megáll mögöttük, lihegve és kipirulva az izgatottságtól. Attila vette legelőbb észre, mellé állt, megszorította a kezét és csendesen mondta:

– Imádkozzon érte. Ezzel leszámoltunk!

A golyó menetét nem lehetett megállapítani, talán nem sértett fontos életműszert, de az elvérzés nagyon valószínü volt. Beéri Laczi lemocskolván az összes jelenlevőket, hirtelen elaludt. Cserágakból szent Mihály lovát összerótták, hogy levigyék rajta a kastélyba. Elhatározták, hogy a vendégek előtt, – nehogy szerterebbenjenek – lehetőleg titkolódzni fognak és mindenkinek azt mondják: vadászat közben szerencsétlenség esett, Laczi berugottan cserkészett, magára hibázott…

– Kie van? Van-e valakije? – kérdezte az asszony.

Feléje fordultak, némelyek kezet csókoltak neki.

– Egy kis lánya, Egerben, az angol kisasszonyoknál, – felelte a járásorvos.

Egy reczeptblankéttára megfogalmazták a sürgönyt a fejedelemasszonynak, hogy készítse elő a leánykát, tapintatosan.

Indultak lefelé. Indulás közben Attilán valami hirtelen ellágyulás vett erőt, visszafordult a gallyon élettelenül fekvő áldozathoz és megcsókolta annak falfehér homlokát és megszorította a merev balkezét.

– Pajtás, megbocsáss; – mondá remegő ajkakkal.

Beéri Laczi most egyszerre kinyitotta a szemeit:

– Te is pajtás! – mondá halkan, de élesen.

A környezet meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék. A halott vicczelni kezdett. Megszorította ellenfele kezét:

– Most gyere velem birkózni, ha mersz!

Feltápászkodott.

– Nem bir el én velem egy golyó, van már én bennem golyó is, serét is.

A mikor lefelé szállították, még akkor is társalgott. Belefektették egy napos hálószobába, egy orvos mellette maradt, a huszárját – régebben vármegyei főjegyző volt és a huszárját megtartotta – behívták hozzá, a szakácsnak kiadták a parancsot, hogy erős leveseket főzzön neki és visszamentek reggelizni – leveses husokat és káposztás készítményeket persze – a nagyterembe. A munkálatokat megzavarta egy kissé a szerencsétlenség, de a kártyások meg se mocczantak.

Estefelé azonban papot kellett vinni Beéri Lászlóhoz. Jegyzőt is kivánt, testálni akart. Attilát szándékozott megtenni végrendeleti végrehajtónak. Megkérdeztette Jolántól, hogy elfogadja-e a hátas lovait örök-emlékül. Kilencz felé már kisült, hogy csak tréfált, vagy félrebeszélt, a golyó előkerült magától és az orvosok biztosra vették, hogy négy-öt hétre meggyógyul. Csak nem szabad volt megmozdulnia, mindig a hátán kellett feküdni, hazakívánkozott, de Attila, a ki minden félórában benézett hozzá az asszonynyal, nem engedte.

– Az éjjel – holdvilágnál – széjjel mennek. Csend lesz. Csak hárman maradunk az egész kastélyban. Én, az asszony, meg te!

A vendégek nagy része tényleg elázott, vagy végképp kiállott éjfél felé. A kártyázók között is eldőlt a sors, határozottan négy emberhez szegődött, ezek összenyerték az egész társaság pénzét és most már unatkozottan – csak becsületből – nyeregették vissza a kölcsönadott summákat.

Szedelődzködtek, fogtak a kocsisok. A hold szelid báját árasztotta szét, ömlesztette el a vad rengeteg és a komor kastély, a csoportosan elszállingózó vendégek alakjai fölött.

A nász.

Az utolsó bricska is kizörgött az udvarból, a kutyák elkisérték egészen a falusi parasztkomondorok terrénumáig, ott átadták azoknak, visszajöttek, elhallgattak.

Magányos, mély csend. Az erdőben támadt csak időről-időre némi nesz, vadgalamb ragadozó kabamadárról álmodott talán és ijedten rebbentette meg a szárnyait. A rókák, izgatottan az erős holdsütéstől, mozogtak, fordultak egyet a fagyökerek alatt.

Attila a Jolán szobájában kinyitotta az ablakokat, virágzó hárslombok azonnal betörtek rajta. Alig tudtak lélegzeni, most igazán megrészegedtek.

– A mámor, az illat, az álom elnyom, úgy érzem, mindjárt meghalok! – szólt az asszony és becsukta szemeit.

– Én is! – felelte Attila és fekete fejét lenyugtatta az asszony ölébe.

Hirtelen felugrott, megdörzsölte a szemeit.

– Gyerünk ki innen. Gyerünk ide az erdő aljába. Gyönyörü búvóhelyeket tudok. A királynénak nincsenek olyan ágyai és divánjai. Kakukfü a párna…

– Gyerünk.

Pompás helyet találtak, ott nem volt nedves a fű, hanem szeliden meleg, sűrű és puha. De ott se volt maradásuk. A hold muladozott, a nap roppant korán jött fel és a rengeteg lakói, a vadak és a madarak szokatlan lármával keztek a reggelihez. Ujra fölmentek, most már nem voltak álmosak. Beszélgettek. Csupa olyan dolgokról, a melyek elmondásával egész mostanáig kellett várniok. Attila megkérdezte:

– Mondja meg, most már megmondhatja, mért nem akart azelőtt a szeretőm lenni, a mikor szeretett?

– Akartam, hogy elvegyen. Aztán nem vett volna el. Elhagytál volna és én a vízbe ugrottam volna. Nehéz volt pedig ellentállani, kegyetlennek lenni. Belé is betegedtem egy párszor. Be jó, hogy okos voltam. Úgy-e?

– Úgy! Hanem tudja-e, mit csinált?

– Mit?

– Medvebarlangba jutott.

Az asszony csudálkozva nézett a férfira. Az meg olyan édesdeden fölnevetett, hogy a vállai össze-összerándultak bele.

– Úgy bizony, kis koma. Innen nincs ki. Már most itt marad örökkön-örökké. Itt lesz öreg asszony.

– Fuj…

– Szép öregasszony. Én meg szép öreg ember. Innen ki nem megyünk soha többé. Elég volt a világi életből, nekem is, magának is. Hely van itt elég. Ha kocsikázni akar, a parkban, négyes fogaton, odáig elkucsirozhat. Mindent hoznak ide, a mit csak szemed-szád megkíván. Vendégeket is fogadhat, meghívhatja a riválisait.

– Szemtelen!

– Igaz, nincsenek. A régi barátnőit gondoltam. Akár mind itt is lakhatnak. Színházat csináltatok az apjával, már szóltam a signornak. Ő is, az anyja is itt marad, már el is fogadták a kasznárlakot. Az öreg, a ki polgári czím után is vágyakozik: a vizi malmok felügyelője lesz azonfelül. Egy nagy szobát végképp kiárendálok és az is itt fog lakni bent, egész nap és egyedül maga szekirozhatja.

– És kimenni?

– Soha. Talán egyszer a panyi búcsura.

– És ha én mégis ki akarok menni! szólt az asszonyka egy kissé megindultan, egy kissé negédesen, a dühnek valami fajtája szorította el szívét hirtelen és az ura ölébe ült, simogatta a fejét.

– Nem lehet, barátom, kimenni nem lehet. Én is, a cselédség is ügyelni fog rá. Ezek a palóczok, mert az angoljaim is kizárólag palóczok, beleakaszkodnak a ruhájába, mint a dakszli, ha tilosban találják, szökésben látják. A határig sem mehet, hamarább visszahozzák. Aztán az asszony is vigyázni fog rá.

– Miféle asszony?

– A kinek a kisgyerekeit látta.

– Az elődöm?

– Nem kell csúfolni, jó lélek volt. Nem kért tőlem soha semmit. Egyszer aranypénzt adtam neki, odaajándékozta a gyöngyösi barátoknak.

– Ő lesz tehát az anyaszultána!

– Nem kell tréfálni!

Az asszonyka nem tréfált. Könnyek kezdtek feltörni a szemeiben. Mosolygott, de a hogy csak tudta, megszorította az Attila nyakát.

– Ne beszéljen ilyeneket, mert én megmérgezem. Majd meglássa, hogy megmérgezem. Én ismerem a füveket.

– Az nehéz lesz. Hanem én, ha látom, hogy szökni akar tőlem, lelövöm, agyon, megfordul a levegőben, mint egy sólyom, leesik. És leteszszük a családi kriptába.

– Akkor ám magát Filukám, fel… fel… mutatta a fejével, a kezével, a felakasztás csúf míveletét.

– Nem a’! A császár nekem megkegyelmez. Minden igazi úri embernek, a ki jó lövő, régi sarj, latifundiumai vannak, elengedi. Csak a susztereket, a mesterembert, a parasztot és az irnokokat akasztják fel. Hol volna az igazság, ha velem is úgy bánnának el, mint azokkal. Mi tartjuk fenn a trónt vagy harminczan, harminczöten. György gróf, Lichányi Elemér, Adolf báró és még többen öltek. Emlékezhetik. Csak Lichányi ült egy keveset, a többi egy perczet sem…

Nekitüzesedve, komolyan beszélt. Egyszerre abbanhagyta, megölelte, magához szorította az asszonyt erősen.

Megeskette, hogy szereti.

– Esküdj meg!

– Kire?

– Az élő istenre!

– Jó, az élő istenre…

– Tartsd fel az ujjaidat, nem azt, nem itt. Gyere.

Átvitte egy másik szobába, abba, a melyben az apja meghalt. Azóta változatlan volt ott minden. Az éjjeli asztalkán egy angol könyv a lótenyésztésről, szétnyitva, lapjával lefektetve, a hol az olvasó félbenhagyta, hogy tudja, hol kell folytatnia. Az ágy feje fölött fogadalmi ezüst szívecskék, Lourdesban és más kegyhelyeken megszentelt papirképek. És egy fekete feszület, melyen Jézusnak képét szinte világosra koptatta a számtalan, óriási kínok között reázúdított csók. Az öreg Farkas nyelvrákban szenvedett és a szó szoros értelmében éhen halt, mint a dúsgazdag családnak már nem egy férfi tagja.

– Erre a feszületre esküdj! – mondá Attila.

– Erre is esküszöm.

– És hogy soha mást nem fogsz szeretni.

– Soha nem fogok.

– És soha mást nem szerettél!

Az asszony gondolkodott, de csak addig, míg pilláival együtt hunyorított, aztán a világ legtermészetesebb hangján mondá:

– Soha mást nem szerettem!

Attila egészen meg volt nyugtatva. Ezen a napon teljes volt a boldogság a kastélyban. Attila egy utazó koldusnak, a kiről a komondorok szokásuk szerint leszedték a rongyokat, egy kis házat és telket ajándékozott. Az afférját látták az ablakból, az úr fölhívatta és nyomban megtelepítette. Délután a Jolán két kis fehér kutyájával játszottak, azzal a két bohókás élő lénynyel, a kiket az asszony a legjobban, talán egyedül szeretett az egész világon.

Másnap azonban Attila újra kezdte:

– Tegnap hamisan esküdött! – mondá mosolyt tettetve.

– Azt mondja, hogy soha senkit nem szeretett. Hogy mily igaz ez, itt van a bizonyság.

Egy köteg szerelmes levelet dobott az asztalra. Jolán írta valamennyit egy úrhoz, a ki igen rossz körülmények között vonult vissza a társaságtól. Nem lehetetlen, hogy ezeket a leveleket pénzért eladta.

Az asszonyka kíváncsian nyúlt a levelek után, egyet-kettőt érdeklődve olvasott el.

– Az enyémek. Én írtam valamennyit. Sajnáltam az illetőt, biztattam, hazudtam neki, nehogy elpusztítsa magát.

– Tudom a többit is, a kit sajnált.

– Tudhatja. Egyetlen egyben volt egy kis komolyság. Egy elért…

– Ki volt! – vágott közbe mohón Attila.

Jolán egy osztrák herczeg nevét emlegette.

– Házasságot igért. Az megszédített. De az anyja eljött hozzám sírni… kiadtam ő fenségének az útat, elkergettem…

– És más nem volt senki!?

– Esküszöm, senki.

– És azok, a kikről beszéltek, a kik, a kik –

– Mondja ki bátran, a kik eltartottak.

– Elpusztultak vagy meghaltak, érted, előtted.

– A kezemet csókolták. Megelégedtek a hírrel. Boldogok voltak, hogy bolondítottam őket.

Megint meg kellett esküdnie. És másnap újra előlről kellett kezdenie. Volt egy nap, mindjárt a második héten, a mikor a férfi elzárkózott az asszonya elől. Hiába kopogtatott, be nem engedte. Este kijött, de nem szólt hozzá, hiába kérlelte. Éjjel vallotta meg csak, hogy mi bántja:

– Megőrülök dühömben, hogy nem pusztíthatom el mindazokat, a kikhez valaha, valami közöd volt. Gyűlölöm az apádat, gyűlölöm az anyádat, mert kis korodban ölelted és csókoltad őket. Szeretném felgyújtani a színházakat, a hol játszottál és a gazember kóczrágó késnyelőkkel – ha színleg is – szerelmeskedtél. Szeretném légbe röpíteni, szétlőni az egész világot és hogy ne maradjon rajta más, csak mi ketten. És belőled is kiirtani a multat, minden emléket!

Az asszony csitította, a hogy lehetett, megnyugtatta. Egy kissé tetszett neki ez a szertelen tűz, de mégis inkább megfélemlítette és undorította. Tenyerével befogta a férfi szikrázó szemeit.

– Hát a szegény Beéri mit csinál? – kérdezte hirtelen.

– Mit akar tőle?

– Meg kéne nézni, nem halt-e meg?

Éjjel felzörgették a beteget, a ki különben sem aludt még. Csendesen iszogatott magában. A sebje szépen gyógyúlt, de az egészsége általában rohamosan hanyatlott. A lősebtől függetlenül, a téli patak fürdő hatása mind jobban-jobban jelentkezett. Fehér lett, mint a fal és úgy összement, mint egy gyerek.

Nagyon megörült a vendégeknek. Attilával csókolódzott, a mint köszöntötték egymást. Egy kissé kapatos volt már a sok hűsítő italtól. A huszárja teljesen be volt rúgva és fölverte az egész kastélyt egy zsámolyért, a mit neki a „méltóságos asszony“ lábai alá kell tennie.

A vendégek is ittak egy-két pohárka nehéz sárga bort a vendég kedvéért. És hallgatták Laczit, a kinek a nyelve megoldódott:

– Soha embert nem irígyeltem, te vagy Attila az első. A császárt se, a szegény császárt. Egy kis méreg is elfog, a hogy látom: neked minden megvan és mindig. Éjjel nem tudok aludni és ilyenkor minduntalan az jár az eszembe, hogy jó volna téged kifordítani a bőrödből és abba, helyedbe, belebújni! Hanem, tudom, most egy ujjaddal eldöntenél. Ez a fő, ez iszonyú, hogy ilyen gyenge vagyok, megszégyenítő és utálatos. Néha szeretném felrúgni magamat, úgy megvetem. Belül pedig még tulajdon a régi vagyok: én szeretném megcsinálni mindazt, a mi nagy stikli. Vagy legalább csak egyet. A legnagyobbat. Például elszöktetni a feleségedet a mézeshetek alatt!

Fölnevettek mind a hárman egyszerre. Attila hallgatott el legelsőbb:

– Bolond voltál, bolond maradsz! De ne igyál annyit!

– Talán sajnálod?

– Sajnálja a… majd mit mondok!

Elmentek. Az asszony mély, hízelgő és biztató tekintetet vetett búcsuzóul a betegre. Az felfogta, hirtelenében, mint a villám visszaadta.

Bolyongásban töltötte el ezt az éjszakát a nászpár. A délelőttből csináltak aztán éjszakát, meggyujtották a lámpásokat, hogy megcsalják a szemöket. Attila már régebben szenvedett koronkinti álmatlanságban, most meg éppen nem tudott nyugodni.

Egy reggelen nagyot ütött az ebédlő asztalára.

– Ez gyalázat, azt hiszem, vizióim vannak és mindegyre magáról. Látom a hitszegéseit, mielőtt ismertem volna. A mint ölelkezik ismeretlen emberekkel. Hallom a mézes-mázos beszédjét, a mint halálra kaczérkodik velük…

Az asszony oda símult az urához:

– Édes, ne kinozzon!

– Hát engem ki kínoz? A keze a kezemben van, maga szelíden alszik és én ilyeneket gondolok, mindig ilyenekre kell gondolnom. Maga valamivel megétetett engem, hát nekem nincs már más a világon, csak maga?

– Nekem nincs senki, csak te vagy.

A legművészibb hízelgéssel lehetett csak megnyugtatni. Ilyenkor néha két-három napig is békén maradt.

Egy feltünő hosszú, csaknem öt napig tartó béke után, hirtelen társaságra vágyott:

– Társaság kell. Valami asszony, szép asszony, hogy lássam más is van a világon, nem csak maga.

Kétegyházi Katát, a Jolán riválisát, a híres népszínműénekesnőt invitálták meg egy pénteki napra. A Jolán ötlete volt, tapsolt neki örömében. Elhatározta, hogy a barátné meg fog itt betegedni az irígységtől. Szerette volna, ha egész gazdagságukat ki lehetett volna teregetni a kastély udvarán, mint mosáskor a ruhát.

Kata is kitett magáért, három cseléddel és három úrral jött. Az urak is cselédszámba mentek, úgy bánt velök. Nem szívből – mert a szive jó volt – hanem modorból – mert az rossz volt rendkívüli mód. Kétegyházi Kata a nép leányát adta, káromkodott és gorombákat mondott, tegezte az urakat és azt követelte, hogy ifiasszonynak hívják. Voltaképpen egy szelíd, kövér asszony volt, a ki tiz órakor szeretett volna lefeküdni és korán reggel a gyermekeinek lármájára fölébredni. Megfőzni az urának a kávét – mindég csak egy úrnak – és megfürdetni a kis csemetéit. A melyek nem voltak. A sors egyáltalán kedve, vére és eredete ellenére határozott vele.

Jó egy-két napot töltöttek együtt. Nem veszekedtek, nem éleskedtek, a távollevőket szidták. Katának referálni kellett a legutolsó kóristánéról is és hogy ez, vagy amaz az úr – a kit mindketten csak látásból, a nézőtérről ismertek – jár-e még a szinházba?

Az elutazás előtt való utolsó estén Jolán oda súgott barátnéjának:

– Kaczérkodjál egy kissé az urammal, jól fog esni neki, veszteni kezdi az önbizalmát.

Kata megtette. A háziasszony meg viszont hálából az ő embereivel kezdett ki. Sőt odáig merészkedett, hogy rendes – és híres – epedő tekinteteit vetette az egyikre. Az elsőre, egy szép fiatal mérnökre, a kibe Kata asszony ez idő szerint komolyan belészerelmeskedett.

Attila nem látott semmit, a nép leánya azonban hamar észrevett mindent. Egy darabig tette magát, hogy nem látja, aztán egyszerre kitört:

– Siczcz te, nem a tied! – mondá nagy általánosságban.

Majd fölpattant és jelenetet csinált.

– Kedvesem, – mondá az erős aszszony – úgy látszik, magának az én barátom tetszik. Mindenki tetszik, a ki csak mellényt és kemény kalapot hord. Összehordanád őket mind, mint fészkébe a szarka.

Jolán nem akarta észrevenni a sértést. Halotthalvány volt a dühtől, de tréfára fordította:

– Már én ilyen vagyok, anyám! – mondá mosolyogva.

– Anyád az ördögné, de nem én! – szólt a vendég kereken, csipőjére tette a kezét, intett a szemével a mérnöknek. Nem lehetett a háborúságot elütni többé. Attila is figyelni kezdett, némán bólogatott fejével, majd egy pár rideg szóval belevegyült a társaságba:

– Ő nagysága mond valamit.

– Te is az ő pártjára állasz! – kiáltotta el magát Jolán és egyszerre kijött a sodrából.

Attila nem felelt.

– Igen, vagy nem! Feleljen!

– Igen, ha úgy tetszik! – szólt gőgös, rendes orrhangján a férj.

– Jól van, hát úgy lesz, ahogy maguk mondják! – Szólt az asszony most már mosolyogva. Aztán felkelt, a fejét gyengén meghajtotta vendégei előtt.

– Isten önökkel! – mondá.

A változott helyzet annyira meglepte mindannyiukat, hogy nem mozdultak a helyökről.

– Menj! – mondá most a háziasszony szigorúan és a nagy népszínműénekesnőre mutatott. Az asszony fölpattant, karonfogta a mérnököt, a kiséret utána és szó nélkül elmentek.

Férj és feleség egyedül maradt. Egypár pillanatig nem szóltak egymáshoz, az asszony villogó, kihívó tekintettel mérte végig a férfit. Egyik kezét ökölre szorítva, a másikkal az asztalnak támaszkodva.

– És ezek az én mézesheteim! Inzultálni hagy. A bérese jobban megvédi a feleségét. Ezért mentem én férjhez? Mi szükségem van nekem magára? Minden ujjamra van ezer férfi. Herczegek és bankárok. Utálom magukat mindnyájukat. Veszkődnek az ember után, aztán megalázzák. Majd megőrülnek, imádkoznak a czipőm előtt, aztán a sáros csizmájokkal…

– Elmegyek innen!

Az ajtó felé indult. Attila odaállott elé.

– Innen ugyan nem! Itt fogsz meghalni! – mondá reszkető ajkakkal.

– Megszököm.

– Próbáld meg!

– Jól van, itt maradok, de mint rab. Nem fogok enni.

Attila körülnézett a szobában. Aztán becsukta az ajtókat.

– Most feküdj le a földre! – szólt elfojtott hangon.

Az asszony késlekedett. A férfi egy karjával lefektette, a másikkal meg megütötte.

Este lett; mély csend. Az asszonynak egyetlen jaja, piszegése sem hallatszott. A földön maradt, mint a halott. Attila fölemelte, az ölébe ültette, átölelte és megcsókolta hevesen.

– Meg fogom verni, ha nem engedelmeskedik. Verni fogom rendesen, mint egy gyereket. Le kell feküdnie a földre és várni az ütést! – szólt félig fenyegető, félig hízelgő hangon.

Összevissza csókolta, az ajkához emelte a kezét.

– Én királyném!

Jolán kinyitotta a szemeit, egy gyenge sóhajjal lélekzetet vett:

– Ne bántson engem! – mondá alig hallhatóan – jó leszek!

El volt intézve az ügy, gyönyörü három napot éltek, igazi násznapokat. A féltés démonjai Attilát nyugton hagyták erre az időre. A nagy – és szent – családi ékszert feleségének ajándékozta, a husz sor nagyszemü igazgyöngyöt és a „Szikra“ nevü nagy gyémántbrost is, a melyet anyja se viselt, mert féltették, lakat alatt tartották mindig. Férj és feleség egész napon át együtt voltak, nem maradtak el egymástól pillanatra sem és a mikor Jolán lement a kastély kis udvarára nézni a tíz teknő mellett mosó asszonyokat, Attila utána ment. Egy perczre hagyta csak magára, elment az istállóba.

Jolán odaállott a teknőhöz, felgyürte a ruhája ujját, segített szappanozni. A husz parasztasszony sűrű és gyors beszédje egy szerre benszakadt. Majd elnyelték a szemeikkel a méltóságos asszonyt, a kinek a csudálatos szépségü és sokaságu fehérnemüit szappanozták éppen. Cselédnék voltak valamennyien, az uruk szegődésében benne állott, hogy hetenkint ők és felnőtt leányaik három munkanapot tartoznak a kastélyban eltölteni. Ki sem jöttek a surolásból és a mosásból és ezen a napon nem főzhettek az uroknak. A kis gyerekek is keveset szoptak. Némelyik elhozta magával ide a kisbabáját és azok egész napon át ott sivalkodtak a lugzó tüzhely mellett. Az a sovány palócz-asszony vigyázott rájuk, a kit „grófné“-nak csúfoltak az egész rengetegben és a kinek a gyerekét Farkas Attila a magáénak vállalta a felesége előtt.

Jolán észrevette, megismerte. Abbanhagyta a mosást és odament hozzá.

A gyerekeiről kérdezősködött, olyan hangon és abban a lekötelező modorban, mely férfit, asszonyt megbűvölt, ellágyított, megbódított.

A parasztasszony nem igen mert ránézni, egy akaratos béres-gyerekkel babrált, a csecsszopót tanította morálra és közben-közben felelt:

– Nagyon étkesek, kezét csókolom, csak az a baj, hogy nagyon étkesek.

– Aztán van-e mit a tejbe aprítani?

– Az csak volna. A zsirozó, az kicsiny.

– Ha van valami kívánsága, csak mondja ki?

– A szegény ember – kezét csókolom – telhetetlen, tele van ügygyel, bajjal, kéréssel. Instálom, ha az ispán nekem is kiadná a rendes szalonnaporcziót, minden fertálykor. Férfi nincs a háznál – mondja – hát azért adja csak a felét. Már gondoltam, hogy szólok a méltóságos úrnak, de nem mertem. Kirázott a hideg is, ha arra gondoltam, hogy elejbe kell járulnom.

– Hát mért fél tőle?

– Félni nem félek, mindig jó volt hozzám.

– Sohse verte meg? kérdezte hirtelen Farkas Attiláné.

– De biz’ megtette egynehányszor! felelte az asszony egyszerűen, inkább vidáman, mintsem szomorúan.

– Aztán haragudott-e maga akkor?

– Nem én, kezét csókolom. A férfi szabad az asszonynyal, hát még az uraság. A mint láttam, hogy haragos, be sem vártam, hogy bántson, lefeküdtem a földre, nem szóltam, nem sírtam, imádkoztam magamban, a mikorra vagy négy miatyánkot elmondtam magamban, vége volt az egésznek. Aztán rendesen jobb volt hozzám…

– Éppen úgy, mint velem! szólt Jolán önkénytelenül.

– Hát a méltósága is tetszett már – vágott közbe a parasztasszony, de elharapta, a mit mondani akart. Jolán kiegészítette:

– Bizony engem is!

Elhallgattak. Féloldalt nézve egymásra, kémlelődtek. Aztán egyszerre meglátták egymás szemében a könnyet. Hirtelen megértették egymást és sorsuk közösségében barátságot kötöttek.

Az Attila alakja feltünt az udvar végén, közeledett. Nem volt sok idejük a beszélgetésre.

– Menjen ma be ahhoz az úrhoz, a ki itt betegen fekszik és mondja meg neki, hogy szükségem van rá. Beszélni akarok vele, de csak akkor, ha az uram nem látja. Minden reggel korán itt leszek a kápolna körül. – Megértett?

– Meg.

– Megteszi?

– Meg én.

– Úgy segítse meg az isten.

– És a szűz-Mária.

– Enyje, be szép kis porontyok! szólt elragadtatva az asszony, a mint Attila közel ért hozzájuk. Aztán elébe ment, megfogta a kezét:

– Gyönyörűek ezek a maga parasztjai!

– Kár, hogy oly nagy zsiványok! jegyezte meg Attila tréfásan. – Nem szabad – különben – jó arczot mutatni nekik, mert akkor szemtelenek. A szigor a fő. Kell, hogy az úristent lássák az uraságban, különben leütik hátulról, kilopják a szemit. Jó lesz, ha maga se igen barátkozik velük. Azelőtt jobbak voltak, az iskolák, az írás, az olvasás megrontotta a fiatalabbját.

Attilának az ilyen dolgokban igen határozott elvei voltak s azoktól el nem tért. Nagyon szeretett beszélni róluk és bár ujságot csak a lóversenyek idejében olvasott rendszeresen, foglalkozott általános és különös politikával is. Ez a nap ilyen tárgyu komoly beszélgetéseknek volt szentelve. Jolán a legtöbb kérdésben igazat adott az urának, csak a művészeti politikát illetőleg voltak eltérő nézeteik. Attila azt állította, hogy a művészet elpuhítja a világot és merőben haszontalan. A tánczosnék és az énekesnék szép mulatság, de csak uraknak való.

Csendesen folyt le egypár nap, kocsikáztak, lovagoltak. Az asszonyka most tanult, nagy passzióval és azért is, hogy el ne hízzék. Attila fáradhatatlan volt a tanításban, fölkelt hajnalban, hogy a felesége makranczos paripáját belovagolja, mielőtt az reggel reá ülne. Vasárnap pihenőt tartottak, Attila tovább aludt a rendesnél, az asszony meg lement reggeli misét hallgatni a házi kápolnába.

Az ajtó előtt már ott üldögélt Beéri Laczi, mint egy koldus. Ha csak ölbe nem hozta ide a huszárja, nagyon nehéz lehetett idevánszorogni. Most, hogy nem feküdt többé, látszott csak igazán betegnek. A homloka, mint egy régi koponyáé: sárga és a halántékain mélyen beesett. A szemei mélyen beesve, mint két fekete üreg.

– Itt vagyok! szólt alig hallhatóan.

– Köszönöm, hogy eljött.

– Mit parancsol?

– El akarok menni innen.

– Úgy lesz.

– Elvisz?

– El.

– De tudja meg, hogy koczkáztatja az életét.

– Tudom.

– És értem! Mivel háláljam meg, mivel tudom meghálálni?

– A mivel akarja.

A két tüzes asszonyszem édes hizelgéssel és odaadó lágysággal nyugodott meg a viasz-szín férfiarczon.

Befejezés.

Az erdei bogyók piroslottak már, a vadrózsa csipkéjét megcsípte a dér: a rab asszony még mindig a tervelgetésnél volt. Apjára nem bizhatott semmit, mert az öreg signoron kiütött rendes perfidiája, roppantul ragaszkodtt „vejéhez“, büszke volt rá. Bizonynyal elárulta volna menekülő terveit. Különben sajnálta zavarni is, a derék ember nagy passzióval adta magát a gazdálkodásra, egy csinos kis fogatot kapott ajándékba Attilától, egész nap azt hajkurászta. Anyja pedig se nem látott, se nem hallott a boldogságtól, ebben a csendes életben végre megtalálta, a mi után élete végeig hiába ábrándozott. Karonfogva jártak az öreg signorral és a Farkas-család sirboltja mellett kikerestek maguknak egy gyönyörü és tekintélyes nyugovó helyet. A színész már is kieszelt egy hamisított nemesi czímert, a melyet a sírkőre kell vésetni a hálás gyermekeknek.

Beéri Laczin és a parasztasszonyon kívül nem volt senkije, a kibe bizakodhatott. De az asszony nehezen férkőzött hozzá, Beéri pedig ujra meg ujra ágynak esett. És Attila, minden vendégszeretete daczára nem bánta volna már, ha elmegy haza és nem hal meg itt a nyakán. Kitenni azonban nem lehetett, a míg el nem megy magától.

Jolán mindenfelé leveleket írt, hogy szabadítsák ki, de a leveleket nem tudta kicsempészni. A szolgaszemélyzet, úgy látszott, ki volt tanítva. Ez a tapasztalása végképp elkeserítette, írni akart a törvénynek, a királynak, sírt és jajgatott éjjelente és a mikor Attila kérdőre vonta:

– Mi ez? Miért?

– Borzasztó álmaim vannak, édes! – Azt felelte. És művészete legnagyobb fokának kifejtésére határozta el magát, hogy az urát felcsalja innen Budapestre. Egyszerre súlyos beteg lett, elhalványodott és két nap alatt megsoványodott. Szótlanul feküdt ágyában és tejnél, levesnél nem evett egyebet. A kör-, orvos- és megyei orvosok nem tudták megállapítani, mi baja, az egyik valami örvendetes esemény jelzését látta a jelenségekben, a másik szervi szívbajra gyanakodott, a harmadik – a legfiatalabb – az összes súlyos betegségek komplikálódásától félt és az urat gyengéden, de határozottan figyelmeztette a bekövetkezhető súlyos eshetőségre. Mindhárman megegyeztek abban, hogy a felelősséget nem vállalják és áthárították egy budapesti és egy bécsi orvosprofesszorra. Föl kell menni és azokkal konzultálni.

– És nem lehet azokat ide hozatni?

– De igen, hanem, tekintve, hogy napokat kell azoknak itt tölteniök, hogy obszerválhassák a betegséget, vizitjük egy tekintélyes vagyonba kerül.

Másnap éjjelre megérkezett mindkét orvostanár. Négy-öt napig figyelték a beteget, a míg egybehangzóan megállapították:

– A tenger, csak a tenger mentheti meg. Szívbajjal súlyosított idegbaj. Csak a tenger nyugtathatja és gyógyíthatja meg. Különben elsenyved lassan, évekig élhet még, de talán, esetleg, csak egy pár hétig.

– Jól van, nem megyünk tengerre, itt maradunk! – mondá Attila, a mikor a két jóakaratu, de rosszhiszemü férfiu eltávozott.

– Nem megyünk innen sehova – folytatá elhatározott hangon – és ha az isten úgy akarja, itt meg fogsz halni, eltemetlek anyám mellé és nemsokára én is lefekszem mellétek!

De Jolánnak semmi kedve nem volt lefeküdni a nagyasszony mellé. Egyszerre csak elúnta az önsanyargató komédiát, enni kezdett, fölkelt.

Ijedten látta, hogy mily sárgásfehér és mily összetörődött. Anyja arczának egy-egy vonását fedezte föl a maga képén.

– Megszököm, ha agyonlő, mindegy! mondá magában.

– Hiszen így is végem, egy pár év alatt végem! – évelődött tovább.

És a mi násza első órájától kezdve állandóan gyötörte: a publikum után való vágy, teljes erejével tört ki rajta. Ha az itt lenne, érte rajongó ezerkaru szerelmese. A ki bolond belé és a kibe ő belé van bolondulva, gyermekleánykora óta. Ez a férfiakból és nőkből összealkotott egy valaki, a ki egyedül tudta igazán felizgatni és ellágyítani az ő „eszes“ szívét. A kihez soha még nem volt perfid, a kivel őszinte tűzzel tudott szeretkezni. Ez az egy, ez a mind, a kiben benne van a rávigyorgó kopasz államférfi és a borbélyinas, kinek dús fürjei szájába vannak fésülve…

Ha ez a közönség tudná, milyen sorsra jutott: megindulna és jönne őt felszabadítani!

Néha képzelődött is, hogy jön. Mint egy keresztes háborúbeli, vagy operai hadsereg, mindenféle ruhában, százféle fegyverrel. Megrohanják a rengeteget, megszállják a várat. Attilát megkötözik, őt pedig a fejükön viszik ki innen diadalmasan.

Ilyen álmai voltak, a mig az ura karjaiba szorította nap-nap után erősbödő szenvedélylyel. Az asszony gyakori szótlansága és hidegsége, az, hogy esetről-esetre meg kellett hódítani újra: vad és okvetetlen szerelmet extázissá forralta föl. Nem mozdult többé mellőle, lemondott a vadászatról is miatta, egész napon át kínozta és hízelgett neki.

És féltékenységének viziói minden igaz ok nélkül fölrebbentették éjjel. Felköltötte Jolánt.

– Valaki van itt, valaki fekszik mellettünk, a harmadik.

Az asszony felsikoltott.

– Ki az!?

– Egy halott. Oly hideg a teste, hozzám ér.

– Meg van őrülve! Gyujtson gyertyát.

– Nem. A világosságtól megszökik. Meg akarom fogni. Megálljon, lelövöm.

Leakasztotta a sötétben a mindig feje fölött lógó revolvert és maga elé lőtt az éjszakába. „Pivit“ sivított át a golyó a szobán és valami összedőlt.

– A meghalt szeretőd. Az egyik. Újra meghalt! Mondá a férfi elfojtott, reszkető hangon. Jolán kiugrott az ágyból, kiszakította az ablakot, hogy segítségért kiáltson, vagy leugorjék az ablakon. De Attila hirtelen magához tért, világot gyujtott.

– Borzasztó! – mondá felocsudva. Beteg vagyok, orvossal kell beszélni. Ne féljen tőlem, már elmult.

A vad éjjel után megint egy pár nyugodt nap következett. Jolán rábirta az urát, hogy aludni menjenek le a földszintre, fent a fák lombjai – a melyek épp most kezdettek hullani meg-meg érintik az ablakot, zörögnek és sugdosnak, ettől vannak olyan rémes álmaik.

Attila el volt lágyulva és belenyugodott.

Egyáltalán szelídebb lett az utolsó időben és egy alkalommal ő maga indítványozta, hogy lent ebédeljenek Beéri Laczinál. Jóízűen elbeszélgetett a régi pajtással – kivel gyerekkora óta állandóan háborúskodott – és pompásan mulatott, a mikor az öreg a gyengeségtől ott előttük elaludt ülve.

Megtámasztotta, behívta a huszárját, hogy vigyázzon rá és a mikor fölébred, azonnal kognakot töltsön a szájába.

– Néha rá kellene nézni mégis erre a szegény emberre! jegyezte meg hazamenet az asszony.

– Maga figyelmesebb lehetne iránta! szólt Attila.

Másnap már, – a míg az úr tisztjeit szedte rendbe – Jolán behívatta a nagy szalónba a beteget.

– Nos, – szólt, azonnal a tárgyra térve. – Ilyen férfi maga! Igy szabadít meg. Meg kell itt őrülnöm. Egy lovászhoz, egy kocsishoz szegődöm, az talán megszabadít!

Beéri Laczi aszú kezeibe támasztotta fejét, szomorúan, mint egy megvert kutya, nézett az úrnő felé és nem felelt. Majd a lábára, a mankójára mutatott.

– Nem tudok menni. Iszonyú, hogy ezt megértem. Mindennel rendben volna, csak menni nem tudok! Ha a régi volnék, ha csak egy kicsinyt, egy napra lehetnék a régi! A szívem, az erős, sohasem szerettem volna még élni és tenni, csak most, csak most! – A huszárnak kellett ideczipelni a hátán!

Jolán fölemelkedett, jelezve, hogy a vizitnek vége, megfordult és szótlanul ment a másik szoba ajtaja felé.

– Mit tegyek, mondja, mit tegyek? szólalt meg Beéri könyörgő hangon.

– Azt nem tőlem kell kérdeznie! felelte közönyös hangon az asszony.

– Jól van. Tudom! mondá csendesen a férfi.

Jolán visszafordult hozzá:

– Mit fog tenni?

– Lelövöm, hátulról, mint egy orgyilkos. A mikor elmegy mellettem. Ha mást nem tudok. Legyek gazember. Leszek az.

– Ne tréfáljunk, kedves úr – szólt Jolán és a Beéri László vállára tette a kezét – nekem semmi kedvem tréfálni. Tud-e elvinni innen, igen vagy nem? És mer-e elvinni, van-e bátorsága, nem vagy igen?

– Van. És ha megölöm?

Az asszony vállat vont, mosolygott, megmutatta az apró fehér fogait:

– Bolondság. Maguk nem tudnak egyebet: „megölöm, lelövöm, végzek vele!“ Elég volt nekem ezekből az otromba férfiasságokból. Aztán nem is meri, nem is tudja, hamarább ő magát. Mihelyt meglátja, hogy maga mocczan, – vége!

– Hát ne lássa meg!

Az asszony leült, elfordult a beteg embertől, oly mélyen és önfeledten gondolkozott, hogy szabadon ránczolta össze homlokát, a mit csak akkor mert megtenni, a mikor egészen és biztosan egyedül tudta magát. Gondolatainak eredményét szokatlan hevességgel fejezte ki.

– Nem akarom. Értsen meg, nem akarom. És ha meg nem igéri, hogy letesz minden rossz gondolatról, én magam fogom Attilának elárulni! Valami másat, eszeljen ki valami másat és én…

Többet nem mondott, lehajtotta fejét és gyorsan elhagyta a szobát.

A leromlott gavallér sárga szemeit egypár pillanatig utána mereszté, fölállott nagy nehezen, roskatag vállain egyet vont és kibotorkált a helyről, a melyben nehéz akáczillatot hagyott az eltünt asszony.

Egy ujabb terv megállapítását vagy legalább is a megbeszélését Attila megakadályozta. Nagy zene-bonát csinált a kastélyban, a mely őt magát, de a Jolán egyetlen segítségét, a „vetélytársnét“ is elfoglalta egy-két napig.

Az úr hirtelen elhatározta, hogy az asszonytól elveszi a gyerekeit és beadja Egerbe, részint a papokhoz, részint az apáczákhoz. Még se akarta tűrni, hogy paraszt legyen a tulajdon véréből? Megszállta a szeretet, el akarta ismerni őket, vagy gondoskodni akart róluk? Vagy egyszerűen nem akarta többé látni azokat maga körül, a piros ártatlan képeikkel, az eleven vádjukkal? Belátta, hogy czinizmus és frivolitás a maga törvényes házasságának terrénumán belül tartani őket? Mindezt nem lehetett tőle tudni, mindezt nem merte tőle megkérdezni senki.

Fogatott. A gyerekeket föltétette a kocsira. Egy uradalmi irnok és a felesége ünneplő ruhában felültek a kicsikék közé, a kik igen meg voltak szeppenve, nem tudták, mi történik velük, valami rosszat sejtettek, mert az anyjuk a nagykendőjét a fejük fölé borítva, folyton siratta őket, sőt biztatta a sirásra a kicsikéket is:

– Ijajajajaj! már tőletek elveszik a szülőanyátok, az édes tejetek, a meleg dunnátok!

A lovak türelmetlenkedve ficzánkoltak, – igások voltak pedig csupán. A kocsis elunta:

– Menjék kend már, ne óbégassék!

Végre is le kellett venni, erőszakkal leemelni a bricska fölhágójáról. A lovak megindultak, az asszony majdhogy a kerék alá nem került. De feltápászkodott, utána futott a kocsinak és felkapaszkodott a saroglyára. A kocsis hátrasuhintott az ostorával, de gyengén, a szíjj épp csak megcsípte az aszszony arczát.

Hátravágódott a homokba és ott elterülve rítt és jajgatott, a míg csak az irnok bricskájának ismerős zörgése hallatszott. Jó emberek szedték föl, vitték haza, megnézték, van-e kenyere, szalonnája, vize; elvették, a mi tűziszerszámot, pár pakli kénes masinát találtak a ládája fiában, aztán rázárták az ajtót. Két napig el volt bent csendesen, akkor kinyitották a házat, nehogy még bolondjába valami kárt tegyen magában. Nyugodt volt, könnyeit kisirta, sőt fölkívánkozott az uraság elé, hogy beszéljen vele.

Föleresztették, de csak az asszonyt találta. Nem sírt azelőtt sem, csak csendesen, hiányosan elmondta, a mi történt.

A két asszony beszélgetett egy keveset.

– Az én sorom se jobb, nem jobb az én sorom se – mondá Jolán.

– Hát miért nem tetszik szíveskedni másítani rajta? – kérdé a parasztasszony, alamuszin nézve maga elé.

– De mivel, de hogyan?

– Vannak füvek…

Jolán körülnézett, fölemelte az ujját:

– Csitt! Te meg mernéd tenni?

– Hogy meg-e? Inkább ma, mint holnap?

– Hozzál nekem olyan füveket.

– Milyeneket? Mert nem egyféle. Van olyan, a mely az illetőnek a szivét odafordítja, ahhoz a bizonyoshoz, a ki megfőzi. Van olyan is, a kitől elalszik, a ki megcsittitja. Meg, a ki megöli.

Hozzál mind a háromból.

– Együvé tessék főzni, úgy a legerősebb.

– Felét magamnak.

– A felét másnak!

– Jó, jó, csak eredj!

Kituszkolta a szobából, nehogy az ura meglássa. Erős és gyors lépteit hallotta közeledni. Gyengén összeborzadt. A mérgezés gondolata, mintha egy nagy pohár nehéz bort ivott volna meg: fölizgatta az öntudatát, megszédítette egy kissé, kínozta és gyönyörködtette is egy kissé.

Attila virágokat hozott neki, sziklakrózsát és szines gyopárt a bérczről. Kint járt ma a rengetegben, de csak suttyomban; a kastélyban, a felesége is, azt hitték, hogy otthon van. Még mindig tele volt óvó rendszabályokkal, a féltékenység legfurfangosabb rigolyáival. Pedig Jolán – látszólag – már egészen megadta magát. A levélírási kisérletekről lemondott, meglapult és hízelgett, mint az úr akármelyik agárja Attilának. Nyaka köré fonta karjait, el nem eresztette, a szeme villogott, a fogait csillogtatta és mosolyogtatta, az ajka tüzes és piros, mint a zsarátnok.

Attila meglepődve nézett reá, kémlelte.

– Te valami rosszat forralsz ellenem!

– Azt én.

– Mit?

– El akarlak égetni.

– Hogyan?

– Igy.

– Legyen, de te is.

– Én is.

Az asszony szobájában ebédeltek, ott is vacsoráltak. Vacsora után egy pár perczre kiment Jolán, hogy átöltözködjék. Lenézett az ablakon. A sötétben, a fák alatt gyönge köhögést hallott. Leszólott:

– Maga az, Beéri?

– Én. Hajnalban megyünk. Négy vasderes, enyém, itt lesz. Ablak alatt megáll. Még sötéttel, az ablakon kijön, megfogjuk, beül. Azzal el. Kapukulcsot huszár ellopja. A míg ő befogat…

Többet nem beszélhetett, a köhögés elfojtotta a torkát, félni is kellett, hogy jönnek. Az asszony épp csak igent intett a fejével.

Beéri Laczi még utána köhögte:

– Bort, fő a bor, mézes bort neki…!

Édes és illatos borokkal, kristályos és pókhálós palaczkokkal volt telerakva az asszonyszoba toilette-asztalja. A legnagyobb családi kincsből, a negyven éves hegyaljai aszuból az utolsó üveget hozatta fel Attila. Az ezüst hütőben kokettül mozgott a pezsgő arany főkötője.

– Ma kezdjük a lakzit, ez az igazi! Mi ketten! Különösen széles kedve támadt Farkas Attilának és annál vidámabban, minden tartózkodás nélkül adta meg magát a jókedvnek, mert látta, hogy az asszonyka már is mámoros. Franczia kuplékat énekelt, kaczagott a legkomolyabb szón, utánozta közös ismerőseiket és egyszerre – lehunyta a szemét, elaludt. Az ura virrasztani próbált fölötte egy darabig, biztatta, korholta, de az ő fejét is lebirta és lenyomta a mámor, elaludt. Aludtak, a mig a gyertyák tövig égtek, vak éj lett körülöttük. A férfi hangos és izgatott lélekzése hallatszott csupán. Az asszony mintha nem is lélekzett volna.

Most mintha valami tompa zörgés hallatszott volna a holt-néma éjszakában. Utána egy rövid suhogás, mint mikor a ruha lecsuszik a széken. Egy gyenge nyikorgása az ablaknak és Jolán – ült a kocsin egy parasztszűrbe beburkolva.

Túl voltak a templomon, egy negyedóra is eltelt, a mikor Attila fölrebbent és észrevette, hogy az asszony hiányzik. Egy pár perczig mint az őrült kergette a kastély szobáiban, szólongatva haragosan, majd szeliden, fölvert mindenkit, leküldött Beéri Laczihoz is, hogy keljen föl. Jelentették, hogy se az, se a huszárja nincsen az ágyában. Egy siket kukoriczacsősz jelentette – csak úgy véletlenül – hogy a nagyságos asszonynak talán méltóztatott elutazni, a Beéri nagyságos négy vasderesén. Attila a lovagló korbácsával végig vágott a hírmondó fején, aztán elordította magát:

– Fegyverre, vasvillára, lóra!

Pár percz mulva öt fogat állott készen. Az egyikre az öreg signornak is rá kellett ülni, hogy keresse a leányát. (Különben ő kiabált a legjobban.) Attila maga nyeregbe kapott, izgatott parancsokat osztott:

– Utánnam. A ki meglátja, kiáltson megállj! Ha meg nem áll, lőjetek. Elébb az embereket vegyétek czélba, aztán az asszonyt.

Még alig virradt, a mikor rábukkantak a menekülőkre. Attila látta meg őket legelőbb, azok vissza se néztek. A míg az aszszony finom füle meghallhatta a ló patkójának dobbanását, visszafordult, megismerte az urát. A négy deres most még jobban kezdett vágtatni, a távolság nem fogyott, de növekedett közöttük. Attila most fordított egyet a lova kantárszárán, nekivágott tarlónak, dohányföldnek, ároknak, hogy rézsút elejükbe kerüljön. Egy kissé elszámította magát, a hátuk mögé került, de már csak tíz, tizenkét ölnyi távolság választotta el őket egymástól. Elkiáltotta magát, a hogy csak tudta:

– Megállj!

Nem kapott feleletet.

– Megálljatok, vagy meghaltok! – ordította torka szakadtából és nyeregkápájából kikapta pisztolyát.

Egy sárga fej fordult feléje hirtelen; a Beéri Laczi koponyája. Aztán egy vadászfegyver dupla csővének a csillogását látta. Többet nem látott, a Beéri Laczi fegyvere eldördült, ő meg kiejtette kezéből a magáét és lefordult a ló nyaka fölött. A lábai beleakadtak a kengyelbe és a lövéstől megvadult paripa vagy ötven lépést így vágtatott vele a harmatos füben, a friss világos hajnalban. Végre észrevette, hogy mi történt, egyet horkolt és megállt. Fülét hegyezve, nyerítve őrizte az ura holttestét, a míg a két parádés pejen a signor megérkezett.

*

Jolán nem támasztott örökösödési igényeket. Beéri Lászlót egyszer meglátogatta a börtönében. Az elesett gavallér csakugyan, végképp a végét járta már. Egy pár szivart kért az asszonytól, adott neki és elhatározta, hogy Bécsből koszorut küld, rózsa- és nefelejtskoszorút, ha meghal a szegény gentleman.