Front matter

Elbeszélés

Irta

Bródy Sándor

Budapesten, 1898

Singer és Wolfner kiadása.

Hungaria könyvnyomda Budapest, váczi-körut 34.

Mikszáth Kálmán mondotta nekem egyszer:

– A kilencz éves fiú-gyerekben már készen van az író. Ebben a korban már mindent megfigyeltünk, amit csak érdemes…

Nagyon sokat gondolkodtam e bölcs és érdekes mondáson, amely nekem különben is kapóra jön. Ime, a kiadóim most két elbeszélésemet nyomtatják le, a melyekhez igen-igen kis fiú koromban szereztem az impressziókat. Húsz esztendő előtti tárgyak… milyen volt az ég, a lány, a kert, a fa húsz esztendő előtt? Nem is tudtam, hogy tudom e meséket, nem is emlékeztem, hogy emlékezem. Kilencz éves se voltam, amikor elhangzott az utolsó akkordjuk, akik szerepeltek benne és életben maradtak, talán azok is elfeledték a mesék részleteit. A kis gyerek azonban jól megnézte és ugyancsak meghallgatta, amit belőlük láthatott és hallhatott. Kár, hogy nem volt írói készsége és nem jegyzett le legalább egy-két külsőséget. Lehet különben, hogy volt mindezekről jegyzet is valamely szépírás-irka hátán, de eltüzeltem sok más egyéb papirossal együtt, egyikén ama hosszú, hideg napoknak, amelyekkel tele van mindazoknak az élete, aki író akar lenni.

Se jegyzetem, se dokumentumom, becsületszóra mondom el mindakét elbeszélést, amelyeknek a gyerekkor tündér-egében fogantak meg a gyökérszálai. És ezért nem haragszom, ha mesének olvassák mindakettőt, nekem azért örökké izgató, igaz történetek maradnak.

És ezért küldöm a szépen lenyomtatott novellákat Mikszáth Kálmánnak, nem az írónak, akit mindnyájan csudálunk és – nemes – irigységgel szeretünk, hanem az élőszó nagymesterének. A vacsorázó bölcsnek dedikálom e könyvecskét, annak, ki sok földi és földfeletti dologban kinyitja a szemünket, a magyar társadalom összekuszált szálait kibontogatja előttünk – privátórán – és a legnagyobb mélységekbe bevilágít – egy anekdotával. Tanítja a tanítókat, és megvigasztal, ha ránk jön a kétség órája – egyike ama sok hideg óráknak, amelyekkel tele van az élete valamennyi kilencz éves fiúnak, aki végre író lett.

Csak bátran előre fázós, félő novellák, habtestü Tündér Ilona, tűzágyon vetett Nász… kilencz éves korban már megfigyelt és átérzett történetek. Keressétek föl a leányokat és a lányoslelkü asszonyokat, de kerüljétek a fiatal férfiakat, akik kezébe ez a könyvecske nem való, mivel hitetlenek és mindég csak goromba igazságokkal bajlódnának… Menjetek felnőtt hölgyeknek való szerelmes mesék és vigyétek meg Mikszáth Kálmánnak mély hálámat, tisztelettel vegyes, soha el nem muló szeretetem.

1897, októberében.

B. S.

Tündér Ilona.

I.

Tündér Ilona ült az üvegházban és regényt olvasott; a Jósika Miklós Hat Uderszky lányá-t. Többször föltekintett a könyvből és barátságosan nézett a mosolygó narancsfák, és sárga czitrombokrok felé.

Deczember volt és hogy a délinövényeket megcsalják, ugyancsak fűtöttek az érseki melegház kemenczéiben. A narancsok izzadtak, rózsaszín és vérvörös azaléák – egy egész bálra való – mohón és pompásan, teljesen kitárták szirmaikat, a kaméliák is lassan, illedelmesen, mintha pihegtek volna.

Tündér Ilona tejfehér arczára is rálehelődött valami halvány, igen halvány égő szín, az alacsony homloka maradt csak síma, tiszta és kemény, mint a frissen fejtett márvány.

A ruhája is mintha márványból lett volna faragva; szabályos ránczok, kemény szögletek, a legpedánsabb gömbölyü vonalak mindenütt, az egész fehér perkálon, mely mindig vadonat újnak látszott, valahányszor fölvette. A nyakán széles hermelin boa, igazi, a néhai érsek házipalástjáról fejtették le; kapta ajándékba. A boának arany csőre és arany farka volt és ezekre reácsavarodott a Tündér Ilona haja. Mert még nem volt megfésűlve. A mi nem jelentett rendetlenséget, mivel a haja is szabályos volt egészen. Tiszta fekete, gyűrüs és hullámzó, de nem kondor. Végigáradt a vállán és lehullott az ölébe.

Tündér Ilona vigyázott a kertészlegényekre, hogy ne lopjanak. Hat éves kora óta mindig ezt cselekedte déltől estéig. És déltől estéig megszokta ezt az üvegházi atmoszférát, a mely csak angyaloknak és palócparasztoknak nem veszedelmes. Még aludni is tudott, hozta a kis párnáját, rátette egy pálma kádjára. Uzsonnára az apja, a főkertész, ananászt, vagy télen érett őszibaraczkot hozott neki. Dugott helyen volt egy datolyapálma, a gyümölcse félig megérett, néha azt vacsorálta. Friss tejet ivott rá, a mit a rikító színü igen széleshátú tehenek hoztak haza az érseki mezőről. Vagy lépes mézet szopogatott abból a termésből, a melyet a melegvizi méhek gyüjtöttek.

Természetes melegvizek terültek el az üvegház körül. Átlátszó, zöld vizek, a melyek télen, nyáron friss és illatos gőzzel párázták be a környéket. Ezekben nőtt a fehér tavirózsa, a nymphea termalis, a mely igen haragszik a méhekre, de a melyet a méhek mégis igen szeretnek. Ez volt az Ilona kedves virága is, tíz éves kora óta mindennap tűzött egy tavirózsa bimbót a hajába. Ő maga lefeküdt a vízparton és amig arcza félig a vízben volt, kinyújtotta a kezét és laszakította a virágot. Csaknem mindig akkor történt ez, a mikor reggeli misére harangoztak a város tizenhét templomában és a kisasszony-temető kápolnájában. (A régi temető, a melyben turbános török sírokat lehetett látni még, tőszomszédja volt az érseki kertnek.)

A rendes, nagyon színes és igen szagos virágokhoz nem nyúlt Ilona. De az apja elhozta neki mind, mind, a mely már egészen kinyilott, nem volt bukétába való. Az ölébe hányta, a kezére szórta, koszorúba kötötte, a fejére tette, a lábait is beborította. Estefelé, a mikor gyertyát kellett gyujtani, ki sem látszott belőle. Akkor odament hozzá az öreg Tündér és az öreg Tündérné, két kicsiny, kedves, ősz tót ember, az apja meg az anyja. Minden este mind a kettő megcsókolta a kezét, mielőtt aludni vitték volna. Az öreg tótul beszélt vele, a mit Ilona nem értett. Ezen nevettek, a kertész mindig igen víg volt. Annál szomorúbb az asszonyka, egyre sóhajtozott:

– Ki az, a ki téged elvesz, hol van, a ki méltó párod lenne? Még egy katonatisztnek se adlak, senkinek se adlak?

– Az érsek úr ő eminenciája fogja téged megesketni! Jegyezte meg erre az apa kenetesen, titkolódzva és dicsekedve.

És valóban az érsek őket igen szerette, minden estefelé kigyalogolt a messzi rezidencziából. Még a nagy deczemberi hidegekben is, a mikor az öreg kanonokoknak oly nehezükre esett a szomszédos székesegyházba járni. Roppant hideg volt a völgyi városban, a megfagyott hóban a piaczra és a boltokba vivő utakon kívül sehol semmi nyom. Az érseki kert felé, – a melybe idegeneknek tilos volt a bejárás, – szinte nőies nyoma két finom lakkczipőnek. Az öreg érsek gyertya-gyujtás előtt ott volt a melegházban. Szép szikár alakja, bizony hajlott már egy kicsinyt, friss kicsiny arcza, – a haj hófehér már rajta, – egy kissé megzavarta a növényeket a melyek, esteledvén, szundítani kezdtek. Kivévén a kaczér és korhely virágokat, az éjjel nyitókat.

Ő eminencziája vagy kétszer végigsétált a melegházban, megnézte, küldhet-e holnap ajándékba déligyümölcsöt, ért-e ananász vagy eper, megszagolgatott, megsímogatott egy-egy szerényebb virágot, leszakított két bimbót, egyiket a bréviáriumába tette, a másikat meg odavitte Tündér Ilonának. Az öregek már akkor ott állottak a lány mellett, mint éppen ma is. A főpap kétszer kezet csókoltatott magának a leánynyal, megsímogatta és megnézte mit olvas:

– Szép-e? kérdezte kedves és bánatos mosolylyal. (Ettől a mosolytól féltek a miniszterek is.)

Szűzi vállain egyet vont a leány:

– Nem is tudom, olvasom. Nagyon regényes. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem volt így. Szép a nyelvezete.

– És szereted-e benne a szerelmes lovagot?

– Nagyon kiállhatatlan. A többi férfiak is mind, mintha meg lennének bolondulva.

A főpap halkal elnevette magát, aztán odafordult kertészéhez, a kinek már több rendjele volt a királytól, de a kit ő eminencziája még mindig kertészinasnak nézett. Harmincz esztendővel ezelőtt hozta le magával Tótországból. Ugy beszélt hozzá, hogy nem is nézett rá:

– Adjátok férjhez a lányotokat, elkezd tettetni. Szebb lenne, ha mindig így maradhatna. Tavaszra majd megesketem, de a tavasz rossz az öregeknek. Akkor már én, lehet, fekszem a nagy templom alatt. A ki utánam következik, bizonyos, hogy roszszívü, gőgös és világias lesz. Siessetek.

Esteledett, de holdvilág volt és nagy világosság. Az érsek kivette piros selyem zsebkendőjét és abból egy gyűrűt, jegygyűrű formájút, de belül igen apró brillántok voltak benne:

– Ez a tied lányom. Add annak, a kit majd nagyon, de nagyon szeretsz. Másnak ne add. Nem adod-e?

– Nem én! felelte a leány egyszerűen, míg a kertészpár szapora könyeket hullatott.

– Esküdj meg erre a gyűrűre! folytatá félig tréfásan, félig komolyan a főpap.

– Esküszöm! szólt a leány, majd komolyan hozzátette: És ha senkit, ha senkit se szeretnék?

Összeránczolta homlokát – mert bizony nem volt az ránczos – az érsek, meg is dorgálta a kaméliaarczu, de márványszívü leányt. De hamar megbékélt és a gyűrűt a Tündér Ilona ujjára húzva, mondá:

– És mondd meg annak, hogy én adtam.

A gyűrűnek nem lehetett valami igen nagy értéke, de a főkertész már igen szép vagyont gyűjtött az érsek jóvoltából. A leggazdagabb volt az összes uradalmi tisztek között, rakásra szerezte az ékszereket a leánya számára. Ennek a kedvéért vetette le megszokott szláv nevét is, a mely hasonlított az újhoz, a fölvetthez.

Tündér Ilonának itt nagy híre lett, annál nagyobb, mennél kevesebben látták. Mert sohasem járkált a városban; a melegvíztől az üvegházig, a fürdőig, vagy az apáczák templomáig tudta jól az utat. Egyszer volt a vásáron is, egyébként nem ismerte a helyet, a hol lakott és nem is volt kiváncsi a lapos kövekkel kirakott utczákra és terekre, a hol jogászok, tisztek és más fiatal emberek kísérgettek fiatal hölgyeket, vagy egymással sétáltak és Tündér Ilonáról sokat beszélgettek.

II.

Menyasszonyi bokrétát rendelni Barcza jogtanár – a római jog tanára az érseki lyceumon – elment a főkertészhez. A város kiválóbb urainak nagy alkalmatosságra, kegyesen, szivességből – és igen nagy árért – az öreg kertész szolgált bukétával s sírkoszorúkkal. Instálni kellett egy kicsinyt, az udvarból engedély-írást hozni és lehetőleg jóval az alkalom előtt megrendelni.

Barcza az esküvő előtt egy héttel jelentkezett, maga jött, hogy izléses legyen a bokréta, de titokban, maga előtt is alig vallva meg, súgva pusztán, arra is gondolt, hogy hát ha a hires Tündér Ilonát megláthatná? Pedig szerette a menyasszonyát, tiz év óta járt avval jegyben, sőt csak azért lett belőle ember, hogy annak a kezét megnyerhesse. Unhatta ő is a jogtudományt, de tanár lett belőle, hogy egy kövérkés – és bizony egy kissé vörös – kéz és a gömbölyü, nevetős és izgatott, kedves alak is vele, az övé lehessen.

Halvány, feketeszakállas, magas férfi volt, a kit a tanítványai mind ki nem állhattak, mert elkurizálta előlük a kedveseiket.

A tanár Tündér Ilonával találkozott. A lány vigyázott a kertészlegényekre, olvasott és a mikor meghallotta lépteit, föltekintett reá hideg lila szemeivel. Mint egy tárgyat úgy nézte meg.

A jogtanár zavartan köszönt s a leány elmosolyodott:

– Mi tetszik? kérdezte hideg hangon.

– Egy bukéta.

– Igen. Olvastam a helyilapban… kedves menyasszonyának. Az apám lent van a karfiol-ágyaknál; tessék hozzája menni.

A tanár nem mozdult. Ilona tovább olvasta a Hat Uderszky-leányt.

– Azt akarja, hogy fölvegyem a rendelést? – mondá, a mikor látta, hogy a tanár nem tudja magát mire határozni és ott áll, mint egy ágas.

– Semmit sem akarok, csak kérek tanácsot. Milyen bokrétát csináltassak?

– A menyasszonya milyent szeretne?

– A milyent én.

– És a tanár úr?

– A milyen Ilona nagysámnak tetszik!

A leány csudálkozva nézett a tanárra, az meg valósággal meg volt ijedve magán. Egészen kijött a formájából, be sem mutatta magát, remegett, mint egy tandíjt nem-fizető diák a nagyságos és főtisztelendő főigazgató előtt. És mást beszélt, mint a mit akart, ime, életre-halálra kurizált valakinek, a kit először látott életében és abból az alkalomból, hogy nászbokrétát rendelt a menyasszonyának.

Tündér Ilona biggyesztett egyet ajkain, a melyeknek oly finom rajzuk volt, mint némely ritka, exotikus csigának. A megvetésnek valami tört hangját hallatta, a melyet némely elbizakodott és impertinens írók ebben a közönséges és koldus betüben szoktak kifejezni, hogy „a.“ És csak azután felelt:

– Az én ízlésem az, a mi az apámé! Tíz forinttól száz forintig lehet kapni. A száz forintos persze szebb. Tessék választani, tanár úr!

Tündér Ilona bólintott a nimpheás fejével és tovább olvasott. Nem nézett föl a tanár hebegő köszönésére sem és nem nézett utána, a mint az elment arra, a merre jött.

A jogtanár fájó fejjel támolygott ki az üvegházból és igen kevés öntudattal ment végig a meleg vizek partján, le a hóba ágyazott kis városba. Mint egy kiállhatatlan szagú, rikító és hosszu, hosszu száru hinárvirág, úgy ütődött az orrába, ütögötte a fejét, hálózta be lábait, húzódott utána az a „Sok szerencsét, tanár úr!“

Már ágyban feküdt a „szerencse“, a mikor a városba érkezett. Szerencséje, – menyasszonya feküdt ágyban, sokat dolgozott, kimerült, nem is volt valami jól, de semmi komoly baj. Voltaképpen egy kis láza volt attól, mert az utolsó hét nagyon lassan mult.

A tanár el akart menni, hogy illedelmes legyen, de a menyasszonya ki kiabált.

– Te vagy itt, gyere be! Beszélgetni akarok.

Az anya mosolyogva protestált és megigértette a vőlegénynyel, hogy elfordulva beszélget.

– Fogjátok meg a kezem, rosszul vagyok, mondá a menyasszony. Az anyja megfogta.

– Nem te, ő!

A férfi megfogta.

– Oh, egyszerre jobban érzem magamat! szólt a menyasszony, a benső forróságtól rekedtes hangon.

– Már nem szeretem! szólt magában, megborzongva a férfi.

Az anya boldogan nézte őket és hallgatta, a mint leánya udvarol, pöröl, szenvedélyes vallomásokat tesz, féltékenykedik, kergetődzik a szerencse arany-amorettjeivel, óriási paneaukat fest a boldogságról, templomot, termet, kis hálószobát, eget, földet, mindent benépesít. És tekintetével átkulcsolja vőlegénye nyakát, térdeit és megcsókolja vőlegénye kezét, a mikor úgy hiszi, hogy anyja nem vigyáz rájuk.

A vőlegény mosolyogva hallgatja beszédét, de lelkében csudálkozva és megrendülve fordul egy másik leány felé. És kérdi magától: vajjon nem egy iszonyú és alávaló véletlen áldozata-e, a mikor itt ül és imádatja magát, a mikor a meleg víz partján, az üvegházban kellene állnia – vagy térdelnie – és a másikat imádnia.

Hamar hazament és másnap ismét elment a kertbe virágot rendelni. Elhatározta, hogy úgy bánik Tündér Ilonával, mint ahogy más leányokkal szokott, a kiket szép, meleg szavainak áradatjával úgy tudott végigzudítani, hogy beleszédültek. Nagy homloka alatt, sötétben ülő barna szemei fensőbbséggel néznek majd reá és finom kezeinek magyarázó gesztusai is megteszik a maguk hatását.

Korán volt, Ilona haját tüzte meg kontyba, az aranycsőrü boa még ott bujkált nyaka körül, leomlott hajában. A tavirózsák még frissek, de fehér szirmaik sárgásaknak tetszhettek a leány reggeli színéhez, mely maga volt a világosság, némi rózsás hamvval.

Szóba se állt a férfival, apja felé mutatott. A tanár alig hallható hangon szólította meg:

– A kisasszony olyan kegyetlen, mint a nagy virág a hajában, ragyogó és szívtelen és nem tud róla semmit!

– Apám! kiáltotta Ilona, de az öreg nem hallotta meg.

– A míg történne velem valami, nem tudom, mi fog történni, meg kell mondanom, hogy mit gondolok magáról. Azt gondolom, hogy elcserélték és maga az én menyasszonyom!

– Ez szemtelenség! suttogta a leány elhalványodva és apjáért kiáltott.

– Gyövök, mindjárt gyövök! kiáltott az öreg valahonnan a kert mélyéről, látni nem lehetett. Remegő ajkakkal, sietve folytatta a tanár:

– Nem bánom, akármi történik velem, mi velünk. Maga az, a kiért dolgoztam, a kiért valami lettem. Elrejtőzött előlem. Mennél jobban rejtőzik, annál jobban keresem és a törvény nekem fogja adni. Őrültséget beszélek, őrültség, a mit teszek, de ez az igazság és mást nem tehetek. Ha kegyetlen hozzám, annál jobban szeretem, ha megaláz, imádom, ha lenéz, elűzhet, kiverhet, vissza fogok kúszni, lábai előtt fogok meghalni…

– Fuj! hangzott föl az utálat hangja a Tündér Ilona ajakáról.

Barcza János valóban egy kissé furcsa volt, a mint ily élesen, határozottan és hirtelen beszélt. A leány arczán egy-egy gyenge, kényszerü mosoly villant át, de azért szigorúan mondta:

– Meg fogom mondani az apámnak, ön egy szemtelen ember!

Az öreg tót jött is már, lányának szóló mindenféle kedveskedő, bolondos és jórészt szláv szavak jelezték, hogy jön, mert lépéseit nem lehetett hallani, őt magát nem lehetett látni a sűrű sötétzöld bokrok között.

Ilona nem szólt, fölkelt, ujjal rámutatott a jogtanárra:

– Ez az úr.

Aztán elment. Fölemelt fővel, lassan ment végig a czitromalén, jobbról-balról végigsimítva a leveleket, aszatot, élősdi gombát, a hol látott, ezekért lehajolt, az útra dobta, de a míg ezt cselekedte, a boa lecsúszott a nyakáról, haja lezuhant arczára és reggeli ruhájának természete miatt nyakán és tarkóján túl hátának egy része is látszott. És a növények árnyékában világított mint valami égitest.

A tanár utána nézett, nézte és látta még akkor is, a mikor Tündér Ilona már eltünt. A főkertész a megrendelő vállára tette a kezét és türelmetlenül mondta:

– No?!

Megrendelte, megtudta rendelni a bokrétát. Olyan szép és drága legyen, a milyent még nem csinált soha. Olyan, mintha a tulajdon leányának a nászára csináltatná.

– No, no! az öreg csak annyit szólott és másnap elküldte a bukétát. Tíz pár tavi rózsa volt, nyílásának teljében, a nász édes pompájában. Ezek körül még egyszer annyi nyoszolyólány: félig kinyílt fehér adrianápolyi rózsa. Ezeknek a feje mögé, illedelmesen följebb emelkedett: ugyancsak annyi sötétsárga franczia rózsa, a vőfélyek. Manzsettája természetesen nem volt a bokrétának, sem drágaköves fogója. Valahogy úgy volt megkötve, hogy nem látszott a megkötése, az ostoba és prózai drót sehol, egy pálmaágból nőtt ki az egész.

Ideje volt, hogy elkészüljön: egy fél nap volt már csak az esküvőig. A fésülőnő rémülten szaladgált a lányos házakhoz, sok helyre kocsin vitték…

A vőlegény küldte a bokrétát Tündér Ilonának. Egész éjjel írt, vastag kartonpapirosra egy hosszu, hosszu levelet, de olyan szép betükkel, mint a milyeneket régi barátok kézzel nyomtattak. A római jog tanárának gyengéje és ereje volt a kaligrafia, egészen ifju korában abból élt, hogy hölgyeknek névjegyeket rajzolt. A láz ez óráiban összeszedte régi tehetségét és hihetetlen finomsággal és találékonysággal rajzolta ki levele elején Tündér Ilona nevét. A T és az I betűbe kis kígyók és nefelejcsek közé alig alig látható betűkkel egy-egy vers volt beírva, az egyiket Petőfi költötte, a másikat ő maga fordította latinból. Más levelet nem írt, nem tudott. Ebben a levélben sem volt valami értelem, csak őrjöngés és imádat. Némi logika még talán abban lehetett volna, a mit az aranycsőrü hermelinről írt. Hogy mindennek ez az oka, mihelyt meglátta, szívébe szúrt égő csőrével és kiperzselt onnan mindent, a mi előbb benne élt…

Reggel volt, de már mise után, a mikor Ilonának átadta egy parasztasszony a bukétát és a levelet. A virágokat megszagolta, a levelet elolvasta, megbámulta és a gyönyörü betük tetszettek is neki. Egy pillanatig habozott is, szerette volna mindkettőt megtartani, különösen a gyönyörűen rajzolt betűket. Legalább anyjának akarta megmutatni, de hiába kereste, talán bement az is a városba, nézni, hogy ismerősök mint készülődnek az esküvőre. Nem volt senki, a kinek hamarjában meg lehetett volna mutatni, gyorsan elhatározta hát magát.

Odaszaladt a melegház üvegfalához és kinézett az utczára. Nem sokáig kellett keresgélni, hamar meglátta Barcza Jánost, a ki ott állt az utczaközepén és várta, mi történik, miután a parasztasszony semmi választ nem hozott.

Ilona egy kertészlegényre bízta a választ:

– Itt ez a bokréta és ez a levél, kimegy és mindakettőt a sárba tapossa, az előtt az úr előtt, ott, hogy az lássa. Mondja hogy én parancsoltam.

Egypár percz mulván megtörtént. És egy óra mulván, iróasztalánál, a tükörnek fordulva, Barcza János biztos katonafegyverrel halántékába lőtt.

III.

A harangok kongtak; a bálokat elhalasztották; a két lap gyászkeretben jelent meg; a társadalmi élet, melynek pangásáról mindig panaszkodtak – egyszerre föllendült a halott körül. A kik, rangjuknál fogva rendszerint nem voltak beszédesek egymással, most beszélgettek. Jöttek-mentek a közönségesen elhagyatott utczákon és vacsora után kis kézilámpások egész sora világított, reszketett végig a megfagyott havon. Természetesen mindenfélét beszélgettek és okokért elkeseredett szenvedélylyel kutatták a multat, túrták a jövendőt. Szóba jött a nyomorult pénz, a még alávalóbb testi nyomoruság: nem mert megházasodni, miután sokáig késlekedett, kalandozott a házasság körül, most rettegett belemenni.

Bezárkózva, a puszta földön heverve, fogvaczogva, szólt egy leány, ezerszer egy napon mondta magának:

– Mert nem szeretett.

– Mert engem szeretett! mondta egy másik, dermedten ülvén délszaki növények között, a fullasztó, nedves melegben. Mindketten egyformán keveset tudtak egymásról, de érzéseikkel kutatták egymást. Nem szóltak azonban senkinek; az egyiknek, a menyasszonynak, csak annyi öntudata volt, hogy mint egy nőstény tigris, véresre, halálra vágyta volna harapni maga körül az egész világot. A másik szomorúan nézte, hogy mint rendelik szegénynek a sok élő-virágkoszorút barátjai és annak feleségei, a kiknek leánykorukban udvarolt, a papok, még az apáczák is, a kiknek jogi tanácsadójuk volt.

Tündér Ilona estve odabujt az anyjához:

– Takarj be mamuska; fázom; ölelj meg, félek!

– Mitől félsz, aranylibuskám?

– A tanár engem szeretett, azért tette.

– Ugyan, ugyan, kis bolond gyémántkám.

– De mondta!

– Másnak is mondta, verdd ki a fejedből, aludjál!

– Oly szépen tudott rajzolni, írni; derék, művelt ember volt, de nem tudtam szeretni, ha nem tudtam, fáztam és féltem, hogy rám nézett. Most se tudnám, hiába jönne; juj, ha eljönne!

– Ha szeretett, szeretett, ha nem szeretted – nem szeretted. A mit keresett megtalálta, sirassa a menyasszonya, te csak ne sirasd, Ilona!

Szepegve aludt el Tündér Ilona. Sokszor fölébredt, az anyját mindig felköltötte, mindenféle bolondos dolgokról kérdezte:

– Mamus, szerelem, mindenki azt mondja, hogy milyen édes. Voltál-e te szerelmes?

Az öreg asszony félálomban felelt:

– Voltam bizony. Voltam bizony, többször is mint egyszer. Emlékszem is rá, álmomban egészen jól. Reszket attól az embernek még a haja is, a mikor a férfi hízeleg, aztán a lány még jobban hízeleg, lefeküdnék az ember a puszta földre, hogy a másik rajta a szöges csizmájával átjárkáljon és mennél jobban fájjon…

A tót asszonyka mindjárt imádkozott ezután. Megdörzsölte a szemeit, egyet-kettőt, gyengét ütött az Ilona meztelen vállaira, igen, a vállára!

– Mindjárt megverlek, rossz leány, bolondot űzöl belőlem.

Ilona fölsóhajtott:

– Mama, mama! Én úgy érzem, hogy sohase fogok szeretni.

– Jó, jó, csak aludjál! szólt az öreg asszony és befordult a falnak, onnan morfondált:

– Hát az érsek úr gyürüje?

– Bedobom a tóba. Elébb, azután magam is utána ugrom!

Erre az öreg asszony gyertyát gyujtott, úgy megijedt. Így beszélgettek még egy keveset, aztán elaludtak. Másnapra Ilona egészen megnyugodott már; az apja, a ki igen tréfás ember volt, azt mondta: aj, aj, nem volt neki pénze! Aztán alig látta egyszer-kétszer, akkor is csak úgy, mint egy jelenést.

Virágokat azonban küldött a koporsójára, egy csomó tavi-rózsát. A temetést is nézte a melegházból, mert a tanárt a szomszédos, úgynevezett kisasszony-temetőbe vitték. A szemei megnedvesedtek, a mint nézte a káptalan híres négy fekete lovát; méltóságosan, igen lassan mentek fölfelé azok a parton, mintha csak sokára, nagy sokára akarnának a templomba menni…

IV.

Csend lett: a farsang elmúlt, bőjt következett; a hó olvad szerte a völgyben. Igen sok házi tánczestét tartottak, hogy kipótolják az elmaradt és elrontott bálokat. Még mindig nagyon sokat beszélgettek a jogtanárról és a lányok sokkal melegebben bántak lovagjaikkal, mint rendesen. Ilona maga is kedvesebb és figyelmesebb volt azokhoz a katonatisztekhez és jogászokhoz, a kik az az apjánál egy-egy váll- vagy mellcsokrot rendeltek. És ezért mind többen jöttek, úgy, hogy délelőttjeit nem tölthette többé – a szokott kényelemben – kedves helyén. Estefelé járt le, a mikor ő eminencziája szokott jönni, sohasem üres kézzel. Mindég kényeztette, de most néha bosszantotta is. A főpap volt az egyetlen, a ki a kertész családján kívül, sejtette, talán tudta is a tanár halálának okát. Penitencziát is szabott Ilonára, egy hétig nem szabadott a hajában virágot viselnie. Hozott neki egy hosszú imádságot, latin nyelven, pergamenre irottat. Ezt be kellet a lánynak tanulnia, az érsek úr mindennap kikérdezte.

Egy napon azonban nem mondhatta föl a leczkét Ilona. Ő eminencziája nem jött el. Reggel mindhárman bementek az udvarba, hogy megkérleljék, ha haragszik. A főpap rendesen hajnalban szokott fölkelni, de most tíz óráig ágyban maradt. A szakács maga rettegés között ment be hozzá, hogy az étlapot elkérje tőle. De az érsek végképpen elaludt.

Most zúgtak még csak a harangok. Egy hétig, valameddig csak ki volt terítve. A palota legszebbik termében, mely valóságos trónterem volt, bársonyos és aranyos, – feküdt a fejedelem csudaszép szövetek között, ezüsttel és gyöngygyel áttört selyempárnákon Tisztelettel, félelemmel vették vala körül papok, szűz-nővérek, a nép, cselédek, gyermekek, mert mindenkit beengedtek most hozzá, legtitkosabb szobájába.

A kertészék a legszebb virágaikat mind idehozták és Ilona is gyakran feljött, hogy rendezkedjék és imádkozván, sírjon.

Egy teljes hétig ünnep volt a városban. Csupa gyászpompa minden, de semmi gyász, a főpap nagyszerűen, ünnepiesen, de finoman és derüsen ment ki a világból. Imádságok, virágok, régi selymek és igazcsipkék árjába öltöztették, míglen betették ezüst ágyába, tágas és világos márvány-kriptájába, a főtemplom alá.

Nagy ablakos, napsütéses széles hely volt ez, a hová a gyerekek is be mertek nézni. A temetésen nem sírt senki, a pénzért síró parasztasszonyokat a parokia udvarára bellebezték; a kántorok gyönyörűen énekeltek, egy idegen püspök gyönyörűen beszélt.

Az érsek szívét pedig kivevék a testéből és beletették egy arany amphorába, hogy elvigyék egy nemes kis tót faluba, a családi sírboltba. A ki hozzáférhetett az arany amphorához, az megcsókolta, Tündér Ilonának is odanyujtották, ajkával érintette, keservesen sírt, lelkéből, most érezte, hogy mily jó volt hozzá ő eminencziája, oktatta, beczézte, szidta, ajándékokkal halmozta el. A mosolygó arczú büszke nagyúr, a ki csak egy királyi herczeggel tartott barátságot, mindenkit tegezett, de senkivel sem volt intimus: neki atyai barátja méltóztatott lenni, még franczia diskurzusokra is tanította, megáldotta és – vagyonának egy nem jelentéktelen részét reáhagyta.

Mindenki meg volt lepődve, a mikor ő eminencziája végrendeletét kibontották. Magánvagyonának általános örököse egy liberális hírben álló unokaöcscse lett, az, a kit húsz esztendeje nem látott már, a kit nem bocsájtott színe elé, a mióta felnőtt. Az udvar a temetésre sem hívta meg és a mikor az mégis eljött, rossz bérkocsin utoljára baktatott a gyászmenet után.

Csaknem egy millió jutott Ilonának „kedvelt főkertészem kis leányának“, mert a testamentum régen tizenöt év előttről kelt. Megokolás, magyarázat semmi. A város foglalkozott azzal, hogy magyarázatokat költsön, de a kertész családba nem jutott el azokból egy szó sem, apa, anya és leány az elköltözöttet áldva, gyászruhába jártak és megelégedetten éltek a melegházban, a míg jött a tavasz és eljött: az új kérő.

V.

Az érsek öccse egy fölállítandó szobor érdekében – és a hagyaték dolgában – lent járt a városban. Igen ünnepelték, az akadémia fiatalsága szeretett volna fáklyásmenetet rendezni, de ő kérte, hagyják el mostan.

A lányokról kérdezősködött és ezek között Tündér Ilonáról. A leány körül támadt mithosz ebben az időben volt a legteljesebb. A kertész-legény, a ki a szegény jogtanár bukétáját a sárba taposta, már beszélt a szobaleányokkal és ezek az úrnőjükkel; világosság áradt szét a kisasszony-temetőben.

A szabadelvü költő elhatározta, hogy meglátogatja, megalázza és megbünteti a kegyetlen vidéki leányt.

Elment a melegházba, szívesen látták, Ilona kezet adott neki, ő megcsókolta a kezet gúnyosan, a leány pedig hagyta egész komolyan.

A költő mindjárt a tárgyra tért. Elébb azonban körülnézett.

A főkertész előtt kötő, dolgozott. Az öreg asszony állva, de igen sürgősen harisnyát kötött, nagy fehér harisnyát. Tündér Ilona a Hat Uderszky-lány regényét tartotta a kezében, mert még mindig nem olvasta át.

Egy cseppet se voltak meghatva ezek, csak kiváncsi tisztelettel néztek reá. A leány a nyakkendőjét nézte, egyikét ama híres nyakkendőknek, a melyekben annyi fantázia van. A gyászhoz képest fekete volt a nyakkendő, de milyen fekete! Selyem, babos és virágos.

Az anyóka tekintete a vendég kis és fehér kezein akadt meg, az öreg úr pedig azt vizsgálta: mért van az író nadrágja föltűrve, holott nincs egy csöpp sár sem.

Jól megnézegették, csaknem zavarba hozták. Össze kellett magát szedni, a hangja a mikor kezdte, mégis hamisan intonált.

– Eljöttem, hogy megnézzem magukat, a híres lányukat, a kiért, úgy hallom, agyonlövöldözik magukat a gavallérok, mintha verebek lennének!

A kertész közbevágott:

– Bolond beszéd urocskám, pesti beszéd! Az öreg megrázta kötényét, hogy a föld, a gaz lehulljon róla, mérges volt és mérgesen a dolga után ment. Kevés vártatva az asszony is utána tipegett, hátra-hátra nézve, hogy a bolondos idegen nem tesz-e valami kárt a leányukba? A szülők belevették magukat egy sűrű cserjésbe és onnan lesték a fiatalokat.

Egymásra néztek. A lány komolyan, kitanulhatatlanul. „Ez a gőgös asszonyok nézése!“ gondolta magában a férfi. Fürkészően, gúnyosan nézett reá, fájdalmat szeretett volna neki okozni, megalázni, megsérteni, megverni, mindenekelőtt pedig kihozni a sodrából, fölmelegíteni, megkönyeztetni.

Másodszor találkozott életében ilyen szívtelen – és bizonyára szellemtelen – görög szoborral, a kit összetörni lett volna kedve. Ő maga is hideg, öntudatos teremtés volt, a kinek nem volt temperamentuma, nem voltak vágyai és éppen azért örökösen forró vágyakkal kérkedett, mindig tüzes temperamentumát állította az előtérbe. Abból állott a mulatsága, hogy asszonyokat és leányokat, nagyobb, kisebb csoportokban elbolondított, lehetőleg gyorsan, halálra kergetve magát és a halálos veszedelem közelébe sodorva azokat.

A forró levegőjü Budapesten, holott oly gyorsan kinyílnak és olyan dúsan, pompásan virágoznak a lányok, holott annyi mód van a szerelem példáit színről-színre látni és a hol a férfiak alig tesznek egyebet, mint kínos-keserves verejtékezéssel pénzt keresnek, hogy módjuk legyen szépen, kényelmesen, nagyon és sokat szeretni: a szép hangu, formás külsejü költő igen szerencsés volt. Azaz inkább, szerencsés lehetett volna, ha az utolsó pillanatokban, a mikor a szerencse teljesen átadta volna neki magát, el nem ügyetlenkedte volna a dolgot, vagy el nem szökött volna előle.

– Úr a nagypapája, nevezzen engem egyszerűen Viktornak? – szólt rá a költő Tündér Ilonára, a mikor ez leurazta és megkérdezte tőle, hogy mi ujság Pesten?

A leány beleegyezett, a férfi leült lábai elé, a leánder kádjára és kérdé:

– Hát van, a mi magát érdekli a világon? Mi az?

Ilona egy pillanatig gondolkozott:

– Igaz, mindig nagyon elfáradok Pesten, beteg leszek, a sok járkálástól megfájdul a lábam, elrontom a gyomromat; boldog vagyok, ha itthon vagyok!

– Maga alszik! – szólt a férfi csendesen, majd nagy titkolódzva hozzátette:

– Föl kell ébreszteni.

Fölállott, megtalálta a hangját, egyszerre elemében volt:

– Álomtündér, keljen föl és menjen, én mondom, én parancsolom!

Ilona a szemébe nevetett:

– Én ébren vagyok, maga álmodik!

„Oh“ gondolta magában az érsek öcscse „ez a lány teljes tökéletesen műveletlen.“ Nemhogy lekötni, de még csak megfogni sem tudta sehogyan. Tekintete lesiklott selymes arczáról és a mikor elburkoltan tüzes, szerelmes, titokzatos dolgokat beszélt neki, lénye oly érintetlen, változatlan maradt, valamint a liliomé, melyhez – valamely szegény férfi – szónoklatot tart és ditirambust mond – az illatról. Kedve lett volna abban hagyni az egészet és elmenni a kaszinóba, a hol a férfiak hízelegnek neki, mert az úr ama Azrák törzséből való volt, a kik inkább meghalnak, minthogy szeressenek. És ha a lányok – a genie is tudatlan, a romlott is jó közöttük – ha a lányok tüntetéssel szerették, ha tettetett diskrécziója daczára az asszonyokkal való fél-viszonyainak híre ment a férfiak között és ha ezeknek a tekintetéből látta, hogy ő milyen kemény és szerencsés legény: büszke volt, boldognak és kielégítettnek érezte magát. És a mikor reggelente ránézett a kabátjára tűzött friss virágra – a mely az idényhez válogatott, de mindig fehér volt – valami sajátos, izgatott, édes érzés kelt benne, hasonlatos a száz szirmu szerelem valamelyik korcs szirmához; valóságos érzés, lelkes és fantáziás, – önszerelem.

– Nem olvasott maga tőlem soha semmit? kérdezte az író, miután látta, hogy Ilona a hosszabb csend alatt bele-beletekintget a Jósika regényébe.

– Lehet, hogy olvastam, de én nem nézem a könyvek czímét, hogy ki irta. Talán olvastam, az érsek úr hozott egyszer egy könyvet…

A lila szemek most harmatozni kezdtek. A leány nem tudott ő eminencziájáról beszélni, vagy csak gondolkozni is róla, hogy egy-egy kicsit el ne sírja magát.

„Soha ilyen gyönyörű képet nem láttam még! Szeretném – a szobám falára!“ gondolta magában a költő és mohón nyúlt a kép után, most már azt hitte, van eszköze hozzá: a közös emlék, a közös jóttevő.

– Mi kettőnket szeretett csak. Együtt voltunk az ő szivében. Azt akarta, hogy szeressük egymást. Isten tudja, mit akart velünk!

Hízelegve, ábrándosan szólott, a lány szemöldjei megrezdűltek a hangjától, vagy a sírástól.

„Ah, elevenedik, ébred, most még szebb!“ gondolta magában a férfi. „Nem képnek, de feleségnek is elvállalnám, ez az első, a kit elvállalnék!“ fűzte tovább és a míg Ilona fejét elfordította, hogy szabadon könyezhessen, a míg a lány alakjának bűbájos kígyóvonalait nézte: a szíve feldobogott:

„Nekem volna a legszebb feleségem a világon. Ez egy pointe, a melynél meg lehetne állapodni. Küldetésem egyik része ezzel be volna fejezve. Vigyázni kellene rá, annyi bizonyos, egy ilyen álom, ha megelevenedik… Valaki megölte magát miatta; szegény, bolond, vén diák! Leány, leány! De ebben van valami, a mit még nem láttam, egy égi önzés, a milyen a csillagokban lehet…“

Bolondokat beszélt magában össze-vissza és ezekből egyet-mást talán ki is mondott volna, ha a kertész nem köhécsel erősen és az anyóka nem hívja, hogy győjjön és nézzen meg különös formáju kelkáposzta-fejeket és kalarábékat.

– Olyan nincs Pesten; kár, hogy ő eminencziája nem láthatja.

Türelmetlenkedett, valami lényegest mondani akart, de föltünő gorombaság nélkül nem lehetett tovább a lánynyal. Esteledett is; a kertészlegények már a falhoz támasztották a gereblyéket. A szerszámok hosszú árnyékaitól vajjon nem féltek-e a bóbiskoló virágok? Mert igen sok olyan növény volt a kertben, mely oly korán elszundít, mint a gyerek; puha, gyöngéd virágok, nyitott ajkkal alvók, kemények, férfiasak, a kik szájukat erősen összefogják és nem is lélekzenek.

Este van; halk zengés áradt el az üvegteremben. Lábujjhegyen jártak, halkan beszélgettek. A macskákat felköltötték, hogy menjenek be a házba, ha aludni akarnak.

– Gyerünk! szólt az öreg.

Az öreg asszony egy nagy vörös rózsát levágott és a férfi kezébe adta. De nem hívta meg, hogy győjjön el máskor is. A leány is álmosan adta a kezét, de úgy, hogy a férfi megcsókolhassa.

– Nem! szólt tréfás daczczal a költő és fölhasználva az alkalmat, a míg a kertészpár egy ravasz, magát megfagyottnak állító verebet búvóhelyéből kiparancsolt, addig, a mig az öregek a verebet szidták és elnevezték mindennek, csak jónak nem, – erősen megszorította a leány kezét és erős gőgös hangon suttogta:

– Nem; a kezét nem, az ajkát akarom megcsókolni. És meg fogom; értse meg, meg fogom. Nem lopva, nem erőszakkal, maga fogja nyújtani, hízelgő szóval, nedves lesz a szeme!

Soha idegen ember nem csókolta meg és lelkében úgy élt a férfiaknak adott vagy azoktól kapott csók fogalma, mint egy rossz, sőt kómikus szokásé. Még halványan, sejtelemképpen sem élt benne az a kultusz, a melylyel fiatal leányok – a csókot – nagy áradozással és tudattalan kábultsággal körülveszik – a míg ajkuk érintetlen. Nem volt benne meg a lányok vágya, hű lenni ahhoz, a kit még nem is ismernek és megőrizni arczuk szüzességét, egynek, az elsőnek, a kinek majd mondani lehessen: engem te előtted nem csókolt meg senki!

Az embereknek jobb időkből, régi-régi időkből való szép szokása, nyilván az angyaloktól tanult erkölcse a csók, az, a melyet neki megigért a férfi, megütötte és megalázta, mint a hogy megüt egy urat az igért verés. A torka összeszorult, a kezét visszavonta, piros szín áradt el kemény homlokán:

– Megálljon! – mondá, alig tudva lélegzeni is. És ebben a pillanatban született meg szívében az első asszonyos érzés: kegyetlenkedni egy férfiúval, elbolondítani, megalázni, meghurczolni, ha kell, kaczérsággal.

A költő másnap elutazott, de hamar visszajött és azonnal jelentkezett. Mint jóismerős, mint rokon kopogtatott, elhozta a munkáit, az öregeknek ajándékot hozott, apró japáni virágcserepeket, ezüst öntöző kannát, sok kedves csecsebecsét vásárolt Ilonának. Az öregek elég szívesen látták, a leányon azonban ismét csak nem lehetett látni, mit gondol. Örült a holmiknak, rakosgatta, játszott velük, de igen hamarosan elszökött a vendég elől és nem lehetett megtalálni. És ezután alig lehetett egy-egy pillanatra egyedül találni. Ilyenkor pedig még kevésbbé beszélhetett vele mint máskor, a férfi minden kérdésére, minden megjegyzésére azt mondta:

– Nem tudom!

– Szeret-e már egy kicsinyt?

– Nem tudom.

– Gyűlöl-e még?

– Nem tudom.

– Lehet-e reményem?

– Nem tudom.

– Mik a tervei a jövőre nézve? Akar-e ünnepelt, első és boldog asszonya lenni a világnak? Vagy el akar itt hervadni az ostoba azalékkal?

– Nem tudom!

Összeszorított ajakkal mondta; komolyan, néha türelmetlenül, egyszer-egyszer mosolyogva, sőt némi kis kaczérsággal.

„Csak több regényt olvasott volna; az a baj, hogy alig olvasott egy-kettőt!“ gondolta magában az immár nagyon vagyonos költő és elhatározta magában, hogy majd visszaadja a leánynak a kölcsönt, ha már egyszer a felesége lesz. Ettől a momentumtól azonban távolabb volt, mint valaha, sőt sürgős és nagy veszedelem támadt arra nézve, hogy Tündér Ilonát elveszik közvetetlenül az orra előtt. A mint híre ment, hogy nagyban és komolyan udvarol a kertészleánynak, a tóparti melegházat egyszerre udvarlók serege lepte el, az öreg kertész nagy bosszúságára és a mamuska igaz örömére, a ki lánya mellett, a míg mozdulatlanul trónolt a leanderek között, mosolyogva, némán, állva, kötötte a fehér harisnyákat.

VI.

Igazi szerelmes jelentkezett. A harmadik kérő, a betyár. Talán a legszebb barna férfi, a ki a fekete magyar földön termett. Mindig tüzes, mindig ingerült, minden perczben hajlandó valakit agyonütni, vagy magát agyonüttetni egy nagylelkü fellobbanásában. Kalandos természet, mint Dumas pére valamelyik legjobbik lovagja, a ki apai örökét részint herczegek barátnéival, világra szóló szépségü primadonnákkal, részint ragyás csapláros-lányokkal mulatta el. Tartozott mindenkinek, de dúsgazdag anyjától nem kért és nem is fogadott el egy krajczárt sem, inkább beállott czirkuszba lovásznak és a mikor innen kitették a szűrét, elment egykori öregbéreséhez, parasztruhát öltött, annak rendje és módja szerint vágta a rendet és ha lovat venni bement a vásárra, nem ismerte meg az úri barátjait. És hogy teljesen paraszterkölcsök szerint éljen, búcsúk alkalmával verekedett, börtönben is ült, sőt a végén elvett egy czitromképü, csitrihaju parasztlányt. Szegény asszony elhalt mellőle épp abban az időben, a mikor nagyságos asszony lehetett volna, a mikor az ura bronzszínü nyakába örökség útján megint egy óriási vagyon akadt.

A betyár – mert így hívták ezt az igazi nagyurat – minden teketória nélkül el akarta vinni Tündér Ilonát. Az öregeknek szólt, miután a leánynyal egyszer-kétszer beszélt:

– Adják ide. Soha egy korty bort nem iszom, ha ideadják. Kártyához nem nyúlok. Adják nekem, ha nem adják, elraboltatom!

Félni lehetett tőle, hogy meg is valósítja fenyegetését. Éjszakánként, régi parasztpajtásaival a kert körül czirkált. Egy holdas estén be is mászott az udvarba, a hol Tündér Ilona egymagában sétált, mert most, hogy a tavasz egészen kinyílt, nem tudott az öregekkel egy időben lefeküdni.

A lány nem ijedt meg tőle. Rászólt a komondorokra, hogy le ne húzzák az éjjeli vendéget.

– Itt vagyok! szólt a betyár. Jösz-e velem?

– Nem!

– Miért nem!

– Mert nem szeretlek!

A férfi megfogta a leánynak mind a két kezét:

– Meghalsz akkor itten.

Ilona sikoltani akart, de nem tudott. A kutyák pedig ostoba észszel alighanem szerelmi idillre gondoltak és diszkréten hátravonultak.

Mélységes, édes és borzalmas csend.

– Te is meghalsz, én is! szólt a betyár úr újra és eleresztette a Tündér Ilona holthideg kezeit. Az ott állott előtte, a holdfényben, félig nyitott szemekkel. Az arcza, a nyitott melle oly fehér, egészen egy szín fehér selyem éjjeli köntösével. Nem mozdult, nem élt.

– Mért nem szeretsz! mondd, suttogta gyűlöletteljes és kérlelő szóval a férfi.

– Mert nem tudok szeretni! mondta lassan, tagolva, feltörő könyek közepette a leány.

A betyár megrendült, csaknem arczára bukott. Aztán összeszedte magát és elment arra, a merről jött. Ment, ment és újra nekivágott még az éjjel a bor és szerelem tengerének.

VII.

– Férjhez fogok menni! mondta Tündér Ilona másnap az ebédnél.

Az éjjeli kalandról nem szólt senkinek. Édes anyja és a költő mégis megérezték, hogy történt vele valami és két napon át gyanakodva figyelték. Az öreg asszony nem állhatta és úgy négy óra felé hajnalban, a mikor rendszerint mind a ketten föl szoktak ébredni és egy kicsinyt beszélgetni, megkérdezte:

– Valami bajod van? Férjhez akarsz menni? Talán már választottál is?

– Semmi bajom, de férjhez menni csak kell. Mindenki férjhez megy és a vén lány irtóztató. Csak tudnék választani. A kihez elmennék szívesen, ahhoz nem mehetek! – Mélyen fölsóhajtott.

– Miért? ki az? Csak nem a király fia?

– Kint fekszik a kisasszony-temetőben.

Kevés vártatva azonban fölnevetett. A katonatiszt jutott egy pillanatra az eszébe és hogy ehhez el lehetne menni. Mulatságos, mókás, kómikus ember, nevetni lehetne rajta nagyokat. Színház otthon és a katonabanda minden héten egyszer az ő ablakai alatt játszsza a térzenét.

Majd az jutott eszébe, hogy megvalósítja régi tervét, utazni megy, nyakába veszi az országot, sőt Bécsbe és Gráczba is elmegy – férjet keresni. Mulattatta az ötlet, hogy maga jár a legény után és addig jár, addig keres, a míg találkozik valakivel, a kit ő fog megszólítani; ugyan kérem, legyen szíves, ha van egy kis ideje, vegyen el engem!

Nem felelt többé az anyja szólongatásaira, úgy cselekedett, mintha aludnék, pedig éppen csak annyi álom volt rajta, a mennyi megihlette, hogy élénken, lágyan és sebesen folynak lelke képei.

A férjét kereste a férfiak roppant sokaságában, mezitláb, de díszes kalapban járva az utczákon, a szalonokban. A kérői utána, mint egy csomó csahos kutya, egyik apró udvarlójának, a tisztnek két rattlere is ott ugrált-bugrált közöttök. Mindenféle emberekkel megállott beszélgetni, magas katonatisztekkel, kerti napszámosokkal, kopogtatott a czisztercziták klastromjának kis kapuján, az öreg prior nyitotta ki és attól hirtelenében megkérdezte:

– Főur nem látta az uramat?

Álmában ahogy keresgélt, keresgélt, egyszerre előkerült a betyár, derékon fogta és azt mondta: itt vagyok, én vagyok! Azzal felhajintotta egy nagy szénásszekérre, a melybe egészen a szeméig belesüppedt. Szédítően illatos friss széna volt, de a szekérnek nem volt feneke és ő megint csak az utczán volt az ismerős férfiak közepette, a kik nagyon nevettek, a míg meg nem pillantották, hogy ime, a bástya felől gyors ügetésben jön a meghalt jogtanár. Szegény Barcza mint közeledik feléjök, vetkeződni kezd, lehányja magáról a testét, csontváz lesz és karjait kinyujtja feléje.

Ilona elpityeredett, de már az első könyek megszelidítették a rémlátományokat és hajnali félálma egyszerre nagyon édes lett. Tengerparton sétált – de ez a tenger inkább egy óriási metszett tükörüveg volt – és a mint sétált az aranyporondon, egy fiatal emberrel találkozott, a kinek czipője nem volt szintén, de kalapja sem. Olyan szép volt férfinak, mint a milyen szép ő lánynak.

– Mi ketten összeillenénk! mondta a fiatal ember röviden.

– Ugy találja? Én is úgy gondolom.

– Járkáljunk mi igy mindig, hogy lássanak az emberek és az égben lakó holdvilágok és egyéb csillagok. Legyünk férj és feleség és ezért esküdjünk is meg egymással; az erdőben lakik egy remete, az összead.

– Oh kérem, az érsek nekem igen jó emberem, csaknem atyám.

– De az meghalt.

– Az igaz. De a gyűrűje itt van az ujjamon és én azt neked adom.

Ilona kinyitotta a szemeit: ő eminencziája gyűrűje szorította az ujjacskáját, a mely az utóbbi időben teltebb lett, igen erősbödött… Azonban megint behunyta szemét, hogy tovább sétáljon a furcsa ruháju fiatal emberrel.

Most még éberebben álmodott, mint az imént. A tengerparti ember alakja még világosabb lett, hasonlított egy igen erőteljes leányhoz, vagy egy igen kifejlődött fiuhoz, a kinek sötétbarna arcza, de szőke haja és kék szeme van. Kézen fogva mentek, helyesebben lebegtek a tengerparton szorosan a víz mellett, néha a vizen is, de csak lábuk ujja hegyével érintették a puha hullámokat. (Ezt meg fogom próbálni a tavon, idehaza! gondolta magában Tündér Ilona.)

Nem igen beszélgettek, nézték egymást. „No, – mondta egyszerre a tengerparti férfi – mi ugyan egymáshoz valók vagyunk, nem vagyunk csókosok, nem is jó az, nem is kell az, bűnnek és fájdalomnak fogantatása, jobb menni, menni, menni…“

Mind mentek az idők és a távolság végtelenjéig, oly hosszan, és olyan sebesen, hogy a langyos, de friss szél, a mit alakjuk fölkeltett, csaknem elaltatta, igazi álomba borította a leányt.

Az öreg asszony azonban kinyitotta a hálószoba ablakát, hogy bevegye a mezei virágokat, a melyeket Mária havában két kispap szedett neki. A virágok lassan lefeküdtek Ilona lábaihoz, de a májusi reggel minden szemérem nélkül mohón és szerelmesen lopódzott hozzá és álölelte szűz alakját. Ilona meg izgatottan és kéjelmetlenül takarta be magát takarójába és csukott szemmel látta mint tesz-vesz anyja, mint sugdos magában. Látta a fölszalagozott, de már hervadó májfát is, a melyet ablaka elé állítottak a kertészlegények, a fa szent napján még. A tengerparti legénynyel pedig még mind mentek, sőt a legény fogadkozása ellenére hozzá-hozzányúlt, átfogta derekát. A lány megborzadt.

– Csukjátok be az ablakot, fázom! szólt, majd felült és reggelit kért. Megreggelizett és folytatni akarta álmadozásait tovább, de hiába erőltette, nem látott többé semmit és közönséges gondolatoknál egyéb nem jutott az eszébe. Vikszolt pallót kivánt magának, ha férjhez megy. Nagy politurozott bútorokat, a melyekbe megláthassa ki-ki magát, oly fényes és tiszta legyen, mint a tükör. Temérdek ruhát, sok kocsit, ezüst-szerszámos fekete lovakat. Az emeletes nagy kőházon vaskapu, mindig zárva. A sok pénzét odaadja az urának, nem, a szüleinek, azoknak sem, senkinek sem. Beleteszi egy nagy aczélládába és nem ád belőle, legfölebb csak szegény úri leányoknak, hogy ne járjanak tarka, czifra szegény ruhában, mint a hogy a mesteremberlányok.

VIII.

Ez egész napon át lágy és érzékeny volt Tündér Ilona. Nem gőgösködött és nem adott, mint rendesen igen rövid feleleteket a mind sürübben jelentkező udvarlóinak. Sőt estefelé, elment velök – és anyjával – sétálni a szőllők felé, a Szépasszony-völgybe. A míg idejártak, egy kis cseres erdőt is értek és Tündér Ilona nagyon örült az erdőnek, otthon érezte magát annak komoly, de barátságos homályában.

Előre ment egy agglegény ügyészszel, a ki – természetesen lovon kísérte őket, de az erdő szélén kénytelen volt leszállani. A leány bábrabló tűzszínü bogarakat és fehér czinczéreket fogatott az ügyészszel, de a világért sem azért, hogy megalázza. A költő egy kis jogászszal baktatott hátul, elkeseredve, dühvel már-már a lemondásra gondolt. Inkább gyűlölte a leányt, mint szerette, ha eléktelenedik, ha valami szerencsétlenség éri, nem sajnálta volna. Mégis kitartott mellette, hogy elvegye, hogy megalázza.

A rendes körülmények között okos, sőt finom elméjü férfi a legostobább bosszúterveken kovácsolt. Hogy elveszi, aztán elválik tőle, mondván: „Elvettelek s nem szeretlek, elmehetsz!“ Vagy: „ime, együtt vagyunk végre, egyedül. Kedvesem, tartozom önnek egy magyarázattal: Ön szép és tiszta mint ha a Mont-Blanc haván egy rózsa, egy souvenier de malmaison nőlne. Azonban, kedvesem, nekem a pénze kellett, őszintén megvallva azt ambiczionáltam, hogy főpap bátyám vagyonát egy masszába, együtt lássam, az én kezemben. Nekem terveim és czéljaim vannak, a melyeket önnek el nem mondok, mert ön meg nem értené… Együtt maradhat velem, a világ előtt, de kedvesem, én nem maradok önnel együtt!“

Majd meg elült benne a bosszú és az elérhetetlen beteges imádata támadt föl. Féltette a leányt, a ki a legkevésbbé sem volt az övé. Nagyszerü szerelmi vallomásokat, szédítő beszédeket eszelt ki magában. Egész tudását megforgatta, hogy keresse az okokat, a mikért leányok szívében szerelem ébredt. Shakespearetől kért tanácsot és szinte megőrült, a mint látta, csaknem megfoghatta a kezével az Othello szerelmének a történetét. Desdemona szánta a mórt, itt kezdődött.

„Részvétet kell benne keltenem!“ így végezte magában. „A dicsőség, a nagyság, a gazdagság nem iponál neki, oly romlatlan, vagy oly romlott! Tehát szánalmas leszek!“ Annyira belemerült ebbe a tervbe, hogy Ilonát alig látta ez estén, csak a mikor a melegház kapujában búcsuzkodniok kellett.

Hosszasan búcsuzkodtak, mert ritka szelíd és világos este volt. Érzéssel, igérettel, reménynyel teli ég, még az Ilona lelke is megremegett belé és a míg a férfiaknak kezet adott, arra gondolt, hogy mért nincs neki egy leánybarátnője, a kivel kéz kézen fogva sétálhatna az üvegházban. Egy szőkehaju leány, fehér, de feketeszemű, vidám is, sírós is, pajzán és egyszersmind szelíd. Levetnék a vállfűzőt, bő battisztpongyolát öltenének magukra, olyant, a milyenben a szent-asszony szobrokat öltöztetik a templomok terraszán. Egymást öltöztetnék, virágot tűznének egymás hajába, így hízelegnének egymásnak egész éjszakán.

A költő kibőjtölte a többit, ő maradt utoljára. Hosszan tartotta a leány kezét a kezében:

– Isten vele Ilona, engem pedig soha többé nem lát! mondta tréfásan.

– Tehát holnap reggelig, a viszontlátásra! Jőjjön el, korán jőjjön. Meg fogom mondani, hogy elmegyek-e magához. Ma többször arra gondoltam, hogy mégis elmegyek. És mért ne mennék? Magától legalább nem félek. Az egyetlen férfi, a ki nem ijeszt rám és nem, nem, hogy is mondjam, a ki nem utálatos… Ha maga lány volna, tudnám magát szeretni is. Tudja mit, igérje meg, hogy levéteti a bajuszát, nem mindjárt, akkor, ha –

Tréfált is, komolyan is beszélt, de oly gyorsan, ahogy csak ő tudott, nem lehetett megállítani. Az iró kezét szorongatva, meglepődötten hallgatott. Ilona tovább darált:

– A férfikalap magának rosszul áll; van egy boleróm, pipacsokkal, az állana magának jól. Ostobaság, hogy a férfiak mind elcsúfitják magukat ezzel a fekete filczczel… Nézze, hogy les a mamám; biztosan nagyon örül, mert magával beszélgetek, szerelmes magába. Illik is, hogy magához menjek feleségül. Fog-e vinni engem bálokba? a kivágott ruhákat igen szeretem látni. Apám is boldog lesz, mind imádják magát. És a végén talán nekem is jut egy kis boldogság. A megboldogult érsek úr gyűrűje kicsiny már az ujjamra; s férjhez kell menni. Milyen, milyen éj!

– Szeret egy kicsinyt? kérdé a költő nekibátorodva, mindjárt hatalmaskodva, élesen.

– Egy kicsinyt, talán! suttogta Ilona, befutott és maga után a kis kaput becsapta.

A költő egy darabig ott maradt, aztán halk énekszóval hazafelé indult volna, a mikor a puha porban egy csukott batár gördült feléje, a lovak megálltak a kertész háza előtt és majd letiporták.

Ösztönszerű gyűlölettel fordult a férfi felé, a ki a batárból kilépett. Valami gonosz sejtelem azt súgta neki, hogy íme, hirtelen megérkezett, a ki mindjárt elrontja csaknem teljessé lett diadalát. Hogy jön egy igazi férfi, különb, mint ő.

Egy öreg úr volt. Magas, hajlott egy kissé, de erőteljes. Fehér szakállából és dús hó-szín hajából arcza kipiroslott. Talpig gyászban, de zerge-szőrös kis vadászkalapban. Botjával megkopogtatta a kaput:

– Hé, kertész, kertész! kiabálta.

Benső megvetéssel nézték egymást a költővel, a ki újra belefogott az áriába és nyugodtan sietett hazafelé.

IX.

Gyászkoszorukat rendelt és a halottas szoba számára vagy tíz nagy pálmát kért kölcsön Simon gróf, azért jött. A felesége kiterítve feküdt, meghalt hatvanéves korában, áldozata egy negyvenhárom évig tartó betegségnek, a melynek neve azonban nincs benne az orvosi könyvekben. Egy félszázadon át tűrte, nyögte a legiszonyúbb megaláztatást, az ura minden héten legalább egyszer el akart tőle válni, mert a szegény asszonynak nem volt gyermeke. Nagyon is nemes családból származott, apja is egyetlen gyerek volt már, ő is egyetlen, véletlen, alig tudták életben tartani, alig hogy élt. Mégis csaknem ötven esztendeig tartott ki az ura mellett, a kitől ha egyszer-egyszer elment, megszégyenülve tért vissza, halálos félelemben annak brutalitásától. Lenyugodva, örök rabbá téve, imádkozott és gyüjtött, – senkiért, senkinek. El nem válhattak, mert igen buzgó katolikusok voltak. Simon gróf egyszer magával ő szentségével is beszélt erről, nagy ajándékokat küldött a kúriának, de az asszony családja már előbb imformálta a pápát és megszégyenülve kellett visszatérnie a feleségéhez.

Most feloldották a házasságot ott, a hol kötötték. Csakhogy Simon gróf aggastyán lett, a mig kivárta. Megőszült, elkeseredett, már húsz esztendeje nem lőtt agyon véletlenül senkit, sem vadászt, sem bérest. Sőt visszavonult a politikai pályától, letette mandátumát és nagynéha szerepelt a felsőházban, pénzügyi kérdésekbe szólt belé, hogy takarékosságra intse a nemzetet. Ő maga oly takarékos, gondos és tiszta volt, mint egy hód. Egyetlen latifundiummá szerette volna átalakítani az egész Magyarországot, a Hunyadiak előtt való korban ez talán sikerült is volna neki, de most csak azt tudta megtenni, hogy megötszöröztette azt, a mit mint majorátus örökölt. Kezelt a zsidóval, de kihasználta, ő rajta nem lehetett nyerni, csak ő nyerhetett. Szerette és becsülte a parasztot, mint földjeinek föltünő investiczióját, de ha csak módját ejthette, a szegény községek határából el-elfoglalt, ha többet nem, néhány szekérnyomot. Büszkébb volt, mint egy örökös király és a hölgyek kegyeit nem ajándékkal szerezte meg, hanem mert imponált nekik, mint egy zordon, pusztai Napoleon. Nem mertek ellentmondani, meghunyászkodtak előtte, ha bozontos szemöldökei alól szurok-szín szemeivel rájuk nézett. A míg meg nem őszült, réme volt a vidéki férjeknek és egyszer a maga parasztjai rohantak rá vasvillával. A legbőszebbet, a legjobban megalázottat, a csahost arczul ütötte és így maradt sértetlen közöttük. Öreg korában kevésbbé imponált már, de ravaszsággal pótolta a fiatalságot. Különben is az őserő, a mely benne lakozott, frissen megmaradt, csak fejére, mint hegyek sziklacsúcsára lehull a hó, ült le az ősz ezüst szine.

Tegezett mindenkit. Tegezte a kertészt is, a ki álmosan szolgálatjára állott, tegezte az öregasszonyt is, a ki mindjárt ott termett – kezében a nagy fehér harisnyakötéssel – az ura mellett.

A lármára, mert Simon gróf lármázva beszélt, Ilona is bejött az udvarról.

Leült és beszélgetett velök. Egészen másképp beszélgetett, mint mindenki más, a kit Ilona eddig csak ismert. Nagy fensőséggel, rá se nézve arra, a kihez szól.

„Istenem egy gróf? Tehát ilyenek,“ gondolta magában Tündér Ilona és úgy nézett a vén oligarchára, mint egy eddig soha nem látott, ismeretlen állatfajtára. A szemei villogtak, a fogai épek voltak az aggastyánnak hangja erős és friss, mint egy fiatal ispáné, a ki a mezőn nagy távolságokra szokott beszélni. „Szép öreg úr!“ gondolta a leány és meglepődve, nyitott ajkakkal hallgatta, a mint Simon gróf feleségéről beszélt, mély tisztelettel, de részvétlenül, akárha egy szentté kanonizált herczegnőről beszélne, a ki előtte négy-öt századdal élt:

– A grófné megpihent. Két napig élt még, miután a szentségeket fölvette. Félkörben kell fölállítani a pálmákat. Lakik itt valami gyertyamártó? Nincs itt semmi. Bécsbe sürgönyözni már késő. A káptalannak talán vannak fáklyái. Aztán szép koszorút kössetek, kis lányom. A grófnénak egy elefántcsont imakönyvét majd egyszer elhozom neked. Évek óta nem voltam már ebben a sárfészekben, hol lehet itt valamit enni.

Megmarasztották. Igen jóizüt evett és vacsora után beszélgetett a forradalomról, a melynek első felében igen tevékeny részt vett, sok németet sajátkezüleg megölt, aztán, miután látta, hogy az egész dolognak nem lesz jó vége, visszavonult.

Nemcsak ő, de a kertész családja is elfeledte, hogy ennek az embernek ezalatt valamely kastély bolthajtásos nagy ebédlőjében egyedül fekszik a felesége holtan. Stearin gyertyák lángja virraszt fölötte, lassú, egyhangu serczegéssel.

– A ki úr, az csak úr! mondta a kertész, miután Simon gróf elment és a szokásos asztali imát sietve elmondták.

Az öregek álmosak voltak, de a leány tudta, hogy a szemét se fogja behunyni az éjjel; mindig így volt, ha a rendes időn túl feküdt le. Örvendett ennek, legalább gondolkodhatott a tengerparti ismeretlenről, a költőnek adott igéretéről, a grófnéról, a ki a gyönyörü kastélyban fekszik. Az ébren való álmodozás vége az lett, hogy félni kezdett, valósággal a hideg lelte.

Egy pillanatra, hogy elaludt, egész világosan hallotta, a mint a grófasszony így szólt hozzá: „Unom egyedül menni a másvilágra. Leányom, gyere velem, de vedd föl elébb a legszebb báliruhádat!“

Gyertyát gyujtottak, mint az utóbbi időben igen gyakran, az öreg asszony egy kis szenteltvízzel megkente a leánya, aztán a maga homlokát. És a mikor a leányon lassú sírás vett erőt, felköltötte urát is. Hárman virrasztottak, a félelem ismeretlen és oktalan érzésétől eltelve, a míg reggel nem lett. Ilona csak akkor aludt el, a mikor kint a munkára menő parasztlányok nagy elbúsulással és végtelen elnyujtásokkal énekeltek egy alapjában vídám dalt. Délfelé ébredt. A melegházban a költő már várt reá.

– Hagyjon nekem békét! mondta ingerülten és ott hagyta.

– Vissza fogok jönni; felelte az ingerülten és elment. Napokig nem mutatkozott. Írt, de nem feleltek leveleire. Ilona egyáltalán elhanyagolta az udvarlóit az utolsó időben.

X.

Vagy két hét múlván Simon gróf jött meg, a felesége imakönyvét elhozta Tündér Ilonának.

Átadta az imádságos könyvet, de nem tartott hozzá semmiféle szónoklatot. Egyáltalán nem igen barátkozott Ilonával, inkább az öregekkel, különösen a kertészszel, a kivel a legfőbb dolgokban egy hitet vallottak. A maguk módja szerint mindaketten, az örök úr, az örök szolga is, nagy ellenségei voltak a czivilizácziónak s különösen annak, hogy a parasztokat a katonaságnál megtanítják írni és olvasni, a hol három ház van, oda iskolát építenek és a raboknak húst ad enni a megye.

Együtt csibukoztak, a kertész ibolyadohányát szítták. A meleg nyári délutánokon órákig elültek a szőllő-lugasban, szigorúan bírálván a dologtalan világot. Ilona szerette őket hallgatni, az udvarlói elül is elszökött, hogy társaságukban lehessen, ámbár a férfiak csak annyit törődtek vele, hogy a nagyobbszabású gorombaságok felét elköhögték. Simon gróf néha megsimogatta a leány haját, mely az utolsó időben egyszerre rohamosan kezdett megint nőlni, növekedni, valamint kint a mező a nyár elei sűrű és friss eső után. Ha kontyba tűzte, a feje fájt tőle, kénytelen volt leeresztve viselni, gyöngén befonva. Csakhogy a fonás elől mindjárt föloldódott, örökösen igazgatnia kellett. Szinte haragudott a hajára, veszekedett vele, rémítgette, hogy lenyírja tőből. Simon gróf békítgette:

– Hadd el lányom, majd megritkul, majd megőszül.

Tündér Ilona csudálkozva nézett az öreg oligarkára. Soha sem gondolt még a maga öregségére, el sem is tudta képzelni.

– Bár olyan fehér lenne a hajam, mint a kegyelmes uré; az szép! jegyezte meg minden kaczérság nélkül.

Négy nagy fehér bárányt hozott neki a gróf legközelebb. A szíjgyártójával szerszámot, a faragójával kis kocsit csináltatott hozzá.

– A multkori hízelgésedért szólt, a mikor átadta. És a bárányfogatba beleültete Ilonát, a ki komolyan és boldogan kocsikázott az udvaron. Ő hajtott, a gróf kommandirozott, az öregek könnyes szemmel nézték, megfogták egymás kezét, az aszszony még a kötését is elejtette, soha se hitték volna, hogy ily boldogok legyenek.

Ilona kezet csókolt Simon grófnak. Az meg állát gyengéden megfogva, megcsókolta először nyakát, aztán a homlokát:

– Te vagy az én szerelmes lányom, a kiben nekem kedvem telik! mondá tréfásan és gyengéden magához ölelte. Aztán az öregekhez fordult és gratulált nekik gyermekükhöz.

– Önök boldogok – szólt egyszerre magázva őket – mert a világ első leánya a maguké. Ha az enyém lenne, ha nekem volna ilyen…

De már elkivánkozik itthonról, kinőtt a cserépből a mi tubarózsánk, ki kell ültetni! jajgatott tréfásan a kertész. Ebből az alkalomból nagyon leszólták a mai fiatalságot. Ilona segített az öregeknek. Nagyon megértették egymást így négyecskén. A kegyelmes úrnak temérdek jó viczcze volt, az ajándékozásban pedig éppen páratlan. A néhai grófnénak drága régi csipkéit lassanként mind elhozogatta Ilonának, kisebb ékszereit, a filigrán agrafokat, egy ezüstbe foglalt fekete köves egész garniturát, sőt azt a türkizes, apró gyémántos diadémot is, a melyet a szegény asszony pártának és akkor viselt, a mikor még boldog leány volt – és a grófnak annyira tetszett. Idekerült, a kertészlakba hozták a néhai két hátaslovát is, egy csillagos homloku szelid sárga mént s egy hetyke vasderest, a melyeken a néhai nem ült soha és a melyek nem voltak befogva soha, csak egyszer, akkor, a mikor úrnőjükkel kivágtattak keő-tárkányi családi sírbolthoz.

Az öreg asszony egy kissé megsokalta a kegyelmes úr nagy bőkezűségét és gyanakodva nézegetett rá, de meg-megnyugodott, a mint látta, hogy mily kitüntető és erős barátsággal ragaszkodik az az ő urához, a kit sohse látott még ily boldognak, büszkének és tisztának. Kemény, nagy galléru ingeket kezdett a kertész viselni, sőt nyakravalókat is vásárolt. És éjjeleken negyven éve hallott, ok nélkül való sóhajtásait abban hagyta, ellenkezőleg föl-föl nevetett. Veszekedni nem lehetett vele, a hátaslovakat – Citromot és Violát – fehér czukorral étette, gazsulált nekik és mélyen sajnálta, hogy ily úri lovak létére a földön szalmán kell hálniok.

Nagy készülődések után Ilona a sárgára rá is ült, lovagolni tanult. A gróf megigérte, hogy lengyel lovászmesterét mindennap beküldi, hogy tanítsa, de gondolt egyet és maga járt benne. Egy hét mulván már lóháton együtt mehettek ki Simon-faluba, a hová legelőször vacsorára voltak hivatalosak. Az öregek hintón mentek utánuk. Elkerülték a várost, a kertész nagy szomorúságára és nem az országúton, hanem az érsekség és a gróf földjén átvágva értek a kastély elé.

A rengeteg udvarban halotti csend. Sehol egy parasztgyerek, még csak egy kutya se. A cselédházak ablakai sötétek, az asszonyok lefeküdtek a tyúkokkal – az volt itt a rend – a férfiak meg ilyenkor kint hálnak a tanyákon. Óriási szalmakazalok hegylánczai beláthatlan messzeségben. Egy eltévedt és kizárt csirke mozgolódott nagy félénken valamelyiknek a tövében. Ez az egyetlen mozgás.

De a kastély száz ablaka kivilágitva. Két gyászruhás inas termett elő.

„Mily gyönyörű mindez!“ gondolta magában Tündér Ilona, a ki ez ünnepies fehér estén úgy érezte, mintha valami nagy, eddig ismeretlen szent ünnep volna és ő ennek a középpontja.

Hetet harangoztak a kastélykápolnában. Mindjárt odamentek imádkozni. Egy fiatal pap, a ki a templomnak is beillő kápolnában egyes egyedül volt és magának orgonázott, félénken nézett a vendégekre, egy pillanatra abbanhagyta az éneket, nézte a jelenést, aztán folytatta még nagyobb áhítattal.

Mindnyájan meghajoltak az oltár előtt, letérdepeltek, imádkoztak. Simon gróf aztán kézen fogta Tündér Ilonát és odavitte egy piros bársony karosszékhez, a melyre a néhai grófné czímere és nevének kezdőbetüje volt kihimezve.

– Ülj le, lányom! mondá. Ez a szék a tied!

Jó félóráíg üldögéltek a templomban, beszélni csak Simon mert, ő is csak néhány szót, halkan. Ilona édesdeden imádkozott: az érsek úr nyugodalmáért, apjáért, anyjáért, a jó és kedves öreg grófért, valamint azért a szegény asszonyért, a kinek a székében ül.

Templom után mindjárt az ebédlőbe mentek. A nagy ebédlőben volt terítve, abban, a mely valami kevéssel még nagyobb volt, mint a kápolna. Három bizantinus kereszt-luszterben száz-száz viaszgyertya égett. A rengeteg teremben visszhangos csend, csak úgy dörgött, a mikor a házigazda erős hangjával fölverte.

A kertészcsalád úgy érezte, mintha itt valami mesébe kerültek volna; a fölszolgáló lelkek némák voltak, nesztelenül jártak-keltek, nem feleltek, pedig az egyiket kétszer is megkérdezte a kertész, hogy hová való. Ilona azonban otthonosan és jól érezte magát, egy trónus-módjára készült karosszékben ült ismét, azon, a melyen a néhai grófné trónolt szegény – egyedül, magának. A támlány monogrammja friss volt, a leány megnézte a szép kézimunkát és csudálkozva látta, hogy a czímer helyett a pajzsra három arany kereszt van himezve.

Nagyon közönyös dolgokról beszélgettek. Lovakról, a jó és rossz pinczéről, a zongorázásáról, nyitott tűzhelyekről, a vad különféle készítésmódjairól, a takarékpénztárak hunczfutságairól.

Ilona mindezt figyelemmel hallgatta, maga is tett egy-egy, mindig korrekt megjegyzést, de voltaképpen csak Simon gróf beszélt, döntött, itélt, kinyilatkoztatott, mint mindig és mindenütt. Vacsora után szétnéztek a kastélyban, a mely nappal is rengteg nagy volt, hát még éjjel. Végtelennek, kiismerhetetlennek tetszett a leány szemében, nagyszerűnek, de egyszersmind igen kedvesnek is. A tisztaságtól ragyogott minden, a csigalépcsők, a fülkék is. Minden régi volt, de minden oly kitünően konzervált, mind maga az úr, a ki aggastyán létére fürgén járt előttük, a háromszáz s nehány éves ház történetét magyarázta és előadta, hogy miféle praktikus és szép változtatásokat akar még itt tenni, egy félszeg szárnyat, a mely a dombra futván, megszakad, mint akar kiépiteni. Egy nagy üvegfalu asszony-szalon lesz csak benne, Mária-Antoniette korabeli.

– Kinek? kérdezte az öreg asszony vigyázatlanul.

Simon gróf nem felelt. Fölvitte őket egy terrászra pihenni. Innen be lehetet látni az egész környéket, az északról sűrű erdővel kerített, délről beláthatatlan búzatengerrel beszegett Mátraalját.

– Ez az én világom! szólt Simon gróf megelégedetten. A vendégek tágra nyílt szemmel nézték e világot, majd akaratlanul, lopva e világ urára néztek és ebben a pillanatban bizonyára jobban imponált nekik, mint valaha. Mind, mind az övé: a beláthatatlan messzeség, az este, az ég, a cserek és rózsák illata, a csillagok, az állatok, a melyeknek melankólikus hangja hallatszott…

Az öregek leültek hátul, fáztak is, féltek is talán. Ilona elül állott az úrral, a ki érdes nagy kezében fogva tartotta síma kis kezét. Magyarázott, majd elcsöndesedett. Némán állottak egymás mellett. Most valami hideg szél kerekedett az erdők felől. Ilona összeborzadt, de nem akarta elismerni, maradni akart.

– Olyan jó itt! szólt halkan. – Szeretnék itt maradni.

– Rajtad áll, hogy itt maradj, velem. A feleségem, a leányom, az unokám. Asszonyom és az örökösöm, ha behunyom a szemem! mondá az aggastyán keményen és oly erősen, hogy az öregek meghallották volna, ha a szél el nem viszi a hangot az erdő felé. Maga Ilona sem hallotta egész tisztán, de megértette, ismételte a kérdést:

– A lánya, a felesége, oh kegyelmes uram! Nem vagyok méltó hozzá.

– Azt hiszed, hogy öreg vagyok! folytatá Simon gróf komoran. Nem vagyok az. Vagy az vagyok, legyek az. Már én innen nemsokára elmegyek és mindent itthagyok. Légy velem, a míg elmenőben vagyok, egy-két év, neked semmi, nekem minden. Egyet borzongsz, aztán tovább mégysz, vagy itt maradsz és várod…

Nem lehetett befejeznie. A kertészék mozgolódtak, az öreg asszony félt, hogy Ilonka megfázik. Éppen csak megkérdhette a könyes szemü leánytól:

– Akarsz-e? gyere, az apád leszek, ha akarod, az urad is, gondold meg. Vagy minek gondolod; mondd mindjárt.

– Akarok! szólt Tündér Ilona minden gondolkodás nélkül, daczosan nézve a fehér estébe, az ezüst csillagokba, mintha azok ellenére cselekednék, mintha azok mondtak volna valamit.

XI.

Elvitte, mint egy öreg faun a fiatal nimphát, a kit más, sok, fiatalabb faunok üldözése elfárasztott, megzsibbasztott, elaltatott. A bronzszínü bikanyakra rátette hó-szín karját, fáradtan leeresztette, a mi olybá tetszett, mintha megölelte volna. A faun kenetteljes vicsorgással nézett a tündérleány arczába, a ki gyengén visszamosolygott reá, de nem a szemeivel, a melyek lecsukódtak, hanem a fogaival, melyek kivillogtak nyitott ajkai közül.

Ebben az időben szüretelték a földet mindenfelé a jó isten által külön is kitüntetett latifundiumon. Ily roppant áldás egy emberöltője nem volt már ezen a vidéken, nem is arattak, szüreteltek. Oly sok, sűrű és nagy volt a kalász, hogy a kipergett mag rétegekben födte a tarlót, föl lehetett szedni, zsákokba tölteni. De azért vagy ötven gőzcséplőnek akadt dolga; füstjök és búgásuk beláthatlan messzeségben betöltötte az édes őszi tájat. A szőllő még csak most érett, bor nem volt egy csepp se, sehol, de a Simon kastély körül mértföldnyi területen mámoros volt mindenki, az öröm, hogy a föld ily bőkezü, részeggé tette még a napszámos marokszedő leányokat is.

Vad erővel szorította magához Simon gróf a feleségét, mások előtt, mindjárt a templomból a kastélyba tértek. Tündér Ilona rémülten nézett körül segítségért. Apja volt mellette félbolondan a boldogságtól, anyja, a ki az utóbbi hetekben minden emberi akcziót abbanhagyott és csak sírt, sírt csendesen, folyton, anélkül, hogy meg lehetett volna tudni tőle: az öröm vagy a bánat miatt kesereg-e? Csak egyszer emlegette az érsek gyűrűjét, de nem lehetett megérteni, hogy mit példáz, ha csak abból nem, hogy a gyűrűvel összefüggésben a kegyelmes úr előtt a fiatalságot dícsérte, az öregséget szidta, sőt burkoltan azt is megkérdezte, hogy a kegyelmes úr mikor szándékozik meghalni?

A Simon gróf családjának egy-két férfitagja volt még a nász menetben. Azonfelül a Tündér Ilona tanui, a költő, és a lovak barátja, az ügyész. A katonatiszt egy őszi hadgyakorlaton volt, nem kapott szabadságot. Mindnyájan rendkívül meg voltak hatva, az oligarcha oly vídám és barátságos volt, mint egy alapos szerelmi igéretet kapott, és ezért már jó előre becsípett kadét. Ajándékozott, testált, igért, össze-vissza csókolta a kertészpárt és kis gyermekkora óta talán először feledkezett meg arról, hogy örökös főispán, örökös főrendiházi tag, a császár örökös titkos tanácsosa, egy örökös család első szülött tagja, a milyen nem volt, nincs és nem lesz többé a világon, sem a földön, sem a mennyek országában. A szertelen nagy boldogság tüzében meglágyult. Íme: őt szolgálják a föld, az ég, minden úgy történik, a hogy akarja, a mint álmodta, parancsolta.

Leültek a reggelihez és úgy magához ölelte Tündér Ilonát, hogy az gyengén felsikoltott, elhalaványodott és könyes szemeit kérőleg emelte anyjára. Komor és kényelmetlen érzés támadt az asztalnál. A költő arra gondolt, hogy legjobb lenne az öreget itt becsületes párbajban megölni, meg is lehetne tenni, ma, még napnyugta előtt. De félős, sőt csaknem bizonyos, hogy nem hagy az magára úgy lőni, hogy vissza ne lőjjön. El is állott hamar e tervtől és minden reményét egy várható szélhűdésre építette. Akkor, igen akkor; az asszony még kinevelődik ebben az előkelő környezetben és czímmel, ranggal és óriási vagyonnal lehet fölvinni Budapestre. A költőnek fegyelmezett képzelő tehetsége volt s ez nagy hasznára szolgált. Az ügyész azt forgatta elméjében, hogy a törvényeknek meg kellene tiltaniok az ilyen házasságokat. Apa mérgesen nézett húzódó leányára, az anya pedig szerette volna az ölébe kapni és futni, futni vele, a míg valami védelemre, egy erős és fiatal emberre talál, akárki legyen is…

Tündér Ilona mohón evett, mert tegnap este óta éheznie kellett. Mosolygott az urára, alig szólott pár szót, csak a mikor az utolsó fogás után az ebédutáni imádságot elmondták, fogta el valami, szinte leküzdhetetlen vágy: futni, futni innen, el az anyjával, egy sereg fiatal leány közé, a kik elfödik a szoknyájukkal, elrejtik maguk között, úgy eldugják, hogy az ura hiába keresi, nem találja.

Az utolsó perczek úgy folytak le, hogy alig tudta, mi történik. Színes árnyjáték körülötte és ő is mozgott benne, színes árny. Ölelt, kezet csókolt, kezet csókoltak neki. Hangos sírás verte föl az ebédlőt, majd a folyosót; az ő sírása is belevegyült e hangba. Fekete lovak ficzánkoltak a kastély előtt, az egyik nyerített, a csikóját hívta, a kocsis végigvágott rajta. Robogás, csikordul a kulcs a nagy vasajtóban, csend.

Csend és éjjel. Az egymásba nyiló termekben a lakájok oltogatták a gyertyákat és kinyitották az ablakokat. Vihar gyött, estve lett, egy csillag se fénylett. Még a Vénusz sem, pedig minden valószínüség szerint ezen lakott az a mindenható némber, avagy gyerek. Nem, mindenesetre asszonyi erő volt, melynek tetszett egy virágot ültetni és fölnevelni a földön és annak leányalakot adni. Hadd lám, mi történik vele, hogyan ültetik át, mint akarnak homolítani belőle erőnek erejével embert, mint csókolják erőnek erejével kelyhét, a mely visszacsókolni nem tud. Nem tud semmit, csak hogy szép legyen, nincs hivatva másra, csak hogy dísz legyen siralmaitok sötét völgyében. Egy szál virág és nincs tovább.

Simon gróf megállott a felesége előtt:

– Én vagyok a te urad; érted-e? Az enyém vagy, mintahogy enyém a kezem. Örökre az enyém vagy. Az én rabom, az én kis bárányom. A másvilágon is az enyém. Egy koporsóban fogunk hálni, ha meghalunk. Nézz meg engem, én nem vagyok öreg. Olyan fiatal vagyok, a milyen akarok. Nagyon sokáig fogunk élni és szép gyermekeink lesznek. Akarsz-e csillagkeresztes lenni; ha ambiczióid vannak, szólj. Herczegnő lehetsz, a melyik napon akarsz. De azt gondolom én, maradjunk meg így. Vágyakozol az udvarhoz? Hagyjad, most nincs, miért. Itt fogunk élni csöndesen. Engedelmességgel tartozol. Ha akarom, én megölhetlek téged. Mert szeretned kell engem, ez a te kötelességed. Csókolj meg, parancsolom!

A leány lehajtott fővel hallgatta a vad és kiméletlen szavakat és megcsókolta a férfi kezét.

A komorna állott az ajtóban. Már csengettek érte, de látta, hogy korán jött, visszahúzódott az ajtóban. A hosszu, szikár nőszemély, ugyanaz, a ki a néhai kegyelmes asszony szemeit befogta, szolgálatjára állott Tündér Ilonának. Ezüst gyertyatartó a kezében, világított és ment előre, hogy szobájába vezesse és levetkőztesse a grófnét.

XII.

Karonfogvást, szótlanul járkáltak a kertben. A grófnak kevés mondanivalója volt, elveit, tapasztalatait jórészt elmondotta már. Egész életében három-négy szépirodalmi könyvet olvasott és fantáziája nem volt semmi. A gazdasági témák, látta, hogy Ilonát végképp elszomorítják, hagyta hát azokat is és így beszédtárgya nem maradt csak egy, az, hogy mily nagy szerencse egy fiatal leányra nézve, ha egy öreg kegyelmes úrhoz mehet férjhez. A kegyelmes asszony hallgatta ezt csendesen, sőt némi részt el is hitte, hinnie kellett, mert különben nem jött volna ide és nem maradna itt így, lelkének harmoniájában, megzavarva, kábultan azt érezve, mintha megalázták s megverték volna.

Engedelmesen felelt a kérdésekre, egyet-mást kérdezett ő maga is. Mosolygott a hízelgésekre, a templomi tisztelet, a melylyel a nagy cselédség körülvette: fáradt és fázós lelkét meg is melegítette egy-egy pillanatra. Néha felocsudott, különösen napnyugtakor, a mikor egyedül maradt, a kegyelmes úr a tisztjeit számoltatta. Kinézett az ablakon és látta, hogy az este lila párázatában az ég összefolyt a földdel egy határozatlan tengerré. Őszi napfény ragyogása könnyü hullámokat vert a tengeren és ideszállott, ezen himbálódzott az összetört tündérasszony, tárgytalan, szem nélkül való, oktalan és czéltalan szerelemben. Ébredt: régi álmaiban és így talált magára. Összerázkódott, gondolkozott:

„Ki vagyok én? Mi voltam én? Most grófné vagyok. Egy meghalt és én jöttem. Ez a házasélet, a melyben most élek. Ezek a szerelmes hetek!“

Irtózat fogta el. Gyűlölet a szerelem ellen. Mint az első napon, megint csak menekülni szeretett volna ismeretlen leánypajtások közé.

Hetet harangoztak és az ura kemény nagy markát érezte vállán:

– Együnk és aludjunk. Korán enni és az este beálltával aludni: ez a hosszu élet titka. Súlyosak az én szokásaim, de okosak; maga is meg fogja látni, beléjük fog szokni.

Nyolcz után kevéssel el kellett oltani minden világosságot. Ilona virrasztott egyedül bizantinus ágyában, a mely voltaképpen egy massziv épület volt. A negyedik századja álmodoztak benne nagyrangu rabasszonyok.

Oh, hogy visszakívánkozott leánykori ágyába! Az őrület környékezte, a szívéhez kapott arra a gondolatra, hogy többé nem lehet leány. Kiforgatták lényéből arczátlan erőszakossággal, elvették tőle hivatását, leányságát. Szeretett volna anyja mellé kúszni a szűk, politúros ágyba, fölébredni a kertészlegények veszekedésére, leeresztett hajjal ülni a melegházban és nézni, mint vergődnek előtte férfiak, valamint a szarvasbogarak a cseresznyefán, ha a gyümölcs szárába beleakadt a lábuk. Most tudna csak kegyetlen lenni hozzájuk igazán, most, hogy tudja, mily ostobák, kegyetlenek, csúfak.

XIII.

Rettentően hosszúak voltak az éjszakák a bizantinus ágyban. Sokat imádkozott, olvasni szeretett volna, de nem mert gyertyát gyujtani, félt, hogy az ura fölébred. Egyszer-egyszer megszólongatta, hogy legyen kivel beszélnie, de az új férj, az – agg ember – oly mélyen aludt, mint egy gyermek. Nem álmodott, meg volt halva minden érzéke, de ajka körül egy kegyetlen és hivalkodó mosoly jelentette, hogy hajnalban fölébred. És Ilona rettegett ettől az ébredéstől csaknem két hónapon át, aztán kezdte megszokni. Aludt is, öltözködött is, november lett, készültek Pestre, hogy berendezkedjenek az elhagyatott télipalotában. El akartak járni a nemzeti színházba és be-benézni egy-két társaságba, a mely minden exkluzivitása daczára égő kiváncsisággal és kitárt ajtószárnyakkal várta a grófnét, a kit elfogadhatóvá tett nekik nem az ura, hanem a néhai érsekkel való, kissé rejtelmes összeköttetése.

Már pakoltak, a mikor Ilona egyszerre betegeskedni kezdett. Simon gróf maga vágtatott be felesége anyjáért, együtt jöttek vissza föltünő, szinte érthetetlen jó barátságban. Maradtak és az öreg asszony is maradt.

A letarolt tájékban, a meztelenül fázó fák között, mintha maga a kastély is didergett volna mostan. Néma komorságba merülve, elhagyatottnak látszott, ablakai, kapui bezárva. Bent lábujjhegyen jártak, a ki egy hangos szót ejtett, szolgaféle, életével játszott. A házikápolnában egyre mondta a csendes misét a fiatal pap, jó dolga volt az öreg béres-asszonyoknak.

A kandalló előtt ült Tündér Ilona, kezét az anyja kezébe téve. Simon gróf föl és alá járkált a teremben és meg-megállott, hogy hízelgéseket mondjon asszonyának, sőt az öreg anyónak is. Boldoggá tette ez a betegség, felfrissült és nekifiatalodott felesége gyötrelmeiben, a szegény hitves megaláztatásán gőgje még növekedett, új ágakat hajtott. Önmagában isteníthette magát, sőt ennek némi kifejezést is adott, mindenféle leveleket írt és ezekben jelezte, hogy elsőszülött fiát apai nagyatyja után fogják nevezni, természetesen ellátván atyjának keresztnevével is; azon nem várható, de mégis megtörténhető esetben, ha istennek tetszik őt nőgyermekkel megajándékozni, úgy az Károly Máriának és Anna Adelhaidnek kereszteltetik.

Most egész éjjeleken át virrasztott Ilona mellett, biztatta, vígasztalta, bátorította, feddte:

– Egy kis fejfájás, no bizony, azért nem kell sírni. Gondolj a jövendőre, a dicsőségre, a boldogságra, a kötelességre. Nincs nő a világon, a ki ne irígyelhetne téged kötelességed teljesítésében…

Ilona elfordította a fejét, anyja kezét kereste, megszorította, majd ellökte:

– Mért adtatok férjhez? Én nem tudtam, hogy nem vagyok arra való, ti tudtátok. Elárultatok, elveszítettetek. Vétettem-e én ellenetek valaha, hogy a vízbe dobtatok, mint egy kis macskát? Nem voltam jó, engedelmes, nem dolgoztam-e? Egyszer még a pallót is felsíkáltam. Mit akartatok tőlem?

Az ura előtt beszélt így; az meg elfojtott haraggal tűrte keserü kifakadásait, kínzó szeszélyét, egyszer-egyszer azonban kitört:

– Vége legyen, nem tűröm tovább! Nem tűröm, hogy gúnyt űzzön abból, a mi a legszentebb!

Ilona fölkaczagott:

– Nem tűri? Mit nem tűr? Azt teszek, a mit akarok, azt mondom, a mit akarok. Gyűlölöm és megvetem magát, ha százszor zászlós úr is. Nem szeretem, úgy nem szeretem, mint ezt a széklábat itt, hiába harsog, hiába könyörög, ne közelítsen hozzám, a nyakába szúrom ezt a hajtűt, ni!

Az úr volt az, a ki könyörgőre fogta, kérlelni kezdte:

– Minden jó lesz, minden szép lesz, csak egy kis türelem!

– Nem akarok tűrni – vágta szemébe Ilona – mért tűrjek, kiért, magáért? Mért csalt el engem otthonról, boldog lányságomból, hazudott, csalt, rabolt. És én itt fogom hagyni, elmegyek.

– Azt nem, élve nem!

– Hát halva. Meg fogok halni, úgy fogok elszökni.

Komor és zöld lett a mosolygós virágarcz. Hirtelen megcsúnyult, mások ezt nem látták, de ő érezte. És a mikor reggel a fésülő tükröt hozta a komorna, hozzája vágta. Kétségbeesett sóhajtással, vad dühvel siratta a szépségét. Bekötötte az arczát, napokig feküdt felöltözetlenül, majd hirtelen változással az öltözködés szenvedélye tört ki rajta. Bécsből kellett varrónőt lesürgönyözni, az egész kastély szabóműhelylyé változott át; fantasztikus gálaruhákat, egy egész életre valót csináltatott, de arról hallani sem akart, hogy annak – a szívtelen fogalomnak – a ki erőszakkal az ő életéhez kötötte magát, valami kis meleg köntöst készítsenek, hogy ne fázzék, majd ha e földi világba megérkezik. Az asszony nem tudta elhinni, nem birta elképzelni, hogy ez megtörténjék. És ha a lehetőségre gondolt, csak gyűlöletet érzett, attól sajgott egész lénye.

Az öreg asszony horgolt titokban tót paraszt csipkeruhácskákat, bár ő is haragudott arra az új, jövendő életre, a ki az ő leányának az életén fakad, abból akar élni, attól akar elválni. A nagyanyai büszkeséget és az asszonyi érdeklődést egészen elnyomta a fájdalom, mert leányát szenvedni látta. Eszébe se jutott, hogy egykor ő is szenvedett érte. És ült egymással szemben a két asszony óraszámra és óraszám, magukban, mind a férfinem ellen lázadoztak, anya és leánya, kiki a maga módja szerint nekiadta magát az új női bölcseletnek: mire a férfi? Nem jobb lenne-e náluk nélkül a világ? Bolondokat gondoltak össze határozatlan formában, a míg az úr meg nem zavarta őket.

Egy egész gyermekkelengyét fedezett föl egy berozsdásodott zárú szekrényben. Félszázadja csinálták, de az anyagjuk fehér volt, mint a hó, csak a csipkének és a selyemnek támadt valami aranyos sárgasága. A gróf homályosan emlékezett arra, hogy lenni kell ilyesminek a házban. Vagy ötven év előtt – egyszerre felötlött az elméjében – a kis ebédlőben varrtak, szabtak házilányok. A grófné dirigált, még őt is munkába fogta, tartania kellett a karját, hogy a czérnát arról legombolyíthassák. Megalázkodott, az első időben volt, aztán minden elmúlt: hiába várták nagy előkészülettel, az nem akart megjelenni. A kelengyét a grófné elzárta, soha többé meg nem nézte.

Simon gróf átadta az öreg asszonynak a holmit, de Ilonának nem szóltak. Úgy bántak vele, mint egy kényeskedő beteg gyerekkel, éppen hogy bábut nem hoztak neki ajándékba. Nem egyszer ki is tört e bánásmód miatt, veszekedett, sőt halálra keserítette egész környezetét és halálosan elkeseredett ő maga. Egy tükörben – a melyet elfeledtek behúzni – megpillantotta magát. Az arcza – melyet látni öröm és szenzáczió volt enmagának is – megnyúlt és mégis kisebb lett, egészen elveszett, még jobban megnőtt, de kivilágosodott hajában. Még szemeinek a színe is megváltozott. Valami csúf varázslat elcserélte, tündérszép testét odaadta másnak és reá egy csúf, szikár némber külsejét öltöztette. Elhervadt, lesült, mint a gyenge virágok, ha erős nap éri őket. Ki volt cserélve fölismerhetetlenül.

Lefeküdt, dideregve bujt ágyába, arczára húzta a takarót és nem akart többé senkiről sem tudni. Nem bántotta többé a házat, megszelidült és régi ingerültsége csak akkor tért vissza, ha evéssel, az etetéssel kínozták. Az ura fenyegetődzött:

– Mesterségesen fogjuk etetni, ha nem eszik. Orvost hozatok Bécsből!

A fenyegetődzés nem használt és Bécsből két professzort tényleg le is hozattak. A doktorok jól megebédeltek, megpróbálták a kegyelmes asszonyra pszichice hatni, dícsérték neki az evés jóságát, magyarázták a gyönyörü funkcziót és rövid, de velős előadást tartottak a szent női hivatásról. Mielőtt elmentek volna, az egyik azzal a pozitiv vigasztalással szolgált, hogy:

– Vannak igen finom, megkülönböztetett női szervezetek, a melyek arányos és teljes kifejlődöttségük daczára csak arra valók, hogy szépek legyenek, tessenek és elmúljanak. Millió eset közül egy az ilyen, a ki nem alkalmas az emberi fajta czéljaira, csak magáért és magának való és inkább elmúlik, mintsem hogy másnak adjon életet.

Az orvos nem is sejtette a veszélyt, hogy az oligarchának iszonyu kedve támadt őt hirtelenében, tudományával együtt elmulasztani. Rá akart rohanni, hogy megfojtsa, de mégis inkább könyörgőre fogta a dolgot:

– Ne menjenek el, segítsenek!

– Hiábavaló költség! – jegyezte meg az egyik. A kegyelmes asszonyba vagy visszatér az élethez való akarat és akkor nálunk nélkül is jóra fordul minden, vagy nem, és akkor minden hiába!

Egy-egy órára vissza is tért még az élet energiája Tündér Ilonába. Evett is, őszibaraczkot, nehány szem spanyol-szőllőt. Fölkelt, felötöztette magát grand toaletbe, kivágott, selyem báliruhába. Az ura karján végigsétált a termeken, megmutogatta magát az ősök arczképeinek, a kik – a Simon gróf gondolata szerint – biztatták: „Kertészleány, gondolja meg, hogy milyen nagy szerep, milyen nagyszerü kötelesség jutott önnek. Előre, bátran, vigyázz, mert meghalnod neked nem szabad. Vagy ha mindenáron úgy akarod, legalább addig várj, a míg megérkezik e földre az utód, a kit a Simonok folytatására maga a boldogságos szűz küld az égből…“

Tündér Ilona nem hallott ebből a szónoklatból semmit. Különben talán engedelmeskedett volna s az elmúlást halasztotta volna. De nem is lehetett többé lebeszélni, se ráijeszteni, se fölbuzdítani, anya lenni nem akart és nem tudott, csak lány lehetett és mert az elmúlt, utána múlt.

Az udvari káplán meggyóntatta, feladta az utolsó kenetet. Haját a homlokából szelid kézzel kisimította. Megint szénfekete volt az és oly hosszu, mint a legteljesebb gyászhoz való fátyol. Beburkolta, átlebegte alakját fenségesen, pompásan és szívszaggatóan. Halántéka fölött két tavirózsa volt beléje tűzve, otthonról kérte, az éjjel kellett kihozni.

Imádkozott, meghalt.

– Nem szabad, nem, nem, nem akarom, nem engedem! Rivalt reá az ura, a mikor már végképp lezárta szemeit.

A kertész házaspár összefogódzkodva, rettegve sírt. Simon gróf pedig leesett ajkakkal összetöpörödött, hülye koldus, nézte, hogy gyujtogatják meg a katalfalak-gyertyatartók félig már leégett viaszgyertyáit. Ott maradt mellette éjjelre is, tett, vett, motyogott, igazgatott. Szemrehányó szóval is illette, majd hajnal felé megbékült. Ékszerrel rakta tele a halott nyakát, kezét, még a lábait is.

És lehúzta a maga ujjáról azt a jegygyűrűt, a melyet Ilona a jó érsektől kapott. Gyöngéden beletette az asszony kezébe:

– Vidd, légy szabad, add másnak! suttogta.

Mintha a halott megszorította volna a gyűrűt. Oh, éjjeli káprázat, minden éjjeli káprázat. A gyertyák tövig égtek. Jöttek a szolgák, eloltották, az urat elcsalták a ravataltól, levetkőztették, lefektették.

Sötétség vette körül Tündér Ilonát. Csak a nimfea fehérlett hajában.

A pap, a ki virrasztani jött, hosszan nézte őket, a két fehér halottat: az asszonyt és a rózsát.

Vége.

NÁSZ.