← Table of contents
Thury Zoltán összes művei (3. kötet)

LUIZ

Reading edition

amora és Kisócz között, de jóval közelebb Kisóczhoz, mint Damorához, kisiklott egy tehervonat. Én inkább ugy mondanám, hogy be akart bujni a föld alá, mint a giliszta, hogy aztán talán megint előbujjék valahol. A lokomotiv tudniillik mélyen beleásta fejét a töltésbe s tehetetlenül vergődött, mint valami csapdába került óriás vad. A kerekei őrületesen forogtak fenn a levegőben s valami belső düh dolgozott még a hatalmas masinaállatban, mert az összeroppant gépezet utolsó erőfeszitéseivel egyet-egyet lökött még magán az egész nagy test s mintha szégyenlené a szerencsétlenségét, odáig vájta be magát a földbe, a hol a fényesre törült rézcsapok, fogantyuk, rudak lapja befödi a kazánt. Mögötte a kocsisor olyan volt, mint egy hosszu hernyó mászás közben. Néhol föl volt puposodva a háta, másutt meg lehasalt a sinekre s a mint a lokomotivban még lihegett az erő, ugy mozgott az egész előre-hátra. S azalatt recsegett az egész. Közben egész sor hosszu kocsira friss fenyődeszka volt rakva. Ezek közül néhány derékban roppant ketté. Ivbe hajlott az egész guzsba lánczolt pázsma s aztán egymásután roppant szét a sok deszka az iszonyu nyomás alatt, apró puffanásokkal, mintha puska ropogna. S csikorogva görbült a vas. A nagy lapos tányérok a kocsik végein jobbra-balra fordultak, a melyik hol kapta az ütést s az egyik kocsi, – a miben nagy ládák voltak, meg egy összelapított zongora, a mi még mindig bugott – a levegőben lógott két másik között. S ember egyelőre nem látszott sehol. Csak mintha a gőz sistergésén, a kerekek lármáján s a hogy törött a vas, meg a fa, a százféle vad lármán keresztül nyögés hallatszott volna. Olyan jaj, mintha valakinek a mellén térdepelnek s éppen csak sóhajtani tud benne a kin.

D
D

Aztán lassan mind a két oldalról emberek jöttek, kék sapkás vasutiak, egy bakter, aki a vörössel bekerített fehéres táblát is magával hozta s futva jött, s később egy hivatalnok Kisóczról, sápadt, hebegő ember, aki csak szaladgált a kocsik mellett föl és le, de semmi okosat se tudott csinálni. Elől a lokomotiv mindig csendesebb lett, kifujta magát s mintha a sírját ásná, még egy kis nehézkes fészkelődéssel nyugodalmasan elhelyezkedett a földben. Fenn a kerekek már lomhán forogtak s megállapodott a sok egymásra torlódott kocsi. Csak a zongora bugott még fenn a kocsiban – és most már halkabban, de a csendben még rémületesebben hallszott az egymásra szakadt romok alól, mintha valahonnan nagyon mélyről jönne az emberi hang. Akik ott állottak, előbb menekülni szerettek volna tőle, olyan borzalmas volt itt a csendes, messzi nagy vidék közepén ez a romlás és mindjárt hozzá a panasz is. De aztán hozzászoktak s némelyik ugy várt valami uj jajt, hogy tölcsért csinált a kezéből a fülére s lesett utána, mint a madárra, ami könnyen elröpülhet. Ki tudja, szól-e még egyszer. Egyszer azt is hallották: segítség… segítség… – de a mire rájöhettek volna arra, hogy milyen tájról jön a hang, csend lett. A tisztviselő, a kisóczi főnök megemberelte magát és kiáltott:

– Hol van? Beszéljen! Megmentjük!

De semmi válasz se jött.

Két oldalról a mezőkről futva jöttek az emberek. Szálas nagy parasztok ásóval, kapával, egyiknek meg kasza volt a vállán, a minek a fényes aczéljáról harmatos luczerna csüngött le. Aztán lányok, asszonyok – és mind csodálatos némán. Megdermesztette valamennyit ez a csodálatos vasut, ami igy helyezkedett el, nem szép sorjába, hanem egymás tetejébe. A töltésre föl se merészkedtek, csak alulról bámultak föl reá és sáppadtak voltak valamennyien, némely asszonynak pedig ugy remegett a lába, hogy leült a fübe. Fenn pedig most már a másik oldalról jött pár vasuti tiszt Damoráról s köztük egy nagyon tekintélyes formáju ur, akinek a hangja messziről átharsogott a nagy csendben.

– Hej, emberek, ne bámuljunk! – kiabálta. – Munkára!

S mikor elérkezett az utolsó kocsihoz és végignézett a soron le egészen a lokomotivig, ami olyan volt, mint valami óriás ló, amit a fejével lefelé élve ásnak le a földbe s a hátulsó lábaival valamicskét kapálózik még, ugy megállott, mintha főbeverték volna. És lelkendezni kezdett: – Jézus, Jézus… – Akkorra már a kisóczi főnök ur szedte magát össze valamennyire s ujra bekiabált az összezuzott, egymás hátára kapaszkodott kocsik közé:

– Az emberek az elsők! Szóljon, aki él! Szedje össze az erejét! Kiáltson!

S feleletnek csakugyan elő is került a kocsik közül egy gyönge kis hangocska. Finom, mint a csengetyü, valami egészen vékony kis üvegharang, alig-alig tudott valahogyan megbirkózni a nyüzsgéssel, a hogy az emberek körül egyre gyültek.

– Itt vagyok, itt…

– Hol?

Már alig hallszott, amint ujra szólott:

– I… itt.

A Kisócz felől érkezett bakter botorkált előre és lihegve, valósággal eszelősen bődült bele a romokba:

– Luiz! Te, te vagy?

A többiek is intettek körül, hogy: igen, csakugyan olyan a hangja, mintha ő volna. Mindenki ismerte. Nem olyan asszony volt, a kinek a hire a kis bakterházban marad. Annakelőtte szobalány volt valami nagyon uri háznál, mindenképpen igen müvelt nőcske, aki regényeket is olvasott s ezen a réven állandó csereviszonyban állott még a hivatalnokok feleségeivel is. Pedig akkora volt az egész asszonyka, mint egy gyermek és gyönge, száraz kis testecske, semmiképpen sem fejlődött, hogy aki a gyermekeit látta, ugyancsak bámult: – Ekkorka anyátok van, ekkora mindössze? – Csak a feje volt szép, nem is szép, inkább csak rendkivül különös ebben a világban. – Nagyon fehér volt a bőre, olyan rózsákkal az arcza közepén, mintha örökké lázas lett volna s nagy bámész szemei, széles ideges orra, amire idegenkedve nézett az ura, a nagy, durva bakter, mert azt hitte s mondta is, hogy ilyen orra csak annak a fehérnépnek van, aki férfiak után szaglász s szőke, ehhez hasonló volt a haja és hosszu, egy kicsit boglyas. Meg szépen öltözködött. Az isten tudja, hogy hogyan jutott a bakterhez feleségnek, mert arra nem igen mondhatnak esetet még a vasutiak se, akik pedig sokat járják mindenfelé a hosszu vonalakat, hogy valamelyik bakterné miderbe füzve állott volna ki a vonat elé a fehér táblával, amikor az ura alszik. Ennek pedig az is volt, meg topánkák, finom sokféle topánkák, sárgák, feketék, amiről ő mind azt mondta, hogy a kisasszonyoktól kapta, akiknél szolgált s a kikkel fenntartotta a barátságot még mostanság is, pedig ide s tova hét esztendeje annak, hogy elkerült tőlük. Most mintha kiperdült volna a sok néma ember közé, egyszerre látták valamennyien tetőtől-talpig, ugy ahogy ismerték a maga különösségében – s még egy pillanatig dermedten állottak, aztán megrohanták a kocsikat. A tekintélyes hivatalnok egy paraszt kezéből kivette a kapát s fölkuszott az egyik kocsi tetejére. De már is látszott, hogy nem sok haszna lesz ennek az erőlködésnek. Amint lecsapott a kapával a kemény vastag burokra, amivel körül volt pánczélozva a kocsi, szikrázott a szerszám, de semmi kárt nem tett a vasban. Lenn mások az ajtóknak estek neki, de a sok pánt, a begörbült sarkak nem engedtek. Szerszám se volt a munkához. Amivel a földet vájják, azzal éppen csak bekopogtak a nagy vasas kocsikon, amelyek közül isten tudja, hogy melyik kripta már. S aki nem csinált semmit, csak bámult és mindig sötétebben meredt rá a hosszu sor kocsira, töprengve, nem aggodalommal, hanem valami félelmes nyugalommal kémlelte maga körül a népet, meg a munkát, az a bakter volt. Összegörnyedt, előbb ugy, mintha rá akarná vetni magát valakire, ki még nincs itt, akit nem lehet még látni, olyan volt, mint valami nehézkes, nagy vad, aztán lassan lepihent a háborgása, inkább ő félt, nem tudta, hogy mitől, de valami borzasztótól, amivel szemben nem védelmez meg az erő s nyögve szólott az embereknek:

– Inkább csak hagyják. Nem akarom látni.

A tekintélyes ur izzadtan szállott le a kocsi tetejéről s mig a verejtéket törölte magáról, a bakterhez ment kérdezősködni:

– Miért jött ezen a vonaton?

Tompán felelt az ember:

– Nem tudom.

Aztán megint végignézte a kocsikat és hozzátette:

– Vagy tán tudom. Tudom, nem tudom. Ez a vonat korán megy, korán jön, ezen szokott járni, ha a kisasszonyokhoz megy. Szabados ur mindig fölveszi.

– Hiszen az nem szabad. Tudja maga.

– Azért fölveszi. Néha még akkor is megállott, ha nem intettük le. Csak megállott s hivta a Luizt. Tessék, tessék, elbirjuk – mondta.

– S Luiz ment.

– Ment, igen gyakran – s a nagy emberből nagy hangban bömbölve szakadt ki a düh: – Pedig gyermekei vannak, kettő!…

A tekintélyes ur megijedt attól, a mi itt hirtelenében végbement s mig tétován kutatni kezdett az emlékeiben, hogy milyen is volt az asszony – csitította az embert.

– No, no, nem kell ugy felfogni.

– Nem, nem, tudom én. Mondtam neki is.

Az emberek körül még mindig döngették a zárt kocsikat. Egyik-másik engedett is már, de csak zuzott holmi került ki belőlük, ládák, pakkok, sok zsák… Ember sehol… S most már hang se, pedig egy-egy pillanatra olyan csend lett, hogy a leheletet is meg lehetett volna hallani. Azok odabenn ugy látszik, végkép elaludtak. S egyszerre a meddő kalapálásnak segítségére jött a még nem egészen döglött masina, mely remegve, dohogva még mindig valami jobb ágyat keresett magának s nagyot rántott a terhen, a mit czepelt. Hanyatt fordult, vele rohant vagy hét kocsi, a miből aztán torony lett egymás feje tetején s ott, a hol ketté szakadt a sor, elszakadt egy kocsi is. Ketté vált, hogy a fele erre hullott, a másik meg amarra. Egyszerre rárohant mindenki s hátul lassan megindult a bakter is.

Ott ült az asszony lóczán s mellette Szabados ur, a nagyon csinos szép fekete bajuszos Szabados. Cseppet se vette ki a formájukból őket a katasztrófa. A fejük egymáshoz simult s a karjaikat is egymásra fonták s ugy ültek ott, mintha éppen csók közben csapott volna beléjük a villám s még arra sem maradt volna idejük, hogy megijedjenek. Az arczaikra rátorzult a mosolygás s ha azután még nyögtek, az már nem volt képes letörülni a képükről a félbehagyott pillanat rajzát. Bün lakott ebben a sötét kopasz kocsiban, sietős, bujkáló szeretkezés. Még a halál se tagadhatta le, a mi pedig ott repdesett még körül és hideget fujt rájok, hogy borzadva huzódtak el az emberek.

Csak a bakter állott ott merev, buta nyugalomban, olyanforma arczczal, mint a ki már biztos a dolgában, nem kell ennie magát a gonddal. Hát ugy van csakugyan, a hogy képzelte. S inkább szomoru volt s nagyot sóhajtott. Aztán már indulni akart, a mikor az asszony mellett a lóczán apró pakkokat vett észre.

– Hozza csak ki nekem, Iványi – mondta egy vasuti embernek, a ki tátott szájjal bámult reá – azt a holmit ott a padról.

– Mi az?

– Játék. Mindig hozott a gyermekeknek valamit. Ennyiben nem is volt rossz szive…

S a kis paksamétákkal megindul a maga utján, visszafelé azon az uton, a melyiken ide jött.

Explore with AITake your curiosity a little further.

Reading settings