GONDVISELÉS

ött az orvos meg a rendőrbiztos s aztán meg még a kirendeltség: két gyalogos rendőr és egy detektiv. Kocsikból szállottak le. A kapu mellé hajtattak föl a gyalogjáróra, hogy egyenesen a küszöbre léphessenek a kocsik szőnyegéről. Az utczában mindenfelé tenger volt a sár, szürke, hig piszok, a mit idegesen szaglásztak meg a lovak s a miben elmosódó zagyva képekben tükröztek vissza a kétfelől rendetlen glédába sorakozott házak.

Az orvos finom, pászmás füstü virzsiniát szivott s kinálta a biztost is.

– Köszönöm, csak gyengébbet szoktam. Ez nagyon megköhögtet.

– Magam is inkább amolyannal élek, de ha kijövök ezek közé, erős szivart szivok.

Közben a rendőrök kizörgették pinczéjéből a házmestert, egy idétlen piszkos embert, a ki káromkodva jött elő s csak akkor kapott a sapkájához, a mikor észrevette a hatósági népeket. A rendőrök rákiabáltak, hogy minek váratott magára.

– Nem látja, hogy a komisszió van itt? Ugy mozog, mint egy nagyságos ur, tempósan…

Az urak a nedves szürke falhoz lapulva mentek végig az udvaron egy keskeny, a fallal együtt kanyargó ösvényszalagon, a mit nem lepett el a habarcs. Az a kezük, a melylyel hozzátámaszkodtak a falhoz, penészszagu lett. A biztos meg is járta, mert lesiklott a sárba s bokáig merült bele a hig mocsokba. Mig az egyik rendőr zsebkendőjével a czipőjét törülgette, mérgesen kiabált:

– Egy deszkát, vagy valamit lehetne ide tenni… A teremtésit…

– Ellopják a lakók…

– Mit, ellopják? A ki lop, azt be kell panaszolni. Majd elbánik vele a törvény…

Egy-egy ablakon félrelibbent a függöny, ijedt arczok mutatkoztak itt-ott s némely partájban hangos lett a beszéd. A lakók érdeklődni kezdtek. Valahol hátul nagyon sírt egy gyerek, de rögtön elhallgatott, a mikor meglátta az urakat és a száját eltátva bámult. Egy lépcső alul előkuncsorgott egy kis kopott szürke kutya. Vonított, de nem erőszakoskodva, dühösen, mintha valami gazdag embernek a kutyája lett volna, hanem panaszosan, inkább megilletődve… Mikor közelebb jöttek az urak, elsompolygott s alattomosan pislogott hátra. Közben apró, szemcsés hóval vegyes, hideg eső csapott le sürü ferde sugarakban, felzavarva a sár szürke mozdulatlanságát. Az urak felgyürték a kabátjaik gallérját, még inkább elkedvetlenedtek. A házmester kihozott egy ócska kék esernyőt s udvarias akart lenni, bár egy cseppet se illett az esetlenségéhez a vállalkozás. Benyitottak minden kis ajtón köröskörül az udvarban. A nagy csendbe, a mit csak néha szaggatott meg a kis kopott kutya nyöszörgése, erélyes kiabálás hallatszott ki a lakásokból.

– Megmondtam! Hallották! Magyarul beszélek!

Csendes, a nyomoruságos embereknél közös hangon feleltek itt-ott valamit, de halkan, beleveszve a hatalom dörgésébe.

– Nyolcz nap alatt kihurczolkodik.

– Igenis kérem, de hova?…

– Az a maga baja! Fölvesz valami tisztességes, egészséges lakást…

– Igenis kérem.

– Tovább, tovább. – Belenéztek egy megrubrikázott iv papirosba s a biztos a tizenegyes számu lakás után kérdezősködött. – Havár Simon suszter, az lakik benne?

– Az.

Mikor beléptek a szobába, mintha az orvosba is, meg a biztosba is belenémult volna az erélyeskedés. A rendőrök már nem is fértek be, csak az ajtóból bámulták némán ezt a lakást, a mikor már hozzászokott a szemük a gőzhöz, a mit a fal és az agyagpadló kilehelt magából, hogy megegye az ember. Az ajtót pedig elzárta egy emeletes ágy, a miben lenn valami párnaféle vörös rongyot gyürögetve a feje alá, egy sovány vén asszony köhécselt és kiabált, a mennyire megengedte az ereje.

– Az ajtót, az ajtót tegyék be…

A többi butor ugy egymásra volt hányva, mintha csak tegnap költöztek volna be. Ép holmi nem volt közte semmi. Félrelibbenve támaszkodott neki a falnak egy piszkos szekrény, az asztal lapjából éppen a közepén hiányzott egy deszka, bele lehetett nézni felülről a fiókba, a hol a kenyérhulladék penészedett s részegen tántorogtak a székek. Az ablaknál, éppen a három ép üvegszem alatt, a hol valamicskét engedett a szürkeség, a hosszu, száraz Havár Simon kalapált. Boszankodva nézett föl, a mikor bejöttek az urak, még kettőt-hármat ütött a vastag bőrre s csak azután hagyta abba a munkát.

Az orvos az asszonyhoz ment, a sötétben a keze után tapogatózott s az ütőerét vizsgálgatta.

– Hogy van?

– Csak ugy ni, se jobban, se rosszabbul.

Havár közelebb jött s egy kicsit megreszketett a hangja, a mint beszélni kezdett.

– Ha szives lenne a doktor ur, hogy talán be lehetne vinni a kórházba. Nem szivesen hagynám el magam mellől, de hát itt csak beteg lehet az ember, meg nem gyógyulhat.

– Hja, nehéz dolog… A kit otthon is ápolhatnak, annak nem való a kórház.

A hosszu, sovány ember felhuzta a vállát s visszament a munkájához.

– Hát akkor rendben van, nem szóltam semmit.

– Már a multkor megmondtuk magának, hogy innen ki kell menni.

– Mondták, mondták…

– Miért nem hurczolkodik hát ki?

– Hova? Minek? Jó itt. Megvan az embernek a csendje. Az kell a suszterséghez.

– Maga is belebetegszik.

– Egyszer csak ugyis betegnek kell lenni. Örökké egészséges senki se lehet.

– Bolond beszéd.

– Hát bolond, bolond… Kinek az, kinek nem… Nekem elég okos.

– Ha nem megy szépszerével, majd kiteszszük.

– Hová?

– Az utczára.

– Aztán ott jobb lesz?

– Ugy látszik, hogy arra vár.

– Nem várok én az uraktól semmit.

Az egyik rendőr jónak látta közbelépni.

– Másként is beszélhetne, hallja.

A száraz ember végignézett rajta, már a torkán volt a szó, a mit felelni akart, de lenyelte s visszaült a székre kalapálni. Nyugodalmas lassusággal, mint akit most már nem érdekel semmi, apró faszegeket öntött ki maga elé a kis asztalra, hosszu fonalat fejtett le egy karikáról s kibámult az ablakon a szürke világba.

– Hát megértette, hogy kitelepítjük?

– Meg, kérem alássan.

– Akkor jól van.

Az urak megindultak. A suszter fölállott s elkisérte őket az ajtóig. Itt a biztos még megállott s pár szóval igyekezett a lelkére beszélni ennek a makacs embernek.

– Mi már ismerjük egymást Havár?

– Hogyne, találkoztam párszor a tekintetes urral.

– Meggondolhatná… Az a gyülésezés, meg a sok beszéd a levegőbe, nem sokat használ. Maga is azok közé tartozik, a kik nélkül semmi skandalum nem eshetik meg. Mindenütt ott van, a hol veszekedni kell a hatósággal, pedig hát, a mint láthatja, a a felsőbbség gondoskodik a polgárságról. Ez az egész ház piszokfészek. Betegség meg halál terem benne. Nyolcz nap alatt ki kell innen menni.

– Megyek én uram, csak még alázatosan kérdeném, ha nem veszi rosz néven…

– No mit?

– Hogy hová?… Csak az ilyen piszokfészek a szegény embernek való. Mert, hallja-e uram, én nem iszom… Iszom-e asszony?

– Nem, nem…

– … Ide teszek a fiókba minden krajczárt, a mit szerzek, lemondtam a pipáról, a mikor beteg lett az asszony. Azt mondtam: Havár Simon, vége a füstölésnek és azóta vége. Hajnalban ülök le a kicsi székre, éjfél van már, a mikor felkelek róla s még sincs még levesre való se. Hogyne pusztulna igy asszony. Mennék én uram, kibérelném én a Károlyi-házat is, a miben kert is van, hogy sétálhatna az asszony, mennék én. De ingyen kívánják a munkát, garasért. Erről nem cselekednek az urak semmit. A piacz drága, ez ellen sem próbálnak valamit a tekintetes urak, a patikába egy pengőnél kevesebb pénzzel be se nézzen az ember. Hát csak kinlódom, aztán összejövünk egy-két szót beszélni erről, mert jól esik, ha kilocscsantja magából az ember a tanácskozásban, a mi már sok. Csak tessék egyszer eljönni, aztán mondani, hogy: hallod-e te bolond suszter, minek lakol ebben az ólban? Építtetünk egy nagy házat, kapsz benne tiszta szép szobát éppen ennyi pénzért, hát csak gyere.

Az urak már mentek, a mikor még egy pár szót mondott utánuk Havár Simon.

– Ha egyszer azt mondaná az Isten, hogy no Havár, mától kezdve te vagy a gondviselés, nem az utczára hordatnám ki a szegény embert a rendőr urakkal.