TARTALOMJEGYZÉK

Ketty A sztrájk A sütemény Kőművesek Becsület Az egér A legszegényebb vértanú A vacsora A miniszter vendégei A hatodik Az ezred A gyermek Kálvária Az igazság Anna A vasut Urak és parasztok Este Éjjel Orvosságok Szerencsétlenség A botrány A két Glubovitz A komponista A szerző Rubin urnál Az öregrendü ur A tisztességes emberek Az utolsó órában Két boltos Tercsa néni gyermeket nevel Logika Át kell dolgozni a könyvet Sötétség A király és a pipacs A farkas A két fiu Raffay tisztelendő ur A specziálista A Flórián filozófiája A lovak

KETTY

I.

A bürgerstrassei nagy czivilkaszárnya dobrakerült s jó olcsón jutott hozzá a szép nagy házhoz valami Huber nevü vastag, goromba képű bajor. A müncheni házakon nagyon sok az adósság, annak esett áldozatul a czivilkaszárnya is. Nem valami túlságosan nagy épület ez, hanem a környezet kunyhói közül ugy kiemelkedik a négy emeletével, mint a milyen nagy egy hegy a hangyazsombék mellett—és szabályos, mint egy koczka, nincs rajta semmi felesleges. A falait már megszürkítette a sok hó és eső s csupa szűk, munkásemberek számára épített lakosztály miatt lett kaszárnya a neve. Huber ur másnap beköltözködött a földszintre s minthogy meg akarta ismerni a lakóit, mindjárt ebéd után behivatta a házmesternét.

—No csak őszintén rukkoljon ki mindennel. Fizetnek a lakók?

—Hát igen, igen—hümmögött az asszony.

—Pontosan?

—Igen, igen... Látszott, hogy szeretne el is hallgatni valamit, ez az ember nem ugy néz ki, mint aki kegyelmet ismer a lakókkal szemben, de Huber ur nem elégedett meg a felelettel.

—Számlálja elő, kik fizetnek pontosan s kik rendetlenkednek... No, befagyott a szája?

A szegény jó asszony látta, hogy itt nincs mentség, pontosan beszámolt hát a lakókról.

—Az első emeleten a kárpitos megkésik néha egy-két nappal, hanem azért nagyon becsületes ember. Erre az emeletre aztán nincs panasz. A második egészen pontos, sokszor még előre ideadja a pénzt egynémelyik, nehogy elköltse. A harmadik emeleten lakik egy vámhivatalnok...

—Balra, jobbra?

—Jobbra, az egy kicsit kártyás, de ha szerencséje van, két-három hónapról egyszerre teszi le a gondját. Fenn az atelierben egy festő lakik, az bizony nagyon szegény ember. Beteges is, sokszor hetekig fekszik, nem tud dolgozni sem...

—Menjen fel s mondja meg neki, hogy holnap reggelre költözzék ki.

Az asszony megijedt.

—Én mondjam neki?

—Maga hát.

—Én nem, kérem.

—Miért, talán nagyon mérges ember.

—Nem, dehogy, de félek...

—Mitől?

—Nagyon szegény ember az és szerencsétlen is, meg beteg, csak nem maradhat lakás nélkül. Tél van most, uram, nem nyár. Sohase venném a lelkemre, ha nagy elbusulásában valami kárt tenne magában.

—Mondott valami ilyest?

—Mondott bizony, azt mondta, hogy ha már innen is kizavarják, agyonlövi magát. Várják meg, a meddig készen lesz valamivel, négy-öt képe is munka alatt van, majd csak sikerül szereznie valamit. A volt háziur rá is hagyta a dolgot, szívesen várt neki, mert látta, hogy máskülönben derék ember. Várjunk talán mi is még egy kicsit.

—Ezzel majd elvégzem én—mondta Huber ur és fölment az atelierbe.

Kopogására egy sápadt, szikár fiatal ember kiáltotta ki a szabadot s bizonyosan azt hitte, hogy valami megrendelővel van dolga, mert öröm szaladt végig az arczán. Huber ur azonban gyorsan észretérítette s végzett is vele hamar.

—Ön lakik ebben a szobában?

—Én, szolgálatára lehetek valamiben?

—Huber vagyok, az uj háztulajdonos. Hallottam, hogy uraságod rendetlenül fizeti a házbért. Ugy rendeztem be a dolgomat, hogy csupa jó lakóim legyenek, azért holnap délig fizesse ki egy hónapra a házbért, vagy hurczolkodjék ki. Azt is mondta a házmesterné, hogy főbe akarja magát lőni. Ebben az esetben legyen szives megkímélni a házamat a botránytól, elég nagy az angolkert. Ehez tartsa magát, kérem, mert én nem szeretem a teketóriát.

A szegény festő kapkodott ide-oda, valamit felelni akart, de mire szóhoz jutott volna, Huber ur már lenn járt a vámhivatalnoknál. Nem tudta, hogy mit tegyen? Sirni szeretett volna, de nem jött köny a szemébe, csak nagy keserűség töltötte el egyszerre s annál inkább dúltak benne az indulatai, mert érezte a tehetetlenségét. Ha néhány aranya lett volna, hogy a szeme közé vághatná annak az arczátlan gazdag embernek, megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az utczára. Hogy azután mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos elmenetelre. Kikaczagják majd ezek az emberek a művészt, a kinek még annyi pénze sincs, hogy ki tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, ugy eltelt gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan vehetne pénzt. Közel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére a fülledt levegő s a nagy gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem öntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcsőkön, ki az utczára.

Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márcziusi napfény, mintha kergetőznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegő. Egy gyerek meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment előre, maga se tudta merre. Bejárt egy csomó utczát, a csipős hideg megkékítette arcza halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy műárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se hallgatta a hebegését.

—Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem előlegekre van építve.

—A nélkül nem dolgozhatom...

—Szomorú, de nem tehetünk róla.

Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának csak nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy élni, a leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen töprengett, mire hazaérkezett.

II.

Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal előtt állott s érdeklődve, kiváncsian lapozgatott egy vázlatkönyvben. A művész abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor volt a könyvbe rajzolva. Rongyos nagykendő, vén olasz modellek, ellesve az akadémia előtti hidegben, éhes gyermekek, akikről czafatban lógott le a ruha, beesett, sápadt, sovány arczok, minden lapon egy-egy vergődő élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele egy-egy vázlatba, rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arczán, hogy nagyon meghatották a képek. Nagy, komoly szemeit fölvetette, amikor fölnyilott az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt, hanem egyszerüen, természetesen köszöntötte a festőt.

—Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam önre, de nem akartam a lépcsőn utját állani.

—Ki ön, kisasszony?

—A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.

—Valami ujat izent talán az apja?

—Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom önt valamire kérni.

—Mi az?

—Fessen le engem.

A festő elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi olyasmi, amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a palettájára, azt már fel nem higítja semmiféle olaj, sehol egy darabka vászon, egy pillanatig azt gondolta, hogy talán gunyolódni akar vele a leány, de mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt felelte hát neki, ami épen az ajkaira jött.

—Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem nagy zavarból ment ki, csakhogy ha előlegesen is nem segít rajtam, hozzá sem tudok kezdeni a képhez.

A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ötven márkás bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tiz esztendővel idősebb lenne.

—Szívesen adok rá előleget s apámtól azt is tudom, hogy ön szegény. De ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy gondot fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha ugy tetszik.

—Köszönöm, higyje el, hogy nagyon szorgalmas leszek.

A festő fölhivta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi urnak. Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befüttetett, valamennyire rendbehozta a fészkét s mikor a leány feljött, elkezdték a munkát.

III.

Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek. Mindenről össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra munkához kezdjenek. A lány azt mondta:

—Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.

—Hát a képpel mi lesz?

—Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva kapja meg.

—Nem sokat törődik a képekkel?

—Semmit.

Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festő megkérdezhette:

—De a leányával igen?

—Velem se nagyon,—mondta a lány s keserűen legyintett kezével a levegőbe. Nem tartozom az üzlethez, ő pedig csak üzletember. Egész nap nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az mindegy.—Egy kicsit elmélázott, hátradőlt a széken és sóhajtva beszélt tovább.—Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám közel. Kár is beszélni ilyesmiről, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik semmi.

A festő szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni valami sötétebb szinnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.

—Igy van mindenütt, fogy a szivünk s nő az eszünk. Komoly dolog ez, nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ön állapotára mondom, talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti a kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.

Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg előbb s nagy volt hangjában az erő.

—Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell, hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szivünket s nem elzárni. Ez a föld, ugy a milyen, soha se fog fölemelni, sok benne az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a művészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület, jóság, természet—semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek, hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a mint ma már csak kevesen tudnak.

A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta, hogy még beszéljen a festő. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.

Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott egész este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a divány támlájára dőlve. Valahogy igy gondolta ő ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a tömegből. Megtisztulni, megtisztulni!

Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy milyen messzire van tőle. Magasan fölötte áll s valami megvetésfélét érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott, hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gyönyörködni benne s magában ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet. Perczről-perczre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség maradt a vonzalom helyén a szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa olyan tanok, a melyek korlátot emelnek közte és a többi ember között. A többi ember pedig első sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s mig magában fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen apja van. Behivta a cselédet.

—Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg vagyok.

IV.

Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elől s csak magában szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de öntudatosan. Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már közelebbről, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen országból jött szép szavu apostolt s tágra nyitott mély szemeiben látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a melylyel a fiatal ember védi a maga igazságát.

Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag hatott rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, örömmel találkoztak ujra s ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más kifejezést vett föl az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A festő nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt magától.

Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s előbb elment. Lassan haladt le a lépcsőkön s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festő utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a szemei elől.

—Szegény gyermek...

—Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan őszinték, mint eddig,—mondta egyszer a leány s megteltek a szemei könynyel.

—Miért? De igen...

—Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép volt...

—De nem igaz.

—Nem! Ön mondja ezt? Ön?

—Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk, legázolnak minket, sokan vannak.—Kis szünetet tartott, keresett érveket ehhez az uj okoskodáshoz, de nem tudott meggyőződés nélkül ugy beszélni, hogy a leány el is higyje, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy gyönge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy néz rá most is, mint a papra.—Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi fajtánk kihalt már, vagy átalakult. Én is azon az uton vagyok, hogy más ember legyen belőlem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan vallásnak, a miben nem hisz senki.

—Én hiszek.

—Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz belőlünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem el. Nincs igazam, szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk mi ketten.—Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány. A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre megrémüli, mikor már a leány a küszöbre tette a lábát, utána rohant s megfogva a kezét, visszahuzta.

—Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk, kinevetnek, megvetnek.

Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak semmit, csak ölelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt elröppen a másik.

A SZTRÁJK.

I.

A bácsi kenderfinomító-gyárban egy hete szünetel a munka. Az elmúlt szombaton deputácziót küldtek a munkások az igazgatóhoz s béremelést követeltek. Az igazgató a legkerekebben visszautasította őket s csendőrségért telegrafált a parancsnoksághoz. Ezzel nem szabad késni, mert később aztán nagyon megbánhatja az ember. A tüzeket kioltották az egész gyárépületben, raktárak, gépház, műhelyek kapuira a zár mellé föltették a lakatokat is. Kizavartak az udvarból minden oda nem tartozót s elnémult az egész telep. A munkások a gyár kantinjai helyett szétoszlottak a falubeli kocsmákban, szónokoltak, ittak s kimondták, hogy gazember az, a ki munkába áll, mig követeléseiknek eleget nem tesznek. Éjfélkor már az asszonyok is énekeltek, szemérmetlen, részeg tömegek ölelkeztek a füstben s egy részük az asztal alatt hemperegve, teljesen elázva kezdte élvezni a szabadságot. Az igazgató s a gyár hivatalnokai átvirrasztották az egész éjszakát családjaikkal együtt. Tizenkét órakor begyültek valamennyien a nagy tanácsterembe s az igazgatóné teát szolgáltatott fel az egész társaságnak.

Másnap reggelre megérkeztek a zsandárok.—A kapus páholyába három legénynyel beült az őrmester s a falu is tele lett szuronynyal. Csak a rendet tartották fenn, nem elegyedtek semmibe, a mi a sztrájkolok közt folyt. Őrizkedtek attól, hogy magukra vadítsák ezt a most már mindig részeg tömeget s ha néhány nagyhangú rendetlenkedőt elfogtak, éjjel, titokban szállították be őket a városba.

Egyszer aztán a sztrájkolókhoz beállított a szükség. Kevés megtakarított pénzük volt és azzal is ugy bántak, hogy: vigye az ördög, most már ugy is mindegy—fölették, fölitták s hamarosan elfogyott. Kezdtek kijózanodni. Keserűség, düh fogta el őket. Az okosabbak megtanították őket, hogy mennyire igazuk van és hitvallássá vált közöttük, hogy most már semmi sem segít, csak a kitartás. Soknak már kenyérre valója se volt, éhesen, szomjasan csavarogtak a többi közt s mikor hiába vártak segítséget, sehonnan se jött, a tehetetlen ember vak dühével vetették bele magukat a nyomorba, káromolták a czudar világot, a mely dőljön össze, mert úgy se ér semmit; eladták a hátukról az utolsó zubbonyt kenyérért és pálinkáért s aztán kábultan várták, hogy mi lesz. Lassan-lassan levetkőzött az egész tömeg. Az elvesztegetett czókmókjaikkal eldobálták maguktól azt a kevés józanságot és megfontolást is, a mi addig meg volt bennük s a rettenetes nyomorúságban magával ragadta őket a láz, az éhes ember őrjöngése. Most kezdtek csak igazán félelmesek lenni. Ha az igazgató úr a csendőrhadnagygyal s hátuk mögött néhány szuronyos legénynyel végigment a falun, visszaborzadt némely arcztól s mikor folyton ismétlődtek ezek a tekintetek, az ő arcza is fehér lett, mint a kréta s szinte menekülve ment vissza a gyárba. A hadnagynak izgatottan magyarázta meg, hogy most már nemsokára baj lesz, a faluban szerte pedig hirdetésekkel ragasztatta tele a falakat s tudtára adta a munkásoknak, hogy egy heti ideje van még mindenkinek, hogy viszatérjen a gyárba. Némi engedményeket is igért az esetre, ha jövőre ilyen rendzavarás többé nem történik. Ez csak olaj volt a tüzre. A vezérek a hirdetések nagy sárga papirosát lobogtatva, szónokoltak a kocsmákban s tele ordították a szegény nyáj fejét azzal, hogy fél a gyár, megijedtek. Most már csak azért se térnek vissza. Minden kell, vagy semmi. A szegény embernek is olyan igazsága van, mint az úrnak. Ők eleget koplaltak, majd kikoplaltatják az urakat is. Egymás után ugráltak fel az asztalra szónokolni, a tömeg belefulladt a sok szóba s az általános hangulat magával ragadott mindenkit.

—Megmutatjuk nekik!—ezzel váltak el egymástól s ezzel jöttek ujra össze. Némelyiket már ingre vetkőztette a nyomor, ezekből rohammal dőlt a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte, hogy igazuk van. Forrott, sistergett az egész tömeg, mint egy izzó katlan s egy este nekimentek a gyárnak. Mig a nagy kaput döngették, valaki fölrántotta belülről a kis ajtót és csendőrök állották el a küszöböt. A kik az első sorokban állottak, meghökkentek kissé a szuronytól, de hátulról nyomták őket, nem lehetett visszatérni. A hadnagy kiállott emberei elé s revolvert tartott a kezében. Halavány volt, tanácstalanul nézett végig a sok ember feje fölött s mikor a tömeg a falhoz szorította, ujra visszament az udvarba, a nélkül, hogy valamit rendelkezett volna. A tömeg zugott, csak a legközelebb állók szavát lehetett kivenni.

Egy öreg, kis szürke ember állott az első sorban, élénk szemeivel jobbra-balra nézett s menekülni szeretett volna. Már nem lehetett, remegett az izgalomban, mig előre tolták egy-egy lépéssel s mikor már látta, hogy okvetlenűl a szuronyok közé jut, reszketve szólott a csendőrökhöz:

—Eresszetek be testvér, ti is szegény emberek vagytok.

Hátulról mindig előbbre tolták, egy csendőrkáplár mellbevágta a puska agyával. Az ütéstől elszédűlt s támolyogni kezdett, valamit keresett, a mibe megfogódzzék. Ránczos, barna homlokáról folyt az izzadtság s kis szemei nyilás után kutattak, a hol elszaladhasson. A zsandárok kiabáltak, előkerült a hadnagy is és vezényelt, de a tömeg már nem hallott semmit, csak nyomta előre az előlállókat.

A kis öreg kétségbeesve tett egy-egy lépést s gyönge lábait megtámasztotta a küszöbön. Visszaakart tartani mindenkit. Esedezve nézett a zsandárokra s még egyszer elmotyogta nekik, hogy: bocsássák be őket, hiszen mindnyájan szegény emberek. Mikor belökték a küszöbön, félre akart hárítani utjából egy szuronyt, kétségbeesve nyomta oldalra a puskacsövet s mutatta, hogy nem tehet róla, utána jönnek. Még annyit látott, hogy a melléből kiömlik a vér s egy utolsó, szemrehányó tekintettel végigesett a küszöbön. Szomszédai is melléje buktak s az utolsó hang, amely átkísérte őket erről a világról a másikra, a csendőrök sortüzének dörrenése volt, mintha csak az ő tiszteletére sütötték volna el a puskákat.

II.

Most már vér is folyt, sok vér. Gőzölgő vörös tócsák aludtak meg a kapu előtt s folytak el keskeny, kanyargó árkokban a kövek közt. Az emberek elfordították tekintetüket s megátalkodott tekintettel, összeszorított ajakkal mentek tovább. A kapu előtt asszonyok és gyermekek jajveszékeltek, egyenkint eresztették be őket az udvarra s átadták nekik a halottjaikat. A sebesülteket benn ápolták a gyárban, a nagy szövőterem megtelt ágyakkal, melyek közt föl és alá járt egy-két csendőr. Délután megkezdődött a temetés. A csendőrök párosával, komolyan kisérték el a koporsókat, mintha ők is a gyászolókhoz tartoznának. Egy másik csapat egy csomó munkást lánczra fűzve hajtott be a városba, a falu pedig mintha megdermedt volna, nem mert mozogni. A kocsmákba, a söntés mellé csendőrök szállásolták be magukat s fegyvereiket egy-egy üres hordóhoz támasztva, figyeltek. Némelyiknek egy-egy pillanatra leragadtak a szemei, de a másik fölrázta. Negyvennyolcz óra óta nem aludtak. A hadnagy álmosan járta sorba a posztokat, halvány volt a fáradságtól meg a sok vértől. Néha azon vette észre magát, hogy sirni szeretne és sóhajtott.

Egy kocsmában mégis összeverődött néhány munkás. Itt csendőr se volt, nem jutott mindenhova. Csendesen ittak, suttogva beszéltek s az elfüggönyzött ablak mögött is összedugták a fejőket, komor arczczal cserélve ki egy-egy szót s keresve valamit a füstben. Mikor egy nyulánk, szőke fiatal ember belépett közéjük, összenéztek s némelyik sóhajtott. A fiatal ember a kis szürke munkás fia volt. Szomoruan ült le az asztal végére, elfogadta a bort, de nem tudott inni. Gyorsan pislogott, hogy ne sirjon s csak egy-egy szóval válaszolt a kérdésekre. Legjobban szerette volna, ha nem háborgatják.

—Hát eltemettétek?—kérdezte az egyik munkás.

—El.

—Ott volt a zsandár is?

—Ott.

—Nem vágtad agyon?

A fiatal ember csak intett a fejével, hogy: nem. A másik mosolyogva méregette végig a szemével s mutatni akarta, hogy kevésre becsüli.

—Én leütöttem volna az öklömmel.—Mutatta szőrös, durva kezeit s ujra mondta:—az öklömmel. A fiu elgondolkozott, hosszasan bámult bele a pohárba s mikor fölemelte a fejét, azt kérdezte:

—Hát azután?

A másik fölvonta a vállát s ivott:

—Az mindegy. A mi azután jön, az nekem semmi, hanem a zsandárt leütöttem volna.

—Nem jól tetted volna, nem jól—erősítette a fiatal ember s a többihez fordult, mintha igazságot kérne. De azok nem adtak neki igazat. Egy másik is mutatta az öklét, az asztalra vágott s ő is elmondta, hogy mit tett volna.

—Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, hogy mer odajönni?

Sokáig hallgattak. A kis szürke ember fia gondolkozott, a maga igazságát mérte össze a másikkal s a végén nem adta meg magát s míg beszélt, látszott rajta, hogy nagy átalakulás ment benne végbe tegnap óta.

—Én is gondoltam rá—mondta—de nem jól tettem. Ők az erősebbek. Most már látom, hiába minden. Hát ha leütöm a zsandárt, mi lesz? Engem is leütnek. Hát a kis fiam, abból mi lesz? Abból embert kell csinálni, nem olyant, mint a milyen szegény ördög az apja, hanem urat.

—Mégis leütöttem volna!—állitotta konokul a másik.

—Le, mert nem vesztettél semmit.

—Hát az öcsém, ott fekszik a zsandárok közt a kórházban.

—Meggyógyul, de az én apámat már sehogy se tudod felkölteni.

Nem annyira a beszéd, inkább a végtelenül szomorú arcz hatott a többire. Elhallgattak.

—S még vissza akarnak hivni, mondta végre az egyik s rámutatott a falon függő sárga hirdetésre.

—Én vissza is megyek, ha bevesznek, mondta csendesen a fiatal ember.

—Te?—riadtak fel a többiek.

—Én hát!—s most már valami dacz is vegyült a szavába, kezdte megvetni ezeket az embereket, a kik nem tudják megérteni.

—Hát a szegény apád vajjon mit szólana hozzá?

—Nem szól ő már semmit.

Vette a kalapját és indult. Már a járásán is látszott, hogy egy nap alatt nagyon sokat vénült. Támolygott s alig találta meg a kilincset. Az ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a többihez:

—Jertek ti is vissza.

Az egyik elkiáltotta magát:

—Mi? Hogy mi menjünk vissza?!

A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legelőször szólott, megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta:

—Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, oda mer jönni.

III.

A szegény fiu pedig elbódorgott az utczákon, maga se tudta, hogy merre megy. Mindig az apja járt az eszében s úgy mosolygott, mint egy csendes őrült. A gyár előtt megszólították a csendőrök:

—Hogy hivnak?

—Vas József.

—Mit keresel az utczán?

—Hát csak úgy járok.

—Eredj haza, a mig jó dolgod van.

Haza nem akart menni. Úgy tett, mintha szót fogadna, gyorsabb léptekkel indult el lefelé az utczán, de mikor már nem láthatták, ujra ellankadt s úgy húzta maga után a lábait, mint a megvert komondor. Kétszer is elment a házuk előtt, látta, hogy világosság van odabenn, talán éppen vacsorát ad az asszony a gyerekeknek, de azért nem ment be. A nélkül, hogy tudta volna, merre megy, kiért a faluból. Mikor már nem látott házakat maga körül, szétnézett, törülgette a szemét, hogy jobban lásson s megdobbant a szive, mikor balra észrevette a temetőt.

—Én Istenem, hát idekerültem?—kérdezte magától s elindult a halmok között megkeresni az apja sirját. A fellegek mögül előderengett egy kis holdvilág, könnyen rátalált. Sokáig nézte, arra gondolt, hogy a tavaszon kijön majd egyszer az asszonynyal s bevetik az egészet fűmaggal, akkor majd nem lesz ilyen fekete. Fáradtnak érezte magát, leült a sirra és szórakozottan simogatni kezdte a hevenyében, két faágból összerótt keresztet. Imádkozni szeretett volna mindenáron, de alig mondott el egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s egyebet motyogott a fogai között.

—Látod öreg, nem jól van az, hogy úgy előre mentél. Most is élnél, együtt lennénk.

Rémülten kapta föl a fejét, mikor lépteket hallott a háta mögött s a kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csendőr jött. Az uj sirok körül czirkáltak. Mire azonban megállottak előtte, visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek ők is. Hogy ide jött, abban ugyan semmi rossz sincs.

—Mit akarsz itt?—kérdezte az egyik csendőr.

—Hát csak kijöttem. Apám van itt alattam.

A csendőr gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gyöngéden odébb tolta s ő is leült a sirra.

—Adj egy kis helyet.

Intett a társának is, hogy üljön le. Egy darabig hallgatva ültek egymás mellett, vontatottan indult meg egy-két szó közöttük. A fiu huzódott, félszegen mindig több, több helyet adott a másik kettőnek, azok pedig fáradtan, komoran bámulták maguk előtt a földet.

—Öreg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a földbe.

—Olyan hatvanas.

Az idősebb csendőr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is végignézte a fiút, a mig szólott.

—Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?

—Az, az, ismerte talán?

A csendőr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit hallott belőle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét.

—Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.

A csendőr gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne mondjam?—de mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán, mégis elmondta.

—Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel összejött az öreg. Meg kellett neki halni.

A fiu utána mondta:

—Meg, meg.

Kiváncsian mérte tetőtől talpig a csendőrt, tudni akarta, hogy hogy néz ki egy ilyen ember. A csendőr tovább beszélt:

—Miért jött oda... Öreg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa. Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.

—Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a csendőrökre is, elszomorodtak. A fiu jött elébb szóhoz, megint az apjáról beszélt és most már sírt is.

—Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint maga.

A csendőr intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a maga dolgairól.

—Én már megmondottam mindent. Hiába erőlködünk, az urak csak azt csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat köszönhet most a gyár maguknak, tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen maga káplár úr olyan jó embernek látszik.

A SÜTEMÉNY

A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén koppasztott le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta mögé is tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon nehezen birta magát. Utolsó napjaiban volt annak az időnek, a mire az anyaság következik az örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a levegőben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem, nyugtalanság és örökös halálos képzelődés. Aztán tükröt kért a bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és csinosította magát. Különféle maradék pántlikákat csokrozott össze a sovány nyakán meg a mellén, a hajába is kötött egy vörös máslit, vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit összefogott. Aztán friss fehér réklit vett elő a szekrényből, nyögött, mig ide-oda vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a széken az ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel, mintha vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és bejárt és csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga után a külső ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelőtt tizenötször is elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha visszajön. Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendőt tömött az arczára és szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt hagyná, egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta macskával, a kit nem lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha már egyszer ugy adja az isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.

Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy hamarosan bekapta az ebédet, a mit a vénasszony főzött, s már menni is akart vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt hatos, húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se menjen többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan katonás, amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A mesterségére nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy szoknyában vette magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga emberségéből, meg éves lakást tartott kétszáztiz forintért. Mikor ujra el akart menni, az asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és remegve csókolta—és suttogott neki.

—Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd rikkant egy nagyot.

—Gondolod?

—Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az arczán...—De hát én, vajjon hol leszek én?

A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.

—Ugyan ne beszélj marhaságot!—mondta.—Itt leszel, hát hol lennél, itt...

—Vagy másutt.

—Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt sirás lesz a feleselésből, hát erősen a karjaiba szorította az asszonyt s nagy, mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid hajszálak váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szőke szálakból összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér réklin. Mikor mégis csak megindult a homályos szemekből a köny, az ölébe vette és csitította.

—No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges vagyok, hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember, ha még sirsz is.

—De megházasodol ujra, ugy-e meg?

—Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.

Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy lokomotiv-vezető lakott, a ki Budapesttől Predeálig utazott, meg vissza, aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipőjü, vállas kövérkés asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt olvasott kék táblás könyvekből és sokat és jó ételeket evett. Szeretett jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy egyedül élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig a vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikről rosszat suttogott az udvar. De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem igen elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva olvasta a regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról, megemelintette a csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény asszonyok öntik ki a mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva. Ez rosszul esett a szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a lokomotiv-vezetőnéről, a kit különben maguk között csúfondárosan a nagyságának neveztek.

Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a szomszéd falra, egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit elmosódott a figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a szépség, meg az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával valahonnan belülről, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva egy csomó habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm a szájába az ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette, mosolyogva, gyöngéd beczézéssel s megevett egyet a tetejéből, aztán meg letette az egész garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy csak egy pillantásig is törődnék az udvarral, visszament a szoba szürkeségébe. Csak éppen a szép, kövér vállai látszottak még, a mint a derekán rengve tovább úsztak bele a sötétbe és utána világított a tele tál fánk, a jó élet, a hizás.

A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre. A szája is tátva maradt, kifeketéllettek belőle a rossz fogai és összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy harapnia kell belőle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:

—Mit bámulsz? Még megkivánod...

Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.

—Hozzál belőle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...

—Én odamenjek?

—Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belőle.

—De fiam.

A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A mikor meghallotta, hogy miről van szó, lelkendezni kezdett s pálinkagőzzel vegyesen ontotta magából a szót.

—Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az. Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.

A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülődésén, a hogy a kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul, rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be—és azután egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és kopasztotta, némelyik vessző már egészen csupaszon hajladozott rajta, majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az egész kicsi udvart magába nyelő sóhajtás ereszkedett volna le a házon, fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.

—Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,—mondta a bejáró asszonynak, a ki a konyhán csoszogott előre-hátra.—Nézzen utána...

Az asszony rá sem hallgatott.

—Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.

—Mibe?

—Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jőjjön, mint egy paraszt. Vagy igen ?

—Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...

Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten s kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony az ablak mögött, egyéb időmérő hijjában, számlálni kezdett hangosan: egy, kettő, három, négy—és lassan mormogott tovább mindig komorabban ... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan, szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött ki, de csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával, odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a székről és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és rikácsolt belőle a düh:

—Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?

—Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se köszönje.

—Ne köszönje, nem kell—mondja meg neki. S a kis szegény teremtés leesett a földre s tehetetlenül vergődni kezdett, mint valami beteg veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni lehetett a gyönge szavát:

—Ott ragad. Annak a nőnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz velem, Istenem, Istenem...

A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül szólott rá, ha kicsuklott melléből a sirás.

—Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön, mulat még egy kicsit...

Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját, fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.

—Hát szervusz, most már csak szaladjak...

—Jól mulattál?

—Likőrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...

—Hazajössz korán?

—Persze, amint lehet.

Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erőltetett s okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.

—Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.

—Nem, de hát mit akarsz?

—Csak hallgatózzál majd az ajtó előtt. Ne nyiss be mindjárt.

—Jó, jó.

Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Először csak úgy véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s azzal végződött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a szép, nagy asszony előrehuzta az ablakon a függönyt s csak az egyik szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony előtt a beszédet, csak magában motyogott, keservesen nyögve, mintha főbeverték volna és kábult lenne:

—Végem van, végem van...

Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elő a szekrényből, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis nyavalyásra:

—De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.

Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.

—Nem állok utadba.

—Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?

—Nem állok utadba.

A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:

—Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...

A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta. Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta, hogy mi következik s lefordult a székről, mint egy lötyögős kis tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje fölött a világ.

KŐMŰVESEK

Borus, kesergős idő volt, hosszu, már tizennégy nap óta tartó napfogyatkozás. Egy haragos, fekete felleg folyton eltakarta előlünk a napot, az eső hidegre csapolta le a levegőt, néha egy kis hó is hullott alá, vagy jég kopogtatta meg az ablakot és augusztus közepén fölvettük a télikabátot s befűtöttünk a kályhába egy kis tavalyi szénnel. Egy barátom, az ablakom alatt elszaladva, a prémes gallérból fölkiáltott hozzám: No nesze természet, süsd meg!—Szóval föl volt fordulva minden. Én is éreztem a többivel, hogy be vagyunk csapva, ez se nem nyár, se nem ősz, valami habarék a négy évszakból összetéve. Olyan fekete, hideg és vizes, hogy elmegy benne mindentől az ember kedve, csak bámul, vár valami változást és fázik.

Az utcza túlsó oldalán építenek. Ezelőtt két hónappal egy szegény kis viskó szégyenkezett a nagy puszta telken, ma már két emeletnyire haladtak a nagy bérházzal. A télre készen kell, hogy legyen az egész négyemeletes épület, sietnek vele. Mindennap kétszer-háromszor látom erre hajtani a pallért. Kis kocsija van, elül magas, széles üléssel és egy mindig izzadt, nagy fekete ló van befogva. Egy-két perczre megáll, s szalad tovább. Közben háromszor is megnézi az óráját, s lihegve kapaszkodik föl a bakra, hogy újra kezébe vegye a gyeplőt. Az épülő uj ház egy egész világot vett el előlem. Ugy éreztem magam, mintha falun laktam volna. A kis ház teteje fölött elnézhettem, mig csak ellátott a szemem, messze ki a vidékre, tul a gyakorlótéren, tul a vasúti vonalon, egész a ködös kék hegyekig. Jól visszahúzódva a szobába, nem láttam a többi emeletes házat, csak a nyilt, szabad világot. Innen kaptam a levegőt is, mindig üdét, frisset, egy-egy kis szelet, az eső után nedves, borzongató, de azért kellemes párát s nagyon megérezte a lelkem az építkezést. Mintha a fejemlágyára hordták volna azt a sok téglát, amiből fölépítik ezt a négyemeletes polgári kaszárnyát, ugy nyom a nagy lárma, s elkedvetlenít ez az elhízott, aranylánczos ur a kopott kocsijával s a lovával, a mely olyan fekete, mintha valami temetkezési társulat szolgálatában állott volna eddig.

Nagy futásra, amelynek már a hangjából ki lehet érezni, hogy a futók menekülnek, jajveszékelés lármájára az ablakhoz szaladtam. Eszeveszetten, nagyokat ugrálva lefelé, rohant le egy ember az állványról. Ez volt az utolsó a falon, a többiek már mind félkörben állottak az utczán s töprengő tartózkodással bámultak a falakra. Némelyiknek tisztán leolvastam az arczáról, hogy szeretne egy lépést előre tenni, de nem mer. Az asszonyok tátott szájjal, nehezen lihegve huzódtak meg a férfiak háta mögött, s csak lassan indult meg a beszéd, pár szó, mintha féltek volna megzavarni a levegőt.

—Befelé hajlott, láttam,—mondta egy öreges, meggörnyedt vállú asszony s ledobta válláról a nehéz téglahordó kast.

—Ropogott is,—tódította a második s mindjárt akadt több is, aki hallotta ropogni a falat. Több hang összevegyült, már egyszerre beszéltek:

—Megfagyott a vérem...

—Alig birt a lábam...

Megkerülve a telket, előjöttek azok is, akik a hátsó falhoz hordták a meszet és téglát. Kérdezték, hogy mi baj s arra újra elkezdődött a szegény tudatlan emberek kevésszavú beszéde, hogy: ropogott is, meg hogy befelé hajlott a homlokfal, s az öreg asszony újra ismételte, hogy: megfagyott a vére, a másik pedig, hogy alig birta a lába. Az uj asszonyok, leányok érkezésével nagyobb lett a lárma, az utcza közönsége is megállott, perczről-perczre nőtt a csoport. A férfiak komoran bámulták maguk előtt a földet s durván visszalökték azt, aki előre akart tolakodni. Aggodalmasan nézték a falat s várták, hogy bedőljön.

Az asszonyoknak nem volt igazuk, a fal nem befelé hajlott meg, hanem egyszerre, mint egy meghajlított késpenge, a közepén ki az utcza felé kezdett domborodni. Tetejétől az aljáig s lassan, valami olyas hangot adva, mintha egymáshoz dörzsölnének két követ. A ház előtt tágulni kezdett a kör, pár asszony befogta a fülét, hogy ne hallja majd azt a robajt, amelylyel összedől a fal. Az utcza túlsó végén vágtatva jött két rendőr, s bár semmi szükség nem volt reá, egy megijedt ember hívására sebes galoppban, nagy csilingeléssel érkezett meg egy mentőkocsi. A lovasrendőrök sippal hivtak még magukhoz néhány gyalogost a közeli utczákból s a hivatalos kordont is megvonták a ház előtt. Egy munkást elszalasztottak a pallér után s a reszkető, aggodalmas emberek nagy csendességében tovább várta a tömeg, hogy mi lesz.

Már mindenki türelmetlenkedett. Lesz valami, nem lesz? Éppen az ablak alatt két öreg ur beszélgetett arról a hallatlan könnyelműségről, amelylyel manapság építenek s az egyik azt mondta, hogy meg kellene csapatni minden pallért, aki ilyen hitvány ember. A másik tovább ment, azt mondta, hogy a piaczon, a városháza előtt, kellene megcsapatni, ugy, ugy... Elhallgattak, mindenki figyelmes lett egy munkásra, aki az utczába befordulni látván a pallér kocsiját, szitkozódni kezdett. Visszafeleselt a rendőröknek s durván esküdözött, hogy ha az Isten mondaná, akkor se hallgatna. Ez a hangulat ragadós, nyugtalan lett egyszerre a többi is, s csak akkor csendesültek el kissé, a mikor látták, hogy egy rendőrtiszt is ül a kocsin. Mormogtak, mint a cseléd, aki nem mer hangosan veszekedni a gazdával.

A fal megállapodott a fele utján s hiába várták, nem akart beomlani. A pallér bosszankodva, minden szavát heves mozdulattal kisérve, magyarázott valamit a rendőrtisztnek, az pedig csak a vállait vonogatta. A fellegek mögött lassan lefelé csúszott az égbolton a nap. Néha a vékonyabb rétegeken átszűrődött egy-egy sugár és sárga pontokkal szórta tele a sáros utczát. Valami bucsuféle volt ez. Esteledett, nem telik bele másfél óra és sötét lesz. Ez még türelmetlenebbé tett mindenkit.

A pallér hátulról megkerülte a falat, s visszajött. A rendőrtiszthez ment s ugy, hogy más is hallja, hangosan mondta:

—Nem dől be.

A tiszt nem akart sokat beszélni, unatkozva kijelentette, hogy mindjárt megérkezik a városházáról a bizottság, az majd megmondja, hogy mit kell tenni. Jött is nemsokára három ur. Az egyik távol maradt a veszedelmes helytől, félszegen ódalgott be a munkások közé. A másik kettő és az építőmester egészen a fal mellé merészkedett. Sokat beszélgettek halkan egy téglarakás mellett s nem tudtak elnyomni bizonyos fontoskodó kifejezést az arczukon, mikor visszajöttek.

—Momentán nincs veszély—mondta az egyik, s mert hirtelen nagyon megtetszett neki ez a különös hangzású szó: momentán, többször is ismételte. A másik ráhagyta, hogy ugy van. A rendőrtiszt kissé hitetlenül hallgatta őket s csendesen, alig észrevehetően mosolygott és kijelentette, hogy le kell dönteni a falat, semmiesetre sem engedi meg, hogy éjszakára is állva maradjon. Az urak megint visszamentek a falhoz, körülnézegették minden oldalról.

—Félóra munka két ügyes embernek—mondta az egyik.

A munkások lassan közeledni mertek. Az egyik uri ember a bizottságból közéjük ment s biztatni kezdte őket.

—Szép pénzt lehet szerezni. Két ügyes ember egy félóra alatt széthányhatja.

Néhányan a fal felé pillantottak s az egyik azután komolyan maga elé nézett, mintha ki akarna valamit számítani magában. Mások várták, hogy mit akar s mikor látták, hogy már majdnem elhatározta magát, kezdtek kedvet kapni a munkához. Még féltek egy kicsit, de az egyik, mintha ketté akarná vágni a dolgot, gyorsan a pallérhoz ment s beszélni kezdett vele. Ketten-hárman utána indultak, az egyik a fél uton visszatért. A pallér pénzt vett elő s megmutatta az embereknek. Azok összenéztek, az egyik sóhajtott s azt mondta: Isten nevében, a másik is rántott egyet a vállán, mint minden nagy elhatározás után tenni szokta s a két ember elindult a fal felé.

A visszatért munkás elkényszeredett mozdulattal mutogatott feléjük s a körülötte állóknak tövéről a hegyére elmondta a dolgot.

—Neki mennek a falnak, Körösi ur husz-husz pengőt igért nekik. Meg vannak bolondulva, ugy odalapítja őket a földhöz, mint a legyeket. A vak is látja, hogy be fog dőlni velük a fal, kevés a malter, sok a tégla, két ember nem semmi...

—De ha az urak azt mondják, hogy megbírja...

—Az urak?—Megvetőleg legyintett a kezével.—Mit tudnak ahoz az urak?

A rendőrök közül elő akart törni egy asszony, de nem bocsátották előre. Az egyik munkás felesége volt s csak most vette észre, hogy mire vállalkozott az ura. Sirva kiabált utána, mire látta, hogy az erőszakoskodás hiábavaló, a rendőrök nem engedik előre jönni.

—Ferencz, Ferencz! Gyere vissza!

Az egyik kőműves megfordult útközben s a határozatlan mozdulata arra vallott, hogy szeretne visszatérni, már megbánta az alkut. De ez csak egy pillanatig tartott, elszégyenlette magát s erős léptekkel indult neki a falnak.

Az asszony tovább kiabált. Egy rendőr rámordult, hogy maradjon veszteg. Mikor az urát meglátta a fal tetején, egyszerre el is némult. A szemeiből kibeszélt a kétségbeesés. Egyszerre valami belső ösztön arra késztette, hogy letérdeljen és imádkozzék. Nem létezett számára, körülötte senki, félig önkivületben kezdett el imádkozni. Semmi új sem jutott az eszébe, pár szót ismételt folyton a Miatyánk elejéről. Mellette a mentőkocsi elé fogott ló kaparta a földet és nyerített az istálló után.

A két ember pedig ontotta maga alatt a falat, tompa puffogással hullott a tégla a sárba. Óvatosan keresték a szilárd talajt, arczukról csurgott a verejték s háromszor is megrugdosták a helyet, a hova léptek. Lassan eltűnt egy emelet, szabadabban kezdtek lélegzeni az emberek. Néhány gyerek éljent kezdett kiabálni s a hátsó fal egy üres ajtónyiláson át látni lehetett, amint az én ismerős kék hegyeim mögül lassu méltósággal elindult útjára a hold.

BECSÜLET

Csinos, finom ur beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép, szőnyeges hivatalszobában. Az előadó ur nemkülönben finom úrnak látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen, amugy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt benne minden, puha, kicsi, selymes a divány, a székek, süppedő finom állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes czigarettafüst a levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt selyembe öltözött szép leány bujt volna el s annak a lehellete táplálta volna a szobát...

A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:

—Kellene nekem egy ember—mondta. Egy ember.

—Minek?

—Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad ilyen bizonyára.

—Hogyne.

—De megbízható...

—Persze...

—Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, a mi hát: lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk. Egész csomó levelem van tőle, a miben kunyorál, hogy csak még egyszer lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni... Hát ha az embered arravaló, beszélnénk tán vele.

—Most mindjárt?

—Most, ha már itt vagyok.

—Majd a Kulecz megcsinálja.

Az előadó ur becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.

—Küldje be a Kuleczet.

Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a pokróczon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.

Kómikus kis szürke ember volt, hosszu fekete felöltőben, a mit a szobában se vetett le magáról. Nagy csizmáin megfeszült a nadrág s mintha a nagy, kitaposott lábbelibe ólom lett volna öntve, ugy látszott, hogy nélkülök, csak a maga erején, mindjárt földőlne a kis vézna, öreg test. Aztán nagyon bő, hosszu formátlan mellénye is volt még és módfölött nagy zsebei a kabáton. Most semmi se volt bennük és mégis ugy lógtak kétfelől, mintha teljesen hozzáformálódtak volna már a sok burgonyához, zöldséghez, a miből egy-egy nagy kosárra valót czepelt haza bennük a kicsi vén ember. Csetlett-botlott az öreg, a megriasztott állat félő pillantásával nézett ki pillái alól az urakra és pislogva gyámoltalanul várta, hogy mi következik.

Az urak mulattak rajta, de csak magukban s hagyták várni. A főnök ur egy kis tréfát is megengedett magának.

—Fegyelmi, öreg, fegyelmi...—mondta neki.

Az öreg elsápadt s félszegen kapkodott, mintha megingott volna alatta a csizmatalapzat.

—Nekem?

—Persze. No ne ijedjen meg. Nem igaz. Csak ugy mondtam.

Az öreg azért még nyögött egyet. A főnök megsajnálta és sietett elmondani a jó hirt.

—Egy kis munkát kap öreg, otthonra. Itt a nagyságos ur valami megbizható embert keres, a ki lemásoljon egyetmást, hát én magát ajánlottam. Kényelmesen csinos kis pénzt szerezhet, csak pontosság, tudja, pontosság, az a fő...

Az öreg föllélegzett s boldog mosolygás telepedett aszott, ránczos arczára.

—Ez már jobb—motyogta.—Sokkal jobb. Mikorra tetszik?

—Hát elvállalja?

—A nagyságos ur meg lesz elégedve. Biztosítom.

A nagyságos urat mulattatta az a nagy készség, a mivel ez a vén ember kapálózott a husz-huszonöt forint után, a mit majd fizet neki s lassan, kimérten kezdett el tárgyalni, hogy tovább görnyedjen előtte a vén legény.

—Fontos dologról van szó, öregem. Nem szabad megmutatni senkinek. Titok, érti? Hol fog majd dolgozni? Otthon? Néhány napig eltart a munka.

—Otthon. Ugy szoktam, hogy a leányom diktál én meg irok, mint a viz, olyan gyorsan. Meg lesz elégedve a nagyságos ur.

—Leánya is van?

—Van.

—Szép-e?

Az öreg hallgatott, de a főnöke megfelelt helyette.

—Persze. Ugy nézz erre a vén kujonra, hogy gyönyörű lánya van. Általában szépség dolgában nem lehet panasza a familiájára. A felesége ma is szemrevaló asszony, olyan kövérkés... Hazajött már?

Az öreg komoran nézett maga elé és a vendéghez szólott.

—Mikor jöhetek el az írásért?

Egy kis csend lett, de aztán megint szaporán beszélt az előadó ur.

—Otthagyta az öreget. Fiatalt keresett magának. Vagy igazabban az öreg kidobta...

—Igazán?

—Persze. Hét gyereket hagyott otthon. Jó vérű fehérnép...

Az öreg ember remegett a nagy csizmákban és annyira felizgatta a beszéd, hogy kettétörött a szájában minden szó, mig kijutott a világra.

—Mikor mehetek az írásért nagyságos ur? Hét gyerek, igaz, hét... Mikor mehetek?

A vendég ur gyorsan felelt:

—Majd én viszem el magához. Este csak várjon rám. Nem szabad erről az írásról tudni senkinek, hiszen mondtam már.

Este, kissé későn is már, kis levélcsomaggal ment el az öreghez. Nagyon szegény kis kétszobás lakásban lakott a vén irnok. Az udvarról kellett benyitni hozzá s az első szoba már akkor sötét volt. Az ágyakban, meg a földön, szalmazsákokon sorjában aludt a sok gyerek. Izzadtság és forró meleg párolgott föl a párnákról s valamelyik a nagyobbak közül horkolt is, ütemesen, hosszan elnyujtva, mintha lassan végig huzgált volna valaki mindig egy mély hangot a csellón. A másik szobában várt az öreg meg a lány.

Mikor a finom ur jött, fölállottak mind a ketten s nagyot és alázatosat bókolt az öreg. A leány inkább csak éppen hogy köszönt s ugy nézett végig a vendégen, mintha idegenkednék tőle kissé. A nélkül, hogy ismerné, csak éppen mert olyan a kedve, hogy ne lássa szívesen. A vendég is hamar végzett vele. Gyorsan, a nélkül, hogy jóformán rápillantott volna, meghajolt előtte egy kicsit s azután az öreggel tárgyalt. Hosszan magyarázta neki a leveleket. Passzusokat mutatott, a miket ki kell majd hagyni a másolatban, megkérdezte, hogy van-e pénze pennára, papirosra s tiz forintot tett az asztalra, hogy azzal szerezze be a holmit, a mire szüksége van. Lopva nézett néha a lányra, aki megbántottan, néma dühvel pillantott vissza rá, a mikor látta, hogy ő ugy áll ebben a szobában, mintha nem is léteznék. Észre se veszi ez az ur. Nem a szegény uri kisasszony forrott benne, hanem a lány, az örök lány, a minden lány, a kit szabad szóval akár összetörni, de nem szabad észre se venni. És szép volt, máskor talán nem is annyira, mint most. Magas, szálas, merész nézésű s azért mély szemű, kopott, de majdnem kihivó büszkeség volt benne, ami néha kivirul a rongyból, ha arravaló a rongy, szép asszonyforma leány, aki urnak termett. És ez az ember ugy ment el, hogy megint csak alig pillantott reá, csak éppen hogy mondott valamit, mint a hogy odamorog az ember akárkinek az utczán. Csoda, hogy nem hozta magával az ostort is, a mivel rókát hajszol, a mikor arravaló kompániája van. A leány nagy fekete szeme ugy villant utána, mintha a szikrájával leütni akarná s mikor visszament az apjához, csak ennyit mondott, kibámulva a sötét, szegényes kék vászon holmival elfüggönyözött ablakon át az udvarra:

—Utálatos. Csupa gőg egy ilyen ur.

Mindjárt munkához láttak. Az öreg szép sima papirost terített ki maga elé az asztalra és a körmén próbálgatta a pennát. A mikor rendbejött, a leány előszedegette a leveleket s lassan, hogy az írással mindig utolérje az apja, olvasni kezdett a szagos papirosokról. Mig az öreg irt, előreszaladt a levelekben. Rohanvást ment végig a szegény otthagyott leány nagy szerelmén, a mi epekedett, sírt, fenyegetőzött és követelt s az öregnek néha rá kellett szólani:

—No, hogy megy tovább?

Másnap újra jött a finom ur és harmadnap is. Akkorra már vége volt a munkának, de ujat hozott. Most már egy csomó versre volt szüksége írásban, nagy, hosszú versekre, amiket mind be akart tanulni. Vagy talán nem is igaz, hogy ez volt a szándéka, mert a verseket furán válogatta ki. Számokat irt egy papirosra: négy, nyolcz, kilencz, tizenegy...

—Ezeket irja ki öregem—mondta—azután ha készen van, csak szóljon. Aztán majd kijegyzem a többit.

S a sötét szobából, a gyermekálom nagy békességéből, néha behallszott egy-egy fojtott hang, amint a férfi rekedtesen beszélt a leánynak. Egy-egy szék is megmozdult s nagy csend következett a lármára. Aztán halk, lehelletszerü beszéd, csak éppen hogy sejteni lehetett, hogy valaki szólott valamicskét, megmozdult a levegő, a lusta—s az is hallatszott, hogy a szép, nagy leányban pihegve zakatol az indulat s beczézi a fiút:

—Te rossz, otthagytad. Mindenkit megbolondítasz. Te kisasszonyfiu, te szép...

S egy délelőtt, vasárnap, amikor kibeszélte magát az ember, komoran, egészen összetörve mondani kezdte a leánynak az öreg, a mi összegyűlt benne, mig a sok verset összeírta a könyvből.

—Nem tudok beleszólani a dologba. Csináld, ahogy tudod. Szemrehányást se teszek neked, ha valami olyat cselekszel, amiért szigorú birója voltam a feleségemnek. Nem törődöm az éjszakáddal, de a mig ennyi szegény gyermek van reánk szorulva, add nekem a nappalod. Ha reám hagyod őket, elpusztulnak, pedig hát kötelességünk az, hogy neveljük őket, a mig lehet. Már nem vagyok követelő. Szegény, összetörött ember vagyok, csinálj, a mi neked tetszik. De a gyerekekből embert kell csinálni valahogy. Ez a becsület.

AZ EGÉR

I.

A Repcze-utcza künn van majdnem a város végén s csupa szegény ember lakik benne. Kicsi az egész, alig néhány ház, meg egypár üres telek, telve burjánnal, szeméttel, korhadt, félig bedőlt kerítésekkel a gyalogjáró mellett. Kiizzadt, kormos lakatosok, kovácsok, nyakig meszes kőművesek mennek végig rajta esténkint hazafelé, az asszonyok künn várják őket a kapu előtt, mezitlábos, gatyás gyerekek játszanak a porban s megbámulják a tisztességesen öltözött embert, mint a csodát. Szomszéd minden család. Átjárkálnak egymáshoz, a fiatalok összeölelkezve sétálnak vacsora után le és föl az utczán, a férfiak is együtt színak még el egy pipa dohányt s az asszonyok tereferéjét végighordja a szél az utczán egyik sarokháztól a másikig, mig az utolsó lámpással együtt csendes zsongással kialszik az élet. Még itt-ott elszomorkodik egy-egy legény a sipogó harmonika mellett, de azután legyőzi az álom s a munkás emberek nehéz szuszogásával alszik el az egész utcza.

Valósággal felfordult a csendes utcza egész rendje, a mikor hire ment, hogy egy igazi tekintetes asszony jön ide lakni. Egy hivatalnok ur özvegye fogadta ki az uj fertályra az egész Farkas-féle házat. Ez a ház eddig is bérbe volt adva, de néha két-három családnak is, mert négy szoba volt benne. Előbb csak homályos hirek keringtek az uj lakóról. Némelyek azt mondták, hogy nem is igaz az egészből semmi. Ezt maga Farkas ur czáfolta meg, mikor felmutatta a szerződést. A sok kíváncsi ember belebámult a papirosba, de nem igen lettek okosabbak ezután se, mindössze az uriasszonyság nevét tudták meg belőle : Szoboszlay Pálné. Némelyik ismert névről Szoboszlayakat. Az egyik valami irnok volt a megyénél és vagy tiz esztendő előtt halt meg, hanem azt talán mégis Károlynak hivták. A másik Pál volt, de szörnyen nagy ur, valami biró vagy mi,—bizonyosan idegenek lesznek. A Repce-utczában az uraság felől még mindég nagyon homályos fogalmuk van az embereknek—szóval, majd elválik, csak türelem.

Egy napon beköltöztek az uj lakók, Szoboszlayné és leánya, Berta. Két kocsin elfért minden holmijuk. Az asszony kissé megkopott fekete ternó-ruhát viselt, a leány pedig sima szürke köntöst. Hamarosan berendezkedtek s harmadnapra már megjelent a szobaur is. Magukkal hozták a korábbi szállásról, ugy mondták, hogy nagyon jó, ha két gyönge asszony mellett mindig van egy férfi. Ő is szivesen jött.

A kis utczának pedig semmi szenzácziója sem maradt a beköltözés nagy napja után. A Farkas-féle házban csendes, falusias életet éltek, az uj lakók kedvéért sohase fordult be az utczába valami uri hintó, a mit meg lehetett volna bámulni, ők se sokat járkáltak. Szóval olyan maradt az utcza, mint amilyen volt. A szobaurtól vártak még valamit, de itt is cserbenhagyta a remény az utczát. Gergely urat alig látták napjában kétszer. Reggel korán a kőmüvesekkel egyszerre szaladt be az egyetemre, délre vissza se jött, este azután éppen olyan szaladva, gyorsan jött haza, mint a hogy reggel elment. Az feltünt, hogy szép fiu. Az asszonyok beszéltek róla, néha s a lányok kileselkedtek utána az ablakon. Csak ne lett volna olyan nagyon ügyetlen. Nagyokat lépett, lóbázta a karját a levegőben s kevés gondot fordított magára. Sokat tanult; a kis hátsó szobában, amelyben lakott, néha reggelig is égett a lámpa. Szoboszlayné és Berta aggódtak is miatta, de birta, vasból volt az akarata és a teste. Kenyeret akart minél hamarább, mert szörnyen sokat nélkülözött már.

Szoboszlayékhoz még diák korában költözött, a leányt tanította s ezért adták a szállást és a kosztot. Mikor az idők változtak, Szoboszlay meghalt és a leány is kinőtt már a keze alól, ottmaradt továbbra is. A néhány év alatt belső, családias viszony fejlődött ki köztük. Az asszony sokszor mondta neki: kedves fiam s beavatta benső ügyeibe. A szegény diáknak jól esett ez a szivesség s tetszett neki ez a szerep, hogy ő a férfi a háznál. Pontosan fizetett, igyekezett kevéssé alkalmatlan lenni, tovább azonban nem merészkedett és nem is vágyott. Jó pajtása volt a lánynak. Néha, ha egy-egy félórára szabadságot adott magának s ott hagyta a könyveit, kaczagva, jókedvüen, pajtáskodtak el egymással. A fiu azonban még mindég nem tudta egészen elhinni, hogy a leány már nagy s nem gyermek többé; máskor félénk, kissé bizalmatlan természete bizonyos sajátságos erélylyel párosult, mikor komolyan beszélt vele és ez imponált a leánynak. Felnézett néha rá és elkomolyodott. Ha azonban a fiut nagyon elfoglalták a könyvei, napokig sem beszéltek egyebet, csak éppen, hogy köszöntötték egymást.

Egyszer a leány a maga kedves, kisleányos modorában utját is állotta, a mint ebéd után gyorsan szobájába akart menni, hogy tovább tanuljon.

—Tudja Gergely ur, hogy maga nagyon goromba?—kérdezte és kihivólag, valósággal vakmerően nézett fel a nagy emberre.

Gergely mosolygott, ki akart volna békülni, de a leány intett, hogy az nem megy olyan könnyen.

—Miért nem szólt hozzám már három nap óta?

—Tanulok.

—Kilyukad a feje. Nem fél?

—Még a vizsgáig kibirja, azután már ugy sincs szükség reá, lesz diploma.

Nem békültek ki. Mosolyogva váltak el, de Gergely hiába nyújtotta a kezét, a leány nem fogadta el. Mérgesen nézett utána, de ez a tekintet olyan rosszul sikerült, hogy egyszerre nevették el magukat reá mind a hárman. Még sokáig hallani lehetett, a mint a könyvből mormogva tanult odabenn a nagy diák. A lány és az anyja egymásra néztek, látszott a tekintetükön, hogy mindaketten Gergelyre gondolnak. Intettek egymásnak a fejükkel, mintha mondták volna: milyen derék fiu.

II.

Lehetett talán már éjfél is, amikor egyszerre éles sikoltást hallottak a Farkas-féle házból. A leány reszketve állott az ebédlőben s a két kis öklével verte a hátsó szoba ajtaját.

—Gergely ur, Gergely ur, az Istenre kérem, hamar, félek...

A nagy diák egyszerre talpon volt s rohant az ajtó felé. Talán fel is nyitja, ha akkor meg ujra könyörögni nem kezd a leány:

—Ne jőjjön, ne jőjjön...

—Mit tegyek hát, mi baj van?

—Ne jőjjön ki! Nem vagyok felöltözve, czipő sincs a lábamon. Nyissa ki az ajtót, hogy világosság legyen de ne jöjjön ki.—Hallani lehetett, hogy mint reszket szegény.—Gergely kinyitotta az ajtót s vissza ment a szobába. A leány csendesedni kezdett, már nem félt olyan nagyon. Nyitva hagyva minden ajtót, elbátorkodott a szobájáig, futva hozta vissza egyenkint a ruháit az ebédlőbe és ugy öltözködött. A diák pedig már nagyon türelmetlen volt, nagy botot forgatott a kezében s minden perczben kiszólott a másik szobából:

—Készen van?

—Még nem, csak egy kicsit még, mindjárt...

—Hát mi baj van, beszéljen már.

—Valaki van a szobában, mozgott...

—Ember?

—Nem tudom, mindjárt kiszaladtam. Költsük föl a mamát is.

—Hagyja majd megnézem, készen van?

—Jöhet már.

Gergely kijött, megfogta a leány reszkető kezét, együtt mentek el addig a szobáig, a hol az aludni szokott. A kis fehér szobában semmi különös jel nem mutatott arra, mintha betörők lettek volna benne. A leány csak az ajtóig mert menni, s ott is minden pillanatban készen volt arra, hogy visszafusson. Gergely összekeresgélt minden zugot, felnyitogatta a szekrényeket is és kijelentette, hogy itt semmi sincs.

—Pedig mozgott, halottam, erősitette a leány s megrázkódott, mikor eszébe jutott a hang, a melyet hallott.

Gergely csak nézte s mikor látta, hogy még mindig nagyon fél, fejére tette a kezét. A leány megnyugodott s nedves, siró szemeivel bizalommal nézett fel reá.

—Meghaltam volna, ha nem lett volna itt,—mondta hálás, megindult hangon, de ebben a pillanatban megint valami nesz halatszott. Erre mind a két kezével egyszerre ragadta meg a férfi karját s csak a fejével mutatott be a szobába, hogy: ugy-e mondtam, van itt valami. Szótlanul, lélegzetüket is visszafojtva várták, hogy mi lesz,

Egyszerre aztán elő is jött valami.

A kemencze mellől, erre-arra nézegetve, óvatosan mászott elő egy egér, Gergely erősen szorította a leány karját s intett, hogy hallgasson. A szürke kis állat pedig mind bátrabb lett, kijött már a szoba közepéig, szaglászott a földön, mintha valami kis ennivaló után keresgélne s kezdte otthon érezni magát.

—Milyen csinos—súgta Gergely a leánynak.

Borzasztó—felelte a leány, de nem tudott elég halkan beszélni, mert az egér is meghallotta s gyorsan vissza szaladt a kemencze mögé.

Lássa elkergette...

Gergely most már szépen jó éjszakát kivánt s vissza akart menni a szobájába. A leány azonban csak nem bocsátotta el a karját s rémülten kérdezte:

—Itt akar hagyni?

—De hát mit csináljak, látja, hogy nincs már baj.

—És az egér?

—Már visszament, szegény.

—Visszajön.

—Istenem, hát baj az? Egy kis egér...

—Nagyon utálatos! Maradjon még...

—Ha akarja, szivesen, de egy kicsit furcsa...

—Nem, nem, ne féljen,—összetette a kezeit és ugy kérte.—Meghalnék félelmemben, ha itt kellene hogy maradjak egyedül. Felszaladna a párnára is, fel... Beszélgessünk.

Gergely letette a lámpát az asztalra s leültek egymással szemben. A férfi lassan emelte föl tekintetét a leányra s azután olyan hosszasan nézte, hogy az lesütötte a szemeit. Nagyon kedves volt ez a kis borzas fej, a tiszta homlokkal és az őszinte nézésü, nagy fekete szemekkel. Gergely nem tudta levenni róla a szemeit s egyszerre elfelejtett mindent, amit ma tanult. A helyzet is nagyon különös volt számára. Ebben a lányszobában csak egyszer volt még, mikor a nagy, nehéz ruhaszekrényt egyik sarokból a másikba tolta s most éjjel egyedül van benne a leánynyal. Gondolatban meleg szeretettel vette körül a reszkető gyermeket s a szoba illata elkábította. Érezte, hogy szédül és lehunyta a szemeit. Hallgattak mindaketten, nem tudtak beszélni. A férfit egyszerre fogta el a varázs, ami megdöbbentette, érezte, hogy szerelmes. Félt már egyedül maradni a leánynyal s menni szeretett volna.

—Fél még?—kérdezte. Komoly, nyugodt akart lenni, de már ez a két semmit sem jelentő szó is lágyan, szerelmesen hangzott.

—Nagyon félek—felelte elkényszeredve a leány s megijedt attól a gondolattól, hogy egyedül marad.—Maradjon, majd beszélgetünk, hozza el a könyvét, tanuljon itt, csináljon valamit, majd én is dolgozom.

Gergely is ugy találta, hogy az lesz a legjobb, ha közöttük lesz a vaskos könyv. Tanulni kezdett, a leány kézimunkát vett elő és dolgozott. Néha szólottak egy-egy szót, de lopva sürün pillantottak egymásra. A hajnal is igy találta őket, s mikor az első napsugár besütött az ablakon, egymáshoz ölelte a könyvre és himzőrámára hajolt két fejet.

III.

A szürke kis vendég pedig állandóan megjelent. Ugy látszik, hogy több rendbeli kijárásokkal rendelkezett földalatti palotája, mert ha az egyik lyukat betömték, más oldalról sétált elő. Ha személyesen nem jelentkezett, akkor a falban rágcsált, s ez már magában is rettenetes. Szoboszlayné kétségbe volt esve, de segíteni nem tudott a bajon, csak jajgatott. Valamelyik szomszédtól kaptak egy öreg macskát, de az egér mindig gyorsabb volt, mint a macska. A fiatalok pedig észre se vették, hogy mennyire vágyakoznak már egymás után. Ha a férfi késett, a leány sokszor szaladt az ablakhoz, megnézni, hogy jön-e már, s olyan titokzatosan mosolyogtak néha össze, mintha mondani akarnának egymásnak valamit. A leány beállott jogásznak, hallgatta, nézte, a mint tanult Gergely. Néha órákig elültek egymással szemben, anélkül, hogy hangosan beszéltek volna, de a szemük sokszor összetalálkozott. Máskor meg elmondtak egymásnak mindent, ami csak eszükbe jutott, ilyenkor a férfi megfogta a leány kezét s el se eresztette, míg csak búcsúzni nem kezdtek egymástól. Ez tartott a leghosszabban, pedig csak pár lépésre váltak el egymástól.

—Megbukom a vizsgán, nem tudok tanulni—mondta egyszer a férfi.

—Tud már eleget,—mondta a leány s büszkén nézett rajta végig.

Sokáig tartott, mig annyira mentek, hogy a férfi beszélt is arról, a miről eddig csak gondolkozni mertek.

—De én nem tudok majd maga nélkül élni—tört ki egyszer belőle s megragadta a leány kezét.

A leány csak nézett és mosolygott a nagyon szerelmes szüzek tiszta, boldog mosolygásával s folydogálni kezdtek szeméből a könyek.

A LEGSZEGÉNYEBB VÉRTANÚ

Eszembe jut egy öreg, bolond kocsis története, ugy a mint azt nekem az én müncheni barátom, Sipniewski Franck elbeszélte. A vén szolga addig mesterkedett, mig feljutott oda, a hol az igazi lengyel hazafi megtalálja végre az őt megillető tisztességet, felhuzták az akasztófára. Mert a lengyelnek olyan szent az akasztófa, mint nekünk a kereszt. A legkomolyabban beszélnek arról, hogy majd egyszer, tudja a jó Isten hogy mikor, ha majd szabadok lesznek, Varsó piaczán akasztófát állítanak föl az elnyomatás emlékére s egy márvány falba belevésik mindazok neveit, a kiket bitón fojtott meg a fehér czár nevében, a muszka igazság. Ha majd fölépítik azt a falat, a te neved se fog hiányozni róla, öreg Demeter.

Az öreg Sipniewski nagyon kompromittálva volt a hatvanharmadiki fölkelésben. Egyik éltető lelke volt az egész mozgalomnak. Nem volt politikus, csak hős. Elszánt és naiv, mint a felkelők nagy része. Megesküdött akár a szüz Máriára, hogy győzni fognak, de egyéb alapja nem volt a hitének, mint a nagy bátorsága, vagy az, hogy most már bizonyosan velük lesz az Isten. Elég sokáig volt ellenük.

Mikor már rendben volt minden, olyan titokban, hogy csak a vak nem látta, gyülekezni kezdett a tábor. Az öreg Sipniewski befogatott egy könnyü kocsiba, Demeter, a vén kocsis felült a bakra, ur kocsis nagyon elbúcsúzott hazulról, sirva kisérte ki őket a kapuig a háznép s a kis kocsi mögött gyorsan felporzott az ut, hogy aztán beálljon az az ijesztő csend, a minek okvetlenül el kell következni, ha olyan valaki hagy el bennünket, a kit nagyon szeretünk s egyszerre eltünik szemünk elől még a por is, a mit a kocsija fölvert. Az országút pora még ismerős, de a mi azután következik, ismeretlen, idegen világ.

A naiv katonában mégis volt annyi politika, hogy a meglepetés ellen biztosítani akarta magát. Hogy aztán gyerekes idea született meg becsületes agyában, az megint rávall a hősre, aki sehogy sem tud komédiázni.

Azt hitte, hogy valami nagyon furfangos cselt eszelt ki, megállította a kocsit s tanácsot tartott Demeterrel.

—Te öreg—mondta neki—ha kozákokkal találkozunk, rá se hederíts, hajts tovább. Ha megállítanak s kérdezik, hogy hova megyünk, azt feleljük, hogy Varsóba. Hogy honnan? Hát Kocinski urtól.

—Igen, Kocinski urtól.

Mindenki tudta, hogy Kocinski az oroszok részére dolgozott. A ki tőle jön, az csak nem lehet gyanus. Ur is, kocsis is jót mosolygott ezen a tréfán. Demeter még hátra is nézett, megbámulta az urát, hogy milyen okos ember. Összekacsintottak, két ilyen vén róka mindenkit lefőz. Majd megnyulik a kozákok orra ők meg vigan hajtanak tovább.

De nem igy esett.

A legközelebbi dülőnél három kozák nyargal a kocsihoz. Az altiszt elkérte az irásaikat s faggatni kezdte őket.

—Hova mennek?

—Varsóba.

—Mit akarnak ott?

—Lovat venni.

—Nincs most vásár.

—Lesz a jövő héten.

—Honnan jönnek?

Sipniewski erősen a kozák szeme közé nézett s kivágta a feleletet.

—Kocinskitól.

A kozák megkérdezte Demetert is.

—Honnan jösztök?

—Kocinski urtól.

—Otthon volt az ur?

—Otthon.

—Hát az asszony?

—Az is.

Erre szó nélkül közrefogták a kocsit s a szegény Demeternek arra kellett hajtani, a merre ők parancsolták. Visszavitték őket az első katonai állomásra, átadták a tisztnek. Demeter behuzta vállai közé a fejét s nem szólott többé egy szót sem. A tiszt más kiséretet adott melléjük s tovább kisértette őket. Negyednapra már a hadbiróság előtt állottak. A nemes ur egyenesen, mint a ki helyt áll mindenért, Demeter pedig a lengyel paraszt csökönyös makacsságával, inkább csak rásandított az aranyos, czifra urakra. A hogy lesz, ugy lesz, de tőle ugyan nem hallanak egyebet, mint a mit a gazdája parancsolt.

Demetert kiküldték s a biróság elnöke vallatóra fogta Sipniewskit.

—Hol voltak?

—Kocinskinál.

—Nem igaz, Kocinski három hét óta Varsóban van; most újra kérdem, hogy hol voltak?

A szegény sarokba szoritott ember komoran maga elé bámult s nem felelt. Nem azon gondolkozott, hogy mit mondjon, de az suhant át egyszerre az agyán, hogy veszve van s ez elkeserítette. Még ki sem lőhette a pisztolyát s már is véget ért számára minden. Mig szótlanul ott állott, köny is gyült a szemébe s motyogni kezdett: szegények, szegények. A családjára gondolt, tudja a jó Isten, hogy mikor látja őket még egyszer. Talán soha. A tiszt érdeklődve nézett reá s gyöngédebben szólott hozzá:

—Olvassa itt maga, az ön neve is benne van a jegyzékben. A felkelőkhöz ment, igaz? Ne tegye még sulyosabbá a helyzetét.

Sipniewskinek eszébe se jutott, hogy tagadjon, elpirult, hebegett volna, ha megkisérti. Ugy érezte magát, mintha fojtogatnák, leesett egy székre s reszketett a hangja, a mint egy-egy szót kinyögött.

—Igaz.

Behivták Demetert. Az öreg ugy kullogott be az ajtón, mint a hogy egy ilyen furfangos emberhez illik s talán mert félt, hogy váratlanul végighuz valaki a hátán, még mindig vállai közé szedte be a fejét s csak ugy a gallérjából nézett a világba, mintha nem akarna künnebb jönni. Mikor egy pillanatig azt hitte, hogy senki se néz reá, odasandított a gazdájának: mi már értjük a dolgunkat, ugy-e uram?

—Hol voltatok?—kérdezte a tiszt.

—Kocinski urnál.

A tiszt Sipnievskihez fordult s intett neki hogy beszéljen a kocsisával. A szomoru ember könyes szemmel s fájdalmasan mosolyogva czáfolta meg a szegény Demetert.

—Nem ott voltunk, fiam. Hazulról jöttünk, mondd meg az igazat.

Demeter előbb meghökkent, de azután visszamosolygott a gazdájára.—Átlátok én a szitán mondta a szemeivel, mert hangosan nem szólhatott.—Neked ezt mondanod kell uram, de én nem vagyok olyan bolond, hogy utánad beszéljek.—A tiszthez fordult s bizonykodott az igazsága mellett.

—Kocinski urtól jöttünk bizony, Kocinski urtól.

A gazdája egy lépést tett feléje s beszélni akart vele, de a tiszt nem engedte meg. E helyett ő igyekezett kiszedni Demeterből az igazat.

—Van-e feleséged?—kérdezte tőle.

—Van.

—Gyermek is?

—Hát hála az istennek, mind fiu.

—Egyet se látsz többé közülük, ha hazudsz.

Demeter meg volt sértve. Végignézett a tiszten, azután a mellére tette mindkét kezét, mintha kérdezné, hogy csakugyan róla beszélnek-e? A tiszt türelmetlenkedni kezdett, mégegyszer rászólt a szegény ostoba kocsisra.

—Hol voltatok?

—Kocinski urnál.

A kozákok kilökdösték szegény Demetert az ajtón s lezárták egy sötét pinczébe. Az uri rab fenn, a hivatal mellett kapott börtönt, amig itt van, megbecsülik, azután vezesse a sorsa. A hadbiró este kártyázott vele s elnyert tőle vagy hetven rubelt. Ittak is, a fogoly sóhajtozott, haza gondolt, a biró vigasztalta s biztatta, hogy ne féljen, nem kötik fel. Sok az enyhitő körülmény, hanem az a szerencsétlen Demeter nagyon elrontotta a dolgát. Holnap próbálnak még vele.

Reggel felhozatták ujra.

—Hol voltatok?

—Kocinski urnál.

A gazdája megfogta a gallérját, a szemébe nézett s az izgalomban reszketve beszélt hozzá. Néha megrázta, hogy jobban megértse azt, amit mond neki s a fülébe kiabált, mintha süket volna a szegény ember.

—Demeter, ne légy bolond. Mindennek vége, most már ne légy szamár. Mondd meg az igazat.

—Azt mondom.

—Nem igaz. Nem voltunk Kocinskinál. Őrült! Vigyázz magadra. Beszélj igazat. Látod, hogy én már mindent elmondtam, nem kell, hogy tagadj. Honnan jöttünk?

—Kocinski urtól.

—Meg vagy veszve!

Demeter ránevetett a gazdájára és sehogy se tudott tisztába jönni a dologgal. Mit akarnak itt vele? Hanem az a másik ember, akiről tudta, hogy mind a kettejüknek ellensége, gyanusnak tünt föl neki s hamarosan elbirálva a helyzetet, rájött a szerencsétlenségére, hogy itt hazudni kell tovább is. Azt hitte, hogy ráparancsoltak a gazdájára, hogy előtte igy beszéljen. Nem, nem, rajta nem lehet kifogni.

—Kocinski urtól jöttünk.

A gazdája kétségbeesetten nézett reá és várta, hogy térjen magához. Sirt dühében s összeszoritotta az öklét, hogy agyonvágja a vén kocsist s lihegve alig birva magával, ujra elkezdett beszélni.

—Demeter! Édes öregem, szegény szolgám, fiam, mond meg az igazat. Hol voltunk? Ugy-e otthon, ugy-e?

Demeter még jobban beletemetkezett a gallérjába, nagy küzdelem folyt le a szegény paraszt lelkében, de azért nem hagyta magát elbolondítani.

—Nem, Kocinski urnál.

A hadbiró erre azt monta, hogy: elég. Demetert visszavitték a pinczébe s megmondták neki, hogy imádkozzék annyit, a mennyit csak tud, mert két óra mulva meghal. A szegény ember kimeresztette a szemeit erre a beszédre, nézett ide-oda, de azután azt mondta, hogy jól van, egyszer ugyis el kell menni, hát mindegy.

Két óra után felhozták. A szegény jó embert nagyon megviselte ez a kis idő, megtörpült, keserü vonás huzott barázdát az arczára, de azért nem hagyta magát. Élénken nézegetett körül, várta, hogy valaki segitsen rajta. Mikor az akasztófa alá állitották, felnézett, dörzsölni kezdte a homlokát, hirtelen szedte magába a lélegzetet s összemenve, reszketve várta, hogy mi lesz.

Pár perc mulva lejött néhány tiszt s köztük a hadbiró. Mikor meglátták ezt a szegény, bolond figurát, szorongva néztek össze. A biró valósággal dühbe jött, láza is volt, mert ugy ráordított a szegény öregre, hogy az majd leesett a lábáról.

—Hol voltatok te barom! Beszélj!

—Kocinski urnál.

A tisztek elfordultak. Demetert megragadták a kozákok s amig az ember százig elszámlál, Demeter már meg volt halva.

A VACSORA

Csendesen ültünk a kávéházban, egy kis lengyel-magyar sziget a nagy német óceánban; csupa idegen gondolkozásmódu, előttünk épp olyan érthetetlen emberek között, mint ahogy ők képtelenek minket megérteni. Valósággal ostobák vagyunk egymásra nézve. Ők elképednek azon, hogy egy hevesvérü, hirtelenbeszédü lengyel "czudar"-nak nevezi Bismarckot, vagy keserüségében sírva beszél Szibériáról. Lehet más igazság is, mint a mit a történelem csinált? És ez a sápadt, villogó szemü ember képviseli ezt a másik igazságot? Hihetetlen, igazán hihetetlen. Néha valamelyik ismerős közülük leül a lengyel asztalhoz s ki is mondja a maga véleményét arra a kisebbségre, amely képtelen nyugton maradni három nagy birodalom nyomása alatt. Mit akarnak?—magyarázzák meg neki—és elkezdődik egy heves tüzzel, keserüséggel teli verekedés a szavakkal. Az asztal köré gyül a publikum, a pincérleánynak egész tömegen kell áttörnie magát, ha valaki vizért kiált. A billiárdozók leteszik a dákot s a nagy lármára kiváncsian néznek be az utcáról az emberek.

Tegnap is igy esett, nagyon összevesztek a lengyelek a németekkel, ökleikkel verték egymás előtt az asztalt s néha a nagy zürvavarban nem lehetett tudni, hogy ki beszél. Mikor legnagyobb volt a riadalom, egy kis, őszes ember erőszakolta át magát a publikumon, előbb kiköhögte magát, mert nagyon megszorongatták, mig az asztalig eljutott s németül kezdett beszélni.

—Lengyelek az urak?

Mikor megmondták, hogy igenis lengyelekkel van dolga, egyszerre lengyelül beszélt tovább s mi csak pár szót értettünk meg abból, amit mondott:—liberal, szoczial, egy lengyel ujság czimét és hogy oroszokról, lengyelekről, Varsóról beszélt. A lengyelek tágra nyitott szemekkel, csodálkozva hallgatták. Egy nagy pózeni fiu, akit a többiek tagbaszakadt volta s harczias bozontos bajusza miatt jenerál-nak hivnak maguk közt, nem tudott elfojtani egy-egy indulatos kifakadást s meghatottan méregette maga mellett a kis, szürke embert. Az egyik lengyel egyszerre felugrott az asztal mellől s elveszve a nagy indulatokban, szinte öntudatlanul, felállásra kényszeritette a kis jövevényt, s beszélni kezdett.

—Itt a bizonyság, nézzék ezt az urat, jól nézzék meg, lengyel regényiró, költő és ujságszerkesztő; jól nézzék meg. Most szökött meg Varsóból, a feleségét és gyermekét hozta magával, a harmadik gyermek, egy kis leány, ott maradt, mert nem tudták hamarosan előkeriteni. Az iskolában tanultam a verseit s most ... kell-e még több? Az önök poétái palotákban laknak, a mieink pedig egy valamivel liberálisabb czikk miatt, mint amilyen a mérték, futnak a rendőrség elől. Itt van ez az ur, ez az önök találmánya...

A kis szürke ember majdnem az asztal alá zsugorodott, mikor körülnézve, észrevette, hogy mindenki őt nézi. A lengyel fiatalember pedig szerette volna, ha az asztalra áll, hogy jobban lássák s fogta a kabátját, hogy el ne szaladjon. A jenerál szitkozódott és sírt, nagy, esetlen testében még mindig gyermek maradt az érzés, a körülállók pedig lábujjhegyre állva néztek át egymás vállán, csakhogy jobban láthassák ezt a nevezetes kis öreget. Egyszerre elhallgatott mindenki s lassan oszlani kezdett a publikum. Mikor egyedül maradt a társaság, a kis ember elmondta nagy szégyenkezve, hogy szörnyü nyomorban vannak, mindenük zálogban van már, az asszony és a gyermekek ki sem mozdulhatnak a szobából, mert egy-egy rongyon kivül nincs a mit magukra vegyenek. A hotelier pénzt kér s ha legalább tiz márkát nem fizetnek le a tartozásból, kidobja őket az utczára; ezért bátorkodott fölkeresni az urakat. Pirult, szégyenkezett, de valahogy kinyögte, a mit mondani akart s lesütött szemekkel várta, hogy mi következik most. A fiuk összenéztek. Az, aki előbb a leghangosabban veszekedett, dühös sietséggel kutatta ki a zsebeit, de nem talált bennük egy fillért sem s kényelmetlenül, szégyenkezve nézett az öregre, mintha bocsánatot kérne azért, hogy igen szegény. Mindenki hallgatott. Az öreg ember arczán látszott, hogy szörnyen megbánta már a kisérletet, végre is a jenerál törte meg a csendet, vette a kabátját s menni készült.

—Kérem, csak egy keveset várjon itt; azonnal jövök.—Mikor visszajött, nem volt már felsőkabátja. Karonfogta az öreget és vitte magával, ugy látszott, mintha a hóna alá vette volna, a kis ember majd eltünt mellette. Az uton megbeszélték a dolgot.

—Van egy márkám és ötven fillérem—kezdte a jenerál. Megosztozunk rajta. Hányan vannak?

—Négyen.

—Nyolcz kenyér: huszonnégy fillér, a többiért hideghust veszünk. Menjünk az én hentesemhez, udvarolok a leányának, majd sokat ad. Van gyertyájuk?

—Nincs.

—Akkor azt is kell venni, de gyertyát kapok hitelbe is, azért nem kell pénzt adni.

Hosszu lábaival akkorákat lépett, hogy a kis fáradt ember alig birta követni. Közben megvásárolta a gyertyát, hust, kenyeret s a hotel kapujában odaadott mindent a vendégnek. A kis szürke ember azonban nem akarta elbocsátani. Nagyon hálás volt, meg akarta neki mutatni a családját, meg talán arra is gondolt, hogy beigazolja a nyomoruságát, nehogy azt higyjék, hogy hazudott. A kapus kedvetlenül nézett végig rajtuk, kellemetlen, kopott embereken s kopogásukra egy csinos arczu, de beteges szinü asszony nyitotta fel a szoba ajtaját.

A gyermekek, mint valami éhes farkaskölykök, egyszerre nekiestek az ételnek, nem sokat törődve azzal, hogy ki vette. Az asszony nem tudott rendet tartani közöttük, az apjuk egy-egy szigoru pillantást váltott velük, de azok figyelembe se vették s a jenerál tanácstalanul, ügyetlenül állott még mindig a szoba közepén.

—Kenyeret még! Kolbászt, sok kolbászt!—kiáltották a gyermekek s ökleikkel taszigálták az apjukat.—Az odaadta nekik azt is, a mi éppen a kezében volt, csakhogy hallgassanak. Az asszonynak alig jutott valami, a kis éhes rablók mindent elvettek tőle. Egyszerre azonban elszégyenlették a kapzsiságukat, észrevették, hogy igazságtalanul osztották fel a vacsorát s visszaadtak egy-egy falatot az anyjuknak. Értelmes arczukat odadörzsölték a sovány karjához s kétfelől is nógatták nagy szeretettel:

—Egyél mama, egyél, édes!

A férfi csüggedt, sötét arczczal bámult rájuk s visszafojtotta a sóhajtását, hogy ne zavarja őket. A jenerál az ágy szegletére ült s ugy összehuzta magát, mintha nem akarná észrevétetni, hogy itt van. Nagy fejéhez mérten aránytalanul kis szemeivel a gyermekek felé pislantott néha s megijedt, amikor egyet nyikorgott sulyos teste alatt az ágy deszkája. Érezte, hogy alkalmatlan, de nem tudott hamar alkalmas okot találni arra, hogy elillanjon. Szerettek volna beszélni, de nem tudtak. Nagyon idegenek voltak egymásnak. A jenerál a maga naivságában is megérezte, hogy zavarná őket, ha kérdezősködnék; egy pillanatra azt hitte, hogy átlát a két előtte ülő alak koponyáján, s mint egy zsongó méhsereg, ugy tünt fel előtte a kis szomoru ember fejében a sok gond, baj, hozzá nem szólt volna a világért. Az asszony szótlanul ült az asztal mellett s hálásan nézett az idegenre, a miért nem háborgatta. A gyermekek egy durván összeszegezett ládára ültek le a sarokban s egymás között suttogtak valamit. Az asztalon füstölögve, unalmasan pislogott a hosszu, vastagbelü gyertya s ugy tánczoltatta a falon az árnyakat, mintha zsinegen rángatták volna a négy fekete foltot valami bábszinházban. Végre a férfi szólt, csak azért, hogy valamit mondjon.

—Egy nap megint a hátunk mögött van.

Az asszony sóhajtott és elfordult a gyermekek felé, mintha valami dolga lenne velük. A kisebbik fiu mosolyogva ránézett s bámulva kérdezte:

—Miért sirsz?

Az asszony zavarba jött, védekezett, de nem birta ki sokáig, egyszerre hangosan kezdett sírni. A jenerál, mintha csak engedelemre várt volna, hogy beszélhessen, hozzáment, ügyetlenül motyogott, hogy: nem lesz mindig igy és hogy megsegít az Isten, s mert nem tudta szóval elmondani, a mit gondolt, nagy tenyeres kezeivel ügyetlenül kalimpált a levegőben s azután már csak nyögött, erőlködött, hogy valamit mondjon.

A gyermekek elkomolyodtak, kutatólag néztek körül s a nagyobbik visszatolta öcscsét a sarokba, a mikor kiváncsian előre tolakodott.

Nagyon rosszul érezték már magukat valamenynyien. Örültek, mikor a jenerál hirtelen elhatározással a kalapja után nyult s elment: legalább egyedül maradhatnak. A kis szürke ember lekisérte a vendéget. Szótalanul, lassan haladtak le egymás mellett a rossz lépcsőn s csak az első emeletnél állottak meg egy szóra.

A jenerál akart valamit mondani, de nagyon nehezen ment a beszéd. Százszor bocsánatot kért és még se mondott még semmit, végre előkereste mellényzsebéből a maradékpénzt s a kis ember markába nyomta. Ujra hadonázott lapátkezeivel a levegőben, mert anélkül nem lehet értekezni.

—Holnapra, reggelire, délelőtt majd dolog után látunk...

A szegény ember szégyenkezve huzta be vállai közé a fejét s elkényszeredve kinálgatta vissza a pénzt. A jenerál azonban nagy esküdözéssel fogadkozott, hogy neki kimeríthetetlen hitele van, annyit ehetik felirásra, amennyit akar s voltaképpen nagy teher rá nézve, ha pénze van. Nem tud vele mit csinálni.

A MINISZTER VENDÉGEI

A miniszter a napokban levelet kapott egy hajdani iskolás társától, Szüts Tamástól. A levéliró igy kezdte a mondanivalóját: "Mélyen tisztelt Kegyelmes Barátom Ur"—s elmondta, hogy addig is, mig a hivatalos irást megrajzolná az ottani polgári iskola rajztanára, értesíti, hogy a város megválasztotta diszpolgárának, és egy hét lefolyása alatt jönnek a deputáczióval. Ő mint polgármester, szintén fölrándul ez alkalomra s örömmel ragadja meg az alkalmat, hogy kegyelmes barátját tiszteletteljesen üdvözölhesse. Hiszi, hogy nem méltóztatott még teljesen elfelejteni a várost, melyben született, amelyben együtt iskoláztak s amely most a díszpolgársággal leróni igyekezett háládatosságának egy kis porczióját.

A kegyelmes ur egy perczig azon gondolkozott, hogy mi is hát voltaképpen érdeme a díszpolgárságra—és rájött, hogy semmi. Szégyenlette magát a levél elolvasása után, mert bizony igazán elfeledkezett erről a kis fészekről, Szüts Tamásról, meg a többiekről. Mosolygott, ujra elolvasta a levelet s hátradülve székében, teljesen átengedte magát az emlékeinek. Lassankint megformálta magának az egész kis várost, a milyen most lehet, Szüts Tamást, a ki nyurga, a sok tanulástól meggörnyedt diák volt s most bizonyosan még hosszabb s még görnyedtebbé tette hátát a sok városi gond. Kellemes meleg töltötte el a visszaemlékezésben s pajkos örömet érzett a Szüts Tamás látogatásán, mig arra gondolt, hogy nagyon kellemes lesz össze-vissza kérdezősködni a deputáczióban. E perczben annyira megszerette ezeket a régi jó, becsületes embereket, hogy türelmetlen lett s szerette volna, ha mindjárt benyitnak az ajtón.

Nem kellett sokáig várni rájuk, a másik hét szombatján már megjelentek. A kegyelmes ur kiment eléjük az előszobába és Szüts Tamást rajta kapta azon, hogy még utoljára elolvasta a beszédét, melyet hozzá akart intézni. Erre azonban nem volt idő. A kegyelmes ur karonfogta, boldogan megveregette a hátát egy öreg urnak, aki szintén a deputáczióhoz tartozott s vitte őket befelé. Utánuk ment egy harmadik ur is, aki a diplomát szorongatta a kezében. A miniszter csak akkor vette észre, hogy ezt is a város küldte fel, mikor már be akarta csukni előtte az ajtót s szeme a polgármester kétségbeesett tekintetével találkozott.—Aha! Tehát háromtagu a küldöttség, gondolta magában s mosolyogva, kézen fogva vezette be a künnrekedt szalonkabátos urat.

Szüts Tamás hozzá akart fogni a beszédhez, de a kegyelmes ur útját állotta a jó szándéknak. Elvette az oklevelet s maga se értette, hogy miért olyan boldog, de ugy érezte, hogy össze-vissza csókolná Szüts Tamást, ha egyedül volnának. Hasonlított egy ismeretlen boldogságba cseppent diákhoz, végigömlött rajta az öröm, kisugárzott a szemeiből, az arczából. Aki a diplomát hozta, szerényen hátrahuzódott. A miniszternek nagy jó kedvében pajkos, diákos ötlete támadt, s hozzáment és bemutatta magát, megmondta a nevét és hozzátette azt is, hogy mi a foglalkozása: magyar királyi miniszter.

A meglepett uri ember kapkodott, ijedten nézett két társára, mintha tanácsot kérne s szintén bemutatta magát.

—Becski Samu igazgató-tanító.

De már másfelé járt a kegyelmes ur, a Szüts Tamás kezét szorongatta s nevetve mérte végig.

—Jó husban vagy, öreg...

—Hál' istennek, hát igazán nem kegyeskedtél megfeledkezni...

—Dehogy, dehogy.—Van-e feleséged?

—Van.

—Hát gyerek?

—Az is.

—Hány?

Hogy hány a gyerek, azt már nem hallotta, mert a mint a mellette feszengő öregre nézett, egyszerre eszébe jutott, hogy ki is voltaképpen ez az úr. Elkomolyodott, kedves emlékek támadtak föl a lelkében, könyek gyültek a szemeibe és sóhajtott.

—Alig, alig ismertem meg, Babarczy bátyám. Jól tette, hogy eljött. Él-e még a néni?

—Csak betegeskedik szegény feje.

—Hát a műhely?

—A fiamnak adtam, én már penzióba tettem magamat.

—Jól megy a munka?

—Nincs panasz rá.

Elhallgattak. Az igazgató-tanító keveset értett az egészből, ő később származott be a városkába A másik három ember boldogan mosolygott, egyszerre összeomlott közöttük minden korlát, meghatva, könyes szemekkel nézegették egymást. Az öreg Babarczy asztalosmester a szemeit törölgette s apránkint eldicsekedett mindazzal, mire az uton elkészült.

—Megvan még a gyalupad, kegyelmes ur, amin gyalulni tetszett. A gyalut, mindjárt hogy el tetszett kerülni tőlünk, a fiókba tette a feleségem emlékbe. Nagyon szerette a kegyelmes urat...

—Hát szilvaizes pánkó van-e még a világon, Babarczy bátyám?

A kegyelmes ur kis diák korában mindennap átjárt az öreg Babarczy műhelyébe alkalmatlankodni. Gyalult, furt, faragott, elfáradt a nagy munkában s jóllakott a mesterné asszony hires lekváros pánkójából. Most egyszerre az ötlött az eszébe s az a gyermekes reménye támadt, hogy talán hozott magával vagy egyet a zsebében. Egy lekváros pánkóért a régiek közül örömest lemondott volna egy udvari ebédről.

Az öregnek felragyogott az arcza s boldogan hadart.

—Meg, meg, megmondom az asszonynak, hogy még emlékezni kegyeskedik a pánkójára. Nagyon boldog lesz. Ha tudná, hogy mi itt most miről beszélünk!

Az igazgató-tanító kelletlenül szorongott. A kegyelmes ur észrevette ezt s hamarosan pár kérdést intézett hozzá.

—Hány iskolaköteles van a városban?

—Háromszáznyolczvannégy.

—Sok a mulasztás?

—Szigoruan járunk el, kegyelmes uram.

—Nagyon helyesen.

Az idegennel szemben egyszerre miniszteri sablon lett belőle s ujra felderült az arcza, mikor visszafordult a két régi ismerőshöz.

—Nálam ebédeltek ma, öregem, ugy-e Babarczy bátyám.

A két ismerős majdnem ujjongott örömében, nem tartottak már meg semmi formát, csak a régi jó barátok voltak. Kényelmetlenül néztek össze, mikor eszükbe jutott az igazgató-tanító, de a miniszter egyszerre kisegítette őket zavarukból.

—Igazgató urat is szivesen látom.

Mindjárt át is vezette az urakat a lakásába s négynek teríttetett. A Kaszinóból hozatta át az ebédet s a három régi ismerős pillantásai összeölelkeztek az ételek gőzében. Mosolyogva kinálgatták egymást, sokat koczintottak s az öreg asztalosnak sokszor eszébe jutott a felesége. A miniszter kiolvasta a szemeiből, hogy mire gondol s olyan falusias jó kedvében volt, hogy elérzékenyült s egy pohár pezsgővel felköszöntötte Babarczyné asszonyt. Áthajoltak az asztalon s ugy beszéltek egymáshoz. A házigazdát minden érdekelte, a mi ujságot csak mondtak. A református templomot újra fedték, az öreg kántor helyett uj énekli már a zsoltárokat, a Zsoldos-utcza most már hosszu, kinyulik egész a határba, tavaly fölépült az első kétemeletes ház, a vén városi mérnök leánya férjhez ment a járásbiróhoz, mind, mind nagyon érdekes dolog. Egy-egy perczre elhallgattak, máskor meg, hiába integetett az igazgató-tanító, egyszerre beszélt a két vendég s a miniszter hátradőlve a székén, nedves szemekkel hallgatta őket.

—Édes jó parasztjaim—gondolta magában s hagyta, hogy beszéljenek, ő csak hallgatott s ha az igazgató-tanító ur nem lett volna ott, egyszerre ölelte volna magához mindakettőt. Becsületesség, jóság, egyszerüség sugárzott le az arczaikról, ez ugy hatott reá, mint egy pohár kristálytiszta forrásviz.—Édes jó embereim—ismételte magában sokszor áradozva.

Az inas zavarta meg őket. Belépett és komolyan, mint a ki elítéli az ilyen kirugásokat, jelentette:

—A miniszterelnök ur ő excellencziája várja a kis szalonban a kegyelmes urat.

A kegyelmes ur átment a kis szalonba s komolyan néztek össze a vendégek. Suttogva szólott az igazgató-tanító:

—Lehet, hogy áthozza és bemutat neki.

—Már hogy gondol ilyent—utasította rendre a polgármester.

—Valami nagy baj lehet az országban, ha még az ebédnél sem hagyják szegényt nyugodni—mondta az asztalos.

A többiek ráhagyták, hogy bizony meglehet, komor idők járnak.

Mikor visszajött a kegyelmes ur, szerették volna leolvasni az arczáról, hogy baj van az országban, de éppen ugy mosolygott, mint előbb, csupa megelégedés, öröm öntötte el, mikor ujra megpillantotta a vendégeit.

A polgármester mindjárt el is mesélte, hogy egyszer-másszor vele is megesik, hogy a főispán megzavarja az ebédet, pedig hát az embernek egyéb nyugalma sincs, csak éppen amig eszik.

—Legjobb az iparos dolga, senki se parancsol neki—véleményezte az öreg Babarczy s nem tudott elfojtani egy sajnálkozó mosolygást, a mint végignézett a hivatalnokokon. Az igazgató-tanító meg előhozakodott, hogy neki is vannak néha kellemetlenségei a tanfelügyelővel, de ezt már nem hallgatta senki, a vendégek és a gazda hallgatva gyönyörködtek egymásban a jó ebéd után s csak egy kézszorítással mondták el egymásnak a jó kivánságot, hogy: egészségére adja Isten, a mit megevett.

Az igazgató-tanító aztán odahaza ilyenformán adta elő a dolgot:

—A miniszter látta, hogy bennem tanult emberrel van dolga, meghívott ebédre, a másik kettővel nem tudott mit csinálni, hát azokat is meghivta, pedig mondhatom, hogy igazán illetlenül viselték magukat, különösen az öreg Babarczy. Előre megmondtam, hogy nem kell mesterembert küldeni föl a kegyelmes úrhoz.

A HATODIK

Egy kis szünet után—talán pár hét lehetett mindössze—ujra láttuk, hogy a Veressék háza előtt megjelenik az öreg Bojth doktor ócska batárja. Az öreg ur besántikál a házba, a vén lovak bóbiskolva dőlnek neki a rudnak s a nemkevésbbé kiszolgált fehérhaju, ősz bajuszu kocsis pipára gyujt a bakon. A kik arra mentek, részvéttel jegyezték meg, hogy: Veresséknek ujra betegük van.—Félóra mulva kijött az öreg Bojth, Veress elkisérte a kocsiig s türelmesen hallgatta, a mint motyogva magyarázott valamit: kávéskanállal kétóránkint, azután jön a por ostyában, erős leves, csirkehus, a többit aztán elvégzi az Isten. Veress ráintett a fejével, hogy: igen, a többit majd elvégzi az Isten, s azzal visszament a házba. Az öreg doktor fölkapaszkodott a kocsiba, a kocsis hátrafordult, de nem azt kérdezte meg, hogy hova mennek, hanem az indulás előtt még bizalmasan, öregesen elbeszélgettek egy keveset. Az egyik ló hátrafordult s megnézte, hogy fölült-e a gazda s amikor látta, hogy csakugyan benn van már a kocsiban, odakoczintotta a fejét a másik koponyájához, mintha mondta volna, hogy: no már most induljunk, öreg czimborám—s el is indultak. A kocsis meg kérdezősködni kezdett:

—Melyik beteg?

—Most a Jenőke.

—Mi baja van? meghal?

—Meg.

—Ez lesz a hatodik halál náluk mostanában.

Az öreg doktor előbb mintha számítgatott volna magában, de aztán intett, hogy igen ez lesz a hatodik. A kocsis előrefordult, rászólott a lovakra: gyí hé!—s tovább mentek.

Most, sok év után, ha visszaemlékezem a Veressék házára, hiányos, zavaros kép áll elém. Nem igen emlékezem már, hogy hány szobájuk volt s négy-e vagy öt ablakon át világított be hozzájuk az utcza felől a nap, de amint rájuk gondolok, rögtön az orromba csap a házuk szaga, az az orvosságszag, mely beleette magát a falba, butorokba, szőnyegbe, függönybe s a mely elkisérte Veresséket mindenhova. A gyerekek elvitték az iskolába, Veress a hivatalba s az asszony a piaczra, boltba, soha ki nem fogytak belőle. Szük előszobán át kellett belépni a lakásukba. Mióta csak emlékezem, mindig ott állott egy nagy zöld függönyös szekrény, ebbe hordták ki az üvegeket, skatulyákat, amiből már kiitták, kiették az orvosságot. Volt ott kék, vörös, zöld, sárga üveg, kétóránkint, óránkint, félóránkint felirattal s lassankint tele lett velük minden polcz. Ha félrerebbent a függöny, végigfutott az ember hátán a hideg. A patikárius, jólelkü öreg ur, egyszer majdnem kidobta a Veressék cselédjét.

—Vigyetek már a henteshez is valamit a pénzetekből!—kiáltotta reá és majdnem elsirta magát, mikor a cseléd elmesélte, hogy ilyen unalmas szolgálata soh'se volt. Inkább menne a kórházba, mert ott legalább tudná, hogy hol van.

Akkor az öreg asszony volt beteg. Napjában tizszer is át kellett emelni egyik ágyból a másikba, vele volt elfoglalva az egész család. A gyerekek lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek s a félesztendő alatt, mig nagyanyjuk a halállal küzködött, megránczosodott a képük s elfeledték azt, hogy gyermekek. Veress megpróbálta kivinni őket a mezőre, hogy ugrálják, kiabálják ki kedvükre magukat, de ezek a kis öregek nem éltek a szabadsággal. Az apjuk sóhajtott, nem erőszakolta a dolgot.

Aztán beteg volt ott mindenki. Alig vitték ki az öreg anyót, az ujra áthuzott ágyba lefeküdt Veressné. Az öreg Bojth doktor kocsija megint megállott a ház előtt, az öreg ur rendelt valamit, ujra jött, ujra ment s a lovak ugy beletanultak már a mesterségükbe, hogy maguktól megállottak a Veressék háza előtt akkor is, a mikor véletlenül odabenn nem is volt beteg. Sokszor megesett, hogy ketten is nyomták az ágyat, ilyenkor nem kellett társaságról gondoskodni a beteg számára, átbeszéltek egymáshoz. Közben ki-kiszegezték a kapura a fekete posztót, feltüztek rá gombostüvel egy gyászszegélyü czédulát, délután megjött a városi, megyei tisztikar, kirukkolt a tüzoltóbanda s mint valami keserves sírás, felhangzott az udvaron a Beethoven-induló. Ez volt az egyetlen jajszó. A család már beleszokott a gyászába, nem tudtak sírni. Veress mindig összébb esett, a gyerekek tekintetébe pedig a korai komolysághoz töprengés, bámulás vegyült, kezdték nem érteni a dolgot. Az öreg asszony után elment Veressné, egy pár gyerek, valami unokahug, s szép csendesen egészen megtelt a zöld függönyös szekrény az előszobában.