TARTALOMJEGYZÉK (continued 3)

Anyámnak volt egy bácsija Oláhországban. Timár, meg finomabb dolgot is elkészít, szattyánt ilyesmit olyan puhára, mint a bársony. Annak irt, hogy vegyen magához, aztán fizet értem tiz pengőt a kosztra, meg a kvártélyra s tanuljam ki a mesterséget. Igy kerültem oda le. Nem volt kedvem a timársághoz, de hát láttam, hogy végre is valamit meg kell tanulni. Mig rendesen megérkeztek a tiz forintok, nem is volt semmi bajom, de egyszer anyám betegeskedni kezdett, akkor azt irta, hogy legyenek egy kicsit türelemmel, aztán meghalt, hát egészen egyedül maradtam s most már ott kezdtek verni. Egészen belebutultam, még gyávább és siránkozóbb fiu lettem s egyszer aztán nekiindultam a világnak.

Azóta aztán csavargok. Nem loptam, nem csaltam, csak legföllebb koldultam, ha már nagyon éhes voltam, de azért senki világtolvaját annyiszor be nem zárták, mint engem. Mintha csak arra lett volna mindenfelé a zsandár meg a policzia, hogy engem lökdössön be a tömlöczbe, ki a tömlöczből, meg utaztattak, kikergettek a városokból, elküldtek a határra, lefotografáltak egy numerussal a kezemben, rámfogták, hogy valamibe töröm a fejem, pedig sohase akartam egyebet, mint megszerezni egy darab kenyeret. Nem kellettem senkinek. Egyszer, a mikor már nagyon el voltam keseredve, azt hiszem Brüsszelben vagy Lyonban—eljutottam én kérem szépen mindenfelé—egy korcsmába ténferegtem. Sok szocziálista munkást találtam ott, a kik éppen arról szónokoltak, hogy milyen lesz a jövő társadalma, meg hogy minden ember egyenlő.—Ezek az én barátaim,—gondoltam,—de aztán kicsufoltak és kidobtak. Nekik se kellettem. Megpróbáltam mindent, de hát nem ment. Akkor aztán mondta valaki, hogy legyek pinczér. Valami első nem leszek ott se, de hát megélhetek valahogy. Azóta egészen jó dolgom van, hogy soha jobbat ne is adjon az Isten. Egész jól elbiczeghettem volna odáig, a hol aztán már többet nem biczeg az ember...

Akkor aztán közbejött az, hogy megházasodtam. No, ez nagy eset volt az én szegény életemben. Sohase is mertem volna gondolni arra, hogy nekem valaha saját ágyam legyen, meg éves lakásom, rendes kosztom, a mit az asszony tálal fel... Mégis megesett... Most már elég baj lett belőle, hanem akkor nem birtam magammal az örömtől. Lágy természetü ember vagyok, minden megríkat; akkortájban sokat sírtam; magam se tudtam, hogy miért, csak potyogott a könnyem s csendes megelégedés töltött el.

—No öreg fiu, mondtam magamnak—hát csak neked is megvirrad. Egy kicsit kevesebbet iszol ezután, mert akkor tetszik tudni, ugy éltem, mint a többi pinczér; aztán hozzá se nyulsz a krajczárokhoz, a mi összegyülekezik a zsebedben, aztán jól lesz... Nem is értettem egészen a dolgot. Furcsállottam... Mivel érdemeltem meg? Hát mindegy, megtörtént, akadt párom nekem is.

Nem volt szép, öreg is már egy kicsit... A nyári lokalitásban ismerkedtünk meg. Egy másik leánnyal vetődött ki oda, meg egy rendőr is jött velök, a ki meg a bátyja volt. Szivesen beszélt... Aztán mondta, hogy tegyek forró fokhagymát és ineresztő pópiumot a lábamra, arra kinyulik. Ez nekem jól esett... Lám, lám... gondoskodik rólam... Ott maradtam egy-egy perczre az asztalnál... Beszélgettünk... A másik leány kaczagott; azt hiszem azon mulatott, hogy hogyan tánczolnak a kezemben a sörös poharak, a mig járok; ő leszidta, hogy viselje becsületesen magát; ezt mondta a rendőr is, aztán jöttek máskor is és hamar rendbehoztunk mindent. A főnököm adott negyven forintot, azzal vettünk butort, asztalt, székeket, szekrényt, lámpát, már a mi kell; ő is ide adta, a mije volt, azzal fizettük meg a papot s éltünk szép csendesen, boldogan; hogy milyen boldogan, azt nem is tudja az, a ki csak ugy könnyen jut a családhoz, a szép ember, meg a ki ép, egészséges. A mikor tellett az időmből, hazaszaladtam, néha még délután is, három és öt óra között... Később diványt is vettünk... Ott hevertem, a mig az asszony a tüz mellett elmosta az edényt s dudorászott... A szekrényben egyszer ezüst forintokat is láttam egymásra rakva. Nem szóltam egy szót se, csak egyszerre ugy éreztem, hogy ur vagyok s arról kezdtem gondolkozni, hogy hol nyitom meg majd a kávéházat.

Akkor már kávéházban voltam. Ott több ember megfordul. Mégis csak jobban összeszedi magát az ember. Sokat kell eltürni; ugy beszélnek az emberrel a vendégek, mint a kutyával, hanem hát nem az a fődolog, hogy czirógassanak, hanem, hogy éljünk.

Igen, erről akartam beszélni...

Nincs annak terminusa, hogy mikor, nem is ment egyszerre, hanem lassan-lassan, nagyon büszke ember lettem. Nem a vendéghez, hanem csak ugy magamban, meg az asszony előtt. Gondoltam, hogy nem vagyok éppen hányt-vetett ember, éves lakásom van, családom, becsületes keresetem, minek engedjem meg, hogy minden lump belém törülje a lábát. A kávéházban nem szóltam semmit, a vállaim közé húztam a fejem, hanem otthon kezdtem nagyobbnak mutatni magam, mint a milyen voltam. Gondoltam, hogy az asszony előtt csak megmentem a becsületet. Lassan kezdtem, aztán mindig többre bátorkodtam, mert láttam, hogy jól esik neki, de meg hát legfőképpen nagyon jól esett egy kicsit kiegyenesedni. Mondtam neki:

—No te asszony, a pinczérnek ugy általában nem igen megy jól a sora az üzletben. Nem igen bánik vele valami tisztességesen se a kávés, se a vendég, hanem nekem semmi bajom. Ugy megbecsülnek, hogy szinte csoda. A multkor is egy társaság megkinált sörrel, kávét meg annyit ihatom, a mennyi belém fér.

Aztán azt mondtam egyszer, vagy nem is éppen azt, hanem olyasformát:

—Az ember igazán nem is érzi, hogy ki kell szolgálnia a vendéget. Azt mondják: kérek szépen egy kapuczinert, egy sört, meg-megköszönik; ilyen helyen csak jól érzi magát az ember. Müvelt emberekkel van dolga, nem érzi, hogy fárad.

Aztán meg olyast is mondtam, hogy majdnem ugy vesznek a vendégek, mintha én volnék a gazda. Még a főnök is. Olyan társforma vagyok, mintha nekem is lenne pénzem az üzletbe fektetve. A tüzlegény a multkor is mondta:—Hej Ferencz ur, csak nagy becsülete is van itt magának. Azelőtt még pofon is csapták minálunk a pinczért...

Az asszony ugy nézett rám, hogy aztán már egészen beleszoktam a hazudozásba. A mint betettem magam után a kávéház ajtaját, mintha kicseréltek volna. Ugy mentem haza, mint valami hivatalnok az irodából, pedig hát egyszer-másszor ugyancsak bajos volt már lehazudni, hogy milyen keserves volt a dolgom a kávéházban. Én voltam a viccz, tetszik tudni. Volt egy vendég, aki mindig ugy jött be, mint a hogy én biczegek a ballábamra; figurát csináltak belőlem, lökdöstek az asztalok között, a kávés tegezett és kiabált reám:—szedd a lábad te sánta lidércz! odább te göthös!—A vendégek kaczagtak, egyszer a konyhából bekérték a kalapomat, teleöntötték sörrel s a fejembe csapták; én voltam a kávéház komédiása. De nem szóltam egy szót se. Most már gyerek is volt odahaza, fiu, a kiből ugy határoztam, hogy tanult embert nevelek, meg az asszony, aki mosott reám, meg ugy gondoskodott rólam, mintha az édes anyám lett volna, hát csak elnéztem mindent. Bánja a fene, gondoltam, szenvedek, legalább van miért. Leginkább a mészáros legények jártak hozzánk a vágóhidról. Mit kezdjek ki velük. Elcsapnának, aztán a gyerek, meg az asszony... ördög vigye... Nagyobb szerencsétlenség is megesett már sok emberrel, mint hogy röhögtek rajta.

Otthon pedig azt mondtam, hogy a kávés megkinált, hogy álljak be melléje kompánistának. Pénz nem kell semmi, csak éppen hogy részesedem a haszonból, meg hogy felügyelek a személyzetre...

És itt ütött be aztán a baj. Innen kezdve már ismerik a dolgot a nagyságos urak. Nem védelmezni akarom én magam azzal, a mit elmondtam idáig, csak éppen azt akartam elérni, hogy tudja meg a törvény, miről van szó.

Egy délután,—ott meg is van irva az irásokban, hogy mikor, én már nem emlékszem tisztán vissza,—éppen nagyon tréfás kedvökben voltak a mészáros legények. Azzal mulattak, hogy egyik is meg a másik is kinyujtotta elém a lábát s nem engedett tovább, hacsak át nem ugrom, ami egy ilyen csámpás embernek nehéz dolog. Az alatt elől az üveges ajtón bejött az asszony. Nézte az egészet s a mikor előre jöttem, ijedten rám szólott:

—Mit csinálsz?

Nagyon megzavarodtam, de azért valahogy csak kivágtam magam.

—Tréfálkozom az urakkal. Igy napközben eljátszunk egy kicsit.

—...A fájós lábaddal...—ezt már ugy mondta, hogy láttam a szemében a tájékozatlanságot, a hogy körülnézett, meg elrémült. Hanem azért, ha akkor mindjárt vége szakadt volna a dolognak, nem lett volna semmi baj. Otthon majd csak beszéltünk volna valahogy... Hanem a vendégek garázdák lettek. A mikor nem mentem vissza, kiabáltak utánam.

—Jösz-e már te sánta majom?

—Hol maradsz te Luczifer?

Az asszony bámult ide-oda, elképedt, sírt; egyszerre vége lett mindennek, amit szépen megépítettem otthon. Mondani akartam, hogy:—hát bizony édes fiam, a te urad nagyon keservesen vájja ki a garast keresetnek, hogy kutyája mindenkinek, de azért mink csak mink vagyunk, éves lakás meg... Hanem akkor előre jöttek a vendégek, elől az, aki mindig kifigurázott a járásomban, s most pedig kiabált, hogy:—te biczegő majom—és több efféle. Elfutott a düh, ami nálam olyan hirtelen jött, mintha egy pohár nagyon erős pálinkától egyszerre részeg lesz a gyengefejü ember, mellettem volt az a dákó, ott a tekintetes törvény asztalán, a fejébe csaptam s aztán vége lett.

Igy áll a dolog, könyörgöm alázatosan.

A BOTRÁNY

I.

Kevesen látták a dolgot, de az a kevés tovább beszélte a sokaknak, s mára már kész a világra szóló skandalum. Tegnap délben a legelevenebb uton, ott a hol a nagy emeletes kávéház és vendéglő kaczérkodik a komoly, csupa oszlop Operával, megállott egy kocsi. Egy öreg ur ült benne és egy szép fiatal, barna leány, tizenhat-tizenhét esztendős, nem is egészen hosszú ruhában, csak olyanban, a mi bokáig ér. Az inas leugrott, föltárta az ajtót s lesegítette a gyermeket, a ki egy kicsit körülnézett, keresett valakit. A lámpa mellett egy kopottas fiatal ember állott. Bátor nézésű, jó vidéki fiu, bizonyosan valami egyetemi hallgató, vagy még inkább valami teknikus, a ki az apróhirdetések között nagyon szerény feltételek mellett olyan haszontalan kölyköket keres, a kiket szekundába ponáltak a professzorok s most valahogyan ki kell rántani a sárból. Mikor a leány meglátta a fiut, merészen hozzálépett, mondott neki pár szót s megfontoltan, komolyan, minden sietség nélkül megcsókolta az arczát. Akkorra már néhány kiváncsi ember állott meg körülöttük s ügetve jött egy lovasrendőr, hogy lássa, mi a baj. Az öreg ur végignézte az egészet a kocsiból; mikor a leány visszafordult, eléje nyujtotta a kezét, bevonta maga mellé, az inas becsapta az ajtót s a nyugtalan, ideges két nagy nyulánk ló megindult. A fiatalember tovább ment s valami jegyzetekért betért egy antikváriushoz. A kiváncsiak is eloszlottak százfelé kolportálni a hirt, a mi az estilapokról már lekésett, bár egy éppen arra lézengő riporter nagyon utána vetette magát a dolognak.

Hogy ne tessék valami nagyon rosszat gondolni arról a kis leányról, ime, elmondom a történetről azt is, a mi az eleje volt.

II.

Körülbelül egy hete Rácz Lajos teknikus ur, a kinek még csak éppen egy szigorlata hiányzik ahhoz, hogy gépészmérnök legyen, fölmászott egy omnibusz tetejébe s kiment a ligetbe tanulni. Ilyenkor ott nagy csend van, még a verebek is hangtalanul gubbaszkodnak össze a hidegben. Ha végigjárkál az utakon, nyugodtan gondolkozhatik az ilyen diákember, a kit nem bánt a fagy meg a dér. A nagy kocsi lassan döczögött előre a sima uton, a diák fölállott a kocsi korlátja mellé s azon mulatott, hogy benézett a földszintes lakásokba s egy szép ebédlő berendezést keresett magának arra az időre, a mikor majd ebédlője lesz.

Könnyü, nagy kosárforma kocsi közeledett gyors ügetésben az ut végén. Gyönyörü, könnyü lábu, karcsu lovak voltak elébe fogva. Fiatal ember tartotta a gyeplőt s nem ült mellette más, mint egy őszes bajuszu, pörge kalapos kocsis. A diáknak megakadt rajtuk a szeme, kihajolt a korláton s ugy nézte, hogy hogyan jönnek s hogy suhannak el majd az omnibusz ablakai alatt, gyorsan, tünemenyszerüen, mint a gondolat, a mi csak átfut az ember agyán. Mosolygott s egyszerre följajdult és az arczához kapott. Bal fülétől a szájáig hosszú vörös vonal egy szempillantás alatt, mintha késsel hasították volna végig. Az urfi, a ki a lovakat hajtotta, végighuzott rajta az ostorral. A szegény fiut előbb megbénította az éles fájdalom s mikor jajgatni kezdtek körülötte az emberek, hogy—gazság, aljasság, ha tanu kell, hát ők itt vannak valamennyien...—neki pirult az egész arcza, hogy elveszett benne a vörös vonal s lebotorkált a lépcsőn s futni kezdett a kocsi után. Mire néhány lépést tett, már eltünt a fogat s a diák tehetetlen dühvel állott meg az utczán. Azalatt végigfolyt a kabátján a vér s gyülekezni kezdtek körülötte a jó emberek, hogy megvigasztalják. Rettenetes volt a szép nagy fiu. Szemeiből csurgott a könny, fáradtan lihegett a nagy indulatban, a mi majd szétvetette, fuldoklott. Tisztelettel bámult rá a tömeg s jött egy rendőr is, a ki azt mondta, hogy menjen be a kerületi kapitánysághoz, ott majd kinyomozzák, hogy ki volt az a betyár...

A fiu menekült előlük. Zsebkendőjét folyton az arczára szorítva indult el az utczákon kóborolni. Egy-két óra alatt lehült egy kicsit, nyugodtabban gondolkozhatott a módokon, a hogy utána járhatna az ostorosnak. Végre is nem tudott egyebet kiokoskodni, mint hogy néhány lapban apróhirdetést adott ki, a miben felszólította azt az urfikocsist, a ki megütötte, hogy jelentkezzék, különben gyáva kölyöknek tartja.

A hirdetések árát a házi asszonya adta kölcsön s ő borogatta éjjel az arczát is jeges ruhával, mig a fiu lázasan s izgatottan elaludt egy-egy negyedórára.

III.

Három nap is elmúlt s az urfi még mindig nem jelentkezett. A negyedik napon másik házba, sokkal szebbe és előkelőbbe költözött át a történet. Báró Tomahidy Ferencz urnak az öregebb kocsisa, a ki szintén Ferencz, de csak az egészen közönségesek közül, elfogta a lépcsőn a kisasszonyt és alázatosan megkérte, hogy szólhasson egy pár szót, mert már nem birja tovább magában tartani, ha kocsis is az ember. Van benne becsület, különösen, ha annyi derék urat szolgált, a milyen a fiatalok között már nem igen akad...

—No hát mi baj?

—Nagyon megköszönném, ha a méltóságos báró urfival ezután a Gábor menne kocsizni. Fiatal mind a kettő... Én meg megmaradnék a kisasszonynak meg az öreg báró urnak...

—Miért?...

—Hát mert ha véletlenül ugy előfognák az ifju urat, hogy elrakják, hát én már nem igen volnék melléje való. Nem tudom, hogy ugy feledékenységből, mert nem ismerném meg benne hirtelenében a gazdámat, nem-e ütnék én is rajta egyet-kettőt...

A kisasszony bámulva meresztette a szemeit a vén emberre.

—De hát mi történt?...

—Benne áll már az újságban is, itt hátul... Elől ugy látszik szégyelték kiirni.

Egy gyürött lapot huzott elő a zsebéből. A leány sápadtan kapott utána, de a kocsis nem adta mindjárt oda. Előbb körülvonalozta a körmével a helyet, a mit el kellett olvasni s méltatlankodva dörmögött:

—Nagyon keresi az a fiatal ember. Én se hagynám annyiba.

A leány nekidült a karfának, egy darabig szótlanul maga elé bámult, sirni szeretett volna, valamit megsiratni, a keserüség összeszorította a torkát s erősen összenyomta az ajkait, hogy valahogy ki ne szaladjon a száján valami keserves nagy hang.

—Ő volt?...—kérdezte halkan.

—Igenis, kérem szépen. A mikor ki akartam rántani a kezéből az ostort, még rám is kiabált, hogy: marha, barom!... Nem szoktak igy beszélni az emberrel... Kérdeztem, hogy minek bántotta azt a fiatal embert; azt mondta, hogy csak ugy, mert tetszett neki... Bizott a lóban, az elvágtat majd vele... De az a fiatal ur utána jött, itt van ni...

—Jól van.

A kisasszony alatt megingott a föld. A kocsis lármázta elő a szobalányokat. De mégse volt szükség rájuk, a maga erején ment fel a második emeletre, a hol a bátyja lakott. Az inas utját állotta s azt mondta, hogy a gazdája még alszik.

—Keltsd föl rögtön.

IV.

Mikor bejutott a rendetlen szobába, ráesett egy székre. A bátyja álmosan kérdezte meg:

—Mi bajod?

A leánynak reszketett a hangja, a mig csendesen, visszafojtott indulattal beszélt:

—Küldd ki Tónit az előszobából, mert kiabálni fogok.

—Nem baj.

A leány kiszólott az ajtón:

—Hivja fel a papát!

A bátyja nagyot nézett erre.

—Minek?

—Legyen itt. Ismerje meg a fiát.

—Mit akarsz?

A gyönge gyermekleány hangosan zokogni kezdett és jajgatott, mintha ütnék.

—Kiabálni, kiabálni...

A bátyja most már csakugyan megijedt s hozzá akart menni, hogy segítsen rajta.

—No mi bajod?

A leány most már fölállott, nekitámaszkodott az asztalnak, hogy erősebb legyen s most már keményen, olyan érdesen beszélt, a milyen hangot ebből a szép, piros, üde gyermekszájból nem várhatott az ember.

—Mit akarsz? Azt akarod, hogy belehaljunk mind a szégyenbe, a mit ránk hozol? Meddig megy a hitványságod? Te férfi, te ur, hát a kocsisok tanítsanak meg becsületre, arra vársz?

Oda dobta neki az ujságot, kicsi öklével rácsapott arra a helyre, a mit a Ferencz vastag, paraszt körme körülvonalozott.

—Láttad?

Most már a bátyja is elsápadt és hebegett, mint a megfenyegetett gyermek.

—Igen.

—És nem mentél oda megmondani, hogy te voltál?

—Nem... Valami ripők...

—Rossz ember! A mama már meghalt bánatában, hogy ilyen semmi a fia, a papa megőszült és meggörnyedt, mintha százéves lenne, én tönkre komolyodtam, elvetted tőlem a gyermekségemet... Te ember vagy? Milliomszorta emberebb vagyok...

Az öreg báró jött be s tétovázva állott meg az ajtóban. A leány hozzá szaladt s a kabátját rángatva, huzta be a szoba közepébe.

—Papa, ez az ember itt a te kocsidon, a te lovaidat hajtva, a te ostoroddal arczul csapott egy fiatal embert, a kit először látott életében. Most az keresi az újságban, hogy ki volt a bántalmazója. A te fiad tudta ezt és nem mer oda menni, hogy azt mondja: engedj meg uram, én egy hülye urfi-gyerek vagyok, sajnálom, hogy bántottalak, vagy hogy kiálljon vele kardra, vagy nem tudom én mire. Itt hever, mint egy lusta állat és hozzám jön panaszra a kocsis, hogy ő szégyenli ilyen ficzkóval egy uton járni...

Az öreg ember szó nélkül várt, hogy talán mond valamit a fia és a mikor látta, hogy hiába várakozik, elfordult és indult kifelé... A leány azonban utána kiáltott.

—Papa! Még valamit akarok mondani. Itt halljátok mind a ketten... Ugy nyugodjék sirjában a mama, ugy légy boldog te, ugy szeress engem, a hogy megteszem, a mit mondok. Elégtételt akarok adni annak a fiatal embernek. Rögtön irok neki s ha az utczán bántották, hát az utczán teszem jóvá a bátyám aljasságát. Velem jösz holnap és én megcsókolom azt az embert ott, a hol ez a ficzkó megütötte. Megmondom neki, hogy egy gyáva sihedernek vagyok a húga, ne panaszoljon ránk, mi nem vagyunk az okai annak, hogy ez lett belőle. Megcsókolom...

—De fiam...

—Papa velem jösz. Esküdtem... A mama nyugalma...

V.

Ez a botrány története. Ne méltóztassék nagyon szigorúan megkritizálni azt a drága barna kis leányt.

A KÉT GLUBOVITZ

A fiatalabb Glubovitz jóformán suhanczkorában került fel a fővárosba, de már akkor se igen látszott meg rajta, hogy vidéki. Roppant finoman öltözködött s a modora is olyan előkelő volt, mint valami hivatalnoké. E miatt valami megkülönböztetett szivességgel bántak vele a boltosok, a kiknél segédkedett. Csak ugy szóltak hozzá: Szabad kérnem Glubovitz ur, kérem, sziveskedjék Glubovitz ur... És különösen kitüntették az asszonyok, a vevők. Órákig elültek az áruasztal előtt a törpe zsöllyéken s várták, a mig Glubovitz ur mással végzett, hogy rájuk került a sor, mint a patikában. A többi segéd azalatt a pudli körül ácsorgott s jóformán csak a keze alá adtak holmit, a mint parancsolta. Azalatt pedig alattomosan pislogtak reá és névtelen levelekkel igyekeztek bemártani a főnöknél. Glubovitz mindennel szemben érzéketlen maradt. Azzal az elegancziával szolgálta ki a hölgyeknek a csipkét, szalagot, fodrot, mint a bankár a grófokat a büróban; szó nélkül jött, ment, pontosan, mint valami óramű, senkit se engedett közel magához, hozzáférhetlen, hideg, mindig frissen vasalt uri ember volt, a kinek csak akkor villant meg a szeme, ha sok pénzt olvasott. Ilyenkor lázas, mohó vágygyal tüzelt le a pillantása a bankókra és reszketett a keze. Különben egy viczeházmesternél volt hónapos ágya s retket, vagy ha éppen pazar kedvében volt, turót vacsorázott. Ebből a vizes lyukból, a mosókonyha mellől indult ki minden reggel a sok nagy ház közé, a mik közül néhányat már kiválogatott magának akkorra, a mikor sok pénze lesz s a kiéhezett ember végtelen étvágyával nézte a sok boltot, a mit majd mind fölfal, ha egyszer elég pénze lesz ahhoz, hogy a maga kezére kezdjen üzletet.

Igy élt ugy tiz esztendeig s akkor aztán fölmondott a főnökének s a szomszédban bérelt egy kétakkora boltot, mint a milyenben eddig szolgált s bevonult belé, mint egy fejedelem. Sok ládával, szövettekercscsel megrakott kocsi kisérte s hátul egy egylovas szekér hozta a nagy, kétajtós kasszát, a mit nyolcz legény czepelt be rudakon a sarokba mindjárt a gázóra mellé. Oda készitették el az irodát is csupa üvegfalból s beállitottak két iróasztalt is. Egy tekintélyeset a főnök urnak s egy kicsi szerényet a fal mellé valami hivatalnoknak, a ki majd a könyveket vezeti.

Akkor irta az öreg Glubovitzné levélben, hogy jó volna talán a nagyobbik fiunak is Budapestre jönni. Csinálja be valahová az öcscse, vagy adjon neki egy kis állást vagy valamit, szerényet. Nem sok kell neki, csak éppen hogy éljen. A fiatalabb Glubovitz erre irt, hogy csak jöjjön a bátyja. Azt gondolta, hogy ugy is szüksége lesz valami megbizható emberre, fölhozta tehát Adolfot és beültette maga mellé az üvegirodába.

A bátyja azonban falusi volt, nem igen ismerte ki magát itt az urak között. Esetlenül, a nagy testü emberek tempós lassuságával mozgott, dörmögve, nagyokat nyelve beszélt s a mikor már néhányszor kegyetlenül leszidta az öcscse, óvatosan vigyázott, hogy ne mondjon valami olyast, a mire az megint ostobának meg marhának mondja el. Különben egészen jól elvégezte a dolgát a sok üzleti könyv között, a melyeket mintha egytől-egyig hozzámértek volna; dolgozott három ember helyett. A fiatal Glubovitz különben alul tejüveget vágatott az iroda falába s ilyenformán a vásárló nagy uri közönség szemét se zavarta a nagy falusi zsidó, a mint neki dülve a könyveknek, széles háta kifeszült a zsiros, kopott barna kabátból.

Azonközben hire ment a fiatal Glubovitz szép nagy üzletének otthon is, és felkivánkoztak az öregek. A vén Glubovitz sétálva pipázni akart a szép boltban, a mama pedig csak nézni a sok csipkeholmit és simogatni a szemeivel a selyem és bársonyfélét. Különben azt is irta, hogy szeretné valami jó tanárral megvizsgáltatni magát, mivelhogy napról-napra nehezebbnek érzi a gyomrát meg a lábait s azt hiszi, hogy vizkórsága van. Az idősebb Glubovitz, az Adolf megijedt erre. Nagy keze reszketve ügyetlenkedett a könyvekben, sürüen törülte a szemeit egy nagy kék keszkenővel.

—A mama, a mama,—motyogott s idegessé tette az ifjabb Gluboviczot, a ki már nem volt ennyire naiv. Rákiabált a nagy aggodalomba egészen belebutult emberre, hogy ne marháskodjék s fogja be a száját. Azt mondta, hogy ő tovább lát az orránál. A mama föl akar jönni a nyakára, annyi az egész. A vén fiu, az Adolf belebujt a könyvekbe és rázta a fejét.

—Nem igaz, nem igaz.

Hogy mennyire igaza volt az Adolfnak, az hamarosan kisült. Az öreg asszony állapotát veszedelmesnek tartotta a tanár s azt mondta, hogy jó lesz mindjárt ott tartani a szanatóriumban. A három Glubovitz visszament a boltba s az öreg, a falusi mindjárt meg is engedte magának azt a gyönyörűséget, hogy sétálva pipált ott, a hol az uri dámák alkudtak a sok czifra semmiségre. Rémülten lökdöste be az üvegketreczbe a kisebbik fia. Mig maga előtt taszigálta, azt mondta neki:

—Parancsoljon beljebb kerülni, tessék...

Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy az a nagy csizmás, falusi zsidó az apja. Az Adolf tájékozatlanul, bután bámult reá s csak akkor jött méregbe, a mikor az öcscse már künn tárgyalt a dámákkal a boltban. Az apja azonban keményen lehordta:

—Te mindig olyan nagy barom voltál, hogy megijedtek tőled a népek. Igaza van neki. Finom ember kell az üzlethez, finom...

Különben a vénebb Glubovitz fiunak anyai részről is kijárt a maga porcziója, a mikor befőttet meg narancsot vitt a szanatóriumba. A nyögős, mindig panaszos öreg asszony se igen válogatta meg a szót, ha ezzel a nagy, esetlen ficzkóval beszélt. Sírt, ha megforgatta a feje alatt a párnát s a térdével meglökte az ágyat s azzal aludt el, hogy leszedett a vén fiuról minden becsületet, mig mind nagyobbakat és nagyobbakat pislantott s fáradtan, inkább nyögve tudtára adta a véleményét.

...—Gyula más... Abban örömöm telik... Finom szép üzlete van. Ő maga is urfi... Te utálatos bivaly, ugy lökdösöl, de ugy...—Ilyenkor már nehéz lélekzettel, erősen szuszogva elaludt s a nagy bivaly Adolf, sóhajtva járta körül az ágyat, hogy betakarja a fölfuvódott formátlan testet.

A tanár különben nagyon hallgatagon viselte magát, mint a tudósok általában, hanem egyszer mégis megmondta az Adolfnak, hogy a vén asszonyra már ne igen sokáig számítsanak, mert egyszer csak elmegy. Máskülönben nagyon nehézkes, de ha eljön az órája, akkor olyan fürgén kilibben ebből a világból, mint egy kis lepe. Csak a szivére kell, hogy menjen a viz,—mondta némileg népiesen a tanár ur, hogy az Adolf is megértse—s akkor aztán vége.—Akkor nap erőszakkal kellett eltávolítani Adolfot a kis üvegirodából, mert kihallatszott a görcsös, csuklós zokogása a boltba. És ekkor történt meg az, hogy a mikor az öcscse már nagyon durván szidta, a vén fiu fölkapta az egyik nagy könyvet s agyon akarta csapni a finom uri boltost. Szerencsére nem sok uri dáma volt az üzletben éppen abban az órában.

A vége pedig az lett a dolognak, hogy egyszer csakugyan a szivére ment az öreg asszonynak a viz. Az öreg Glubovitz már vagy három nap óta mellette volt a szanatóriumban. A két fiu pedig éppen fenn volt a raktárban, a mikor lenn a kis üvegbüróban csengett a telefon s a tanár beszélni akart valamelyikkel a testvérek közül. Egy kis szőke segéd szaladt a telefonhoz s aztán meg fel a raktárba elmondani, hogy mi az izenet; ő maga is izgatott volt egy kicsit s a mikor lejött, kocsiért rohant.

Az öregebbik Glubovitz ugy rohant le a kis csigalépcsőn, hogy majd összetörte magát, hátul pedig erélyesen rákiabált a másik.

—Micsoda buta szaladás... senki se kerget...

—A mama, a mama.

—Azzal nem segitsz rajta, ha kitöröd a nyakad.

Akkor már leérkeztek a boltba s a gazda intézkedni kezdett.

—Krausz! Üljön a pénztárhoz. A Liza kisasszony menjen le a pinczébe s mig visszajönnénk, nézze meg a japán selymeket. A mi csak egy kicsit nyirkos, azt külön kell tenni. Majd én aztán gondoskodom róla. Fekete ur menjen a vámházhoz. Hol van Fekete ur?...

Fekete urat előbb elő kellett keresni, mert nem volt a boltban. A vénebb Glubovitz ész nélkül szaladgált künn az udvaron, meg benn a pinczében, mig előkereste valahol. Ugy hozta, mintha rabot sürgetne a biró elé s izgatottan pusmogott az öcscsének.

—Siess kérlek. Menni kell már.

Mérgesen felelt a fiatalabb Glubovitz:

—Csak intézkedni kell előbb, vagy mi?

A vénebb igazat adott neki, de szorongva leste, hogy vége legyen már a beszédnek.

A mikor még egyre halmozta egymásra a sok utasítást az öcscse, szembe került vele a pudli mögé s lihegve, kinban könyörgött neki a szemével, hogy siessen. Az ifjabb Glubovitz pillantása párszor bosszankodva siklott rajta végig, de végre is méregbe jött a gazda s csunyán lehordta az okvetetlenkedő vén fiút.

—Eredj a pokolba! Hagyj nekem békét! Ugy hagynád itt az üzletet, mint a kocsis az istállót, hogy pusztuljon benne minden. Szégyeld magad!

—Szégyenlem, de gyere, kérlek szépen. Talán már nem is találjuk életben.

—Hogyne, mert olyan könnyen megy az.

—Elég könnyen, gyere Gyula, gyere.

A fiatalabb most már igazán dühbe jött.

—Hallgass! Nem vagyok kiváncsi az óbégatásodra. Én nem vagyok magadfajta vén szamár, fogd be a szádat. Kérem a Gizi kisasszonyt.

A kisasszony nem igen sietett, s az öregebb Glubovitz a sorsába beletörődve, csendes megadással várt hátul, nekivetve a hátát egy oszlop batiszt kelmének.

—Gizi kisasszony, ne mulassa el a napot az inasokkal!

—Nem, kérem.

—De igen, kérem. Ha szüksége van rá az embernek, sehol se találják. Tartsa itt az orrát! Menjen fel a raktárba s a nyári holmiban csináljon egy kis rendet.

Hátul csendes, rekedtes hang szólott bele a beszédbe.

—Gyere már.

Mérgesen riadt rá a vén vidékire a fiatal Glubovitz.

—Intézkedni csak kell! Hívják ide a Ferenczet!

Mindenfelé kiabáltak:

—Ferencz! Ferencz!—Hátul pedig sötéten bámult a sok ember közé az öregebb Glubovitz.

Végre elindultak. A fiatalabb testvér az egész uton szidta az öreget. Azt mondta, hogy még ez se jutott az eszébe, az se, ilyen hajszában az ember mindent elfelejt... A vén fiu pedig nyögött mellette:

—A mama, a mama...

A szanatóriumban szomoru csend fogadta őket. Mikor az öregasszony szobájához értek, éppen kifelé jött a tanár.

—Már késő kérem. Meghalt.

Az öregebb testvér neki vágta magát az ajtónak... Lihegett a melle s ordítani kezdett mint egy nagy állat.

—Mama, mama!

Az öcscse csitította.

—Ugyan hallgass! Ne bolondulj meg... Összeszalad a ház...

A KOMPONISTA

Az egyenesre szabott rekettye-bokrok közül frissen kavicsozott rázós utra ért a kocsi s belülről idegesen zörgette meg a kocsis háta mögötti ablakot az egyik utas.

—Lassan! kirázod a velőt a fejemből.

Hátul mind inkább homályba veszett a palafedelü nagy ház. Egybefolytak rajta az ablakok s szürkült a falában a vörös tégla; mikor fölértek egy kis kaptatóra, már geometriai vonalakból egymásba görbülő czifra figura lett a ház körül kiczirkalmazott nagy kert is és az orvosságszagot legyürte a friss széna meg a páfrány meg levendula meg rezeda, a mi a földekről és körös-körül a szegény zöldséges asszonyok kertjeiből kiáradt. S hogy egyszerre vége legyen még az emléknek is, csendes permeteg indult meg, föllocsolta a port s nedves, esővizes meleget lehelt be a kocsiba. Az urak megállottak, leeresztették a kocsi fedelét és az egyik, a betegebb forma levette még a kalapját is.

—Meghülsz, minek gyerekeskedel?

—Dehogy. Nem is képzeled, hogy milyen jól esik. Érzem, hogy hogyan melegedik át a koponyám és eláll benne a fájás. Azok odalenn soha se bántak velem ilyen gyöngéden.—Valamin gondolkozott, de ugy megerőltette a munka, hogy könnybe lábadtak a szemei.

—Min töröd a fejed?—kérdezte a másik.

—Valami hasonlaton és nem jut az eszembe semmi. Pedig minden munkám tele van hasonlatokkal és micsoda friss és találó valamennyi. Ugy voltam azzal mindig, hogy a kép mellett rögtön ott láttam a másikat is, a mit ha nekem ugy tetszett, melléállítottam. Hát egészen elbutultam ott lenn? No nézd csak...

—Ne erőlködj. Minek?

—Akarok, akarok...

—Hiszen nem fontos az, hogy most képeket keresgélj. A miket összeirtál, abban se az volt a lényeg.

—Nem, de sokat magyaráztam vele. Iskolát csináltam abból, hogy nem sokat beszéltem, hanem az ismeretlent megvilágítottam az ismeretessel. Most is irnak még igy? Mióta nem olvastam, Istenem, Istenem, mióta...

—Majd minden megjön idővel...

—Megvan! Ez az eső mosolygás, gyermekmosolygás, ártatlan, jótékony. A hogy pedig odalenn azok a hóhérok szapultak, az röhögés, durva, utálatos, állatias, a mit a lótól tanult el a goromba lelkü ember... Aztán hová megyünk most?

—Anyádhoz. Vár már. Nagy lesz az öröme szegénynek, hogy ilyen szépen meggyógyultál.

—Igen, igen.

Lassan zökögött rá egyik kavicsról a másikra a kocsi s mire leértek a város alá, elállott az eső. A beteg ember egy kicsit elszunnyadt; társa plédet terített a térdére, összegombolta mellén a kabátot s gyér, szőke szakállát lesimította egy könnyű legyintéssel. A közben olyan szomorúan nézett reá, hogy belelágyult a bánatba az arcza. Mikor egy nagyobb zökkenésnél fölriadt, már mosolygott.

—Aludtál egy kicsit.

—Fáradt vagyok, pedig az, hogy itt ülök a kocsiban, csak nem munka.

—Majd megerősödöl.

—Meg, meg, csak egy kicsi tintát lássak, mindjárt jobban érzem majd magam. Annyi mondanivalóm van... Tervezek egy nagy regényt, nagyot, széles, szocziális alapokon, ugy épül föl majd, mintha csupa mázsás kőből raknál össze egy nagy házat, a minek a tetején amorettek csókolóznak. Mert egy idill lesz a mellett az egész. Gyermekszerelem... Különben nem tudom még, nem tudom, nem is egészen tiszta még a dolog... Ez a nagy büzös verestéglaház is benne lesz a sok üvegcsével, a min mind apró czédula van, és a tusok, meg a lepedők... Majd megírjuk... Az lesz a kegyelemdöfés a szanatóriumoknak. Azután már nem létezik több. Szétveri a fundamentumát a tömeg, ha meghallja, hogy mit akarnak építeni föléje azok a rablók... Kérlek, most, hogy egy pillanatra elszunnyadtam, már róluk álmodtam. Borzasztó, hogy mit csinálnak ott az emberekkel. Egész csomó volt ott olyan, a ki már alig volt néha-néha észnél. Egy öreg muzsikus, valami komponista, a ki ugy látszik igen sokat komponált, egész nap egy roppant nagy zsölyében ült s a padlót bámulta. Egy szó nem sok, de annyit sem szólott. Ha fölnyitotta a száját, üvöltött, mint az állat s aztán kimerülten hátraesett. Én segítettem néha rajta, mig meg nem borzadtam tőle, de azután be sem tudtam menni hozzá. Kérlek szépen, nem csoda. Én elvégre a könyörület embere vagyok, hanem a könyörület egy bizonyos pontnál megszünik vagy pedig másképpen nyilvánul, mint a hogy ezek a gazemberek csinálják a dolgukat. Egy golyó... jól irányozva, éppen a vakszemnél be, azután az agyvelőn keresztül ki a tulsó oldalon.

Valamicskét kiegyenesedett az ülésen. A barátja támogatta. Mikor erőre kapott, ujra beszélt, kinosan lihegve, nagy pauzákkal, a mialatt begyült a tüdejébe a levegő, a mi a következő mondat elmondására szükséges volt, az agyába pedig az a kis logika, a mi nélkül szertebeszélt volna, éppen mint a hogy nézett kifelé, mindenfelé, mintha örökké keresne valamit.

—Te persze nem érted. Nem igen sok bajod van az eszeddel. A hivatalt el lehet látni a nélkül is. De az a komponista megijesztett. Tudod, én is komponálok, nem muzsikát, de engem meg a betü zavar össze... Például, hogy a b-nek jobbra van a hasa, a d-nek pedig balra, meg ilyen szamárságok.

Indulatosan rákiáltott a kocsisra.—Álljon meg!

Mikor már állottak, keservesen panaszkodni kezdett:

—Ugy zug, zug minden.

—Szedd össze magad egy kicsit.

—Igen, hát mit mondtam?

—Ne törődj vele.

—De igen fontos. Gyere le, járni akarok.

Nyögve szállott le a kocsiról s a barátjára támaszkodva megindult a gyepen, az árok mellett. Mikor pár lépést mentek már, fáradtan megállott s halkan, titkolózva beszélt.

—A kocsis ne hallja, a mit mondok. Az ilyen barom nép nem érti meg mélyebben az embert.

—Beszélhettél volna francziául.

A beteg ember fáradtan tépelődött valamin, a mit nem értett meg s szorongva ismételte: francziául, francziául, ugy már nem tudok. De hát ez mindegy. Arról van szó, kérlek, hogy az a komponista megijesztett. Néha, ha hosszasan néztem, lassan-lassan átváltozott a feje éppen olyanra, a milyen az enyém. Akárcsak a tükörbe néztem volna. Hátha egyszer ilyen leszek én is. Ugy mozog a fejem a nyakamon, mintha dróthoz lenne füzve és ugy bámulok majd a világba, hogy semmit se látok. Akkor aztán ujra a te dolgod következik. Állj meg. Esküdj.

—Mire?

—A mit én kérek tőled, azt meg kell tenned. Én nagyon, de nagyon megijedtem a komponistától, nem akarok olyan lenni. Ha egyszer látod, hogy olyan bután bámulok rád, mint a hogy ő meredt reám, lőjj agyon. Szó nélkül... Csókolj meg előbb, vagy még azt se, utálatos az olyan fej, a miben megbomlott a velő; csak lőjj agyon. Én talán félnék, vagy nem tudnám felfogni a dolgokat... Esküdj...

—Fiam, ne beszélj ilyet.

—Addig nem megyek tovább.

Kimerülten roskadt le a gyepre s bágyadt könyörgéssel nézett föl a szép szál emberre, a ki lehajolt utána.

—Elpusztulok itt, de nem megyek. Esküdj meg...

—De ez bolondság. Értsd meg.

—Nem igaz. Te nem láttad azt az embert. Nem akarok olyan lenni.

—Meggyógyulsz.

—Akkor ugyis mindegy. Veszed a revolvert s elvégzed helyettem a dolgot s aztán ledobod mellém a földre. Biztosítani akarom magam. Esküdj meg...

—Majd beszélünk róla.

—Nem megyek tovább. Nem... Vakon nem mehetek bele a világba. Igérd meg. Mondd, hogy becsületedre...

—Ne kivánj ilyent, őrültség.

—Csak annyit mondj, hogy igéred.

—Gyerünk.

—Nem megyek.

Az egészséges ember elkényszeredve nézett le a betegre, tanácstalanul állott s annyira meggyötörte a kinos állapot, hogy beleizzadt. Végre is intett a fejével, hogy jól van. Erre föltápászkodott a földről a beteg s megindultak a kocsihoz vissza. Mig odaértek, folyton bizonykodott.

—Férfi vagy, bizom benned, férfi vagy...

A párnán ujra elaludt. Szaggatottan lélegzett s ritkás szakálla lobogott. Mikor a barátja egyszer föléje hajolt, hogy kisimítsa szeméből a haját, halálos rémülettel riadt fel s fuldokolva nyögött:

—Még ne, még ne...

A SZERZŐ

A szinház éhes volt már valami őrült nagy sikerre. Esztendők óta csak ugy élt valahogy nagyon szegényesen, nem volt egyetlen olyan estéje se, a melyen kijött volna a sodrából a publikum s lármázott volna egy kicsit. A szinház nem beszéltetett magáról. Olyan igazi hétköznapi intézet féle lett, a mit megszoktak az emberek, mint az ebédet meg a vacsorát, kopott, fakult. Egy óriás, ötven esztendőben egyszer lehetséges tombolás kellene neki, hogy beszéljenek róla, hogy divatba jöjjön, és uralkodjék minden más teátrumok felett. Sóvárgás, éhség volt már a vágyakozás erre az estére. A legutolsó kórista, a ki nem tudott nevet adni a vágyának, szintén érezte, hogy kapkod valami után; ragadós volt a láz, valóságos erőszakoskodás. A körmükkel akartak kiásni valamit a semmiből.

Az igazgató mindennap korán jött a szinházhoz. Az ócska szekrényekből maga elé rakott egy nagy csomó régi darabot s lázasan kutatta közöttük a gyöngyöt. Ebben a hajszában elvesztette a judiciumát. Le, le szaladt a szinpadra, föltaszigált maga előtt a meredek, csavaros lépcsőkön egy-egy rendezőt, vagy szinészt, a kit épen galléron foghatott és jeleneteket olvasott föl neki egy rongyos, fakóbetüs könyvből. Mikor már más is hallgatta, rendesen kitünt, hogy sületlenségen akadt meg a szeme. Boszankodott s a kincskereső konokságával bujta tovább a régi irásokat, a melyek már esztendők óta hevertek a nagy almáriumokban. Aztán szétosztotta a darabokat, csákányt adott a mások kezébe is, hogy csak vájják a sziklát, majd csak ráakadnak az aranyra, a minek ott kell lenni valahol.

Egy reggel az egyik rendező nem minden szó nélkül adta vissza a rábizott darabot.

—Nézze öregem, mondta, ez itt mintha igérne valamit. Roppant egyszerű, ugy folyik, mint a Duna, nagy mederben szélesen, lassan, de hatalmas.

—Olvassuk!

A darab tényleg nagyon érdekes munka volt. Klasszikus igazsággal elbeszélt történet, a melyben mintha csak ugy találomra eresztették volna le háromszor a függönyt, talán ott, a hol az iró már kifáradt. Nagy, a közönség átlaga előtt ismeretlen nyomoruság volt megfestve benne, egy fiatal ember tragédiája, a ki mert türelmetlenül szerelmes, elvesz egy szép, szegény és ostoba leányt s aztán züllik, megöli az asszony butasága. A vége szegényember-halál, olyan, a milyent a mosónék szoktak berendezni maguknak. Egy csomó szén kékes, gyilkos lánggal pislog a kályhában s egy kis görcscsel, önkivületben átvándorol az egész familia a siralom völgyéből valami másik völgybe. Egy naiv léleknek hallatlan vakmerősége volt az egész munka. Szuverén megvetése minden dramaturgiának, uj iskola, a mi a régiből éppen csak azt vette át a drámába, hogy beszéltette figuráit; egy kiszámíthatatlan alkotás, a mi, ha akad olyan elszánt ember, a ki szinpadra viszi, vagy rettenetes nagyot bukik, vagy egyenesen fölmagasztosul, mint a szentek. Az pedig, a ki irta, vagy nagyon sokféle fából faragott talentum, vagy a világ legártatlanabb zsenije, a ki semmiről sem tehet, arról se, ha megpofozzák az előadás után s arról se, ha az ölébe kapja a publikum s a karjaiban hordozza meg, mintha Messiás lenne, a ki megszületett mindnyájunk jóvoltára.

A két borotvált képü szinházboltos sunyin pislogott össze. Egyik se akart előre nyilatkozni; már az járt a fejükbe, hogy egymás nyakába sózzák majd a felelősséget s elkaparintják egymástól a fölfedezés dicsőségét.

—Megvernek valamennyiünket.

—Leszednek a szinpadról. Megcsókolnak.

—Bolond, ámbár az is megeshetik.

—Előadjuk?...

—Próbáljuk meg, mit veszthetünk vele?

—Irasson hát az atyafinak... hogy hívják?

—Tóth Balázs.

—...hogy előadjuk a darabját s tiz százalékot kap s ha lecsepülik, hát magára vessen.

És lázba jött az egész szinház. Előbb egy kicsit hidegen fogadták a szinészek a darabot. Megborzongtak tőle. Aztán belemelegedtek, törték magukat utána, délelőtt, délután próbáltak, a lélegzetüket is visszafojtva, lesték egymás ajkain a szót, megdöbbenve a képtől, a mi ebből a sötétségből kidomborodott, aztán siettették az előadást, át akartak esni rajta vagy erre, vagy arra; készületlenül is nekimentek volna már; vénjét, fiatalját egyformán vissza kellett tartani. A közönség is érdeklődni kezdett. Tóth Balázsról százféle hiresztelés kelt szárnyra. Bizonyosat nem tudott senki. Mondták ezt, mondták azt, vidékről jöttek is levelek, hogy egy ideig a Bánságban lakott, aztán Debreczenbe ment, tovább is kisérték az utján, de egyszerre csak nyoma veszett. Ő maga nem bujt elő, valósággal kurrentálni kellett, hogy csak valahogy nélküle ne essék meg a première.

Az előadás előtt két nappal érkezett tőle levél a szinházhoz. A titkár végigkiabálta vele a folyosókat, mig eljutott vele az igazgatóhoz.

—Megvan, megvan!

—Ki?

—Tóth Balázs... Direktor ur itt van Tóth Balázs. Itt a levélben... Azt irja, hogy küldjünk neki tizenhat forintot, mert másképpen nem tud följönni a darabjához. Kért ott mindenfelé pénzt, de nem adtak, hát kénytelen alkalmatlankodni...

Az előadás előtt alig néhány perczczel érkezett meg Tóth Balázs. Félénk egy kopott ember volt Tétován bámult bele a világba. Közönyösen, minden érdeklődés nélkül járt a szinpadon, óvatosan kikerülve mindent s fénynélküli nagy szemeit le-lecsukta egy-egy hosszú pillanatra, mintha bántotta volna a sok gázláng fénye. Már majdnem fölhuzták a függönyt, a mikor mégis ráhatározta magát, hogy kér valamit attól a barátságos embertől, a ki oly szivesen vezetgette erre-arra.

—Itt van a feleségem is, meg a gyermekek. Könyörgöm, ha valami helyet kaphatnának...

—Hol vannak?

—Itt tul a vendéglőben, a hova beszállottunk...

Egy rongyos csapszékből kelletett előkeriteni őket. A zenekarba tettek be még egy pár széket nekik s a zsufolt szinházban egyszerre kitalálták, hogy kiket vezetett be a szőnyegajtón a titkár. Egyszerre zsongani kezdett az egész ház, az asszonyok fölágaskodtak, egymás feje fölött nézték meg azt a kidudorodott ajku, széles orru, durva kezü asszonyt, a ki a székeken a gyermekekkel egyetemben, elhelyezkedett. Egyszerre hangos lett a csalódás.—Hát ilyen? Az iró felesége?—Valamit megsejtett a zsibongásból az asszony is, mert félénken hátrapislogott, olyanforma alattomos pillantással, mint a megriasztott állat. Szeretett volna kimenekülni innen, a hol annyian nézik s magában szidta az urát, hogy minek csinál ilyen ostobaságokat. Igy ideczepeli őket ennyi ember közé...

De már fölhuzták a függönyt. Egy-két szék ülését még lecsapták itt-ott, gyorsan elkészült egy csöndes félórára a publikum s fönn a szinpadon megindult a szegényes, végtelenül egyszerü, megdöbbentően igaz akczió. A közönség összezsugorodott, a lélegzetét visszafojtva hallgatott; megállottak, mint valami nagy szárnyu madarak, lankadtan lehullottak a legyezők. A levegőben tisztán lehetett hallani egy betévedt dongót, a publikum idegesen kapkodta a fejét föl a mennyezet felé s mikor a szinpadon a szegény diurnista, a passziv nyomorult, valami keserves megpróbáltatás terhe alatt összeroskadt és az asztalra esve sirni kezdett, sóhajtani kezdett a földszint. A közönség belebolondult az emberébe. A blazirt főváros egyszerre gyermek lett. Megvette a levegő, a mi kiáradt a szinpad nyomorúságából, megindult a szegény ember utján s aztán nem hagyta el egy pillanatra se. Megütődött kissé, mikor rapszódikus tempóban ott bocsátották le a függönyt, a hol legkevésbbé várta, de aztán megértette a dolgot. Ez egy olyan történet, a mi akkor igaz, ha nem szcenirozzák furfangos szinpadi emberek, maga a világ, az élet; és fölállott az egész nép, tombolt a szinház, valósággal őrjöngött ez a sok ember, hogy az asszony elől a zenekarban reszketve bámult szét az egész házban.

Mikor egy szinész meg egy szinésznő között kijött Tóth Balázs és meghajtotta magát, egy pillanatra csönd lett. A rendező fekete kabátért szaladgált, hogy ráadják ebben az ünnepi momentumban, de a direktor visszakiabálta.

—Hagyja, maradjon olyan, a milyen. Igy szép az.

És a szerző ugy jött ki a közönség elé, a hogy kiszállott a harmadik osztályu vasuti kocsiból. Hosszu nagykabát volt rajta, tele fehér szőrrel, mert az uton magára vett még egy pokróczot is, a lábán szélesre taposott nagy sáros csizma, behuzva a szűk nadrág alá, a nyaka körülcsavarintva egy nagy piros sálba, a minek a két vége elől a kabáton lógott, az egyik kezéből sehogysem eresztette ki a sipkáját, mintha félne, hogy ennyi ember között ellopja valaki s esetlenül hajlongott. Az arczát elöntötte a vér; mialatt még jobban kiszöktek a pofacsontjai, a szája folyton járt, mintha mondott volna valamit s kómikus lett volna, ha nem olyan végtelenül szánalmas, éhes, betegformáju ember. A csöndre egyszerre még hangosabb lett a tombolás. Az asszonyok kendőket lobogtattak, egész csomó rózsát, szegfüt dobáltak neki föl a szinpadra, a gyönge dobók virágai csak a zenekarig jutottak s behullottak a kótatartók közé; tapsolt, a padlót verte az egész szinház s nem akarták visszaengedni a szinfalak mögé a szegény vedlett embert. Mikor lassan lefelé indult a vasfüggöny, dühöngve tiltakoztak az erőszak ellen s Tóth Balázsnak még a kis ajtó mögé is ki kellett jönni néhányszor, a mig lassan-lassan lecsöndesedett a tömeg.

Odabenn reszketve esett le egy székre. Az igazgató szorongatta a kezeit s ugrált körülötte, simogatva még a pillantásával is ezt a csodaembert.

—No, ugy-e jól tettük, hogy kiástuk. Nagy dolog, óriási dolog...

A szegény ember hitetlenül bámult maga elé, mintha álmodnék.

—Nem hittem, nem hittem...

Tovább is még folyton nőtt a siker. Hallatlan lett, csudát müvelt a publikum. A darab végén már vonszolni kellett ezt a szegény nehézlábu embert. A közönség sem akart hazamenni. Mikor már ürült a szinház, ugyanaz a publikum rohanta meg a pénztárakat, a mely végignézte a darabot. Látni akarták holnap is és nagy tömegben gyültek össze a szinpadi bejárónál, éljenezve a félszeg, hosszu, sovány embert, a ki a direktorra támaszkodva, botorkált lefelé a lépcsőkön, folyton azt hajtogatva:

—Nem hittem, nem hittem...

Mikor este már egy kicsit ivott, akkor eredt meg a nyelve:

—Azt hittem, hogy az lesz a végem. Bedugom egy este a kályha szelelőjét, megtömöm szénnel, aztán reggelre fölfordulunk mind. Hát irtam; gondoltam, majd megsajnálnak, a kik itt maradnak.

RUBIN URNÁL

Két gyerek találkozott az utczán. Uri fiucskák. Az egyiknek összeszijazott korcsolyák voltak átvetve a vállain, hogy mind a két fényes aczélsin a mellére lógott le. Ez kissé legényesen járt, a mellét kidüllesztve és szemmelláthatólag nem sokat törődve az utczával, meg a mindenféle népekkel. A másik fényes viaszkos vászonba pakkolt és átszijazott könyvcsomót vitt a hóna alatt. Ez olyan ugynevezett értelmes arczu gyerek, okos szemekkel, amelyek azonban inkább a földet nézik, bár hamisság csillog ki belőlük. Olyanforma a gyerek egész megjelenése, mintha otthon vernék is. A barátjával szemben valami neki szokatlanul önérzetes hangot használ, amit a másik bizonyos kétkedéssel, olyanformán hallgat, mint a ki tisztában van az emberével s nem engedi félrevezettetni magát.—Csak itt mersz henczegni—mondja a pillantása.

—Szervusz István—köszönti a gyereket.—No, kaptál-e sok pofont mostanában? Apád még mindig olyan alávalóan bánik veled? Nem türném. Van arra törvény, hogy nem szabad a fiut verni. Még az inasokat se, hát még a gimnazistát mennyire nem... Ha az ember egy kicsit a maga esze után megy, azért még nem kell lehuzni a bőrét. A te bőröd olyan lehet, mintha a rosta. Az én apám ügyvéd. Gyere el egyszer, majd megmondja neked, hogy mit tégy.

István: Igazán?

A korcsolyás: Miért ne? Mert még nem tudsz fizetni? Hidd el, hogy sok nagy ember is elmegy a pénzzel. Ha megfelelő előleget nem tétet le az apám, hát rendesen kárba marad. Még a kész kiadást se kapja meg. Ő mondja. S ebből azt a nagy háztartást vezetni, mit gondolsz, nem csekélység... De azért csak gyere fel.

István: Látod, ezért bolondság tanulni. Kinlódik az ember, aztán hiába. Semmi láttatja.

A korcsolyás: Láttatja? Mi az, hogy: láttatja?

István: Anyám igy mondja. De az iparosnak sincs jó dolga. Azt meg adóval zaklatják. Láttam a Rubinnál. Van czigarettád?

A korcsolyás: Nincs, de veszek. Gyere.

A gyerek egy kicsit eltünődött, hogy visszaforduljon-e az utjáról. A másik vigyorgott ezen, mire hirtelen elhatározta magát s megfordult.

A korcsolyás: Nem kapsz ki otthon?

István (felhuzva a vállait, kissé elkényszeredett mosolygással): Tán nem. Majd mondok valamit.

A korcsolyás: S mit mondtál az adóról? Hogy van az? hogy: zaklatják... Ki az a Rubin?

István: Könyvkötő. Most ott voltam nála egy ideig. Tisztességes ember máskülönben...

A korcsolyás (kelletlenül méri végig a barátját): Rokonod?

István (élénken tiltakozva): Dehogy. (Már füstöl a szájukban a czigaretta, mire ő is a korcsolyáshoz méltó, könnyed, elegáns akart lenni. Sokkal folyékonyabban, a czigarettafüstből táplálkozó uri egyszerüséggel beszél.) Hát tudod, az ugy volt, hogy amikor a latinból meg a történetből hazavittem az intőt, hát az apám már mindjárt kiabálni kezdett. Hogy ezt az osztályt is nem járatja kétszer velem s neki már nincs pénze, és efféle, már amint ilyenkor ők beszélni szoktak. Anyám a pártomra állott, amennyiben én azt mondtam, hogy az intő még semmit se jelent, az még nem négyes és éppen csak megeshetik, hogy az lesz belőle. Mit tudja az ember azt előre. Hát anyám is mondta,—jó asszony, becsületemre mondom, nem azért, mert az én anyám, hanem keresni kell a párját...—hát mondta, hogy várjuk be az értesítőt. S egyszer hallottam, hogy veszekedtek. Apám kiabált, anyám meg felelte: Hát csakugyan olyan nagyon ki van az zárva, hogy a gyereket üldözik a tanárok...—Már mint engem.—Nem szopja az ujjából. Ha a gyerek mondja, hogy üldözik, hát legalább utána kellene járni. Képviselő vagy, aztán még annyit se tudsz elérni a kormánynál, hogy annak a szegény fiunak nyugta legyen az iskolában.—Az apám megint kiabált valamit, hogy nem kell efféle ostobaságokat beszélni, s magam is megijedtem egy kicsit.—Jól adja,—gondoltam magamban—már mint az anyám. Tudod tiszta majom szeretettel viseltetik a gyermekei iránt. De hát mindenkinek megvannak a maga apró gyöngéi. Azért nem szabad elitélned.—Hát akkor abban maradt a dolog. Hogy miről beszéltek, azt is csak később tudtam meg. Amikor hazavittem a kiskönyvet. Volt abban minden, csak jó nem.

—Megbuktál?

—Nem, csak négyest kaptam. A latin-tanárt, meg a történet-tanárt csakugyan nem csalta meg az előérzete. Korai még azonban bukásnak nevezni a dolgot, majd csak az év végén következik, ámbár azt hiszem, hogy igyekezni fogok. Meg kellett igérnem apámnak. Az öreg nagyon kellemetlenkedett s ilyenkor tőlem mindent kicsikar. Addig azonban még sok minden történt. Látom, hogy apám csapkod, lármáz s mama jár utána. Velem a haragosat adta. Nem szólott hozzám s ugy ment el mellettem, hogy meg se látott.—Na fiatal ur,—mondja egy reggel a szobaleány—majd mesterségre adják. Most mondta a nagyságos ur.—Ej, ha,—gondoltam, ennek fele se tréfa. Emlegettek affélét azelőtt is, de annyira komoly még egyszer se volt a harag. Apám gyönyörüen tartotta magát; micsoda jellem ez az ember... Azonban néha észrevettem azért, hogy már szeretne barátkozni. Ellágyulva pillantott utánam, ha keresztülmentem a szobán s gondoltam: no most mindjárt békül. Erre mégse került a sor. Egy délelőtt azonban látom, hogy nagyban készülődik valamire. Mi lesz ebből? Végre is csak nem fog most szcénákat csinálni, amikor már feledésbe ment az ügy... Ez izléstelenség volna. Nem tette. Délben egész határozottan azt mondja nekem: Fiam, elhatároztam, hogy nevelésedben más irányban indulok meg, illetőleg, hogy ugy mondjam, itt kissé zavarba jött az öreg, mert a mama rámeresztette a szemeit—hogy ugy mondjam, teljes fordulót csinálok. Arra nem vagy alkalmas, hogy tanult ember legyen belőled. Hát légy iparos. A ki ezen a téren megállja a helyét, az éppen olyan derék ember, mint a kinek diplomája van.

—No már megengedj...

—Ő mondta. Hát csak hallgasd. A mama erre mondott valamit németül, de apám az asztalra csapott s azt kiáltotta: svájg! Én még azt sem tettem meg, hogy egy bátorító pillantást vetetettem volna a mamára. Őszintén szólva, megsajnáltam ezt a derék embert. Sok baja van velem, hát csak beszélje ki magát. Azt tudtam, hogy az iparból ugy se lesz semmi. A mama effélét meg se enged. Ha pedig rám akar ijeszteni, hát legyen meg az öröme neki. Kétségbeesett képet vágtam, a szájam széle begörbült, a mama rám nézett, megint mondott valamit németül, aztán előkapta a zsebkendőjét, szemeire nyomta s kiment, keményen bevágva maga mögött az ajtót. Apám egy kicsit összezsugorodott a széken s ugy nézett utána, én akaratom és föltett szándékom daczára is elmosolyodtam kissé s erre hamar összeszedte magát.—Délután elviszlek Rubin urhoz, aki derék mesterembert nevel majd belőled. Aki nem szereti megtanulni, az még mindig nagyon szépen bekötheti a könyvet. Ha nem akarsz urfi lenni, hát légy inas. Csak pofozzon a Rubin...

Anyám kiáltott a másik szobából:—Gyere csak, kérlek.—Apám bement, megint beszéltek valamit németül. Pedig hát ha titkot akarnak tartani, inkább vennének elő egy darab papirost s arra irnák fel egymásnak a kérdéseket és feleleteket. Azt nem hallja az ember a másik szobában. A beszédet igen s mindegy az, hogy érti-e a szavakat vagy nem. Azért tudja, hogy miről beszélnek. Még azt is, hogy mit. A mama kiabált, apám kibékítette s végül ugy látszik, megmagyarázta neki azt, a mit én amugy is tudtam, hogy tréfa az egész. Arra való, hogy én majd jöjjek könyörögni, hogy tanulni akarok. S ha rossz fiu volnék, hát alaposan megszekirozhattam volna apámat. Ő jött volna engedelmet kérni. Azonban én már akkor elhatároztam, hogy kedvére intézem el a dolgot. Majd megkérem, hogy vigyen vissza az iskolába. Végre is csakugyan sokat költ reám, hát miért ne legyen neki igaza? Délután a mama ölelt-csókolt, aztán meg ujra ölelt, magához szorítottt, unalmas volt! Apám egyikünkre se nézett, csak szörnyű komolyan elindult, én utána, s igy kerültem Rubinhoz.

—Inas lettél?

—Csak hallgasd. Rubin, aki néha negyven-ötven forintos számlát is hoz mihozzánk, mindjárt eleintén elkezdett velem szemtelenkedni. Ugy látszik, hogy ki volt adva neki az utasítás. Tegezett s valami ponyvában hulladékpapirt hordatott velem hátra valami raktárba.—Ugy?—gondoltam magamban.—Igy bántok ti velem? Majd megtanítlak én titeket. Szépen belejöttem a könyvkötészetbe s amikor egyszer Rubin példálózgatni kezdett, hogy talán már meg is lehetne kérlelni a kedves papát, hát azt mondtam neki:—Hallja maga Rubin ur, én szeretem az iparomat. Ha magának nem kellek, hát majd kitanít más.—De fiatal ur...—kezdi ő, s látom, hogy szörnyen megdöbbent. Aztán egy kicsit gondolkozott, megkefélte a kalapját s elment. Persze hogy apámhoz ment s beszámolt neki a meglepetéssel. Délután a mama háromszor is elsétált a mühely ablaka alatt s fölpislogott, másnap meg apám jött, s rám se nézve, valami könyvekről tárgyalt Rubinnal. Elment s hirtelen megint visszajött és másik aranyozást kivánt az egyik könyv sarkára. Ezen jól mulattam. Lesz szegénynek otthon jó dolga. Majd ad neki a mama könyvkötészetet. Másnap, már mint tegnapelőtt, ujra nálunk járt. Engem is félrehivott egy pillanatra s szigorúan kérdezte, hogy: no, nem gondoltuk-e meg a dolgot? Nem jobb lett volna-e tanulni?—Nem—mondtam neki hidegen.—Hajlandóságom van az iparra.—Ugy?—kérdezte nagyon megnyult ábrázattal s zavarba jött.—De hát édes fiam—kezdte ujra—én ebbe nem egyeztem bele.—Odajött Rubin is.—Ifju ur—mondja—ifju ur, ne tessék megszomorítani a papát.—Szeretem az iparomat—mondtam én.—Apám kiabált. Ostobaság! Marhaság! Azt hiszed, hogy én ezt eltüröm!—Egyszerre azonban szép kérésre fogta a dolgot.—Nézd, édes fiam, megigértem anyádnak, hogy nélküled nem megyek haza. Ne hagyj engem szégyenben. Gyere haza, édes fiam, aztán igyekezzél egy kicsit, légy jó fiu... Gyere drágám... Végre is megsajnáltam az öreget, hát hazamentem vele.

A korcsolyás bólintott.

—Jól tetted.

AZ ÖREGRENDÜ UR

A szobalány azzal jött be, hogy egy öregrendü ur akar beszélni a nagyságával. Öregrendü ur? Micsoda öregrendü ur?—Hát egy öregrendü ur.—S a nagyságával akar beszélni?—Igen.—Micsoda öregrendü uraid vannak neked?—Vannak, vannak...—Hát jöjjön az öregrendü ur.—Azzal én bementem a másik szobába, hogy ne legyek terhére az öregrendü urnak s állítólag újságot olvastam, voltaképpen azonban kifigyeltem, hogy mit beszél az öregrendü ur, aki mintha különösebben érdekelt volna, mint valami más ember. Talán azért, mert a cseléd se azt nem mondta, hogy: öreg, se azt, hogy időses vagy vén, hanem egyszerüen megtette egy rend tagjává. Az öregrendüek... Istenem, vájjon leszek-e én öregrendü?...

Az ember beszélni kezdett künn.

—Klatz vagyok, nagyságos asszony.

—Glatz?

—Nem, Klatz, K-val. A Guravecz és Társa czég beltagja, ahol tegnap meg tetszett fordulni. Gyerekholmit tetszett vásárolni, ingecskéket, harisnyát s czipőt is. A czipővel különösen el tetszett véteni az adreszt. Mert mi, kezeit csókolom, csak nagyon mellesleg foglalkozunk czipővel. Czipő és kesztyü, az nálunk éppen csak hogy van, de nem jófajta. Tartjuk, mert a publikum, különösen a hölgyek, szeret egy boltban mindent megvenni. Leülni a pult elé, aztán odaparancsolni az egész listát, amit felirt magának otthon. Hát van nekünk, hanem nem fektetünk sulyt reá. Tetszik tudni, ahhoz egy külön ember kellene. Külön osztály s ember, aki vásárolni tud bele. Nálunk azonban csak a Guravecz ügyetlenkedik, mert ezt ő sem érti.

Künn nevetett az asszony.

—Hát irják ki az ajtóra, hogy czipőt vásárolni menjen másfelé a publikum.

Kicsi szünet után, ami alatt—azt hiszem—nagyot bólintott az öregrendü úr, válaszolt a férfi.

—Hát igen. Az kellene. Az volna a tisztesség. Mert nálunk, kérem, haszontalan kis gyerekczipőt legalább is három hatossal fizet tul a nagysága. Nincs raktár, nincs befektetés, tehát nincs reális alapja az üzletnek. Magunk se a gyárból vásárolunk, tehát mindenki előnyben van felettünk, aki a gyárba megy beszerezni a készletét. Mi előttünk már a gyár is, meg a nagykereskedő is nyert az árun. Tehát ketten. A másik boltost pedig csak a gyár előzi meg a nyereségben. Ért engem a nagysága? Ért? Mert az asszonyoknak ugy általában—tessék megbocsájtani—csak jár a szájuk, hogy ilyen olcsón vásároltak, meg olyan olcsón vásároltak, voltaképen azonban az asszonyokat legkönnyebben csapja be az, akinek az a kenyere. Teszem fel Guravecz...

—Ön talán most különválik tőle és másik boltot nyit?

Csend, aztán egy kicsit sértődötten felel az ember.

—Nem, nagysága. Nem arra indultam meg, hogy kuncsaftot hajszoljak, hanem csak ugy, a kedvemből.—S aztán mintha valami kis gőg lett volna a beszédében, bár egyszerűen, csendesen, öregrendüen beszélt.—A kedvemből. Mert hát a nagysága a három pár cipőcskénél egy forinttal károsodott. Tudniillik, ahogy én hallom, hogy Guravecz azt mondja, hogy kettő husz, már minthogy: két forint és husz krajczár, hát előveszem a megrendelési könyvet s konstatálom, hogy ez a gazember lehúzza az embereknek a bőrét. Tessék elhinni, hogy tegnap is kiköptem a boltajtó küszöbén, mielőtt bementem volna levelezni. Mert én végzem a levelezést. Ebben is szép disznóságokat kell hogy leírjak. Guravecz mindig csőddel fenyegeti a gyárakat, hogy aztán futhatnak a pénzük után s cigánykodik s én meg irom a leveleket ebben az irányban, nagysága. Hát mit csináljak? Guravecz tudniillik az üzlet lelke, hanem rossz lelke, kérem. Micsoda hitvány ember!... Ha arról a vevőknek fogalmuk volna, hát nem botlanának be mihozzánk. Annál kevésbbé, mert mindjárt a harmadik házban igen szolid üzlet van. De micsoda tisztességes üzlet!... Lankaszter és Bogyó. Két nagyszerű zsidó, kérem. Finom üzleti emberek. Azok, kérem, számitással dolgoznak s ha nekem kell, mint a hogy most kell például, mert nagyon kifogytam belőle, egy tucat hálóing, hát odamegyek. Azt már csak nem teszem, hogy Guravecz kezeire adjam magam. Nem ismer az se istent, se embert, se kompanistát, Olyan ember az kérem...

Az asszony türelmetlen lett, félbeszakította.

—Tehát ön visszahozta a forintot, a mivel becsaptak.

Az öregrendü ember elképedve bámult reá.

—Dehogy, kérem. Hogy tehessem én azt? Én nem igen szólhatok bele semmibe. Csak emésztem magam, de ugy emésztem magam, hogy némely este betege vagyok a boltnak. Tántorogva megyek haza, mintha részeg volnék. Mert igy nagyon utálatos ám az üzlet. Az igaz, hogy ugy se szép, a hogy én csináltam a magamét, a mig egyedül voltam... Mert hát én lelket adtam bele az üzletbe. A tisztesség alapján állottam s a ki csak egy kicsit ugy nézett ki, hát annak volt hitele nálam. S kiszámítottam, hogy ennyi kell az életre, ennyi kell arra, hogy félretegye az ember—s aztán azonfelül egy krajczárt se vettem el. Aztán tönkrementem. Nem a tisztesség miatt, kérem, hanem inkább a hitelért, mert a tisztesség jó az üzletben. Tessék elhinni, hogy semmi sem fizeti ki jobban magát. Ezt dudálom ennek a szerencsétlennek is... Mert szerencsétlen, kérem. Hiszen ha az ilyen embereket se akasztják fel, hát akkor mire való az akasztófa?... Ez az ember tudniilik arra való szimattal dolgozik, hogy micsoda-forma vevő jön be a boltba. Hogy kitől mit lehet kicsalni. Olyan szimatja van, mint a kutyának. A hogy a vevő bejön, már mint az asszonykuncsaft s a segédek meg az inasok kiabálnak hogy: kezeit csókolom, kezeit csókolom, ő már nézi, hogy mit ér az illető. Megolvassa a pénzt a zsebekben—engedelmet kérek—a szoknyán keresztül. S egy és ugyanazon szövetet nála ötféle áron is meg lehet kapni. Ez pedig gyalázat, kérem mert... Elég az ahhoz kérem, hogy gyalázat s én igen nagyon pirulva végzem a levelezést ebben a boltban, a mi az enyém is és a miben az én nevemben is folyik ez a—engedelmet kérek—rongykereskedés.

Hallottam, hogy fölállott. Recsegett a czipője is, meg a padló is lába alatt.

—Sőt, kérem—mondta s a szaván hallottam, hogy mosolyog—én érvényesítem is az elveimet az üzletben, csak hogy hát, kérem, módjával. Mert ugy áll a dolog, hogy tönkrementem s az apósom adta a pénzt, a mivel itt társ lettem. Ujra adta s azt mondta, hogy jó lesz mellém valami üzleti szellemet keresni, mert hogy én nem vagyok arra való ember, hogy megállják a magam lábán. Hát azért állok én most ennek a Guravecznek a lábán, ő az üzleti szellem. Azonban nekem kiabálni mégse szabad, mert tönkrement ember vagyok s most már a második hozomány van befektetve az üzletbe s nekem nézni kell, hogy hogy gyümölcsözik. Mert jól megy nekünk. Hanem a tisztelt férjét becsülöm, mert mindig tisztességesen ir az újságba. Ha nincs odairva a neve, akkor is megismerem. Kérem, ezt ne tessék ugy venni, mintha hizelegni akarnék, hanem igy van, hát igy van s a mikor be tetszett diktálni, hogy hova küldje a pakkot a Guravecz, hát mindjárt megütötte a fülemet a név. Ejnye, hogy a fene egye meg ezt a bitangot, már mint a Guraveczet, gondoltam magamban, hát ilyen becsapás már még sincs rendjén s hát gondoltam, hogy feljövök.

—És aztán mit érek vele?

—Nem sokat, kérem, mert ha Guravecz bevesz valami pénzt, hát abból már vissza nem lehet kapni semmit. Igen hitvány ember. Nála el van temetve a pénz. S ezzel szemben hiábavaló az én minden mesterkedésem. Mert, kérem, megesett az, hogy a belső irodában leveleztem s ő üzletfelekkel jött be s hazudott nekik s én mindig intettem a háta mögött az illetőknek, hogy: nem igaz, nem igaz—és azért mégis ugy csinálta meg az üzletet, a hogy ő akarta. Mert rám nem is néztek. Számba se vettek. Ő ott táncolt, keringett és mindenféléket összehandabandázott s én hiába pusmogtam, hogy: hazudik, hazudik, azért csak neki volt igaza. S én, kérem, kénytelen vagyok ennek a hitvány embernek a svindlijéből élni. S hogy keres, kérem! Gyönyörűen. Soha még olyan bőviben nem voltam a pénznek, mint a mióta ez a gazember forgatja a kis tőkémet. Hanem hát, kérem, mégis utálatos igy élni. Én, kérem, elhatároztam, hogy kinyilatkoztatom, hogy én nem vagyok részes az üzletben. Csak zsebrevágom a pénzt; hanem én egész másképpen csinálnám. Egy ár. Mindenkinek egy ár. Az a bizonyos ár, amiben én tönkrementem. Mert én azt gondolnám, nagyságos asszony...

—No mit?

—Azt gondolnám, hogy talán tetszenék mégis bejönni holnap a boltba s megmondani, hogy a czipőcskékre ráfizettem egy forintot, a három párra s az egyebekre is vagy három forintot. A mire én—kérem—nem vagyok tanu. Azt én nem tehetem, én mint társ. Hanem a nagysága kérje vissza a pénzét. Nekem nagyon kellemetlen az, hogy lefeküdjem azzal a tudattal, hogy a nagyságától is annyit loptunk, meg mástól is, hogy lopunk, csalunk, s ahogy szombatonkint pénzt ad ki nekem Guravecz a pénztárból, hát mindig eszembe jut az egész heti bün. S azt érzem, mintha összevernének, ahogy megyek haza s feleségem azt kérdi:—mi bajod? Pedig hát semmi egyéb bajom nincs, csak ez a pénz.—Hát talán tetszenék mégis holnap benézni hozzánk s esetleg visszaad Guravecz valamit. Tessék mondani, hogy illetékes forrásból tudja, hogy az áru sokkal olcsóbban kapható és hogy be van csapva...

A vendég felállott. Ugy látszott, hogy megy. Az asszony pedig naiv kiváncsisággal kérdezte tőle:

—De hát micsoda boltos ön? Ide jön denunciálni a saját üzletét...

—Én kérem, én...

—Ön hát.

—Én ur vagyok, kérem. Nem boltos. Engem megöl a piszok. Tessék elhinni.

A TISZTESSÉGES EMBEREK

Valami különöset gondoltam,—mondta egy fiatal ember a másiknak s mosolygott. Olyan formán azonban, hogy elgondolkozott a mellett s látszott a szemein, hogy nem mulatságos az, amit különösnek mondott. Éppen csak vértezte magát a mosolygással az ellen, hogy a másik esetleg kineveti. Gyere, neked mondom el először.—Elhuzódtak. A ki még a teremben volt, nem igen figyelt rájuk. Kártyáztak egy asztal körül, amire a tömegen át csak fölágaskodva lehetett belátni, nagy pénzben; a fal mellett a széles bőrdiványokra némelyek a lábaikat is fölrakták és halkan beszélgettek; másfelé indulatos szóváltás hallszott; egy asztal fölé két emberfej borult, mintha rövidlátók lettek volna, bámulták a sakktáblát; mellettük fakó képü, kiéhezett formájú ember egy virzsiniavéget rágva, révedezve, nem igen nagy figyelemmel nézte a játékot; a terem közepén pedig billiárdgolyók kocogtak s a szörnyü füstből kiválva, meg ujra elveszve benne, emberek kerülgették az asztalt. A két fiatal ember behuzódott egy sarokba s az, a ki valami különöset gondolt, beszélni kezdett.

—Hogy ez a népség itt nagyon is vegyes, azt magad is látod. Nem gondolkozom valami bolond arisztokratikusan, hanem rosszul érzem magamat ebben a társaságban. A hogy igy körülnézek, nemcsak hogy egyikhez se köt semmi, hanem mindenkitől elriaszt valami. Vagy én ismerek valami fekélyt rajtuk, vagy mások beszélnek efféléről. És olyan mosolyogva, annyira tréfába véve a fogyatkozásokat, a mi jellemző a morális felfogásra, ami ebben a büdösségben dühöng. Ebben a lokalitásban derülten tárgyalják le például azt, hogy valaki közülünk lopott. Kezet fognak az illetővel s mig magukban mosolyogva mondják, hogy: tolvaj, tolvaj,—leülnek vele szemben az asztal mellé kártyázni. Van itt iró például, a kinek soha egy eredeti gondolata nem volt—innen is, onnan is elcsen valamit—s megbénult alak. Rettenetes az, hogy a bohémben nincs becsület. Ugy általában tudniillik... Én istenem, az, hogy az ember küzd a mindennapi kenyérért, nem ok még arra, hogy hátat fordítson a tisztességnek. Rosszul érzem magam itt. Nincs bennem semmi abból a czinizmusból, a hogy itt felfogják az igazmondást, meg egyéb kellemetlenséget, a mivel az embernek meggyülik néha a baja. Az lenne a természetes, ha be se tenném ide a lábamat. Azonban társaság nélkül se tudok élni. Valakire, akárkire szüksége van az embernek, hogy szót váltson vele. Egyedül, nagyon is egyedül vagyok. A multkoriban például megesett velem az, hogy ültem a korcsmában ebéd után és sehogy se tudtam fölkelni az asztal mellől. Mit csináljak, hova menjek, ha bezárul mögöttem a vendéglő ajtaja? Idegenkedtem attól, hogy az utczára menjek s aztán körülbámuljak, hogy merre is induljak meg hát. Nem vár senki. Hát elkezdtem diskurálni egy uri emberrel, a kire máskülönben nem tudok undorodás nélkül nézni. Rávitt a szükség. A társaság után érzett vágyakozás. Ez az ember,—mondják—mi előtt megnősült, az anyósának volt a szeretője. A házasság csak arra való volt, hogy az öreg asszony mindig maga mellett tudja a legényt. Társaság nélkül tehát nem lehet megélni. Azonban mi áll utjában annak, hogy az ember egy, az igényeinek megfelelő társaságot hozzon össze? A tisztességes emberekét... Ez az, amire gondoltam...

A másik ember mosolygott.

—Nagy arroganczia.

A fiatal ember megütközve nézett reá.

—Miért? Hát például te nem szivesebben jönnél el hetenkint egyszer-kétszer ilyen társaságba, mint ide, a sokadalomba? Kevesen lennénk. Szigoruan összeválogatott kis csoport, amiben azonban egy se akadna kivetni való. Mégis csak jó az, ha az ember tudja, hogy kivel ül egy asztal mellett. Annyi ember között mindenféle akad, de a mi kis társaságunkban csak becsületes emberek volnának. Egy kis sziget volnánk az óczeánban. S megközelíthetetlenek. Szegények, de korrektek, fanatikusan tisztességesek... Ha egy kéz átnyulna az asztalon a boros palackért, tudnám, hogy tiszta...

A másik kedvetlenül dunnyogott.

—Jó, jó...

—Nem tetszik neked a gondolat?

—Nem.

—Miért? Pedig—lásd—azt hittem, hogy ha valaki, hát te lelkesedni fogsz érte. Egy kis titkos,—semmiféle hivatalos jelleget nem fitogtató, barátságos liga, asztaltársaság, valami kis korcsma külön szobájában... Nem volna kellemes? Egy kis felüdülés, megkönnyebbülés az után, a hogy meghentereg az ember a közönséges életben, mindenféle piszokban, a miben elvégre meg kellene fordulni ezután is, mivel hogy a mi szegény kis kompániánkban nem volnának se kiadók, se megrendelők, se pöfögő meczenások. Ha ezeket bebocsátanók, egyszerre vége lenne az egésznek. Megváltoznék a karaktere...

—Hát aztán hol a biztositék arra a nagy tisztességre, a mit vársz a szemelgetésből s a mi egyébként egy kicsit unalmas is lehet.

—De megnyugtató.

—Honnan tudod, hogy csupa olyan becsületes ember kerülne össze, a kinek alkalma is volt már arra, hogy válogasson a becsület és a becstelenség között. A kit nemcsak a félelem tartott meg ez ideig a becsület utján. Mert hát, én istenem, az ember egyáltalában csak azért nem lop, mert azt, a mit ellopni érdemes, vigyázza a rendőr, vigyázza a gazda, a szomszéd, az egész érdekközösség. S a ki nem lop, az csak igen kis részben becsületes ember, nagyjában csak gyáva, hát hogyan válogatod ki az óvatosak közül a becsületeseket?

—Az érzésemmel, az ösztönömmel, meg a tieddel, a mindnyájunkéval. Annak, a ki csak gyáva, hiányzik a szeméből a nézésnek az a bátorsága, a mi benne van például a te szemeidben. Az ilyen szembe belenézni jólesik, eltelik az ember bizalommal. S tiz ilyen megbizható szempár egy asztal körül, hogy az ember senkire se gyanakszik...

—Az órádat félted?

—Nem, magamat. Tiszta akarok lenni, s bemocskol, magamtól elidegenít az érintkezés is az olyan elemmel, ami nem kedvemre való. Semmim sincs, nem vagyok genie, a talentumom se valami tulságos, hát legalább azt az értéket akarom nagyra nevelni magamban, hogy becsületesen éltem becsületes emberek között. Ilyenformán aztán el tudom képzelni azt, hogy az ember mosolyogva hal meg.

—Csak azért?

—Az élet is más. Derüsebb.

—S hol a próba? Végre is, ha az aranynak ki kell állani a próbát, a te embereidet is alá kellene vetni valami kisértésnek. A bizalomnak anélkül semmi alapja nincs. A szem, ahogy mondod? Hátha hályog borul a szememre, már nem vagyok neked elég becsületes ember? Ámbár...

A fiatal ember körülnézett, gondolkozott s kissé kedvetlenül felelt:

—Gondolkoztam a próbán is. Nem is próbán, mert hiszen én bizonyos lennék a dolgomban. Hanem tegyük föl, hogy van egy sorsjegyem s én lenn vagyok Lovranában, vagy másutt, hiszen ez mindegy, s a kezembe akad egy ujság s olvasom, hogy nyertem negyvenezer forintot. Nem jöhetek haza. Beadósodtam a hotelben, innen várom a pénzt. De hát most már van magamnak is, csak éppen egy megbizható emberre van szükségem, akinek elküldjem a sorsjegyet s aki kezeimhez juttatja a pénzt. Hát ugyan kinek küldeném itt, mondd? Kire bizhatnám rá ugy, hogy én odalenn ne remegjek a pénzemért? Éppen csak hogy megértsd azt, hogy mi az, amire én gondoltam, azért hozom fel ezt a példát. Ha tudniillik megcsinálnám az én társaságomat, annak küldenem el benne a sorsjegyemet, akinek éppen eszembe jutna a neve. Akármelyiknek. S aztán a jobb fülemről ráfordulnék a bal fülemre s boldog nyugalomban horkolnék tovább. Például neked küldenem, ámbár te itt vagy társaság nélkül is...

A másik ember elgondolkozva nézett reá s lassan, vontatottan kérdezte:

—Nekem?

—Neked.

Hallgattak s végre is az, akinek a czimére majd elindul a sorsjegy, egy kis, ő maga előtt is nevetséges szorongással, aggodalmasan egyezett bele a dologba.

—Hát jó, hanem ne a házbérnegyed idején. Ilyenkor semmiféle jótállást nem vállalhatok. Ha az embert nagyon szorongatják, elkölcsönöz a negyvenezerből pár száz forintot. Nem gondolod?

AZ UTOLSÓ ÓRÁBAN

Kényelmes uri lakásban, utolsó óráit élte egy asszony. Besüppedt az arca, szemei alatt rozsdás foltok ültek a csontokon. Tegnap talán még láz, ma azonban már inkább szederjes, zöldes, fakó foltok. Az ágy lábánál egy kékruhás ápoló-nővér összegubbaszkodva imádkozott, s ha jött az orvos, fölnézett rá, mintha kérdezné: mehetek? Az azonban észre se vette. Szórakozottan járt ki és be s valószinűleg hireket vitt ki valakinek. A férjnek. A férj egy Kafter nevezetü vállalkozó volt. Kis, őszes, igénytelen ember, aki éppen csak ennek az ügynek az elintézésére szaladt haza valahonnan messziről, s mintha türelmetlenkedne. Végre is van az embernek egyéb dolga is. Töméntelen üzlet, amit mind le kell bonyolítani. Egy csomó asszony volt még a szobában. Egy egészen fiatal, aki finom csipkekendőbe könnyezett és sokszor emlegette a kedves nénit. A férj ilyenkor idegesen nézett oda. Aztán volt ott egy öreg asszony, akinek az arcán azonban müvészileg el voltak kenve a ránczok s akinek pompás kalapja alól éppen csak egy kicsit szürkébe játszó haj kunkorodott elő. Egy másik asszony valami szegény rokon volt. Régimódi vikler volt a vállán s minden különösebb érdeklődés nélkül bámult maga elé. Őt is a kötelesség hozta ide és sürün nézte az órát, hogy mikor szabadul már. Volt ott még egy kis kövérkés nőcske is. Az a férjet szerette volna foglalkoztatni, s minduntalan mondott neki valamit és mindig igy: kedves Kafter. Ezen diskréten mosolygott az öreg hölgy. Egyszer aztán kijött az ápoló-testvér s minden oldalra meghajtva magát, átment a szobán. Nyomában az orvos jött s csendet intve a hölgyeknek, suttogva beszélt:

—A nagyságos asszonyon már nem segít a tudomány, de talán megkönnyíti utolsó perczeit az, ha maga körül látja azokat, akiket szeret. Tessék bemenni, de minél kevesebbet beszélni. Ha azonban ő mondana valamit, hát jól jegyezzék meg maguknak. Ez fontos néha. Hát ne fárasszák hiába.

A hölgyek egyenkint bevonultak, legutolsónak a szegény rokon maradt a sorban. Szőcsné. Kafterné is csak igy hivta. Bágyadtan nézett végig rajtuk, amikor letelepedtek az ágy mellé, egyszerre azonban mintha érdekelni kezdte volna valami. Előbb csak bizonytalanul révedezett a pillantása az öreg asszony feje fölött, de aztán csillogva pihent meg a kalapon. Sokáig nézte s mormogott is valamit, amit azonban nem lehetett megérteni. Az asszony feléje hajolt s édeskés figyelemmel kérdezte:

—Mit mondasz, kedvesem...

A haldokló a kalapra bámult s elragadtatás és irigység telepedett ki az arcára.

—Gyönyörű—rebegte.—Egy kicsit igen is dus...

Ezt egészen tisztán meg lehetett érteni. Szőcsné is odahajolt s aztán a kalapra pillantva, valami, cselédhez illendő alázattal igyekezett kedvében járni a haldoklónak, amikor igazat adott neki.—Csakugyan,—mondta—hanem a nagyságának ilyen kell. Ami sokat takar és egy csöpp árnyékot vet az arczra is.

—A másik asszony átbámult az ágy kék selyem paplana fölött s előbb meghökkent a váratlan támadásra, de aztán elnézett a Szőcsné feje fölött. Összeszorította a fogait s egy hangot se felelt. Közöttük a beteg azonban föltámaszkodott a fél karjára s kérdőleg nézett mind a két asszonyra. Szőcsnének még mintha intett volna is, hogy csak előre. Uszította, mint a harapós kutyát, s megerőltetve a szemeit és az agyát, leste, hogy hogyan fog elsápadni a kenőcs alatt is a hiu vén asszony. Szőcsné azonban mintha egyebet gondolt volna. Ugy látszik, hogy nem volt eléggé tele epével, éppen csak a szegénység mérge ágaskodott benne a módosabb ellen. A haldokló asszony arczán látható volt a bosszuság, amikor lassan Szőcsné felé fordította a pillantását s látta, hogy az körülbámul a szobában s aztán, mintha elszégyelte volna magát, a paplanra süti le a szemeit. Elhaló hangon éppen csak annyit sóhajtott oda a szép kalap alatt némán figyelő asszonynak:

—Bizony, téged is csunyán megtépett az idő, édesem... S hirtelen Szőcsnéhez fordult, és ha nem lett volna végképpen fogytán az ereje, talán a hajába markol. Annyira dühbe hozta az, hogy most a jó barátnőjének nem mondogatott oda ő helyette. Utoljára. Mert arra, hogy bizalmasan csevegve marják egymást, már többé nem lesz alkalom. Bágyadt, le-lecsukódó szemei mélyéről káröröm villant elő, még suttogott, maradék erejét nagyon kimélve szólott:

—Szőcsné, hajolj ide. Közelebb, hogy halljad. Megemlékeztem rólad a végrendeletemben.

Az asszony arcát ellepte az öröm. A másik ebben gyönyörködni látszott, s mintha magában mulatva fürkészte volna a nagyszerű hatást. A harmadik asszony, a szép kalap alatt, nem figyelt oda. Nem érdekelte a végrendelet. Azon mérgelődött még mindig, hogy ez a rongyos asszony, a cselédforma, bántani merte. Szőcsné titkolni igyekezett kitörő örömét s meghatottan rebegte:

—Te mindig jó voltál, Teréz.—S annyit legalább megengedett magának, hogy a betegtől elfordulva, diadalmasan nézzen végig a többin. Talán gazdagabb lesz, mint akármelyik. Valamelyik emeletes házra gondolt. Volt ilyen a haldoklónak több is. Egyet neki hagyott. Vége a nyomoruságnak, a pletykahordásnak, kegyelembarátságnak. A haldokló azonban most már eltorzult arccal, vigyorogva suttogott neki tovább:

—Neked hagytam a szürke nagykendőmet. Azt neked ki kell szolgáltatni a hagyatékból...

Szőcsné rámeresztette a szemeit, s most már nem türtőztetve magát, dühben remegve beszélt bele a haldoklónak még vigyorgóbbá vált arczába:

—Ó, te hitvány személy, te... Hát ezért használtál ki ugy, mintha a belső cseléded lettem volna... Ez a jutalom... Ó, te hitvány...

Most a jóbarátnőn volt a sor, hogy közbelépjen:

—Ne izgassa a beteget.

A haldokló asszony ujra felkönyökölt a párnára, s gyönyörködött a gyilkos villantásokban, amik a szép kalap alól átjárják a most már némán összegubbaszkodott, reménykedésében porig alázott, mozdulatlan fakóarczu asszonyt. Megelégedett pilantása mintha azt mondta volna, hogy: no ez is megkapta a magáét. Valami azonban egyszerre figyelmeztette arra, hogy mi vár reá. Az ápolóné bejött s az ágyhoz csoszogva, ünnepélyes ábrázattal szólott:

—A tisztelendő ur itt van.

Az asszony ijedten hebegett:

—Még nem. Még nem.—S valamicskét emeltebb hangon szólott rá a még mindig az ágy mellett gubbasztó ócska viklerre:—Szőcsné, adj másik kabátot reám. A fodr...—Iszonyu, görcsös köhögés jött rá s a közben intett egy elalvó pillantással az ágy mellett a székre, hogy: ott van. Szőcsné mint egy masina, lélek nélkül, tisztán csak a megszokás igája alatt, segített neki. Lehuzta róla a gyürött hálókabátot, még egy szánakozó pillantást is vetett az összehorpadt, nyomorult testre, s ráadta a friss kabátot. Azalatt az asszony még körülnézett a szobában, s a fiatal leányra tapadt a pillantása. A hang után találta meg. Az tudniillik az ágy feje mögé húzódva, még mindig csendesen sirdogált és panaszosan suttogott: édes néni... Az édes néni hirtelen végzett vele. Még a kezét is fölemelte, s feltartott, átlátszó mutatóujját meglóbázva a levegőben, ugy vigyorgott reá, mint az imént Szőcsnére.

—Te se kapsz semmit. Te szeretsz... szer... a nélkül is. Azt mondtad...

A leány oda se hallgatott, csak arcát a tenyereibe temetve zokogott. Az asszony felült az ágyban, egy pillanatig meglepetten bámult reá. Hirtelen elfordult azonban, mert az ágy lábánál megsuhogott egy ruha. Azt hitte, hogy a pap, s rémülten nézett oda. Amint azonban meglátta a kis kövérkés, rózsaszin arczbőrü, élettel teli asszonykát, hirtelen megváltozott az arczkifejezése. Boszusággal nézett rá, s mint aki még tartogat valamit, de már siet, türelmetlenül szólott arrafelé, ahol az asszonyka ült:

—Te meg az uramat nem kapod meg.—Pihent, erőt gyüjtött, hogy kimagyarázza magát. Levegőért kapkodott. Szőcsné megtámasztotta a tenyerével a hátát, s aztán tovább folytatta:—A végrendelet olyan, hogy nem kaphatod meg. Csak addig az övé a vagyonom, amig meg nem házasodik.—Majdnem megfulladt, s most már alig lehetett érteni a szavát.—Értetted?... Pénz nélkül tönkre ... megy ...—Még egyszer körülnézett az egész társaságon, s elhaló, de diadalmas hangon szólt:—Hogy tetszik? Menjetek... Szőcsné indulj... Emlegessetek meg... nem voltam ostoba... Indulj... Csak beteg, de nem ostoba... Menj...

S hátraesett a párnára.

KÉT BOLTOS

Egy vidéki városban volt a többek között két bolt. Az egyik modern. Nagy tükörablakok mögött két kirakata is volt, mind a kettőben egy-egy teljesen felöltözött, mozdulatlan urhölgygyel, a kik a tüll, selyem, csipke, vászon rengeteg tömegét taposták. Benn csinos urak szolgálták ki a hölgyeket, egy szintén elegáns, de rut embernek a vezérlete alatt. Ez az ur apró szemü, a közepesnél valamivel alacsonyabb termetü, nagyon szőke, majdnem kenderszinü, ritkás bajuszu, kiálló pofacsontu, nagyfogu ember volt. A tulajdonos. Hevessy Valér a neve. Sokat adott a nemességére s valami kis leereszkedés is volt a modorában, a mikor elszedte az asszonyságoktól a pénzt, s kielégíthetetlen, brutális éhséget fejeztek ki a szemei és a széles szája, a miből kissé mindig elővillogtak a nagy, lapos fogak. A bolt mintha nem lett volna valami igen nagyon szolid. Kicsi volt a két nagy ablakhoz mérve s mögötte a raktárban sok volt az üres polcz. Egyszer hirtelenében küldött át a másik boltba pár vég vászonért. Csak kölcsönbe, mert—a mint izente—délután már megérkezik a vasutról az ő rendelménye is. Ebből pör lett. A másik bolt indította, mert sohse kapta vissza a vásznát,—s el is vesztette, mert nem volt tanu arra, hogy csakugyan átvittek egyik boltból a másikba vásznat.—Hevessy ur azonban nagylelkünek bizonyult a másik pör folyamán, a mit tudniillik ő indított a másik boltos ellen becsületsértés miatt. Nem kivánta a megbüntetését s ez bizonyos megilletődést eredményezett, hogy: lám, ni, csakugyan van benne egy kis tisztesség. Ugy áll tudniillik a dolog, hogy akkor már ugy nagyjában tisztában volt a város azzal, hogy Hevessy ur nem tulságosan becsületes ember. Kimondani azonban nem merte ezt senki. Előzékeny volt, szerény, kalapot emelt mindenkinek, választékosan öltözködött, beszélt, mosolygott, hát nehéz egy ilyen tökéletes embert olyan váddal illetni, a mit bizonyítani nem tud az ember. Akkoriban különben eladó volt a szép bolt. Hevessy ur azt mondta, hogy megelégelte a kis várost s miután a szomszéd boltost tönkretette, tuladott az üzleten és elhurczolkodott. Mondták, hogy talán Pestre.

A másik boltos is utána jött néhány év mulva. Az egészen másforma ember volt. Kis, fakóképü, beteges formáju, köhögős. A boltja, mig volt neki, szük, alacsony, hosszu folyosó volt, a minek a belső részében nappal is állandóan égtek a gázlángok. A boltos vásárokra járó gyolcsos volt fiatalabb korában, egy kicsit korlátolt ember, de alapos kereskedő a maga kis körében. Hamar betelt azonban a kocsizással, a mi megviselte a ládák tetején utazó embert, s mert abban a városban tetszett neki a piacz, megtelepedett. Egy kicsit kiterjesztette az üzletét. De nem nagyon. Kész toalettekről nála szó sem volt. S boldogult, mig meg nem nyilt vele szemben a szép bolt, s el nem hódította a vevőit. Még a falusiakat is. A pangás, a szép bolt elleni küzdelem egyszerre letörte. Ez már sok volt neki az üzletből. Arról az ideig nem is álmodott, hogy eféle küzdelmekben legyen része a boltosnak. Hiányzott a gyakorlatából a verseny, s a mint megjelent, leverte a lábáról. Néhány évig még tengődött a boltban, pislogó, vizes szemekkel nem látta a lassu elmulást, s egyszerre aztán egy hét alatt kiárulta a holmit s egy horpadt kézitáskával a kezében feljött ő is Pestre. Ez a város tudniillik olyan város, hogy mindenkinek jut benne egy harapás kenyér. Odalenn a vidéken legalább ez a hire.

Idefent megint összeakadt Hevessy urral. Egyszer futólag találkoztak az utczán, s a kis fakó boltos, a kinek különben Maricsek János volt a neve, babonás félelemmel tért ki előle.—Akkor már vége,—gondolta magában,—akkor én már nem jutok álláshoz, ha te is ebben a városban vagy. Te keresztülhuzod az én kis számadásomat.—S a hogy gyámoltalanul visszanézett, látta, hogy egy pillanatra megfordul a másik ember is és csunyán vigyorog. Otthon mondta is az asszonynak, hogy találkozott Hevessyvel s hogy annak, ugy látszik, jól megy a sora. Hosszu kabát volt rajta, meg czilinder a fején, a kezében ezüstfejü bot... Az asszony korán megsavanyodott, örökké nyögdécselő szegény kis teremtés volt, a kinek azonban egyszerre vad reménység, bizalom villant meg a szemeiben, a mikor erről az emberről beszéltek.

—Majd megalázkodnak a hivalkodók. Ne félj te semmit. Majd megalázkodnak...

Az embernek forgott valami a fejében, de mintha félt volna kimondani, előbb egy kicsit elment az asszony mellől s messziről vizsgálta az arczát.

—Nem fogsz megharagudni nagyon, ha mondok valamit?—kérdezte.

Az asszony vállat vont.

—Nem.

—Meg kellene békülni vele. Javamra lehetne. Fölkeresném, elmondanám neki, hogy most már konkurrencziáról szó sincs, letört ember vagyok. Talán szerezhetne valami kis kondicziót.

Az asszony fölállt s lázfoltok gyultak ki a szemei alatt. Rekedten hörgött a hangja, a mint fuldokolva kitört a melléből a rettenetes méltatlankodás.

—Ő! Neked! Előbb engem temess el. Te akarsz vele békülni, te, a ki tudod, hogy gazember. Erről ne beszélj.

—De édes lelkem...

—Te akarsz kezet szorítani azzal a bitanggal. Te, a ki soha se csaltál meg senkit s a kit ő tönkretett. Dehogy. Várd meg, a mig megalázkodik, s akkor rugd fel. Hát nincs a férfiban egy csepp becsület se? Még a becsületesben sincs?

—Elfogy a pár forintunk, fiam, s aztán mit csinálunk? Valahova csak be kell hogy jussak.

Az asszony már nem beszélt többet, csak erősen lihegett és a szemei szikráztak. A kis, együgyü ember vállai közé huzta a fejét s elment a dolga után. A dolga az volt, hogy kávéházakba járt, mindenféle ügynökkel tárgyalt s előlegeket adott nekik. Azok azután másnapra, vagy a jövő hétre igértek neki valami biztosat s összemosolyogtak, a mikor ujra meg ujra jött a kis, ügyefogyott vidéki s bocsánatot kérve még a széktől is, a mit meglökött, kérdezni iparkodott, hogy vajjon nincs-e valami ujság. Nem volt. Egyszer azonban az egyik ügynök egy üzletvezetői állásról beszélt valami rosz czégnél. Rosen és Stein. Az talán megfelelő lenne, ámbár másforma ember kellene oda. Agilisabb... Különben is egyszerre tárgytalanná vált a dolog, mert egy másik ügynök közbevágott:

—Az már be van töltve.—A kis, félénken mosolygó emberke felé fordult s egy kis szánakozással mondta neki:—Lássa bácsikám, ilyen embernek kellene magának is lenni. Olyannak, mint a ki ezt az állást elnyerte. Hogy is hivják, ejnye, nem jut az eszembe a neve. Az azt csinálta, hogy a mikor megtudta, hogy Rosen, a kitől több függ, mint Steintől, nagyobb a részesedése is, hát a mikor megtudta, hogy Rosen bevásárláson van Párisban, hát elment hozzá Párisba. A Rosen, hát az, tudja, egy parvenü. Annak nagyon tetszett az, hogy ez a jó családból való, elegáns fiu nem sajnálta a költséget, s hordozta őt mindenfelé Párisban s beleragadt, mint a bojtorján. Ez lett a vége. Élelmesnek kell lenni manapság. Hogy a fenébe is hivják, valami magyar nevü ember...

A kis, fakó emberke összegubbaszkodott a székén, s inkább csak hangosan gondolkozott, a mikor kimondta ezt a nevet: Hevessy...

—Az, az! Hát honnan tudja?

A boltos mindenkinek meghajolt: azoknak, a kik nyujtották a kezüket, kezet adott s csak annyit mondott:—Tudom.—Kimenet azon gondolkozott, hogy ő bizony nem szeretne a Rosen és Steinék bőrében lenni. Félt ettől az embertől s jól teszi más is, ha fél tőle. Valami tiszteletfélét is érzett azonban iránta. Meg nem tudta magának magyarázni azt, hogy egy ilyen hitvány lelkületü ember, egy ilyen szegény, nyavalyás, hogy tud ennyire boldogulni. Mi az ereje a világban? Lám, ő nem csalt, nem lopta el senkinek a tiz vég vásznát, nem esküdött hamisan,—és mégis itt kuncsorog az utczán, jóformán a holnapra való kenyér nélkül. Kell valami hatalomnak lakozni abban a rongy emberben. S derengett a szegény, kis, egyszerü embernek az agyában valami.—Ahá,—mondta—talán a feleségének a nagy bátorsága. Persze. Meg hogy határozottan a szemébe tud nézni az embereknek, holott, ha csak egy kis szemérem volna benne, hát el kellene, hogy bujjék előlük. Ez az, a mi pozicziót biztosit számára és mindig az arra érdemesebbek, de ügyetlenebbek rovására.—S a szegény, kis szürke ember ebben a pillanatban keserves irigységgel gondolt arra a másik emberre, a ki egyszerre csak előtte termett az utban. A vedlett kis boltos meghökkenve bámult föl reá.

Az csunyán vigyorgott s mintha csak tegnap váltak volna el egymástól és pedig barátságban, bizalmasan hunyorgatva szólott le rá:

—No, hát még mindig semmi? Állás után jár, ugy-e? Nehéz dolog. Sok a munkanélküli ember. Csupa jó erő. Hát sehogyse megy a dolog?

A kis boltos hebegett.

—Sehogy.

Az előkelő uriember megfogta a karját s kedélyeskedve biztatta:

—Majd csak akad valami. De, ha minden kötél szakad, hát nézzen el hozzám. Egy ötforintocska mindig akad. Isten áldja meg.

Gyorsan otthagyta, s az ügyefogyott kis boltos tátott szájjal, sápadtan, aztán meg a kopott hajáig kipirulva bámult utána. Még kiabálni is megpróbált, hogy: hallja, hallja!—de csak ártikulálatlan hangok jöttek ki a torkán. Ugy fojtogatta a düh, hogy lekapta a fejéről a kalapot s föltépte az inge gallérját. Attól félt, hogy mindjárt megfullad. Figyelni kezdtek rá az emberek, s egy hordár a karja alá nyult, hogy el ne essék. A fulladozó ember halkan szólott:—kocsit. Csak a kocsiban szedte össze magát valamennyire. Elhatározta, hogy otthon nem szól semmit, hanem majd este, a mikor ujra találkozója van egy ügynökkel a kávéházban, levelet ir annak az embernek. Elmondja a véleményét az ilyen eljárásról. Megmutatja, hogy a tönkrement embernek is van önérzete... Egész este volt egy kis borzongása, de azért elment a kávéházba. S mig az ügynökre várt, egy levélpapir felett mindenfélét kigondolt, a mit meg kellene irni. Azonban nem jutott hozzá, mert ismerősök jöttek. Körültelepedték az asztalt. Az egyik mindjárt ő hozzá kezdett beszélni, s látszott az arczán a becsületes megelégedés, hogy a sok előleg fejében most már talán mégis hozzásegíti valamihez ezt a szerencsétlen embert.

—No, bácsikám, hát ha ismeri azt a Hevessyt, most üsse a vasat. Ő az ur a czégben. Nagy czég, ott kell ember bőven. Ha valami szerényebb munkakörrel megelégszik, ott akad hely. Ha most nem, egy-két hét mulva. Stein ki van dobva, Rosen kifizette, s most ez a másik lett társ az üzletben. S ahogy én látom, hát kimarja ez Rosent is. Valami aféle ember lehet.

A kis boltos bódultan, tántorogva ment haza. Mintha részeg lett volna, tétova, zavaros pillantással nyitott be a szobába otthon. Az asszony ijedten sietett eléje, s leültette egy székre.

—Mi a bajod? Az Istenért...

Aztán egyszerre azt hitte, hogy fölfedezte, hogy mi a baj. Fanatikusan ragaszkodott magában ahhoz, hogy mindennek, nyomoruságnak, csapásnak, betegségnek az a bizonyos egy ember az oka, s szilaj gyülölettel kezdett róla beszélni.

—Ő! Megint találkoztál vele? Bántott. Ne törődj vele. Majd megalázkodik a felfuvalkodott, s akkor köpjél a szemébe. Csapd pofon... Csak várj...

A kis boltos bágyadtan mosolygott, s pihegve, fáradtan felelt:

—Csakhogy én azt már nem igen érem meg. Olyan sokáig nem várhatok.

TERCSA NÉNI GYERMEKET NEVEL

Kártyáztunk az ebédlő asztal mellett. Valaki azt mondta: kvint, kontra. A többi kérdezte: mi? A valaki most már nagyot kiáltott: kvint, kontra.—A kiabálásra azért volt szükség, mert a gyermekszobából kiindulva s aztán szerteáradva rettenetes lárma töltötte be a lakást. Féktelen, vad topogás, ének, közben a Talpra magyar-ból egyes töredékes sor, a mint egy már nagyobbacska fiu harsogta: esküszünk, esküszünk. Közös erővel pedig egy lapjával lefelé fordított asztalt toltak jobbra-balra a szobában. Az automobilt. A ki a mulatságból kirekesztettnek érezte magát, egy tömzsi kis fiu, sírt.—Az anyjuk azt mondta, hogy ő már nem bir velük. Erre fölkelt az asztal mellől a nagyapjuk s most már ő is kiabált odabenn. Aztán egy szintén szigoru nagybácsi is. A gyermekek pedig csak egymással törődtek. Kiszaladtak, egyik a varrógép tetejére mászott valami czérna-karika után, a másik az ágy alá bujt be, kettő pedig az ebédlő asztal körül megüresedett székekre telepedett le. Egy kis parasztlány, a kinek a hasa fölött, majdnem a mellén vékony pertlivel volt megkötve a köténye, közönyös arczczal, inkább csak megszokásból lamentált:—Tessék bejönni pubika, ne roszalkodjék Bözsike! S benn a gyermekszobában egymásra bámult a magára maradt két szigorú ur.—Nyilvánvaló, hogy ez az egész terület a gyermekeké. Mi csak megtürt lakók vagyunk rajta. Az élet, a gondatlanság az övék.—S ezt nem tudjátok, ti vének?

Hátradültem a széken s egy pillanatra lehunyva a szemeimet, eszembe jutott Tercsa néni. Teréz, a kit nálunkfelé a többek közt Tercsának is beczéznek.

Testvére volt egy nagybácsimnak, a kinek Rendes György volt a neve. Falusi kisbirtokos volt s a mi a falu berendezésében szokatlan, nem a főutczán volt a háza, hanem egy, a főutczát derékszögben keresztező mellékutcza végében. Olyanformán, hogy az ut a kapuján át bevezetett az udvarra, mint valami szőnyeg, a mi az előszobában indul meg s az ebédlőben tünik el. Az udvar nagy sivár terület volt, amin kedvetlenül bódorogtak a kutyák. Szeszélyesen volt beépítve. A kapuval szemben főépületnek állott a csür, a mit azonban inkább kocsiszinnek használtak. Ebben rendkivül nagy, rugó nélküli ernyős kocsi állott, a mibe azonban akkor volt utoljára ló befogva, a mikor Enyedről hazavitte a kocsigyáros. A nagybátyám ökörfogattal utazott Kolozsvárra, Fehérvárra, vásárokra, meg látogatóba is és rendesen olyanformán, hogy a hosszu szijostort a nyakába kanyarítva, az ökrök mellett sétált. Néha elővette azonban Vergiliust és olvasott belőle. Egyébként a Hármas kis tükör czimü könyvet is olvasgatta s nekünk is gyakran ajánlotta, hogy ne hanyagoljuk el az irodalmat. Ma is őrzök egy csiziót, az ajándékát. A kocsit azonban tyukok, csibék használták nyugalom idején, s ha valami utra elhatározták magukat a bátyámék, hát nemcsak alaposan le kellett tisztogatni, hanem ki is kellett füstölni. A csür mellett voltak az istállók, három is, s mintha füst szállott volna fel belőlük, ugy párállott az aljukon az esztendők óta föl nem takarított trágya, a miből a küszöbök alatt büzös fekete lé folyt ki az udvarra. Gyönge, valamiféle rendszerekkel, de rosszul táplált ökrök tántorogtak ki meg be az ajtón, sovány tehenek s azóta se láttam olyan komor borjukat, a milyenek ezeknek a tőgyét bökdöstek. Ezek mögött az épületek mögött óriás szérüskert terült el kis boglyákkal, a melyek közül némelyeket feketére pörkölt az idő. A lakóházba külön sövénykerítésen át lehetett bejutni és pedig a kaputól balra kanyarodva, virágágyak között, a melyeknek azonban már csak a formájuk volt meg. A házban három szoba volt, de csak egyet használtak belőle arra, hogy benne lakjanak. Abban volt két ágy egymás végtében a fal mellett, egy asztal, a minek a tetejét ketté lehetett nyitni, a falnál egy végighasadt tükör alatt lócza s az asztal körül pár szék. A másik két szobát állandóan bebutorozni készültek s többször el is jutottak már odáig, hogy a városokban, a hol megfordultak, néztek butort. Egyszer megnézték különben a ház zsindelyfödelét is, azon a tájon, a hol a konyhába becsurgott a viz, de annak a kijavítása is annyiba maradt. Minden annyiba maradt, mint a hogy valahol, még gyermekkorában félbemaradt ember volt a bátyám is. A felesége hozzáalakult az évek folyamán. Három testvére volt. Az egyik elkerült valamerre, talán Oláhországba. Egy molnárhoz ment volt férjhez, a ki legutóbb Galaczról irt ezelőtt harmincz esztendővel valami hagyatéki dologban. Nem válaszoltak neki s ő se erőszakolat a dolgot. A másik két testvére leány maradt.

Már abban az időben, a mikor engem a bátyámhoz küldtek vakácziózni, lehettek negyvenesztendősek. Két-három év volt köztük a különbség. Külön-külön laktak, mindegyik a maga birtokán, közelben azonban, az egyik jobbra, a másik meg balra a kis utczától és sürün ellátogattak a bátyjukhoz. Naponkint körülbelül ötvenszer. Az is megesett, hogy csak jött valamelyik, körülnézett s miután meggyőződött arról, hogy legutóbbi látogatása óta semmi változás se adta elő magát az udvarban, szó nélkül távozott. A kapuban találkozott a másikkal; bár nem voltak haragban, köszönés nélkül mentek el egymás mellett. Láthatólag unták magukat. A fiatalabbik, a kinek—ha jól emlékszem—Zsuzsa volt a neve, megpróbált embert szólani unalmában. Mindenféle történetekbe belekezdett, de a második mondat közepén fölállott s kemény lépésekkel távozott; s miután megfordult otthon s figyelő, bár kissé merev pillantással körülnézett az udvarán, ujra visszajött. Megnézte a csür nyitott kapuját, sarkon fordult és megint elment. Magas, száraz, laposmellü lány volt. Nagy lábai és kezei voltak s aránytalanul hosszu, sovány karjai, a melyeket menetközben ugy lóbázott, mint a katonák. Mindig egyenesen, egy kicsit hátradülve tartotta magát, nagyokat lépett s kiabálva, hadarva beszélt. A nézése nagyon határozott volt, majd átszurta az embert, azonban jobbra, balra, mindenfelé kapkodta a pillantását, tehát semmi határozott kifejezésre nem tudott jutni. Az ajtókat keményen bevágta maga mögött. A bátyja gyerekeit állandóan rekczumozta. Ő azt mondta, hogy: kordában tartja őket. Azok pedig mosolyogva néztek végig rajta s már ott tartottak, hogy ki se nevették. Számba sem vették. Ha az utczaajtó nagyot pattant, oda se néztek. De még a kutyák se. Tudták, hogy ki jön. Pár nap alatt kiismertem a viszonyokat én is.

Egyszer valami nyolcz krajczárról volt szó. Nem emlékszem, hogy miért. Talán loptuk a pénzt, de az is megeshetett, hogy találtuk vagy talán éppen csak volt valahogy nyolcz krajczárunk. A summa fele egy nagy vörös négykrajczáros pénz volt, erre biztosan emlékezem. Mintha most is érezném a tenyeremen a nagy kerek pénzdarab bevágását, a karikát, a mit a tenyerembe nyomott, ahogy szorongattam. Azt hiszem, hogy a költekezés keltette föl a figyelmét. A többiek azonban, beleértve a másik nénit is, a csöndest, megelégedtek egy kis lomha hümmögéssel. Tercsi néni azonban, ha már egyébért nem, jövőnk érdekében tisztába akart jönni a dologgal. A boltba nyargalt, verte a pultot, kidülledt szemekkel hallgatta végig a kis vörös zsidót, a ki előadta, hogy mi mindent vásároltunk, s rohant vissza. Az utczaajtó olyat csattant mögötte, hogy az oszlopfa a kilincs felőli oldalon egyet biczczent, mint a sánta ember, s aztán helyreállott mint a jó katona, a ki még betegen is egyenesen megállja a posztját.—A hogy igy helyrebillent az oszlop, elfoglalva régi helyét a már kitágult gödörben, az nekem nagyon tetszett. Azt néztem, mig mint a szélvész, elrohant mellettem Tercsa néni. S rémítően kiabált, visított. Egy-egy dühroham végén szoknyáit szerteterpesztve, fáradtan dült neki a sövénynek. Azt hajtotta, hogy mindnyájan az akasztófán fogunk meghalni. Nem vett azonban időt magának arra, hogy kifejtse az alapot is, a mire ezt a következtetését fölépítette. Perdült egyet s hadonázva, mintha cséphadaró lenne mind a két karja, a kendő alól kilengő őszes tincsekkel megint nekivágott az utczának. Az embereknek odakiabálta utközben, hogy miről van szó. A papnak is, a ki éppen arra jött. Az utcza végéről, mielőtt befordult volna a maga utjára, visszakiáltott:—megirom anyádnak.—Már mint az én anyámnak. S visszavánszorgott. Az egyik fiu figyelmeztetett, hogy: ni, hogy lóg a köténye.—Az bizony csakugyan eloldódott valahogy s rajta taposott, a mikor ujra bevágta maga után az ajtót, az udvar kövezetén termett s kiabált:—Ide gyere! Kitekerem a nyakad! Ide gyere! A mikor senki még csak oda se hallgatott, az égre dülesztette a szemeit és körülbámult, mintha arról akarna meggyőződni, hogy nem sülyedünk-e? Nem. Erre uj bizonyítékokért nyargalt s az ajtóból visszakiabált: semmit se használ a tagadás.—Nem használ!

...Fölnézek körül a szobában. Nagy nyargalás. Az élet vulkánja pirosra fösti az arczocskákat. Kis lábacskák botorkálnak körül a szobában, fürgén, bár esetlenül, hogy az ember mindig attól fél: no, most töri össze magát. Székek hátába bonyolódik bele a gyeplő, felköltik a nagyapjukat, a bácsit, az anyjukat, félrelökik az utból a foteleket, foglalkozást adnak a tétleneknek, rikoltoznak, mintha mértföldeket kellene átkiáltaniok s tátott szájjal bámul egy a nagyobbacskák közül, a mikor az anyja magyarázza neki, hogy mi is ott vagyunk.—Az ám, csakugyan. Inkább csak szokásból én is kiáltok egyet, hogy: csend legyen! s mosolygok azon, hogy micsoda nevetséges figurák vagyunk mi nagyok. Nekik tudniillik, a kiknek a világát a mienkhez akarjuk idomítani. Olyan szánalmasak, mint a milyen Tercsa néni volt, a mikor gyermekeket nevelt.

LOGIKA

Egy Róza, Sugár Róza nevezetü leány volt alkalmazásban egy budapesti boltban. Kishirdetés révén jutott be. A kishirdetésben tudniillik az is állott, hogy: ajánlatok fényképpel kéretnek... s a lány harmadnapra már megkapta a czég levelét, hogy jöhet. Gyönyörü lány volt tudniillik. Nem mozgó szépség, hanem inkább kasszába való. Trónra. A kassza fekete márványlapja fölött s mögötte a tükörben méltóságosan érvényesültek gömbölyü vállai, lágy, alabástromos fehérségü nyaka s gömbölyü, a bluz alatt minden mozdulatára, még a lélekzetvételére is ingerlően ringó keblei. A haja fekete volt. Nem is fényes, hanem olyan komor fekete, mint a szén s rögtön a haj alatt befoglalva a hatalmas, nehéz, de puha keretbe—olyan fehér és tiszta volt az arcza, mint a frissen hullott hó. A szemei nyugalmas, mély pillantásuak voltak, szája kicsi, husos—s éppen csak a homloka kissé nyomott.—A szép lány jelenlétét határozottan észre lehetett venni a bolt forgalmán. Sok fiatal ur jött s nyakkendőket vásároltak, meg keztyüt s a pénztárra pislogva válogattak. Az is megesett, hogy a segédek elbámészkodtak rajta s este a két főnök egyformán törte magát azon, hogy ő számoljon le a lánynyal. Olyankor már vártak rájuk a feleségeik s gyönyörü kalapjuk alul gyilkos pillantásokat vetettek a lányra. Az üzlet azonban gyönyörüen ment, s ha volt benne része a lánynak, hát kár lett volna kiüldözni a boltból.

Ugyis elég hirtelen ment el, alig valamicskét több, mint egy esztendővel azután, hogy belépett. A pénztár mellett, a hosszu bolti asztal folytatásaképen magas iróasztal állott s e mellett délutánonként egy fiatal ember dolgozott. Rengeteg foliánsokban elkönyvezte a sok mindenféle üzleti tételt s pihenőnek egy-egy pillanatra lenézett a lányra. Az érezte, hogy valami átmelegíti a fejebubján a haját s előbb egy kis bosszusággal, azután meg mindig barátságosabban pillantott fel a fiatal emberre. Az tudniillik olyanforma ember volt, a kihez nőül lehet menni. Komoly, munkás, jó jövedelmü. Ha ez érdeklődik iránta, az nem afféle kedélyeskedés, a mit végbevisznek a kassza előtt más fiatal urak. Az efféle ember ugy szerelmes, hogy mindjárt jön a házassági ajánlattal is, hogy: kisasszony, ennyi a jövedelmem, nem vagyok gazdag, de a feleségemet tisztességgel el tudom tartani—és efféle.