III. AZ IBOLYA.

VÍGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.

SZEMÉLYEK:

Igazgató Törzs

Zeneszerző Z. Molnár

Roboz kisasszony Sáry Rózsi

Márkus kisasszony T. Oláh Böske

Rakolnoki kisasszony Zöldhelyi Anna

Thúz kisasszony Jankovich Magda

Széll kisasszony Simon Marcsa

Ilonka Gál Franciska

Szolga Körmendy

*

Történik egy pesti színigazgató irodájában.

Operett-színház igazgatói irodája. A háttérfalon két ablak, amelyeken át a szembenlévő ház emeleti ablakait látni. A két ablak közt könyvespolc. Jobbról és balról ajtó. Jobbról elől pianinó a falnál. Balról elől nagy íróasztal. Az íróasztalon házitelefon és városi telefon. Az íróasztal előtt két karosszék, jobbkéz felől papirkosár. Középütt asztal, több székkel, irásokkal, könyvekkel, egy tálcán két pohárral. Jobbról jól látható helyen kályha. Napfényes, késő őszi délelőtt. Mikor a függöny felgördül, az igazgató épp a jobboldali ajtó felé kíséri Roboz kisasszonyt.

Roboz. Hát nem lehet?

Igazgató türelmetlenül. Nagyon sajnálom nagysád. Ajánlom magamat nagysád.

Roboz. Mégis, nem volna valami mód?

Igazgató nyitja az ajtót. Nagyon sajnálom nagysád. Ajánlom magamat.

Roboz. De kérem, ha esetleg…

Igazgató. Kérem nagyon sok dolgom van. Nézze, itt künn mennyien várnak. A telefon csönget. És a telefon is szól.

Roboz. Hát akkor jó napot. A nevem Roboz Elvira, ne felejtse el.

Igazgató. Nem felejtem el. Jó napot. Roboz el jobbra, igazgató becsukja mögötte az ajtót és az íróasztalhoz siet. Állva telefonál.

Igazgató. Halló!… Nem értem, kérem. Tessék? Kicsoda? Van szerencsém. Itt a Népszínház igazgatósága… Igen. Az igazgató beszél… Van szerencsém… Hosszasan hallgat. De kérem, az nem úgy van. Valakinek okvetlenül ki kell jönnie a színházhoz, ezt meg kell nézni. Künn éktelen lárma, veszekedés, egy női és egy férfi hang között. Tessék? Nem értem, kérem. Bocsánat egy pillanatra, de itt olyan lárma van, hogy egy szót se értek. Azonnal kérem. Kikiált. János!

Szolga jobbról belép.

Igazgató. Mondja meg kint, hogy ne kiabáljanak, képtelen vagyok telefonálni.

Szolga el. Künn elhallgatnak.

Igazgató a telefonba. Kérem. Az a baj, hogy meleget és tiszta levegőt egyszerre nem tudunk kapni. Ha a fűtő kevés szenet tesz a kazán alá, akkor tiszta a levegő, de hideg van. Ha meg többet tesz rá, akkor szénszag van az egész nézőtéren… Igen… Igen… Igen… Igen… Hát éppen azt mondom én is, jőjjön ki a mérnök és nézze meg, a szénben van-e a hiba, vagy a fűtőkészülékben… Igen… Igen… Igen… Igen… Nem… Nem… Igen… Igen… Jó… Ajánlom magamat. Leteszi a kagylót, az íróasztalhoz ül, csönget.

A szolga belép. Két füzet van a hóna alatt, egy sárgafedelű, meg egy pirosfedelű.

Igazgató. Mi volt az az éktelen lárma az előbb?

Szolga. Szeniczey őnagysága veszekedett a főrendező úrral.

Igazgató. Nem tud Szeniczey őnagysága máshol veszekedni a főrendező úrral, csak épp az én előszobámban?

Szolga. Itt szeret veszekedni, mert azt akarja, hogy hallja az igazgató úr is.

Igazgató. Még ez is. Hogy máma mennyi bajom van! És mért veszekedtek?

Szolga. Szeniczey őnagysága mint primadonna követeli ebben az új operettben a facipős táncot. És a főrendező úr a facipős táncot Bán kisasszonynak adta. Most azt akarja, hogy a főrendező úr vegye vissza Bán kisasszonytól a táncot.

Igazgató. Jól van. Az írásait nézi.

Szolga. Az anyja uszítja.

Igazgató. Nem kérdeztem. Az írásaiba néz.

Kis szünet.

Szolga. Igazgató úr kérem, mi legyen ezekkel a hölgyekkel… listát mutat… akik még kint várnak?

Igazgató. Várjanak. Hány van még?

Szolga a listára néz. Tizenegy.

Igazgató. Borzasztó, hogy nem akarnak elfogyni. Már eddig ötöt dobtam ki.

Szolga. Haza küldhetem én mind, ne tessék velük vesződni.

Igazgató. Ugyan kérem. Hisz tudja, hogy még legalább nyolc-tíz rendes kardalosnőre van szükségem. Kénytelen vagyok végigrágni magamat rajtuk.

Szolga. Hát jöhet a következő?

Igazgató felveszi a házitelefon kagylóját. Várjon, előbb telefonálok. Csönget a telefonon. Főrendező úr? Hát kicsoda?… Küldje kérem a főrendező urat a telefonhoz… Jó. Itt maradok a telefonnál. Szünet, mialatt a hallgatót a fülén tartja. A szolgához. Mi az a sárga füzet a kezében?

Szolga. Lóvay úrnak az új darabja. Nagyon kéreti az igazgató urat, hogy tessék figyelmesen elolvasni. Hogy meg tetszett igérni. Feléje nyújtja.

Igazgató a hallgatóval a bal fülén, jobb kezével a kályhára mutat.

Szolga kinyitja a kályhaajtót. Ide?

Igazgató a fejével int, hogy igen.

Szolga bedobja a kályha tüzébe a sárga füzetet.

Igazgató még mindig a hallgatóval a fülén. És az a piros füzet, az micsoda?

Szolga. Ez ugyanannak a darabnak egy másik példánya, arra az esetre, ha az igazgató úr tűzbe dobná az elsőt.

Igazgató. Ez beszéd. Szeretem az okos embereket. Adja ide. Szolgától átveszi és az íróasztalra teszi a piros füzetet. El fogom olvasni… A telefonba. Halló! Főrendező úr?… Én, igen. Mi az már megint a Szeniczeyvel?… Igen… Természetesen… Igen… Szó sem lehet róla… Nagyon helyes. Még csak az kéne… Jó… Nagyon helyes… Nagyon helyes… Szervusz. Leteszi a kagylót.

Szolga. Beereszthetek egyet?

Igazgató. Gyerünk, ne kérdezzen annyit.

Szolga az ajtóban, a listát nézve. Márkus! Kimegy.

Márkus kisasszony belép.

Márkus. Jó napot. Márkus vagyok.

Igazgató. Emilia?

Márkus. Nem. Csak Toncsi.

Igazgató. Kár. Mi tetszik?

Márkus. Maga tetszik, édes direktor.

Igazgató. Ne kedélyeskedjünk fiam, nem vagyunk a Városligetben. Az antréjáról látom, hogy onnan jön.

Márkus. Csakis.

Igazgató. Mi kell?

Márkus. Sejtheti. Kőszínházhoz akarok jutni.

Igazgató. Mink vasbetonból vagyunk.

Márkus. Az is jó, édes. Csak fa ne legyen.

Igazgató. Akkor fából vagyunk.

Márkus szemlesütve. Nem olyan maga, mint aki fából van.

Igazgató. Ejnye kérem, micsoda tónus ez, amiben velem beszél?

Márkus. Hát bohémek vagyunk, vagy mi.

Igazgató. Én nem vagyok bohém. Nézd csak! Mondja édes fiam, mi volt maga, mielőtt bohém lett?

Márkus. Menyasszony voltam.

Igazgató. Kié?

Márkus. Elhagyott.

Igazgató. Meg tudom érteni.

Márkus. Hét évig jártam vele jegyben.

Igazgató. És aztán?

Márkus. Üzletben.

Igazgató. Kalap?

Márkus. Nem. Drogéria. Onnan fedeztek fel. Nagy elbeszélésbe fog. Úgy történt, kérem…

Igazgató. Jól van fiam, gratulálok, nagyon örülök, hogy felfedezték, de én most nem érek rá a részletekre. Be akar lépni a kórusba?

Márkus. A ligetben nagy szerepeket kreáltam.

Igazgató. Például.

Márkus. Carment.

Igazgató. Az operát?

Márkus. Összesűrítve játsztuk egy felvonásban. De az eredeti zenével.

Igazgató. Nagyon okosan. Hát sajnálom, mi ezt nem játsszuk. Sürgetőleg áll fel.

Márkus. Tudom édes, nem is ezt akarom. Csak valami kisebb szerepeket. Nagyon örülnék, ha megnézne. Szegény Sziklaynál voltam, most a Műszinkörben vagyok. Hétfőig ott játszom.

Igazgató. Sajnálom, csak kedden érek rá.

Márkus. Akkor meghosszabbítom.

Igazgató. Ne hosszabbítsa fiam. Csak miattam ne hosszabbítsa. És most sok dolgom van. Szerepekről szó se lehet. Kóristánét még felvennék néhányat.

Márkus szomorúan. Kóristánét?

Igazgató. Hát mit gondol fiam, udvarhölgyeket veszek fel?

Márkus. Nem… De kórusba, az borzasztó, ha az ember Évát játszta.

Igazgató. Évát?

Márkus. Az Ember Tragédiájában.

Igazgató. Azt is összesűrítették?

Márkus. De még hogy. Egy felvonásba. De az eredeti zenével.

Igazgató. Ez megnyugtat.

Márkus. Megalázó volna, most megint előlről kezdeni a kórussal.

Igazgató. Hja, ilyen az élet. Órájára néz. Már féltizenkettő van, édes fiam.

Márkus. Drága direktor úr, nem lehetne kóruson kívül?

Igazgató. Nem. Csak belül.

Márkus. Hát ez borzasztó. Hát én már sohse juthatok szerephez?

Igazgató. Hát Carmen? És Éva?!

Márkus. Fabódéban!

Igazgató. Mi köze az ön művészetének az építőanyaghoz?

Márkus. Egy feltétellel bemennék a kórusba is.

Igazgató. És az?

Márkus. Ha maga rajtam tartaná a szemét.

Igazgató. Hogy érti ezt?

Márkus szemlesütve. Úgy, ahogy maga.

Igazgató. Na menjen, édes lányom. Menjen szépen haza.

Márkus. Elküld?

Igazgató. El én, fiam.

Márkus. Fiam, lányom… szóval kidob.

Igazgató. Ki, gyermekem.

Márkus. Mért?

Igazgató. Nekem ne szabjon ilyen feltételeket, angyalom. Menjen szépen. Vissza a ligetbe. Nem szégyelli magát, így felajánlkozni?

Márkus. De kérem…

Igazgató. Ne kérjen semmit, menjen. Mégis csak szemtelenség.

Márkus. Nem tudtam, hogy ilyen prűd.

Igazgató. Na gyerünk, gyerünk. Ilyen prűd vagyok.

Márkus. Kezit csókolom.

Igazgató. Isten áldja meg.

Márkus el jobbra. A küszöb előtt keresztezi a szolgát, aki belép.

Szolga. A zeneszerző úr van itt.

Igazgató. Tessék.

Szolga ajtót nyit. Méltóztassék.

A szerző belép, a szolga kimegy.

Igazgató. Hozta Isten, kedves mester.

Szerző. Jó napot, direktor úr. Nem haragszik, úgy-e, hogy feljöttem önhöz egy cigarettára, mielőtt haza megyek. Kivételesen semmi kérésem sincs. A próba nagyszerűen ment, a zenekar pompás volt, boldog vagyok.

Igazgató cigarettával kínálja. Na ennek örülök.

Szerző rágyujt. Köszönöm. A zenekar elvégezte a dolgát, most a prózai szövegrészeket próbálják a színpadon, de én ezt nem bírom hallgatni. Nem tudom, más zeneszerző is így van-e vele, de engem idegessé tesz, ha nem folyton a zenémet hallom a színpadról.

Igazgató. Foglaljon helyet kérem.

Szerző. Rosszkedvűnek látszik.

Igazgató. Nem csuda kérem, az epe önti el az embert. Látta ezeket a hölgyeket itt az előszobában?

Szerző. Igen.

Igazgató. Már hatot dobtam ki ma délelőtt és még tíz van hátra. Jelentkezés, ajánlkozás, szezon eleje. A földből bujnak elő ilyenkor. Mind színésznő akar lenni.

Szerző. Ezért haragszik?

Igazgató. Nem. Azért haragszom, mert valamennyi rögtön a nyakamba borul.

Szerző. Hisz az jó.

Igazgató. Fenét jó. Kell is nekem az ő szerelmük! Higyje el, nem a színésznők rosszak, hanem ezek a hölgyek, akik színésznők akarnak lenni. Ez mind azt hiszi, hogy ezen a pályán csak szerelemmel lehet karriert csinálni.

Szerző. De hisz ez mulatságos!

Igazgató. Önnek. Én megpukkadok bele. Ön most jár először a színháznál. Önnek ez az első operettje.

Szerző. Hogy lehet ilyen csinos kis nőkre így haragudni?

Igazgató. Minél csinosabb, annál jobban haragszom, mert annál nehezebb a helyzetem. De hiszen csak ne volna szükségem kóristánékra. Hogy repülnének ezek innen.

Szerző. Csudálatos, önök hogy elfásulnak itt a színháznál. Nekem itt minden új, minden meglepő, szép, érdekes, izgató.

Igazgató. Ezek a komoly kamarazenész mézeshetei a színházzal.

Szerző. És a nők, drága igazgató úr, ezek a nők a színpadon! Ez a kedvesség, ez a barátságosság, ez a jókedv! És mennyi csinos van köztük!

Igazgató. Nős ember ön?

Szerző. Oh már régen.

Igazgató. Látszik.

Szerző. Oh, az megint más. A feleségem komoly és szent nő. Két évvel idősebb, mint én. Ez a komoly élet. De ez a kedves, könnyű világ itten! Nekem itt mindig nagyobb a pulzusom, mint otthon. Mutatja. És még ezek is milyen kedvesek, akik itt kint ülnek az előszobában, sorban, mint a madarak az ágon, reménykedve… Na, ne legyen olyan haragos.

Igazgató. Kétségbeejtő, kérem. Azok a madarak mind a nyakamba akarnak borulni. És az idén, nem tudom, mi lelte őket, szemtelenebbek, mint valaha.

Szerző. Micsoda meglepetés! A szultán trónján egy moralista.

Igazgató. Nem vagyok én moralista, kérem. Tisztességes ember vagyok és van ízlésem. Az ilyen szerelem nem kell nekem. Irtózom tőle.

A szolga belép.

Igazgató. Mi az?

Szolga. Szeniczey őnagysága kijelentette, hogy nem játssza el a szerepet. Visszaadta. Itt van. Átadja.

Szerző ijedten ugrik fel. Hogyan? A primadonna? A főszerepet!

Igazgató. Nyugodjék meg, kérem. Átveszi a szerepet. Mondja meg neki, hogy rendben van, beleegyezem.

Szerző. De kérem! Az operettem főszereplője! Szeniczey nélkül végünk van!

Igazgató. Nyugalom, kedves mester. A szolgához. Mondja csak, hogy rendben van. És nézze, ide teszem ez alá a lámpa alá. A papircsomót látható helyre az íróasztal lámpája alá teszi.

Szolga el.

Igazgató. Nem érdemes egy szót se vesztegetni erre. Legyen nyugodt.

Szerző. De ha nem játssza el.

Igazgató. Eljátssza. Üljön csak le. Hol is hagytuk el? Azt mondtam, hogy nem vagyok moralista, csak nem bírom azt, ha egy ilyen szegény lány a kenyere miatt felajánlkozik nekem.

Szerző szórakozottan. Önnek?

Igazgató. Nekem. Nem is figyel? Mi baja?

Szerző. Bocsásson meg, kérem, de most úgy megijedtem emiatt a Szeniczey miatt.

Igazgató. Már mondtam kérem, bízza ezt csak rám.

Szerző. De Szeniczey nélkül végünk van.

Igazgató. Bízza rám Szeniczeyt. Hol hagytuk el? Ott, hogy nem vagyok moralista. Hogy mért nem vagyok moralista? Már az ifjabb Dumas megírta emlékirataiban…

Szolga belép.

Szolga nyugodtan jelenti. Szeniczey őnagysága revolvert vett elő a retiküljéből és le akarja lőni előbb az igazgató urat, aztán önmagát.

Igazgató ezt nyugodtan hallgatta végig és tovább beszél, mintha a szolga semmit sem mondott volna. Már az ifjabb Dumas megírta emlékirataiban, hogy maga a színház immorális hely. Én itt nem hirdetek valami külön erkölcsöt, csak úriember vagyok, aki a nyomorult szerelmeket visszautasítom. Érti?

Szerző. Értem.

Igazgató a szolgához. Mit áll itt?

Szolga a listára nézve. Bebocsáthatom a soron következőt?

Igazgató bosszusan. Hát… jöhet.

Szerző. Úgy mondja, mintha a fogát húznák.

Igazgató. Úgy is érzem. Ez ma már a hetedik.

Szerző feláll. Menjek ki?

Igazgató. Dehogy. Maradjon. Ha tanu ül itt, talán szemérmesebbek. A szolgához. Na, bocsásson be egyet.

Szolga az ajtóhoz megy, ott a listáról hangosan olvassa. Rakolnoki! Kimegy.

Rakolnoki kisasszony belép.

Rakolnoki. Jó napot kívánok.

Igazgató. Jó napot.

Rakolnoki. Az igazgató úrhoz van szerencsém?

Igazgató. Az vagyok.

Rakolnoki. Nevem Rakolnoki Lujza.

Igazgató. Örvendek. Tessék leülni. Mi tetszik?

Rakolnoki. A színházhoz szeretnék jutni, kérem.

Igazgató. Hangja van?

Rakolnoki. Énekiskolát végeztem.

Igazgató. Volt már színpadon?

Rakolnoki. Mint műkedvelő.

Igazgató. Hol?

Rakolnoki. Az ötkerületi közjótékonysági egyletben.

Igazgató. Elég jó műintézet… Leány?

Rakolnoki. Igen. De… asszony voltam.

Igazgató. Elvált?

Rakolnoki. Hogyne.

Igazgató. Kedves férje… mi volt.

Rakolnoki. Hajóskapitány.

Igazgató. Tenger?

Rakolnoki. Csak folyam.

Igazgató. Legalább a Duna?

Rakolnoki. Igen. De egész a tengerig.

Igazgató. Személy?

Rakolnoki. Nem. Teher.

Igazgató. Értem. Hosszú járat. A kapitány úr sokat volt oda.

Rakolnoki. Igen. Én azalatt a hangomat képeztem és táncolni tanultam.

Igazgató. Egész nap.

Rakolnoki. Folyton. Most már néha sajnálom.

Igazgató. Hogy tanult?

Rakolnoki. Nem. Hogy elváltam tőle. Azt mondják, a Dunának nagy jövője van.

Kis szünet.

Igazgató. Szóval most…

Rakolnoki. Most a színipályára szeretnék lépni.

Igazgató. És meg tudna élni ebből a csekély fizetésből?

Rakolnoki. Nem reflektálok kérem fizetésre.

Igazgató. Ah. Vagyona van?

Rakolnoki szemlesütve. Barátom van.

Igazgató. Valuta?

Rakolnoki. Isten ments. Idősebb, szolid vállalkozó.

Igazgató. Gabona?

Rakolnoki. Nem. Szállítmányozó.

Igazgató. Áhá. Hajón szállítmányozott.

Rakolnoki. Többnyire. De vonaton is.

Igazgató. Hogyne, hogyne.

Szünet. Rakolnoki kisasszony a könnyeit törli.

Igazgató. Ne érzékenyüljünk el, kérem, azt én nem szeretem. És időm sincs.

Rakolnoki. Nem is. Csak olyan… zsenáns ezt így bevallani. Ha ismerte volna a helyzetemet, nem róna meg ezért. Az uram nyomorban hagyott. Sír. Már azon a ponton voltam, hogy a telefonhoz megyek.

Igazgató. Valakivel beszélni?

Rakolnoki. Nem. A központba. Kapcsolni.

Igazgató. Az borzasztó lett volna.

Rakolnoki. A barátom taníttatott énekelni és táncolni.

Igazgató. Még mint asszonyt?

Rakolnoki. Hogyne.

Igazgató. Szóval… már akkor szállítmányozott.

Rakolnoki bután. Ő mindig szállítmányozott.

Igazgató. Hajón.

Rakolnoki bután. Többnyire. A táskájából elővesz hosszú cérnára fűzött egy- és kétsoros ujságkivágásokat. Lógatja a levegőben.

Igazgató. Mi az?

Rakolnoki. Kritikák az ötkerületi hangversenyről.

Igazgató. Köszönöm, erre nincs szükség.

Rakolnoki. Óh, nem én vágtam ki, ne tessék hinni. A barátom gyűjtötte össze ilyen gondosan… minden lapból. Áldott jó ember. Olyan naiv, olyan romlatlan…

Igazgató a szerzőhöz. Látott ön már romlatlan szállítót?

Szerző. Nem.

Rakolnoki. Óh, ő romlatlan, sőt önzetlen. Nem érdekli semmi, csak én, csak én! Csak nekem legyen meg mindenem, csak én érjem el a célomat, csak én legyek híres primadonna. Ha színpadra lépek, a legszebb ruhákat kapom tőle, mindent megtesz a karriéremért, mindent, mindent! És igazán csak jóságból. Olyan mint egy nagy gyermek.

Igazgató. Kövér?

Rakolnoki. Rendkívül kövér… Jesszusom, csak nem ismeri?

Igazgató. Nem én. De amit úgy mond róla, az mind olyan kövér.

Rakolnoki. Nagyon kövér. Már tanárnál is volt. De gyermekarca van.

Igazgató. Az is valami.

Rakolnoki. És jó ember, kérem… néha hetekig nem is látom. Jelentősen néz az igazgatóra. Nagyon önállóan élek.

Igazgató zavarban. Nincs is annál szebb.

Rakolnoki. Megtartom a függetlenségemet. Pláne ha színpadra lépek.

Igazgató zavarban. Pláne. Igen. Hogyne.

Rakolnoki. Ő tudja, hogy csak a hála köt hozzá. Nem is kíván többet. Ő belátja, hogy már a külseje miatt se kívánhat illuziót. Ő kizárólag csak becsül engem. Megbecsüli bennem, hogy… Ismét ránéz az igazgatóra… hogy hálás természet vagyok. Ez az egy passzióm van. A hála. Illetve kettő. A színház és a hála.

Igazgató zavarban. Nincs is szebb, mint ez a kettő együtt.

Rakolnoki kissé kacéran. Gondolja?

Igazgató dühösen. Nem is gondolom.

Rakolnoki kacéran. Csak úgy mondja.

Igazgató még dühösebben. Nem is mondom.

Rakolnoki. Milyen szuggesztív szeme van. Érzékien az ajkába harap.

Igazgató. Ajánlom magamat.

Kis szünet.

Rakolnoki hátranéz a szerzőre.

Igazgató. Mit néz?

Rakolnoki zavartan mosolyog. Most azt hittem, köszönt valakinek, aki elmegy.

Igazgató. Úgy van.

Rakolnoki. Hogyan? Kinek köszönt?

Igazgató. Önnek.

Rakolnoki. Én megyek el?

Igazgató. Remélem.

Rakolnoki zavartan. Nem értem kérem. Hiszen még ki se próbálta a…

Igazgató. Már kipróbáltam. A jobb ajtó felé megy. Volt szerencsém, ajánlom magamat.

Rakolnoki. Szóval… hogy távozzam.

Igazgató. Vagy menjen el.

Rakolnoki. Óh!… Óh!… Szörnyűködve elsiet.

Igazgató becsapja mögötte az ajtót, nagyon mérges. Nahát kérem. Hallotta? Ő hálás és nekem szuggesztív szemem van. Hát ne öntse el az embert az epe.

Szerző. Egy kicsit rideg volt hozzá.

Igazgató. Látta, milyen laposan nézett rám? Az idén meg vannak őrülve.

Szerző. De goromba volt vele.

Igazgató. Ha nem vagyok goromba, itt ön előtt borul a nyakamba.

Szerző. De mikor az nem olyan nagy baj.

Igazgató mérgesen. Dehogy nem. Ha én elfogadom a borulást, akkor ezt állanom is kell. A nyakamon marad. Azért mondom kérem, hogy én nem vagyok moralista, én csupán…

Szolga belép.

Szolga nyugodtan jelenti. Szeniczey őnagysága bevett valamit, megmérgezte magát, összesett, elájult.

Igazgató nyugodtan folytatja… Nem vagyok moralista, csak ízléssel és tisztán akarok élni a mesterségemnek. Ez épp oly komoly és száraz mesterség, mint minden más, ha komolyan veszi az ember, mint ahogy én komolyan veszem.

Szolga a listával. Jöhet a következő?

Igazgató. Jöhet.

Szolga az ajtóban. Thúz! El.

Szerző. Mért nem küldi őket a titkárhoz? Ha így bosszantják.

Igazgató. Oda nem mennek. Csak az igazgató kell nekik. Csak az igazgató.

Thúz kisasszony belép.

Thúz. Jó napot.

Igazgató idegesen. Jó napot kívánok, az igazgató vagyok, ön bizonyára szintén a színházhoz óhajt szerződni, hogy hívják?

Thúz. Thúz Janka.

Igazgató. Thúz Janka. Van hangja?

Thúz írást akar elővenni.

Igazgató türelmetlenül. Nem kell írás. Tud énekelni?

Thúz. Azt akartam mutatni, kérem. Énektanárnői oklevelem van.

Igazgató. Az más. Átveszi az írást. Fővárosi énektanfolyam. De hisz ez kitünő oklevél. Mért nem megy tanítani kisasszony? Az se nagy jövedelem, de még mindig több, mint amennyivel itt kezdi. Vagy úgy vágyódik a színpadra?

Thúz. Az is, kérem. De főként, mert megundorodtam a pedagógiától.

Igazgató. Ilyen fiatalon?

Thúz. Ez a tanári pálya. A férfiak öregen únják meg, a nők fiatalon.

Igazgató. Hány éves?

Thúz. Huszonegy.

Igazgató. És hol tanított?

Thúz. Sehol, kérem.

Igazgató. És mégis megundorodott?

Thúz. Inkább: visszariadtam, kérem.

Igazgató. A gyerekektől?

Thúz. Nem. Az igazgatóktól.

Igazgató örömmel. Bravó! Ordítva. Bravó! Széket tól oda. Tessék helyet foglalni.

Thúz. Köszönöm. Leül.

Igazgató. Lássa, ezt már szeretem. Komoly, tisztességes teremtés. Ez is ritka madár ilyenkor ősszel.

Thúz. Kérem, én nyáron is tisztességes vagyok.

Igazgató. Az nem érdekel, akkor szünet van… És mit csináltak azok az igazgatók?

Thúz. Csak egy volt, de az éppen elég volt nekem az egész életre.

Igazgató. Nagyszerű! És mit tett a gyalázatos?

Thúz. Hát mit tett, mit tett. Istenem.

Igazgató. Biztosan valami ajánlatot tett.

Thúz. Már az első öt percben. Mikor jelentkezni voltam nála.

Igazgató. Hol történt ez?

Thúz. Egy magán-zeneiskolában.

Igazgató. Hallatlan. Melyikben?

Thúz. Hagyjuk ezt, kérem. Nem is akarok emlékezni rá. Pedig ha tudná, milyen jónevű iskola.

Igazgató. Remélem, tettleg inzultálta?

Thúz. Nem piszkolom be a kezemet egy igazgatóval.

Igazgató. Bravó! Kitünő!

Thúz. Csak megmondtam neki a véleményemet. Ne higyje, hogy durván. Én… elfogódottan… jó családból való lány vagyok, a szüleim jobb napokat láttak és amért tönkre mentünk, azért én… megtartottam a büszkeségemet… és az úri modoromat is. Könnyekkel a hangjában. Nekem kell gondoskodnom szegény anyámról és kis öcsémről, a katonai alreáliskolában… Egyedül járok az életben, de akármi ért eddig, a büszkeségemről és az úri nevelésemről nem feledkeztem meg. Feláll. De nem akarom ezzel untatni. Látom, hogy sok dolga van… Még sokan várnak kint…

Igazgató. Az mindegy. A fődolog, hogy tud énekelni… És táncolni?

Thúz. Báli táncokat. Szomorúan. A jobb időkből.

Igazgató. És jól táncolt?

Thúz. Hát kiraktam a csárdást. Nagyon mondták, hogy úgynevezett passzionirt táncos vagyok. Körülnéz. Kérem… nem mondhatnék önnek valamit négyszem közt?

Szerző. Kérem… majd kimegyek.

Thúz. A világért se. Azt nem. Csak egy pár szó az egész.

Szerző. Hát félrevonulok ide. Az ablakhoz megy és kinéz.

Thúz halkan. Kérem, én azt hiszem, az előbb valami ostobaságot mondtam.

Igazgató. Ugyan. Mit?

Thúz. Az igazgatókról.

Igazgató idegesen. Deeeehogy, kérem.

Thúz. Nem, nem, nem. Láttam, hogy ez bántotta.

Igazgató. Sőt!

Thúz. Nem, nem. Gúnyolódott.

Igazgató. Én? Mérgesen. Nahát ez…

Thúz. Kérem, bocsásson meg. Ne értsen félre. Azok… iskolaigazgatók voltak.

Igazgató. Na és?

Thúz. Színigazgató, az más. Az nagy különbség.

Igazgató mérgesen. Nagy különbség?

Thúz. Egy óceán, egy világ. Lesüti a szemét.

Igazgató mérgesen. Egy világ?

Thúz. Nem azért jövök a színházhoz, hogy elhervadjak. Ha ezt akarnám, az államhoz mennék. Ha már itt vagyok, fel akarok szabadulni a nyomás alól.

Igazgató. Milyen nyomás alól, kérem.

Thúz. A család, a tradició, a mult!… Én már nem is az igazi nevemen mutatkoztam be. Új név, új pálya, új élet. Fény, hírnév, siker. Beledobom magamat.

Igazgató dühösen. Mibe?

Thúz. A színházba. És azt szeretném, ha maga… Lesüti a szemét.

Igazgató. Ha én?

Thúz. Ha maga alapítaná meg a…

Igazgató a szerzőhöz. Mester!

Szerző. Tessék!

Igazgató. Vissza lehet jönni. Helyben vagyunk. Szerző visszaül a helyére. Nem, kisasszony, én nem alapítok semmit. És senkit.

Thúz. Pedig én…

Igazgató. Nem kérem. Én is visszariadok.

Thúz megadva magát. Kérem.

Igazgató. És azt ajánlom, dobja bele magát az államba vagy a fővárosba. Az se rossz.

Thúz. Kérem. Halkan. Csak azt az egyet még… hogy remélem, úri diszkrécióját bírom.

Igazgató. Bírja.

Thúz. Az igazi nevemet úgyse tudja. Vegye úgy, hogy nem is voltam itt.

Igazgató. Már percek óta úgy veszem. Az ajtó felé megy.

Thúz nagy zavarban. Jójcakát.

Igazgató. Még csak dél van, kérem.

Thúz. Pardon. Jó napot. Nagy zavarban el.

Igazgató. Volt szerencsém. Becsukja az ajtót. Na látja.

Szerző. Pedig ez már a jó úton volt.

Igazgató. De meggondolta. Ez már hátborzongató, kérem. Ilyen rossz szezon kezdetem régen nem volt.

Szerző. Én azt hiszem, ezt is megijesztette a ridegségével.

Igazgató. Ugyan, hagyja már ezt kérem. Ezek vagy meg vannak őrülve az idén, vagy valaki terjeszti köztük, hogy én nőfaló vagyok. Nálunk a konkurrencia…

Szolga belép.

Szolga nyugodtan jelenti. Szeniczey őnagyságát elvitték a mentők.

Igazgató nyugodtan folytatja… nálunk a konkurrencia igazán nem lovagias. Lehet, hogy valamelyik színigazgató terjeszti rólam ezt, csak azért, mert tudja, hogy bosszankodom. Az induló szolgához. Várjon csak.

Szolga az ajtóban megáll.

Igazgató a szolgához. Most még Szeniczey őnagysága telefonáltatni fog a mentőktől, hogy meghalt, de akkor se kell magának bejönnie. Csak majd ha feltámad és egy konflison visszajön a mentőktől a szerepét visszakérni. Itt van a lámpa alatt a szerepe.

Szolga. Tudom, kérem. – Jöhet a következő?

Igazgató. Jöhet itt most még húsz, mind egyforma. Olyan ez, mint mikor Monte-Carlóban az ember feketét játszik és egymásután harmincszor jön ki a vörös.

Szolga az ajtóban. Széll! El.

Széll kisasszony belép.

Széll édelegve, már az ajtónál kezdi. Jó napot! Édes! Drága! Hódító! Bódító!

Igazgató felugrik, ráordít. Hogyne! Hogyne! Ép ezt a hangot várom. Kifelé! Kifelé!

Széll. Hogyan? Édes?

Igazgató. Mars ki. Az ajtó felé szorítja.

Széll. Mi az? Rossz kedve van?

Igazgató. De még milyen!

Széll. Pá drága, majd máskor jövök! Megy kifelé.

Igazgató. Gyorsan, gyorsan.

Széll. Pá! Milyen aranyos! El.

Igazgató becsapja az ajtót. Elég volt! Nem bírom tovább! Ilyen pechem még sose volt. Abba fogom hagyni ezt a mesterséget. Én ezt nem bírom. Amíg fiatalabb voltam, nem mondom. De most már… Nagy izgalomban járkál.

Szolga belép a listával.

Szolga. Jöhet a…

Igazgató rákiált. Nem! Egy se jöhet! Nem jöhet! Menjenek haza! Mind, mind!

Szerző. Ugyan kérem, azért ne veszítse el a nyugalmát.

Igazgató. Hát nem látja, mi történik itt velem? Még mindig nem látja, mit kínlódom? Hiszen ez nem embernek való!

Szolga egy pohár vizet ad neki.

Igazgató iszik és fáradtan rogy le egy székre.

Szerző. Bocsásson meg, de én azt hiszem, már látom, hol a baj.

Igazgató. Na erre igazán kiváncsi vagyok.

Szerző. Ön már észre se veszi, milyen ideges, türelmetlen és goromba hozzájuk. Ennek híre megy. És szegények azt hiszik, hogy az ilyen rideg emberrel szemben mindjárt a legerősebb eszközt kell elővenni. Én azt hiszem…

Igazgató türelmetlenül. Ugyan mit hisz?

Szerző. Ha hűvösen, de udvariasan fogadná őket, egy kis bizalmat öntene beléjük… A modor teszi, higyje meg.

Igazgató. Ördögöt. Az teszi, hogy igazgató vagyok.

Szerző. Én az ön helyén nem gúnyolódva, hanem nyugodtan, udvariasan beszélnék velük. Eszükbe se jutna, hogy valamivel lekenyerezzenek.

Igazgató. Tudja mit. Ha olyan jól tudja, hogy hogy kell, én ajánlok önnek valamit. Üljön be most maga ide a helyemre és legyen helyettem egy kicsit igazgató. Én lemondok a szerencséről. Majd meglátja, hogy itt hiába minden, akármilyen modorban beszél. Üljön csak oda.

Szerző. Hogy én szerepeljek mint igazgató?

Igazgató. Igen. A szolgához. Hány van még kint?

Szolga. Hat.

Igazgató. Fogadja ön ezt a hatot. Majd adok én magának.

Szerző. És ön?

Igazgató. Én addig pihenek. Az asztalra mutat. Ideülök és majd én nézem, hogy ugranak a maga nyakába.

Szerző. Nem bánom. Sőt ambicionálom. Nos, megcsináljuk?

Igazgató. De mennyire! Leveti a kabátját. Én ideülök ehhez az asztalhoz irnoknak… nézze csak: van itt egy nagy bagoly szemüvegem, ezt felteszem, így. És fölveszem az öreg Skultéti bácsinak a kopott kabátját, így. Felvesz egy kopott Ferenc József-kabátot, amely rosszul áll rajta. És a karvédőjét is. Így ni. És ideülök, itt maradok maga mellett. Én vagyok az öreg Skultéti bácsi, félig irnok, félig szolga. Az íróasztalra mutat. És ön az igazgató. A szolgához. Na János, mit szól hozzá?

Szolga. Erkölcstelen dolog.

Igazgató. Jánosnak nem tetszik. Mindegy, én mégis kiváncsi vagyok a módszerére. Most megmutathatja!

Szerző tűzzel, ambicióval. Meg is fogom mutatni. Ahogy az okos nő távol tudja magától tartani a tolakodást, pusztán a viselkedésével, úgy az okos férfi is…

Igazgató. Most már ne filozofáljon, hanem lássuk a praxist. Tessék odaülni. Egyet azonban kikötök: ha a hölgy a nyakába kezd borulni, rögtön lökje ki. Mert azt nézni se bírom.

Szerző. Természetes. Az a művészet: ezt megelőzni!

Igazgató. Úgy van. Majd meglátja, hogy úgy van. De nehogy aztán… ellágyuljon…

Szerző. Isten ments. Van magának sejtelme arról, hogy félek én a feleségemtől? De ha nem borul a nyakamba, szerződtethetem.

Igazgató. Hogyne.

Szerző elhatározással. Akkor gyerünk. Leül az igazgatói székbe.

Szolga. Bejöhet?

Igazgató. Várjon. Átteszi a városi telefont a másik asztalra. Így ni, ha szólni talál a telefon. Leül. Dühösen. Most majd megmutathatja, milyen nagy lélekbuvár. De még egyszer: amint bizalmaskodik, kilökni és jőjjön egy másik.

Szerző. Úgy van. Viszont a feleségemnek… egy szót se… még erről se.

Igazgató. De uram!

Szolga. Jöhet?

Szerző. Melyik van soron?

Szolga a listáról olvassa. Sobri Ilonka.

Igazgató. Jó betyáros neve van.

Szerző. Jöhet.

Szolga az ablakhoz megy és leereszti a rolétát.

Igazgató. Mit csinál?

Szolga. Hát… a nagyságos úr azt mondta, hogy ő udvariasan akar beszélni… az illetőkkel.

Szerző. Nem húzza fel mindjárt?

Szolga felhúzza a rolétát.

Igazgató. Látja… ő ismeri ezt a publikumot.

Szerző. Menjen, hívja már be.

Szolga el, künn kiált. Sobri!

Szerző. De most már aztán ne legyen mérges.

Igazgató az asztalra könyökölve. Igaz is, hát nem keserves, hogy így el kell bujnom előlük?!

Ilonka belép, az igazgató papirok közé mélyed.

Ilonka. Jó napot kivánok. Egyenesen a szerző felé megy.

Szerző. Jó napot, kedves nagysád. Szíveskedjék helyet foglalni. Miben lehetek szolgálatára?

Ilonka. De cukros ember. Azt mondták, sose szokott leültetni senkit.

Szerző. Rágalmaztak, kedves nagysád. Tessék helyet foglalni.

Ilonka. Köszönöm.

Szerző. Régóta vár kint?

Ilonka. Bizony már reggel óta melegítem a padot.

Szerző. És minek köszönhetem a szerencsét?

Ilonka. Milyen aranyosan beszél. Azt mondták, olyan nyers, mint egy altiszt.

Igazgató türelmét vesztve. Arra feleljen, amit az igazgató úr kérdez. Itt nincs idő bájt kifejteni.

Szerző. Ne beszéljen bele, Skultéti, végezze a dolgát.

Igazgató elképedve. Tessék?

Szerző. Végezze a dolgát. Üljön le, kedves nagysád. És mondja el bátran, mi hozta ide hozzám.

Ilonka. Ugyan mi hozhatott volna a tisztelt igazgató úrhoz. Selmecről jövök. Színésznő vagyok. Szeretnék szerződni a színházához.

Szerző. Ez nagy dolog, kisasszony. Ez nagyon nehéz dolog. Mi a kisasszony szerepköre?

Ilonka. Operett.

Szerző. Operett, operett, ez tág fogalom. Mégis, micsoda zsáner, micsoda fajta Énekesnő? Szubrett?

Ilonka. Mondjuk: segéd-szubrett.

Szerző. Ez valami új, kisasszony. De érdekes. Mit ért ön ezalatt?

Ilonka. Kérem, én tulajdonképen a karban vagyok.

Igazgató. Na végre.

Ilonka. Ki ez kérem?

Szerző. Ne törődjék vele. Skultéti, ne tegyen megjegyzéseket, már másodszor szól belé. Tudja, hogy ezt nem tűröm.

Igazgató. Kérem, bocsánat. Hallgatni fogok.

Ilonka. Úgy is kell.

Igazgató feláll, mérgesen néz Ilonkára.

Ilonka farkasszemet néz vele. Igen, igen!

Igazgató leül.

Szerző. Mondja csak nyugodtan tovább.

Ilonka. Aranyos, megnyugtató ember, szeretném a kezét megcsókolni.

Szerző. Szóval ön a kórusban van.

Ilonka. Igen kérem. De úgy kiragyogok belőle néha.

Szerző. Kiragyog?

Ilonka. Ezt mi így hívtuk Selmecen, kérem. Néha kaptam egy-egy kicsi-kis szerepecskét, külön egy-egy szót, valami kis feltünést, tetszik tudni, szóval sokat énekeltem a többivel együtt, de néha mégis kiragyogtam közülük.

Szerző. Szóval apróbb szerepeket játszott.

Ilonka. Úgy van, kezit csókolom.

Szerző. Már nem tagja a selmeci társulatnak?

Ilonka. Nem, kezit csókolom.

Szerző. És ha szabad kérdeznem, mi volt ön mielőtt színpadra lépett?

Ilonka. Állami magyar árvagyermek voltam.

Szerző. Árvaházban?

Ilonka. Ott kérem.

Szerző. És hogy került onnan a színházhoz?

Ilonka. Hát szembe volt kérem az árvaházzal a színház és mindig mikor valami látványos darabba angyalok szerepeltek, átküldtek angyalért az árvaházba. Engem vittek mindig, mert azt mondták, hogy szomorú kis arcom van és mégis elég szemtelen vagyok. Ott a színpadon aztán megszeretett a súgó, mert mindig ott a lyuk előtt énekeltünk. És egyszer az ének után fölsúgta, hogy legyek a felesége, de én intettem a szárnyammal, hogy nem. Akkor felsúgta, hogy hát jó, neki mindegy, ő nála az a fő, hogy ne legyen egyedül a világon, ha nem akarok a felesége lenni, legyek a lánya, ő szívesen adoptál engem, gyermekének. Akkor leintettem a lyukba neki, hogy erről lehet beszélni. Megszántam, hogy ilyen szegény árva öreg ember és ilyen sötét lyukban él. Aztán mindjárt nemsokára adoptált. Őtet hítták Sobrinak, kezit csókolom.

Szerző. Kérem, ne mondja nekem mindig, hogy kezit csókolom. Nem vagyok pap.

Ilonka. Azt látom.

Szerző. Hát akkor minek mondja?

Ilonka. Ez olyan szerény szokás, kérem. Divatba volt a társulatnál. Édes drága embereknek szoktuk mondani. Akit tiszteltünk: szerkesztőnek, polgármesternek, főorvosnak, szőrmekereskedőnek.

Szerző. Szerzőnek.

Ilonka. Soha, kezit csókolom. Az olyan ijedt ugráló ember szok’ lenni.

Szerző. Igazgatónak?

Ilonka. Annak se nagyon.

Szerző. Jól van kérem.

Ilonka ijedten. Bocsánat, ha megsértettem.

Szerző. Óh, a világért sem. Hogy képzeli. Ilyen kedves, bájos teremtés.

Ilonka. Óh köszönöm. Édesen mosolyog. Milyen aranyos a szimpátiája.

Igazgató mérgesen. Kilökni, kilökni. Irásaiba bújik.

Ilonka. Mit mond ez, kérem?

Igazgató. Semmit. Itt a partiturát nézem… Lapoz. Kilökni az angyalt.

Szerző. Térjünk a tárgyra, kisasszony, rengeteg dolgom van. Mért vált meg a társulattól?

Ilonka. Összegyövetelem volt a direktornéval.

Szerző. Összegyövetele? Mi az?

Ilonka. Összegyöttünk valamin, kérem. Ő is nyers volt, én is nyers voltam. Nem tűrhettem már, kérem, nagyon rágalmazott. Ezen gyöttünk össze.

Szerző. Mivel rágalmazta?

Ilonka. Én kérem, elvált asszony vagyok, tetszik tudni.

Igazgató. Mért tetszik azt tudni az igazgató úrnak?

Szerző. Skultéti!

Ilonka. Mit akar ez tőlem, kérem?

Szerző. Hagyja, ne figyeljen rá.

Ilonka. Nem törődöm vele, mert látom, hogy csak személyzet. Elvált asszony vagyok, kérem, mindenki tudja, Kiliti Sándor volt a férjem, tetszik tudni… Ijedten néz az igazgatóra.

Igazgató írásaiból int, hogy mondja, ahogy akarja.

Ilonka. Kiliti Sándor ragyogó bonvivánt volt a férjem és törvényesen elváltam tőle, kérem.

Szerző. Mért vált el tőle?

Igazgató lapozgatva. Összegyövetele volt vele biztosan.

Ilonka izgatottan. Igen kérem. Összegyövetelem volt vele, igenis, nem tagadom, gyakran veszekedtünk, mert nagyon zseneális ember volt.

Szerző. Hát az baj?

Ilonka izgalommal, őszintén. Igen kérem, mert nagyon is zseneális volt kérem. Egész nap törkölyt ivott, már reggel kezdte kérem, nem járt próbára, két napig is kínlódtam vele, hogy tiszta gallért vegyen, kérem, aztán elköltötte a fizetésemet és kérem, télen moly ellen eladta a bundámat, a dzsindzsula galléromat is elitta, szintén moly ellen, kérem, azt is,… túlságosan zseneális volt, de nem ezért váltam el tőle, és a veszekedés is egy békebeli huszárkapitány miatt volt, akkor azt mesélték rólam a városban, hogy a tizennyolcas huszárok a cipőmből ittak francia pezsgőt, Moje Sándort kérem, de ez egy szemtelenség volt, mert nem volt igaz,… mert ők ittak cipőből pezsgőt, ők egy egész szezónban kérem nem is ittak másból pezsgőt, csak, megkövetem, cipőből, kérem, de az én cipőmből nem, kérem, arra itt megesküszöm most is, úgy legyen őrnagy abból a szegény kapitányból, hogy az én cipőmbe valaha hagytam bármit is önteni, nemhogy pláne pezsgőt, kérem,… igenis ezért volt az első veszekedés, de nem is ezért váltunk el, csak aztán mégis elváltunk.

Szerző. Mégis miért?

Ilonka. A nevelőapám, a súgó haragudott rá, mert ilyen rosszul bánt velem. És úgy büntette meg, hogy nem súgott neki. Ő meg belesült kérem, magába Hamletba és ezért is engem inzultált, kérem, amikor este hazajött, kérem, pedig akkor tüdőcsúcsba szenvedtem. Akkor elváltunk.

Szerző. Na és a direktorné?

Ilonka. Milyen direktorné?

Szerző. Azt mondta az előbb, hogy azért hagyta ott a társulatot, mert a direktorné rágalmazta.

Ilonka. Igen, kérem.

Szerző. Mivel rágalmazta?

Ilonka. Azt mondta, kezit csókolom, hogy én soha nem is voltam megesküdve az urammal és mink csupán csak a válópört tartottuk meg.

Szerző. Hát ez elég súlyos.

Ilonka. Pláne vidéken, kérem. Hát ezt nem hagyhattam szó nélkül és így történt. Most aztán feljöttem Pestre, szerencsét próbálni.

Szerző. Van hangja?

Ilonka. Ha nem volna, nem mernék ide jönni kérem. Azt mondják olyan hangom van, mint egy mozdonynak.

Szerző. Hogy érti ezt?

Ilonka. Kórusba az a fontos kérem, erős hang és hosszú kitartás.

Szerző. Úgy van.

Ilonka. A kórus kérem, az nem hangzene, hanem tüdőzene, kezit csókolom.

Szerző. Jól van, fiam. Szóval jó hangja van.

Ilonka. Két percig is kibírom a víz alatt lélekzet nélkül. Pedig tüdőcsúcsom volt a Mileneumba. Tessék kipróbálni. Akár egy kádba is. És az alakom, kérem, tessék megítélni… Feláll. És trikóba kérem, olyan vagyok, mint a mandula.

Szerző. Hát az milyen?

Ilonka. Én nem tudom, kérem, de Pápán ezt írta rólam a szerkesztő, pedig az költő, kérem.

Szerző. Azt biztosra vettem. Hát csinos alakja van, nagyon csinos, ez bizonyos édesem. Ehhez nekem nem kell a pápai szerkesztő. És a szeme is szép, nagy, kifejező…

Igazgató veszi a telefonkagylót. Kérem: negyvenhárom-hatvanhárom! Halló? Zeneszerző úr? Jó napot. Most látom itt, kérem az írások közt, hogy mi nem is így egyeztünk meg. Én azt hiszem, ebből már elég volt. Már rég ki kellett volna lökni… azt a részt a szövegből. Tetszik érteni? Nahát kérem. Halló, halló! Tiszteltetem a kedves feleségét. Leteszi a kagylót. A szerzőhöz. Bocsánat.

Szerző. Kérem. Szóval, hogy összefoglaljam a kérelmét: ön a női kórusba való felvételét kéri azzal a külön óhajtással, hogy itt-ott kisebb magánszerepeket is kapjon.

Ilonka. Hát itt-ott egy kis hercegnőt, de nem hosszút, vagy valami rongyos kis grófnét, de csak mikor öt vagy hat grófné jön be egyszerre,… egy pár szót, hogy: «ejnye de sikerült ez az estély!»… vagy amit a Csipketündérben játsztam, hogy azt mondtam: «Valami bűzlik Dániába.»… és így megfordultam: «Úgy-e Excellenciás uram, neszpa, ambaszadőr?»… ilyen apróságokat és ha az ember fejlődik, hát Istenem, idővel meggyön, ami meggyön.

Szerző. Lássa, ez kedves és szerény beszéd. Ön kitünő benyomást tesz rám nagysád.

Igazgató fölkel és a két ablak közt álló polchoz megy, közben mondja. Kilökni, kilökni.

Ilonka mialatt az igazgató a polcon keresgél. Mit dörmög ez mindig kérem?

Szerző. Ne törődjék vele. Ön tetszik nekem. És ha az igényei nem nagyok…

Ilonka. Nem nagyok kérem, magam varrom a ruháimat, állatokat nem tartok, ékszert nem hordok, madarat nem eszem, prémet nem viselek, kocsin nem járok, mi kell nekem? Amit a kódusoknak adok, néha egy kis ondolálás, meg egy pár cigaretta, az is öntöltő hercogovina. Ez minden.

Szerző. Óh, bocsásson meg, hogy nem kínáltam. Cigarettát ad neki.

Igazgató a telefonba, szemrehányóan. Halló! Halló!

Szerző. Mi az?

Igazgató. Tévedés. Bebujik a papirjaiba.

Ilonka rágyújt a gyufán, amit a szerző kinál. Köszönöm. Fel tetszik bátorítani a szívemet. Most már attól a pápaszemestől se félek úgy.

Igazgató. Tőlem?

Ilonka. Magától. Olyan jó birkaszeme van.

Szerző. Nagyon kedves, hanem most jőjjön szépen a zongorához. Halljunk egy skálát. A zongorához ül.

Ilonka skálát énekel, a szerző kíséri, ő skála közben kacéran a szerzőhöz dől.

Szerző. A füle jó.

Igazgató. Az odatámaszkodása se rossz.

Szerző lelkesen. A füle kitünő!

Ilonka. Milyen édesen beszél a fülemről.

Szerző. Na most halljunk valami éneket.

Ilonka. Kérem a «Kék nefelejtset».

Szerző. Boldogan.

Ilonka énekel, a szerző kíséri.

Szerző abbahagyva a zongorázást. Mi az, kérem?

Ilonka. Hát nem hosszú kitartással tetszik kívánni?

Szerző. De ilyen hosszúval! Csak úgy rendesen.

Ilonka. Kérem. Ujra kezdi, elénekli az első strófát a szerző kíséretével. Az ének folyamán a szerzőhöz dől, a szerző vállára teszi a kezét, sőt később átfogja a nyakát is. A szerzőnek ez láthatólag jól esik, s a nő kebléhez támasztja a fejét.

Szerző az ének után. Bravó kedves, gratulálok! Lázasan. Nemcsak kisebb szerepeket fog kapni. Óriási szerepeket fog kapni! Karriért fog csinálni nálunk! Megragadja a kezét és magához vonja. Milyen meleg hangja van, igazán, a szívemig szaladt. És üde, mint a csengetyű. És ez a puha kis keze… És milyen illatos…

Az igazgató szörnyűködve nézi ezt.

Ilonka. Óh milyen boldog vagyok!

Szerző fejét Ilonka melléhez közelítve, hevesen. És hogy dobogott… az a kis szíve, amig énekelt… és milyen illatos az a kis szíve… és milyen forró ez a kis keze…

Ilonka a gyönyörtől áradozva. Édes, andalító ember… bizony Isten a menyországban vagyok.

Igazgató megcsengeti a telefont. Halló, itt a menyország. Pardon, az igazgatóság. Hát kérem, szerző úr, ez már a disznóság határán van, ez az eljárás.

Szerző. Mit beszél?

Igazgató a telefonra mutatva. Megmondom neki a véleményemet.

Szerző. De talán így még se lehet beszélni egy szerzővel.

Igazgató. Okos ember az, nem sértődik az meg. A telefonba. Halló! Tiszteltetem a kedves feleségét. Leteszi a kagylót.

Nagy szünet, a szerző zavarban van.

Ilonka. Nézze édes, most fogja egy kicsit a másik kezemet, mert ez elzsibbadt.

Szerző. Amelyiket akarja, maga kedves.

Kínos, nagy szünet.

Szerző feláll, zavartan. Skultéti kérem.

Igazgató feláll. Tessék.

Szerző. Kérem… Hozzon nekem egy pohár vizet.

Igazgató. Pohár vizet.

Szerző. Igen.

Igazgató. Egy pohár vizet méltóztatik kívánni.

Szerző. Igen, kedves Skultéti.

Igazgató. Most mindjárt.

Szerző. Igen.

Igazgató. Kérem. Az asztalról tálcát és poharat vesz.

Ilonka. Nekem is kis öreg.

Igazgató. Neked is. Szintén vizet.

Ilonka. Igen. De folyasd ki jól a csapot, hogy hideg legyen.

Igazgató. Hogy hideg legyen. Jó. Még egy poharat tesz a tálcára, indul.

Ilonka. Mozogj hát.

Igazgató. Hogy mozogjak. Mérgesen néz vissza, megáll, de aztán gondol egyet és fejcsóválva kimegy jobbra.

Ilonka. Milyen dühös bácsi.

Szerző. Nem is dühös. Ilyen a természete. Régi ember az itten. A családhoz tartozik.

Ilonka. Titkár?

Szerző. Dehogy. Olyan régi butor: félig irnok, félig szolga, már ahogy az nálunk szokás.

Nézik egymást.

Ilonka. Fog szerződtetni?

Szerző. Száz évre. Szenvedélyesen megfogja mind a két kezét.

Ilonka. Tetszem?

Szerző. Nagyon, nagyon. Óriási szerepeket fog kapni. Mindjárt ebben az új operettben, amit most tanulunk. Kap egy facipős táncot.

Ilonka. Szeret?

Szerző. Imádom. Maga felé vonja, Ilonka húzódik tőle. Mért olyan nyugtalan?

Ilonka. Istenem… tudja Isten… olyan rossz sejtelmem van.

Szerző. Csak nem fél tőlem? Meg akarja ölelni.

Az igazgató belép a két pohár vízzel.

Igazgató a szerzőt kínálja. Tessék.

Ilonka. Nem a hölgyet illik előbb?

Igazgató mialatt a szerző iszik. A hölgyet, igen.

Ilonka veszi a poharat. Ezzel azt akarja mondani, hogy nem vagyok hölgy.

Igazgató. Igyék angyalom, mert nem tartom itt holnapig ezt a tálcát.

Ilonka kezében a pohárral, kedvesen. Ne haragudj rám Skultéti bácsi. Iszik egy kortyot. Mondd, mindig mozog az orrod, mikor haragszol?

Igazgató. Igyék kérem. Nem vagyok kiváncsi a humorára.

Ilonka. Pedig a szemed azt mondja, hogy édes, meleg szived van. Iszik.

Igazgató. De még milyen meleg.

Szolga belép.

Szolga a szerzőhöz. Nagyságos urat sürgősen kéreti a karmester, mert tovább próbál a zenekar.

Az igazgató lebujik az írásai közé.

Szerző. A zenekar? Tovább próbál?

Szolga. Igen.

Szerző. De hisz az előbb azt mondta a karmester, hogy a zenekar már végzett. Gyanakodva néz az igazgatóra, aki közben kidugta a fejét.

Igazgató erre a tekintetre hirtelen ismét lebujik a papirjaiba, nagy könyvet emel az arca elé.

Szerző hosszasan, mérgesen nézi az igazgatót. Talán maga szólt a karmesternek, Skultéti?

Igazgató. Csak azt mondtam, hogy itt tetszik lenni. Ismét lebujik.

Szerző. Jó. Sőt nagyon jó. Dühösen. Igazán nagyon jó. Hirtelen elhatározással. Várjon csak meg nagysád, rögtön jövök vissza. Mérgesen siet el jobbra, szolga utána el.

Ilonka. Kérem, megvárom.

Most kettesben maradnak az igazgatóval. Szünet. Az igazgató úgy tesz, mintha írna valamit. Ilonka a széken ül a két asztal közt. Ilonka szipogni, könnyezni, majd sírni kezd, majd zsebkendőt vesz elő és csöndesen zokog.

Igazgató. Mi az?

Ilonka zokog.

Igazgató. Mi az? Miért sír?

Ilonka sírva. Kétségbe vagyok esve!

Igazgató. Mért?

Ilonka sírva. Mert itt megint beleestem az igazgatóba. Felzokog. Istenem, milyen szerencsétlen vagyok!

Igazgató. Beleesett az igazgatóba?

Ilonka. Látta, mit csinált velem?

Igazgató. Láttam. Semmit se csinált.

Ilonka. Nekem meri ezt mondani? Keservesen sírva. Hiszen mikor bejöttem, rögtön piszkos ajánlatot tett nekem az igazgató.

Igazgató. Nahát ez szemtelenség.

Ilonka sírva. Nem tett piszkos ajánlatot?

Igazgató. Én nem hallottam.

Ilonka. Hát nem mondta, hogy kedves nagysád, parancsoljon helyet foglalni, minek köszönhetem a szerencsét?

Igazgató. Ezt mondta.

Ilonka. Hát igazgatótól ez már piszkos ajánlat. Tisztességes igazgató nem beszél így egy vidéki kóristánéval. Azt szokják mondani: «mit gyönnek a nyakamra, hagyjanak nekem békét, már nem veszünk fel senkit». De aki azt mondja, hogy tessék leülni és köszönöm a szerencsét, sírva, azt mi már tudjuk, szegény kóristánék, hogy ez mit jelent ilyen szegény védtelen teremtésnél. Felzokog. Nekem azt mondták, olyan nyers, mint egy altiszt.

Igazgató mérgesen. De hát azt a keservit neki, hiszen úgy pislogott rá, meg úgy hizelgett neki, hogy csak úgy undorodtam ott az asztalnál. Még maga mer beszélni? Hiszen azt mondta neki, hogy a mennyországban van!

Ilonka sírva. Hát mit mondjak neki?! Hogy fáj a fejem? Ha egyszer látom, hogy mit akarnak tőlem, mit csináljak? Áldozzam fel a kenyeremet? Felzokog. Akkor már muszáj visszhangozni!

Igazgató. Ebben van valami.

Ilonka sírva. Ha erőszakot tesznek az emberen!

Igazgató. Ez már túlzás fiam. De mindenesetre kellemesen meglepő, hogy így kétségbeesett.

Ilonka sírva. Gazember! Gazember! Minden igazgató gazember!

Igazgató. Bravó, ez beszéd. Kedves nagysád, ha ezek a megbántott tisztességérzet könnyei…

Ilonka. Ezek az én könnyeim, kérem, ez nem szinészeti sósvíz, én a szivemből sírok. De nem is ez a nagyobbik baj.

Igazgató. Hát mi?

Ilonka. Hogy az igazgató nem is tetszik nekem. Más tetszik nekem.

Igazgató gyanútlanul. Hát az valószínű volt. Selmec. Tizennyolcas huszárok.

Ilonka. Nem huszár.

Igazgató. Hát.

Ilonka szipogva. Civil.

Igazgató. Selmecen?

Ilonka. Pesten.

Igazgató. Hol?

Ilonka. Itt a közelben.

Igazgató. A közelben?

Ilonka. Igen. Nehéz fejed van. Keservesen sírva. Te tetszel nekem!

Igazgató rémülten. Én?

Ilonka sírva. De még hogy!

Igazgató. Nahát ez… Kezdi a könyveket az asztalra és a földre csapdosni.

Ilonka. Nahát és nahát, rám haragudhatsz, ahogy akarsz, akár hozzám is csaphatod azokat a könyveket, itt most már hiába minden, mert te tetszel nekem és én nem nyugszom, amíg úgy nem fogsz utánam szaladni, mint egy kis kutya.

Igazgató. Én?

Ilonka. Igenis, te.

Igazgató. Ma látott először életében!

Ilonka. Egyszer csak kell valakit először látni. Nem kezdhetem a másodiknál!

Igazgató. De hát mi kell magának rajtam, szegény vén emberen?

Ilonka. Nem is vagy vén. Csak nem vagy előnyös.

Igazgató. Ne tegezzen!

Ilonka. De mikor olyan tegeznivaló arckifejezésed van. Vedd le ezt a pápaszemet. Le akarja venni róla.

Igazgató. Ne nyúljon az arcomhoz. A pápaszem rajta marad.

Ilonka. Pedig milyen szép, jószívű szemed van. És milyen jóságos papahangod van. Sírva. Kérlek, szabadíts meg az igazgatótól.

Igazgató. De hát mért fél úgy tőle?

Ilonka. Sok mindenért. Például nézd édes pofa, én mindjárt megmondom neked: én olyan tehetségtelen vagyok, mint egy selyemhernyó, ezt is írta rólam a pápai szerkesztő, de nem vagyok bolond ezt az igazgatónak megmondani. Neked megmondom, mert te egy senki vagy és téged rögtön elkezdtelek szeretni.

Igazgató. Nagyon jó. Tovább.

Ilonka. Hát nem hallottad, hogy az előbb már… felzokogva… szerepekkel fenyegetett?

Igazgató. Micsoda? Hát ez fenyegetés?

Ilonka sírva. A Duzemelenórának nem, de nekem igen, mert én tehetségtelen vagyok és amint szerepet kapok, rögtön megbukok benne és minek nekem az a szenvedés?

Igazgató. Hát ne játszd el.

Ilonka sírva. Azt nem lehet, mert mind őrült az ilyen igazgató, ha szerelmes, kínozzák az embert, hogy ilyen nagy művésznő legyen, meg olyan nagy művésznő legyen. Zokogva. Minek az nekem?

Igazgató gyanakodva. Honnan tudja ezt maga ilyen pontosan?

Ilonka sírva. Hát mondom, hogy Selmecről is azért gyöttem el, mert az igazgató menyasszonya voltam.

Igazgató. Eddig még nem mondta.

Ilonka. Mondtam, hogy megvertem az igazgatónét.

Igazgató. Azt mondta.

Ilonka. Hát mért szokta megverni az ember az igazgatónét? Ezért volt minden, hogy sülyedt volna el az egész igazgatóság!

Igazgató. Hát verekedés is volt?

Ilonka. Csak olyan nőies.

Igazgató. Hát az milyen?

Ilonka. Hát, hogy a frizurára helyezzük a fősúlyt. Nagy hajtépés volt, meg sűrű dialóg. De én vertem meg őtet, nem ő engem. Az egész cukrászda tanu rá. Elég volt ott nekem az igazgatóból. Az igazgató babáját mindenki utálja. Felzokogva. Ezért gyöttem el Pápáról is.

Igazgató. Pápán is az igazgató?

Ilonka. Hát hogyne. Abba csak tönkre lehet menni az ilyen szegény teremtésnek, mint én, ha a direktorba beleesik. Látod, a pénztárosnak az ideálját vagy a kisbőgősnek az ideálját, vagy a szegény segédtitkárnak az ideálját, azt mindenki szereti, annak kis szerepet is adnak, aszongya az igazgató: «Adjunk neki valamit, hagy örüljön a szegény pénztáros, meg így, meg úgy». A színésznők is szeretik, mert szegény ember szerelme, adnak neki ajándékba azsuros inget, meg fekete kombinécset, meg félüveg parfümöt, meg mindenféle nyersanyagot, teszem öreg művirágot, gyűrött szalagot, döglött bársonyt, mer aszongyák: «nézd szegénykét, milyen kedves kis szerény nő, adjuk neki, hagy örüljön a marha».

Igazgató. Ezért tetszem magának.

Ilonka. Persze, hogy ezér! Az állásodér, hogy ilyen szegény gyalog ember vagy.

Igazgató. Egy vasam sincs. A fizetésemből magam se tudok megélni.

Ilonka. Adok én neked pénzt, ha kell.

Igazgató. Köszönöm édesem, ott még nem tartok. Hát jó, mondjuk, de csak mondjuk természetesen, hogy maga tetszenék nekem…

Ilonka. Jaj, boldogság.

Igazgató. Pardon. Csak tegyük fel.

Ilonka. Tudom én, te drága, mi az, amikor már feltesszük!

Igazgató. Nagyon elbizakodott, édes fiam, de várjon, lesz még maga szerényebb is.

Ilonka. Szerényebb már nem lehetek, mint hogy téged választottalak.

Igazgató. De még ennél is szerényebb lesz. Mondom, tegyük fel, hogy maga tetszenék nekem. Hát akkor most mit csinál az igazgatóval?

Ilonka. Megmondom neki, hogy téged szeretlek.

Igazgató. És ha akkor elcsap engem?

Ilonka. Sohse csap el, mert azt reméli, hogy én majd megcsallak.

Igazgató. Azt reméli? Mért reméli?

Ilonka. Mert én is úgy nézek ki, meg te is úgy nézel ki.

Igazgató. Példátlan romlottság.

Ilonka. Ti vagytok romlottak. Mindjárt félreértitek az embert. Én egy kis illatos mezei ibolyának látszom, de ha erkölcsileg megszagolsz, rágyössz, hogy igazgyöngy vagyok.

Igazgató hirtelen dühbe jön. Mondja fiam, mit keres maga egyáltalában a színháznál? Mit keresnek maguk a színháznál? Mi közük a színházhoz?

Ilonka. Na már engedj meg…

Igazgató. Tehetsége sincs…

Ilonka fellázadva. Hogy mered ezt mondani?

Igazgató. Maga mondta.

Ilonka. Az más. Az az én szerénységem. Nekem van tehetségem, de csak annyi, amennyi nekem kell. Elég szemtelenség, hogy a kritikusoknak több kell, mint amennyivel én magam megelégszem. Mért kívánják tőlem, hogy jobban játsszam, mint ahogy tudok? Szép szerény művészet kell nekem, meg szerény vőlegény.

Igazgató. Nahát, most elég volt fiam. Leteszi a pápaszemet.

Ilonka. Most, mikor már a pápaszemet is letetted? Megérinti az arcát. Mennyivel előnyösebb vagy így.

Igazgató. Ne nyúljon hozzám, már mondtam egyszer.

Ilonka. Úgy félsz tőlem, mintha nagyon tetszeném neked.

Igazgató zavarban. Ugyan, ugyan, nézd csak.

Ilonka. Látom a szemeden, hogy zavarban vagy kis apám. Meg akarja ölelni. Ne taszíts el magadtól, te kedves goromba ember. Te aranyos szegényember. Te csúnya szépember. Nem is tudod, mennyire lehet téged szeretni. Nézz a szemembe.

Igazgató zavarban. A szeme, az bizonyos, az szép.

Ilonka. És a műsorom? Szép tiszta kis házi boldogság. Délben leveshús brivel. Délután megstoppolom a fehérneműdet. Este tiszta ágyhuzat. Nem az a nagy szenvedélyesség. Csak olyan rendes tisztaság és békesség. Minek nekem a hisztéria. Megvagyok én anélkül is.

Igazgató. Én is.

Ilonka. De ha kívánod, megtanulom.

Igazgató. Dehogy kívánom. Utálom.

Ilonka. Az ilyen szegény ember kell nekem, akit sajnálni is lehet, nemcsak szeretni. Elérzékenyül.

Igazgató félénken, szeliden megöleli. Kedves nő, azt meg kell adni.

Ilonka. Úgy-e? A kebelére borul. Te szegény hivatalnok, rajonggyá értem egy kicsit.

Igazgató egészen átöleli. Nagyon, nagyon kedves. Igazán kedves.

Ilonka a keblén. Milyen jó itt. Meleg ember kebelibe.

Szerző sietve lép be balról s meglátva őket, megrökönyödve áll meg.

Szünet.

Igazgató dühösen. Na kérem. Hát itt van az ön módszere. Elereszti Ilonkát és ellép tőle.

Szerző meglepetten. Micsoda? Tessék?

Nagy szünet. – Szól a telefon.

Igazgató a telefonhoz megy. Halló? Szeniczey kisasszony mamája? Kezét csókolom. – Hogy Szeniczey kisasszony haldoklik? Borzasztó. Az orvos mondta? – Hogy meg fog halni? Nyugodtan és gyorsan. – Igazán nagyon, nagyon sajnálom. Kezét csókolom. Leteszi a kagylót.

Szerző ezalatt mereven nézte Ilonkát. Ujabb szünet.

Igazgató zavartan. Hát most látta, mit ér a maga módszere.

Szerző. Na, ez nagyszerű. Igazán nagyszerű.

Ilonka a szerzőhöz. Bocsásson meg, drága édes direktor úr.

Szerző. Hogyan? Annak dacára, hogy engem tart a direktornak, mégis az ő nyakába borult.

Ilonka. Hogyan?… hogy magát tartom a direktornak. Hát nem maga a direktor?

Szerző. Nem, édes gyermekem. A direktor úr ott áll maga mögött. Rámutat.

Ilonka megfordul. A Skultéti?

Szerző. Nem Skultéti az, fiam, a Skultéti nincs itt. Az a direktor, akivel megbeszéltük a tréfát. El akart menekülni a nők elől. Hát most elmenekült.

Ilonka. Igaz ez?

Igazgató. Igaz. Az íróasztalához megy.

Ilonka keservesen kitörve. Hát az a jó Isten mégse szeret engemet! Pápáról elmentem a direktor miatt, Selmecen beleestem. Onnan is eljöttem a direktor miatt, itt beleestem, kiugrottam belőle, most megint beleestem. Nem szeret engem a jó Isten! Zokog.

Szerző. Hát olyan nagy baj ez?

Ilonka zokogva. De mikor én nem akarok híres színésznő lenni!

Igazgató. Hát édes fiam, ezen a nagy bajon mi most segíteni fogunk. Maga szépen letörli a könnyeit és elmegy ajánlkozni más színházhoz.

Szerző. Bocsánat, ebbe én nem megyek bele. Nekem jogom van őt szerződtetni. Így egyeztünk meg. Maga szerződtetve van a színházhoz, gyermekem.

Ilonka. Óh köszönöm, kezit csókolom. Sír.

Igazgató. Hát most már mért sír?

Ilonka. Azért, mert most már hiába tetszik mondani akármit, én éreztem, mikor meg tetszett ölelni, hogy jó szívvel surlódik hozzám.

Igazgató. Jaj fiam, maga olyan hevesen ostromolt!… Na, ne bőgjön, fiam, mert semmi oka rá. Sőt.

Ilonka. Sőt?

Igazgató. Igenis sőt. Vagy bánom is én. Zavarban van. Hagyjanak engem békén. Szerzőhöz. Ön is, mit bámul itt, mint a… Odacsap egy könyvet. Egy színésznő van a világon, aki undorodik az igazgatóktól és az is… az is… Mit áll még itt, édes fiam. Menjen most szépen haza, aztán holnap délelőtt jőjjön ide, a titkár majd megcsinálja a szerződését.

Ilonka. Köszönöm szépen… Addig is drága, édes, szabad megcsókolni a kezét? A kezéhez nyúl.

Igazgató. Azt nem. Hanem majd én… a maga homlokát, fiam. Homlokon csókolja. Menjen szépen, de mindjárt.

Ilonka kifelé megy, jobbra, útközben sírva fakad. Milyen pechem van! Az ajtónál sírva visszafordul. Alásszolgája. Jobbra el.

Igazgató. A viszontlátásra fiacskám. Visszaül az iróasztalához.

Kis szünet.

Szerző. Elragadó kis teremtés.

Igazgató szórakozottan lapozgat a piros füzetben. Sok természetes báj van benne. Lapozgat. Az okosságát szeretem. Az a legjobbízű okosság, ami a buta kis nőkben van meg. Az okos nők okossága bosszantó. Lapozgat. De a buta nők okossága, az olyan jóízű, mint az őszibarack.

Szerző. Van benne valami.

Igazgató. Hja, ja. Furcsa is az élet. Ábrándozva dől hátra székében és lassan apró darabokra tépi a piros füzetet, beleszórja a papirkosárba.

Kis szünet.

Szerző. Hát akkor ebben maradunk.

Igazgató. Úgy van. Ebben maradunk.

Kis szünet.

Szolga belép, szó nélkül elveszi a lámpa alól Szeniczey szerepét és kiviszi.

Nagy szünet.

Igazgató. Szép idő van.

Szerző. Igen. Süt a nap. Meleg van.

Igazgató. Legalább tizennyolc fok Celziusz.

Szerző. Ön Celziuszban számít?

Igazgató. Igen. Pesszimista vagyok.

Szerző. Én a Reaumurt jobban szeretem.

Igazgató. Azt mondják, az se rossz.

Szünet.

Szerző fölkel. Hát akkor… egyéb megbeszélni valónk egyelőre nincs.

Igazgató. Nincs.

Szerző. Hát akkor… a viszontlátásra direktor.

Igazgató írásai közt, zavarban. A viszontlátásra.

A szerző elmegy.

Igazgató meglátja az esernyőt, amelyet Ilonka ottfelejtett. Kinyitja. Az esernyő csupa lyuk. Mosolyogva nézi, a fejét csóválja. Halkan, magában mondja. Kedves… kedves…

FÜGGÖNY.