II. MARSALL

SZINMŰ EGY FELVONÁSBAN

SZEMÉLYEK:

San-Friano báró Ujj

Edit, a felesége Báthory Giza

Litvay, színész Törzs

Dr. Jánosy Körmendy

Inas Vaszary

Huszár Bérczy

*

Történik a báró vadászkastélyában.

A kastély hallja. Hátul kandalló két karosszékkel. Bejáratajtó balról. Hátul balról ajtó, amelyhez lépcső vezet. Jobbról ajtó a lakás felé. Jobbról és balról elől egy-egy garnitura: pamlag, székek. Jobboldalt asztalka. Este tíz óra.

Mikor a függöny felgördül, Edit egyedül van a hallban. A kandalló előtt ül és olvas. Rövid szünet után balról belép az inas.

Inas. Méltóságos báróné, Litvay nagyságos úr van itten.

Edit felkel. Litvay úr? Hogyan.

Inas. Most érkezett a pesti gyorsvonattal.

Edit. Bocsássa be.

Inas ajtót nyit. Litvay belép.

Litvay. Kezét csókolom. Bocsánatot kérek, hogy ilyen meglepetésszerűen jövök. Kezet csókol.

Edit. Hozta Isten, Litvay. Az inashoz, aki megáll a nyitott ajtóban, kifelé indul. Várjon. Litvayhoz. Remélem, még nem vacsorált.

Litvay. De igen. A vonaton ettem az étkezőben.

Edit. Akkor kávét, teát?

Litvay. Teát fogok kérni.

Edit az inashoz. A miénkkel együtt. Inas el. Ami a meglepetést illeti, kellemesebb nem is érhetett volna. Köszönöm, hogy eljött, köszönöm, hogy most jött, hogy itt van.

Litvay. Nem haragszik ugye, hogy ilyen késő éjszaka rontok be. Órájára néz. Tíz óra mult. A vonat is késett vagy egy negyed órát. Persze maguk itt, ebben a vadonban korán fekszenek le.

Edit. Oh nem. Éjfélig mindig fenn vagyunk. De hogy esik, hogy megelőzte a többit?

Litvay. A többiek holnap reggel érkeznek. Most indulnak Pestről. Órájára néz. Tíz perc mulva indulnak a Nyugati pályaudvarról. Tegnap még úgy volt, hogy én is velük jövök, de ma délben gondoltam egyet és megszöktem előlük. Képtelen vagyok éjjel utazni azon a zsúfolt személyvonaton. Hálókocsi nincs, az ablakok rosszul záródnak, a fűtés minduntalan elakad és tudja, színész semmitől nem fél úgy, mint a meghűléstől. Az ilyen éjszakai döcögés után másnap olyan az ember, mintha megverték volna, meg aztán tovább is tart, mint a gyorsvonattal, szóval… Editre néz.

Edit mosolyogva. Szóval?

Litvay. Szóval mindebből, amit itt előadok, egy szó sem igaz, drága Edit, azért jöttem előre, mert nem bírtam már magammal, mert előbb akartam itt lenni, mint a többi, mert ezt az estét akartam, itt, magával, vadásztársaság nélkül, mert szeretem, mert végleg oda vagyok, mert most már nincs a napomnak egy órája, hogy… Megfogja a kezét.

Edit. Vigyázzon kérem. Az uram itt van a szobájában.

Litvay. Könyörgöm, ne szóljon még neki, hogy itt vagyok. Ezt a pár percet még adja nekem, hogy láthassam, hogy nézhessem a magam kedvére, hogy megfoghassam a kezét, hogy…

Edit. Nyugtalanná tesz Litvay. Üljön le kérem. Ebbe a nagy téli csöndbe, amiben itt élek, olyan váratlanul vág bele ez a maga szenvedélyes hangja.

Litvay. Ne csodálja, hogy ilyen bolond vagyok. Már tizenegy napja, hogy elutaztak Pestről, tizenegy napja nem láttam. Milyen gyönyörű. Milyen friss, bátor a tekintete.

Edit. A hegyek teszik, ezek a nagy, hideg hegyek itt. Az éles levegő. Maga sápadt.

Litvay. Mert virrasztok. Étel nem megy le a torkomon. Kínlódom Edit. Amióta azon a csütörtökön belépett a szobámba…

Edit. Az Istenért Litvay, vigyázzon. Maga a lármás városból jön ide. Itt a csönd az úr. Hallgatnak a szobák, a falak… Az uram a szobájában számol, minden percben bejöhet.

Litvay. Nem akarja hallani, hogy nálam volt.

Edit. Ugyan.

Litvay. Megbánta, hogy nálam volt.

Edit. Megbántam, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarom hallani. Csak arra kértem, hogy vigyázzon. Milyen érzékeny.

Litvay. Ez az a fázisa a szerelemnek, amikor az ember nem is más, csak csupa érzékenység. A hiúság mindig érzékeny, de a legérzékenyebb ilyenkor, amikor még nem lakott jól. Az én éhes hiúságomnak kell az, hogy beszéljek erről a csütörtökről. Az egész úton édesen gyötört: milyen boldogság lesz magával beszélni arról, hogy végre mégis eljött hozzám, ott volt nálam.

Edit. Szegény Litvay. Százhúsz másodpercig voltam magánál. Néztük a másodpercmutatót. Két perc.

Litvay. De ott volt. Ott ült az én karosszékemben és én fogtam a kezét. Ha százhúsz év lett volna, akkor is olyan hamar repült volna az idő. Istenem, de boldog vagyok, hogy most itt vagyok.

Edit. Mondja csak… nem kellett volna magának Pesten ma este játszania?

Litvay. Honnan tudja?

Edit. Minden nap megnézem az ujságban a műsort. Ma este Cyrano megy és abban magáé a főszerep.

Litvay megragadja a kezét. Drága, drága, milyen boldoggá tesz. Számontartotta, hogy mikor játszom?

Edit. Látja.

Litvay. Istenem… itt messze, fenn a hegyek közt, mindig tudja, hogy én mikor játszom?

Edit. Sőt látom is.

Litvay. Hogyan?…

Edit. Nézze, mit olvastam? Odaadja neki a könyvet.

Litvay. «Cyrano de Bergerac!»

Edit. Azokon az estéken, mikor maga játszik, kikeresem a könyvtárból a darabot. Mikor ott messze Pesten elkezdődik az előadás, én ide ülök a tűzhöz, olvasom, látom, hallom.

Litvay. Megbolondít Edit, megbolondít.

Edit. De ma megcsalt. Nem játszott.

Litvay. Lemondtam az előadást azzal, hogy rekedt vagyok. Még soha nem tettem ilyet életemben. Soha. A legpontosabb, a leglelkiismeretesebb színész vagyok. De mondom, most végem van. Nem tudom Edit, mi lesz velem.

Edit. Miattam… ott hagyta a tapsot, a sikert?

Litvay. Mi az mindehhez az egy pillanathoz képest. És ahhoz, hogy magával töltöm ezt a szép téli estét, itt a kandallónál, hogy magával egy fedél alatt fogok aludni itt, a zord hegyek közt, ebben a magános várkastélyban.

Edit. Úgy beszél, mintha csak mi ketten volnánk itt a zord hegyek közt. A zord hegyek közt… a báró is itt van velünk.

Litvay. A báró.

Edit. És holnap itt lesz velünk még kilenc lármás úriember, falánk vadászok, szomjas vendégek, csökönyös anekdotázók, szivarozók, kártyázók, pálinkázók…

Litvay. Na látja. Most már tudja, miért jöttem én előre.

Edit. Fel fog tünni az uramnak.

Litvay. Ő nem nézi a színházi műsort.

Edit. Azt nála sohse lehet tudni. Az uram síma és hallgatag. Hat éve nézek a szemébe és nem bírtam a mélyére látni. Az uram…

Litvay. Hatvan éves.

Edit. Hatvan éves.

Szünet.

Litvay feláll. A borzadály megy végig rajtam, ha erre gondolok és magára nézek. Ezen megyek én tönkre. Hatvan éves. Nem bírom ezt a gondolatot.

Edit. Megnyerte az úrlovasok nagy díját.

Litvay. Ez a forró, szép, fiatal élet…

Edit. Nagyszerű faj. Az apja kilencven éves korában minden reggel megverte a vívómesterét.

Litvay. Írtózom ezektől az örökfiatal öregemberektől.

Edit. Az apja száznégyéves volt. Ő azt mondja, csak százig fogja vinni, mert benne már osztrák vér is van.

Litvay. És maga, itt, mellette…

Edit. Hajnalban kel, szeszt nem iszik, vív, lovagol, vadászik, súlyt emel, azt mondja, abból a jó olasz fajtából való, amelyik a legöregebb bibornokokat adja, akik három pápát is túlélnek. A szomszédait, a magyar urakat sajnálja, mert esznek-isznak és korán halnak meg.

Litvay. Nem lehet Edit, nem lehet, hogy maga mellette maradjon, vele maradjon.

Edit. Ne bántson Litvay. Felkel.

Litvay. Ez a bársony forróság, ez a fiatal vér, ennek a szívós vénségnek a karjaiban…

Edit. Hallgasson kérem.

Litvay. Nem hallgatok Edit, nem bírok hallgatni. Felháborító erről a kicsattanó szép szájról hallani a vénség dicséretét, hogy milyen erős, milyen férfi…

Edit. Litvay…

Litvay. A kép, ami ilyenkor a fantáziámban megjelenik, olyan kínzó, hogy nem bírom. Velem fog jönni Edit, elviszem, elrablom innen, az enyém lesz… a feleségem lesz…

Edit. Nem.

Litvay. Miért dicséri? Kacérságból? Hát van erre még szüksége? Hiszen őrült vagyok, hiszen úgy felforral, hacsak ránézek…

Edit nyugtalanul. Mint a tűz, úgy éget a hangja, a tekintete. Litvay, felforgatja az életemet.

Litvay. Bántja ha beszélek?

Edit. Éget, elszédít…

Litvay. Szeret?

Edit. Valami rendkívüli hatással van rám. Néha úgy érzem, hogy azt csinál velem, amit akar. És ilyenkor menekülésből beszélek az uramról. Nem kacérság ez.

Litvay. Hiába vergődik, hiába menekül. Hazudik. Ez a furcsa idegessége, ez a változó tekintete… amely hol olyan, mint az apácáé, hol meg mint a boszorkányé, ez mind azért van, mert öli a vérét, öli az idegeit, minden percben legyilkol egy gondolatot.

Edit. Ne bántson, ne bántson…

Litvay. Mint a rossz kályhából, száz hasadékon át villog a belső izzása. Tudom, mért mosolyog. Ismerem a történetet. Egyszer már eloltott egy ilyen tüzet.

Edit. Kétszer. Már kétszer.

Litvay. A férfin mult, higyje el. De most nem fogja eloltani. Ezt nem.

Edit. Nehéz lesz. Borzasztó lesz. De meglesz.

Litvay. Nem, nem. Elhiszem, hogy csak játszani akart ezzel a tűzzel, csak mulattatni akarta magát. De nálam komolyra fordult. Velem fog jönni, elválik tőle. A millióit nem tudom pótolni, de szegény ember azért nem vagyok. Egy szem igazgyönggyel nem lesz kevesebbje. Egy szál csipkével nem lesz szegényebb, erre esküszöm. És ha igaz az, hogy úgy vágyódik a színpadra…

Edit. Ne kínozzon Imre, ne lázítson.

Litvay. Oh, csak igaz volna, hogy lázítom, két nap, két éjszaka beszélnék egyfolytában. De félek, hogy amit mond, az csak egy-egy percre forralja fel. Amint elhallgatok, kihűl.

Edit. Ha hallgatom, teljesen a hatása alatt vagyok. Ha elmegy, néha fáradtságot érzek.

Litvay. Látom én ezt, Edit. Ha szerelmes volna…

Edit. Szerelmes vagyok.

Szünet. Litvay gyorsan hozzálép és megcsókolja a kezét.

Litvay. Itt hagyja. Velem jön. Az enyém lesz.

Edit. Nem.

Szünet.

Litvay. Rettenetes. Ilyen égő szó után ez a jéghideg «nem».

Edit idegesen. Kérem, engedje meg, hogy behívjam az uramat.

Litvay. Elég volt belőlem?

Edit. Nyugtalan vagyok. Nem jó magával ennyit beszélnem.

Litvay. Hiába, mert én úgy se nyugszom. Mindig és mindenütt a nyomában leszek. A másodperceket is kihasználom, hogy a fülébe súghassak, hogy hívjam… most már láthatja, hogy nem valami szegény kis kalandra kérem. Az életét akarom és az életemet adom.

Edit. Nem akarom ezt hallani.

Litvay. A szeme nem ezt mondja.

Edit. Imre, óvakodjék tőlem. Fogadja el azt, amit kap és ne kívánjon többet. Lássa, milyen őszintén mondtam meg, hogy szerelmes vagyok magába. Épp ilyen őszintén kérem, ne lázítson. Hagyjon meg az életemben. Most még talán kiheverem ezt…

Litvay. Kiheveri?

Edit. Most még… talán. Elég volt ennyi. Ez jól esett, ez kellett. De több?… nem, nem! Égjen mellettem valaki, de csak addig, amíg nem fáj. Tüzeljen és ragyogjon minden, de csak amíg a szemem bírja. Óvakodjék tőlem Imre.

Litvay. Én nem félek a tűzhaláltól. És épp, mert tudom, hogy nem szabad abbahagynom ezt a harcot, épp ezért vagyok most itt. És folytatom, szünet nélkül. Nem engedem kihűlni Edit, üldözni fogom az égő akaratommal. Itt maradok. Nem, nem megyek holnap vadászni, Edit. Elárulom magának. Azzal jöttem ide, hogy ez lesz az utolsó, a nagy küzdelem. Ürügyet találok és holnap itt maradok maga mellett egész nap, és az életemet teszem rá, hogy dűlőre jut a sorsunk. Vagy nem látjuk egymást többé, vagy velem jön és a feleségem lesz.

Edit nyugtalanul. Nem megy a vadászatra?

Litvay. Nem.

Edit. Nagyon kérem, ne tegye ezt. Nagyon kérem, vigyázzon. Rám is, magára is.

Litvay. Nem akarok vigyázni. Most már játszani akarok mindennel, még az életemmel is. Tudom, hogy nem érem el magát Edit, ha mindent fel nem gyujtok.

Edit. Csöndesebben, az Istenért… az uram… Menni akar jobbra.

Litvay. Nem bánok semmit. Nem félek senkitől. Megcsókolja.

Edit kiszabadítja magát. Őrült! Kis szünet. Csönget.

Litvay. Őrült vagyok. Leül.

Edit. Ha most bejön az uram, mindent meglát az arcunkon. Olyan a szeme, mint a sólyomé.

Litvay. Ne felejtse el, hogy színész vagyok.

Edit. Ne felejtse el, hogy férfi. Menjen fel, azt fogom mondani, hogy átöltözik.

Inas belép, hozza a teás edényt. Egy huszár a teás asztalkákat hozza, leteszi.

Edit. Kérem, mutassa meg Litvay úrnak a szobáját.

Inas felmegy a lépcsőn. Huszár el.

Litvay. Viszontlátásra. El az inassal.

Edit a tükörnél a haját igazítja.

Inas visszajön. Megáll.

Edit. Mondja meg az uramnak, hogy itt a tea.

Inas jobbra el.

Edit a teás edényt rendezgeti.

A báró belép.

Báró hatvan éves, hófehér, nagyon elegáns, nagyon fiatal ember. A teás edényre néz. Három csésze?

Edit. Három.

Báró. Kié a harmadik?

Edit. Hogyan? Még nem beszélt Litvayval?

Báró. Nem. Vagyis Litvay úr megérkezett.

Edit. Azt hittem, már látta. Most öltözik át a szobájában.

Báró. Érdekes. Litvay úr már itt van. Csak holnap reggel kellett volna érkeznie a többi vendégekkel együtt. És ő már itt van.

Edit. Azt mondja, félt az éjszakai utazástól.

Báró élesen. Maga már beszélt vele?

Edit. Igen.

Szünet. A báró a teához nyúl.

Báró gúnyosan. Hát mitől félt Litvay úr?

Edit. Az ilyen művészember, színész, nagyon félti magát a meghűléstől. Azt mondja, ha éjjel utazik, meghűl a vonaton, azért jött előre a gyorssal.

Báró gúnyosan. Előrejött a gyorssal.

Edit. Ejnye de furcsán beszél.

Báró. Kicsoda?

Edit. Maga.

Kis szünet.

Báró. Na hát édes fiam, most jól figyeljen ide. Mindenesetre örülök, ha észrevette, hogy furcsán beszélek.

Edit. Nem volt nehéz észrevenni.

Báró. Annak is örülök. És amit most fog tőlem hallani, azt még könnyebb lesz megérteni. Üljön le gyermekem és figyeljen jól. Azon kezdem, amit kevésbbé tartok fontosnak.

Edit. Figyelmeztetem, hogy Litvay itt van a szobájában és minden percben bejöhet.

Báró. Ön, mint látom, figyel a szomszéd szobákra. Az előbb, igen helyesen errefelé figyelt. A szobájára mutat, ahonnan kijött.

Edit. Mit akar ezzel mondani?

Báró. Ne térjünk el a tárgytól. Mondom, a kevésbbé fontossal kezdem. Azzal, hogy ez a színész önt itt az előbb megcsókolta.

Edit. Nem igaz.

Báró. Mondom, nem fontos, mert nem ez a lényeg. Túlfűtött ember, fiatal, szerelmes, művész. És maga ma különösen szép. És ahogy viselkedik vele már két hónapja…

Edit. Ezt visszautasítom.

Báró. Nagyon szépen fejezte ki magát. De hiába. Én ezt jobban látom, mint maga. Maga még nem is sejti, hogy flörtöl valakivel, amikor én már tudom. Olyan ez, mint mikor valaki megszokja az erős parfümöt. Ő már nem érzi, de mások annál inkább. De bármennyire vesztette is el az érzékét az ilyesmi iránt, azt nehéz volt észre nem vennie, hogy megcsókolták.

Edit feláll. Már egyszer mondtam…

Báró. Várjon kérem. Talán, ha egy percig vár, felesleges lesz az, amit most mondani akart. Én lassan jöttem erre felé a szobámból, mikor itt erős beszélgetést hallottam. Ha a beszélgetés hirtelen el nem halkult volna, nem találtam volna semmi különöset az egészben. De hirtelen csönd lett. És nem láttam, de hallottam, hogy megcsókolták. Ennek olyan speciális hangja van, az ilyen erőszakos csóknak, hogy nem lehet félreismerni. Ahogy hirtelen elakad a beszéd, ahogy egy nehéz testmozdulat megdobban a padlón, az erővel elfojtott védekező kiáltani-akarás. Nem lehet itt tévedni.

Edit erősen. És ha mégis?

Báró. Utána ön azt mondta neki, őrült. És ő azt felelte: őrült vagyok.

Edit. Ezt azért mondtam, mert…

Báró. Azután pedig igen okosan, a szobájába küldte. Nem érdemes megerőltetni a női ravaszságát. Már csak azért sem, mert én nem ezt tartom a fontosabbnak. A teához nyul. Ne legyen ideges, édesem, üljön le. Vegyen rólam példát. Beszéljünk nyugodtan. Üljön le, gyermekem.

Edit leül.

Báró miután ivott a teából. A fontosabb az, hogy ön ezt a színészt Pesten meglátogatta a lakásán.

Edit felkel. Ez borzasztó, amit itt velem csinál.

Báró. Ne izgassa magát gyermekem, erre még ráér. Eljön még ennek is az ideje, még pedig nemsokára. Csak ne siessük el a dolgokat. Ön Litvaynak a lakásán volt. Igaz?

Edit. Igaz, de ha tudná, hogy történt…

Báró. Ha nem tudnám, nem volnék ilyen halálosan nyugodt. Azt is tudom, hogy teljesen ártatlan látogatás volt: ön négy perccel azután, hogy a kapun belépett, ismét kijött az utcára.

Edit. Figyeltetett.

Báró. Örüljön, hogy figyeltettem, mert magának ugyan soha nem hittem volna el, hogy csak két percig volt benn a színésznél. A detektivem óramutatója menti most meg magát.

Edit. Kérem, ne gyötörjön tovább. Nem bírom ezt a hamis hidegségét, ezt az álnok nyugodt hangot. Mondja meg, mit akar. Öljön meg, vagy kergessen ki az éjszakába. De ezt nem bírom.

Báró. Megölni nem fogom, mert maga nélkül nem élnék tovább. Ezt tudja. Kár is ilyen csacsiságot mondani. Kikergetni az éjszakába? Hogy Litvay úr utána rohanjon és nagy büszkén elvezesse szerény lakába? Ugyan kérem. De cselekedni mindenesetre fogok.

Edit. Cselekedjék, amit akar, de ne kínozzon. Balra megy.

Báró. Ha ez az ember a szeretőjévé akarná tenni magát, akkor nekem nem volna dolgom. Önre bíznám. Tudom, hogy ez az úr pórul járna. A végtelen tiszteletem ön iránt abból a két esetből fakad, amikor ilyesmit akartak öntől és megbukottan kullogtak el. Pedig ön mind a két esetben szerelmes volt.

Edit. És most?

Báró. Most is szerelmes.

Edit. Hát akkor most miért nem bízik bennem?

Báró. Mert a színész nem kalandot akar. Nem tudom, ön elhiszi-e neki, mikor ezt mondja, de én elhiszem. Kérem, higyjen neki. Ez nem csirkefogó. Ez egy rajongó, derék, melegszívű fiú. Ez magát el akarja rabolni tőlem és feleségül akarja venni. Feláll. És ez az, gyermekem, amiért én közbelépek, amit a mult két esetben nem tettem.

Edit. Nincs rá szükség most sem.

Báró. Ezt rosszul tudja fiam. Mintha apja volnék, úgy mondom: szükség van rá. Maga itt mellettem fázik egy kicsit. Tudom. És melengeti magát az ilyen dolgokkal. Ez veszedelmes volna más asszonyra. Magára nem. Maga tisztességes. Érzéki, de nagyon tisztességes. És okos. És hízelgek magamnak azzal, hogy fél is tőlem. Azt is jól teszi, nagyon jól teszi. Tudja maga, hogy jól teszi. De most itt az első eset, amikor nagy baj van.

Edit. Csalódik, Sándor.

Báró. Tudja maga, hogy nem csalódom. Ez a színész magát egy műkedvelői szerepre tanította s maga egyszerre szeretett bele a színészbe is, meg a mesterségébe is. Tudom, hogy mindig sírt a szívében a színpad után. Ha én nem jövök érte, talán színésznő lett volna. Mondta, sokszor.

Edit. Mondtam.

Báró. És most izzik a maga kis lelkében minden. Ez a kedves, jó, csinos fiú, ez az ő nagy tiszta szerelme, és ez a színesen lobogó perspektíva, együtt a színpadon, szerelem, siker, dicsőség… Maga elveszett rámnézve, gyermekem, ha én még csak egy óráig is várok a közbelépéssel.

Edit. És mi az, amit cselekedni akar?

Báró. Rátérünk arra is. Nem kívánja ugye, hogy most szerelmet valljak magának. Nem is teszem. Csak röviden jelzem, hogy az én életemnek az estéje a magáé. Maga nélkül egy óráig nem akarok tovább élni. Nem kellenek ehhez szép szavak. Nincs halálosabb szerelem, mint az enyém. Az én koromban az élet roppant becses és a szerelem egy az élettel. Aki hatvan éves korában szerelmes, az már ezzel hal meg. A cél természetesen, hogy minél később. Kalandokat, megbánásokat, visszatéréseket már nem érek rá megvárni. Nekem kegyetlennek kell lennem a magam védelmében, mert rövid az időm.

Edit. Nagyon elkomolyodik. Ezt nem szeretem. Eddig könnyedén és okosan beszélt. Szerettem azért, amit eddig mondott. De ez más. Ez magánál szokatlan.

Báró. Nem adom oda a színésznek, Edit. Maga talán még nem tudja, de én tudom, hogy vele akar menni.

Edit. Jobban tudja mint én?

Báró. Sokkal jobban. Ez az első ember hat év óta, aki veszedelmes rám nézve. De ez aztán nagyon veszedelmes. A torkomon érzem a hideg kését. Az őseink tudták, mit csináljanak ilyen esetben. A franciáknál a szív volt divatban. Kivágták a szívet az ilyen fiatalemberből és felszolgálták vacsorára a szép hitvesnek.

Edit. Milyen fagyosan mondja ezt.

Báró. Az én őseim, lenn délen, Olaszországban nem voltak ilyen teatrálisak. Egy San-Friano finom porrá tört gyémántot szórt az ő Litvayjának az eledelébe. A gyémánt minden tekintetben rendkívüli kő, gyermekem. Ha porrá törik, csupa kis éles szemecske lesz belőle, ami lassan átszúrja a beleket, ha lenyelik. Eltart egy hónapig is, amíg végez. De hát ez elmult a reneszánsszal, fájdalom. Lehajtja a fejét.

Edit. Sohse hallottam ezen a hangon beszélni, Sándor. Most félek magától.

Báró. Párbajhoz öreg vagyok. Nem magához a víváshoz, vagy a pisztolyhoz, hanem ahhoz, hogy meghaljak. Semmi szín alatt nem akarok meghalni, gyermekem. Erről szó sem lehet. Húsz év előtt, szívesen, bármely napon. De most már nem. Ez érthető, ugye? És nincs a véremben a szerencsejáték. Amért valakinek tetszik a feleségem, nem állok oda a golyója elé hazardirozni. Hogy engem is megöljön és a feleségemet is elvigye. Ilyesmi még a bécsi udvarnál se ragad rám, ahol pedig sokat éltem. Nem gyermekem, az én őseim kereskedők voltak. Fegyveres kalmárok. Arról voltak híresek, hogy mindig megverték a rablógrófokat, akik ki akarták fosztani őket. Mi védekezünk, gyermekem.

Edit feláll rémülten. Mindez, amit beszél, valami rettenetes cél felé mutat. Maga, aki oly hallgatag, most ennyi mindent mond… és ilyen különös dolgokat…

Báró. Tulajdonképpen mindezt el is hallgathattam volna. De mert olyan végtelenül szerelmes vagyok magába, el kellett mondanom. Cselekedni fogok, ezt itt most, életemnek ebben a legsúlyosabb órájában bejelentem magának. Mert tudnia kell, hogy nem véletlenül cselekszem. Be kell, hogy avatva legyen. Éreznie kell az erőmet, a rettenetes erőmet élet és halál fölött. Meg akarok nőni a maga szemében, felnyúlni, megvállasodni, kipirosodni, megfiatalodni. Látnia kell, ahogy határozok és cselekszem.

Edit. Szent Isten… Sándor… Mit akar?

Báró. Én úgy érzem, maga már tudja, mit akarok.

Edit. Ne beszéljen így, ne beszéljen így, az Istenért, minden tagom reszket, ha ezt a hangot hallom… mit akar? Mit tervez?

Báró. Ismeri a «Marsallt?»

Edit. Sándor…

Báró. Tudja, ki a Marsall. Az én szép karcsú angol puskám, amelyikkel holnap a vadászatra megyek.

Edit. Nem fog a vadászatra menni!

Báró. Kicsoda? Én?

Edit. Maga sem.

Báró. Téved. Én is ott leszek. Mindnyájan ott leszünk. Szép vadászat lesz. Szép, régimódi, komoly, férfias vadászat.

Edit izgatottan. Sándor, én nem ismerek magára. Maga elveszítette a józanságát, azt a gyönyörű komolyságát, amiért úgy szerettem. Kisiklott, Sándor, valami eltört magában, hogy egyszerre így… Istenem!

Báró. Valami eltört bennem.

Edit izgatottan. Kérem, térjen eszére… Legyen megint okos és kedves… Túlozza ezt az egész dolgot Sándor, könyörgöm, ne lovalja bele magát ebbe a tévedésbe! Engem ez az ember nem érdekel jobban, mint azok, akiket kidobtam.

Báró. Hazudik édes gyermekem.

Edit. Ha kívánja…

Báró. Csak ne esküdjék, ez bántja az izlésemet.

Edit. Ha kívánja, még most, este elküldöm, nem látom soha többé…

Báró. Ez mind lehetséges, de ha nem cselekszem azonnal, nekem van végem.

Edit. Az Istenért, Sándor… Mi történik itt most velünk?

Báró. Az, aminek történnie kell.

Edit. Most le kellene térdelnem, a kezét csókolnom… és sikoltoznom kellene… Sándor… ez iszonyú… és maga azt hinné, hogy a szeretőmet féltem… pedig esküszöm, magát féltem attól, amit tenni akar, magát és magamat! Nem bírom ezt, hisz ez rettenetes, hogy ez így, egyszerre rámszakadt…

Báró. Meg kellett, hogy mondjam. Velem kell jönnie mindenüvé. A pokolba is.

Edit. Elküldöm, kidobom, most, rögtön, azonnal…

Báró. Utána megyek.

Edit. Nem hisz nekem?

Báró. Irigylem fiam, hogy maga hisz magának. És imádom ezt a jóhiszeműségét. Egy hét mulva azt mondaná: «Érdekes, sohse hittem, hogy mégis el fogom hagyni az uramat!»

Edit izgatottan. Szánjon meg Sándor. Higyjen nekem, engedje meg, hogy megesküdjem mindenre, szegény boldogult anyám…

Báró az ajkára teszi a kezét. Nem kell ezt végigmondani. Szünet. Most pedig egyenesen megtiltom, hogy erről még egy szót beszéljen.

Edit nagyon izgatottan. Nem, nem, és ha százszor is…

Báró erősen. Megtiltom! Értette?

Edit nézi őt, fél tőle, elmegy tőle és a kandallóhoz megy. Szünet. Litvay belép.

Báró mialatt Litvay lefelé jön a lépcsőn. De soká diszítjük magunkat kedves művész úr. Jó estét. Kezet fognak. Hallom, hogy a mi személyvonatunktól ijedt meg úgy.

Litvay. Bizony attól, kedves báró úr. Olyan az, mint a kígyó: lassan mászik és hideg.

Báró Editre mutat. A feleségemmel már beszélt, ugye?

Litvay. Óh igen, már volt szerencsém a bárónéhoz. A teás asztalhoz lép. Megengedi, hogy egy kis teát öntsek, ha ugyan még nem hűlt ki.

Edit odalép. Ez a takaró melegen tartja. De ha akarja, csinálnak frisset.

Litvay. Óh köszönöm. Nem, nem. A világért sem. Ez nagyszerű. Megérinti a kannát. Forró.

Szünet.

Báró. A szobájával meg van elégedve?

Litvay. Elragadó. Azok a kedves pirosvirágos függönyök és a széles ágy.

Báró. A piros szobában lakik?

Litvay. Abban.

Báró. Akkor az az én legénykori ágyam.

Litvay. Gratulálok.

Báró. Most nyugalomba vonult. Mint a vén huszárló a kanonok batárja elé.

Edit. Rum, tej, vörösbor, citrom?

Litvay. Vörösbor, kezét csókolom. Három cukor.

Edit. Tudom.

Litvay. Báró úr nagyszerű színben van. Persze, egész nap a szabadban…

Báró. Azt nem mondhatnám. Most pár napig havas eső esett. Azt nem szeretem. Száraz, ropogós, éles hideg, az a szép tél. Önnek egy kicsit városi színe van.

Litvay. Szobalevegő.

Edit. Kávéház, klub.

Litvay. Óh, csak ritkán. Az ember már fél ezektől a füstös helyektől. Én mindjárt megérzem másnap a torkomon.

Báró. Mert nem edzik magukat a művész urak.

Litvay. Próbáltam azt is. De ahányszor elkezdtem az edzést, úgy meghűltem, hogy két hétig nem játszhattam. Őszintén megvallva, ez a holnapi vadászat is ilyen kísérletszámba megy.

Báró. Ma egész nap a barométert tanulmányozom. Úgy látszik, nagyon szép időnk lesz.

Litvay. Ahogy a vonat így jön északnak, itt Felvár után, ennél a nagy fordulónál, a vashídon túl, egyszerre megcsapja az embert a hideg. Hirtelen változik a hőmérséklet.

Báró. Mert ott kijön a vasút is, az országút is, a védett völgyből. Ott mindig nyargal a szél.

Litvay. Rögtön megérezte a torkom. Abban a pillanatban.

Edit erőltetett kedvességgel. Még csak az kéne, hogy valami kellemetlenség érje. Nem venném a lelkemre, hogy a publikum miattunk nélkülözze még ha csak egy estére is.

Litvay. Végtelen kedves. De igazán nem kényeskedésből beszélek erről annyit. Rabszolgája vagyok ennek a furcsa kis műszeremnek. A torkára mutat. Nagyon bosszankodnám, ha megakadályozna holnap abban, hogy kimenjek a vadászatra. Olyan boldogan gondoltam rá az egész úton… arra a friss, fölemelő, lélekvidító valamire, amit csak vadászaton érez az ember.

Báró. Majd csak jobban lesz reggelig.

Litvay. Adja Isten. De nem hiszem, mert gyanusan viselkedik. Ideges és csökönyös jószág ez. Ismerem a módját, ahogy kezdi…

Báró. És most úgy kezdi?

Litvay. Olyanformán.

Báró. És akkor nem tart velünk holnap?

Litvay. Rabszolga vagyok, báró úr.

Báró kedvetlenül. Lássa, így jár az ember, ha a személyvonattól fél. Meghűl a gyorsvonaton.

Litvay. Mindegy no. Hagyjuk ezt. Mindenesetre várok reggelig. Ha addig rosszul viseli magát, legföljebb itt kuksolok egész nap e mellett a jó tűz mellett… és fájó szívvel gondolok a jókedvű vadászokra.

Báró. Sajnálnám, ha nem jöhetne.

Litvay. Bosszantó is ez… amikor az ember ilyen érzékeny kis műszerből él.

Báró. Erőszakolni semmiesetre sem szabad. Ha nem jön, itt marad. Kis szünet. Itt marad a tűz mellett.

Edit. A főispánnéval fog sakkozni.

Litvay. Isten ments. Csak arra ne ítéljenek, kérem.

Báró. Pedig számítottam önre. A helye is ki volt már jelölve.

Litvay. Meglesznek nélkülem is.

Báró. Megbolygatja egy kicsit a dolgokat. De mindegy.

Edit. Az uram szereti a pontosságot, a rendet, ez a szenvedélye.

Báró. Ez a szenvedélyem. No mindegy. Már csak azért is sajnálhatja, mert a legjobb puskáim egyikét szántam önnek.

Litvay. Mindenesetre nagyon köszönöm.

Báró. És… Fölkel… és ha már kosarat adott neki, várjon, behozom, legalább bemutatom magának… kimegy jobbra.

Edit szemével követi, figyel, aztán az ajtóig megy, amelyen át a báró kiment.

Litvay. Mi az?

Edit az ajkára teszi az ujját. Kis szünet. Izgatottan, halkan. Menjen el, utazzék el, reggel korán, most, azonnal.

Litvay. Miért? Mi történt?

Edit. A legrosszabb. Az uram hallgatózott. Mikor megcsókolt. Ne kérdezzen. Utazzék el.

Litvay. De kérem…

Edit. Mindent tud, mindent tud. Kérem, az Istenért, ne beszéljen egy szót se, rögtön menjen, utazzék, könyörgöm… Imre… ha szeret, rögtön…

Litvay. Rögtön? De hát mi történt?

Edit. Most, mindjárt menjen. Menjen, az Istenért, ha én küldöm.

Litvay. Látta, mikor megcsókoltam?

Edit hirtelen az ajkára teszi az ujját, hallgatást parancsolva és elsiet az ajtótól.

Szünet. Némán állnak.

A báró belép, két puskát hoz.

Báró. Itt van kérem. Itt a két primadonna. Az egyik a Marsall, a másik az Ezredes.

Litvay. Ezredes? Mi az? Rangjuk van?

Báró. Úgy van. Nézze: ez az Ezredes, ezt szántam holnapra magának. Átnyujtja az egyik puskát. A másik nála marad.

Litvay. Gyönyörű jószág.

Báró. «Holland and Holland». Mind a kettő. Nekem beszélhetnek a belgákról és az új amerikaiakról, a világon egy puska van: az angol. És angol is csak egy van: Holland and Holland. Száz év mulva sem lesz más.

Litvay. És az ott a Marsall?

Báró. Ez. Tisztelettel nézzen rá. Amikor kaptam, ő is közlegény volt, mint a többi. Minden vadászat után előlépnek, aszerint, hogy hogy viselték magukat. Így lett az ott Ezredes, ez pedig Marsall.

Litvay. Több már nem is lehet.

Báró. Nem.

Litvay. Persze, ez az öné lesz holnap.

Báró. Természetes. Marsall nemcsak a legjobb fegyver, hanem a legjobb barát is. Marsall nem szeszélyes, Marsall nem perfid, Marsall pontos, mint egy mérnök és megbízható, mint a halál.

Litvay visszaadja az Ezredest. Milyen komoly szeretettel beszél róla.

Báró. Ez több mint szeretet. Ez barátság.

Litvay. Meg tudom érteni, bár csak «Sonntagsjäger» vagyok, mint a német mondja.

Báró a Marsallal a kezében. Olyan, mint egy ember. Nem olyan, mint az emberek. Mint egy ember, olyan.

Edit idegesen. Irtózom minden fegyvertől. Irtózom minden fegyvertől.

Báró. Ejnye, de ideges, édes fiam.

Edit. Nem akarom látni. Kérem!

Litvay. Furcsa. Pedig látványnak is szép az ilyen karcsú, finom, komoly instrumentum.

Edit. Borzadok tőlük. A gondolat, amit képviselnek, iszonyú.

Báró. Az asszonyi érzékenységnek lehet iszonyú. Én ezt a gondolatot hatalmasnak, emberfölöttinek találom.

Edit. Semmire másra nem valók, mint szenvedést okozni. És emberek vígan és büszkén gyártják és más emberek szeretni tudják. Kérem Sándor… idegessé tesz.

Báró. Bocsásson meg gyermekem. Elfelejtettem, amit mondani szokott.

Litvay. Érdekes, a báróné milyen komolyan haragszik rájuk.

Báró. Azt szokta mondani, hogy valami ördögi barátság fűz engem a fegyvereimhez. Hogy eladtam nekik a lelkemet.

Litvay. Az asszonyi gondolkodás kifogyhatatlan, ha féltékenykedni akar az urára.

Edit. Nem féltékenység.

Litvay. De én azt hiszem, ezért haragszik ezekre az ártatlan kis angolokra.

Edit erősen. Nem ártatlanok.

Litvay. Ártatlanok, mert nem felelősek. Marsall nem felelős azért, amit csinál.

Báró. Ön megsérti Marsallt. Marsall gondolkozik és cselekszik. Nem igaz, hogy eszköz. Marsalltól néha magam is félek, pedig ez nagy szó.

Litvay. Tisztelet, becsület neki, ehhez én nem vagyok eléggé vadász, én nem félek tőle. Ezt már kissé célzatosan mondta.

Edit. Nem bánom, nevessenek ki vagy küldjenek el innen, de hagyják már ezt. Beszéljünk másról.

Báró. Én csak embertől és állattól nem félek. Egyetlen komoly ellenfél van: egy tárgy, amely egyszerre csak úgy kezd viselkedni, mintha akarata volna.

Litvay. Én nem tudok félni még ettől se. Én azt tartom, a félelem nem kívülről jön. Én képtelen vagyok félni. Belőlem hiányzik ez a képesség. Mint mikor valaki színvak. Célzatosan. Meg némiképen attól is függ, ki mennyire szereti az életét.

Báró. Ön mondja ezt? Hiszen még a torkát is félti.

Litvay. A torkomat igen. Az életemet nem. Én igazán színész vagyok, régimódi, könnyelmű komédiás, nekem a más minden könnye drága, de a magam élete olcsó. Katonának kellett volna lennem. De így se rossz. Oly mindegy.

Báró. Mi mindegy?

Litvay. Minden mindegy. A szemébe néz a bárónak. Betegség, párbaj, szerencsétlenség, ágyú, puska, revolver. Mindegy. Vonaton utazni van olyan veszedelmes, mint belenézni a Marsall kilenc milliméteres csövébe.

Báró. Csak hat milliméter.

Litvay. Annál szebb. Leül. Csak hat milliméteres?

Báró a puskával a kezében. Igen. Minek több? Mi itt erdőben vadászunk, rövid távolságokkal dolgozunk… én annak a pártnak vagyok a híve, amely azt mondja, hogy kis kaliber: nagy biztosság… Ha egyszer a golyó a szívbe talál, mindegy, hogy hat milliméter volt-e vagy kilenc és fél. Ennek a rendszernek például többek közt az az előnye is megvan, hogy… Ez utolsó mondat alatt a puska ravasza körül akart mutatni valamit. A puska, amely e pillanatban a karosszékben ülő Litvay felé van fordítva, eldurran.

Edit felsikolt. Igen nagy szünet.

Litvay. Úgy látszik… Marsall még sem olyan nagyon megbízható.

Báró. Érthetetlen.

Edit. Szent Isten… De hisz ez borzasztó… kérem… nem is merem kérdezni… Litvay… csak nem történt valami baja?

Báró miután az asztalra tette a puskát, Litvayhoz közeledik. Halkan. A jó Isten önnel volt.

Litvay. Velünk volt.

Edit. Nem érte semmi?

Litvay. Semmi.

Edit. De hát… hogy történhetett ez?

Inas belép.

Báró. Mit akar?

Inas némán áll.

Báró. Mit akar? Nem csöngettem. Rettentően néz az inasra. Ez a tekintet súlya alatt kimegy. Ezalatt a báró: Ha a ház dől is össze, magának itt nincs helye addig, amíg nem hívják.

Inas kiment. Szünet.

Báró visszafordul. Nagy szerencsétlenség mult el rólunk, Litvay. Férfiak vagyunk, nekem ehhez a helyzethez, amiben most itt állok, hiányoznak a szavaim. Történhetett volna másként is.

Litvay. Kérem, ne is beszéljünk róla. Szerencse, hogy így történt. Ne azt nézzük, hogy hogyan történhetett volna. Egyébként se vagyok pesszimista, de így utólag különösen nem.

Báró. Igaza van.

Szünet.

Litvay. Mindenesetre furcsa betegség lett volna, ebbe meghalni. Az ember annyit gondolkozik azon, hogy miben hal meg. Erre sose gondoltam. Pedig aránylag gyakori eset.

Báró. Az én életemben először történik.

Litvay. Gyakori eset és a szép az benne, hogy nem minden alkalommal véletlen.

Báró. Határozottan így van.

Litvay. Azokban az esetekben, amikor véletlen… Elgyengül a hangja… azokban az esetekben, amikor véletlen… azokban az… esetekben…

Edit. Szent Isten! Litvay…

Báró. Mi az?

Litvay. Semmi… Kissé… Elhallgat.

Edit mellette, hangosan. Litvay!… Úgy látszik, mégis történt valami baja… Szóljon! Mért nem mondja meg?… Mért titkolja…

Báró Edithez. Kérem, uralkodjék magán.

Edit. Mért nem mondja meg… ha érte a golyó… Szentséges Isten.

Litvay. Kénytelen vagyok… bevallani… méltóságos asszonyom… nyugodjék meg… semmiesetre sem komoly… most érzem csak, hogy mintha megütötte volna a vállamat…

Edit. Hol?

Báró. A vállát?

Litvay Edithez. Ne izgassa magát, kérem. Itt a bal vállamon érzem. Lehet, hogy csak horzsolta. Semmiesetre sem beszélnék ilyen nyugodtan, ha… komolyabb dolog volna.

Edit. Orvost kell… azonnal orvost kell hívni.

Báró. Meg kell nézni.

Edit. Sándor… telefonáljon azonnal Jánosynak. Csönget. Az autó megy be érte Felvárra.

A báró veszi a telefonkagylót, inas belép.

Edit. Az autó azonnal menjen be Felvárra, amilyen gyorsan csak tud. A kórházhoz menjen, Jánosy főorvos urat fogja kihozni. Azonnal.

Inas el.

Báró a telefonnál. Központ? Kérem Felvár kilencet. Vár. Köszönöm. Kórház? Kérem azonnal Jánosy főorvos urat. Kérem. Jó, megvárom. Itt maradok a telefonnál.

Edit. De addig is, nem kellene?…

Litvay. Hozzá se szabad nyúlni. Ez a háború sebészi tapasztalata. Nyugalom, és az orvos legyen az első, aki hozzányúl. Az már bizonyos, hogy nem súlyos.

Edit. Vérzik?

Litvay. Nem. Úgy érzem, nem. Az ilyen kis nyilású sebek rögtön elzáródnak. Úgy látszik, csak izmon szaladt keresztül. Semmi az egész.

Báró a telefonnál. Jánosy főorvos úr? Itt báró San-Friano. Jóestét. Pár perc mulva ott lesz önért az autó, főorvos úr. – Baleset történt. – Puskával. – Nem, úgy látszik, nem súlyos. – Kérem. – Nagyon köszönöm. Leteszi a kagylót. A kapuban fogja várni az autót. Litvayhoz. Nem akarja, hogy lefektessük?

Litvay. A világért sem. Az orvosba is inkább csak a méltóságos báróné kedvéért egyeztem bele.

Báró. Ugyan kérem. Sose lehet tudni, mi komoly, mi nem komoly. Amért így az első percben nem okoz kellemetlenséget.

Litvay. Üljön le báróné. Nyugodjék meg, kérem. És beszéljünk tovább.

Edit. Egy pohár vizet, vagy konyakot?

Litvay. Semmit, köszönöm.

Edit. Úgy megrémültem, mikor az előbb elhallgatott… elsápadt…

Litvay. Most már… kezdek magamhoz térni. Inkább… azt hiszem… az idegesség tette.

Báró Edithez. Üljön le kérem. Most már ne bolygassa. Talán magának volna jó egy pohár víz. Vagy konyak.

Edit pohárhoz nyúl. Egy csöpp vizet… azt igen… Leül.

Szünet.

Litvay. Mondom… azt hiszem, ott hagytam el… hogy aránylag gyakori az ilyen eset és a szép benne az, hogy nem mindig véletlen. Ön azt mondta, hogy így van.

Báró. Azt mondtam: határozottan így van.

Edit. Nem értem, mért mondja, hogy az a szép benne, hogy nem mindig véletlen. Mi ebben a szép?

Litvay. Egy puska, amely eldurran és vaktában golyót küld valahova, ez brutális és felháborító. De egy puska, amely gondolkozik és a véletlennel csak fedi magát, ez regényes, ez szép, ez hátborzongató.

Edit. Milyen furcsa, amit mond.

Litvay. A pillanat is furcsa, amikor mondom.

Báró. Lehet, de én úgy érzem, mintha ez az aforizma itt most nem volna helyén.

Litvay. Azt nem mondom, hogy helyén van. De ha már beszélünk róla, az embernek eszébe jut minden lehetőség.

Báró. «Lehetőség». Ez a szó ép úgy nem illik most ide, mint ez az egész fejtegetés.

Litvay. Meg kell bocsátania, ha kissé eltérek a társalgás szabályaitól. Nem érzem magam rosszul, de miután már orvost hívtunk, élek a beteg előjogaival.

Báró. Amelyek szintén csak bizonyos határokig terjednek.

Litvay. Amely határokat viszont lesz szerencsém nem respektálni.

Szünet.

Báró. Ön most nyugalommal tartozik magának.

Litvay. Ha ez az állapotomnak szól, köszönöm. De ha azt jelenti, hogy a téma, amelyről beszélek, nem kellemes, akkor még mérlegelni fogom, hogy mi esik most nekem jobban: a nyugalom-e, vagy a beszéd.

Báró. Ön felizgatja magát.

Litvay. Sőt ellenkezőleg. Igyekszem csillapítani magamat.

Edit. Litvay kérem…

Litvay. De igen nehezen megy.

Báró. Én megkönnyítem az ön dolgát. Nem érdemes minden szavát fátyolba burkolnia. Ha önnek az a célja, hogy erről a balesetről velem ilyen hangon beszéljen, akkor állok elébe.

Edit. Kérem magukat… de hisz ezt gyötrelem hallgatni…

Litvay. Nem is mulatságos, báróné. Bevallom, kezd elhagyni az angol hidegvér és ágaskodik bennem a paraszt.

Báró. Még mindig burkoltan beszél. De én segítek ezen. Az a paraszt, amely önben ágaskodik, azt szeretné mondani, hogy ezért, ami itt történt, nem a Marsall a felelős, hanem én.

Litvay. Még ennél is többet szeretne mondani.

Báró. Még ennél is többet? Ugyan mit?

Litvay. Hogy a Marsallnak semmi köze nincs ehhez az egészhez.

Báró. Csak nekem.

Litvay. Csak önnek.

Pillanatnyi szünet.

Edit feláll. Most… nem tűröm egy pillanatig se tovább, hogy erről beszéljenek. Nem tűröm, nem tűröm.

Báró. Maga lesz szíves a helyén maradni és végighallgatni azt, ami itt elmondatik.

Edit. Nem hallgatok végig semmit, én…

Báró. Lesz szíves respektálni a parancsomat. Edit leül.

Szünet.

Litvay. Ön mondta, hogy amért az első percben nem okoz kellemetlenséget, azért komoly is lehet. Amióta ezt mondta, magam is erre gondolok. És ha komoly is lehet, akkor nézzünk egymás szemébe és beszéljünk róla.

Báró. Tessék. Állok elébe.

Litvay. A puska lehet okos. Sőt a golyó is okos, amíg repül. Mikor egyszer valahol megáll, ott bolond szokott lenni. Ki tudja, mit akar ez, amelyik itt bennem van.

Edit. Hiszen… az előbb azt mondta, hogy csak horzsolta a vállát.

Litvay. Nem. Bennem van.

Edit. Az lehetetlen… hiszen akkor… De hát akkor tenni kellene valamit. Feláll. Így nem maradhat itt. Hogy lehet az, hogy itt ül és beszél?…

Litvay. Erről ne vitatkozzunk. Tételezze fel rólam, hogy tudom állni a fájdalmat. Rémület pedig nincs bennem. Már mondtam. Az életem pedig… sose tekintettem a magaménak. Kölcsön kaptam. Egyszer csak vissza kell adni. Ezt mind halkabban mondta, mint aki fájdalmát férfiasan titkolva szenvedi.

Báró. Azt mondta, nézzünk egymás szemébe.

Litvay. Igen. És beszéljünk róla. Ön meg van győződve arról, hogy ez véletlen volt?

Edit felkiált. Véletlen volt! Kicsit a férje felé húzódik.

Szünet. Litvay hosszan néz Editre.

Litvay. A báróné már felelt.

Báró. Ha én önbe bele akartam volna lőni…

Litvay. Akkor holnap a vadászaton kellett volna találkoznunk. De én lemondtam a holnapi vadászatot. A torkomat féltettem. Mondtam, úgye, hogy az életemet nem, de a torkomat féltem. És lássa, milyen jó elv ez. Ha nem féltem a torkomat, holnap talán a szívem közepében van a hat milliméteres lyuk.

Báró. Ön félre nem érthetően mondja tehát, hogy én önbe most bele akartam lőni.

Litvay. Mondjuk, hogy így van. Vagy ne is mondjuk. Így van.

Edit. Ezt nem lehet. Ezt nem mondhatja!…

Báró. Ön vendégem és sebesülten ül itt. Mit feleljek erre most. Annak idején erőteljesen fogok erre megfelelni.

Litvay. És ha nem lesz már, aki meghallgassa a feleletét?

Edit. Azt nem mondhatja, hogy ez szándékosság volt, ilyen borzasztó percben ezt nem mondhatja… Még így sincs joga ilyet mondani…

Báró. Ne kényszerítsen, kérem, vitába, amelyben bilincseket hordok.

Litvay izgatottan. Fel van szabadítva minden bilincsből… ne respektáljon semmit. Beszéljen és feleljen, követelem.

Báró. Mi jogon követel tőlem maga bármit is?

Litvay. Azon a jogon… hogy talán… nem lesz többé alkalmam… önnel erről vitatkozni… Nem mintha bosszút akarnék most állani. De kiváncsi vagyok. Érdekelnek az emberek, az események, a véletlenek, a szövevények, az okok, a bűnesetek…

Báró. Kérem, kímélje a kíméletességemet.

Litvay. Hiszen én hallgatok… és ne nyugtalankodjék báróné, hallgatni is fogok. De ha ez a bolond golyó olyan bolond, mint amilyennek… most e percben megint… okom van feltételezni… akkor az én diszkrécióm csak addig tart, amíg én megvagyok.

Báró. Nem kértem a diszkrécióját.

Litvay. De én adom. Amíg… élek, addig ez itt… a hármunk dolga… Senkinek semmi köze hozzá. De… méltóságos uram… ha elkövetném azt a neveletlenséget, hogy egy úriháznál, ahova mulatságra hívtak… meg találnék halni… akkor a hallgatásom már nem használna semmit. Mert ilyenkor már idegenek szoktak beleavatkozni a dologba. Ilyenkor jön egy… egy igen komoly ember, aktákkal a hóna alatt. Akik vele jönnek, úgy szólítják, hogy «vizsgálóbíró úr». És ez az úr… még kiváncsibb ember, mint én. És neki könnyebb a kérdezősködés, mint nekem, már csak azért is… mert mikor ő kérdez, benne nincs egy… hatmilliméteres golyó. Ő megtud mindent, amit akar. És én, mondom, olyan kiváncsi ember vagyok, nekem borzasztó elgondolnom… hogy én ne tudjam meg azt, amit az az úr meg fog tudni. Amit… Elgyengül, elhallgat.

Edit. Le kellene feküdnie. Hisz ez még annak is kínlódás, aki nézi… hát még magának, kérem… engedje meg, hogy segíthessünk magán…

Litvay. Tiltakozom. Tiltakozom. Senki hozzám nem nyúl. Majd az orvos.

Báró. Ön már nem is gyanusít, hanem nyiltan vádol. És ha igazán nem tart igényt a kíméletre…

Litvay. Nem.

Báró. Akkor meg is kapja a választ.

Litvay. Követelem.

Báró. Az ön vádja alaptalan, gonosz és aljas.

Litvay. Ön most hazudik.

Edit felsikolt és felugrik.

Báró. Maradjon nyugton, gyermekem. Tudhatja, hogy nincs olyan helyzet, amelyben magamat mérsékelni ne tudnám.

Litvay. Ön hazudott, mert ennek a puskalövésnek előzményei voltak.

Báró. Nem voltak előzményei. Editre néz.

Litvay. Ismét hazudott. Mert voltak előzményei, még pedig ott, ahol most a szemével keresi őket.

Edit. Bocsásson meg… én nem adtam okot arra, hogy ilyet mondjon. Gondolja meg, hogy úriember létére mit beszél?…

Litvay rá se néz az asszonyra. Ön féltékeny volt.

Báró. Soha.

Litvay. Most az egyszer. Büszke vagyok rá.

Báró. Ki kell ábrándítanom, színész úr.

Litvay. A szomszéd szobából hallotta, amit a feleségének mondtam.

Báró. Nem hallottam semmit.

Litvay Editre néz.

Edit mintegy a tekintetre válaszolva. Ön… nem mondott nekem semmi olyat… amiért az uram vádolhatná.

Litvay. De mondtam. Én önnek szerelmet vallottam. Én önt rábeszéltem arra, hogy hagyja el az urát és legyen az én feleségem.

Báró. Ezt ön az én feleségemnek nem mondhatta.

Edit. Nem is mondta.

Litvay Edithez. Ön nem adott rá okot, ön nem bátorított, ön visszautasított, de én mondtam. A báróhoz. És ön hallotta.

Báró. Ilyen mondatot ön nem mondhatott végig a báróné előtt.

Edit. Nem mondta. Nem mondta.

Litvay. Tegyük fel… csak ép tegyük fel… hogy az az úr, akit én az imént vizsgálóbírónak neveztem… öntől megkérdezné, hogy volt-e kettőjük közt… ezt a véletlen balesetet megelőzően… féltékenységi jelenet… ha ezt kérdezné, mit felelne ön?

Edit. Nem volt.

Litvay. Soha?

Báró. Soha!

Litvay. A bárónét kérem, hogy feleljen.

Edit. Soha… egy szó sem. Kérem, vigyázzon a szavaira, ha tud. Az uram még azt hihetné, hogy…

Litvay. Mit?

Edit. Ő oly lovagias, oly nyilt, oly férfi, oly férfi…

Litvay. Őméltósága nem azért hozta ki a Marsallt, hogy kényelmesen intézzen el egy válságot, amely…

Edit rémülten. Nem, nem, nem. Hol veszi ezt? Mért mondja ezt? Folyton az urára néz. Az uramról, az én uramról ilyet feltételezni!

Litvay. Vagyis ön, az egyetlen, aki mindent tud, ön… azon a nézeten van, hogy ez itt… szerencsétlen véletlen…

Edit. Litvay… nyugodjék meg egy kicsit… pihenjen egy kicsit… maga most olyan izgatott…

Litvay. Feleljen a kérdésemre.

Báró. Felelj.

Edit. Véletlen volt Litvay, én… én… dehát, hogy is képzelhette egy pillanatig is, hogy… hiszen ez borzasztó… soha az uram egy szóval se… ez képtelenség, amit maga itt gondol… ne nézzen így… most félek magától! Sírva az urához menekül.

Báró. Ne sírjon gyermekem. Gyöngéden magához öleli. És ne féljen semmitől.

Edit. Ha te átölelsz… nem félek… ha a te erős karodban vagyok…

Báró gyöngéden megcsókolja.

Csók után kis szünet. Litvay keserű mosollyal nézi a jelenetet, Edit lassan kibontakozik a báró karjaiból s rövidke ideig a szemére szorított zsebkendővel áll mellette, aztán lassan jobb felé indul, hogy kimenjen. Mikor az ajtó közelébe ér, Litvay feláll és megszólal.

Litvay. Egy percre kérem még, báróné.

Edit megáll.

Litvay. Ma este Pesten játszanom kellett volna. Még pedig egyik legjobb szerepemet. Az előadást lemondtam, hogy idejöhessek. Akkor még nem tudtam, hogy ma este mégis csak fogok játszani. Most már tudom és meg is mondom. Játszottam, még pedig ma játszottam el a legjobb szerepemet. Nevet.

Edit visszajön, közelebb lép hozzá.

Báró. Mit jelent ez?

Litvay nevetve. Óh, sokat jelent. Nagyon sokat jelent. Milyen különösen néznek rám. Úgy látszik, már kezdik sejteni, mi történt itt?

Báró. Csak nem komédiázott?

Litvay. De bizony komédiáztam uram, még pedig jól, mint látom. Ne méltóztassanak olyan mereven nézni rám, így van, ahogy mondom. Nincs nekem semmi bajom, nincs én bennem semmiféle golyó, nem talált el engem az a híres angol puska, egy kis színészet volt az egész és nem vagyok hencegő ember, de konstatálom, hogy nem is volt olyan rossz színészet. Hasznosnak azonban biztosan rendkívül hasznos volt. Nevet. Az előkelő társaság, remélem, meg fogja bocsátani a szegény komédiásnak ezt a kis magánszorgalmi mutatványt.

Báró. Ön gúnyt űzött belőlem?

Litvay. Valóban úgy van, báró úr. De nem az ön bosszantására vagy a magam mulatságára történt. Nem. A játék komoly volt. Én szerettem az ön feleségét és ön belém akart lőni báró úr.

Báró. De most már aztán…

Litvay. Nanananana! Belém akart lőni, de nem talált el. Eddig komoly a dolog. Aztán jött a komédia. Én kiváncsi ember vagyok, hányadszor mondjam már. Szerettem volna látni, mi történt volna, ha a Marsall ezúttal nem veszti el a csatát. Az ember kiváncsi a saját temetésére. Én végignéztem most, méltóságos báró úr és méltóságos báróné. Okultam belőle. Nagyon csúnya temetésem volt. Olyan csúnyán haltam meg, olyan elhagyottan, mint egy kutya, amit a báróék automobilja elgázol az országuton… Az árokba fordul csúnyán, keservesen. Az autó tovább repül, a báróék vissza se néznek. Rettenetesen haltam meg, tisztelt közönség. Igazán, sírni kéne, ha nem volna olyan nevetséges. Ne méltóztassanak rám haragudni ezért. Nagyon csábító volt a gondolat. Tessék elképzelni: nem mindennapi dolog… az embert megölik… és az ember belelát abba, ami a halála után történik. Nem csoda, ha az ilyen igazi színész kisértésbe esik és olyasmit csinál, ami talán az illendőség szempontjából nem szép. Nem nagy öröm volt látni, hogy a halottnak nincs igaza… ahogy menekül a halottól valaki… a pozitiv életbe, a tovább-élésbe… ahogy az életnek van igaza, csak az élőnek, az erősnek, a keménynek van pártja, barátja, tanuja… mindene… Nem öröm ezt meglátni, de mondom, olyan kiváncsi ember vagyok, hogy már magam is restellem. Ha megbocsátottak, méltóztassanak helyet foglalni… Helyet mutat nekik, ő leül… és beszéljünk másról. Ami a vadászatot illeti, ezennel végleg lemondok róla, mert igazán kezd fájni a torkom… sőt reggel ugyanezzel a gyorsvonattal, amellyel jöttem, hazautazom Pestre és priznicet rakok a nyakamra egész nap… feltételezve természetesen, hogy merészségemért bocsánatot nyerek. Ha azonban nem nyerek bocsánatot…

Báró keményen. Elég volt a szónoklatból. Most már tudom, mit akart. Csak ezért hallgattam végig.

Inas belép.

Inas. Doktor Jánosy főorvos úr.

Kis szünet.

Litvay feláll. Bocsássa be. Engedelmükkel.

Inas el. Jánosy belép, táskával.

Jánosy. Jó estét kivánok.

Edit. Jó estét, főorvos úr. Köszönjük, hogy olyan kedvesen állott rendelkezésre… de kellemes meglepetéssel várjuk.

Báró. Jó estét. Foglaljon helyet főorvos úr.

Jánosy. Hogyan, kérem… a baleset?

Litvay. Nincs baleset, főorvos úr. Az én bűnöm, hogy ön most idefáradt, ebben a kegyetlen téli éjszakában. Tegye le ezt a táskát… elveszi tőle… és engedje meg, hogy bemutatkozzam: Litvay Imre vagyok, színész.

Jánosy. Kérem művész úr, fölösleges… volt szerencsém elégszer látni Pesten.

Edit. Teát, kávét, főorvos úr?

Jánosy. Kezét csókolom, semmit.

Báró. Pálinkát, bort?

Jánosy. Köszönöm, semmit. Nem szoktam. Dehát hogy van ez kérem… hogy történt ez a… baleset… vagy nem-baleset…

Litvay. Kérem, én vagyok a bűnös. Minden haragját méltóztassék rám koncentrálni. Az történt, kérem, hogy itt mutogatás közben elpukkant az a puska ott ni. A báró úr kezében volt, mikor elpukkant és én abban a pillanatban, mikor az első ijedtség elszállott belőlem, nem tudtam ellentállni egy kínálkozó színészi feladatnak: cibálja meg a fülemet, kedves főorvos úr, de én úgy tettem, mintha eltalált volna a golyó. És végigjátszottam ezt a szerepet. Mikor önnek telefonoztak, egy pillanatra lelkifurdalást éreztem. De akkor már úgy benne voltam, aranyos főorvos úr, hogy nem lehetett visszakozni… Bocsássa meg egy bolond színésznek ezt a rossz viccet… nyujtsa a kezét… olybá veszem, mintha ezüst babérkoszorút adott volna a jubileumomra. Kezét nyujtja.

Jánosy kezet fog vele. De kedves művész úr… semmi szükség nincs arra, hogy ön ennyire exkuzálja magát.

Litvay. Megbocsát?

Jánosy. De boldogan, kedves művész úr. Higyje el, most, hogy tudom, hogy önről volt szó, különösen nagy öröm nekem, hogy nincs szükség rám.

Edit. De most itt marad velünk egy kicsit… valamit mégis csak iszik.

Báró. Kérem, nagyon örülnénk.

Jánosy. Csak ép leülök, hogy az álmukat el ne vigyem. Leül. Egy súlyos betegem van Felváron, ahhoz még néhányszor be kell néznem az éjszaka.

Edit. Valami édeset… Chartreuset?

Jánosy. Köszönöm, nem élek szesszel.

Báró skatulyával kinálja. Szivart?

Jánosy. Azt igen. Rágyujt.

Litvay. Tudja… képzelje magát az én helyzetembe. Itt ülök, diskurálunk, kedélyesen, a báró mutogatja a puskáit, az Ezredest, a Marsallt…

Jánosy. Ismerem őket. Nekem csak a Kapitány szokott jutni…

Báró. Ami késik, nem múlik.

Litvay. És ahogy a báró úr mutogatja, dicséri ezt a jó angolt, a jó angol egyszerre csak megszólal…

Jánosy. Hallatlan.

Litvay. Bizony hallatlan. Valószínűleg kölcsönben volt valakinél, aki megtöltve adta vissza. A báró úr olyan nagyszerű vadász, hogy nála nem kerül a szögre puska, amit ki ne húztak volna. Hát elpukkan, elpukkan. Épp arrafelé pukkan, arra ni, ahol én ülök. Látom az ijedt arcokat. Mondja meg őszintén kedves főorvos úr… még ha nem is színész az ember… nem természetes-e, hogy gusztusa támad egy kicsit megjátszani a meglőtt áldozatot… talán nem is csak a tréfa kedvéért, de figyelni, megfigyelni, hogy mit szólnak, mit csinálnak, hogy viselkednek…

Jánosy. Kérem, természetesnek találom. És olyan zamatosan mondja el, szinte sajnálom, hogy nem voltam itt. Csak a végére érkeztem.

Litvay. Sajnálhatja, mert nagyon mulatságos volt.

Jánosy. Mulatságos?

Litvay. Hát mondjuk: érdekes. Egy főúri házaspár, amely egyszerre abba a szituációba jut, hogy megölt egy embert. Szakértőknek való színház.

Jánosy. Én meg lekéstem róla.

Litvay. Mint a színpadon, az orvos mindig a darab végén érkezik.

Jánosy nevetve. Úgy van.

Litvay. Szóval remélhetem, hogy megbocsátott.

Jánosy. Teljes szívemből és boldogan. A báróékhoz. Képzelem, önök akkor nem élvezték ezt mint produkciót. De így, visszagondolva rá… ettől a híres művésztől ilyen nehéz szerep… élvezetes látvány lehetett.

Báró. Csudálatosan jól csinálta.

Edit komolyan. Túlságosan jól csinálta. Én beteg lettem belé… és komolyan haragszom rá, mert… sokáig… sokáig nem fogom ezt kiheverni.

Litvay. Igazán nagyon sajnálom.

Inas jobbról belép. A báró kérdőleg néz rá.

Inas. Méltóságos báró urat várja a fővadász. Rendelkezéseket kér holnap reggelre.

Báró. Bocsánat, egy perc az egész. El jobbra, az inas utána megy.

Litvay. Érdekelt a helyzet, mint művészt, mint pszihológust.

Jánosy. És a haldoklót játszotta?

Litvay. Csak így volt érdekes. És kiváncsi voltam, mit szól az egyetlen tanu, aki… nevetve… az emberölésnél jelen volt.

Edit idegesen nevet.

Jánosy. No és mit szólt?

Litvay. Nagyon megnyugtatóan viselkedett. Öröm nézni ilyen helyzetben egy okos, derék asszonyt. Nős ember ön?

Jánosy. Nem én.

Litvay. Nősüljön meg, én mondom magának.

Jánosy felkel. A fődolog, hogy nekem nem akadt dolgom. Bocsánat báróné, de egy kicsit nyugtalan vagyok a betegem miatt. Mi, vidéki doktorok, ilyen lelkiismeretesek vagyunk. Ugyebár, elvisz az autó vissza?

Edit. Természetesen. A csöngetyű felé nyúl. Azonnal előhivatjuk.

Jánosy. Nem szükséges kérem, mondtam neki, hogy várjon egy kicsit a kapu előtt.

Edit. Hát akkor nem is tartóztatom. Még egyszer nagyon köszönjük, hogy olyan kedves volt.

Jánosy. De kérem, nincs mit. Azt nem mondhatom, hogy örömmel jöttem, de jó szívvel és azonnal jöttem. Kezét csókolom.

Edit. Egy pillanatra csak… Köszönjön el az uramtól is, azonnal hívom… Jobbra elsiet.

Kis szünet.

Litvay. Főorvos úr… egy szót, gyorsan, mert nincs idő… ha most nem maradtunk volna négyszemközt, hajnalig vártam volna… főorvos úr… az orvosi titoktartását, a becsületszavát kérem…

Jánosy. De kérem uram…

Litvay. Ön… nem késett le az én komédiámról. Ön végignézte az én komédiámat. Most is azt nézi.

Jánosy. Hogyan?

Litvay. Főorvos úr, én… alig állok a lábamon… én… nem akkor komédiáztam… az előadás most folyik… mert itt van bennem az a golyó… amit ez a gazember belém lőtt… itt a vállam körül…

Jánosy. De hisz akkor… A táska felé mozdul.

Litvay. Nem, nem. Itt nem. Ezt nekik soha nem szabad megtudni. Értsen meg. A szavát kérem.

Jánosy. Uram, ez oly természetes. Hozzálép. A vállánál?

Litvay. Itt. Háttal áll a közönségnek, félrehúzza az ingét.

Jánosy megnézi. Alig vérzett. De kellemetlen helyen van. Fáj?

Litvay. Nagyon. Elrejti a sebet, megigazítja ruháját.

Jánosy. Velem jön rögtön Felvárra. Az autón. A kórházban majd ellátjuk. Ha ilyen gyönyörűen bírja, nem lesz nagy baj. Szerencséje volt.

Litvay. Bizony az volt. Kis szünet.

Jánosy. Csudálatos ez a lelkierő.

Litvay. Ők azt hiszik, akkor komédiáztam. Most már tudja, úgy-e, mért játszottam olyan jól a sebesültet. Mert nem játszottam. Mindjárt megpróbáltam eltitkolni, de hirtelen rosszul lettem. Azt hittem, meghalok. Elhiszem, hogy tetszett nekik. De aztán… mikor a keserűség kicsordult bennem, erőre kaptam, legyűrtem a fájdalmat és akkor elkezdtem játszani.

Jánosy. Hát… most már csak gyerünk minél hamarább. Ez már nem orvosnak való színház.

Litvay. Engedje meg, hogy megfogjam a kezét. Milyen szimpatikus ön nekem. Végre egy idegen ember, annyi ismerős után.

Inas jobbról jövet átmegy a színen.

Litvay az inashoz. Kérem… csomagolja be gyorsan a holmimat… Csak épp be kell zárni a táskát, még benne van minden… és tegyék az autóra. A főorvos úrral megyek Felvárra.

Inas. Parancsára. A lépcsőn megy fel, el.

Jánosy. Mint orvosnak nem illenék ezt kérdeznem, de ön oly bizalommal néz rám, mondja, mért kell ezt most titkolni, ennyi szenvedés árán?

Litvay. Tudja… ne diadalmaskodjanak fölöttem. Féltékeny volt rám. Belém lőtt, mint egy idegen kutyába, amelyik a kertjébe tévedt. Hát én… elviszem a golyót, elmegyek… de ő ne mulasson. Se ő, se a felesége. Érti már?

Jánosy. Értem.

Litvay. Azt hittem, ez az asszony… ah, sok mindent hittem. Ők aztán most így figyelmeztettek… hogy ők rendes emberek.

Jánosy. Nagyon rendes emberek, igazán.

Litvay. Ha szivenlőtt volna, ha meghaltam volna, az szebb lett volna. Könnyelmű rajongónak, színésznek, szerelmesnek szép így meghalni. Ha nem talált volna el, az is szebb lett volna: kinevetni az öreg férjet, fütyörészve állni odább. De így… elkullogni egy golyóval, ami fáj… ezt nem kell ezeknek megtudni. Nem, édes főorvos úr. Én akarok nevetni ma este. Egyszer ne az okosak nevessenek, egyszer, csak egyszer nevessen a szegény, könnyelmű cigány, még ha… mégúgy fáj is.

Jánosy. Csudálatos, ahogy bírja.

Litvay. Minden élőlénynek adott az Isten valami fegyvert, amivel védekezik. A bika a szarvával, a tigris a fogával, a nyúl a gyors lábával, a madár a röpülésével, a katona a kardjával, szegény színész a komédiájával. Nincs ennél természetesebb.

Jobbról belép Edit és a báró.

Báró. Hallom, siet, kedves főorvos úr.

Jánosy. Igen, méltóságos uram, két betegem van Felváron…

Báró. Az előbb csak egyet mondott.

Jánosy. Kórházban… akad több is… ha úgy vesszük…

Báró. Hát… még egyszer köszönjük… és… Isten áldja meg. Kezet fog vele.

Jánosy. Ajánlom magamat. Csókolom kezét. Kezet csókol Editnek.

Litvay ismét derűsen. A főorvos úr olyan szíves és magával visz Felvárra… Ott elcsipem reggel a gyorsvonatot. Legalább nem kell hajnalban felkelnem és az autót rontanom… Búcsúzom én is… Meghajol.

Jánosy. Én meg veszem a táskámat és jó éjszakát kivánok. Veszi a táskáját.

Báró. Jó éjszakát.

Edit. Jó éjszakát, Jánosy.

Litvay. Isten vele, báró úr, kezét csókolom báróné.

Edit. Hát… komolyan, ön is megy?

Jánosy ezalatt kiment, az ajtó nyitva maradt utána.

Litvay. A vadászat rám nézve befejeződött. Mint vadász nem jutottam szerephez. Mind vad, hála Istennek jól jártam. Mi keresnivalóm van itt még? Talán még csak az, hogy egy kis elismerést kérjek, mint a római színészek, akik a játék végén a közönséghez fordultak, azzal, hogy plaudite, tapsoljatok. Azt az egyet meg kell adniok, hogy nem játsztam rosszul a szerepemet.

Báró. Jól játszott, színész úr.

Litvay. És ön mit mond, báróné?

Edit. El vagyok ragadtatva. Tapsolok. Egyet-kettőt mozdul a tenyere, mintha tapsolna.

Litvay. Én pedig… nevet… bocsánat, de ez legyen a jutalmam, hadd nevessek egy jót ezen az egészen. Hosszasan, fájdalmasan nevet. Jó éjszakát! Nevet. Jó éjszakát!

Elsiet balra, nevetve. A báró összefont karokkal szigorúan nézi. Edit egy karosszékbe roskad.

FÜGGÖNY.