HUSZTI HUSZT

Az író előszava.

Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi gőzhajóval mentem és Fiuméban szálltam hajóra. Az első osztályon mindössze csak hat utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy montenegrói vajdát, egy trieszti görög asszonyt és egy katolikus papot. Az első négyről nincs mit mondanom. A görög asszony fekete szemére azonban ma is emlékezem. A két szeme úgy égett és világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen arca és törékeny termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két mécses kiszívott a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló bibliai alak, a jerichói érsek volt. Irországból jött, ahol tulajdonképpeni hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett. Alig lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetü, energikus fejü és parancsoló tekintetü férfi volt. A keleten élő katolikus papok szokása szerint hosszu szakállt eresztett, amelynek barna selymébe ezüstsávok vegyültek.

Az érsek nem sokat törődött utitársaival, pedig a görög asszony ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és franciául azonban kitünően tudott.

Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög asszonysággal évődtem és közbe, – nem tudom már, hogy miért és hogyan – szóba került a halál. Azt találtam az asszonynak indítványozni, hogy aki kettőnk közül előbb meghal, az küldjön a másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról. Ez ebédnél történt. Az érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a két kezét és lehajtott fővel fölment a födélzetre. Világos volt, hogy megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az imént még mekegve nevettek a rossz élcemen.

A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő eminenciája bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályu utasok asztalánál óhajt étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én természetesen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az érseket a parancsnoki hidon és a kapitány jelenlétében töredelmesen megkövettem. Megmondottam neki, hogy egyébként nem vagyok romlott ember, de legtöbb honfitársammal együtt megvan az a rossz szokásom, hogy nem igen ügyelek a nyelvemre. Ő eminenciája kezet nyujtott. Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, hogy nem akart engem megalázni. Ő az élete javát hitetlenek közt töltötte, ahol sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, éppen azért a keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé érzékenyebb, mint kellene lennie. Végül megigérte nekem, hogy a kedvemért továbbra is asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott a jelenet és kezet akartam neki csókolni; ő azonban szeliden elvonta férfias szép kezét és megölelt.

Igy aztán szent lett közöttünk a béke.

Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet és ott oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még kezemben a toll, ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás tisztviselőkkel és fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a hajónkat. Megtiltották a kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a leeresztett hajóhágcsón fölmásztak a födélzetünkre.

Nagy zűrzavar, futkosás és vallatás kezdődött.

Kitünt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti vagy Huszt nevü magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy az Adriának vette útját.

A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, először maga elé rendelte a födélzetköz utasait. Azok mind derék dalmáciai és albániai parasztok voltak, amit könnyüszerrel meg lehetett állapítani. Később egyenként vallatóra fogta a másodosztályuakat. Ezek közt se akadt ember, akire ráillett volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása. Miután a hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos udvariassággal maga elé kérette az elsőosztályuakat. Nekem is oda kellett mennem. A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek között, akik némán nézték végig az egész procedurát.

A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a montenegrói vajda is, akit egyébként a kapitány személyesen is ismert. Jöttem én.

– Ön magyar ember?

– Az vagyok.

– Mi a neve?

Megmondtam.

– Van valami legitimációja?

– Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek útlevelet az embertől…

– Hm!

A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. Körülbelül harminc esztendős, magas, szőke, – különös ismertetőjele nincs…

A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány névjegyem és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat vont.

– Adja ide, kérem, a zsebkendőjét.

– Minek az?

– H. F. van belehimezve. Ez lehetne Huszti is.

– De kérem, hiszen a kapitány jól ismer engem!

– Ez az úr már többször utazott a hajómon, – mondotta a kapitány, – de a nevét nem tudom. Én annyit tudok csak, hogy magyar embernek és írónak szokta magát mondani.

A kapitány határozottan gyanakodott reám. Az érsek komor arccal ült a főnök mellett és szürke szemét oly erősen rám szegezte, mintha bele akarna látni a lelkem fenekére. A görög asszony szemében már ott lobogott a rémült vád: Igen, te vagy az, nyomorult!

A tisztviselők összesúgtak. Végül megszólalt a főnök:

– Be fogja látni, hogy ezek után nem engedhetem önt tovább utazni.

Vessünk fátyolt arra, ami a következő két órában történt. Én természetesen megtettem mindazt, amit megtesz a magyar ember, ha külső országban injuria éri. A cattarói városházán mindenekelőtt rövid, de velős bírálatot mondottam az osztrák közigazgatásról általában és a rendészetről különösen. Azután megigértem, hogy el fogom csapatni az egész kompániát, a kerületi főnöktől kezdve a csendőrőrsvezetőig. Végül táviratokat írtam. A magyar miniszterelnöknek, a belügyminiszternek, az osztrák miniszterelnöknek, s ugyancsak a belügyminiszternek, továbbá a közös külügyminiszternek, aztán a zárai kormányzónak és a csendőr főparancsnokhoz, végül a budapesti irodalmi és ujságírói egyesületek elnökeihez és több képviselő barátomhoz.

Másnap reggel tudomásomra adta egy tisztviselő, hogy szabad vagyok.

– Úgylátszik, mégis tévedés volt, – mondotta.

A hajóm természetesen akkor már a jóniai tenger kék habjait szelte és nekem négy napig kellett várnom, míg utamat folytathattam. Egyelőre azonban nem is akartam utamat folytatni. Kijelentettem, hogy nem megyek el addig Cattaróból, míg példás elégtételt nem kapok. Az alantas közegeknek hajlandó lettem volna megkegyelmezni, de abban megkötöttem magamat, hogy a főnököt elcsapatom. Négy napig úgy jártam-keltem a város szűk utcáin, mint az állatseregletből kiszabadult oroszlán. Ahány császári tisztviselő volt, az ijedten lapult meg körülöttem. A negyedik napon, amikor a patraszi gőzös ott sistergett a kikötőben, elpárolgott a haragom és én gyors elhatározással a hajóra vitettem a podgyászomat és folytattam az utazásomat. Közvetetlenül a gőzös indulása előtt megszólított a jegyeket ellenőrző Lloyd-ügynök:

– Önnel nem esett volna meg ez a kellemetlenség, ha ő eminenciája az érsek önre nem tereli a kerületi főnök gyanuját.

– A jerichói érsek?

– Ő mondta a főnöknek, hogy megfigyelte, amikor ön éjnek idején írásokat és ruhadarabokat dobott a hajóról a tengerbe.

– De hiszen ez hazugság!

– Nem hihető, hogy az érsek hazudott volna. Valószínü, hogy tévedett.

Ez a fordulat meglepett és zavarba ejtett. Miért áskálódott volna ellenem a szent férfiu? Büntetés akart ez lenni a túlvilági képes levelezőlapért? Ez lehetetlen.

Folytattam utamat és tovább törtem fejemet furcsa kalandomon. Egypár nap mulva már az athénei Hermesz-utcában levő d’Angleterre fogadó szép ebédlőjében villásreggeliztem. Az Akropolisz tövében végleg megbékültem sorsommal.

A legközelebbi vasárnapon kimentem a pireuszi helyi vonattal a phaleroni fürdőbe. Az egész délutánt ott töltöttem és az utolsó vonat indulása előtt a tengeröbölre néző nagyfogadó terraszán estebédet rendeltem. A parton katonazene játszott és a villamos reflektorok fényében nagy tömeg sétált fel-alá, a rakétákat nézegetve, amelyeket az öbölben macskázó görög hadihajók eregettek.

Magamban voltam és azzal mulattam, hogy a vacsorázó közönséget szemléltem. A szomszéd asztalnál kicsi, de nagyon jókedvü társaság ült, egy fiatal angol – én legalább annak néztem – és két csinos hölgyecske, kiket külsejük után a keleten sűrűn képviselt francia „művésznők“ válfajához soroztam. Az angol körülbelül harminc esztendős, pompásan megtermett, rokonszenves és energikus képü ember volt. Az arca símára volt borotválva. Fehér flanell-ruhát, fehér cipőt és panama-kalapot viselt. Szemében monokli csillogott. Bizonyára nem volt a londoni city-ből való kereskedő, hanem vagy sportember, vagy katonatiszt. Mulatságos dolgokat mondhatott a hölgyeinek, mert azok valósággal pukkadoztak a kacagástól; a gavallér arca azonban komoly és nyugodt maradt. (Ez az oxfordi nevelés hatása.) Szomszédaim már az ebéd végén voltak, de azért még egyre hozatták a francia pezsgőt.

A fehér flanell-ruhás ember most rágyujtott egy igen vastag havannára, közbe felém fordította arcát. A tüzes és erős tekintetü, szürke szeme egy pillanatig megpihent rajtam. Nekem úgy rémlett, hogy az angol egy könnyü mosolyt harap el… Hol láttam én ezt az embert? Mert bizonyos, hogy láttam már, még pedig mostanában… Valami különös eszmetársulás révén a jerichói érsekre kellett gondolnom…

A monoklis gentleman nem törődött velem többet, hanem erősen itatta a hölgyeit, én azonban nem tudtam többet levenni róla a szememet. Hol láttam ezt a férfias és rokonszenves koponyát? Mert bizonyos, hogy láttam.

Az utolsó vonattal be kellett mennem Athénbe. Az angol nem volt a vonaton és ebből azt következtettem, hogy künn lakik Phaleronban.

Másnap délelőtt a nemzeti múzeumot jártam. Mikor villásreggeli idején a szállásomra mentem, a fogadó svájcija egy névjegyet adott át nekem.

– Ez az úr várja önt a társalgó-teremben.

A névjegyen ez állott:

le baron F. Huszt de Huszt

Huszti Huszt!? Egyszerre Cattaróra, a kerületi főnökre és a jerichói érsekre gondoltam…

A férfi, aki a társalgóban várt, a phaleroni angol volt. Ezúttal nem volt rajta a fehér ruhája, hanem kitünő szabásu fekete kabát. Fehérkeztyüs kezében fényesre vasalt köcsögkalapot tartott. A monoklija barátságosan csillogott felém.

– Bocsásson meg, hogy újabb alkalmatlanságot szerzek önnek, – szólt hozzám magyar nyelven.

Ez a hang –! A szeme közé néztem. Most már tudtam, hogy kicsoda.

– Ön a jerichói érsek?!

Kissé meghajtotta magát.

– Voltam, de már nyugalomba vonultam.

– Magyarázza meg nekem –

– Mindent megmagyarázok, – szólt nyugodtan. – Hiszen azért jöttem.

Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt vett ki a zsebéből és elémbe tartotta.

– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü cigarettát, – mondta. – Szolgálhatok egy jakkával?

Tüzet is adott, maga is rágyújtott, aztán rátért a dologra.

– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, amit önnek Cattaróban szereztem. Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már érti az összefüggést…

– Nem egészen!

– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel tudtam, hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar tartóztatni az utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az inkognitóm ugyan mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel már korábbi időkben is kellemetlen tapasztalatokat szereztem, kiszolgáltattam nekik önt, hogy elejét vegyem a további kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy tisztességesen bántak önnel?

– Köszönöm szíves érdeklődését, de most már ne beszéljünk erről.

– Amint parancsolja.

A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a következő kérdéssel támadtam rá:

– Mondja, kérem, kicsoda ön tulajdonképpen?

– Nem adta át a kapus a névjegyemet?

– Azon Huszt báró neve van. Az öné ez a név?

– Az enyém, mert magam csináltam.

Erre nem lehetett mit válaszolni.

Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem Huszti Huszt úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá intéztem, mégis csak jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak.

– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, álszakáll volt?

– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal szoktam dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert köröztetnek, akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A szakállragasztásnak az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, saját találmányom. Kissé hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig is eltart és tévedésbe ejti a szakembert is.

– Szakember alatt rendőrt ért?

A báró megvetően legyintett a kezével.

– A rendőr nem szakértő, csak a borbély.

– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért vette útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön kartársai, – ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint utazni szoktak?

– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország engem épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika?

– Nem tudtam.

– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van tudomása, ami némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis ország megérdemelné, hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik és az idevezető útat a világ legnaivabb rendőrsége őrzi.

Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel támadtam rá:

– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy képzelem, hogy ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a báró urat tartom, nem inkommodálja magát puszta udvariassági formaságok kedvéért.

– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem tényleg a vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben is meggyőzzem önt rokonszenvemről és hálámról.

– Ugyan?!

– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő elbeszélései sok élvezetes órát szereztek már nekem…

Itt a szavába kellett vágnom.

– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához tartozom…

Huszti kissé meghajtotta magát.

– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló tehetségéről gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg egyrészről az ön előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, addig sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig szerencsés a témái megválasztásában…

– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem szóltam semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt tovább.

– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony meglátszik a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem engedik meg, hogy aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene oly emberek társaságát, akik otthon érzik magukat a világ forgatagában.

– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem kíméletlenül.

A báró úr hűvösen mosolygott.

– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az emberek részben a társadalom aszisztenciájával, részben a társadalom nélkül és ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt azokat érti, akik a társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, akkor igenis ajánlom, hogy keresse fel az ő társaságukat, mert ők a bátrak, az erősek és az őszinték.

Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag papircsomót, amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a kéziratot. Nem tagadom, a kézirat látása első pillanatban kellemetlenül érintett. Ha valakivel beszélgetek és ő minden bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a zsebéből, akkor mindig kellemetlen érzés fog el.

– Mi az? – kérdeztem naiv hangon.

– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára meríthet belőle inspirációt.

Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, a cím állott: Mr. Hudson élete. Alcím: A kalandor naplója.

– Ön a napló hőse? – kérdeztem.

– Én.

– Hát önt nem Huszti Husztnak hívják?

– Amerikában Frank Hudson a nevem.

– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul…

A báró kivette kezemből a csomagot.

– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. Jósága fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába szeretnék utazni.

– Mit keres Amerikában?

– Az Egyesült Államok polgára vagyok! – mondotta némi gőggel.

– Hát nem magyar ember?

– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és szegényebb, semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb ideig jól érezhetné magát… Amerikai hazámban éppen politikai pályára készültem, amikor egy bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem Magyarországba. A vállalatom nem sikerült és most megint a politikára akarom magamat vetni.

– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. De miért mondja el nekem mindezeket?

– A pénztárcámban mostanában gyászos apály következett be és körülbelül százötven magyar forintra volna szükségem, hogy társadalmi állásomhoz méltóan utazhassam.

– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és megszámlálhatatlan sok lepta.

– A kéziratom háromszáz lap.

– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én hasznát tudom-e venni?

– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet. Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, hogy megveszi-e vagy sem.

Olyan előkelő ajánlat volt, hogy nem utasíthattam vissza.

A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni kezdtem. Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét írta, maga a kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy csak nehezen tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül megvolt az a rossz szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a sorokat, olykor a mondat végét keresztbe írta a már teleirott íven és mindenféle törlésekkel és titokzatos írásjelekkel tarkította a papirt. Félórai betüzgetés után már megfájdult a szemem.

Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a bevezetés:

Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. Az E. grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, hogy megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. A kastély tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces hangokat, és elvitte őket magával, messzire, messzire a behavazott síkság fölött. Az emberek aggódva és reménykedve tekintettek egymásra. Mit hoz vajjon az új esztendő? Az öröm vagy a bánat esztendeje lesz ez? A két esztendő határmesgyéjén születtem én. A sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy nem mindennapi életet szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi várkastélyában ringott, a kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában. Édesapám a gróf főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első komornája. Igen szép és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran beszélte, hogy úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is így kiáltott föl: „Prachtkerl!“

Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott és meg is nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés emberei mind ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, legféktelenebb vérü emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt írótollat vesznek a kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak arravalók, hogy iskolásgyerekek tanulják belőlük a simára nyalt stilust.

Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többet a szememet. Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. Átfutottam a szerző tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, persze: „Már kora ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott rajtam, mellyel mindenkor ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A grófné megengedte a szerzőnek, hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly korán elhunyt Géza gróffal“ tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi fejezet címe: „Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való tekintettel telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához Huszti-Hudson úrnak tizenhárom lapra volt szüksége.

Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. – Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de ő mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot húz. – H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek lefegyverezik főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: felségsértés, szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó általi halál. – A barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, aki Amerikába szökik.

A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, gyorsan átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az emlékezetemben. „Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész leszek, de kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy szerencse az volt, hogy Huszti Huszt urat pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A következő fejezet címe: „Mr. Huszti titkára leszek“.

Tovább nem olvastam. A szemem megfájdult és elálmosodtam.

Másnap fölkeresett a báró úr.

– Nos? – kérdezte.

A vállamat vonogattam.

– Ön nem tud írni, tisztelt uram.

Most már ő vonogatta a vállát.

– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én csak arra vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. Tegyünk egy nagy sétát és útközben elmondom azt, amit közölni szeretnék önnel. Lehet, hogy az előadásom jobban megnyeri a tetszését, mint az írásom.

– Nem bánom!

Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva, megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és ott letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben folytonosan beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás csevegő volt. És amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. Amire visszaérkeztünk a d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül megfizettem neki a kívánt összeget. Lehetséges azonban, hogy így is becsapódtam.

Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam. Sajnálom, hogy nem adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási modorát.

Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön útrakelt Amerika felé. Azóta se láttam.

I.

Három esztendővel ezelőtt történt, a nyugatamerikai Sacramento városában, hogy egy odavaló gazdag konzervgyáros. Mr. Huszt-Hudson, a lapokban hirdetést közölt, amelyben egy a magyar nyelvet írásban és szóban egyaránt jól bíró titkárt keresett. A hirdetés megjelenését követő napon reggeli szürkületkor, egy vékony kabátban didergő ember állott a nyaralószerűen épült Hudson-ház kerti kapuja előtt. Amikor a néger háziszolga később kinyitotta az ajtót, hogy beeressze a tejárust, a várakozó ember hozzálépett.

– Kérem, jelentsen be Mr. Huszt-Hudsonnak.

– Reggeli négy órakor? Ön megbolondult!

– Mr. Huszt-Hudson nyolcvanesztendős ember és ilyenkor bizonyára már ébren van. Az öreg emberek rendesen álmatlanságban szenvednek.

– Az meglehet, de azért még sem jelentem be.

– A házigazga titkárt keres és én ajánlkozni akarok az állásra. Sem Mr. Huszt-Hudson, sem ön nem követelheti tőlem, hogy a kedvükért egy fél munkanapot veszítsek.

A néger szó nélkül be akarta csapni az ajtót, a vékonykabátos ember azonban megakadályozta ebben és gyorsan belépett a kertbe. A fekete ekkor galléron ragadta a titkár-jelöltet, hogy kidobja az utcára, a titkár-jelölt azonban ügyes és izmos legény volt és rövid dulakodás után úgy a virágágy közepére teremtette a kapuőrt, hogy a kaliforniai rózsabokrok összecsaptak fölötte, mint a tenger hullámai.

A földszinten megnyilt egy tolóablak. Egy fehérhaju öreg ember kidugta rajta a fejét.

– Hé, mi az odakünn?

Az idegen nem válaszolt, hanem fölsietett a lépcsőn, kinyitotta az ajtót és az előszobán át belépett a társalgóba. Ott szemben találta magát az öreggel, aki hosszúszáru magyar tajtékpipából füstölt.

– Mr. Huszt-Hudsonhoz van szerencsém?

– Az vagyok.

– Ön titkárt keres?

– Igen, de nem reggeli négykor.

– Sietnem kellett, hogy megelőzzem versenytársaimat.

Az öreg tetőtől-talpig végigmérte vendégét.

– Ön olyan rongyos, mint egy csavargó, – mondotta azután.

A fiatalember vállat vont.

– Ha pénzem volna, akkor nem ajánlkoznám önhöz titkárnak.

– Tud ön magyarul?

– Magyar ember vagyok.

– Az nem bizonyít. Én is magyar vagyok, de elfelejtettem a magyar nyelvet. Igaz, hogy ötven esztendő óta élek már Amerikában. Mivel foglalkozott ön eddig?

– Megpróbálkoztam mindennel. Voltam fogorvos, szinész, táncmester és utoljára pincér a newyorki Astor-fogadóban.

– Mért hagyta ott a fogadót?

– Miss Ketty, a hoteligazgató leánya belémszeretett és a szülei nem akarták hozzám adni.

Az öreg úr kevés gondolkozás után az íróasztalra mutatott:

– Üljön le oda. Angolul fogok önnek diktálni, ön pedig leírja magyarul. Ha erre képes, akkor szerződtetem.

Huszt-Hudson úr diktálni kezdett, – szerencsére elég lassan, – a fiatalember pedig írt. Az öreg úr azután kivette kezéből a teleírt ívet és átfutotta.

– Azt hiszem, ön tud magyarul, – mondotta. – Holnaptól fogva jőjjön el mindennap, pontosan délutáni háromkor. Estebédig együtt fogunk dolgozni. Ön kap egy napra harmadfél dollárt. Ha tisztességes ruhája lesz, akkor velem ebédelhet.

– Estig lesz ruhám, – mondotta az újonnan kinevezett titkár.

– Most elmehet.

– Előleget nem kapok?

– Nem.

A titkár meghajolt és elment.

A kertben már várta a néger, egy éles baltával a kezében. A titkárnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy fölkapjon a földről egy kerti-kereblyét, azzal ügyesen kivédte a baltacsapást, azután egy villámgyors szekond-vágással fültövön, egy cseles kvarttal pedig úgy gyomron vágta ellenfelét, hogy az kiejtette kezéből a baltát.

Az öreg úr nyugodtan nézte az ablakból a tülekedést.

– Úgy látszik, katona is volt, – mondotta a pipája mellől.

Amikor a titkár már eltünt a kertből, Huszt-Hudson úr kinyitotta a tolóablakot és kiszólt a négernek:

– Jim, az összetiport virágágyért öt dollárt fogok levonni az ön béréből.

– Igenis, uram! – mondotta Jim.

Azzal a vízvezetékhez ment, megeresztette a vizet és alája tartotta a fülét. Délután pontosan megérkezett a titkár. A néger ezúttal megemelte előtte a sapkáját, amit a titkár barátságos kézintéssel viszonzott. Az öreg Huszt-Hudson végigmérte titkárát. Azon jószabásu fekete ruha volt.

– Honnan vette ezt a ruhát?

– A Douglas-cégtől, napi egy dollárért.

– Érdemes ennyit adni egy rend ruháért?

– Érdemes, mert az estebéd, amelyet itt kapok, alkalmasint megér másfél dollárt is.

– És ki tette le önért a biztosítékot a ruháért? Mert azt bajosan hiszem, hogy biztosíték nélkül rábízták volna önre a ruhát.

– Miss Maud, a skót pap házvezetőnője kezességet vállalt értem Douglaséknál.

Az öreg úr nem kérdezett többet, hanem leültette titkárát az íróasztalhoz és diktálni kezdett neki. Angol nyelven beszélt, a titkárnak pedig magyarul kellett írnia. Az emlékiratait mondta neki tollba. Mr. Huszt-Hudson úr nagy időket látott ember volt. Ősnemes, magyar családból eredt. Eredetileg Avarffy Ferenc volt a neve. Mint fiatal lovastiszt végigharcolta az 1848–49-iki szabadságharcot és Komárom kapitulációja után külföldre ment. Mivel nem igen bízott a császári hatóságok salvus conductusában, elutazása előtt nagykiterjedésü huszti birtokát az akkori időkben szokásos szinlelt adás-vevési szerződéssel átruházta Sándor nevü öccsére, akinek, mint afféle békés természetü embernek és rendületlen pecsovicsnak, nem kellett félnie a hatósági zaklatásoktól. A két testvér abban állapodott meg, hogy Sándor hűséges sáfárja lesz a rábízott vagyonnak és hogy azt békésebb idők felvirradásakor, érintetlenül vissza fogja adni bátyjának. Az öccs erről „a rend kedvéért“ írást is akart adni bátyjának, Ferenc úr azonban sokkal nobilisebb gondolkozásu ember volt, semhogy elfogadott volna ilyenféle irka-firkát. Avarffy Ferenc azután Kossuthék társaságában Amerikába került. Itt elvált bujdosó társaitól és kalandos ösztöne parancsának engedve, az akkori aranyországba ment, Kaliforniába. Az aranyásónak azonban nem volt szerencséje. Hét évig rettenetes nyomorban élt. Egy Magyarországba utazó földijével akkoriban levelet menesztett Sándor öccsének, akit arra kért, hogy küldje el neki birtoka után a járandóságot. Az akkori kezdetleges közlekedési viszonyok mellett jó ideig kellett várnia a válaszra. Sándor úr válasza nagyon különös volt. Mindenekelőtt arra figyelmeztette bátyját, hogy járandóságokról ne beszéljen, mert neki nem jár tőle semmi. Ő örök áron megvette a huszti birtokot, a vételárt le is fizette Ferenc kezéhez az utolsó krajcárig, amiről a kezei között levő szerződés és a nyugták tanuskodnak. Levelében szelíden, de komoly hangon megrótta bátyját féktelen pazarlása miatt.

„Szép pénzt fizettem a birtokodért és te már is a nyakára hágtál az egésznek? Mi lesz veled, te boldogtalan?!“

Hogy tanujelét adja testvéri szeretetének, ötszáz forintot küldött Ferenc úrnak. Ez azonban nem járandóság, hanem ajándék. Végül figyelmeztette bátyját, hogy ez az utolsó áldozat, amit érte hozhat. „Rossz idők járnak szegény hazánkra és a tavasszal is elfagyott a repcém. Ha rajtam állana, én megosztanám veled az utolsó falat kenyeremet is. De ma már nem tehetem. Családos ember vagyok – tavaly feleségül vettem Nyiry Katalin grófnőt és az ég megáldotta frigyünket egy szép fiúmagzattal…“

Ferenc úr, miután elolvasta ezt a levelet, boritékba tette az öccse által küldött ötszáz forintot és szó nélkül visszaküldte Avarffy Sándornak. (Pedig akkoriban már vagy hat hete besózott halon élt.) Azután megszerezte az amerikai polgárjogot, letette az Avarffy nevet és az elveszett birtoka után Husztnak nevezte magát. Magyar voltát nem emlegette azóta és ha véletlenül magyar emberrel találkozott, letagadta azt is, hogy magyarul ért.

Néhány évi nyomorgás után a szerencse szárnyára kapta a bujdosót. Egy Hudson nevü gazdag farmer leánya, akit lovagolni tanított Huszt, belészeretett és feleségül ment hozzá. Huszt az apósa halála után, a neve mellé ragasztotta annak nevét és így lett belőle Huszt-Hudson. Gyermekei nem voltak Huszt-Hudsonnak. Húsz esztendei házasság után meghalt a felesége is és az özvegy ember ekkor eladta farmját és Sacramento városába ment lakni. Mivel nem tudta megszokni a henye életet, konzerv-gyárat alapított. A vállalata jól beütött és Huszt-Hudson vagyonát több millió dollárra becsülték.

Elbeszélésünk kezdetén már nyolcvan esztendős ember volt. Egyedül élt vén gazdasszonyával és néhány cselédjével. A délelőttöt még mindig a gyárában töltötte, délután pedig az emlékiratait diktálta a titkárának. A gazság, amelyet hűtelen testvére rajta elkövetett, még mindig keserítette és az emlékirataival bosszút akart állani a fivére családján. Úgy tervezte, hogy a könyvet elküldi Magyarországba és ott kinyomatja sok ezer példányban. Örök időkre meg akarta bélyegezni az Avarffy nevet.

Vagy három hónapig dolgoztak együtt az emlékiratokon, Huszt-Hudson úr és a titkára. Akkoriban történt, hogy egyszer korán reggel a néger kapus fölverte a titkárt az ötödik avenue-ben levő hetedik emeleti lakásán.

– Hamar, titkár úr! Mr. Huszt-Hudson beszélni akar önnel! Öltözzék föl és jőjjön velem!

– Mi baja az öregnek?

– Ma hajnalban megütötte a guta. Nem tud már járni és a nyelve is csak nehezen mozog.

A titkár sietve felöltözött, azután Jimmel együtt bérkocsiba szállott és elhajtatott a Hudson-házhoz. Az öreg ágyban fogadta. Valóban igen rosszul volt. Intett a titkárnak, hogy üljön le melléje, azután kiküldte a cselédeket a szobából.

– Én a végét járom, – mondta gyönge hangon. – Ez nem nagy baj, mert eleget éltem és volt időm rendbehozni az ügyeimet. Egész vagyonomat a metódista-egyháznak hagyom. Én ugyan nem vagyok metódista és a metódistákról is csak annyit tudok, hogy templomuk van a tizenkettedik avenuen, ahol vasárnap délutánonkint igen unalmas dalokat szoktak énekelni, de azért mégis nekik testáltam mindenemet.

– Miért éppen a metódistáknak? – kérdezte szelid szemrehányással a titkár.

– Mert városunkban ők a leghatalmasabb felekezet és ha egyszer ráteszik kezüket a vagyonomra, akkor magyarországi rokonaim, a derék Avarffyak, harapófogóval sem fognak belőlük kihúzni egy centet sem.

– Vagy úgy!

– Különben senkinek sem hagytam semmit. A cselédjeimnek sem, mert azok annyit loptak tőlem, hogy például Jimnek tizenötezer dolláros folyószámlája van a Nevada-bankban.

– Van az ön szolgái között olyan ember is, akinek nincs folyószámlája a bankban, – mondotta szerényen a titkár.

– Tudom. Ön az. Nos hát beszéljünk önről.

A titkár szíve hevesen kezdett lüktetni.

– Ön tudja, hogy mi volt a tervem az emlékirataimmal, – folytatta Huszt-Hudson. – Magam nem végezhetem már be a munkámat. Ön azonban megteheti. Ön annyira be van már avatva tervembe, hogy egyedül is megírhatja a könyv befejezését.

– Óh igen, – mondotta a titkár.

– A kész kézirattal el fog utazni Magyarországba. Ott kinyomatja tízezer példányban. A tízezer példányt ingyen szétküldi annak a tízezer embernek, aki ma Magyarország előkelő társaságát alkotja. A költségek fedezésére és az ön fáradsága jutalmául adok önnek kétszázezer dollárt. Elfogadja a megbízást?

– El!

Az öreg úr jó ideig hallgatásba merült, majd újból megszólalt.

– Ha éppen akarja, meg is csalhat engem. Én ebben nem akadályozhatom meg és mivel nem vagyok vallásos ember, még a túlvilági büntetéssel sem fenyegethetem. Ha ön azonban okos ember, akkor nem fog megcsalni. A tízezer könyv kinyomatása és terjesztése az én fölületes számításom szerint legföljebb tízezer dollárba fog kerülni. Önnek marad tehát elég pénze, hogy tisztességesen megélhessen belőle. Ha megcsalna engem, akkor mégis csak valami kellemetlen emléke maradna és ez a kellemetlenség nem éri meg önnek a tízezer dollárt.

– Nem fogom megcsalni! – mondotta a titkár.

– Hiszek önnek. Most menjen az ébenfa-szekrényhez és nyissa ki a felső fiókját. Ott fogja találni a kéziratot és a kétszázezer dolláros bankutalványt. Vegye magához mind a kettőt és menjen a dolgára. Nem szükséges, hogy ma délután eljőjjön, mert akkor én már halott leszek.

A titkár zsebre tette a papircsomót és az utalványt, azután ismét az ágyhoz közeledett, hogy búcsút mondjon a betegnek.

– Elmehet! – mondotta Huszt-Hudson úr.

– Jó napot!

– Jó napot! Küldje be Bettyt!

A titkár elment. Első látogatása a Nevada-banknak szólt. Ott az utalványt becserélte egy csekk-könyvért és mindjárt kifizettetett magának ezer dollárt. Azután elment egy árúházba és tetőtől-talpig fölruháztatta magát. Miután még aranyórát is szerzett, útközben néhány havanna-szivart vett és elment egy előkelő ebédlőbe reggelizni. Reggeli után elsétált a Hudson-ház felé. A fekete Jim künn állott a kapu előtt.

– Mi van a gazdával, Jim úr?

– Meghalt! – válaszolta a fekete.

A kertben egész csapat feketekabátos, köcsögkalapos, borotvált bajszu, Kossuth-szakállas ember állott. Furcsa ájtatos és gőgös arcuk volt. Ezek mind metódista papok voltak.

A titkár még két napig maradt Sacramento városában, hogy résztvehessen jóltevője temetésén. Azután New-Yorkba utazott. Eleintén az volt a terve, hogy New-Yorkban fogja megírni az emlékiratok befejezését. De azután eszébe jutott, hogy ezt a munkát elvégezhetné az Európába induló hajón is. Egy napot azzal töltött, hogy fölszerelte magát mindennel, amire egy hosszu útra készülő gentlemannek szüksége lehet. Azután megváltotta elsőosztályu jegyét Hamburgig és hajóra szállt.

II.

A bécs-budapesti délutáni gyorsvonat éppen indulófélben volt a pozsonyi állomásról, midőn az utolsó pillanatban még két úri hölgy kapaszkodott föl egyik elsőosztályu kocsira. Körülbelül egy korban lehettek; az egyik fiatal asszony, a másik nem éppen fiatal leány. Az asszony kicsi és tömzsi volt, de azért karcsu és elegáns. Kedvesen impertinens fitos orra volt és beszédes, szinte már bőbeszédü szeme. Valódi szubrett-alak, melynek szikrázó mozgékonyságával különös, de nem kellemetlen ellentétben volt az a kis arisztokratikus tartózkodás, amelyet állandóan magára erőltetett. A leány magas és vékony volt. Meglátszott rajta, hogy egy-két esztendővel ezelőtt még úgynevezett szenzációs szépségszámba mehetett. Most már valamivel öntudatosabb, blazirtabb és soványabb volt a kelleténél. A két hölgy kitünő szabásu és mindenesetre igen drága utiruhát viselt. A hordárjuk két pompás utiböröndöt tett a jászolba. Ez a gőgös két börönd igen megrémülhetett, midőn egyszerre egy még gőgösebb börönd mellé került. Ők afféle pompás londoni bőrtáskák voltak, a harmadik koffer azonban, amely a jászol-hálóban feszített, már nem is pompás, hanem valósággal monumentális börönd volt. Ilyen podgyásszal már az angol lord sem utazik, csak az amerikai milliárdos könnyelmü fia. A két hölgy szeme rögtön megakadt az amerikai bőripar remekén.

– Nézd, nézd! – mondotta a leány és olyan tisztelettel szemlélte a böröndöt, mintha Leonardo da Vinci egyik képe előtt állana.

A menyecske, miután előbb meggyőződött, hogy senki se jár a kocsi folyosóján, fölkapaszkodott az ülésre és megnézte a három reklám-cédulát, amely a böröndön virított. „Waldorff-Astor – New-York“; „Hôtel Cecil – London“, „Palace-Hôtel – Nice“. A világ három legdrágább vendégfogadója.

A két nő összenézett.

– Te, – mondotta aztán a menyecske, – én azt hiszem, megjött az amerikai milliárdos, akit olyan régóta vársz…

– Egy csúzos, vén petroleum-kereskedő lesz, – mondotta a leány. De aztán lojálisan hozzátette: – Én ugyan azt se bánom, ha milliárdos!

Abba kellett hagyni a beszélgetést, mert a monumentális koffer tulajdonosa, aki eddig az ebédlő-kocsiban mulatott, belépett a fülkébe. Egy angolszász pillantást vetett a hölgyekre, – egy pillantást, amely semmit se mond és mindent meglát – és leült a maga helyére. Később kivette a New-York Herald párisi kiadásának egyik számát és olvasásba merült.

Mi már ismerjük ezt az urat. Mr. Huszt-Hudson egykori titkára volt, akivel már mint jerichói érsekkel és Huszti báróval is találkoztunk. (Most jut eszembe, hogy az igazi nevét nem mondtam meg tisztelt olvasóimnak. A hajdani grófi szakács és a grófi komorna fiát Hudelkának, mások szerint azonban Hodelkának hívták. Ő nem igen élt ezzel a névvel, bár ez törvényes tulajdona volt.)

A hölgyek hideg közömbösséggel tekintettek maguk elé, de azért az érdekes utitárs külsejének egyetlen részlete sem kerülte el a figyelmüket. Miután biztosra vehették, hogy az amerikai egy kukkot sem ért magyarul, fenszóval közölték egymással megfigyeléseiket. Közömbös arccal, blazirt hangon beszélgettek, mintha csak az időjárás forogna szóban.

– Te, – mondotta az asszony, – nekem őrülten tetszik a te milliárdosod. Fogd meg jól, mert különben elhalászom előled.

– Lehet, hogy petroleummal kereskedik, – válaszolt a leány, miközben a karperecén levő kis órát nézte, – de akkor bizonyos, hogy az amerikai petroleum-kereskedők arisztokratikusabbak a mi hitbizományosainknál.

– Nem lehet kereskedő, – vélekedett az asszony, – csak nézd meg a cipőjét meg a keztyüjét. Ilyesmit nem vesz pénzért az ember, ilyesmi veleszületik…

(A szép asszony ezt alkalmasint nem értette szószerint.)

– Szép lába van, – jegyezte meg később a leány.

– Te mindig csak a lábakat nézed, – korholta az asszony. – Pedig a szeme se kutya.

– A profilja olyan, mintha vasból kovácsolták volna. Kemény, energikus, szemtelen, de azért mégis elmés és finom. Én roppantul szeretem az ilyen férfiarcokat.

Az utitárs azalatt nyugodtan böngészett a lapjában. A következő megállóhelyen a leány egy budapesti ujságot szerzett és ugyancsak olvasni kezdett. Egyszerre odaadta a nyitott lapot az asszonynak.

– Az uradról írnak itt.

– Párbaj? – kérdezte nyugodtan az asszony.

– Azt írják, hogy négyszázezer forintot nyert kártyán.

– Bár igaz volna! – sóhajtotta a menyecske.

Később bejött a vasúti ellenőr és a jegyeket kérte.

Az amerikai egy Cook-féle sárga füzetet nyujtott oda.

– Budapestre tetszik utazni? – kérdezte magyarul az ellenőr.

– Oda! – mondta ugyancsak magyarul a milliárdos.

A hölgyek rémülten tekintettek össze. Ez az ember tud magyarul! Megértett mindent, amit róla beszéltek! A leány az ajtóra tekintett, az asszony pedig a vészfékre…

Most megszólalt az amerikai. Megint magyarul. Kissé akadozva és erős angolos kiejtéssel.

– Bocsánat, hölgyeim, nem akartam önöket zavarba hozni, csak szórakozottságomban szólaltam meg magyarul. Mivel már elkövettem ezt az ügyetlenséget, ki kell jelentenem, hogy nincs okuk restelkedni a tréfás megjegyzéseik miatt. Nem vagyok sem érzékeny, sem képzelődő ember és két jókedvüen unatkozó hölgy csevegését nem veszem komolyabban, mint illik…

Az amerikai kissé meghajtotta magát és tovább olvasott, jelezve ezzel, hogy nem akarja reájuk erőszakolni az ismeretséget. A két nő tanakodva nézett össze. Nevethetnékjük is volt, de bosszankodtak is. Végül megszólalt a menyecske.

– Mi bizony amerikainak néztük.

Az utitárs most félretette lapját.

– Jól itéltek meg, mert amerikai vagyok.

– És mégis tud magyarul? Ez különös.

– Magyar vér folyik ereimben. Az édesapám magyar emigráns volt. A szabadságharc után menekült ki és amerikai asszonyt vett el. De azért nagy súlyt vetett reá, hogy elsajátítsam őseinek anyanyelvét.

– Ez szép! – mondta néminemü hazafias megindulással a szép asszony.

(Mr. Huszt-Hudson, egy pillanatnyi inspirációjának engedve, apjának fogadta néhai volt gazdáját. Neki gyakran voltak ilyenféle inspirációi.)

– Most van elsőízben Magyarországon? – kérdezte a fiatal leány.

– Most.

– Bizonyára vannak itthon rokonai is, akiket még nem látott?

– Talán vannak, – mondta titokzatos mosolylyal az amerikai. – Attól függ, hogy akarnak-e reám emlékezni.

Az amerikai valami kellemes melegséget érzett a szíve tájékán. Tíz esztendő óta, amióta Amerikába szökött, nem beszélt magyar asszonnyal. Ez a meleghangu, bársonyos tekintetü, puha mozgásu asszonyi fajta mégis sokkal különb minden anglikán Kettynél és metódista Maudnál. Éppen csak azt nem tudta, hogy tulajdonképpen melyik tetszik neki jobban a két útitársa közül, az asszony-e, vagy a leány. Igen szerette volna tudni, hogy kicsodák a hölgyek. Kérdést azonban nem intézhetett hozzájuk, mert ezzel véglegesen kompromittálta volna amerikai voltát. De aztán eszébe jutott, hogy kérdés nélkül is könnyüszerrel kielégítheti kíváncsiságát.

A leány, alkalmasint csak azért, hogy fitogtassa előtte angol tudományát, kölcsön kérte tőle a Heraldot. Erre ő kölcsönkérte a magyar lapot. Abban megkereste a hírt, amely a négyszázezer forintos kártyanyereségről szólt. Nagy meglepetésére az ujsághír így kezdődött: huszti Avarffy, az ismert sportember…

Avarffy? Hiszen ez az én emberem, akinek megnyomorítására Európába jöttem, – mondta magában az amerikai. – Ha ez tudná, hogy miféle papirokat hordok én a kofferemben.

Azzal tisztában volt, hogy a szép asszony ura nem lehet az ő volt gazdájának hűtelen öccse. Az, ha ma még él, legalább is hetvennyolc esztendős; hetvennyolcesztendős emberek pedig még Magyarországon se kártyáznak százezrekbe. De azt is tudta az amerikai, hogy Mr. Huszt-Hudson menekülése után csak egy huszti Avarffy maradt az országban. A kártyás Avarffy tehát föltétlenül egyenes leszármazója a pecsovics öccsnek.

Hamar elérték Budapestet. A pályaudvaron libériás inas várta a hölgyeket. Az amerikai megemelte előttük a kalapját, aztán kocsiba szállott és a legelőkelőbb vendégfogadóba hajtatott. Az úton jó ideig egy másik kocsi ügetett párhuzamosan az övével. Az ablakon át egy halvány leányarcot látott, amely előre hajolva, mereven tekintett reá.

– Ez a szép leány attól fél, hogy nem fog többet látni, – gondolta az amerikai. – Pedig téved, mert nemsokára megint szerencséje lesz hozzám.

Egy igen jó estebéd után, miután megivott egy kis üveg Goulet-t, az amerikai – vastag havannával a fogai között, – rákönyökölt a vendéglő asztalára és a cigányzene hangjai mellett morfondirozni kezdett.

– Tulajdonképpen infámis ötlet volt az öreg Huszt-Hudsontól, hogy egy poszthumus pamflettel akart bosszút állani az igazságtalanságért, amely rajta esett… Bosszúból embert ölni, azt értem, mert férfias dolog. De pletykákat terjeszteni, az vénasszonyos tempó… Mindazonáltal meg fogom tenni azt, amit az öreg rám bízott. Sietnem azonban nem kell. Mr. Huszt-Hudson ma már különben is ráér várni… Az utolsó pár fejezete a könyvnek még nem is kész… A hajón akartam megírni, de ott annyi mulatságos asszony volt, hogy nem értem rá semmire… Majd megírom Budapesten. Közbe azonban meg fogok ismerkedni Avarffyékkal. Magyarországon az ilyesmit könnyen nyélbe lehet ütni. Különben elég szerencsés ötlet volt tőlem, hogy a vasuton apámmá fogadtam az öreg Huszt-Hudson-t és hogy a fogadóban Mr. Frank Huszt-Hudsonnak mondtam magamat. Ennél az ötletnél meg fogok maradni… Jól ismerem az Avarffy-család történetét és ha a személyazonosságom igazolása céljából okmányokra lesz szükségem, nem fogok zavarba jönni. Ezennel kijelentem, hogy a nevem mától fogva holtomiglan Frank Huszt-Hudson marad. Azaz ne hamarkodjuk el a dolgot! Hiszen meglehet, hogy idők multával újból fölveszem tiszteletreméltó őseim, a huszti Avarffyak nevét… Ha az én Sándor kuzénom, aki tegnap állítólag négyszázezer forintot nyert kártyán, tisztességes gentleman, akkor meg fogok vele barátkozni. Mert én nem vagyok annyira bosszúálló természetü, mint boldogult jó apám, aki – ezt bevallhatjuk őszintén – élete alkonyán már kissé gyöngeelméjü volt… Talán feleségül veszem azt az érdekes leányt, de mindenesetre udvarolni fogok a szép asszonynak. Ha boldogult apám erről tudomást vesz a túlvilágon, akkor esetleg még örülni fog, mert hiszen az én bosszúm sokkal nagyobbszabásu és mélyebbreható, mint az ő együgyü irkafirkája… Most azonban gyerünk aludni!

Mikor megfizette a vacsoráját, különös meglepetés érte. A főpincér az ő anyai nagybátyja volt. Muki bácsi, aki E. gróféknál valamikor második komornyik volt. Az öreg természetesen nem ismerte meg az előkelő külföldi úrban az ő öccsét. Mély meghajlással tette zsebre a forintot, amelyet a nagylelkü idegen borravalóul adott neki.

Az amerikai másnap elment egy kis nyomdaüzletbe és miután sokáig válogatott a betűben és a papirban, névjegyeket rendelt magának.

Frank Huszt-Hudson

Sacramento, Nevada U. S.

Azután elment egy másik nyomdába és miután ott is sokáig válogatott betűben, papirban egyaránt, másféle névjegyet is nyomatott, a W. G. Hamy névre. Ezt a látszólagos pazarlást megértheti és megbocsáthatja a szíves olvasó, ha megtudja azt, amit a nyomdász nem is sejtett, hogy W. G. Hamy akkoriban az Egyesült-Államok külügyi államtitkára és állandó elnökjelöltje volt.

Huszt úr, – a rövidség okáért adjuk meg neki a nevet, amelyhez szemmel láthatólag nagyon vonzódott, – harmadnapra meglátogatta a budapesti amerikai főkonzult. Amikor belépett a főkonzulátusi hivatalba, ott rögtön tisztában voltak vele, hogy hamisítatlan és előkelő yankee-val van dolguk. Huszt ugyanis kalappal a fején, zsebretett kézzel lépett be, nem köszönt senkinek, hanem mereven a titkár arcába nézett és éneklő hangsúlyozással mondotta ki a főkonzul nevét.

– A főkonzul vadászaton van, Erdélyben, de én vagyok a helyettese, – mondotta a titkár.

Huszt erre az iratai közt kezdett keresgélni. Egy hitel-levelet nyujtott át a titkárnak. A titkár belepillantott.

– Látom, hogy önt Huszt-Hudsonnak hívják és hogy egy millió koronányi hitele van az Angol-Magyar-nál.

Huszt ekkor szó nélkül odaadott neki egy névjegyet. M. G. Hamy névjegye volt. Arra egy írástudó kéz már előbb ráírta a következő sorokat: „Kedves főkonzul, Huszt-Hudson nekem jó barátom; tegyen érte, amit tehet. Üdvözli: Hamy.“

A hatalmas ember ajánlata mindenekelőtt arra indította a tikárt, hogy egy nádszéket toljon Huszt alá. Azután kinyitotta a nagy Arnheim-szekrényt, ahol különböző diplomáciai titkok közt havanna-szivarokat és egy üveg A. D. G. scoth whisky-t őrzött. Miután szivarra gyujtottak, társalgás indult meg köztük, amely angolszász fogalmak szerint bizalmasnak volt nevezhető.

– Ön fia a konzerv-Hudson-nek? – kérdezte a titkár.

Huszt bólintott a fejével. Annak.

– Nem tudtam, hogy az öregnek fia van.

– Egypár hónappal ezelőtt magam sem tudtam.

– És mindenét önre hagyta?

– Egypár milliót a metódistáknak juttatott.

(A titkár hamarosan kiszámította, hogy ha az egypár tíz milliót jelent is, Huszt úrnak akkor is juthatott még vagy ötven millió dollár…)

– Üzleti ügyben jött ide? – kérdezte tovább a titkár.

– Nem. Csak meg akarom ismerni az országot, mert az édesapám innen szakadt ki Amerikába.

– Jól van. Akkor tehát társaságba akar járni. Az emberek itt nem vendégszeretők, – bár ők maguk meg vannak győződve az ellenkezőről, – de ha nem kerül pénzükbe és fáradságukba, akkor szívesen maguk közé eresztik a külföldi embert. Önnek azonban választania kell, hogy melyik társasággal akar érintkezni. A földbirtokosokkal, vagy a kereskedőkkel?

– Kik itt az előbbkelőbbek? – kérdezte Huszt.

– Azt bajos volna eldönteni. A kereskedők, ha csak tehetik, földbirtokot szereznek, a földbirtokosok pedig szívesen veszik ki részüket a kereskedelmi vállalatok hasznából. Egészben véve mégis inkább a földbirtokosok társaságát ajánlanám önnek, mert onnan mindig átmehet a kereskedők közé.

– Helyes.

– A főnököm most nincs itt és én nem mutathatom önt be. De majd telefonálok a német főkonzulnak. Neki jó összeköttetései vannak itt és ő örül, ha szívességet tehet nekünk.

– Amint gondolja.

A titkár összeköttette magát a császári főkonzulátussal.

– Halló, kedves gróf… Ön az? Van itt egy amerikai úriember… a konzerv-Hudson fia… ötven millió dollár és sajátkezü ajánlat az államtitkártól… Meg szeretné ismerni a magyar társaságot… Igen? Köszönöm! Akkor majd önhöz küldöm!

A titkár megint Huszthoz fordult.

– A dolog rendben van. A német elvállalja az ön bemutatását. Azt mondja, könnyü föladat, mert a magyar előkelő társaságban mostanában a gazdag angolnak és amerikainak arisztokratikus poziciója van… Menjen mindjárt hozzá és tegye azt, amit ő mond.

Huszt kezet fogott a titkárral.

– Köszönöm.

Amikor már az ajtóban volt, a tisztviselő még utána szólt:

– Ön most jött át első ízben a nagy vizen?

– Most.

– Akkor figyelmeztetem, hogy itt vannak emberek, akiket nem szoktak a nevükön szólítani.

– Hanem? – csodálkozott Huszt.

– Hanem valami címükön, amely őket örökség jogán megilleti. A német főkonzul például gróf úr. De vannak bárók is és hercegek.

– Óh, erről már hallottam! – szólott mosolyogva Huszt.

Még az este Huszt a császári főkonzul társaságában megjelent egyik előkelő klub alapító lakomáján. A daliás termete, amelyen ő brit felsége londoni szabójának remekbe szabott frakkja feszült, általános föltünést keltett, a száraz és nyugodt modora pedig kellemesen érintette az embereket. A főkonzul bemutatta őt néhány tucat gentleman-nek, azután asztalhoz vezette. A hivatalos pohárköszöntők elhangzása után az asztalfőn szólásra emelkedett egy öreg úr. Ő volt az egyetlen a társaságban, aki fekete magyar ruhát viselt. Piros arca, tüskés szemöldöke és melléig érő, hófehér szakálla volt. A szép öreg azt mondta, hogy ahol annyi magyar ember van együtt, ott poharat illik emelni a hazára is. Majd a szabadságharcról kezdett beszélni. Komárom ostromának egyik hősies epizódját beszélte el, amelynek ő szemtanuja és szereplője volt.

A fiatalabbak mosolyogva néztek össze.

– Az öreg ezt ma már ötvenedszer meséli!

A császári főkonzul odahajolt Huszt füléhez.

– Látja a karneolgombos öreget? Egyike a legkülönösebb embereknek, akit ismerek. Valahányszor alkalma van szónokolni, mindig a hazaszeretet evangéliumát hirdeti és átkozza az árulókat és a közömbös szivüeket. Pedig száz szavahihető tanu állítja, hogy a szabadságharc idején muszkavezető volt és hogy később förtelmes odaadással szolgálta a császári reakciót…

– Tehát szélhámos? – kérdezte Huszt.

– Dehogy az! Ő annyiszor hirdette a szabadság hitvallását, hogy most már maga is hisz benne. És azt is elhiszi, hogy ő valamikor karddal harcolt az osztrák zsarnokság ellen. A kézen fekvő hazugság örökös ismételgetésével sikerült elnyomnia a valóságot. Senki sem merne ma tiszteletlenül beszélni az öreg multjáról, még az a félkezü másik öreg sem, aki a váci csatában vesztette el a jobb karját és aki talán éppen a karneolgombos öreg denunciációja folytán töltött néhány esztendőt az olmützi kazematákban…

– Mi a neve a magyarruhás öregnek? – kérdezte Huszt.

– Avarffy Sándor…

– Lám, hát él még az öreg? – csodálkozott Huszt.

– Ismeri a nevét? – kérdezte a főkonzul.

– A vasúton két hölggyel utaztam, megtudtam, hogy az egyik Avarffyné volt…

– Avarffy Guidóné lehetett; az öreg úr menye.

– Egy fiatal hölgy volt vele…

– Avarffy Pálma, az öreg úr leánya. Érdekes fiatal hölgy!

– Az öreg úr nagyon későn nősülhetett?

– Ezek a második házasságából való gyerekei. Első házasságából is van egy fia, Imre, ő már meglett ember…

A főkonzul körülnézett a teremben.

– A fiatal Avarffyak közül egyik sincs itt.

Asztalbontás után a főkonzul bevezette Husztot a kártyaszobába. Bakkarát játszottak. Ezt a játékot az amerikai is ismerte és így részt vehetett benne.

Osztás közben egyik fiatal úr szeme megakadt Huszt kezén.

– Ön nagy sportember lehet, mr. Huszt, – mondotta.

– A kezemet nem a sport durvította el, hanem a munka, – válaszolt egykedvűen az amerikai. – Én hét évig vashámorban dolgoztam.

– Kolosszális! – kiáltotta az ifju. – Passzióból tette ezt?

– Nem, – válaszolt mosolyogva Huszt. – Mi amerikaiak se vagyunk olyan bolondok, hogy passzióból végezzünk állati munkát. Szükségből dolgoztam.

Miután nagy hidegvérrel elvesztett ezer koronát, újból megszólalt.

– Az édesanyám és én lelkes hívei voltunk a nők politikai egyenjogúsításának. Az apám, aki európai eredetü ember volt, az ellenpárthoz tartozott. Az édesanyám ezért elvált az apámtól és hogy megélhessünk, a hámorba kellett mennem.

– De kedves apjaura mégis megbékült önnel a halálos ágyán?

– Én békültem meg vele, – mondotta Huszt, – miután tanúk előtt beismerte, hogy igazságtalan volt velem szemben.

Huszt sok ízléssel elvesztett néhány ezer koronát, azután hazament a szállására. A főkonzul, amikor másnap visszaadta neki a látogatást, azt mondotta neki:

– Ön nagyon megnyerte az embereket.

III.

Az öreg Avarffy Sándorról, – a magyarruhás hazafiról – azt beszélték, hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Mikoriban ő átvette a huszti családi birtokokat, a földek kilenctizedrésze ingovány volt, hol sáson és piócán kívül még csak csíkhal és hideglelés termett. Idővel azonban lecsapolódtak a vadvizek és Avarffy uram óriás kiterjedésü, elsőosztályu buzaföldek urává lett. Az öreg úrnak az volt a híre, hogy jeles gazda. Gazdálkodó módszere egyébként fölötte egyszerü volt: ami neki járt, azt lehetőleg duplán megvette, amit pedig tőle követeltek, azt elvből nem adta meg. Módszeréhez szívós következetességgel ragaszkodott. A háztartása szükségleteit is mindig hitelbe vásárolta. Számlát nem fizetett. A kereskedő vagy várt, vagy perelt. Ha perelt, akkor egy szívós, gőgös, nagybefolyásu, a törvénycsavarás minden fogásában járatos, tagadásra, esküre, fölebbezésre és perújításra kész ellenféllel találta magát szemben, aki akkor nyult csak a zsebébe, ha már semmiképpen sem kerülhette el az árverést. Tíz kereskedő közül nyolc egyáltalában nem perelt. Úgy okoskodtak, hogy egyszer, – ha előbb nem, hát Avarffy uram halála után – csak megkerül a pénzük. Bebizonyított dolog, hogy a nagy vagyon erkölcsi kamatokat is hajt, amelyek után az ügyes ember megélhet, anélkül, hogy hozzá kellene nyulnia a valódi kamatokhoz. És különös, hogy Avarffy uram, bár apró piszkosságairól mindenki tudott, nem volt rosszhírü ember. Csak különc volt.

Az öreg úr az esztendő egy részét a budai palotájában töltötte. Az emeleten ő maga lakott Pálma leányával, a földszinten Imre fia, a második emeleten pedig Avarffy Guidó. Mindakét fiu házas ember volt, gyermeke azonban egyiknek se volt. Imre úr egyik északi vármegyének főispánja volt. Nem lehettek valami bokros teendői a megyéjében, mert csak elvétve hagyta el a fővárost. A felesége egy szegény, de fényesnevü, feltünően rút és istenfélő osztrák grófné volt. Az asszony befolyásának tulajdonítható, hogy Imre úr teljesen elosztrákosodott, nem ugyan politikai meggyőződése dolgában, hanem fizikailag. A külseje, a modora és az életszokásai olyanok lettek, mint egy Metternich iskolájában nevelkedett császári diplomatáé. Igen méltóságos külsejü, óvatos és megfontolt úriember benyomását tette. Ostobaságot sohasem mondott, nem is cselekedett, de elmés mondást se hallott még senki a szájából. Élete célja szemmelláthatólag az volt, hogy a jóízlésnek bizonyos előre megállapított szabályai szerint unatkozzék. Mivel az öreg Avarffy mindent adott Imre fiának, csak éppen pénzt nem, a főispán úr meglehetős szegénységben élt. Felesége, a grófnő nagy önfeláldozással viselte el a cifra, de olykor kegyetlen nyomorúság terheit.

Guidó úr még alig volt harminc esztendős. Hogy valami foglalkozása legyen, képviselői mandátumot szerzett. Eleven eszü, ötletes és könnyüvérü ember volt. Néhány esztendővel ezelőtt, – a feudális érzelmü Imre őszinte megbotránkozására, – egy csinos örmény leányt vezetett oltárhoz. Az asszonynak volt vagyona is, de az nagyon hamar eluszott Guidó úr kezén.

Azóta Guidó úrnak tulajdonképpeni foglalkozása kölcsönök szerzése volt. (A laikus nem is hinné, mennyi időbe és munkába kerül egy-egy jól záródó vasszekrény megostromlása.) Az asszonyka teljes ellentétje volt a földszinti grófnőnek, akivel egyébként a képzelhető legrosszabb lábon élt; míg ugyanis Imréné egészen a maga képére formálta a főispánt, addig Guidóné szakított pénzszerző őseinek minden hagyományaival és szakasztott olyan vidám és könnyelmü lett, mint volt a képviselő úr.

Lássuk azonban, hogy mi történik az Avarffy-palotában. Guidó éppen e pillanatban érkezett haza. Az első emeleten, édesapjának ajtaja előtt, összetalálkozott a feleségével, akin nagy és kellemes fölindulás nyomai látszottak.

– Guidó, – kiáltotta suttogó hangon az asszony (mert bizonyos, hogy suttogva is lehet kiáltani), – apa elesett a lépcsőn… Azt beszélik, hogy szélhüdés érte…

– Az nem lehet igaz! – válaszolta kétkedően Guidó, akiben esztendők óta megerősödött már a hit, hogy az öreg Avarffy halhatatlan.

De azért dobogó szível lépett be a felesége után az öreg úr lakásába. Édesapja ott ült a nappalijában, pipával a szájában. Az asztalán egy üveg tokaji bor állott. Épnek és erősnek látszott, mint egy százesztendős tölgyfa.

– Hogy van, kedves apa? – kérdezte a szép asszony.

– Nagyon jól. Az imént elcsúsztam a lépcsőn, de annak az átkozott szőnyeg az oka.

– Hál’ Istennek, hogy így van, – mondotta Guidó, miközben leroskadt egy székre.

A főispán és a grófnő is ott voltak a szobában. Imre úr az ő rendes, ostobán-titokzatos szfinksz-arcát csinálta és mélységesen hallgatott. A felesége pedig úgy volt öltöztetve, mint egy jobb angol házban szolgáló szakácsnő.

– Olvasom, hogy neked gratulálni lehet, – szólott Guidóhoz az öreg úr.

– Nekem?

– A lapok azt írják, hogy négyszázezer forintot nyertél kártyán.

Guidó dühösen fölkacagott.

– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók számára. Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt írják, hogy ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a hitelezőimtől.

– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz forintod, – elméskedett az öreg.

E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, akit ő sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: szervusz. Egy névjegyet tett az asztalra.

– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni akar apával.

Az öreg megnézte a névjegyet.

– Ez az úr menjen a pokolba. Én nem veszek gazdasági gépeket.

– Gépügynök? – kérdezte Pálma.

Most nézte csak meg a névjegyet: Frank Huszt-Hudson.

Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett.

– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott Lándory gróf őnagyméltóságától…

– Akkor jőjjön be.

Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett az, akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk.

A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott.

– Avarffy Sándor úr?! – kérdezte.

– Én vagyok, – jelentkezett az öreg.

Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott végig. Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, azután odalépett Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és jobbról-balról megcsókolta. Az öreg úr erre kimondhatatlan furcsa arcot vágott.

– Jó napot, Sándor bácsi! – mondotta Huszt.

– Mi az? Mi tetszik?

Az amerikai meghatottan mosolygott körbe.

– Frank Huszt-Hudson vagyok, a konzerv-Hudson fia.

– Mi közöm nekem a konzerv-Hudsonhoz? – csodálkozott az öreg.

– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt. A mult hónapban halt meg. Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi rokonaimat.

Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen állott, mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha látni és hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült sirálycsapatként kergetőztek volna a szoba padmalya alatt.

Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött Amerikából… Egy nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja követelni apja vagyonát, itt fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, pörrel fog fenyegetőzni, botrányt fog csapni… Kapni ugyan nem fog kapni egy árva fillért sem, – ez a gránitszilárdságu bizonyosság azonnal kibukkant az első rémület káoszából, – de a lapok, hej a lapok!

Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az imént úgy összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a palacsinta-kalap; de most fölpattant, kiegyenesedett és dühbe jött.

– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson úr, hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja fiához! Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, én akkor sem ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, pazarló ember, – levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem róla, sem semmi ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt hivatok!

Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt meg, de haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság tükröződött vissza a vonásain. Azután Pálmához fordult és csodálatos puha hangon mondotta:

– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha sejtettem volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, akkor nem izgattam volna föl…

Láthatólag gyöngeelméjűnek tartotta Sándor urat.

– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott Pálma oly szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához.

Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette, fölbontotta és átfutotta.

– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az urat, és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai külügyi hivataltól.

Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok megint szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak:

– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni a rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, de kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem…

Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet. Kissé meghajtotta magát, az angolszászok esetlen, de előkelő férfiasságával, majd így szólott:

– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért jöttem, mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: „Keresd föl Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, ha maradtak utána és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát nekik.“ Én nem tudom, hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani valója, – mert ő sohasem beszélt velem ilyenekről, – én csak megteszem azt, amit meghagyott nekem. És még valamit mondott nekem édesapám. Azt mondotta: „Én neked hatvan millió dollárt hagyok fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai rokonaidon, ha netán szükséget szenvednének.“

Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió korona… Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig ötven millió is sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül sok…

Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha ünnepi harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A szemétdombon aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a kaparászást, midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük előtt…

Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem tűrhette tovább az öreg úr zsarnokságát és nyíltan a rokonszenves idegen pártjára állott. E férfi Guidó úr volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá:

– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most beszélnem kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. Én fölismerem önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, énreám számíthat. Szervusz!

Azzal megrázta az amerikai kezét.

Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást váltott a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, de igen ünnepélyesen megrázta jobbját.

Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, hogy annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr siránkozó hangon mondotta:

– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, magammal tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent István palástját… Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó Ferenc bátyámat és sohasem bántottam meg egy szóval sem… De valami ellenségem megrágalmazott előtte és ő nem akart rólam többet tudni és visszaküldte a pénzt is, amit utána menesztettem… Énnekem pedig – mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem van… Ha azonban szegény jó bátyám szeretettel emlékezett meg rólam a halálos ágyán és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene lennem…

Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás vett rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással lehetett Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki még az Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal nézte végig.

Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe nézett, majd így szólott:

– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, amikor együtt vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, mint te most!

Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, mintha meg akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának találja az érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el kényes helyzetét.

Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja után kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a keresztkérdések záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában járatosabb volt, mint teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet hozott elő, amely egy fiatal honvédtisztet ábrázolt.

– Itt van az édesapja arcképe. Ön semmit sem hasonlít hozzá.

Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen hosszut az amerikaira.

– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És elpirult a haja tövéig.

IV.

Aznap este, amikor Huszt éppen kilépett a fogadója kapuján, egy gummikerekes kocsi állott meg a gyalogjáró mellett. A kocsiban Guidó úr ült a feleségével és a hugával. A hölgyek kicsipték magukat és igen csinosak voltak.

– Halló, yankee, hozzád jöttünk! – kedélyeskedett Guidó. – Megszöktünk a budai bagolyvárból és ha nincs jobb dolgod, veled töltjük az estét.

Az amerikai azt mondotta, hogy nagy kitüntetésnek veszi őnagyságáék látogatását.

– No, csak nem nagyságolod a kuzinjaidat? – támadt rá Guidó úr. – Nálunk az a regula, hogy a jó rokonok tegeződjenek.

Együtt vacsoráztak és a mulatságuk eltartott éjfélig. Még az éjjel furcsa és botrányos kalandja volt Husztnak a kaszinóban, ahová Guidóval ketten elmentek, miután hazaszállították hölgyeiket. Az amerikai éppen Lándory gróffal és a német főkonzullal beszélgetett, amikor egyszerre a vállára ütött egy szőke, hórihorgas úriember.

– Fránci, – mondotta a szőke ember, – hát te mit csinálsz itt?

Az amerikai egy csodálkozó pillantást vetett két úri barátjára, mintha azt akarná mondani: Kérem, nemzeti szokás ez itt? – majd nyugodtan szólott a hosszu emberhez:

– Nem ismerem önt, sir!

A másik azonban tovább kellemetlenkedett.

– Ugyan, ugyan! Hiszen te a nagynéném komornájának a fia vagy… Az apád meg szakács volt a nagybátyám házában…

– Részeg a gentleman? – kérdezte Huszt.

A grófi főkonzul arca elfehéredett a fölindulástól.

– Ez mégis hallatlan! Az ember azt hihetné, hogy ilyen előkelő helyre elhozhat egy disztingvált idegent…

A többit az óvatos diplomata már elharapta. Ami bennerekedt, az alkalmasint tömör, de éles kritikája volt a magyar társadalmi viszonyoknak.

Az öreg Lándory gróf pedig, aki rokona volt a kötekedő ifjúnak, erélyesen ráripakodott:

– Eredj és aludd ki magadat! Tökrészeg vagy!

A hórihorgas szőke ifju Kelemenffy báró volt. Évekkel ezelőtt, ha E. gróf kastélyában töltötte a vakációt, Huszt-Hudson mint groom forgolódott körülötte. Igaz azonban, hogy a báró, amikor megszólította az amerikait, tényleg annyira részeg volt, hogy alig tudott állani a lábán.

Huszt nem törődött többet a kalandjával, hanem angolszász flegmájába burkolódzva szívta szivarját, Guidó úr azonban, aki éppen végszóra jelent meg a kártyaszoba ajtajában, lovagias lelkének egész hevével tette a magáévá kuzénjának ügyét. Tíz perc alatt sikerült is dühbe hoznia az egész klubbot. Hogy ez a Kelemenffy lehetetlen ember. Részeges, mint egy tót napszámos, ripők modoru és – ami legsúlyosabban esett latba – fűnek-fának adósa. Ha volna a klubban két garas ára önérzet, akkor – báró ide, báró oda – kurtán kilöknék. Kelemenffynek időközben nekiestek a barátai és annyi gorombaságot vágtak a fejéhez, hogy a részeg báró végül már azt sem tudta, hogy fiú-e vagy leány. Rávették, hogy kérjen bocsánatot az amerikaitól. Meg is tette. Mialatt elhebegte mondókáját, a szürke, nagy halszeme kétségbeesetten kereste Huszt tekintetét, mintha azt akarná mondani: Fránci, kérlek, valld be, hogy te vagy a szakács fia!

Guidó úr később odatelepedett Huszt mellé.

– A dolog el van intézve. Ez a fráter jó ideig nem fogja magát mutatni a klubban. Szó ami szó, barátom, mi félig barbárok vagyunk… de azért reménylem, hogy ilyen apró izetlenkedések nem útáltatják meg veled társaságunkat…

Huszt azt mondotta, hogy nem érdemes több szót vesztegetni a semmiségre. Guidó úr vissza akart menni a kártyaszobába, de azután hirtelen a homlokára koppintott és könnyed mosollyal szólott az amerikaihoz:

– Igaz… nem adhatnál nekem holnap ötezer forintot?

– Akár rögtön is!

Huszt kivette zsebéből a csekk-könyvét, kitöltött egy lapot és odaadta Guidónak. A kuzén zsebretette a papirt, miközben a szíve valósággal megmámorosodott a rokoni szeretettől.

– Azt a Kelemenffyt mégis ki kellene dobni a klubból! – mormogta magában.

V.

Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha egyszer véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az egész Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, az öreg Sándor úr.

– Egész ember! – mondotta. – Meg tudott élni az apja nélkül is.

Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két embernek, akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva furfangos terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk jólzáró pénzesszekrényébe.

Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor kijelentette, hogy nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni a huszti kastélyába. Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége lesz. Az öreg úr ekkor elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi betekintést engedjen neki egy kedves tervébe, amely néhány nap óta sokat foglalkoztatta.

– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó pénzen mind meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a paraszt nyelvén, néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye fölött… Vasutat kellene azután építeni a hegyekbe és akkor ugyancsak szépen fiadzana a pénz…

Az amerikai nem vette magára a dolgot.

– Nem volna kedved az üzlethez? – kérdezte félvállról az öreg.

– Nem értek az ilyen üzlethez…

Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. Nem is szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. Elég, ha társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő maga, aki megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana…

– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: – Nem tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét lekötném olyan országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok…

Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami divatszámla kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja Avarffy háznépének, aki néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr rozsdás záru erszényéhez. Erkölcsi leckéztetés nélkül persze sohasem ment a dolog.

– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, hogy nem apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat.

Erre az volt a Pálma rendes válasza:

– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ tudja, hogy édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni.

Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem fizetett, de mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, hogy a kelengyére vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl leánya szívében.

Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal nekitámadt Pálmának:

– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én takarékosságom, hanem a te élhetetlenséged az oka. Miféle emberekkel barátkozol te? Nagyzoló mágnásokkal, eladósodott képviselőkkel és széllel bélelt katonatisztekkel. Ha eszed volna, akkor találhatnál valami komoly embert, aki nem a pénzedet nézi, hanem téged szeret…

Pálma keskeny ajka szélén könnyü mosoly jelent meg.

– Mit ért, édesapám, komoly ember alatt?

– Hát olyat, akinek magának is elég a pénze…

A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy furfangosan olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta dobogó szívvel és visszafojtott lélegzettel sompolyog előre.

– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a selyemharisnyákat, – jegyezte meg.

– Mennyi pénz kell? – kérdezte kurtán Avarffy.

– Most csak háromszáz korona.

Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva simogatta a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót adott a leányának.

– Ne, vegyél magadnak párisi kalapot meg selyemharisnyát.

Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly dolog volt.

Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, kereken kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki kedvéért nem megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen megváltoztatta szándékát. Azt mondta, hogy egész éjszaka ideges főfájása volt és hogy nem birja tovább a városi zajt és port. Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai ott lesz a huszti kastélyban.

Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének pálfordulása. Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, valahányszor azonban valamirevaló férfival ismerkedtek meg, rendszerint meghidegült köztük a viszony. Pálma úgy találta, hogy sógornője olykor – merő játékos vadászszenvedélyből – megzavarja az ő legkomolyabb kombinációit. Derék asszonyka egyébként, de annyi lelkiereje sohasem volt, hogy ne kacérkodjék Pálma udvarlóival. Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a mozgékonysága, és a kecses fölületessége révén, az a híre kerekedett, hogy forróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü leánynak.

Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. Tudta, hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, hogy le fogja győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja fegyvertárának élesebb fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni semmit.

Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, hogy Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, meglátogatta az amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte édesapjának erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, hogy Huszt figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre irányozza. Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy birtoka, ahol első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a birtok csak névleg volt a grófi családé, mert minden göröngyére külön jelzálog-adósság jutott. A főispán, illetőleg felesége a grófnő, úgy vélekedett, hogy Huszt gyümölcsözően helyezhetné el tőkéinek egy részét, ha tisztázná a birtokot.

Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem adott határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni fog az üggyel.

VI.

A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, négyszögletü és kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával beláthatatlan szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek helyén volt valamikor a százezer vizimadártól hangos nagy nádas. Északon, néhány kilométernyire a kert mögött, erdős hegyek emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági erdőségek, amelyekre Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de hiányosan és mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak egymás mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki, amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán.

Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély régi kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt elcsapta utolsó kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az ingoványos fekete talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor szelte át és a kétszázéves lombos faóriások közt csendes birkanyáj legelte ruganyos szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő ligetben embermagasságra nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, korhadó fatörzs körül. Az eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra termett a vizililiom, a lejtős partot pedig rikitó mezei virágok borították.

Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett Husztra, a kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az első nap reggelét azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a vidéket. A szép sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél látta. Pálmára láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; egyszerűvé, kedvessé és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott jó pajtás is lenni.

Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el útjokat. Odaát pompás fenyves sötétlett.

– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis kolostor-romot, – mondta Pálma.

– Nincs itt a közelben híd?

– Két mérföldnyire sincs.

– Akkor hogyan megy át az ember?

– Leveti a cipőjét és átgázol a patakon.

– Átvihetlek, ha akarod, – mondta az amerikai.

– Köszönöm, nem játszom Pál és Virginiát.

Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a harisnyát, azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép volt, akár egy görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára nem mutogatta volna olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség védőpajzsa tudvalevőleg a rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a part mentén a puha homokban gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket és hamarosan elérték a kis romot. Azon ugyan nem volt sok látnivaló. Az amerikai titokban azzal gyanusította hölgyét, hogy az nem is az ócska falakat, hanem a fiatal lábait akarta neki megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik bolthajtást.

– Vigyázz, leesel, – kiáltotta Pálma.

Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe vetette magát és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A kalapja a fején volt, a monoklija pedig a szemében, amikor megállott Pálma előtt. A leány elsikoltotta magát, majd kacagva tapsolni kezdett.

– De hiszen te nagyszerü ember vagy! – kiáltotta.

– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban egyebeket is tanultunk.

– Példának okáért?

– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a hatemeletes ház tetejére fölmászni.

(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem a Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, majd mint Dummer Auguszt működött.)

Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a franciájával. A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta használni, hogy gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy mindennap megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelki életet is élt, mint annakelőtte. Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében.

– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül irányította figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb leány, semhogy komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… Pálma őnagysága tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem vétetni… Azt hiszem, meg fogom neki tenni ezt a szívességet… Határozottan előkelő megjelenésü leány és ha szörnyü módon rossz nevelési is, bizonyos jelekből azt merem következtetni, hogy egy gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra vezethetné… Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból való és vagyonos… Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü… Ha egyszer elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek is ki fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék baja. Lesz rá gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… Nekem ma tényleg lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a vagyonom a konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én arról, ha a tröszt egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én elvesztem a pénzemet? Nem, én arról nem tehetek. Az öreg Avarffy prüszkölni fog, de a feleségem akkor már imádni fog és híven ki fog mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok is kisülnének, akkor se lesz belőle baj. Avarffyéknak inkább van érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát el fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság biztosítékát látom…

Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris fülig szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány fogadta, kissé meg is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban váratlan dolog történt. Huszt, aki Pálma és Guidóné között ült, az asztal alatt egy könnyü lábacska érintését érezte. Még pedig a bal, tehát az asszony oldalán. Ez lehet félig véletlenség, de lehetne félig szándékosság is. Az amerikai nem volt az a férfi, aki könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc mulva már tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste vele a titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely jó ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de bájos profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma észrevette Huszt pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e vajjon, hogy az ő lábának emlékét egy pillanatra elhomályosította a sógornő lába?

Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt gyertyafény mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és belépett hozzá Pálma. A két nő szobája közel esett egymáshoz az emeleti folyosón és a leány éjjeli pongyolában, papuccsal a lábán és cigarettával a szájában tehette meg látogatását.

– Nini, a huszti fehér asszony! – csodálkozott Guidóné.

Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a sógornője ágyára.

– Beszédem van veled, Zsezse, – mondotta komoly arccal.

– Parancsolj velem, édesem!

Pálma nagy füstfelhőt fujt a padmaly felé, azután szárazon szólt:

– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig igazat beszélni?

– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem riadok vissza.

– Mondd meg, tulajdonképpen mi a szándékod az amerikaival?

– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem elcsábítani nem akarom, sem megszöktetni nem fogom.

– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul veszem a kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy nekem igenis vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az amerikaival.

– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te akarod, akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal jobbízlésü ember, semhogy szemet hunyjon a te testi és lelki bájaid előtt.

Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott közöttük.

Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban rejlő gúnyról.

– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a gratulációdat. Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy képzelem, hogy a dolog rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk közé.

– Én?! Hát olyannak tartasz? – kérdezte érzelmes hangon Zsezse.

– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – csak tudom, hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is tesz. Kétrendbeli kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked nem volt belőle hasznod, de nekem kellemetlenséget okoztál.

A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a párnái között.

– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a saját pechedért engem teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy nem tudod lekötni a gavallérjaidat és hogy kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga akad Európa másik végében.

Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. Azzal a gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány féltékenysége érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske iránt. Erőt vett azonban magán és halkan mondotta:

– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két kombinációmat. A mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért beszélek veled ilyen őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a segítségemre légy…

Zsezse igen előkelő arcot vágott.

– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom ilyenféle dolgokba…

Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt és a gyertyája után nyult.

– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, többre becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak látsz. Kezd meg újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. Szembe szállok veled. Jó éjszakát.

Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a párnái között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve tekintett utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta erőt.

– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe száll velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig én eddig nem is vettem komolyan az amerikánust. Holnaptól fogva azonban komolyan fogom venni.

A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára eresztette a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és kegyetlen cselvetéseken törték a fejüket.

Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek egyelőre még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel igyekeztek lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai szívében megvetni. Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek előre, a puzdrájukban azonban mérgezett nyilak zörögtek. Mindegyiknek persze más volt a harcmodora. Pálmának, a feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek, egyszerűnek és becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének a forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak az amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden mozdulata az epedő odaadás gesztusa volt.

Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a fejük fölött történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a fakoronákon röpködő madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy beavassák terveikbe a férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt szoktak végigküzdeni az asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt e bájos és izgalmas játék. Úgy érezte magát, mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes holdvilág-tündérek rohannak meg.

A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett engednie Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy tizenkettő előtt fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem kacér, sem hiu, sem cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak szörnyen fáradt és álmos volt. Rózsaszínü, pihegő holttestként feküdt ágyában és ha történetesen tűz ütött volna ki a szobájában, biztosan benn égett volna, mert nem lett volna annyi energiája, hogy kimásszon a paplan alól.

Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének véghetetlen lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még végleg el nem vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az amerikai társaságában bekalandozhassa a környéket. Valami híres lovasnő nem volt a leány, de tudta, hogy lóháton pompásan érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu amazontermete. Huszt, aki mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga Buffalo Jim.

Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő fiatal erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban követte Pálma paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és egyenes fenyőtörzsek közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint egy rostély rúdjai közt.

Beszélgettek és Pálma filozófált, persze, a maga módja szerint.

– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó barátom ez az évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – lelkemre mondom: nem affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, hogy nagyon szeretnék meghalni. A haláltól, mint fizikai processzustól, természetesen, irtózom. De ha módomban volna, hogy egy pillanat alatt felhővé vagy földdé változzam át, akkor nagyon boldoggá tenne a megsemmisülés gondolata.

– Mi csábít arra, hogy kitérj az élet elől? – kérdezte Huszt.

– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. Attól is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága és szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez.

(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy tudta, hogy az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat vonzza az álmadozó lágyság és félénkség.)

– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – Élni fogsz, ha szeretni fogsz.

– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem mindig a szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre kényszerítik a nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A leány alig járulhat hozzá életének irányításához. Az ő kötelessége a hallgatás, a várakozás és a reménykedés.

Az amerikai elnevette magát.

– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak tartanék egy szokást, akkor túltenném magamat rajta.

Pálma is nevetett.

– Ha te leány volnál és szeretnél egy férfit, megmondanád neki?

– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek valamit női méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik emberi jogaikat, mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A házasság végre is kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik szerződő felet.

Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – Nem fogom ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő egész útat ő maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így szólhatok hozzá: Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az enyhítő körülményekről.

A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi szellő, tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert az arca egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a dolgok folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt a lovasoktól és egy fa tetejére menekült. Pálma lova erre azt hitte, hogy neki is a cselekvés terére illik lépnie és ágaskodni kezdett. Huszt melléje ugratott, hogy megfékezze a neveletlenkedő táltost és mivel a megijedt Pálma a fejével együtt elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is, az amerikai derékon fogta a nyeregből lesikló amazont és maga elé ültette. A romantikus iskola szabályai szerint most már símán elintézhették volna a dolgukat. A megszeppent hölgy feje ott pihent a lovag vállán és a félig nyitott szája delejes erővel vonzotta az amerikait. Huszt azonban – nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy véletlenül, – elmulasztotta a kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma lovára. Miután hölgyét a gyöpre állította, elfogta az elszabadult paripát és néhány kemény botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése nem illik tisztes korához.

Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a lovagias amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este megkapta a kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem Zsezsétől. Ez pedig a következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang kongására az amerikai fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál hirtelen egy illatos selyemfátyolt csaptak az arcára.

– Ki az? – kérdezte Huszt.

– Találja el! – suttogta valaki.

– Mit kapok, ha eltalálom? – enyelgett a yankee.

– Amit akar és azon felül egy piros szegfüvirágot.

– Zsezse!

– Nos, mit akar?

Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel a szép asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem volt paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – elsikoltotta magát: – Jézus Mária!

– Mi bajod? – hallatszott Guidó úr hangja a folyosóról.

– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az asszony.

– Kellemetlen! – mondotta Guidó, csakhogy mondjon valamit.

– Nem is olyan kellemetlen, – válaszolt halkabban az asszony.

– Ha nem kellemetlen, akkor miért kiabál?

Az asszony meghajolt hitestársának vaslogikája előtt.

– Igaza van, Guidó és máskor nem is fogok kiabálni.

Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe vezettette magát.

VII.

Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak és egy nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor úrral, de azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött a Huszt patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart venni Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg Avarffy most is így fogadta:

– Mivel szolgálhatok?

Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának célját. Azt mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de ezt senki sem hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után tudakozódott.

Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember volt és az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy leánnyal. A fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, országszerte ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került forgalomba a neve. Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le tudja-e bökni cipője hegyével egy hat láb magas ember fejéről a kalapot. A táncosnő megnyerte a fogadást és az ifju gróf egy tízezer forintos ékszert nyujtott át neki elismerése jeléül. Ennyit a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég lesz megjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb nő.

Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról, gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az ifjúnak, aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak vagyonát is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira igénytelen és takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő eshetőségeitől. Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, hirtelen azon ötlete támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani az amerikaival. Uriember nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, az ilyen amerikai konzerv-mágnás azonban boldog, ha összeházasodhatik az ó-világ nagy familiáival. Korántse higyjük, hogy ő nagyméltóságának büszkesége küzdelem nélkül megadta volna magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással utasította vissza a természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt mondta: ha ez a fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a házamból! Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és talált érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta előlegezett áldását a megkötendő frigyre.

Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának a neve – egy egész éjszakán át keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor megtudta édesapjától, hogy feleségül kell mennie a parvenü milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon rút volt, minélfogva fölötte gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény, hogy a szép külsejü mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére, mint a csúnya. Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított arányban áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre becsüli diadalát a nemesi koronájánál.

Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a martiromságra hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette martiromságát az a tudat, hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi család sarjadéka és hogy mi sem áll útjában, hogy újból fölvegye az Avarffy nevet.

A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva vissza is adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf szándékát, nem féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly példátlanul csúnya volt, hogy erről az oldalról nem fenyegette őket veszedelem.

Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi grófi kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az első kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a kastély udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró volt, aki a budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a szakács s a komorna fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint afféle tönkrement úr, félesztendőre bekvártélyozta magát a kastélyba, ahol – ha éppen józan volt – igyekezett Lenke grófnő körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a grófnő „nem is olyan nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra, hogy a kezére áhítozzék.

A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, hanem megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy kérdően rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már alaposan berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és estig, valahányszor elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon ismételgette: „Úgy-e, te vagy, Fránci?“

A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő ugyanis a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben tanusított, Huszt túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy kicsalja a madarat a bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. Huszt végül már csak úgy tudott védekezni az örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb yankee-arcát és a hülyét játszotta.

Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, megnyiltak az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. A gróf ilyen körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak ereszteni vendégét. Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. Mikor estebéd után a vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg asszonyságot talált ott, aki német nyelven utasításokat adott a vendég szolgálatára rendelt lakájnak. A kastély kulcsárnőjének látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az amerikai előtt; azt mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve kivonult. Huszt cigarettára gyújtott és így szólt magában:

– Tehát még él a jó öreg!

A kulcsárnő ugyanis az édesanyja volt.

Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az éjjeli szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy kegyetlen nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem sejtő vendégét a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a leányával.

Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze nélkül visszasietett Avarffyékhoz.

Mikor elbúcsúzott Lándory gróftól, az egy kis szolgálatot kért tőle.

– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a Nagybirtokosok Bankjának… Manap nem szabad már megvetni az ilyen morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én is, meg Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a papirjaiban… Persze a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is oda dirigáljuk… Előkelő, gazdag intézet, melyről bizonyára hallottál már. Szeretném, ha te is odatelepítenéd a folyószámládat…

– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. (Magában hozzátette: Csak egyet nem!)

Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. Azt mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki már azért is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb keresethez jutott.

VIII.

– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse őnagysága.

– Nem igen, – válaszolt az amerikai.

– Sebaj, azért mégis meg kell nézned Báthory Erzsébet smukját.

– Ki az a Báthory Erzsébet?

Az asszony elnevette magát.

– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár úrnője, ha nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt az országban a legszebb gyöngysora. Úgy látszik, nagyon szerette a bágyadt fényü kis gömböket, valamint Borgia Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik unokája eladta vagy elzálogosította egyik nagyapánknak.

– S ma is megvan még? – kérdezte az amerikai.

– Megvan apa vasszekrényében.

Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak semmi értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül azonban Zsezse és Pálma biztatására mégis előhozta titkos rejtekhelyéről a vasláda kulcsát. A ládát persze a hálószobájában őrizte. Nem volt modern pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli vasszekrény, várkapu-zárral és fogaskerekeken furfangosan szétszaladó, karvastagságu reteszekkel.

Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, valóban gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta.

– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a kúrájuk, hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én azonban nem kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa szobájában kell aludnunk.

– Mennyit érhet az ékszer? – kérdezte az amerikai.

– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek azonban csak kétszázezret akarnak érte adni. Ha megfizetnék az árát, mindjárt eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek rajta.

– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, – nevetett Zsezse.

– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel meg egy harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az amerikai.

Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem csak magában. Fenszóval ennyit mondott csak:

– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a maláji gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről.

Félórával később Huszt összetalálkozott az alsó folyosón Guidónéval.

– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony.

– S te miért nem alszol?

– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de kissé sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a gyöngyszemet, melyet előtted halásztak ki a tengerből…

Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont hozzá. Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott Zsezse felé. Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.)

– Ha elfogadja, magának adom.

– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája bélésébe tűzte.

Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az azonban ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a folyosó fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most történt azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a szíve az inába szállott.

– Zsezse! hol vagy? – kérdezte valaki a folyosón.

Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég felé tekintett.

– Ebből szép slamasztika lehet!

Kopogtattak az ajtón.

– Yankee, odabenn vagy?

– Rögtön, – válaszolt Huszt, – csak magamra kapom a kabátomat…

A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács zárta el… Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt föl-alá az ajtó előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett Zsezsére.

– Mi lesz most?

– Rejtsen el! – suttogta az asszony.

Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi divatképeivel teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett állott. A képek krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. Zsezse a spanyolfal mögé vonult, az amerikai pedig kinyitotta az ajtót. Pálma belépett és kissé sápadtan tekintett körül. Az orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei ragadozóé, amikor ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul megérezte a Zsezse pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot.

– Beszédem van veled, kezdte a leány.

– Sétáljunk egyet a kertben? – indítványozta a megszeppent gavallér.

– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit mondani akarok, arról neki nem szabad tudnia.

Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött…

Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött bólongató lombra szegezte tekintetét, miközben halálos elszántsággal szólt:

– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad nekem: Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor magadra vess, ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben sem tudok gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok.

– De Pálma, kérlek…

A leány szinte haragosan vágott a szavába.

– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én most megteszem azt, amit hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. Bevallom neked, hogy szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha visszautasítasz, nem fogok bánatomban meghalni. De ha elfogadod ajánlatomat, akkor hű és jó feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon boldog feleséged lennék.

Huszt a rémülettől némán szemlélte a leányt.

Az pedig kis szünet után így folytatta:

– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett volna beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben érzek. Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna mondanom. Ő tud a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el akar tőlem csábítani. Ha másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, csakhogy elválasszon tőlem. Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. Egész valóját betölti a hiúsága, az önzése és a telhetetlensége. Mert Zsezse egy bestia.

A spanyolfal kissé megbillent…

– Nos, – szólt Pálma, – mit válaszolsz?

Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán komoly meghatottság hangján mondta:

– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes nyiltságod csak fokozza nagyrabecsülésemet…

Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatban felborult a spanyolfal. Zsezse őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt kapott, és ott fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő után kapkodott. A könnyei peregtek.

– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási időt fog kérni!

Pálma hófehér arccal bámult az ágyra.

– A szeretője! – hebegte. – A szeretője!

Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az emeletre és bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még emberfeletti erővel védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is fölkelt és szó nélkül elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó léptekkel ment föl az emeletre. A lépcső közepén újabb kacagó roham vett rajta erőt. Le kellett ülnie a garádicsra.

Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy fel-alájárt a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a homlokára ütött. Az ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff!

Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második harangszóra belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá készülve, hogy Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent elmondott, – meg fogja rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg Avarffy pedig ki fogja utasítani a házából. Guidó azonban nem rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem e pillanatban éppen a budapesti Népszínház egy gömbölyü karhölgyét látcsövezte kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta az amerikait: