FÉRFISZIV (continued 2)

Az attasé úgy gondolta, hogy mostani tétlen életmódját nem bírná el sokáig és a jövőjéről kezdett elmélkedni. A tervei egyelőre meglehetősen ködösek voltak. Egyetlen szilárd magjuk Ilona alakja maradt. Saját életét úgy képzelte el, hogy annak lesz egy titkos, földalatti barlang-kastélya. Abban tanyázik a leány. Ha ő, az élet banálitásaitól fáradt férfi, a lábával dobbant, akkor megnyilik alatta a csapóajtó és elnyeli a boldogság barlangja. Tulajdonképpen ez a parfümös, selymes, forró levegőjü földalatti kastély adta volna meg életének igazi tartalmát és becsét. Csak hiúságból nem vallotta be magának, hogy minden, ami azon felül és kívül van, mellékes járuléka az életnek.

Ábrándjaiból fölverte valami brutális hangzavar. Megint történt valami. Egy hitványság. A rosszul idomított kis állat nekilódult és összetört mindent, ami törékeny volt Sándor lelkében.

Délben elment a leány lakására. Ilona nem volt otthon. Később megjött, kipirulva, mosolyogva, az édes izgalomtól tüzelő szemmel és szájjal. A gyanu egyszerre felütötte a fejét Sándor szívében. Találkozója volt! – mondta.

– Hol jártál? – kérdezte később.

– A városban sétáltam…

– Találkoztál ismerőssel?

– Én?!

Az elnyujtott kérdés és a kis szünet, amelyet utána tartott, arra való volt, hogy időt nyerjen a gondolkodásra. A vizsga tekintet, amelyet Sándorra vetett, megnyugtatta. Az nem tud semmit.

– Nem találkoztam senkivel… Hiszen nekem alig van ismerősöm Pesten…

– Szép ibolyáid vannak, – szólt Sándor.

– Nagyon szépek. Egy sváb kofától vettem, négy krajcárért…

Biztos, hogy hazudik. Az ibolyái aranyzsineggel vannak átkötve. Virágkereskedésből kerültek, nem kofától…

Sándor nem folytatta a faggatást. Kimondhatatlanul szégyelte magát. A leány maga volt a ragyogó jókedv és csodálatosképpen nem vett tudomást a barátja rosszkedvéről.

Két nappal később Sándor váratlanul belépett Ilona szobájába. A leány a nyitott ablakban állott és nem vette észre, hogy nyilik az ajtó. Színházi látcsővel a kezében állott és figyelmesen nézte a szemben levő bérház egyik abakát. Ott valaki egy nagy, fehér papirlapot tartott a kezében, amelyre fekete vonásokkal volt rámázolva néhány számjegy és egy kérdőjel ½12?

Sándor szó nélkül kivette Ilona kezéből a látcsövet és megnézte, hogy ki legyen a drót nélkül táviratozó ember. Természetesen fiatalember volt. Egy ingujjra vetkőzött nagy kamasz, a feje közepén elválasztott zsemlyeszőke hajjal, a yorkshirei malacok bőrére emlékeztető rózsaszínü arccal és a fölsütött, vastag bajusza alatt fehérlő nagy fogakkal… Cserepártisztnek vagy német kereskedelmi ügynöknek nézhette volna az ember. A szőke ifjú időközben észrevette Sándort és a plakátjával együtt hirtelen eltünt az ablakból. Ilona azalatt már odavetette magát a kis kerevetre és valóságos nevető görcsök között vergődött. Láthatólag roppantul mulatságosnak találta a helyzetet.

– Ki az az ember? – kérdezte Sándor az indulattól hófehér arccal.

– Az?! Egy tökfilkó! Egy képzelődő szamár! Minden áron ki akar velem kezdeni! Két hét óta bolondítom már… A multkor is tőle kaptam az ibolyát… Holnap is elmentem volna a budai kioszkhoz, ha maga meg nem csíp… Igazán kár, mert isteni mulatság az ő ostobaságait hallgatni!

Ez a leány, az ő kacagó cinizmusával, végtelen fölényben volt az előtte álló férfi fölött, akinek homlokán hideg verejték gyöngyözött. Sándor ezt érezte is és mélységes megalázásának tudata őrjöngő dühbe hozta. Lelkének sötét mélységeiből egy förtelmes szörnyeteg bukkant föl. A petét, amelyből a torz fenevad fejlődött, valamikor Ilona szórhatta el gondtalan kézzel. Sándor eddigelé maga sem tudott róla, hogy az ő bensejének ilyen lakója van. Most fölbukott iszapos rejtekhelyéből, fölkorbácsolta Sándor lelkének tükrét és bömbölve vágta entestébe tépő fogait.

Az attasé nem tudta, hogyan került haza a lakására. Föl-alájárt a szobájában, az undortól hörögve, öklével a homlokát kalapálva. Egy szégyenletes kép égett kitörölhetetlenül az agyában: egy dühöngő férfi képe, aki két ököllel üt egy kacagó nőt. Ha száz esztendeig él is, sohasem fogja magának megbocsájtani ezt az ocsmányságot!

Később becsöngette a legényét.

– Senkinek sem vagyok itthon… Senkinek!

– S ha a kisasszony jönne?

– Neki sem! Érted?

A kisasszony nem jött, de jelentkezett Kupáné asszonyság. Sándor nem eresztette maga elé. Menjen a pokolba!

– Ez a züllés! Ez a züllés! – ismételgette magában kétségbeesetten. – Ki voltam én? Mivé lettem?

Már alkonyodott, mikor leült az íróasztal mellé. Egy lapot tépett ki a csekkönyvéből s azt kitöltötte egy nagyobb összegre szóló utalványnyal. Azután levélpapirt keresett és rávetett néhány sort.

„A pénz az öné. A kamataiból tisztességgel megélhet. Nem akarom többet látni.“

A levelet az utalvánnyal együtt borítékba tette és elküldte Ilonának. A legényének azt mondta, hogy ne fogadjon el választ.

Majd elővette a vasúti menetrendet. Párisba fog utazni. Holnap, a hajnali expresszel. Néhány hétig odamarad. Hogy mi lesz azután, az majd elválik. De menekülnie kell, menekülnie minden áron. Ha most, az egyszer, gyöngének mutatja magát, akkor vége a becsületének, vége a férfiasságának, vége az életének.

Másnap reggel megint jelentkezett Kupáné. Ezúttal az előszobában találta Sándort, a székekre rakott ruhák és úti bőröndök között. Az asszonyság nagyon meg volt rémülve. Azt ujságolta, hogy Ilona az este elment hazulról. Azzal búcsúzott el, hogy nem fog többet visszajönni, mert a méltóságos úr elkergette.

Sándor vállat vont. Bánja is ő!

Mivel azonban nem hallgattatta el az öregasszonyt, az leült egy nagy úti láda szélére és bőbeszédűen elmondott mindent, ami Sándor távozása után a lakásukon történt. Ilona igen megszeppent, mikor az az eset történt (így fejezte ki magát Kupáné!), de azért legkevésbbé sem buslakodott. Sőt ellenkezőleg! Patyolat jókedv vett erőt rajta, boldogan megölelte Kupánét és dicsekedve mondta: Képzelje, ő engem megvert! (Zárjel között legyen mondva: Kupáné is olyan komoly, szinte meghatott lojalitással emlékezett meg a verésről, amit Ilona kapott, mintha az valami legális, sőt tiszteletreméltó dolog volna.) Estefelé Ilona kicsípte magát és azt mondta, hogy elmegy a méltóságos úrhoz bocsánatot kérni. Akkor érkezett meg Sándor levele. Hogy mi volt a borítékban, azt Kupáné nem tudja, mert Ilona nem akarta neki megmondani. Annyit tud csak, hogy a leány nagyon elbúsúlta magát. Miután jó ideig elsirdogált, levetette a szép ruháját és magára vette ingbluzos kis kosztümjét, aztán megölelte Kupánét és elment. Semmit sem vitt magával. Egy szál ruhában jöttem, – mondta, – így is kell elmennem. Ennyit tudott Kupáné. Sándor aztán némi pénzt adott az asszonyságnak és hazaküldte.

Nem igen törődött azzal, hogy hová lett Ilona. Valószínűnek tartotta, hogy elment egyik régi vagy újabb kedveséhez. Talán Garaihoz. Vagy a szőkebajuszuhoz. Mindegy. Pénze van, tehát nem kell félteni.

Az egykedvűség, amellyel ezeket az eshetőségeket hánytorgatta, örömmel töltötte el. Ime tehát már gyógyulófélben van!

A reggeli postával levele érkezett. A borítékon megismerte Ilona írását. Egy pillanatig arra gondolt, hogy olvasatlanul megsemmisíti, de aztán miért, miért nem, mégis csak fölbontotta. A vére egyszerre a fejébe szökött, midőn megpillantotta a csekket, amelyet tegnap küldött a leánynak… A papir ketté volt tépve… Egy sor írás nem volt mellette…

Mi ez? Hát mégis valaki az a leány? Mégis van lelke? És súlyt vet rá, hogy Sándor ezt megtudja? Annyi bizonyos, hogy több méltósággal nem válaszolhatott volna neki, mint tette.

Valami kellemetlen érzés kezdte nyomni a szívét. Ha az elkeseredett és minden hóbortra kész gyermek egy többé jóvá nem tehető lépésre vetemedett volna?! Ettől a gondolattól nem tudott többet szabadulni.

Este a legénye megkérdezte, hogy melyik vonathoz rendeljen kocsit.

– Holnap utazom, nem ma, – válaszolt Sándor. – Valami híradást kell megvárnom…

*

Másnap reggel névjegyet hoztak be Sándornak. Garai Alfréd úr van az előszobában. Azt mondja, hogy igen fontos ügyben kell jelentést tennie.

Sándor biztosra vette, hogy hírt fog hallani Ilonáról. Azért el is fogadta Garait. Hamarosan meggyőződött azonban, hogy Garai úr semmit sem tud a leányról. Egészen más dologban fő a feje.

– Amerikába szeretnék menni, – mondta gőgös meghunyászkodással Garai, – és kérem, segítsen meg, hogy elutazhassak. Valami kevés pénzem van és mivel mint fedélközi utas megyek, nem sok az, amire szükségem lesz… Az a gondolat bátorított föl erre a kérésre, hogy ön talán szívesen venné, ha elhagynám Budapestet…

– Föltéve, hogy szívesen venném, – válaszolt Sándor, – mi biztosít arról, hogy ön a pénzzel, amit tőlem kér, tényleg el is utazik?

– Erről igen könnyen meggyőzhetem, – szólt nyugodtan Garai.

Azzal egy krajcáros ujságlapot nyujtott át Sándornak. Az ujság megírta, hogy egy külvárosi csapszékben hamiskártyások kifosztottak több vidéki embert. A csalók feje, akit buzgón keres a rendőrség, Garai Alfréd.

– Nekem még ma utaznom kell, – mondta cinikus hidegvérrel Garai. – Holnap az arcképem benne lesz a rendőrség lapjában. Ha ezúttal elcsípnek, nem menekülök néhány esztendőn alól, mert egyéb is van a rovásomon.

– Akkor hát olcsóbban is szabadulhatok öntől, – vélekedett Sándor. – Egyszerűen csak intenem kell a rendőrnek, aki ott áll az utca közepén…

Garai sötéten mosolygott.

– Ha ezt meg méltóztatik tenni, – mondta, miközben a mellső zsebéhez nyúlt, – akkor én itt, az ön szalonjában főbelövöm magamat… Egyébként is megelégeltem már az örökös hajszát! Úgy képzelem, hogy ez a dolog nem érne meg önnek néhány forintot.

– Igaza van, nem érné meg, – szólt Sándor.

Azzal átadta Garainak a kívánt összeget. Garai már az ajtóban volt, amikor Sándor utána szólt.

– Egyedül utazik? – kérdezte.

– Egyedül. Miért?

– Csak úgy – eszembe jutott…

Hirtelen az a gyanúja támadt, hogy a legény talán magával viszi Ilonát. De aztán hamar belátta, hogy a gyanúja alaptalan. Ha együtt utaznak, akkor Garai nem elégszik meg ilyen szerény sarccal.

*

Estefelé zárt levelezőlap érkezett. Ilona írta. A levél teljesen megnyugtathatta volna Sándort, ha aggódott volna a leány sorsáért. A furcsa kis írás így szólt:

Édes jó gazdám!

Azért írok, hogy megnyugtassam. Nincs semmi bajom, tisztességes helyen vagyok és nem fogok bolondot tenni. Jobban szeretem önt, mint valaha. De azért sohasem fogja önt többet látni

szegény Ilonája.

Sándornak föltünt a levél megszólítása. Gazdájának azelőtt sohasem nevezte a leány.

Párisi útját egyelőre elhalasztotta. Biztosra vette, hogy elzavart énekesmadara, ha megéhezik, visszakívánkozik megint kalitkájába és nem akarta, hogy zárt ajtóra találjon. Egy hét is elmult azonban, anélkül, hogy a szökevény jelentkezett volna. Kupáné sem hallott Ilonáról semmit. Sándor végül keresésére küldte a detektivet, akinek szolgálatát egyízben már igénybe vette. Röstelkedve tette, de mégis megtette.

A lelkiürességből, amelyet mostanában érzett, tudta csak meg, hogy milyen nagy helyet foglalt el életében a leány. Magányos élete újabban minden szokásával hozzákapcsolódott, hozzáalkalmazkodott és körülötte forgott. Ilona melegen lüktető ifjusága volt életének hajtó ereje. Kecses és szeszélyes lénye adott lendületet szellemének. A levegő körülötte most is Ilona egyéni parfümjével van telítve. Szívében most is lángolnak még szépségének vonalai. A bájos erő hatása azonban megszűnt és Sándor élete hidegen és mozdulatlanul vesztegel, mint a gép, amelyből kiszedték a tranzmisszió fogaskerekét.

Egy nap megjelent nála a titkosrendőr, hogy beszámoljon küldetésének eredményével. Semmi okos dolgot nem tudott mondani. Szerinte biztos volt, hogy a leány elhagyta a fővárost. A rendőr megtudta, hogy Garai Amerikába ment és valószínünek tartotta, hogy Ilona vele utazott. A föltevésének ugyan ellentmondott a leány utolsó levele, amelyet Sándornak írt, hihető volt azonban, hogy Ilona levelének megírása után találkozott csak Garaival és határozta el magát az utazásra.

Sándornak a rendőr látogatása után rossz éjszakája volt. Megint megrohanta és letiporta a nagy elhagyatottság érzése. Az apokalipszis rémét nyomon követi az élettől való páni félelem. Az érzékiség aranyköde, amely a szemére borult, egyszerre szétfoszlik és ő a maga sívár valóságában látja az életet. Hajnalig nyugtalanul jár-kel a lakásán és idegen szemmel nézi mindennapi életének környezetét. Mirevaló a sok kép és szőnyeg, amelyeket fásult szeme heteken át meg nem lát? Mirevalók a polcokon sorakozó foliánsok, amelyeknek nagy részét éveken át a kezébe sem veszi? Mirevaló az egész furcsa, nehézkes és indokolatlan apparátus, amelyet a kultur-ember szükségesnek tart az életéhez? Szellemének jól elrendezett fiókjai, amelyekben a művelt ember tudását és tapasztalatait őrzi, egyszerre megnyílnak és ami bennök érték és haszontalanság van, kihull és összekeveredik. Az olasz nyelv rendhagyó igéi és a tízparancsolat, a szatmári béke pontjai és a párisi Louvre műkincsei… Hogy a halat villával kell enni, hogy a látogató-jegy sarkát behajtani szokás és hogy a Derbyt Epsomban futtatják… Azután egy rikoltó színü Böcklin-kép vette üldözőbe. Valósággal fudoklik a sok szellemi lim-lom között és kétségbeejtően fárasztónak találja a gondolatot, hogy mindezt rendben kell tartania és az élete végéig magával kell hurcolnia…

Hajnalban ágyba feküdt, de álom nem jött a szemére. Megint az a félelmetes érzése volt, hogy a szíve megállott a mellében. És a beteg ember fanatikus és reménytelen vágyakozásával gondolt az egyetlen gyógyszerre, amelytől fölépülhetett volna. Ha most egy lágy, hűvös női kéz simogatná végig a mellét, akkor egyszerre megenyhülne a szörnyü nyomás. És ő maga kergette világgá azt, aki neki az élete volt! Valami vásottsága vagy ízléstelenséeg miatt, – jóformán már nem is tudta, hogy miért. A férfias önérzete sugallatára kellett így cselekednie. De mi az önérzet? A leány az ő tulajdona, az ő teremtménye volt. Midőn dühöngve támadt reá, önmaga ellen támadt. Úgy tett, mint az eszelős fazekas, aki összetöri a bögréket, amelyeket rosszul csinált meg.

Amikor ennyire jutott kúszált okoskodásában, akkor már ott is feküdt Ilona lába előtt, alázatosan, esdekelve, telve forró szánakozással a leány és önmaga iránt. Önérzet, férfiasság, becsület és minden, amiért nappal meghal az ember, hitvány semmiséggé lesz az éj leple alatt.

Reggel megijedt a saját lelkiállapotától. Hogy rendbeszedje magát, nagy sétára indult a budai hegyek közé. Vesztére indult, mert ott fönn, a verőfényes hegyiutakon, a magányos emberek nagy ellensége leselkedett reá: az ősz.

A biborvörös és aranysárga erdők fölött úgy lengedezett az őszi szellő, mint a haldokló természet utolsó sóhajtása. A sétáló ember vízcsöppnyi fájdalma belefolyt és megsemmisült a bánat grandiózus tengerében. Valami ünnepies hangulat fogta el. Úgy érezte, hogy ez a nagy búcsú pillanata. Végső Istenhozzádot mond mindennek, ami meleg, szép és mély volt életében. Életének ifjúsága és költészete örökre elvált tőle és most ott úszik a fehér felhőfoszlányokkal délnek, a vándormadarak nyomában.

XIII.

Édes csoda történt.

A hegyekből visszatérve, Sándor a Belvároson ment át és egy keztyűsbolt üvegajtajában meglátta őt. Ilonát.

Kalap nélkül állott az üveg mögött és mosolyogva nézett a szemébe.

Sándor belépett a boltba. Mosolyogva bólintott a leányra és még csak kezet sem adott neki. Magát is meglepte nagy önuralma. Egy sárgaarcu, hegyesorru, aggszűzies hölgy megkérdezte tőle, hogy mi tetszik.

– Fehér keztyűt kérek.

– Hét és feles szám, – mondotta Ilona, aki láthatólag örült, hogy tudja Sándor keztyűszámát.

Egy dobozt tett eléje, amely telve volt selyempapirba csavart keztyüvel. Mindez oly egyszerü és természetes volt. Sándor ott állott, a leány pedig a kezére húzta a keztyüt, miközben egyenként végigsimogatta minden ujját. Mindakettőnek remegett a keze, ezt megérezték s ez boldoggá tette őket. Ilona arcán verőfényes, meghatott mosoly ragyogott. A tekintetük elmerült egymásban. Végül már nem láttak egyebet, csak egy-egy gyöngéden fénylő, mély szempárt.

A vén kisasszony fölnyalábolt egy csomó skatulyát és bement a benyilóba.

– Hol voltál? – kérdezte Sándor.

– Mindig Budapesten, – válaszolt a leány, anélkül, hogy levette volna róla tekintetét. – Először virágkereskedésben voltam, de nem győztem a fárasztó munkát… Azután egy specerájos pénztárában ültem, de nem vehették hasznomat, mert rossz számoló vagyok… Négy napja, hogy itt vagyok és itt jól bánnak velem…

A vénkisasszony bejött és Sándor megfizette tartozását. Ilona az ajtóig kísérte a barátját. A boltosnő jelenléte feszélyezte őket, pedig mindaketten érezték, hogy tisztába kell még jönniök valamivel.

– Nem jösz többet hozzám? – dünnyögte Sándor a fogai között.

– De igen… Ma este…

*

Az utca villamos fényárban úszott… Hetyke járásu, vidám, csinos nők siettek el Sándor mellett, kellemes illatot hagyva maguk után. Mindegyik reánézett és ő magával vitte a tekintetüket, mint valami gyöngéd simogatás emlékét. Egy kocsis rákiáltott és ez is úgy hangzott, mint az örömrikoltás. Mindenki oly jókedvünek látszik, mintha az enyhe őszi levegő mámorossá tette volna az egész várost.

Most már nem volt semmi baja. A kiállott szenvedésekre úgy emlékezett vissza, mint egy árnyékra, amely keresztül siklott az útján. Szinte mosolygott önmagán, hogy úgy neki tudott keseredni és utólag kétségbe is vonta fájdalmának komoly voltát. Megint egészséges volt. Telve bátorsággal, vággyal és reménységgel. Az élet verőfényben fürdő, virágos kertként feküdt előtte, lombos ligeteiben márványoszlopos, aranykupolás csodavárat épített a fantáziája.

Fölemelt fejjel, kipirult arccal, ruganyos léptekkel ment haza.

*

Ilona belépett a jól ismert legénylakásba. A dolgozószobában nem égett lámpa, csak a kandalló világított vörös fénnyel. A leány a homályban is rögtön megtalálta Sándort. Ott ült mozdulatlanul és némán a kandalló előtt levő nagy karosszékben. Ilona nem szólt hozzá, hanem levetette a kalapját meg a keztyüjét és odatette a kandalló párkányára. Azután hozzálépett, könnyedén és kecsesen térdre ereszkedett és odahajtotta fejét Sándor mellére. Nagyon sokáig maradt így mozdulatlanul. Közbe hallgatta Sándor szívének kalapálását.

Végül megszólalt. Halk, fátyolozott és nagyon határozott hangon mondta, mintha a lüktető férfiszív egy kérdésére akarna válaszolni:

– De többet nem megyek el innen soha!

XIV.

Klotild a fivérével és a sógornőjével az operettszínház egyik földszintes páholyában ült. Az ura nem volt a színházban, de megigérte, hogy az előadás végén érte jön. Székelyék ujabban mind ritkábban rándultak be a fővárosba. Ha azonban bejöttek, akkor Klotild az estét mindig színházban töltötte. A tanár maga unta a színházat és esténként inkább az anyósával kártyázott.

A játék már javában folyt, midőn valaki belépett a szomszéd páholyba. Egy szép asszony volt; nagy selyemsuhogás közepett és erős ideál-illatot terjesztve, leült a főhelyre és megérintette Klotild könyökét. Éder báróné volt. Székelyné sohasem szenvedhette a szép asszonyt és most is hüvös fejbólintással fogadta annak szíves köszöntését.

Felvonás közben a báróné megszólította Klotildot. Oly bizalmasan beszélt hozzá, mintha régóta testi-lelki jó barátnők volnának. Még tegezte is. A báróné szemmel láthatólag valami nagy, kellemes izgalom hatása alatt állott.

– Hallottad már a nagy ujságot? Közös jóbarátunk tegnap megházasodott.

– Nem tudom, kiről van szó, – válaszolt Klotild szárazon, szándékosan kerülve az egyenes megszólítást.

– Arady Sándor, az attasé…

A jég egyszerre megtört. Most már Klotild is tegezte a szomszédnőjét.

– Megházasodott? Biztosan tudod?

– Egészen biztosan! Az egyik tanújától tudom.

– És kit vett el?

– A kedvesét. Valami Kovács Ilona nevü leányt, akit tavaly úgy szedett föl az utcán.

Arról a leányról már Klotild is hallott egyetmást… A báróné láthatólag boldog volt, hogy túladhatott a nagy ujságon. Részletekkel is szolgált.

– Tegnap volt a polgári esküvő… Az előkészületek nagy titokban folytak… A tanúk az utolsó órában tudták csak meg, hogy miért kérette őket magához Arady… Persze, nincs is mivel dicsekednie… Azt is hallottam, hogy Arady vidékre megy lakni… Okosan is teszi, Pesten úgy sem fogadná őket senki…

Éderné egy kis szünetet tartott, majd újból Klotildhoz fordult.

– Nos, mit szólsz ehhez, édesem?

– Nagyon különös dolog, – válaszolt Klotild kitérően.

– A legnagyobb botrány, amely évek óta történt! Egy Arady feleségül vesz egy utcai leányt! Az az ember egyébként mindig különc volt… Nők dolgában valami beteges, rossz izlése volt mindig…

A báróné hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Arady valamikor Klotildnak is udvarolt.

Klotild azonban meg sem hallotta a báróné elszólását. Amit hallott, egy kissé megzavarta. Úgylátszik tehát mégis igaz, amit annyiszor emlegetnek a tapasztalt asszonyságok: hogy a férfi átlag igen naiv teremtménye a jó Istennek. Ha nem úgy volna, akkor nem ugratná be magát annyi okos ember haszontalan kis nők által. És úgylátszik, hogy a férfiak becsapásához csak a gonosz nők értenek, a tisztességesek nem… Az egészséges pletykázó szenvedély, amely ott szunnyadozik minden nő lelkében, hamar felülkerekedett Klotildban is. A páholy hátterébe szólította a sógornőt és ott elmondta neki a nagy ujságot. A fiatal asszony persze majd elájult nagy meglepetésében. Aztán mindaketten lángoló türelmetlenséggel várták az előadás végét, hogy elmondhassák a dolgot Székelynek, az édes mamának és mindenkinek.

És Székelyné nem sejtette, ha megmondja neki valaki, el sem hiszi, hogy Arady Sándor tulajdonképpen csak azért vette feleségül a kis utcai leányt, mert annak mozdulatai és beszédmodora némileg emlékeztették őt Klotildra, arra a nőre, akit nem akart feleségül venni.

Vége