Mese a szamár-emberről.

A.

– Hiszel-e te Istent, Kalivoda?

Nem volt ideje felelni. Két ember állott a padjuk elé. (Ingyen padon ültek a Ferencz-köruton.) Két ismeretlen ember, Adolf és egy szőke. Adolf igy szólott:

– Barátom, keljen csak föl.

Az öreges ember minden gondolkodás nélkül fölállott.

– Menjen csak egy pár lépést előre – folytatá Adolf.

Az öreg ember az ismeretlen parancsára megindult. De oly lassan ment, hogy a két ismeretlen férfi majd megfult nevettében. Adolf sürgette, hogy siessen, biztatta, késztette, mindhiába. Nem tudott jobban, ha öt forintot igértek volna is neki. Pedig minden valószinüség szerint ki akarta tüntetni magát.

Adolf visszahitta:

– Beteg maga?

– Nem. Semmi bajom, csak az étvágyam nagyon jó.

A szőke aztán kikérdezte és följegyezte a lakását.

– Az a kérdés, hogy becsületes ember-e? – jegyezte meg végül és miután társával alattomban összeintettek, ott hagyták őket. És a szamár-ember most már felelhetett tegnap szerzett barátjának, a hely nélküli kőmivesnek theologiai kérdésére.

Dél volt. A szemben épülő palota munkásai ebédhez ültek. A tótok turót ettek, a magyarok szalonnát. Az almát a lányok ették meg utána. A két őgyelgő ember szeme szikrát hányt az éhségtől.

– Lassan épül ez a ház, – mondá Kalivoda – ránk jön a tél!

B.

Valami boldog előérzet szállotta meg az ember-szamarat, hazament.

– No te lump, – mondá a felesége – hazajöttél ebédre!

– Nem az ebédért jöttem, hanem azt hiszem most, még ma valami fog történni! – szólt és leült az asztal mellé, a mely fölött, mint a nagy tengeri hajókon, «punkák» függtek. Mert itt volt az asszonynak az ő üzlete is, az amerikai mosoda. Mindenféle uri ingek és más fehérnemüek voltak fölteregetve a szobában. Egy-egy vizes ingujj lenyulott az öreg ember orrára és idegessé tette, lóditott rajta egyet.

Merész kedvében volt ma és méltán. Estefelé megjött Adolf egyedül. Családja körében akarta megnézni és megbeszélni vele a dolgokat. A felesége is, a két lánya is jelen voltak. Hermin, a nagyobbik, vasalt, és Adolf laposakat pislantott a lány vastag karja felé.

– Látom, hogy jó család! – mondá. Aztán a tárgyra tért. Egy állást ajánlott a szamár-embernek, egy állást, melyet neki teremtett az Isten. Nagy ablaküvegeket, kizárólag kávéházak számára készülteket kell hazavinnie egy könnyü kocsin. Elviheti egy gyermek is, egy szamár is, de sem az első, sem a második nem megbizható. Egy komoly férfiura van szükség, de a ki lassan jár.

– Értem – mondá az öreg – egy szamár-emberre! És nagyot csapott az Adolf tenyerébe, aki nem volt maga az üveg-gyáros, hanem csak egy helyszerző-segéd, de rendkivül becsületes ember.

A mikor kiment, kezet fogott Herminnel és szólt:

– A kisasszony igen jó gazdasszony.

C.

A szamár-embert, vagy ember-szamarat – ahogy jobban tetszik – installálták hivatalába. Tudta ő, hogy még boldog lesz! Senki sem bizott többé a sorsában és családja egészen belenyugodott, hogy holtig ők fogják eltartani. Nem értett semmihez, csak a raktárnoksághoz és ebben eljátszotta a karrierjét. Hamar játszotta el, csak tizenöt esztendeig keresett. Házassága huszadik évében egyszerre, minden igaz ok nélkül elkezdett feltünően lassan járni. Egyszer az omnibusz el is gázolta.

És mégis ez a testi különössége tette boldoggá. A külföldi gyáros nem adta volna semmiért, hogy rátalált. Oly meggondolva ment, mint egy király; a villamos is kitért neki. Sokkal, de sokkal fölötte állott egy csacsinak és nem került többe, mert az állathoz legalább is gyermek kellett volna kisérőül. A vásárlók is megszerették, rendesen adtak neki borravalót, mert nem rosszak az emberek.

Szivarozva huzta a könnyü taligát és otthon nagy becsülete lett ismét. Főképp amikor szemei is elkezdtek romlani és kénytelen volt szemüveget viselni munkája közben. Oly nevetségesen komoly lett, hogy most már egy forintnál kevesebb borravalót nem mert adni neki senki, aki csak azt nem akarta, hogy egy furcsa ember átka legyen a megnyiló üzletén.

D.

Egyszer amint megy, mendegél a szamár-ember, hát látja, hogy a lánya, Hermin közeledik felé kalapban és Adolffal. De a mint őt meglátták, visszafordultak és elmentek másfelé. Tisztában volt azzal, hogy nem viszonyukat titkolják, hisz az szerencsére nyilvánvaló volt már és az eljegyzés kitüzetett a következő szombatra.

– Szégyelnek! Szégyellik, hogy az apjuk egy ilyen ember, egy ember-szamár! – gondolta magában. Ezuttal először tünt föl neki hivatalának különössége. Elkomolyodott, de aztán hirtelen vidám lett ujra.

– Okos lány az a Hermin! Csupa ész. Kár, hogy az iskolából ki kellett venni. Férjhez adja magát, csak igy-ugy.

Még örült annak, hogy elkerülték. «Milyen ravaszok, látták és elmentek, hogy ne kompromittálják magukat!» – folytatta a monologizálást. Nem haragudott, sőt hat pár harisnyát vitt haza ezen az estvén.

Tél volt. Már az uj lakásban éltek. Egy köruti ház negyedik emeletén, a melynek három ablaka a vak-udvarra nézett. De mert mellettük ház nem állott még, ki lehetett látni az épülő városrészre.

Az öreg ur – szokása szerint – odaállott az ablakhoz:

– Milyen szép kilátás, szeretem a szép kilátást!

Nagyon élvezett ez estén, különösen arra a gondolatra, hogy milyen rossz dolguk van most a komfortáblisoknak. A hó a szemükbe fuj, a bajuszuk összecsapzik a hidegtől.

E.

Semmi sem zavarta meg a szép kilátásu lakás boldogságát. Mind több kávéház épült, más üvegkereskedőknek is kedvük támadt rája. De ő nem hagyta magát szerencséjében eltántorittatni. A felesége inkább elbizakodott és valamelyik ünnepnapon egy bádogszelenczét tett az asztalra.

Olajban főtt szardiniák voltak benne.

– Ne kisértsd istent! – mondá a szamár-ember elszomorodva.

– Tudom, hogy te a halat szereted! – szólt az asszony engedelmesen.

– Te már nem ismered magadat! – mondá az öreg és rossz kedvü lett. Zsémbelt, nem nyult a bádog-dobozhoz.

F.

… Minthogy a fiut is a zsidó-vallásban akarták fölnevelni: meghivták a hitközség két hivatalnokát is a keresztelőre. Adolf reszketve tartotta kezében a gyermeket; elhalványodva, de boldogan. A lelke örült, a mint a piros paplanos ágyra nézett, a melyben Hermin feküdt, vágyakozó tekinteteket vetvén a szépen megteritett asztalra. A hitközségi hivatalnok énekelni kezdett.

Ha későn bár, megjött a gazdag rokon, egy gőgös, pohos ember, egy faügynök a feleségével, a ki fekete selyemruhát és bársony-kabátot vett ez alkalomra.

Nyár volt. A szép kilátásu ablakok előtt már állott az uj ház. Nem lehetett lélegzeni és nem lehetett látni.

A szamár-ember feltolta homlokán a szemüveget, a kopasz fejét bársony-sipka födte, hangos énekszóval dicsérte az urat.

Bevégezvén a bevégzendőket, mielőtt asztalhoz ülnének, megtekintették az ujszülöttet. Az arcza kék volt, a feje sárga, oly türelmes és filozof volt a tekintete, mint egy csecsemő csacsié. Mindenkinek igen tetszett.

Ettek, aztán fekete kávét ittak. A hivatalnokok felfaltak mindent, egy kalács csücskét hagyták ott mindösszesen. Két óra után egyedül maradtak az asztalnál az öreg, felesége és veje. Anya és gyermeke szoptatás közben elaludt. Halkan beszélgettek a régiekről. Különösen arról, hogy Adolf miként talált rá apósára a Ferencz-köruton.

– Minden a véletlen szerencse! – szólt az asszony, az öregnek megigazitván a kravátliját.

– És a tehetség! – jelentette ki Adolf.

– Én is vagyok csak valami! – mondá az öreg. Igen beebédelt volt; paprikáshalat evett, mint raktárnok korában és olasz bort ivott, bőven. Valami német verset szeretett volna elmondani, de nem emlékezett reá. Belekezdett, de mindhiába; káromkodott, mire az ujszülött fölébredt és orditott egy hosszut, éleset. Ki kellett volna szaladni a ruháért a konyhába, de se Adolf, se az öreg asszony nem emelkedett föl a helyéről.

A szamár-ember kelt föl s indult kifelé. De oly gyorsan lépett, oly váratlanul és szokatlanul frissen, hogy mindannyian, isten nevét emlegetve, ijedten csapták össze a kezeiket.

– Végem van!

– No ha ezt a gazdád meglátná!

Az öreg is rémülten állott meg a küszöbön.

G.

Mindnyájan isten kezében vagyunk. Lehet, hogy Kalivodának egyszerre, minden igaz ok nélkül, visszatért a régi rendes járása. Mindenesetre el kell mennie orvoshoz.

A többi betü.

Nem, a jó isten megőrizte őt és megmaradhatott hivatalában mindaddig, a mig egy részeg fuvaros, nem annyira vigyázatlanságból, mint inkább hirtelen támadt ellenszenvből, el nem gázoltatta a lovaival, a József-köruton, éppen a szerencsés hetes szám előtt.